Magyar őstörténet

Julianus barátai

Julianus barátai

VAJDAHUNYAD VÁRA

2018. július 17. - Benkő István

Kapcsolódó video:

Arany János: HUNYADI CSILLAGA

https://www.facebook.com/keletimagyarok/videos/1994460023961164/

Kapcsolódó cikkek:

A NÁNDORFEHÉRVÁRI DIADALRA EMLÉKEZIK A NEMZET ÉS A KERESZTÉNY VILÁG

http://julianusbaratai.blog.hu/2017/12/04/a_nandorfehervari_diadalra_emlekezik_a_nemzet_es_a_kereszteny_vilag

A VAJDAHUNYADI VÁR - Hunyadi János dicsősége

https://julianusbaratai.blog.hu/2017/09/08/a_vajdahunyadi_var

EGÉSZ EURÓPA ZARÁNDOKHELYÉVÉ KELL FEJLESZTENI A VAJDAHUNYADI VÁRAT

https://julianusbaratai.blog.hu/2017/09/10/egesz_europa_zarandokhelyeve_kell_fejleszteni_a_vajdahunyadi_varat

A VAJDAHUNYADI VÁR - FOTÓK

http://julianusbaratai.blog.hu/2017/10/02/a_vajdahunyadi_var_fotok

MIÉRT SZÓL A HARANG? - A DÉLI HARANGSZÓ TÖRTÉNETE

https://julianusbaratai.blog.hu/2018/07/23/miert_szol_a_harang_a_deli_harangszo_tortenete

Arany János: HUNYADI CSILLAGA

Csillag tűnt fel, fényes csillag,
Merre a nap télben feljő;
Tiszta volt a mennyek boltja,
Semmi pára, semmi felhő.
S valamennyi égitestet
Homályossá tőn a szégyen,
Hogy, miként az, nem ragyognak
Összevéve hárman-négyen.
De koronkint amaz egynek
Fénye elhalt, oly sötét lett!
Bárha semmi köd vagy pára
És az égbolt tisztán kéklett.
Ámde újra még teljesben
Ragyogott fel szép világa:
Mint a gyémánt, oly tündöklő,
Mint az arany, olyan sárga.
Látta ezt egy földön járó;
A sötétből, mely övezte,
Vággyal nézve ama fényes
Csillagokra, messze, messze...
S álmodozván, így sohajtott,
Így ohajtott fel a jámbor:
„Haj! ki vagy te, sárga csillag,
Ismeretlen égi vándor?
Nem vagy-é te ama bolygó,
Minden bolygók fejedelme,
Kinek útját szabja, méri
A tudákos emberelme?
Nem vagy-é te ismeretlen
Szebb egekből új jelenség,
Hozva nékünk e vén földre
Balszerencsét, jó szerencsét?
Nem vagy-é te boldog szellem,
Megidvezült, megdicsőült,
Hogy vigasztalj a mostanról,
Hogy reményt nyujts a jövőrül?”
Ekkor ábrándos lelkében
Így zendült meg valamely szó,
Mintha csak a csillagokbul
Válaszképen lehallatszó:
Én vagyok az! földi ember
Fajod régi büszkesége,
Nevem így zeng míg egy név lesz:
Hunyadiak dicsősége.
Kiknek tiszta ép erkölcsén
Semmi csorba, semmi szeplő;
Kiknek, egyaránt, kezében
Nagy volt a kard, és a gyeplő...
(1855)

KECSKÉRE A KÁPOSZTÁT - AZ MTA IRÁNYADÓ SZEMÉLYISÉGÉNEK TÖRTÉNELEMHAMISÍTÓ CIKKÉRŐL

magyar08.jpg

Az MTA BTK MÖT (Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Magyar Őstörténeti Témacsoport) és az ELTE (Eötvös Lóránd Tudományegyetem) irányadó személyisége, Vásáry István akadémikus (szakterület: orientalisztika, történelem, turkológia) Múltunk kacatjai, kell-e nekünk őstörténet, és ha igen, miért?,  című cikke a Magyar Nemzet Magazinjában 2015. február 28-án jelent meg. A csúsztatásokkal, ködösítéssel teli cikk minden részletével nem kívánunk foglalkozni, csupán két fontos területtel, a hun-magyar kapcsolat és a turanizmus kérdésével. Ezután közöljük két szakember, Bíró András Zsolt antropológus, humánbiológus és Bakay Kornél régész cikkel kapcsolatos észrevételeit.

A hun-magyar kapcsolat kutatása

 

Állítás

 

"A modern magyar tudományosság a dualizmus évtizedei alatt bomlik ki, így a magyar őstörténetre vonatkozó nézetek is gyökeres átalakuláson mennek keresztül. Megerősödik és tudományos bizonyítást nyer a magyar nyelv finnugor eredete, és a hun-magyar származás tana átkerül az eszmetörténeti vizsgálódások sorába, és utóéletét nem a tudományban, hanem az irodalomban és a képzőművészetben találja meg." [Vásáry István: Múltunk kacatjai. Magyar Nemzet – Magazin 2015. febr. 28.]

Magyarul: Amióta bizonyítást nyert a magyar nyelv finnugor eredete minden olyan kutatás, mely a hun-magyar származást vizsgálja tudománytalan.

Cáfolat

Az MTA BTK MÖT állásfoglalása: A magyar nyelv és a honfoglalók eredete két külön dolog. Nem létezik "finnugor", amiképpen "indogermán" népi eredet se: ezek nyelvtörténeti kategóriák. A kulturális gyökerek nem moshatók össze sem a vérségi, sem a nyelvi származással.[Ablonczy Bálint: Fordulat a magyar eredetkutatásban. Heti Válasz XIII. Évf., 31. szám. 2013. augusztus 1.]

A finnugor eredet bizonyításából a hun eredet lehetetlenségére következtetni tehát nemcsak azért óriási logikai hiba, mert a hunok nyelvét nem ismerjük, hanem azért is, mert egy közösség (nép, többnemzetiségű politikai egység) eredetének kérdése nem mosható össze sem a vérségi, sem a nyelvi származással.

Tegyük ehhez hozzá egy szakember internetes fórumon nicknév alatt kifejtett véleményét:

"A hunok szerepéről a magyar etnogenezisben lehet beszélni. Azok mellett, hogy tele vannak velük a mondáink, krónikáink és a tárgykultúrában is sok analógiát találhatunk (szarvíjak, üstök, stb...) ott vannak Fóthi közelmúltbeli antropológiai kutatásai amik - igen nagy adatbázisra építve - azt állapítják meg, hogy a honfoglaló elit és a Tien San-i hunok egymás 99%+-os analógiái, se a közelben se távolabb nem találni ilyen egyezést (kivéve a tuvai mintákat persze de nem akarom részleteiben ismertetni az egészet...). Azért magyar-hun azonosság ügyben azt megjegyezném, hogy ez az elit, a honfoglaló köznép az a pontiuszi steppe és a Volga/Dél-Urál környékének szkíto-szarmata kori lakosságában találja meg a közel ilyen arányú analógiáit. Szóval lenne mit kutatni. Első körben érdemes lenne félretenni az mtDNS-eket kicsit és újra elővenni az YDNS ügyet és amellé a pár N1c mellé megpróbálni Q hg-t is találni (vagy nem találni...). Bármit is találnának mondjuk (Q, R1a, C, I2a vagy csak még több N1c vagy akármi) sokat segítene a török/szkíta/őslakos/marslakó stb. viták tisztázásában. Persze azt sem ártana felmérni mi volt az első évezred közepe felé Délnyugat Szibériában a pálya YDNS ügyben a tévedések elkerülése végett.
A magyar és a jenyiszeji nyelvek kapcsolatát kutatni is érdemes lenne, és amennyire én tudom ezt nem igazán tette meg még senki. Én annyiról tudok, hogy a Tartu-i egyetemen voltak érintőlegesen ilyen kutatások a hun nyelvvel kapcsolatban."
[Dash hozzászólása a hun-magyar kérdésről az index.hu hírportál Magyar őstörténet, magyar honfoglalás fórumán)].

A magyarság és a Turáni alföld kapcsolata

 

ÁLLÍTÁS


„…Feléledt a már az 1920-as években tudományon kívülre szorult, elaggott ideológia, a turanizmus is, melynek tumultuózus, színes rendezvénye, a magyar őstörténettel is kóklerkedő úgynevezett kurultáj már egy ideje állami támogatást is kap…” (Múltunk kacatjai. Magyar Nemzet – Magazin 2015. febr. 28.)

Magyarul: Aki a magyarság eredetét a Turáni Alföld térségében keresi, az a tudományon kívülre szorult, elaggott ideológiát elevenít fel, tehát tudománytalan, dilettáns, kókler.

CÁFOLAT
„…sikerült a legújabb vonatkozó orosz palynológiai, erdőtörténeti és egyéb adatok segítségével tudománytörténeti adalékká süllyeszteni P. F. Köppennek nyelvcsaládunkkal kapcsolatos több mint százéves, megalapozatlan volga–kámai finnugor őshaza koncepcióját.
Tévedés ne essék, nem azt állítom, hogy okosabb lennék elődeimnél, úgy gondolom, talán inkább szerencsésebb voltam. Mint ahogy nemrég történt, amikor rájöttem, hogy G. E. Markov professzorom a moszkvai Lomonoszov Egyetemről, ugyanoda lokalizálta a lovas nomadizmus bölcsőjét, a Kr. e. II. évezred fordulóján az észak-kaszpi arid sztyeppés és félsivatagos régiójába, ahová – tőle függetlenül – neves fizikai antropológusunk, TÓTH TIBOR a honfoglaló magyarság embertani típusának a kialakulását helyezte. Személy szerint igencsak hálás vagyok mindkettőjüknek, hogy mostanáig nem jöttek rá arra, hogy tudományos nézeteiket teljes mértékben össze lehet egyeztetni. Ugyanis ezzel elütöttek volna egy jelentős tudományos felfedezés, kutatási prioritás örömétől. Lényegében hasonló tudománytörténeti helyzet jött létre, amikor finnugor nyelvészeink az intediszciplinaritás mellőzése miatt nem vették észre, hogy az ugor nyelvközösség egységének felbomlása kronológiailag teljes mértékben egybeesik a Kr. e. II–I. évezred fordulóján a lovas nomadizmus kialakulásának idejével....”
(Veres Péter, in: Napkút-évkönyv 2011, NAPÚT (XII. évf) 2010/10., Nyolcvankilenc jeles hetvenes, 54–56. oldal)

„…Kutatásaink szerint a magyar nép etnogenezisében a lovas nomadizmus meghatározó szerepet játszott, sőt eddig nem eléggé értékelt, legfontosabb történelmi eseménynek számít. A fokozódó klímaromlás végső soron Urál-hegység közelében fekvő száraz sztyeppés és félsivatagos vidéken a lovas nomadizmus kialakulását determinálta őseinknél. Ezt a tudományos hipotézisünket más adatok is megerősítik. Többek között az a körülmény is, hogy a honfoglaló magyarság antropológiai morfológiai arculatának kialakulása a Kr. e. 12-2. évszázad közötti ezer év alatt éppen az említett ARAL-TÓ ÉS MUGODZSÁR HEGYSÉG (ez a Turáni Alföld – B.I.), VALAMINT AZ ALSÓ-VOLGA között fekvő arid mezőségi területen ment végbe. A magyar honfoglalók embertani típusának andronovói eredetét, mely őstörténetkutatásunk egyik legnagyobb fegyverténye, TÓTH TIBOR bizonyította be….”
(Veres Péter. „A magyar nép etnogenezise”. História XXIX. (2007/4.). HU ISSN 01392409. Index 25384.)

 

IRODALOM


Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról (MTA II. Oszt. Közl. 19. 1969, 85-95. o.)

 

Bíró András Zsolt: A múlt visszaszól
- részlet a Magyar Nemzet Magazinban 2015. július 18-án megjelent cikkből

 

Az őstörténeti elméletek bemutatásával kapcsolatban régóta érzékelhető, hogy nagyon kis mértékben érvényesül az interdiszciplinaritás, és a nyelvészeti kutatások sokszorosan túlreprezentáltak a természettudományokkal szemben. A helyzet a valóságban korántsem úgy fest, mint ahogy azt Vásáry István nyelvészprofesszor felvázolta e lap hasábjain megjelentetett írásában (Múltunk kacatjai, Magazin, 2015. február 28.), amikor arra utalt, hogy a magyarság eredeztetése kapcsán már általánossá vált szakmai körökben a magyarság finnugor eredeztetése, és ebben szakmai konszenzus lenne, amelyet mára már csak a dilettánsok vitatnak. Az lehetséges, hogy a hazai nyelvészek között sikerült ilyen konszenzust létrehozni a hipotézisek mentén, ugyanakkor az ezt a témát elfogulatlanul kutató külföldi nyelvészek némelyikét nem győzte meg. Lásd például Angela Marcantonio nemzetközileg elismert olasz nyelvészprofesszor asszony munkásságát, aki azt sem fogadja el, hogy egyáltalán létezne az uráli nyelvcsalád abban a formában, ahogy ma meghatározzák. Még ha a legvisszafogottabban akarjuk vázolni a helyzetet, akkor is úgy kéne fogalmaznunk, hogy ebben a kérdéskörben a nyelvészet felépített egy hipotézisrendszert, amelyhez képest az antropológia egy más jellegű őstörténeti modellt vázolt fel, amelyet az utóbbi idők genetikai kutatásai is megerősíteni látszanak.

Bizonyos változások zajlanak, és elindultak pozitív folyamatok. Azonban a magyar tudományosság szervezeti struktúrája egyelőre pártapparátus-szerű, amelyben a régi kapcsolatok és érdekszövetségek jobban számítanak, mint a tudományos teljesítmények (bár ez utóbbi sem kizáró ok).

Ez a szerkezet részben még a „kádári rendszer” öröksége, ezért nem csoda, hogy a múlt „megmondóemberei” a modern kor kihívásai helyett inkább annak a kornak a néhány ember számára biztosított „vitán felül álló” státuszát sírják vissza. Mint ahogy teszi ezt érezhető nosztalgiával Vásáry István is. Az akadémikus a fent említett írásában az akadémiai tudományosságról a következőket állította: „az 1948-1990 közötti pártállami korszak meg tudta őrizni tudományos autonómiáját, és kevés kivételtől eltekintve nem vált az éppen akkor hivatalos ideológia szolgálólányává”. Jól illeszkedik ebbe a fura „restaurációs” logikába, hogy Vásáry István nyelvész őstörténettel való „kóklerkedéssel” vádolja meg a Kárpát-medencei magyarság legnagyobb hagyományőrző ünnepét, a kurultajt és ezáltal az azt előkészítő szakembereket (régészeket, antropológusokat, történészeket, genetikusokat és néprajzosokat). Épp azt a rendezvényt, amely a nagyszabású hagyományőrző események körül szinte egyedülállóan, nemzetközi szinten is elismert szakmai színvonalon, tudományos intézetek bevonásával készíti elő kiállításait, tudományos ismeretterjesztő programjait, rekonstrukcióit. Vásáry ezen kijelentései nyomán egyébként nyílt tiltakozó levelet fogalmazott meg a Magyar Természettudományos Múzeum embertani tárának antropológus igazgatónője is.

Egyre inkább az a tendencia, hogy a nyelvészet bizonyos képviselői állnak – az uráli teória kitartó, dogmaszerű képviseletében – az egyik oldalon, míg velük szemben egyre több tudományág eredményei sorakoznak (összehasonlító zenekutatás, etnográfia, antropológia, genetika). Ezért a korszerű tudományosságot támogató nemzetközi szervezetek és az állami költségvetés forrásait inkább olyan kutatások irányába érdemes csoportosítani, amelyekben fejlődés mutatkozik, és módszertanilag egyáltalán bennük van a megoldás lehetősége, vagy legalább olyan szakemberek vezetik, akik a jövő felé tekintenek, nem pedig a letűnt múltat sírják vissza. Én hiszek a fejlődésben, a tudomány pedig halad a maga útján, és egyre több használható adatot fog szolgáltatni egy talán kevesebb ellentmondást tartalmazó, reálisabb őstörténeti modell megalkotásához.

Bakay Kornél: A magyar múlt kacatokból áll? - Független Újságírók Szövetsége, 2015. márc. 30

 

  1. február 28-án, a Magyar Nemzet Magazinjának 25. oldalán Vásáry István, Múltunk kacatjai. Kell-e nekünk magyar őstörténet, s ha igen miért? címmel egész oldalas cikk jelent meg, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a hivatalos állásponttól eltérő nézeteket a közvélemény félrevezetésének kiálthassák ki.

          A szerző egyetemi tanár, az MTA rendes tagja, jelentős diplomata múlttal. Szavainak, mondatainak tehát súlya van. Részlet az írásából: „Áttekinthetetlenül sok, minden szakértelmet nélkülöző munka lát napvilágot, melyek egy részét jóindulatú dilettantizmusként, másikát őstörténeti ezotériaként, harmadik részét pedig (s ezt tartom a legveszélyesebbnek) az őstörténet álképébe (!) öltözött politikai pamflettként írhatjuk le. Utóbbiról pár szót nem árt ejteni, mivel az a magyar őstörténetírást a nagy összeesküvés alapján magyarázza: mindenki a magyar nemzet öntudatának megtörésére törekszik, aki a magyar nyelv finnugor eredetét vallja. E beteg (!) világkép fő tézisei: a magyarságot a "hivatalos", akadémiai tudományosság meg akarja fosztani dicső múltjától az őstörténelemben is, már a Habsburgok erre törekedtek, két fő ágensük Budenz József és Hunfalvy Pál volt, a szovjet korszakban ugyanez folytatódott 1990-ig, stb. E világkép egyes képviselőit a Magyar Tudományos Akadémia és (a különben nem létező) "hivatalos" magyar tudomány iránt érzett olthatatlan gyűlölet (!) tölti el, melyet nemegyszer útszéli, közönséges stílusukban is kifejezésre juttatnak. Több szót erre kár vesztegetni, mert ez nem őstörténet, hanem politika, a társadalmi lélelktan és pszichopatológia körébe tartozó kérdés.”

           A Magyar Nemzet Magazinjában megjelent cikk döbbenetes írás, amelyet tisztességes magyar ember nem hagyhat szó nélkül. Nem azért, mert a szerző öntelten és lekezelő módon vagdalkozik, hanem azért, mert nagy példányszámú napilapban mindezideig nem nagyon jelent meg olyan cikk, amelyben a Szent István előtti magyar múltat „elvetendő és nemkívánatos kacatnak” merészelte volna nevezni bárki, nemhogy éppen egy történész akadémikus.

         Hamisan és igaztalanul „hívatkozik” Anonymusra, aki az ősi hagyományaink számos elemét őrizte meg. Hazug és célzatosan eltorzított az a kijelentése is, hogy Anonymus „a kereszténység előtti hagyományok egészét” elvetette, mert a parasztok és az igricek fecsegő énekeinek minősítette. Egy ilyen magas rangú történész egyszer életében csak elolvasta „A magyarok cselekedei” c. művet?

Hasonlóképpen ámuldozik az újságolvasó a Kézai Simonról szóló mondatokat olvasván, mert azt ugyan sokszor hallhatta, hogy Kézai mester is egy mesemondó, de arról eddig fogalma sem volt, hogy „a pogány múlt a maga mondai és vallási hagyományaival már kellően (!) messzi, kétszázéves távlatba került ekkorra, s így lehetőség volt a XIII. században egy új, "eurokomform" őstörténeti koncepció és eredetelmélet megteremtésére.” Kézai Simon tehát azért vette át a nyugati írástudóktól a hun-magyar rokonságot, mert eurokomform kívánt lenni, s „paradox módon” ezzel kívánt beilleszkedni a korabeli Európába.

         Megdöbbentő ez a tudatos hamisítás, elképesztő ez a mímelt tudatlanság, hiszen a hun-magyar rokonság egyáltalán nem nyugati találmány! Már a X. században (300 évvel Kézai előtt!) közismert volt, hogy a magyarok Atilla hunjainak utódai. Ezt igazolja a Waltharius eposz, ezt igazolja a magyar hun hagyományok egésze, ezt igazolják az írott forrásadatok. Nem hisz az ember a szemének, amikor egy történész akadémikustól azt olvassa, hogy a „magyar nemesség nem vette észre,” hogy az Atilla-hagyomány a keleti barbárság elfogadása, s „a pusztító és vandál Attila alakjából a hős és nagy király alakját faragta meg.”

         Miért teszi ezt egy magyar történész, a Magyar Tudományos Akadémia egyik tagja? Nagy és nehéz kérdés, amelyre aligha lehet elfogadható választ adni.

         Számos szakmunka (!) igazolta, hogy a hun-magyar rokonság igenis ősi hagyományunk, tudatosan és büszkén vallották magukat elődeink Atilla király utódainak.

         Szerzőnk tücsköt-bogarat összehord annak igazolására, hogy a dualizmus korában kibontakozó magyar tudományosság végre rátalált az egyetlen helyes útra. „Megerősödik és tudományos bizonyítást nyer a magyar nyelv finnugor eredete.” Először is tudatosan félrevezeti az olvasót azzal, hogy a magyar történettudomány elfogadta az új elméletet. Egyáltalán nem fogadta el! Másodszor: nagyon méltatlan és a szerzőt minősítő az a dörgedelmes ítélkezés, amely szerint mindenki amatőr és dilettáns, aki az „avitt felfogásokat” akarja fenntartani.

         A szerző egyébként soha nem volt lovagias ellenfél. Személyes élményem alapján mondhatom, tudományos vitákban velem szemben is (másokkal szemben is!) igen agresszív és ellentmondást nem tűrő stílust képviselt. Azt állítja, hogy „szakképzett, tudós emberekkel lehet vitatkozni, s elfogadni vagy nem elfogadni a nézeteiket,” de most sem mond igazat. Magam, mint a László Gyula-iskola egyik utolsó képviselője, aki mind régészetből, mind történelemből a legjobb és legkorszerűbb ismereteket kaptam, csak abban térek el a szerzőtől, hogy sem címeket, sem rangokat nem kaptam. E tekintetben valóban nem vagyunk egy súlycsoportban. Ám, érdemes végigtekinteni a szakmai bibliográfiámat (akár az interneten), s máris kiderül, ki mit tett le az asztalra.

         Nagy jelentőséget tulajdonít a szerző az átpolitizáltság kérdésének. Eltekintve attól, hogy egy vezető történésztől elvárható volna, hogy a kommunista diktatúra korszakát helyesen jelölje ki (1945-1990), felfoghatatlan és elképesztő az a kijelentése, hogy a „pártállami korszakban” a magyar őstörténettel fogalkozó egyetemi és akadémiai tudományosság „meg tudta őrizni tudományos autonómiáját, s kevés kivételtől eltekintve, nem vált az éppen akkor hivatalos ideológia szolgálólányává.” Ha valamikor a magyarországi történettudomány átpolitizált volt, akkor ez az időszak éppen a Rákosi és Kádár-korszak volt, amikor a marxizmus és a dialektikus történelmi materializmus minden más irányzatot letarolt és elhallgattatott. Vezető történészeink (beleértve a szerzőt is) mindannyian marxistának vallották magukat. Legtöbbjük ma is őrzi a pozicióját. Vásáry István  néhány évtizeddel ezelőtt 1945-öt „a magyar történelem óriási mérföldkövének” nevezte (Magyar Tudomány 87 /1980/ 371.), amikor „valami visszavonhatatlanul lezárult s valami új kezdődött el.”

         Milyen jogon, és milyen alapon ítélkezik a szerző olyan kutatók felett, akik nem jelentéktelen életművet hoztak létre, s akiknek az a legfőbb vétkük, sőt bűnük, hogy nem fordultak szembe a nemzetükkel, s nyiltan vállalják nemzeti elkötelezettségüket?

         A Budenz és Hunfalvy-kérdést nem az dönti el, hogy valaki „olthatatlan gyűlöletet” érez-e a hivatalos akadémiai állásponttal szemben, hanem a tények. Azok pedig azt mutatják, hogy Budenzék nagyon nem szerették a magyarokat. (Minderre elégséges adatokat találhat bárki az Árpádok országa c. könyvem 182-185. oldalán, valamint a Hogyan lettünk finnugorok? Magyarságtudományi Füzetek 1. Budapest, 2010. kötetben.)

         Ugyanígy semmit sem számít, hogy a szerző és társai „elaggott ideológiának” nevezik a „magyar őstörténettel is kóklerkedő (!) úgynevezett kurultájt.” A résztvevő százezrek jelenléte és magaviselete a döntő. S a jövőben is az marad!

         Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja keretében működő Magyar Őstörténeti Témacsoport (MŐT) létrehozása jelentős előrelépés, ám az a tény, hogy ezt a csoportot éppen a szerző vezeti, több, mint aggályos.

Az sem kevésbé, hogy írásomat a Magyar Nemzet nem közölte, sőt válaszra sem méltatott.

Bakay Kornél

Forrás: http://www.fusz.hu/fuszdrupal/?q=content/magyar-m%C3%BAlt-kacatokb%C3%B3l-%C3%A1ll

 

Hozzáfűzött szerkesztői megjegyzés:

 

Az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoport vezetőjének cikke a Magyar Nemzet szombati Magazinjában (Múltunk kacatjai. kell-e nekünk őstörténet, és ha igen, miért?, 2015. febr. 28.): "...1867 után... megerősödik és bizonyítást nyer a magyar nyelv finnugor eredete, a hun-magyar származás tana átkerül az eszmetörténeti vizsgálódások sorába, és utóéletét nem a tudományban, hanem az irodalomban és a képzőművészetben találja meg. Jókai, Arany és sok más alkotó számára fontos és értékes volt a hun-magyar elmélet..." Nos: Arany János "Buda halálát" a kiegyezés előtt, 1857-63-ban írta, bár nem tudom, mi volt neki fontos 1867 után. Mindenesetre hun trilógiájának folytatását nem írta meg akkor sem. Ellenben a cikk nem említi  Gárdonyi Géza "Láthatatlan emberét...". Szívesen hajtanék fejet egy akadémikus ragyogó, szakszerű, profi megállapításai előtt, én, a tudatlan dilettáns,  a fentiek azonban a csak elszomorítanak. A cikk további részei ugyanennyit érnek. Ahogy egy kazah tudós mondta egyszer nekem: "Hová süllyedt a magyar tudomány?"

 

 

AZ MTA BOTRÁNYA – MEGGYALÁZTA A SZERZŐ EMLÉKÉT A TANULMÁNYKÖTET MTA ÁLTAL TÁMOGATOTT KIADÓJA

Egy tanulmánykötet margójára

mandoky-vad.jpg

Kép: Mándoky Kongur István turkológus és Vad László Bajandur néprajzkutató

MEGGYALÁZTA a szerző emlékét a Mándoky Kongur István írásainak gyűjteményes kötetéhez írt előszavában Molnár Ádám.

A Molnár Kiadó 2012-ben jelentette meg Mándoky Kongur István: Kunok és magyarok című tanulmánykötetét, melyet Vásáry István akadémikus szerkesztett. A könyvhöz a kiadó tulajdonosa, Molnár Ádám írt előszót, melyben a tanulmánykötetben közreadott írásoktól függetlenül felmelegítette a Benkő Mihály történész, keletkutató, író elleni koncentrált támadás (2006-2010) azóta többszörösen is megcáfolt érveit.

A koncentrált támadás egyes lépéseit és módszereit Benkő István részletesen ismerteti [Keleti magyarok (Ellenszélben). Eleink, IX/2 (18), 2010,67-74.], így erre itt nem térünk ki. A tanulmány interneten hozzáférhető: A KELETI MAGYAROK - ELLENSZÉLBEN - Julianus barátai (blog.hu).

Ugyanakkor az a körülmény, hogy a most megjelent, Mándoky írásait tartalmazó kötet elé a szerző nézeteivel homlokegyenest ellenkező, tanítványát, barátját és munkatársát támadó, csúsztatásokat és megalapozatlan megállapításokat tartalmazó előszót ír a kiadó, nem minősíthető másként, mint a szerző emléke meggyalázásának.

Molnár Ádám szerint az észak-kelet-kazahsztáni madjar etnikai név és a magyar népnév közötti összefüggés állítása, melyet Benkő Mihály könyvtáros és ifjúsági könyvek írója terjeszt, nyelvészetileg nyilvánvalóan hibás.

Most itt arra sem térünk ki, hogy Benkő Mihály szakmai tevékenységének könyvtáros és ifjúsági könyvek szerzőségére történő leszűkítése enyhén szólva csúsztatás, hiszen hazai és külföldi akadémiai és szakfolyóiratokban megjelentetett tudományos cikkeinek, terepkutatásairól készített - fotókkal dokumentált - könyveinek, fotókiállításainak hivatkozási listája bárki számára interneten hozzáférhető: Benkő Mihály (történész) – Wikipédia (wikipedia.org)

Azzal sem érdemes most itt részletesen foglalkozni, hogy nem mindegy, hogy az észak-kelet nem azonos az észak-nyugattal (a helyi dialektusokra is figyelemmel), továbbá azzal sem, hogy Benkő Mihály és korábban Tóth Tibor nem csak Kazahsztánban, hanem Üzbegisztánban (Tóth Tibor), a nyugat-szibériai és a nyugat-mongóliai kazakok között (Benkő Mihály) is talált madiar, mazsar, elnevezésű etnikai csoportot.

Azonban a torgaj-vidéki madjarok, pontosabban a ciril betűs etnikai elnevezés betű szerinti átírásával: madiarok, madijarok vagy madyarok ejtsd mindhárom változat esetén: magyarok nevének összefüggésbe hozása népnevünkkel nyelvészetileg nem lehet nyilvánvalóan hibás, hiszen az 1965-ben közöttük járt Tóth Tibor antropológus figyelmét a két elnevezés feltételezhető közös eredetére éppen egy nyelvész, Szeitbek Nurhanov hívta fel [DR. BENKŐ ISTVÁN: Dr. Tóth Tibor, a keleti magyarok felfedezője kazak szemmel, In: Eleink IX. évf, 3. szám (19), 2010, 41-50. o.].

Mándoky Kongur István is nyelvész volt, mégsem tartotta nyilvánvalónak a két elnevezés közös eredetének kizárását. Sőt, szükségesnek tartotta Tóth Tibor antropológus kutatásainak továbbfolytatását, történész, etnológus bevonásával történő kiterjesztését. Ezt bizonyítja a Mándoky özvegye és Vad László etnológus által Benkő Mihály rendelkezésére bocsátott kézirat, melyet a magyar őstörténet kutatásáért és a magyar kazak kapcsolatok fejlesztéséért 2011-ben a Magyar Köztársaság Érdemrendjének tisztikeresztjével kitüntetett tudós publikált [Benkő M., Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII. évfolyam, 2. szám(14.) 78-83. o.].

Álljon itt ennek a cikknek a teljes szövege:
" Mádoky Kongur István a kazak-magyarokról

/Egy levél margójára/

Mándoky Kongur Istvánnal, az 1945. utáni Kazaksztánt és Közép-Ázsiát személyes tapasztalatai alapján a legjobban ismerő magyar turkológus-nyelvésszel, és feleségével, a kazak származású Ongajsával 1986-ban ismerkedtem meg. Az idő tájt terveztem, hogy végigjárom Vámbéry Árminnak a Káspi-tenger partvidékéről a Kara-Kum sivatagon át Bokharába, Szamarkandba vezető, manapság sem veszélytelen útját. Erre vonatkozólag kértem Mándoky tanár úrtól tanácsot. Keleti magyarok leszármazottainak keresésére azonban akkoriban még csak nem is gondoltam. Első beszélgetésünk során kiderült, hogy Mándoky olvasta a Históriában, 1985-ben megjelent cikkemet Dzsingisz kán közép-ázsiai hadjáratának előzményeiről, és ez a cikk felkeltette irántam, illetve munkásságom iránt az érdeklődését. A nagy tudós már első találkozásunkon erőteljesen bíztatott arra, hogy foglalkozzam a honfoglaló magyarság keleti kapcsolatainak feltárásával. Később, amikor az ősmagyarok temetkezései szokásainak közép- és belső-ázsiai párhuzamait nemcsak könyvtárakban, hanem belső- és közép-ázsiai terepen is kutattam, Mándoky a legjobb mongol-altaji hegyi vezetőt, fogadott testvérét, a magyar főiskolát végzett mongóliai kazak Töletajin Edigét adta mellém kísérőként a Mongol-Altaj nomád kazak auljaihoz vezető útjaimra. A következő években ismerkedtem meg Mándoky Kongur Istvánnak egy másik, magyarul szintén kitűnően beszélő kazak tanítványával, Babakumar Khinayattal is. 2002–2006 között, az almati Történeti Múzeum és a Kazak Akadémia Keletkutató Intézetének főmunkatársaként, ő lett kazakföldi terepmunkáimon az egyik kísérőm és munkatársam.
Mándoky Kongur István a közép-ázsiai törökség Európa-szerte egyik legjobb ismerője tehát nemhogy lebeszélt volna engem keleti kutatásaimról, hanem éppen ő ösztönzött munkám megkezdésére, napjainkig tartó folytatására, és azt 1993-ban bekövetkezett korai és váratlan haláláig támogatta is. Nem véletlen, hogy első, „Nomád világ Belső-Ázsiában” című, színes képekkel illusztrált könyvemet éppen az ő emlékének szenteltem.

A kazak-magyarokról, tíz évvel az után hallottam először, hogy Mándoky Kongur Istvánnal megismerkedtem, és három évvel tudós barátom halála után. 1996-ban, honfoglalásunk 1100. évfordulójának évében a független Kazak Köztársaságból hazánkba látogató küldöttségek tagjai nem győzték hangsúlyozni, hogy országuk területén él egy törzs, amelynek tagjai magukat magyarnak nevezik, és feltehetőleg a Keleten maradt magyarság leszármazottai. Bíztattak minden magyarországi kutatót, hogy utazzanak el a Kazak Köztársaságba, keressék fel ezeket a törzseket, tisztázzák az adott kérdést. „Mi szabad utat engedünk kutatásaiknak, és támogatjuk önöket! – mondták. Korábban, a Szovjetunióban ez messzemenően nem volt így. Mándoky a rendszerváltás előtti évenkénti kazakföldi útjai során odakint több alkalommal is kérvényezte, hogy elutazhasson a kosztanaji kormányzóságba, a Torgaj-vidékre, az argün-magyarok közé. Nem kapott rá engedélyt. Tóth Tibor antropológus 1965-ös útja után Moszkva letiltotta ezt a kutatást. További magyarok a Szovjetunió széthullása és a független Kazak Köztársaság kikiáltása előtt nem juthattak el a kazak-magyarok lakta távoli vidékekre. Még a széles körű kazakföldi tudományos kapcsolatokkal rendelkező Mándoky Kongur István sem. Ő azonban – ahogy Halasy-Nagy Endre ezt joggal feltételezte (csak nem olyan értelemben, ahogy ő mondja) – „akkor már tudott valamit”. Nagyon is foglalkoztatta a kazak-magyarok tudományos vizsgálata lehetőségeinek kérdése. Ez derül ki egy, az 1970-80-as években a Magyar Tudományos Akadémia számára készült úti jelentésének kéziratából. A kéziratra nemrégiben bukkantak rá Mándoky Kongur István fennmaradt jegyzeteinek tanulmányozása közben, a tudós özvegye, Mándoky Ongajsa, második férjével, a kun néprajzot és történelmet kutató Bajandur Vad Lasinnal. A szöveget a feltárói rendelkezésemre bocsátották.

„Noha körülbelül ugyanolyan szívélyes vendégszeretet tapasztalható a törökség minden ágában, így a közép-ázsiai török köztársaságokban, mint Kirgizisztánban, Özbegisztánban, Türkmenisztánban, vagy a kaukázusi törökségnél, a Volga-vidéki tatároknál és a baskíroknál, továbbá Azerbajdzsánban és Törökországban is, a kazakoknál a magyarság iránti testvéri szeretetnek azonban egy egyáltalán nem lebecsülendő oka, illetőleg igen figyelemreméltó alapja is van. A kazakság törzsrendszerében ugyanis van egy nem is kisszámú, csaknem 100000 lelket számláló madzsar, vagy mazsar, illetőleg madjar nevű törzs. E törzs eredetével a kutatás eddig még egyáltalán nem, vagy csupán alig-alig foglalkozott, pedig a Kazak Tudományos Akadémia Irodalmi és Népköltészeti Intézetének adattárában jónéhány, e törzs körében gyűjtött eredetmonda szerint is a kazak-madzsarok, ill. madjarok egy valaha nyugatra költözött nagy nép maradványának tartják magukat. Ez a tény, illetőleg adat így magában talán még nem sokat mond a szakembernek, de a kutatás ilyen irányban való kiterjesztését feltétlenül indokolja.
Egyébként néhány éve egyik kutatónk már járt a kazak-magyarok között, azonban csupán antropológus lévén, nem éppen a legszerencsésebb és legkívánatosabb módon kezdett hozzá e jóval bonyolultabbnak ígérkező történeti és etnikai kérdés tanulmányozásához. A szovjet-magyar, illetve kazak-magyar tudományos kapcsolatok jövőbeni erősödésével talán e probléma megfelelően komoly és alapos kutatására is mód nyílik.”*

Mándoky Kongur István idézett, kézirat formájában fennmaradt jelentése nagyon fontos dokumentum. A kéziratból megismerhetjük Mándoky elképzeléseit az általa szükségesnek vélt kutatás irányáról, módszereiről és várható eredményeiről is.

Mándoky, a kazak nyelvben közismert madjar (magyar) etnikai név etimológiai elemzésével egyáltalán nem foglalkozott a jelentésében. Már csak azért sem tette ezt, mert úgy vélte, hogy erre az adott esetben nincs szükség. Ugyanis Mándoky a „magyar (madjar) szóval kazahsztáni könyvtári és archívumi kutatásai során a „madzsar” és „mazsar” etnikai nevek szövegkörnyezetében találkozott. Köztudott, hogy a középkori arab, majd közép-ázsiai krónikák szerzői az ősmagyarokat, a honfoglaló magyarokat, majd a keleti magyarokat is, éppen a „madzsar”, „mazsar” elnevezések segítségével azonosították. Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy - hasonlóan a Kárpát-medence magyarjaihoz - a Keleten maradt magyarok is másképp nevezték és nevezik meg önmagukat, mint a kívülállók őket. Kazak és üzbég tudományos munkákból kiderül, hogy, a Kaska-Darja mentén (Üzbegisztán) és a Torgaj-vidéken (Kazakisztán) élő két, „magyar” önelnevezésű etnikai csoportot napjainkban a kazakok „magyarnak” (a kazakisztáni törzset „kazak-magyarnak”), az üzbégek pedig „madzsarnak” nevezik

Mohamed barátaira, (Mad-i-jar, Muhammad-jar, stb.) mint a „madjar” (és nem mad-i-jar!) szó esetleges etimológiai eredőjére Mándoky természetesen nem is gondolt. Jelentéséből világosan kiderül, hogy a kazakisztáni „madzsar-mazsar-madjar” etnikai nevek ugyanazon törzsre vonatkoznak. Mándoky nyilván tisztában volt azzal, hogy kazak törzsnevekben Mohamed neve még csak véletlenül sem fordul (nem is fordulhat) elő. Egyébként arab törzsnevekben sem! Az argün-magyar és kipcsak-magyar törzsek temetőiben a sírkövekre felvésett „magyar” etnikai nevek előtt minden esetben ott van a „törzs, nemzetség” szó. A „magyar törzs” (nemzetség) „szóösszetétel” feltétlenül etnikumra utal, és nem vallási hová tartozásra, illetve, ahogy Halasy-Nagy Endre meglehetősen furcsa kifejezéssel írja, „vallási világnézetre”!

Mándoky jelentésében kiemelte azoknak az eredetlegendáknak, a fontosságát, amelyek szerint a kazak-magyar törzs tagjai egy Nyugatra távozott nagy nép leszármazottainak tekintik önmagukat. Úgy vélte, hogy ezek a legendák indokolttá teszik a kutatás kiterjesztését ebben az irányban. Mándoky a kazakságnak a magyarság iránti testvéri szeretete „figyelemreméltó okának” tekinti azt a tényt, hogy Kazakföld pusztáin évszázadok óta él egy magyar törzs, amely a XV–XVI. századok fordulóján – ahogy ez a közép-ázsiai krónikákból kiderül – 92 más, jórészt ma is létező törzzsel együtt, részt vett a kazak honfoglalásban, államalapításban.

Mándoky, tanítványait éppen úgy, mint a maga idején Vámbéry Ármin, rendszerint a lakásán fogadta. Diákjai körében híres volt nemcsak hatalmas tárgyi tudásáról, hanem pontos, tömör megfogalmazásairól, és esetleges kritikájának keresetlen szavakkal történő kifejezésre juttatásáról is. A „Muhammad-Jar – Matjar – Madjar” ötletre Mándoky, – ha az már az életében felmerült volna, – bizonyára ugyanúgy reagált volna, mint azok a kazak orientalisták, akikkel erről a problémáról Babakumar Khinayat és jómagam 2006-ban, Almatiban konzultáltunk. A nemzetközi hírű kazak tudósok, kérdésünkre, hogy mit szólnak ehhez a felvetéshez, egyetlen rövid szóval válaszoltak: „Baromság!” Hozzátették: „Etnikai nevek így nem keletkeznek. "

mandoky-kezirat-reszlet.jpg

Kép: Mándoky Kongur István kéziratának fotója:

 

ELFELEJTETT KELETI MAGYARSÁG

5-kep-mazsarok.jpg

Képek Benkő Mihály 1989-2007. közötti - Belső- és Közép-Ázsiában folytatott - terepkutatásának dokumentációjából. Foto: Daily News (1.) és Benkő (2-5.)

A mongol-altaji kereit-kazakok között élő mazsarok felfedezéséről Harmatta János akadémikus (+2004) az MTV2 "Tud-óra" című adásában 2000. január 27-én a következőket nyilatkozta:

"Benkő Mihály felfedezése azért jelentős, mert ez alkalommal valóban a magyarság egy olyan töredékét sikerült feltárnia, amely ugyan asszimilálódott az ott élő török népekhez – ez általános jelenség – de nevét és ha halványan is, identitástudatát is megőrizte."

Mindehhez hozzátette:

„Ezt a kutatási munkát feltétlenül tovább kell folytatni, mert az adott esetben a nyelvészeti, történeti, etnográfiai összefüggés a honfoglalás előtti magyarsággal igazolható. Egy ilyen kutatást államilag támogatott őstörténet kutató társaságnak, intézetnek kellene végeznie, vagy legalábbis állami támogatást igényelne. E nélkül az elért siker nem lehet más, mint nagy szerencse, kitartás és hősies erőfeszítés eredménye”

Benkő Mihály 2001-ben megjelentett „Julianus nyomdokain Ázsiában” című, színes fényképekkel gazdagon illusztrált könyvének bemutatóján pedig ezt mondta:

„Ünnepnapja ez a magyar tudománynak.”

A könyv előszavát az említett nemzetközi hírű tudós, ELTE Indoiráni Tanszékcsoportjának vezető professzora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Francia és az Osztrák Tudományos Akadémia levelező tagja, az Akadémiai Aranyérem kitüntetettje, és még sok más akadémiai cím és kitüntetés viselője írta.

Harmatta János szavait megerősíti a nagy turkológus, Mánddoky Kongur István (+1992) - kéziratban rendelkezésre álló - korábbi feljegyzése is. E szerint "A kazakság törzsrendszerében ... van egy nem kisszámú, csaknem 100 000 lelket számláló madzsar, illetőleg madjar nevű törzs ... e törzs körében gyűjtött eredetmonda szerint is a kazak madzsarok ill.madjarok egy valaha nyugatra költözött nagy nép maradványának tartják magukat"[1]:

mandoky-kezirat-reszlet.jpg

Kép: Részlet Mándoky Kongur István kéziratából

Benkő Mihály 2000-2007 között tovább folytatta kutatómunkáját, megismételte Tóth Tibor antropológus 1965. évi legendás Torgaji útját, háromszor járt nyugat-szibériai kazakok között élő magyaroknál, mondákat, nemzetségtáblákat (sezserék) gyűjtött, Nyugat-Mongóliában, Nyugat-Szibériában és a Kazakisztáni Torgaj-vidéken fotókat készített, köztük "magyar törzs" feliratú sírköveket.

x01.JPG

Kép: "MAGYAR KIPCSAK TÖRZS" feliratú sírkő a Kara Tal-i (Nyugat-Szibéria) magyar temetőben

A Harmatta János által javasolt államilag támogatott kutatás sajnálatos módon nem kezdődött meg,. sőt a már elért kutatási eredmények megkérdőjelezése érdekében a Gyurcsány-Bajnai kormányok idején – 2006-2010 között - szervezett támadás folyt. Ennek támadásnak az eszközeiről és módszereiről itt (A KELETI MAGYAROK - ELLENSZÉLBEN) olvashatnak. Mindebben szerepet játszhatott Harmatta János 2004-ben bekövetkezett halála is. A lejárató kampány idején ugyanis már a mondásnak megfelelően "döglött oroszlán" volt, akibe "bátran" bele lehetett rúgni.

Elgondolkodtatóak egy ismert kutatónak a lejárató kampánnyal kapcsolatos - 2009-ben publikált - ma is érvényes szavai: "egy fontos tényre szeretném felhívni a szobatudósok figyelmét. Egyrészt, a kutatás mindenki szabadsága, legalább is a demokratikus értékrendek szerint minden tudományos fokozatot szerző fiatalnak és idősnek egyaránt joga van a tudományos kutatáshoz. Úgy gondolom, hogy az MTA közpénzből fenntartott intézmény, ezért a magyar közvélemény részéről joggal elvárható lenne, hogy az intézmény támogassa a fiatal kutatók munkáját, és a külföldön is sikert aratott tudományos eredményeknek teret adjon berkein belül, nem pedig az adófizetői forintokból fizetett kutatók, mint Baski Imre is, állandóan azon mesterkedjenek, hogyan lehetne eltitkolni, majd nevetségessé tenni a magyarság eredetére vonatkozó új elméleteket"

Mi a helyzet ma?

Amikor egy parlamenti képviselő javasolta az MTA-tól pénzek elvonását és egy független őstörténetkutató intézet megalapítását, az MTA 2013. évben lázas tevékenységbe kezdett. Kijelentette, hogy nincs szükség új intézetre, mert az MTA BTK MÖT (Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatócsoport Magyar Őstörténeti Témacsoport) megalakításával a szervezeti keretek már 2012. évben létrejöttek, fordulatot hirdetett, reprezentatív konferenciát tartott, kiadványok sorát adta ki. Bebizonyosodott azonban, hogy „kecskére bízták a káposztát”. Elfogulatlanságot nem lehet várni a rendszerváltás előtt pozicionált személyektől. Márpedig az MTA önkormányzatisága, eljárásrendje ilyen személyek bebetonozását biztosítja. 2015. február 28-án kibújt a szög a zsákból. Vásáry István akadémikus a Magyar Nemzet Magazinjában megjelent, Múltunk kacatjai című cikkében meghirdette, hogy az őstörténetkutatás a rendszerváltás előtt is helyes úton járt, a hun-magyar kapcsolat, a turanizmus gondolata továbbra is a „tudománytalan” kategóriába tartozik. Maga a cikk címe pedig utal arra, hogy mi a véleménye a múlt kutatásának a hasznosságáról.

Csupán megjegyezzük, hogy a lap ebben az időben Simicska Lajos tulajdonában volt, Vásáry István pedig az MTA BTK MÖT meghatározó személyisége.

Az MTA jelenlegi – hivatalosnak mondható - álláspontja az MTA BTK MÖT által kiadott Magyarok a honfoglalás korában c. könyv alapján a kazakok között élő magyarokról:

"Tóth Tibor antropológus fedezte fel a magyar közönség számára a kazakisztáni torgaji madjarokat (valójában "madijarok", amit a ciril betűs írás olvasási szabályai szerint "magyar"-nak kell kiejteni - B. I.) Ők a közelmúltban mint a magyarok rokonai híresültek el (sic., egy szó sincs Benkő Mihály fényképekkel dokumentált könyveiről, az általa adatolt mondákról, nemzetségtáblákról stb. - B. I.) hazánkban. A felvetés éppen lehetséges, keleten maradt, magyar nevet viselő néprészek léte a sztyeppei nép alakulások ismeretében teljesen logikus volna, és valóban tudunk is ilyenekről. Mindemellett a madjarok történetének feldolgozása eddig (2015 - B. I.) nem történt meg. A kapcsolatot jelenleg kizárólag a népnév biztosítja (nem igaz, lásd Tóth Tibor antropológus, Benkő Mihály történész, keletkutató és Bíró András Zsolt humánantropoógus publikációit - B. I.), amely azonban nem biztos, hogy a miénkkel egy tőről fakad." [Sudár Balázs (szerk.): Magyarok a honfoglalás korában, Helikon Kiadó, Budapest, 2015. 120. o.]

Ezután a szerző elképesztő - kazak szerző által régen megcáfolt fordulattal - beemeli Mohamed Alit (Madali) a magyar őstörténetbe: "... ilyen például a "Muhammad jár" szókapcsolat...(az elterjedt Muhammad Ali például rövidített formában Madaliként használják...". Ezzel kapcsolatban idézet a Wiikipédiából: "A vitában kazak részről többek között Aybolat Kushkumbayev, egyetemi tanár, a történettudományok doktora, az Arany Horda korának neves kazak kutatója, (származására nézve maga is kipcsak-magyar) is állást foglalt. A kazak tudós szerint kizárt a kazak-magyarok elnevezésének a Muhammadjar személynévből származtatása lehetősége. A török törzsi-nemzetségi nomenklatúrákban rövidített nevekből (becenevekből) kialakult törzsnevekre, nemzetségnevekre nincs adatolt példa. A hagyományőrző kazak-magyar öregek (akszakalok) a Muhammadjar nevet soha nem hallották. Önmagukra és nemzetségeikre kizárólag a „Magyar” nevet vonatkoztatják." [Eleink IX/2. (2010) 8-20, Eleink IX/4. (2010.) 103-107]

Benkő Mihály 18 éves terepkutatásának eredményeit a 80. születésnapjára a Székelyföldi Tortoma Kiadó által 2020. novemberében megjelentetett - fotókkal gazdagon illusztrált  - "Őseink nyomában Ázsiában" című életmű könyvében összegezte.

oseink.jpg

Reméljük, hogy Harmatta János intézményi szintű, államilag támogatott kutatásra vonatkozó javaslatait az illetékes állami és tudományos szervek megfontolás tárgyává teszik.

Kapcsolódó cikkek:

KELETI MAGYAROK NYOMÁBAN – POLITIKA ÉS TUDOMÁNY

ISMERETLEN MAGYAR TÖRZSRE BUKKANT EGY BUDAPESTI TUDÓS
Aczél Kovách Tamás, Magyar Nemzet, Hétfő, 1967. november 6.

ÚJ MEGLEPŐ KUTATÁSI EREDMÉNYEK A MAGYAROK EREDETÉRŐL
A rejtélyes Kusán Birodalom, Magyar Nemzet 1968. november 7. Aczél Kovách Tamás

A KELETI MAGYAROK FELFEDEZÉSÉRŐL
Tóth Tibor publikációi és társainak visszaemlékezései

TÓTH TIBOR ÖRÖKSÉGE

TÓTH TIBOR TRAGÉDIÁJA

Benkő Mihály: MÉG EGYSZER A KAZAK-MAGYAROKRÓL
Hozzászólás Baski Imre cikkéhez (Eleink 2009, VIII. évfolyam, 2. szám, 31-32, kiegészítve azóta szerzett adatokkal)

Benkő Mihály MADIJAR: KAZAK-MAGYAR VAGY MOHAMED PRÓFÉTA BARÁTJA?
Hozzászólás Baski Imre újabb tanulmányához

Benkő Mihály: VÁLASZ EGY ELFOGULT KRITIKÁRA

Ajbolat Kushkumbajev: A MAGYAR (MADIJAR, MADŽAR) ETNONYM KÉRDÉSÉHEZ, KÖZÉP-ÁZSIAI FORRÁSOK ALAPJÁN

A CSODASZARVAS NYOMÁBAN - Bíró András Zsolt interjúja

JULIANUS MAGYARJAI

Benkő István–Benkő Mihály: MIT ÜZEN AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMAINAK ÖNELNEVEZÉSE

Nagy Iván: ADALÉKOK A MADJAR-MAGYAR KÉRDÉSHEZ

Benkő Mihály: JULIANUS MAGYARJAINAK UTÓDAI EURÓPA ÉS ÁZSIA HATÁRVIDÉKÉN.

MADIAROK KÖZT KAZAHSZTÁNBAN

A KELETI MAGYAROK FELFEDEZÉSÉNEK HAZAI FOGADTATÁSA

KÉT HONFOGLALÁS
Magyarok a kazak és üzbég kánságok megalapításában

Válogatott irodalom:

Aczél Kovách Tamás: Ismeretlen magyar törzsre bukkant egy budapesti tudós, in: Magyar Nemzet, 1967. nov. 6

Aczél Kovách Tamás: Új meglepő kutatási eredmények a magyarok eredetéről, in: Magyar Nemzet 1968. nov. 7.

Ahmetov, B. A.: Gosudarstvo kochevykh uzbekov. Moskva, 1965.

Bendeffy László: Az ismeretlen Julianus.Budapest, 1936,

Bendeffy László: Fontes authentici itinera( (1235-1238) fr. Juliani illustrantes. Budapest 1937.

Benkő M.: Julianus nyomdokain Ázsiában – Harmatta János előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2001;

Benkő M.: A Torgaji Madiarok – Erdélyi István előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2003.

Benkő Mihály – Babakumar Khinajat: Keleti magyar néptöredékek a kazak törzsszövetségekben, in: Eleink III. (2004)/2, 5-20.

Benkő M.: Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. - In: Kőrösi Csoma Sándor és Keleti Hagyományaink, ISSN 1842-9645, Kovászna, 2007. 139-151. (2007.a.)

Benkő M.: Benkő M. – Babakumar Khinayat: A keleti magyarság írott emlékeiből, Masszi Kiadó, Budapest, 2007. (2007.b.)

Benkő M.: Magyar-kipcsakok Timp Kiadó, Budapest, 2008. (2008.a.)

Benkő M.: Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII. évfolyam, 2. szám(14.) 2008. (2008.b.)

Bíró A. Z.- Zalán A.- Völgyi A.-Pamjav H.: A chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary). in: American Journal of Physical Anthropology, 2009.

Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999

Kuskumbajev, A.: Magyarok keleten és nyugaton, Napkút Kiadó, SBN 978 963 263 223 0 Budapest 2012.

Ligeti Lajos: A magyar nép mongol kori nevei. Magyar Nyelv, 432. (1964 december), 385-404.

Magauin, Muhtar: A kazah történelem ábécéje, ISBN 978-963-087171-6, Budapest, 2013.

Materialy po istorii kazakhskikh khanstv XV–XVII vekov. Alma Ata, 1969.

Nagy Iván: Adalékok a madjar-magyar kérdéshez, http://julianusbaratai.blog.hu/2016/10/31/nagy_ivan_adalekok_a_madjar-magyar_kerdeshez, letöltve 2016-11-19

Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.

Róna-Tas András: Nép és nyelv: A magyarság kialakulása, elhangzott 2004. március 1-én a Mindentudás Egyetemén, http://real-eod.mtak.hu/1079/1/05%20R%C3%B3na-Tas%2073-92.pdf, letöltve 2016-11-14

Семенов, Н.: Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Cпб., 1895

Tóth T.: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4) (1966.a.)

Tóth T.: Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966. (1966.b.)

Tóth T.: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról, MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85–95.;

Trepavlov, V. V.: A Nogaj Horda története, Moszkva, 2002.

Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után: mozsarok és miserek (mescserek) a Közép-Volga vidékén, in: Vásáry István: Magyar Őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008. 37-72

 

 

[1]   Itt jegyzem meg, hogy az 1999-ben kiadott Kazak értelmező szótár a „magyar” népnévről a következőket írja:
MADYAR (МАДЬЯР) Venger nép régi elnevezése, mazsar
MAZSAR (МАЖАР) Madijar (Мадияр) (Venger) Aranyhorda idejében való elnevezésének egyik változata. „A hős mazsar nép fia, Kojan vitéz is itt van.” (Salkiiz zsürau) [Kazak tilinin szezdigi, Almatü, 1999. 447. o.]
A mongol kori elnevezést alátámasztó idézet szerzője, Salkíiz zsürau (1465–1560) a nogaj regős irodalom jeles képviselője volt. Az idézett versrészlet az El Soban című hőskölteményéből származik.
A szövegből nyilvánvaló, hogy a népnév mindhárom változata egyaránt vonatkozik a kazakok között élő magyarokra és a Kárpát-medencében élő magyarokra.

Pálinkás József: „A KUTATÓK NAGY RÉSZE MÁR NEM AKAR KUTATNI, VAGY ÖSSZEESKÜVÉSBEN VESZ RÉSZT, VAGY IGAZGATNI AKARJA AZ INTÉZMÉNYT, VAGY PÉNZT AKAR OSZTANI."

Összeesküvés a 20. század magyarságkutatásának legnagyobb felfedezése ellen

A címben szereplő mondat Pálinkás József, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési Hivatal leváltott elnökétől hangzott el, egy olyan konferencián, ahol közönség jórésze akadémikusokból állt. És senki sem háborodott fel, az előadás, ahogy lennie kell, békésen véget ért. Higgyünk Pálinkás Józsefnek, hiszen ő már csak tudja. Húsz éve úgy uralja a magyar kutatói szférát, hogy kutatási eredményei utoljára a 90-es években jelentek meg. Egyébként az ominózus mondatot meghallgathatja bárki itt: 

https://pestisracok.hu/palinkas-jozsef-a-kutatok-nagy-resze-mar-nem-akar-kutatni-vagy-osszeeskuvesben-vesz-reszt-vagy-igazgatni-akarja-az-intezmenyt-vagy-penzt-akar-osztani/?fb_comment_id=1928393277212351_1928782723840073&comment_id=1928782723840073#f25377483d81dee

Az alábbiakban szeretném ismertetni a magyarságkutatás 20. századi legnagyobb eredménye ellen az MTA és holdudvara által 2006-2010 között szervezett összeesküvés eszközeit és módszereit. A cikk szövegét már egyszer publikáltam "A keleti magyarok felfedezésének hazai fogadtatása" címen, de a témának most különös jelentőséget ad az MTA finanszírozásáról jelenleg folyó vita.

obudai_toth-t_kiskep.JPG

Kép: A keleti magyarokat 1965-ben felfedező Tóth Tibor sírja az Óbudai Temetőben. Fotó: Dr. Varga József

"Ünnepnapja ez a magyar tudománynak" mondta Harmatta János akadémikus (+2004) Benkő Mihály 2001-ben megjelentett „Julianus nyomdokain Ázsiában” című, színes fényképekkel gazdagon illusztrált könyvének bemutatóján, melyben a Nyugat-Mongóliában, Bajan Ölgij megyében, a mongóliai kazakok központi szálláshelyén felfedezett magyar/mazsar néptöredékről adott hírt. A tudományos szenzáció hivatalos, állami elismerése elmaradt, a nyomtatott és elektronikus média sem adta közre széles körben a hírt. Néhány cikk megjelenése után a témát „felkapó” újságírók a későbbiekben mintha elvesztették volna érdeklődésüket. Mi volt, mi lehetett ennek az oka?

A könyv előszavát az említett nemzetközi hírű tudós, ELTE Indoiráni Tanszékcsoportjának vezető professzora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Francia és az Osztrák Tudományos Akadémia levelező tagja, az Akadémiai Aranyérem kitüntetettje, és még sok más akadémiai cím és kitüntetés viselője írta.

A könyvről ismertetés jelent meg Zsilinszky Éva nyelvész tollából a Magyar Nyelv tudományos folyóirat 2003/1. számában: „Szokatlan jelenségnek tekinthető, ha a Magyar Nyelv képes úti album megjelenéséről ad hírt. A kiadvány, amelyről most szólunk, Benkő Mihály Mongóliában tett utazásainak megragadó fényképfelvételekkel illusztrált leírása. ... Igényesen elkészített munka, amely nemzetközi összehasonlításban sem vall szégyent. Benkő Mihály arra a következtetésre jutott, hogy a mazsarok azoknak a keleti magyaroknak a kései utódai lehetnek, akikről Julianus barát híradásai is szólnak.

A magyar őstörténettel kapcsolatos sok jószándékú, de olykor megdöbbentően szakszerűtlen, sőt, hamis amatőr megnyilatkozás után, melyek különösen bőven keletkeztek a közelmúlt nevezetes évfordulói kapcsán, az ember bizonyos gyanakvással fogadja az ilyen híreket, még akkor is, ha a szerző érvelése jelen esetben világos és meggyőző. Kétségeit azonban eloszlathatja a kiadvány HARMATTA JÁNOS írta előszava, amely az albumnak a tovább élő múltat, vagy éppen a múlt és jelen kontrasztját idéző felvételei előtt a történeti filológia eszközeivel alapítja meg a mai utazó-kutató feltevéseit…"

A mongol-altaji kereit-kazakok között élő mazsarok felfedezéséről Harmatta János az MTV2 "Tud-óra" című adásában 2000. január 27-én a következőket nyilatkozta:

"Benkő Mihály felfedezése azért jelentős, mert ez alkalommal valóban a magyarság egy olyan töredékét sikerült feltárnia, amely ugyan asszimilálódott az ott élő török népekhez – ez általános jelenség – de nevét és ha halványan is, identitástudatát is megőrizte."

Mindehhez hozzátette:

„Ezt a kutatási munkát feltétlenül tovább kell folytatni, mert az adott esetben a nyelvészeti, történeti, etnográfiai összefüggés a honfoglalás előtti magyarsággal igazolható. Egy ilyen kutatást államilag támogatott őstörténet kutató társaságnak, intézetnek kellene végeznie, vagy legalábbis állami támogatást igényelne. E nélkül az elért siker nem lehet más, mint nagy szerencse, kitartás és hősies erőfeszítés eredménye”

Megjegyezném, hogy Harmatta János 2004-ben hunyt el. Tehát 2001-ben még „élő oroszlán” volt,, így senkinek sem jutott eszébe belerúgni, amit 2006-9-ben aztán többen is megtettek, a nagy tudóst többek között „Benkő Mihály hathatós, akadémikushoz nem méltó támogatásával” vádolva.

Mielőtt rátérnénk a kutatómunka eredményeinek itthoni fogadtatására néhány tudománytörténeti előzményt ismertetünk.

Benkő Mihály kutatásait a mongóliai majd kazakisztáni és nyugat-szibériai keleti magyarok között több, mint egy évtizedes terepmunkája előzte meg a Mongol Altajban. A kutató akkoriban történeti-régészeti-néprajzi kérdésekkel, pontosabban a honfoglaló magyarok temetkezési szokásainak máig fennmaradt, keleti párhuzamaival foglalkozott. 1986 óta kutatta a finnugornak tekintett ősmagyar halotti maszktípus (selyemre, bőrre varrott szem- és szájlemezek) belső-ázsiai (hun-türk) eredetét. [Vö.: Benkő Mihály, Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti álarcának eredetéről. Antik Tanulmányok 33:2(1987-1988) pp. 169-200; Mihály Benkő, Burial masks of mounted Nomadic peoples…Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae, XVI. (1992-93, 113-133]. Kutatásait elsősorban Harmatta János, Mándoky Kongur István, László Gyula és Erdélyi István támogatták. 1990-ben Benkő Mihály Belső-Ázsiába utazott, azért, hogy ennek a temetkezési szokásnak a ma is élő formáit megismerje az északnyugat-mongóliai kazakok között. Ezt követően évente legalább egy hónapot töltött a Mongol Altajban. Kutatásainak eredményeiről „Nomád élet Közép-Ázsiában” című, a korán elhunyt nagy turkológusnak, Mándoky Kongur Istvánnak szentelt könyvében (Budapest, 1998) számolt be. A könyv ajánlását László Gyula régészprofesszor írta, az író tudományos konzultánsai László Gyula, Ecsedy Ildikó és Dmitrij D. Vasziljev voltak. Benkő Mihály a nyugat-mongóliai kazakok között élő mazsarokkal ennek a kutatásnak a kapcsán találkozott, és ezután írta meg róluk szóló, a bevezetőnkben említett, „Julianus nyomdokain Ázsiában” című, 2001-ben megjelent könyvét.

Benkő Mihály munkája neves alapítványok - például a British Academy Stein Arnold Exploration Fund-ja, - valamint a Kazak Akadémia Keletkutató Intézete és a Kazahsztáni Magyar Nagykövetség támogatásával 2001. után sikeresen folytatódott Kazahsztánban és Nyugat-Szibériában is. Újabb eredményei is voltak: további keleti magyar néptöredékek felkutatása, létüket és múltjukat igazoló írásos bizonyítékok feltárása. Egymás után jelentek meg az eredményeket ismertető könyvei: A Torgaji Madiarok (Budapest, 2003) Erdélyi István régészprofesszor előszavával; Benkő Mihály-Babakumar Khinayat: A keleti magyarság írott emlékeiből (Budapest, 2007); Magyar-kipcsakok (Budapest, 2008), és tudományos publikációi az „Eleink” őstörténeti folyóiratban. Eredményeit kiegészítette a Kárpát-medencei magyarsággal fennálló genetikai kapcsolatok bizonyítása, amit dr. Bíró András Zsolt végzett [American Yournal of Physical Anthropology 189:805-810 (2009): A Y-Chromosomal Comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary)].

A tudományos szenzáció hivatalos, állami elismerése elmaradt, a nyomtatott és elektronikus média sem adta közre széles körben a hírt. Néhány cikk megjelenése után a témát „felkapó” újságírók a későbbiekben mintha elvesztették volna érdeklődésüket. Mindez hasonló volt dr. Tóth Tibor antropológus (+1991) 1965-ös bejelentésének fogadtatásához, miután ő az Észak- Nyugat-Kazahsztáni Torgaj-vidéken és Üzbegisztánban a Kaska-Darja mentén fedezett fel keleti magyar néptöredéket [Tóth Tibor: Az ősmagyarok mai relictumáról. Előzetes beszámoló. In: A TTM Embertani Tár közleményei, 1966, 283–299.]. Ugyancsak nagyobb visszhang nélkül maradtak korábban Mándoky Kongur István turkológus kutatásai, aki a baskíriai magyar törzsekről publikált cikket [Mándoky Kongur István: Magyar eredetű törzsek a baskíroknál, in: Amu Darja széles vize, Karcag 2002.].

A kazak-magyarokkal kapcsolatos felfedezések nem arattak sikert a hivatalos tudományos körökben. Rövidesen megindultak a szervezettnek tűnő ellenakciók „korifeusi” nyilatkozatok, „tudományos” cáfolatok, valamint aknamunka formájában. A médiatámogatás elhalványulása és a hivatalos tudományos körök tevékenysége között korrelációt vélünk felfedezni.

Az akciót jelző első fecske a Tudósfórum (Kossuth Rádió) 2006. II. 27-i adásában egy betelefonáló kérdésére adott „tudományos” válasz volt.

A meghívott vendég, Fodor István régész többek között kifejtette, hogy szerinte Benkő Mihály „valamiféle magor” törzsnév, vagyis „a magyar népnévhez hasonlító törzs-, vagy nemzetségnevek” valamint egy általa elképzelt kipcsak–magyar nyelvrokonság alapján „véli felfedezni” a Kazak Köztársaságban a keleti magyar rokonokat.

Benkő Mihály a rádióműsorban elhangzottakra az Eleink - Magyar Őstörténet folyóiratban reagált (Hozzászólás írásban c. cikk, in: ELEINK – Magyar Őstörténet V. évfolyam, I. szám (9), 2006, 92–96. old.). Meghökkentő kijelentésnek nevezte, hogy a kazakföldi keleti magyarok eredetét bármiféle nyelvi adatokkal próbálná igazolni. Felhívta a figyelmet arra, hogy ha valakit érdekel, hogy valójában mit is állít a napjainkig fennmaradt ázsiai magyar néptöredékekről, azt megismerheti tudományos-ismeretterjesztő és tudományos írásaiból, amelyeket szerzőként, vagy kazak kutatótársával, Babakumar Kinayattal együtt társszerzőként publikált. [Ezeknek a műveknek a bibliográfiájában, jegyzeteiben megtalálható a téma magyar és nemzetközi irodalomjegyzéke is.].

Ahogy említettük, a lejárató akció aknamunkaként is folytatódott. Veres Péter, majd Halasy-Nagy Endre elektronikus leveleket írtak többek között a Benkő Mihály tudományos cikkeit közlő folyóirat, az "Eleink" főszerkesztőjének. A személyeskedő megjegyzéseket is tartalmazó „bizalmas”, mószeroló levelek többek között Benkő Mihály és Mándoky Kongur István tudományos kapcsolatáról közöltek légből kapott állításokat. Például Halasy Nagy arról ír e-mailjében, hogy Mándoky „enyhén szólva – lebeszélte Benkőt a keleti magyarok kazakisztáni kutatásáról, mint alaptalanról”. A valóság ennek homlokegyenest az ellenkezője volt. 1985-ben éppen Mándoky Kongur István beszélte rá Benkő Mihályt arra, hogy ázsiai nomádok között folytasson kutatásokat. Átadta neki ehhez helyi kapcsolatait is, akikkel Benkő Mihály mindmáig dolgozik Ázsiában. Veres Péter és Halasy, Somfai Kara Dávidra, kiváló török tudásáról ismert néprajztudósra (nem nyelvészre) hivatkozva megírták az „Eleink” szerkesztőjének, hogy az általuk „mad-i-járra” eltorzított etnikai név a viselőinek vallási elkötelezettségét jelzi, jelentése Mohamed barátja, és csak véletlenül hasonlít népnevünkhöz. Ahhoz, hogy leveleiket az „Eleink” folyóirat olvasói levélként leközölje, és így válaszképesek legyenek, sem Halasy-Nagy, sem Veres nem járultak hozzá. Veres Péter levelének tartalmát azonban  több, publikált előadásába is beleszőtte [A magyar nép etnogenezise, különös tekintettel a török népekkel való etnokulturális kapcsolatokra. in: Magyarország-Azerbajdzsán: a kultúrák közeledése, Az első magyar-azerbajdzsáni tudományos szimpózium előadásai Budapest. 2006 p. 84.].

Veres Péter írásainak hangvétele, zavaros és hanyag stílusa önmagáért beszél, ezért néhány részletet az alábbiakban szó szerint közlök:

"...A félreértés elkerülése végett ismételten megjegyezzük Benkő Mihály úgynevezett „felfedezése" ez nem más, mint Sz. P. Tolsztov és Sz. A. Tokarjev (1899-1985) stb. nézete, elég régóta a néprajzi szakirodalomban jól ismert hipotézis, amelyre Tóth Tibor antropológus is óvatosan hivatkozott, sőt jómagam is. Még pedig jóval Benkő ún. „felfedezése" előtt, még a hetvenes évek elején. Benkő Közép-Ázsiában élő kazakoknál külföldi kutatók által megtalált mad-i-jár elnevezést mindenáron a magyar népelnevezéssel próbálja összekombinálni. Ez nem más, mint egyes orosz tudósok régebbi hipotézisének felelevenítése. Ezt a külföldi tudósok által javasolt feltételezést régebben én is elfogadtam.

Csakhogy ezzel kapcsolatban jelenleg már komoly új tudományos fejleményeknek vagyunk szemtanúi. Somfai Kara Dávid altaista kollégám MTA Néprajzi Kutatóintézet tudományos főmunkatársa, aki a török nyelvek ismert szakértőjeként nemrég felhívta a hazai kutatás figyelmét arra, hogy a szóban forgó mad-i-jar török-perzsa kettős szóösszetétel a kazah nyelvben sehogy sem utalhat a magyar népnevünkre. Főleg azért nem, mert az említett kazah összetett szó kifogástalan török-perzsa etimológiával rendelkezik. Bármennyire is nem tetszik ez Benkőnek, aki köztudottan nem nyelvész és ezért nem lehet döntőbírája az adott vitatott kérésnek, amelyet nem ő talált meg és mindenestre etimológiáját nem képes értelmezni. Somfai Kara Dávid véleménye szerint madijar kazah szóösszetétel voltaképpen Mohamed próféta, az iszlám vallás alapítójának nevével áll közvetlen etimológiai kapcsolatban. Mad- ~ Mat valójában Mohamed próféta nevének rövidített formája, a -jar szó rendkívül elterjedt iráni, pontosabban perzsa-tadzsik eredetű elterjedt kifejezés a török nyelvekben, jelentése: „segítő, barát, kedvelő". Magyarán tehát kazah nyelvben a madijar név etimológiájának szó szerinti jelentése: „mohamedán, muszlim", pontosabban 'Mohamed segítője', vagy 'Mohamed barátja', illetve 'Mohamed kedvelője'...."

Veres Péter munkatársának, Somfai Kara Dávidnak a sehol le nem írt ötletét komoly „új tudományos fejleményként” feltüntetni teljességgel indokolatlan volt.

A genetikai kapcsolatra vonatkozó vizsgálat eredményét pedig a következő - a józan észnek ellentmondó - érveléssel igyekszik lesöpörni:

"Továbbmenően nemcsak félrevezető, hanem óriási téves módszertani félreértés az is, ha valaki az etnogenezis kutatásban egy konkrét szó etimológiáját genetikai elemzéssel, azaz génmarkereket vizsgálva próbálja cáfolni vagy éppen alátámasztani. Ez voltaképpen nem más, mint az interdiszpilínáris módszer lelkiismeretlen félremagyarázása szenzációt hajszoló dilettánsak részéről. "(Ui. a dilettánsok: Benkő és Bíró)

A néprajzos tudományos főmunkatárs szemrehányásai semmiképpen nem jogosak. Először is: Benkő Mihály és Bíró András egymástól teljesen függetlenül tevékenykednek. Továbbá: Benkő Mihály senkinek az elméletét nem melegítette fel. Tóth Tibor eredményeit igazolni, vagy cáfolni kívánó megállapításait terepkutatásaira és forrásdokumentumokra építette. Azt, hogy Tóth Tibor 1965-ös torgaji útját ismételte könyvének előszava, szövege, és képei is részletesen tartalmazzák, hiszen ezért találkozott Tóth Tibor egykori kísérőjével, Szejitbek Nurhánovval is.

2008-ban került sor Benkő Mihály Magyar-kipcsákok című új könyvének bemutatására. A könyvbemutatón megjelent Molnár Ádám turkológus közölte, hogy a Mahdi-yar etnikai névnek mindenhez lehet köze, csak a Kárpát-medencei magyarokhoz nem, és erről a kérdés szakértője, Baski Imre a Csodaszarvas könyvsorozatban fog tudományos cikket megjelentetni.

Időközben a „Magyar kipcsakokról” „szakértőinek” álcázott kritika jelent meg Gere Zsolt, a Szegedi Tudományegyetem munkatársa tollából, melyet a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) Revizor c. weblapján publikált. Ennek a „kritikának” nyilvánvaló célja az volt, hogy Benkő Mihály többé ne kapjon NKA támogatást.

A kritika címe - Szaván fogott őstörténet - gunyoros, már rögtön jelzi célját, Benkő Mihály felfedezésének megkérdőjelezését, nevetségessé tételét. Tartalmában olyan szófordulatok találhatók, hogy "érvekkel alig bizonyított", "romantikus történelemszemlélet foglya". Végső konklúziója a következő: "a könyv szakmai színvonalát tekintve – nagy jóindulattal is legfeljebb az alternatív kulturális törekvések közé sorolható".

Benkő Mihály válasza – Gere Zsolt cikkével együtt – megjelent a Turánban [2009 január-március, 116-124]

Ezt követően egy "Csőrösi Koma" című blog jelent meg az interneten Baski Imre: Madjar vagyok, turista című nyitó cikkel. A cím Benkő Mihályra utal, akit a szerző "önjelölt kutató"-nak nevez, mely ugyan önmagában is sértőnek hangzik, de tekintettel a bevezetőben említett, a kutatást kezdeményező, illetőleg támogató neves tudósokra, még csak nem is igaz. A blog elnevezése és a cikk címe alapján megállapítható, hogy a blogot sajátjának valló "aáb" nicknevű (a nicknév feloldása: Apatóczky Ákos Bertalan), és a Csőrösi Koma tagként megjelölt szerző nem tartja tiszteletben a magyarok számára igen fontos tabukat, hanem szándékosan heccelődik velük, és aki ezt szóvá teszi, azt hipokritának nevezi. A blogra az internetes közösségi oldalakon (pl. IWIW) és más módon kerestek hozzászólókat. Mint ismert, a hasonló közösségi oldalak egymás barátainak kapcsolatrendszerét teszik hozzáférhetővé. Ennek megfelelő volt a hozzászólások többsége is. Az esetleges ellenvéleményt kórusban hurrogták le a mozgósított hozzászólók.

Baski Imre Benkő Mihály kutatásaival kapcsolatos véleményét tudományos cikk formájában is megjelentette a „Csodaszarvas” könyvsorozat III. (2009) kötetében. [Baski Imre, Madijar: magyar eredetű néptöredék a kazakoknál? Csodaszarvas III, 189–209.] Cikkével kapcsolatban Benkő Mihály az Eleink folyóiratban fejtette ki álláspontját: Benkő Mihály: Még egyszer a kazak-magyarokról. (Hozzászólás Baski Imre cikkéhez) Eleink: VIII. évfolyam 2. szám (16.) 30-42. o..

Az akció záróakkordjaként Bálint Csanád, az MTA Régészettudományi Inétzetének elnök-igazgatója írt cikket (Bálint Cs,  Magyar néptöredék Kazakisztánban? Századok 143. (2009) 6, 1484–1490. o.) majd a kör az akciót megindító Fodor István régész újabb állásfoglalásával zárult (Fodor István, Meghökkentő „őstörténet„ és művelői. In: Honti L. (szerk.) A nyelvrokonságról. Budapest, 2010, 98, 10. jegyzet.). Az előbbi szerző Benkő Mihályt „ismeretlen képzettségű”-nek, az utóbbi „történetileg teljesen képzetlen”-nek minősíti. Ezeknek a megállapításoknak a célja nyilvánvalóan Benkő Mihály szakmai hitelességének megkérdőjelezése, hiszen mindketten személyesen ismerik őt és tudniuk kell, hogy a legmagasabb szintű történettudományi képzettséggel rendelkezik (az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem szakán szerzett diplomájának száma: 140/1970.).

Erre a két cikkre Benkő Mihály: Magyar néptöredék Kazakisztánban? (Megjegyzések Bálint Csanád cikkéhez címmel az Eleink 2010/2.  számában 58-67. oldalakon, illetőleg Benkő Mihály: A. K. Kuskumbajev A keleti magyarokról és a Dast-i-Küpcsakról címmel az Eleink 2010/4. számában, 106. o. 8. jegyzet) válaszolt.

Itt az érvelésre és az ellenérvekre nem térünk ki, mivel azok a vonatkozó (és hivatkozott) tudományos munkák alapos tanulmányozása alapján dönthetők el.

A tudományos vita ellen, az érvek, ellenérvek felsorolása ellen cikkek formájában, vagy akár egy internetes fórumon természetesen semmi kifogásunk. Bár nekünk személy szerint nem tetszik az adott vita során tapasztalt személyeskedés, még csak az ellen sem emelünk kifogást, mert tapasztalatunk szerint ez nálunk megszokott mellékzöngéje a tudományos élet időnként viharos eseményeinek. A kérdést nem a másik fél nyilvános becsmérlése, hanem a tudományos bizonyítékok fogják eldönteni. Azonban alantas, és – enyhén szólva – messzemenően nem tudományos módszer az aknamunka, ami például a következőkből is állhat: A „vitapartnernek” a háta mögötti mószerolása, rágalmazása, szponzorai, támogatói számának ilyenformán történő csökkentése, az anyagi forrásai, publikálási lehetőségei megszüntetésére való törekvés, tudományos fórumokon a kérdéshez pozitív hozzászólást megkísérlők elhallgattatása, mikrofonjuk kikapcsolása, stb. Az adott esetben mindezeket tapasztalhattuk. Egyesek nyilván úgy vélik, hogy ha valakinek nincs többé módja megszólalni, véleménye mellett tudományos fórumon érvelni, magyarul: ha sikerült végleg betömnünk a száját, akkor aztán nyugodtan mondhatjuk, hogy az illetőt „vitacikkünkkel megsemmisítettük”. A Benkő Mihály és Biró András - a kazak-magyarokkal kapcsolatos - kutatásai ellen folyó aknamunkában elsősorban az MTA kutatóhelyeinek munkatársaii, egyetemi oktatók és általuk beszervezett hallgatók, és Molnár Ádám, a „Csodaszarvas” című, őstörténeti kiadvány főszerkesztője vettek részt. Állításaim nem légből kapottak, vagyis bizonyíthatók.

A „tudományos vita” tovább folyik különböző szinteken. Csak reménykedhetünk, abban, hogy nem temetik el Julianus magyarjai közép- és belső-ázsiai fennmaradásának tényét ugyanúgy, ahogy Tóth Tibor idejében ez egyszer már sikerült.

----------------------------------------------------

Elgondolkodtatóak egy ismert kutatónak a lejárató kampánnyal kapcsolatos 2009-ben publikált, ma is érvényes szavai: "egy fontos tényre szeretném felhívni a szobatudósok figyelmét. Egyrészt, a kutatás mindenki szabadsága, legalább is a demokratikus értékrendek szerint minden tudományos fokozatot szerző fiatalnak és idősnek egyaránt joga van a tudományos kutatáshoz. Úgy gondolom, hogy az MTA közpénzből fenntartott intézmény, ezért a magyar közvélemény részéről joggal elvárható lenne, hogy az intézmény támogassa a fiatal kutatók munkáját, és a külföldön is sikert aratott tudományos eredményeknek teret adjon berkein belül, nem pedig az adófizetői forintokból fizetett kutatók, mint Baski Imre is, állandóan azon mesterkedjenek, hogyan lehetne eltitkolni, majd nevetségessé tenni a magyarság eredetére vonatkozó új elméleteket"

2009. óta sem történt semmi a kutatások szervezett, erre létrehozott állami intézmények keretében történő folytatása ügyében. Történik ez annak ellenére, hogy az idő múlásával egyre kevesebb történeti, néprajzi adat összegyűjtésére van remény,  Az idő vészesen fogy, a 24. óra utolsó másodpercében vagyunk. Rövidesen nem lesz rá remény, hogy olyan emberekkel lehessen beszélni, akik még közvetlen kapcsolatban voltak a drámai változásokat hozó szovjet rendszert megelőző időszakot ismerő személyekkel. A Magyar Tudományos Akadémia BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportja hivatalos kiadványának a témával kapcsolatos - - megállapításából kiderül, hogy a kazakisztáni "madjarok történetének feldolgozása eddig nem történt meg". Ezt tehát éppen az a szervezet állítja, amelynek a feldolgozás lenne a feladata. Tehát a kompetens szervezet saját mulasztására mutat rá annak ellenére, hogy Tóth Tibor és Benkő Mihály felfedezése óta már igencsak hosszú idő telt el. Tóth Tibort a munkába már nem lehet bevonni - a rendszerváltáskor halt meg - Benkő Mihályt sem kereste meg senki az MTA részéről a gyászos emlékezetű 2006-2010. év között zajló lejárató kampány után sem.

Az MTA jelenlegi álláspontja az MTA BTK MÖT által kiadott Magyarok a honfoglalás korában c. könyv alapján:

"Tóth Tibor antropológus fedezte fel a magyar közönség számára a kazakisztáni torgaji madjarokat (valójában "madijarok", amit a ciril betűs írás olvasási szabályai szerint "magyar"-nak kell kiejteni - B. I.) Ők a közelmúltban mint a magyarok rokonai híresültek el (sic., egy szó sincs Benkő Mihály fényképekkel dokumentált könyveiről, az általa adatolt mondákról, nemzetségtáblákról stb. - B. I.) hazánkban. A felvetés éppen lehetséges, keleten maradt, magyar nevet viselő néprészek léte a sztyeppei nép alakulások ismeretében teljesen logikus volna, és valóban tudunk is ilyenekről. Mindemellett a madjarok történetének feldolgozása eddig (2015 - B. I.) nem történt meg. A kapcsolatot jelenleg kizárólag a népnév biztosítja (nem igaz, lásd Tóth Tibor antropológus, Benkő Mihály történész, keletkutató és Bíró András Zsolt humánantropoógus publikációit - B. I.), amely azonban nem biztos, hogy a miénkkel egy tőről fakad." [Sudár Balázs (szerk.): Magyarok a honfoglalás korában, Helikon Kiadó, Budapest, 2015. 120. o.]

Ezután a szerző elképesztő - kazak szerző által régen megcáfolt fordulattal - beemeli Mohamed Alit (Madali) a magyar őstörténetbe: "... ilyen például a "Muhammad jár" szókapcsolat...(az elterjedt Muhammad Ali például rövidített formában Madaliként használják...". Ezzel kapcsolatban idézet a Wiikipédiából: "A vitában kazak részről többek között Aybolat Kushkumbayev, egyetemi tanár, a történettudományok doktora, az Arany Horda korának neves kazak kutatója, (származására nézve maga is kipcsak-magyar) is állást foglalt. A kazak tudós szerint kizárt a kazak-magyarok elnevezésének a Muhammadjar személynévből származtatása lehetősége. A török törzsi-nemzetségi nomenklatúrákban rövidített nevekből (becenevekből) kialakult törzsnevekre, nemzetségnevekre nincs adatolt példa. A hagyományőrző kazak-magyar öregek (akszakalok) a Muhammadjar nevet soha nem hallották. Önmagukra és nemzetségeikre kizárólag a „Magyar” nevet vonatkoztatják." [Eleink IX/2. (2010) 8-20, Eleink IX/4. (2010.) 103-107]

Mit kellene tenni? Idézzük fel ismét Harmatta János 2000. jan. 27-én elhangzott szavait:

Ezt a kutatási munkát feltétlenül tovább kell folytatni, mert az adott esetben a nyelvészeti, történeti, etnográfiai összefüggés a honfoglalás előtti magyarsággal igazolható. Egy ilyen kutatást államilag támogatott őstörténet kutató társaságnak, intézetnek kellene végeznie, vagy legalábbis állami támogatást igényelne. E nélkül az elért siker nem lehet más, mint nagy szerencse, kitartás és hősies erőfeszítés eredménye”

 5-kep-mazsarok.jpg

Képek Belső-Ázsiából és Nyugat-Szibériából. Fotó: Daily Mail (az első) és Benkő Mihály

Kapcsolódó cikkek:

KELETI MAGYAROK NYOMÁBAN – POLITIKA ÉS TUDOMÁNY

ISMERETLEN MAGYAR TÖRZSRE BUKKANT EGY BUDAPESTI TUDÓS
Aczél Kovách Tamás, Magyar Nemzet, Hétfő, 1967. november 6.

ÚJ MEGLEPŐ KUTATÁSI EREDMÉNYEK A MAGYAROK EREDETÉRŐL
A rejtélyes Kusán Birodalom, Magyar Nemzet 1968. november 7. Aczél Kovách Tamás

A KELETI MAGYAROK FELFEDEZÉSÉRŐL
Tóth Tibor publikációi és társainak visszaemlékezései

TÓTH TIBOR ÖRÖKSÉGE

TÓTH TIBOR TRAGÉDIÁJA

Benkő Mihály: MÉG EGYSZER A KAZAK-MAGYAROKRÓL
Hozzászólás Baski Imre cikkéhez (Eleink 2009, VIII. évfolyam, 2. szám, 31-32, kiegészítve azóta szerzett adatokkal)

Benkő Mihály MADIJAR: KAZAK-MAGYAR VAGY MOHAMED PRÓFÉTA BARÁTJA?
Hozzászólás Baski Imre újabb tanulmányához

Benkő Mihály: VÁLASZ EGY ELFOGULT KRITIKÁRA

Ajbolat Kushkumbajev: A MAGYAR (MADIJAR, MADŽAR) ETNONYM KÉRDÉSÉHEZ, KÖZÉP-ÁZSIAI FORRÁSOK ALAPJÁN

A CSODASZARVAS NYOMÁBAN - Bíró András Zsolt interjúja

JULIANUS MAGYARJAI

Benkő István–Benkő Mihály: MIT ÜZEN AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMAINAK ÖNELNEVEZÉSE

Nagy Iván: ADALÉKOK A MADJAR-MAGYAR KÉRDÉSHEZ

Benkő Mihály: JULIANUS MAGYARJAINAK UTÓDAI EURÓPA ÉS ÁZSIA HATÁRVIDÉKÉN.

MADIAROK KÖZT KAZAHSZTÁNBAN

A KELETI MAGYAROK FELFEDEZÉSÉNEK HAZAI FOGADTATÁSA

KÉT HONFOGLALÁS
Magyarok a kazak és üzbég kánságok megalapításában

Válogatott irodalom:

Aczél Kovách Tamás: Ismeretlen magyar törzsre bukkant egy budapesti tudós, in: Magyar Nemzet, 1967. nov. 6

Aczél Kovách Tamás: Új meglepő kutatási eredmények a magyarok eredetéről, in: Magyar Nemzet 1968. nov. 7.

Ahmetov, B. A.: Gosudarstvo kochevykh uzbekov. Moskva, 1965.

Bendeffy László: Az ismeretlen Julianus.Budapest, 1936,

Bendeffy László: Fontes authentici itinera( (1235-1238) fr. Juliani illustrantes. Budapest 1937.

Benkő M.: Julianus nyomdokain Ázsiában – Harmatta János előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2001;

Benkő M.: A Torgaji Madiarok – Erdélyi István előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2003.

Benkő Mihály – Babakumar Khinajat: Keleti magyar néptöredékek a kazak törzsszövetségekben, in: Eleink III. (2004)/2, 5-20.

Benkő M.: Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. - In: Kőrösi Csoma Sándor és Keleti Hagyományaink, ISSN 1842-9645, Kovászna, 2007. 139-151. (2007.a.)

Benkő M.: Benkő M. – Babakumar Khinayat: A keleti magyarság írott emlékeiből, Masszi Kiadó, Budapest, 2007. (2007.b.)

Benkő M.: Magyar-kipcsakok Timp Kiadó, Budapest, 2008. (2008.a.)

Benkő M.: Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII. évfolyam, 2. szám(14.) 2008. (2008.b.)

Bíró A. Z.- Zalán A.- Völgyi A.-Pamjav H.: A chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary). in: American Journal of Physical Anthropology, 2009.

Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999

Kuskumbajev, A.: Magyarok keleten és nyugaton, Napkút Kiadó, SBN 978 963 263 223 0 Budapest 2012.

Ligeti Lajos: A magyar nép mongol kori nevei. Magyar Nyelv, 432. (1964 december), 385-404.

Magauin, Muhtar: A kazah történelem ábécéje, ISBN 978-963-087171-6, Budapest, 2013.

Materialy po istorii kazakhskikh khanstv XV–XVII vekov. Alma Ata, 1969.

Nagy Iván: Adalékok a madjar-magyar kérdéshez, http://julianusbaratai.blog.hu/2016/10/31/nagy_ivan_adalekok_a_madjar-magyar_kerdeshez, letöltve 2016-11-19

Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.

Róna-Tas András: Nép és nyelv: A magyarság kialakulása, elhangzott 2004. március 1-én a Mindentudás Egyetemén, http://real-eod.mtak.hu/1079/1/05%20R%C3%B3na-Tas%2073-92.pdf, letöltve 2016-11-14

Семенов, Н.: Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Cпб., 1895

Tóth T.: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4) (1966.a.)

Tóth T.: Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966. (1966.b.)

Tóth T.: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról, MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85–95.;

Trepavlov, V. V.: A Nogaj Horda története, Moszkva, 2002.

Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után: mozsarok és miserek (mescserek) a Közép-Volga vidékén, in: Vásáry István: Magyar Őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008. 37-72

 

 

HUN-MAGYAR FOLYAMATOSSÁG

Tanulmányok, cikkek

mongol2.jpg

A magyar történelem meghamisításának kérdésével már korábban foglalkoztam [Aranyhroda titka, AZ ARANYHORDA TITKA - Julianus barátai (blog.hu) ] Megállapítottam, hogy a magyarság hun eredetének a 19. század közepétől szinte egyeduralkodóvá vált tagadása összefüggésben állhatott a Habsburg ház 48-as forradalom utáni hatalmi technikájával, de a rendi társadalom lebontása iránti igénnyel is, mely a felvilágosodás ideológiájának egyik fontos eleme. A helyzet 1945 után sem változott. A hun-magyar kapcsolatot - most már az osztályharc jegyében - továbbra is az Árpád-ház legitimitását és a nemesség uralmát szolgáló fantáziaszüleménynek, mesének  nyilvánították. Mára történelmünk rehabilitációja elkerülhetetlenné vált. „A tudomány alapja a kérlelhetetlen igazságkeresés kell legyen. A tudomány nem lehet a politika prostituáltja.” A történelmi tényeket mindenképpen tiszteletben kell tartani, akkor is, ha nem szolgálják az aktuális politikai érdekeket. A meghamisított történelemből nem lehet tanulni, megérteni a jelent, tervezni a jövőt. Alkalmatlan a "historia est magistra vitae" elv megvalósítására. És akkor a legfontosabbról, a közös történelem ország- és nemzetmegtartó jelentőségéről - a sikerekből merített erőről és a kudarcokból származó tapasztalatokról - még nem is beszéltünk.

Amikor egy parlamenti képviselő javasolta az MTA-tól pénzek elvonását és egy független őstörténetkutató intézet megalapítását, az MTA 2013. évben lázas tevékenységbe kezdett. Kijelentette, hogy nincs szükség új intézetre, mert az MTA MÖT (Magyar Őstörténeti Témacsoport) megalakításával a szervezeti keretek már 2012. évben létrejöttek, fordulatot hirdetett, reprezentatív konferenciát tartott, kiadványok sorát adta ki. Bebizonyosodott azonban, hogy „kecskére bízták a káposztát”. Elfogulatlanságot nem lehet várni a rendszerváltás előtt pozicionált személyektől. Márpedig az MTA önkormányzatisága, eljárásrendje ilyen személyek bebetonozását biztosítja. 2015. február 28-án kibújt a szög a zsákból. Vásáry István akadémikus a Magyar Nemzet Magazinjában megjelent Múltunk kacatjai című cikkében meghirdette, hogy az őstörténetkutatás a rendszerváltás előtt is helyes úton járt, a hun-magyar kapcsolat, a turanizmus gondolata továbbra is a „tudománytalan” kategóriába tartozik. Maga a cikk címe pedig utal arra, hogy mi a véleménye a múlt kutatásának a hasznosságáról.

A helyzet 2018-ban reménytkeltően változott. Létrejött a László Gyula Intézet, melynek irányítását olyan tudós kapta meg, aki az igazság képviseletét a mellőzés, ellehetetlenítés veszélyének ellenére vállalta. Az intézet névadója, László Gyula is ilyen személy volt. Több reménytkeltő nyilatkozat, tanulmány is megjelent a tudományos és a népszerű tudományos sajtóban. Bízunk abban, hogy a jövőben az intézet névadója, a kettős (többes) honfoglalás elméletét kidolgozó László Gyula mellett Tóth Tibornak, a keleti magyarok felfedezőjének munkássága is méltó elismerést kap.

TÖRTÉNELEMHAMISÍTÁS: okok, célok, módszerek

 

 

FORDULAT AZ EREDETKUTATÁSBAN

Érdy Miklós: NYOLC RÉGÉSZETI KAPCSOLAT A HUNOK ÉS A XIONGNUK KÖZÖTT

Forrás: Eleink 2002/2 (2) szám, http://www.napkut.hu/eleink2-031

03terkep-hun.JPG

Xiongnu (közelítőleg ejtsd: sungnu) a hunok kínai neve a távolkeleti térségben. Régészeti kapcsolatokat a hunok és a xiongnuk között a tudományos irodalomban nem ismertettek. Ez lehetett a megosztottság oka a tudományos kutatók között. Bár kisebb mértékben, de vannak akik nem fogadják el a történeti folyamatosság meglétét Kr.e. a 3. századból Modun shanyu (ejtsd sanjü = főkirály) távol-keleti xiongnu népe és nyugaton Attila nagykirály Kr.u. 5. századi hun népe között. Ennek a tagadó álláspontnak kiemelkedő képviselői az oroszországi Szergej Minjajev (1999) és az amerikai Prof. Denis Sinor (1990, 1997). Minjajev aki xiongnu temetőket ás Burjátiában, még 1999-ben is azt az álláspontot képviselte new-yorki előadásában, hogy bár vannak xiongnu leletek a Jenyiszej nyugati oldalán, a xiongnuk ezt a területet nem foglalták el hanem az csak befolyásuk alatt volt. ők tehát nem keltek át a Jenyiszejen és nem is mentek be Európába. Így a Jenyiszejtől nyugatra fekvő terület az Irtis folyóig, azaz, Nyugat-Szibéria egy része kritikus, átmeneti térség a hunok történeti folytonossága szempontjából, ezért összpontosítottam kutatásaimat e területre mélyebben és nagy figyelemmel. A három fő régészeti kapcsolat mellett további öt régészeti és történelmi kapcsolatot fogok elemezni a xiongnuk és a hunok között, hogy előmozdítsam ennek a fontos kérdésnek a megoldását.

Az első három régészeti kapcsolatot – amelyet Esztergomban is ismertettem – már több régészeti konferencián bemutattam (ICANAS Montreal 2000, CESS Wisconsini Egyetem 2000), és legutóbb közlésre is került (Érdy 2002-A, és 2002-B). A három fő régészeti kapcsolatot, amelyek mindegyikéről régészeti térképet lehetett készíteni a következő leletek szolgáltatják:

  1. A hun típusú áldozati bronzüstök
  2. A hun arany női diadémek
  3. A részleges lovastemetkezések és sírszerkezetek.

Ezekhez járul három ősi írott forrás megerősítése, melyek közül kettő kínai egy pedig szogd forrás. Ezeket tárgyalni fogom.

A három fő régészeti kapcsolatnak csak a leglényegesebb részeit elemzem ebben a dolgozatban. Ezt fogja követni az öt új régészeti kapcsolat vizsgálata amelyeket az utóbbi két év folyamán ismertem fel és dolgoztam ki. Ezek mindigyeke követni fogja a xiongnukat a Jenyiszejt elhagyva nyugat felé Nyugat Szibériába, sőt Európa közepébe. A három fő régészeti kapcsolat alapján én elfogadom a xongnu-hun történelmi folyamatosságot ebben a dolgozatban és a két népnevet egymással kicserélhetőnek tartom.

A régészeti kapcsolatot mutató három fő leletcsoport.

 

I. Az 1. kép az eurázsiai xiongnu vagy hun típusú bronzüstök legtöbbjének távlati képét mutatja Közép Európától a Távol Keletig, nagyjából a bal felső saroktól a jobb alsó sarokig. 1995-ben amikor az eddigi legterjedelmesebb üsttanulmányom megjelent a Eurasian Studies Yearbook-ban (amely az Ural-Altaische Jahrbücher folytatása) 185 bronzüstöt ismertem az eurázsiai kontinensen (Érdy 1995). Első tanulmányom az üstökről 1990-ben jelent meg (Érdy 1990). Ugyanakkor az Ermitázs rangidős kutatói dolgozatukban 56 bronzüstöt tárgyaltak és elemeztek csak (Bokovenko, Zaszeckaja 1993). A hunok vándorlását tekintve velem azonos eredményre jutottak.

erdy01.jpg

  1. kép. Hun (xiongnu) típusú bronzüstök a Dunától a Sárga Folyóig. (Rajzok: Érdy).

A bronzüstöknek három felhasználása lehet:

  1. Szertartásos áldozati szerep. Egy sziklavéseten talált jelenetben a hatujjas kezét felmutató sámán központi jelenléte vezet ehhez a felismeréshez. Alább a 3. fejezetben a sziklarajzokon talált jeleneteket és rajtuk az üstök szerepét tovább elemezzük és a Kizil Kayából származó sziklavéseten látható a hatujjas alak.
  2. Mindennapi főzés üstökben, amely ismét sziklarajz jelenetekből olvasható le (Erdy 1996.86).
  3. Temetkezési szertartásoknál a halottal eltemethetnek üstöket. Régen a Távol-Keleten redukált nagyságú, 20 cm-es vagy kisebb bronzüstök kerültek a sírokba. A délszibériai temetőkben (Kokel, Mihajlovka) gyakran az üstök agyag másolatát helyezték a sírokba amelyek 40 cm magasak is lehettek.

A hun üstök sokszor tűzben álltak, ez az oka annak, hogy gyakran letört, korródeált talppal találják őket. A hun üstök egy részének talpát négy ablakszerű nyílással áttörték, hogy a láng jobban érje az üst alját. A sok üstlelet alapján úgy tűnik hogy ennek a fajtának az eredete Ordos-puszta ahol sok ilyen lelet került elő.

Nagyon fontos az, hogy a szkítáknál és szarmatáknál soha sem jelenik meg áttört talpú üst és általában a talpak nem korródeáltak. Úgy tűnik, hogy ezen népek keskeny lábú és sokszor más formájú üstjeit nem vagy csak ritkán állították tűzbe. A kettő közül gyakoribb szkíta üstökre jellemző hogy sokszor háromlábúak, a fülekre és lábakra, vagy a peremre állatalakot helyezhetnek. Az üstök néha oválisak, leggyakrabban karcsú, keskeny lábon állnak amely sohasem áttört (Érdy 1995.6). A hun üstökhöz hasonló edényeiken a fül karika alakú, ezt öntötték vagy forrasztották az üsttesthez így megkülönböztethetők a hunokétól. A fülek sosem szögletesek belül.

Az üstök datálása más velük együtt talált tárgyak segítségével történhet. Európában többször római erődök romjai közt találtak hun üstöt (Intercisa=Dunaújváros, Calamantia=Izsa-Leányvár és az Al-Duna mentén Celei-nél és Hinová-nál), vagy mint Sziléziában római ékszerek voltak az üstben (Höckricht). A Bajkál-tó térségében és a Távol-Keleten mázas kínai csészék, kínai tükrök, Han dinasztia korabeli pénzek segítik az üstök datálását.

II. A régészeti leletek második csoportja a hun női arany diadémoké, melyek a Sárga Folyótól a Duna völgyéig követhetők. Típusaikat a 2. kép mutatja, ezek a fej 2/3-át ölelik át. Jellemző rájuk hogy sötét piros drágakövek (almandin, gránát, karneol) gazdagon borítják az arany, vagy arannyal futtatott pántokat. Néha a színek játéka miatt gyöngyház, vagy zöld üveg is megjelenik rajtuk. A legkorábbi arany-pántos diadémot öt gyönyörű nagy gyöngyházkő díszíti, amelyet az Ordosban fekvő Xigoupanban tártak fel, Kr. e. a 2. századból való. A 20 eurázsiai diadém fontossága abban rejlik, hogy viseletük sajátosan hun, ez a fajta diadém semmilyen más népnél nem jelenik meg, így a történeti folytonosságot jól képviseli ez az ékszer.

erdy02.jpg

  1. kép. Hun nők temetkezési arany diadémjai (Zaszeckaja 1994, Bóna 1993 és Tian-Guo 1986 után).

III. A régészeti kapcsolatot képező leletek harmadik csoportja a xiongnuk/hunok részleges lovastemetkezése és ugyanakkor a sírok szerkezete a 3. képen. Ilyenkor a lókoponya és a négy alsó lábszár vagy pata van a sírban. Később Kr.u. a 2. sz. után a lóbőr is megtalálható. A sírrajzokat Zaszeckaja (1994. 17–18, Fig. 3) régészeti munkájából válogattuk és Kelet-Európából valók. A 3.1 és 3.2 kép egyszerű négyszögletes aknasír. A 3.2-esen a ló koponyája a halott lábához van helyezve. A 3.3-as kép padkás sír. A padkát a lókoponya, a lábcsontok és más temetkezési tárgyak számára használhatják. (Az első három kép középső Volga menti leleteket mutat. A 3.4-es kép a Dnyeszter mellől való). A 3.4. kép padmalyos sír, amikor is egy hosszanti üreget képeznek ki a sír fenekénél amelybe a halott tetemét behelyezik. A padmaly üreget falapokkal, vagy lapos palával lezárhatják. Ebben a nagyon emberséges és törődő sírszerkezetben a lehulló hant nem üti a halott testét. Az itt tárgyalt három sír mindegyikében részleges lovastemetkezést láttunk. Ebben az esetben a ló húsát a halotti toron elfogyasztották.

erdy03.jpg

  1. kép. Hun részleges és jelképes lovastemetkezések, valamint sírszerkezetek Kelet-Európában (válogatás Zaszeckaja 1994 könyvéből). JELKÉPES: 1 – aknasír, nő, Pokrovszk. RÉSZLEGES: 2 – aknasír, nő, Verhnyje Pogromnoje, 3 – padkás, női sír, Lenyinszk, 4 – padmalyos, férfi, Kubej.

A 3.1. kép sajátos elrendezésű sírt mutat. Ez jelképes lovastemetkezés amelyben a lovat nem áldozták fel. Csupán lószerszámot látunk, közülük legfontosabb a zabla jelenléte. A régi lovasnomád hiedelem szerint ugyanis az emberhez hasonlóan a kettőslelkű ló árnyéklelke vagyis az íz a koponyában lakozik. Ha a lókoponyát a sírba teszik a túlvilágon a ló meg fog tudni elevenedni gazdájával együtt. Ezért még a zabla jelenléte is elegendő a jelképes temetkezésnél a ló életre keléséhez. A jelképes vagy szimbolikus lovastemetkezés mindhárom sírfajtában megjelenhet.

Valójában még egy temetkezési fajta jellemzi a hunokat. Előfordulhat hogy a lókultusznak a sírban nincs nyoma sem részleges, sem jelképes formában. Ilyenkor a fegyverzet, övcsatok és díszek, valamint a sírszerkezet az amelyik jelzi hogy hun sírral van dolgunk.

 

Hun temetkezési formák kelettől-nyugatig Közép-Eurázsia steppéin.

Azért választottam ki a hun temetkezési formák részletes vizsgálatát a Pontusi Steppén mert ez kritikus láncszeme a hunok Európába jövetelének, azaz azt látjuk, hogy az Ázsiából jól ismert temetkezési szokások ugyanúgy megvannak Európában. A temetkezési formák összekötik a kelet-európai temetkezéseket a nyugatabbra fekvő közép-európaiakkal, ugyanakkor egyenes folytatásai az Ázsia közepén talált, valamint a korábbi időből Mongóliában és délebbre belső Mongóliában meg Ordosban feltárt temetkezésekkel. Mindezek áttekinthetők a lovastemetkezések térképén, melyet alább részletezünk (6. kép) és amelyről a számozott lelőhelyek leolvashatók.

Hogy a hun temetkezésekről teljessé tegyük a képet megemlítem, hogy a királyi család és a hun nemesek mély, akár 12 méter mélységű sírokban is temekeztek (Tahilt völgyi hun asszony Nyugat Mongóliában – 5.14-es lelőhely, és a Noyon Uul hegység három völgyében hun arisztokrácia sírjai – 5.6-os lelőhely). A fából kivésett koporsót lagerendákból ácsolt temetkezési kamra védte, s esetekben a gyászkocsit is a sírba tették. Gyönyörű szőnyegek is boríthatták a külső, nagyobb temetkezési kamra falát úgy mint Noyon Uulban, amelyeken olyan mitikus állatjelenetek vannak amelyek a jól ismert övvereteken is megjelennek. Az ilyen előkelő sírokat nagy föld és kőhalom boríthatja amikor is kurgán temetkezésekről beszélünk. Ebben a dolgozatban nem ezeket a nagyon előkelő temetkezéseket vizsgáljuk, bár a lókultusz jelei jelen lehetnek. Egyszerűbb síroknál is lehet halom, illetve másképpen, köralakban, vagy négyszöges formában sorbarakott szikladarabok is jelezhették a temetkezés helyét, kő- vagy földhalom nélkül. Ilyenkor kerekszur-okról beszélünk. Jeltelenek is lehetnek a hun sírok (Érdy 2001-A és 2001-B).

Lókultusz nélküli hun sírokat látunk a Jenyiszej vidék temetőiben így Ajmirligben, Kokelben (Tuva) és Tepszejben a Minuszinszk vidéken. (Sorrendben: 3.4, 3.2 és 3.1-es lelőhelyek). Ezeket bemutattam esztergomi előadásomban és az azóta megjelent tanulmányaimban (Érdy 2001-A és -B valamint Érdy 2002-A és -B). Így jelen dolgozatomban újraközlésüktől eltekintek. A jelzett közleményekben több más Belső-Ázsia terébe eső temetőről és azok sírrajzairól is beszámoltam. A Jenyiszej menti temetők közül különösen a minuszinszki Tepszej-ben (3.1-es lelőhely) megdöbbentő párhuzamát látjuk a 2500 km-rel délebbre fekvő Daodunzi xiongnu sírjainak a Sárga Folyó mentén (6.1-es lelőhely a 6. képen). Nem csak a sírelrendezés és a sírszerkezet, hanem még a fej fölötti kis üregbe helyezett agyag korsó alakja és helye is azonos. Mi több, ugyancsak nincs jele a lókultusznak a nőket, gyermekeket és fiatalokat rejtő hasonlóan Kr.e. 2. századi Daodunziban (a Sárga Folyó szomszédságában). Valószínű a következtetés, hogy Kr.e. a 3. században Modun shanju idejében a Sárga Folyó teréből jövő xiongnuk foglalták el Minuszinsz vidékét.

Egy másik különleges párhuzam tűnik fel a Bajkál-tó környéki Csikoj-folyó mentén (Burjátia). Az Ilmovaja Pagynál talált (5.4-es lelőhely) északi hun sír elrendezése (Kr.e. 1. sz.) és a legősibb shanrong, elő-hun részleges lovastemetkezés között (Kr.e. 8–5. sz.) (6.14–6.16-os lelőhelyek) vehető észre ez a párhuzam. Ez utóbbi Beijingtől északra fekszik és míg a sír mélyre van ásva és végpadkája is van, felülnézetben az áldozati állatok és a sír elrendezése a kettő között igen hasonló, ugyannyira hogy ez Sima Qian – a shanrongokra vonatkozó – előhun minősítésének a megerősítését is szolgálhatja.

 

A régészeti leletek térképei.

A régészeti leletek fenti három csoportjából három térképet szerkesztettem az eurázsiai leleteket számbavéve. A térképek a 4., 5. és 6. képként láthatók.

A 4. kép a hun típusú bronzüstök eloszlási térképe. A 185 üst adatai 36 táblázatban vannak feldolgozva (Érdy 1995). Eurázsiát hat régióra osztottam az üstök sűrűsödési központjai szerint, ezt a felosztást a többi térképen is követem a leletek számozásánál.

erdy04.jpg

  1. kép. A hun és xiongnu típusú üstleletek térképe Eurázsiában. (Térkép: Érdy).

A hun arany női diadémok térképe az 5. képen van. A fémpánt gyakran arany, de lehet aranyozott bronz. A felhasznált drágakövek vörös színűek, almandin, gránát, vagy kameol, mint korábban megjegyeztük.

erdy05.jpg

  1. kép. A huin/xiongnu temetkezések női arany diadémjai Eurázsiában (Térkép: Érdy).

A 6. képen látjuk a részleges és jelképes lovastemetkezések térképét Közép-Eurázsiában. A Közép-Eurázsia kifejezés észak-déli irányban értendő és így hosszanti övet foglal el a földgömbön. A jelmagyarázat segítségével a sírok szerkezetét is leolvashatjuk. A fekete négyszögek a lókultusz jelenlétét mutatják részleges vagy jelképes formában. Az üres négyzetek a lókultusz hiányát jelzik. Üres négyzeteket látunk a Sárga Folyónál Daodunziban (6.1-es lelőhely a térképen) ahol nők, fiatalok és gyermekek vannak eltemetve, és ugyancsak a Jenyiszej mentén (3.1 – 3.3-as lelőhelyek).

erdy06.jpg

  1. kép. Északi Barbár, Xiongnu és Hun részleges (és jelképes) lovastemetkezések és sírszerkezetek Eurázsiában (Kr.e. 8. sz – Kr.u. 5. sz.) Térkép: Érdy.

A három nagyfokú harmóniában lévő térkép három régészeti kapcsolatot szolgáltat, amelyek a távol-keleti xiongnuk és az európai hunok között meglévő történelmi folyamatosságot igazolják. Ezeket az eredményeket, tovább menve, alátámasztja és megerősíti három írott ősi forrás, két kínai és egy szogdiai.

 

Írott ősi történeti források.

Ezek egyike a Wei Shu (a Wei dinasztia évkönyve) amely leírja a Topa Wei dinasztia történetét a Kr.u. 4–6. században (386–534). A Wei Shu megemlíti amikor Su-t’e-ről, azaz Szogdiánáról ír, hogy annak a régebbi neve Yen-ts’ai, és hogy a xiongnuk megölték annak királyát és a földjét elfoglalták.

A másik forrás a Wei Lueh a korábbi Ts’ao Wei periódusból, ez a Kr.u. 3. század eseményeiről ír (220–265). Leírja, hogy Yen-ts’ait úgy is hívták, hogy A-lan-liao, vagy A-lan, vagy A-lan-na. A két Wei forrásból tehát azt olvashatjuk ki hogy a „xiongnuk” legyőzték Yen-Is’ait, azaz az alánokat és elfoglalták a területüket.

Európai forrásokból, azonban, így Jordanestől és Ammianus Marcellinustól tudjuk azt, hogy a hunok voltak azok akik legyőzték az alánokat Kr.u. 370-ben. Következésképen a hun és a xiongnu egy és ugyanaz a nép, vonja le a következtetést Hirth (1901) a kérdést elemző dolgozatában.

A harmadik ősi forrás nyolc szogdiai levél közül a 2. számú levél amelyeket Sir Aurel Stein fedezett fel egy régi kínai sivatagi őrtorony romjai között. A szogdiai levél Henning (1948) elemzése szerint arról számol be hogy a „hunok” elfoglalták Luoyangot a Jin dinasztia fővárosát Kínában. Ez a híres esemény Kr.u. 311-ben játszódott le amikor a Great Shanyu Liu Yuan fia a déli xiongnuk élén bevette a fővárost. Eszerint a két nevet xiongnut és hunt ugyanarra a népre használták egyszer Ázsia nyugati, máskor pedig a keleti végében. Henning vélekedését újabban talált szogd feliratokat elemezve Humbach (1985) megerősítette.

 

A xiongnu/hun temetők magyar párhuzamai

A hun történelem vizsgálatának volt egy meglepő magyar vonatkozású eredménye is. Szoros párhuzamok tűntek fel hun és magyar temetkezési formák között. Valójában először történt meg, hogy tárgyi kapcsolatot, egyszerre hármat, mutat be egy kutató hunok és magyarok között. Az eddig is ismert sok irodalmi hivatkozást mind hibásnak, így érvénytelennek minősítette a tudomány. A most tárgyalandó tárgyi, régészeti kapcsolatok a kultúra legarchaikusabb rétegében gyökerező temetkezési szokásokhoz kapcsolódnak.

A hun lovastemetkezések magyar szempontból igen nagy fontosságúak, mert ezek hozták felszínre a három, eddig észre nem vett tárgyi párhuzamot. A hun lovastemetkezések vezetnek el a három régészeti egyezésen keresztül a honfoglaló magyarok lovassírjaihoz amelyeket megtalálunk legkorábban az Ural vidék folyóinak völgyeiben, majd Etelközben, végül pedig a Kárpátmedencében.

Az eurázsiai részleges lovastemetkezések történelmi lépcsői a következők: ősi shanrong sírok (Kr.e 8. sz.), Ordos vidéki sírok (Kr.e. 6–3. sz.), távol-keleti xiongnu sírok (Daodunzi, Bajkál-vidék) (Kr.e. 2. sz.), közép-ázsiai xiongnu/hun sírok (Jenyiszej vidék, Balhas-tó vidéke, Irtis mentén Szidorovka) (Kr.e. 2. sz – Kr.u. 2. sz), Pontusi-steppe hun sírjai (Kr.u. 4. sz.). Az utóbbiakat a Káma-Bjeleja-Ural-folyó menti korai magyar, ezüsttel teli lovassírok (Kr.u. 6–8. sz.) párhuzamaival vethetjük össze. Végül a Kárpát-medencei hun sírok (Kr.u. 5. sz.) ahol a honfoglaló magyarok gazdag lovassírjai (Kr.u. 9–10. sz.) is feküsznek.

A Káma-Bjelaja-Ural-folyó menti korai magyar temetők közül fontosságban a Volgába ömlő Káma torkolatánál fekvő Bolsije Tigani 33 sírja emelkedik ki (Kr. u. 8–9. sz.). A magyar ismérvek itt a legvilágosabban felismerhetők és el nem téveszthetők. A sírokra jellemző az ezüst díszítéssel való gazdag telítettség, a nemesfémlemezes szemfedők megjelenése, a részleges lovastemetkezés mely gyakori női sírokban is. Szablyák, tulipánszerű leveles veretek, a honfoglalóknál is meglevő pávasárkányok, vagy 13. századi (Kun László denárja és obulusa) pénzeinken is megjelenő sárkányok láthatók a gazdag sírokban.

A temetőben fekvő közösség kötött, azonos kultúrája évszázados, régi hagyományokról tanúskodik, nem olyasmiről amelyet éppen csak hogy kölcsönözhettünk környező népektől. A korai magyarok sírokból megismerhető kultúrája a szomszédos népekénél gazdagabb. Ennek a kultúrának a nyomai találhatók végig a Bjelaja-folyó menti (Kr.u. 8–9. sz.) és az Ural-folyó menti (Kr. u. 6. sz.) temetőkben. Minden sírra jellemző a már említett magyar stílusjelleg, továbbá még egy jellegzetesség. Ebben a térségben a halottak feje mellé egy kicsi, gömbölyű aljú, szélesszájú, agyagedényt helyeztek melynek átmérője 10-15 centiméternyi. Ezt Kusnarenkovó típusú edénynek nevezte Jelena Halikova a Kazányi Egyetem régész-tanárnője, a korai magyar és bolgár hagyaték kutatója. A Káma-Bjelaja-Ural menti leletek ismertetésénél az ő eredményeire támaszkodom és azokat követem (Halikova 1975 és l976).

A hun és magyar temetkezéseknek három szoros párhuzamát figyeltem meg és tettem közzé az esztergomi konferenciával kapcsolatosan megjelent könyvemben (Érdy 2001-A). A számos kísérő illusztrációt azonban itt nem közölhetjük újra. A párhuzamok a következők:

  1. A részleges (vagy jelképes) lovastemetkezés szokása.
  2. Három alapvető sírszerkezet alkalmazása.
  3. A kis kerekaljú agyagedény jelenléte a Káma-Ural vidéki sírokban mely követhető az Irtis-folyó keleti oldalán, Szidorovkánál fekvő hun halomsíros temetőig. Az edénykéknek a nagysága, a bekarcolt díszített volta (nem maguk a díszítések), s még a peremnek a rovátkolása is azonos. Ez a szokás a korai magyar sírok e keleti csoportjára jellemző és nem maradt fenn nyugat felé.

Egy korai tanulmányában Bálint Csanád 1969) arra a következtetésre jutott, hogy a részleges lovastemetkezés szokása jellegzetesen magyar. Fodor István (1973) azt jegyezte meg hogy ezt „úgy tűnik, egyelőre jogos kétkedéssel kell fogadnunk”. Ezt azért tette, mert a Volga térségében számos más temetőből is részleges lovastemetkezésre vonatkozó információt gyűjtött össze. Egy kivételtől eltekintve (udmurt/votják sír) ezeket legnagyobbrészt volgai bolgárként azonosított temetőkben jegyezte fel. Tizenhét ilyen temető nevét sorolja fel Fodor. Ezek közül azonban ötöt Halikova feltüntet térképén, mert ezeket korai magyar temetőként azonosította a Bolsije Tigani korai magyar temetőhöz való hasonlóságuk alapján (Ilyenek: Itkucsukevo, Isimbajevo, Birszk, Szterlitamak, Karanajevo).

Számos más temetőről Fodor megjegyzi, hogy „a ló koponyáját és végtagjait a halotti tor alkalmával a sírok közt külön gödörbe, vagy a sírgödör betöltésébe temették a Volga-Káma vidékének nagy részén” (161. o.). De már a korai évszázadokról (Kr.e. 2. – Kr.u. 3. sz) is az olvasható, hogy „Lócsontokat és lókoponyákat találtak… a sírok közé ásott áldozati gödrökben „(Zaoszinovó) (162. o.). Dehát ez nem az a részleges lovastemetkezés amelyről mi most írunk.

Fodor kiemel három temetőt a Volga vidéken, ezek: Bolsije Tarhani, Tankejevka és Tyetyusi. Megjegyzi, hogy az első kettőben „található legnagyobb számban honfoglalás kori legjellemzőbb változatának – a lábhoz tett lóbőrös temetkezésnek – kelet-európai párhuzama.” (160. o.) A harmadik temető Tankejevkához hasonló, írja. Alább megállapítja (161. o.), hogy „a 9., 10. sz.-ban Tankejevkában tehetjük fel magyar népcsoport jelenlétét”. Tehát – úgy vélem – itt olyan temetőkről van szó ahol leszakadt, később eltörökösödő magyar töredékek voltak. Ez annál inkább bizonyos, mert Fóthi Erzsébet (2001) esztergomi előadásában bemutatta, hogy Tankejevkában számos lovastemetkezéses sír halottjának a koponyáján besarjadt, gyógyult trepanáció (koponyalékelés) nyomait találták. A koponyalékelés egykori gyógymódja pedig a magyaroknál gyakori.

De nem kell meglepődnünk, hogy ha lovastemetkezés nyomai megjelennek volgai bolgár temetőkben, hisz az ó-bolgár királylista megléte biztosan jelzi, hogy van hun hagyománya az onogur bolgár-törökségnek is. Csak az aztán nem várt, hogy a későbbi dunai Bolgáriában nagyon kevés a lócsontokat tartalmazó temetkezés és nincsenek részletes beszámolók arról hogy lenne (Erdélyi 2002).

Végül is a lovastemetkezéssel kapcsolatos vizsgálataiban arra a konklúzióra jutott Fodor, hogy „valószínűnek látszik, hogy az Ural és Közép-Volga vidékén volt elsősorban elterjedve ebben az időben ez a temetkezési szokás, és a magyarság is innen vitte új hazájába, halottas szokásai egy másik elemével, a szemfedővel együtt…” A szemfedőkről még azt írja: „melyekről teljes bizonyossággal elmondható, hogy műveltségünk, ill. hitvilágunk ugor elemeihez tartozik”. Ez utóbbi úgynevezett „teljesen bizonyos” konklúzió az elmúlt közel harminc év során nem nyert beigazolást. A mások által továbbvitt kutatás a fémlemezekkel ellátott arctakarókat, szemfedőket török és hun jellegű népek régészeti hagyatékában találta meg Belső-Ázsiában.

A lovastemetkezésre vonatkozóan Fodor még megjegyez egy másik felfogást is azt, hogy „I. P. Zaszeckaja valószínűnek tartja, hogy ez a fajta lovastemetkezés a mai Kazahsztán területén alakult ki”. Ennek a kérdésnek a teljessé tevéséhez jómagam csak az kívánom hozzátenni, hogy mind a részleges lovastemetkezés, mind a fémlemezes szemfedők legkorábban dokumentált és gyakori használata messze a Távol-Keletre, a Sima Qian által hun elődnépnek leírt (the ancestor of the Xiongnu) három shanrong temetőbe visz a Jundu Shan hegység déli lejtőire, Kr.e. a 8. századba. Ezt a két régészeti felismerést magam tettem közzé először (Érdy 1997), dolgozatom angolból fordított címe: „ősi magyar temetkezési szokások jelenléte északi barbár (Kr.e. 8–5. sz) és xiongnu temetőkben.”

Ezeknek a régészeti párhuzamoknak a megléte erőteljesen megkérdőjelezi hogy helyes volt e a magyar tudományos életben kategorikusan elutasítani a hun-magyar kapcsolatoknak a külföldi és hazai írott forrásokból és a hagyományból jól ismert meglétét. Ugyanakkor választ kell adni a sajátos régészeti párhuzamok meglétének okára. Jóllehet a jelenben nem tudom pontosan rekonstruálni azt a történelmi folyamatot amely a párhuzamokat létrehozta, fontosságuk miatt ezeket az észrevételeket az olvasó figyelmébe kívántam hozni. Megemlítem, hogy számos idevonatkozó régészeti illusztráció van röviddel ezelőtt megjelent, „A hun lovastemetkezések magyar vonatkozásokkal” című könyvemben (Érdy 2001-A. 86–109 old.).

Most pedig visszatérünk a hunok ázsiai és európai csoportjai, azaz a xiongnuk és a hunok régészeti kapcsolatainak és történelmi folyamatosságának a tárgyalásához.

 

1. Az üstfülek díszítésének fokozatos gazdagodása.

Amint keletről nyugat felé haladunk a régészeti leletekben, észrevettem hogy a bronzüstök legjellegzetesebb részének a fül mintázatának fokozatosan gazdagodó jellege van mint ahogy azt a 7. kép mutatja a belül szögletes fülek esetében.

erdy07.jpg 

  1. kép. Az üstfülek díszítésének gazdagodása nyugat felé. (Elrendezés: Érdy).

A felső sorban három lapos fület látunk (1–3 – Ordosból és a szomszédos Sui Yuan-ből).

Iker ívek csúcsokkal a következő fejlődési lépcső (4 – Gansu).

Csúcsos dísz a peremen jelenik meg az iker ívek mellett (5 – Jilin).

Nyeles gomb jelenik meg a csúcsok között (7 – Transzbajkál).

Három nyeles gomb van már a csúcsos peremdíszek között (8 – Altáj).

Öt nyeles gomb látható (9 – Kizil Adirnál, az Ural-folyó mentén).

Öt lapos gombaszerű dísz váltja fel az öt nyeles gombot, amelyek nem érintik egymást (11 – Kaukázus, 10 – Ürümqi).

Egymást érinti az öt lapos gomba (12 – Kapos völgy, Magyarország).

Hat lapos gomba érinti egymást (13 – Törtel, Magyarország).

Két-két gomba van a peremen, a fül mindkét oldalán, nem egy-egy (14 – Várpalota, Magyarország).

A régészeti lelőhelyek utáni számok az Érdy (1995)-ben levő táblázatokra utalnak, amelyekben az üstleletekre vonatkozó részletek találhatók. A 7. képen láthattuk az üstfülek díszítésének fokozatos fejlődését Ordostól Közép-Európáig, a földrajzi fekvés függvényében. Ilyen folyamatos és következetes változás ebben a bronzművészetben nem jelenhet meg véletlenszerűen, hanem kellett hogy egy egyedi népi kultúrában belső fejlődés eredménye legyen.

Az üstök dátuma a hunok jelenlétéhez van kötve az egyes területeken. A xiongnu vándorlás Kr.u. 91-ben kezdődött, Kr.u. 370-ben győzik le az alánokat és érnek Európába, majd 410-ben a Kárpát-Medencébe tevődött át a hatalmi központjuk. A vándorlást megelőzően a korai üstök a Hadakozó Államok időszakába nyúlnak vissza felölelve egy évezredet.

 

2. A xiongnu övcsatok a Bajkál-tó és az Irtis-folyó között.

Ebben a fejezetben felhasználtam az orosz Marianna Devlet (1980) kitűnő és alapos munkáját és a 8. képen bemutatott leleteket abból válogattam. A 8. képen látható xiongnu övcsatok megjelennek szerte Közép-Ázsiában a tipikus xiongnu ikonográfiával, mitológiai jelenetekkel és geometriai mintázatú állatstílussal. 1980-ban Devlet még nem nevezte meg az övcsatokat viselő népet. Azóta azonban főként Bunker (1997) és benne Linduff tanulmányában végzett eurázsiai lelet-összehasonlító munka alapján nyilvánvaló, hogy a leletek a xiongnukhoz (hunokhoz) tartoznak. Ugyanilyen párhuzamokat elemző munkaként szogál az Ariadne Galleries (1998) katalógusa.

 erdy08.jpg

  1. kép. Xiongnu bronz övcsat típusok és temetkezési hattyú a Szelenga-folyó és a Jenyiszejtől nyugatra fekvő területek között. (Forrásanyag M. A. Devlet 1980).

A 9. kép egy Devlet által közölt térkép és rajta pontok jelzik az övc satok lelőhelyeit amely Devlet munkája. Most csak a pontokat vegyük figyelembe. A négyszögek a térképen a sziklákon levő vésett rajzok, petroglifek lelőhelyeit jelölik s ez Érdy munkája. Devletére rálapolt térképüket a következő fejezetben fogjuk elemezni.

erdy09.jpg

  1. kép. A hun övcsatok eloszlása Szibériában (Fekete pontok Devlet 1980 után). A hun korszakból való sziklarajzok lelőhelyei (Négyszögek: Érdy térképezése. LELŐHELYEK: 1 és 2 Podkamen, 3 és 4 Argoa-hegy, 5 Kizil Kaya, 6 Kisebb Bojár sziklarajz, 7 Nagyobb Bojár sziklarajz, 8 Szuljek, 9 Oglahti sziklarajz, 10 Negyedik Szunduk lelőhely.)

Senki sem kételkedik abban, hogy a xiongnuk birtokba vették a Jenyiszej keleti partvidékét. Kr.e a 3. században Modun shanyu (ejtsd sanjü) idejében terjesztették ki hatalmukat erre a területre. Ha megszámoljuk a leleteket 16 övcsatot találunk a Jenyiszej keleti oldalán számos más lelettel együtt, amelyeket jelenleg nem mutatunk. A nyugati parton és annak szomszédságában 62 övcsat lelet van. Egy igen gazdag lelet Koszogolban került elő ahol 30 övcsat volt együtt egy bronzüstben. Ez a kincs jelenleg Krasznojarszkban van a múzeumban. Ha a koszogolit csupán egyetlen leletnek tekintenénk akkor még mindig 33 övcsat leletünk van a Jenyiszej nyugati szomszédságában, míg csupán 16 van a keleti partvidéken.

Az övcsat leletek nagy gyakorisága, jóval több mint kétszeres száma a nyugati részen nem engedi meg hogy feltételezhessük, hogy ez a térség nem volt a xiongnuk birtokában, hiszen sok további régészeti lelet és temető (Kokel, Szidorovka) jelzi a hunok jelenlétét a Jenyiszejtől nyugatra.

 

3. Hun típusú üstök sziklarajzokon.

Nem tudva Devlet munkájáról és függetlenül attól egy dolgozatom jelent meg (Érdy 1996). Újraértékeltem a petroglifeket a Középső Jenyiszej Medencében (az Abakan steppe van a bal oldalon, míg Minuszinszk van a jobb oldalon). Sziklarajzok hun típusú üstökkel eddig csupán a folyó nyugati oldalán tűntek fel. A 10. kép táblázatban összegezi a sziklarajzokat de azoknak csak fontos részleteit mutatja be.

erdy10.jpg

  1. kép. A sziklarajzok összefoglaló táblázata hun üstökkel a Jenyiszej nyugati oldalán. (Érdy elrendezése).

Maenchen-Helfen (1951) azt írta dolgozatában, hogy az emberi alakok ezeken a sziklarajzokon manichaeus papok. Egy orosz kutató, Klyashtorniy (1959) úgy vélte, hogy az emberi alakok inkább nesztoriánus papok. Ezek a lehetőségek azt jelentenék, hogy a sziklavéseteket a 7. és a 10. sz között hozták létre. Azonban egyik kutató sem figyelt fel arra, hogy a köpenyes emberi alakok környezetében hun típusú üstök vannak, mint ahogy azt a 10. kép mutatja. A sziklarajzok teljességükben Érdy (1996) tanulmányában láthatók. De még az összegező táblázat kicsinyített alakjain is megfigyelhető, hogy az Argoa hegységből való sziklarajzon (4. sor) madár álarcokat viselnek és köpenyeiknek uszálya van amely a madarak farkát jelképezi. Egy másik petroglifen, a Kizil Kaya (vörös szikla) nevű sziklán is látunk egy köpenyes alakot. Ez egy mozgalmas jelenet közepe táján van amelyen nyolc ember van, továbbá lovak és kilenc üst. Az emberek közül kettő fegyveres harcos, a többi öt üstöt kever. A köpenyes alakon madár álarc van és feltartja az egyik kezét amelyen hat ujjat számolhatunk meg. Hat ujj, azonban, a sámán/táltos hivatás egyik jellemzője, így azt kell látnunk, hogy a sziklarajzon egy sámán/táltos szertartás jelenete van. Hasonló okból az álarcot viselő köpenyes alakok a 10. kép más sziklarajzain valószínűleg, szintén ilyen szerepet töltenek be.

A Jenyiszej nyugati oldalán helyszíni látogatáskor és az irodalomból 47 üstrajzot gyűjtöttem össze és közzétettem – és ami a legfontosabb – minden sziklavésetnek van olyan bronz hasonmása amely a föld alól került elő a környező Középső Jenyiszej Medencében (Érdy 1996).

Következésképen azt a következtetést kell levonnom, hogy a sziklavéseteken hun üstök vannak és a köpenyes emberi alakok hun madár sámánok akik szertartásokban ténykednek. Más forrásokból megtudhatjuk, hogy „lebegy sámánok” azaz hattyú sámánok tevékenykedtek az Abakán steppén mint ahogy Hoppál (1994. 30, 52) és Holmberg (1927. 61. tábla) ezt illusztrálja.

A petroglifek lelőhelyeiről is készítettem térképet négyzeteket használva jelölésükre. Ha ezeket rálapoljuk Devletnek a bronz övcsatokat összegyűjtő térképére az összetett eredményt a 9. képen látjuk. Ha az eredményeket elemezzük meg kell állapítanunk, hogy a két térkép kitűnően illeszkedik bár az övcsatok és a sziklavésetek térképe egymástól teljesen független kutatás eredménye. Ez megerősíti következtetésünk helyességét arról, hogy a sok régészeti lelet azt tanúsítja, hogy a xiongnuk hosszan éltek és tartózkodtak a Jenyiszejtől nyugatra eső területeken.

 

4. Xiongnu kurgán temető az Irtis-tolyó közelében, Szidorovkánál.

Nagy fontosságú lelőhely fekszik az Irtis-folyótól öt kilométerre a keleti oldalon. Matjuscsenko és Tataurova (1997) az ásatásokról beszámoló könyve öt kurgánt ír le alattuk 19 egyéni temetkezéssel. A 11. képen kiválogattam és sorbaveszem a tipikus xiongnu leleteket Szidorovkában a kurgántemetőben amelyek mindegyikének párhuzamai vannak a távol-keleti xiongnu vidékeken. A halottakat hátukra fektetve, kinyújtott helyzetben helyezik a sírba leggyakrabban fakoporsóba helyezve. A 11. kép a következőket mutatja:

erdy11.jpg

  1. kép. Xiongnu kurgán temető Szidorovkánál, az Irtis-folyóhoz közel. Ruhadíszek, fegyverek és más tárgyak. (Válogatás Matjuscsenko és Tataurova 1997 könyvéből.)

1. Az 1. számú kurgán távlati képe mellett fakoporsó látszik a szomszédos 2. kurgán alól (1. sír). Minden kurgán alatt vannak fakoporsók, 13-at lehetett megszámolni a sírrajzokon.

A fegyverek és más temetkezési tárgyak között:

  1. Nyolc háromtollú nyílcsúcs van az 1-es kurgánban, egy pedig a 4. kurgánban.
  2. A visszacsapó íjakra való csont lemezek és az íj-véget borító ajzó lemezek több sírból előkerültek.
  3. Rövid kardok és dárdahegyek.
  4. Vaszablák amelyek a jelképes lovastemetkezés szokását mutatják az 1-es és 3-as kurgán alól kerültek elő.
  5. Három bronzüstöt találtak. Az egyiknek az alja és talpa korrodeált és hiányzik (5. kurgán) a másik kettőnek áttört talpa volt az 1-es kurgán 2. sírjából. Áttört talpak csakis xiongnu típusú üstök közt vannak, soha nem jelennek meg szkíta vagy szarmata üstök között. Az áttört lábú üstök eredete legvalószínűbben az Ordos-steppe, ahol sok ilyen üst került elő.

A díszek között számos arany tárgy van amelyek mind az 1. kurgán 2. sírjában voltak lévén ez a legrangosabb személy sírja.

  1. Aranyból két lovat díszítő falera kicsavart testű griff ábrázolással.
  2. Más arany veretek szemben álló griffekkel és egy arany veret amelyen tigris támad agancsos állatra.
  3. Két arany lépcső-szerű dísz kizárólagosan xiongnu mintázású.
  4. Végül a legfontosabb egy arany övcsat-pár türkisz berakással és messze keletre nyúló xiongnu ikonográfiával (1. kurgán 2. sír). Mindegyik övcsaton két tigris harap egy tekergő farkasfejű xiongnu sárkányba. Az övcsatokat sorbarakott cseppalakú keret szegélyezi amely gyakran használt, jellegzetes xiongnu mintázat. A gazdag arany leletek azt jelzik, hogy az egykori közösség főembere fekszik az 1. kurgán 2. sírjában. A jobb combja mellett talált nyolc háromtollú nyílcsúcs is erre mutat. Megjegyzem, hogy Kokelben a nagy hun temetőben, a legmagasabb rangú sírban csak hat háromtollú nyílcsúcsot találtak, ott arany melléklet nem volt a sírban.

A farkasfejű sárkányos övcsat-mintából összesen ötöt ismerünk Közép-Ázsiában. A lelőhelyeket a 12. kép mutatja. A Szidorovkánál kiásott példányok aranyból vannak.

erdy12.jpg

  1. kép. A hun sárkány mintájával ellátott övcsat leletek öt térsége Közép-Ázsiában.

A többi lelet közül hármat bronzból öntöttek. Egy teljes párt Ivolginszkban ástak ki. Az A. M. Sackler gyűjteményben csak egy darab van ismeretlen lelőhelyről. Az övcsatnak, azonban, arzén tartalma van s ez azt jelzi hogy Dél-Szibériából való. A harmadik bronz lelet az Adrianova gyűjteményben van az Ermitázsban, Oroszországban így legvalószínűbben ez az ismeretlen eredetű törött darab is Szibériából származik.

Az ötödik darab egy különleges és ritka lelet. Nefritből, más szóval jadeből készült. A Hotung Gyűjteményben van. Színe sötét zöldesszürke. Ilyen sötét jadet csupán Nyugat-Mongoliában bányásznak a xiongnuk ősi területén. Három megyében (Bayanhongor, Hövsgöl and Dzavhan aymagok) lelik ezeket. Ulan Baatorban a Nemzeti Múzeumban van egy sötét jadeből készült tárgy, melynek hasonló a színe. E. Bunker (1997. 88, 274 old.) és ebben K. Linduff tanulmánya tárgyalja ezt a különleges jade övcsatot és a többit is ismerteti.

Amit ezek a többrétű párhuzamok képviselnek számomra az az, hogy jellegzetes xiongnu tárgyak, jellegzetes xiongnu ikonográfiával nem csak ősi xiongnu területeken találhatók, hanem egészen nyugaton Szidorovkánál az Irtis-folyó mellett, ahol az övcsatok arany változatát találjuk. Tehát ha feltesszük a kérdést ki vihette a xiongnu tárgyak tíz csoportját és a temetkezési szokásokat az Irtishez, akkor mi más választ adhatunk mint azt, hogy azokat maguk a xiongnuk vitték oda.

 

5. Egy írott kínai forrás kapcsolódása a régészeti leletekhez az Ili-folyó – Balhas-tó térségében.

A kínai forrás a Hou Han Shu (Parker 1892–1893. Vol XX p. 93; Vol.XXI pp. 263–265, 291). Leírja, hogy az északi xiongnuk több vereséget szenvedtek Kr.u. 85 óta, mivel a 70-es években beállott igen kedvezőtlen viszonyok úgy mint ragályok, sáskák, nagyon kemény telek és éhínség meggyengítették őket.

Kr.u. 91-ben kínai szövetségben négy nomád ellenséges nép támadta meg egyszerre a meggyengült északi xiongnukat négy oldalról (észak: dingling, kelet: xianbei/ szienpi, dél: déli xiongnu, nyugat: wuszun). Hogy elkerüljék a felőrlődést a Hou Han Shu leírja, hogy a xiongnuk és a shanyu elhagyták az ősi földjüket és nyugat felé menekültek. Áttelepültek az Ili-folyó környékére. Az Ili a Balhas-tóba ömlik, a mai Semirécsjében, más szóval a Hét Folyó Közén. A xiongnuk észak felöl vágták át magukat. Az Ili-Balhas vidék lett az új központjuk. Innen indulva visszafoglalták Kínától az egész Tarim-medencét, azaz a Nyugati Régiót. A Tarim-medence újra xiongnu birtok lett Kr.u. 107 és 123 között. Hogy ezt elérhessék nagyon erős bázisuk kellett hogy legyen a Balhas-Ili térségben.

Ha megvizsgáljuk három régészeti térképünket, a 4., 5. és 6. képen és figyelmünket az Ili-Balhas térségre összpontosítjuk, akkor mindegyik térképen találunk ott hun leleteket, melyeket alább összefoglalunk:

  1. Bronz üstöt találtak a Künes-folyó torkolatánál, amely az Ilibe ömlik. (4.7-es lelőhely a 4. képen).
  2. Két hun arany diadém van, az egyik Csuluk Taunál, a másik Kanattasnál. (3.1 és 3.2 lelőhely, sorrendben, az 5. képen).
  3. Két részleges lovastemetkezés található Kanattasnál és Kara Agacsnál. Az utóbbi lelőhelynél egy xiongnu királynő sírja van (3.8 és 3.9-es lelőhelyek a 6. képen).

Összefoglalásként: a Hou Han Shu azt írja hogy az északi xiongnuk elmentek az Ilihez és valóban, ebben a térségben ott találjuk régészeti nyomaikat. Ezeknek a leleteknek, azonban, világos párhuzamaik vannak – minden lényeges változás nélkül – azon leletekkel amelyek tőlük nyugatra vannak és elnyúlnak Európa közepéig.

Ennyi sokrétű eredmény ösztönzésére datálható régészeti leletekből és dátummal bíró történelmi eseményekből térképet szerkesztettem (13. kép). A dátumozott nyilak a xiongnuk valószínű mozgását mutatják Közép-Ázsián keresztül nyugat felé.

erdy13.jpg

  1. kép. A xiongnuk vándorlása Közép-Eurázsián át. Rekonstrukció datálható régészeti leletek és írott források alapján (Térkép: Érdy).

Bemutattam tehát üstöket, arany diadémokat, részleges és jelképes lovastemetkezéseket írott forrásokkal együtt, valamint további öt kapcsolatot amelyek a történelmi folyamatosság meglétét mutatják be a xiongnuk és a hunok között. Nehéz elképzelni adatok eleddig nemismert olyan sorozatának felbukkanását amelyek eltörölnék e sokrétű megegyezést a régészeti leletek és az írott források között. Ezért számomra nem marad más választás mint hogy elfogadjam a xiongnu–hun történelmi folyamatosság megalapozottságát.

06_1.jpg

 

Hivatkozások

Ariadne Galleries (1998). Catalogue of Treasures of the Eurasian Steppesexhibit, text by Tina Pang, collector’s foreword: Torkom Demirjian. Ariadne Galleries, New York.

Bálint Csanád (1969). A honfoglaláskori lovastemetkezések néhány kérdése, A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve(Szeged), 1. szám, 107–114 old.

Bokovenko, N. A. & I. P. Zaszeckaja (1993). Proizhozhdenie kotlov „gunnskogo tipa” vostochnoi Evropi v svete problemi hunno-gunnskih sviazei, Peterburgskiy Arkheologicheskiy Vestnik.S.-Peterburg, FARN, (3), pp. 73–88.

Bunker, Emma C. (1997). Ancient Bronzes of the Eurasian Steppes from the Arthur M. Sackler Collections,New York: The Arthur M. Sackler Foundation.

Devlet, M.A. (1980). Sibirskie Poiasnie Azhumie Plastini(Siberiai áttört övcsatok, Kr.e 2.sz – Kr.u. 1. sz) ArkheologiiaSSSR, Vol. D 4–7. Moskva, Izdatelstvo „Nauka”, pp. 3–66.

Erdélyi István (2002). Személyes közlés.

Érdy, Miklós (1990). Unique Xiong-nu Cauldron from Ürümqi. Inner Asia Report, Newsletter-Harvard.(Cambridge, USA) (No. 7) Fall 1990, pp. 11–13.

Érdy, Miklós (1995). Hun and Xiong-nu Type Cauldron Finds Throughout Eurasia, Eurasian Studies Yearbook,67, 5–94. Also: Corrigenda, ESYb, 68,1996, p. 143.

Érdy, Miklós (1996). Manichaeans, Nestorians, or Bird Costumed Humans in their Relation to Hunnic Type Cauldrons in Rock Carvings of the Yenisei Valley, Eurasian Studies Yearbook,68, pp. 45–95.

Érdy, Miklós (1997). Ancient Hungarian funerary costums observed in Northern Barbarian (8th c. B.C.) and Xiongnu cemeteries, International Journal of Central Asian Studies(Korea), Vol. 2, pp. 135–208.

Érdy, Miklós (2001-A). A hun lovastemetkezések magyar vonatkozásokkal.Magyarországért É. H. Kiadó, Budapest, pp. 19–120.

Érdy, Miklós (2001-B). Partial Horse Burials and Grave Structures of the Xiongnu throughout Central Eurasia. In: Altaic Affinities, Proceedings of the 40th meeting ofthe P.I.A.C.(Permanent Internat. Altaistic Confer.) in Provo, Utah (1997). Indiana University, Bloomington IN, pp 21–65.

Érdy, Miklós (2002-A). Three Archaeological Links between the Xiongnu and the Huns. THE TURKS (6 vols.), Vol. 1 Early Ages.Yeni Türkiye, Ankara, pp. 306–317; Ibid. in Turkish translatton. In: TÜRKLER (21 vols.), Vol. 1, pp. 928–941.

Érdy, Miklós (2002-B). Three Archaeological Links between the Xiongnu and the Huns. In:

Proceedings of the Mikhail Griaznov memóriái conference, Hermitage, St.-Petersburg (March 11–16, 2002). Title: Stepi Evrazii v drevnosti i srednevekove.Gosudarstvenniy Ermitazh, Sankt-Peterburg, Vol. 2, 2002. In preparation.

Fodor István (1973). Honfoglalás kori régészetünk néhány őstörténeti vonatkozásáról, Folia Archaeologia,25, 159–175. old.

Fóthi Erzsébet (2001). Trepanált koponyák volgai bolgár temetőkben. Előadás Az ázsiai és európai hunok története és kultúrájacímű konferencián, Esztergom, 2001 augusztus 13–17.

Halikova, Jelena (1975) előzetes beszámolóját magyarra fordította Erdélyi István: A honfoglaló magyarokéhoz hasonló temetőlelet a Káma mentén, Élet és Tudomány,211–213.

Halikova, E. A. (1976). ősmagyar temető a Káma mentén, Archaeologiai Értesítő,103, 53–78 old.

Henning, W. B. (1948). The Date of the Sogdian Ancient Letters, Bulletin of the School of Oriental and African Studies,12, 601–615.

Hirth, Fredriech (1901). Hunnenforschungen, Keleti Szemle,2, 81–91.

Holmberg, Uno (1927). Finno-Ugric, Siberian. Vol. IV. in C.J.A. MacCulloch’s: The Mythology of All Races.Archaeological Institute of America, Boston 1927.

Hoppál, Mihály (1994). Sámánok. Lelkek és jelképek.Budapest, Helikon, pp. 30, 52.

Humbach, Helmut (1985). The Sogdian inseriptions of Thor-Shatial, Journal of Central Asia,Vol. VIII, No. 1 (July 1985) p. 51–52.

Klyashtorniy, Sergey G. (1959). Istorico-kul’turnoe znachenie Sudjinskoi nadpisi, ProblemiVostokovedeniia.Moskow, Izdatel’stvo Akademii Nauk SSSR, Mo.5, pp. 162–169.

Maenchen-Helfen, Otto (1951). Manichaeans in Siberia, Semitiic and Orientál Studies.Berkeley and Los Angeles, Univ. of California Press, pp. 311–326.

Matjuscsenko, V. I. and L. V. Tataurova (1997). Mogilnik Sidorovka v Omskom Priirtishe.Novoszibirszk, „Nauka”.

Minjajev, Szergej (1999). Archaeology of the Hsiung-nu in Russia: New Discoveries. Presentation at the Metropolitan Museum of Art, Ancient Near East department in New York, NY on January 15.

Sinor, Denis (1990). The Hun period, The Cambridge History of Early Inner Asia.Cambridge (UK), New York, Cambridge Univ. Press, pp. 177–205.

Sinor, Denis (1997). Migrations in Inner Asia: Facts and Fancy, Abstracts of and paper presented at the 207th meeting of the American Orientál Soriety in Miami, FL, March 23–26.

Parker, E. H. (1892–1893). The Turko-Scythian Tribes, The China ReviewVol. XX, (1) 1–24, (3) 109–125. Vol. XXI, (2) 100–119, (4) 253–267, (5) 291–301. Hivatkozás: 263–265, 291. old.

Parker, E. H. (1982–1983). The History of the Wu-wan or Wu-hwanTunguses of the First Century, The China Review, Vol. XX, (2) 71–100. Hivatkozás: 93. old.

Tian Guangjin, Guo Suxin (1986). Eerduosishi qingtongqi(Tanulmány az Ordos-bronzokról), Beijing: Wenwu – Culture Relics Publishing House.

Zaszeckaja, I. P. (1994). Kultura kochevnikov yuzhnorusskih stepey v Gunnskuyu epohu(konets IV–V vv.). Sankt-Peterburg, pp. 17–18, Fig. 3.

 

Summary

Examination of eight archaeological links between the xiongu and the huns

 

Research is of critical importance in the territory between the west bank of the Yenisei and Irthish River, a transitional zone of Hunnic history in Central Eurasia. Therefore, I will survey the available archeological relics between these two rivers. More in-depth research is necessary because there is still a controversy among scolars regarding the historical continuity between the Xiongnu in the Far East and Huns in Central Europe.

In the Middle Yenisei Basin (Abakan Steppe and Minusinsk Basin) and its vicinity bronze ornaments of the Xiongnu start occurig from the late 3rd, and throught the 2nd c. B. C. These indicate art early Xiongnu expansion.

In addition to summarizing three major archaelogical links between the Xiongnu and the Huns, each documented by a map, i.e.

  1. the bronze cauldrons
  2. the Hunnic female gold diadems.
  3. the principal horse burials

It will examine five additional connections between them, as follow:

  1. The progression of the cauldron’s handle design from east to west.
  2. The map of the Xiongnu openwork belt buckle finds between Lake Baikal and the River Irish (data by Devlet)
  3. The map of petroglyps depicting Hunnic type cauldrons on the west side of Yenisei and its comparison to the map of the belt buckles.
  4. A Xiongnu kurgan cemetery on the Irish River at Sidorvka and other cemeteris west of the Yenisei.
  5. A connection of writen Chinese sources to archaelogical finds in the Ili-lake Balkhash area (2nd c. A. D).

The gradually increassing archeological connections, the multifaceted agreement between the arheological finds and the Sogdian and Chinese writen source material leaves me no alternative but to firmly accept.

 

[*]   Esztergomban Az ázsiai és európai hunok története és kultúrája című konferencián – 2001. augusztus 13–17. – elhangzott előadás továbbfejlesztett változata.

Kapcsolódó cikkek:

CSODÁLATOS KINCSEKET REJTETT BELSŐ-ÁZSIA LEGNAGYOBB HUN SÍRJA

ATTILA HÁRMAS KOPORSÓJÁNAK BELSŐ-ÁZSIAI PÁRHUZAMAI

SZKÍTA-HUN-AVAR-MAGYAR FOLYAMATOSSÁG KORABELI FORRÁSOK ALAPJÁN, TÉRKÉPEKKEL

 

A SZERKESZTŐ KIEGÉSZÍTÉSE: Három forrás a hun – magyar kapcsolatról

  1. Julianus/Riccardus (1237):
    „…A keresztény Magyarok Történetében azt találták, hogy van egy másik, Nagyobb Magyarország, ahonnan a hét vezér népével együtt kiköltözött…”

„Gesta Ungarorum. – E Magyarok Története nem lehet Anonymus Gesta Hungarorum-a, mert ez nem beszél „Nagy Magyarország”-ról, és egyéb kifejezései sem egyeznek az itt megadottakkal. Az említett forrás a régi, elveszett Gesta Ungarorum, melyből Viterbói Gottfried 1185-ben merített, és melyet a XIII. század második felében az V. István-kori krónikás, Ákos mester is forrásul használt.”

[A tatárjárás emlékezete. Szerk. Katona T. Bp. 1981. 95-100. Fordította: Györffy Gy.]

2. Rubruk (1254):
„…Amit a baskírok földjéről mondottam, a domonkos barátoktól tudom, akik a tatárok jövetele előtt utaztak oda…” (Itt Julianus barát útjára utal)
„…Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak*. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….”

[A tatárjárás emlékezete. Szerk. Katona Tamás. Bp. 1981. 95-100. Fordította: Györffy György

3. Isidorus (630):
Ugrios, antea Hunos vocatos, postremo a rege suo Abares appelatos, dicum, qui prius in ultima Maeotide, inter glacialem Tanaim et Massagetarum immanes populos habitaverunt. Deinde pernicibus equis Caucasi rupibus, ubi feras gentes Axandri claustra cohibem, eruperunt, et Orientem viginti annis tenuerunt captivum, et ab Egyptiis atque Aethiopibus annuum vectigal exegerunt.

[Isidorus: Eredetek vagy etimologiák húsz könyve kilencedik könyv második fejezete 66-ik cikk]

BENEDICTUS

Egy székely katonacsalád ezer éve a haza szolgálatában

 

Emlékezzünk egy székely katonacsalád, a Benkő család ezer éves történetének áttekintésével azokra, akik hazánk és nemzetünk fennmaradását szolgálták.

A családnév eredete

A családnév eredete: A Benkő. Árpád-kori személynév, amely a bibliai eredetű Benedek (Benedictus=dicsért, áldott) név délszlávos kicsinyítéséből, a Benko-ből van magyarosítva a Bánk névvel együtt. (kiemelés tőlem – B. I.) [V. ö.: Révai 2. kötet, 547, Bánk szócikk] A Benkő, Bánk, Benedek nevek tehát ugyan annak a névnek a változatai.

A Benkőhöz hasonló - és szintén a bibliai eredetű – délszláv jellegű név pl. a Márk/Marko/Markovich vagy a János/Janko/Jankovich. A Benkő névnek is előfordul Benko/Benkovich változata, továbbá különböző régies írású változatok is fennmaradtak, mint pl.: Benkeo, valamint ugyanezen név változatai: Benke, Benk, Bánk, Benkó, Bence, Benkö. Ezek a nevek minden bizonnyal közös eredetűek, és a Kárpát-medencében már jóval a honfoglalás kora előtt megjelentek, méghozzá Pannóniában, ahol a később a magyarság részévé vált avarok érintkeztek délszlávokkal. [V. ö.: Benkő Mihály 2014: 84-86] A család Horvátországban letelepedett ágai alátámasztják azt a nézetet, hogy a magyar és a horvát népesség jelentős része avar/székely eredetű, így a 700 éves magyar-horvát politikai egység egyben két testvérnép közössége is volt.

Székely főrabonbán (5-6. század)

Miután Halab Irnák (Ernák) - Attila hun király (406 körül – 453) 3. fia – kijött a havasos Dáciába a székelyek főrabonbánja Bánk lett. [Szádeczky 1905.] Ő lehetett a Benkő nemzetség közös őse. A hun kapcsolat nem zárja ki a név bibliai eredetét, mivel a hunok már a 4. században megismerkedtek a kereszténységgel. Szent Jeromos i. sz. 403-ban írt 107. levelében említi, hogy „a hunok zsoltárt tanulnak”. [Jeromos 403.] Maga Attila gyermekkorában fejedelmi túszként Flavius Honorius nyugat-római császár keresztény udvarában nevelkedett, jól beszélt latin és görög nyelven is. [Elter 2016] Ugyanakkor megemlítjük, hogy a Thuróczy krónika és a Képes krónika szerint Attila Engadiban nevelkedett, amely település abban az időben a – szintén keresztény - Kelet-Római Birodalomhoz tartozott.

Theodorus kapkán (avar uralkodó) katonája (9. század eleje)

„Theodorus kapkán, akit jó kereszténynek neveztek „a szlávok zaklatásai elől menekülő avarok fejedelmeként 805 tavaszán személyesen járult Nagy Károly császárhoz azzal a kéréssel, hogy letelepedhessék népével Sabaria (Szombathely) és Carnuntum (Petronell és Deutschaltenburg között egykori település) táján. A császár hozzájárult kérése teljesítéséhez és ajándékokkal együtt hazabocsátotta” [Horváth 2010: 6.], [Szádeczky 1998: 306-307.]

A Theodorus kapkán által alapított Kis Avaria – ma Szlovéniához csatolt - területén található Szentbenedek járás és Benko település, amely nevét a Benkő nemzetségtől kapta.

01-szentbenedek.jpg 

Kép: Szentbenedek címere

Kis Avaria saját előkelők irányításával 830-ig állt fenn, utána átszervezték a Frank Birodalom keleti tartományait és Avariát már nem is említették. [Horváth 2010: 6.] Nézetem szerint az avarok/székelyek keleti irányban elhagyták a Frank Birodalmat és az Alföld térségében várták az akkor már az Al-Dunánál megjelenő magyarok bevonulását. [V. ö.: Benkő István 2013: http://szolnokinaplo.hu/2013/01/09/az-avar-titok/]

Árpád gyepűvédő katonái (9. század vége)

Az északi határőrvidék létrehozásáról Anonymus - Gesta Hungarorum c. művében - a következőket írja: „…az ott lakók  (székelyek – B. I.) intelmeire közös elhatározással kiküldték erős csapat élén Böngér fiát Borsot (a magyarokhoz Kiev mellett csatlakozott egyik kun/hun vezér fiát – B. I.) a lengyelek földje felé, hogy szemlélje meg az ország határait, továbbá gyepűakadályokkal erősítse meg egészen a Tátra-hegységig.” [Anonymus]

Benkőfalva (Benkócz, majd Benkőfalva, ma Benkovce) település az Árpád fejedelem korában létrehozott északi gyepüterületen található. A Pallas Nagylexikon így említi a települést: „Az északi határvidéken, Nyitra, a régi Zemplén és Ung vármegyén belül, 1363-ban történik először említés a Zemplén vármegye varannói járásában található településről, melyet a hajdan ott élt Benkő családról neveztek el.”

02-benkofalva-cimer1.jpg 

Kép: Benkőfalva

Magyarország nyugati határának védelme (13-16. század)

 

 „…. I. Károly király … már a XIII. században Borostyánkő és Német-Ujvár között letelepített és megelőzőleg is szabadalmakkal bírt határőröket 1327-ben a királyi nemes szolgák sorába emelte és Miklós ispán vezetése alatt egy területre összevonta. Ezeknek az őröknek az utódai (65 külön nevű család) 1582. február 28-án Rudolf királytól Alsó- és Felső-Eőrre adományt nyertek. Ezen adománylevélben a következő családok vannak felsorolva: 1.Ádám, 2. Adorján, 3. Alberth, 4. Andorkó, 5. Balás, 6. Balla, 7. Barthomej, 8. Becsker, 9. Beökeös, 10. Benkő,…” [Vas vármegye nemes családai] A szöveg egyértelműen utal arra, hogy Felső-őr település lakóit már az Árpád korban a nyugati határ védelmével bízták meg.

03-felso-or.jpg

Kép: Felső-őr címere [Siebmacher’s]

Délnyugati határ (15–17. század)

A Benkő nemzetség Horvátországban letelepedett nemzetségágai, a Benkovicsok  Magyarország déli-délnyugati határvédelmében vettek részt. A Benković család a 15. század végén építette a benkováci várkastélyt. Az ősnemes (uradelige) Gregor Benkovich de Plavno volt 1491-ben Zágráb (Agram) várkapitánya

04-zagrab.jpg

Gregor Benkovich címere [Siebmacher’s]

Erdélyi határvédelem (13-15. század)

„…Sepsi Akadás fia Benczencz ispán … 1252. IV. Bélától a Székföldet kapta adományba a sepsi székelyek és bánsági szászok szomszédságában…” [Arcanum Pallas Nagylexikon Árapataky szócikke, https://www.arcanum.hu/en/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-pallas-nagy-lexikona-2/a-a-13/arapataky-1B8F/, letöltve: 2018-05-22] Benczencz ispán leszármazottja az árkosi Benkő család, illetőleg annak a történelmi Háromszék vármegyében elterjedt különböző előnevű ágai. [Lásd a Székely oklevéltár Árapatakával kapcsolatos perre vonatkozó iratai.]

Erdély 16–17. század

1500-ban Árkosi Benkő György Háromszék főkapitánya volt.

 05-arkosib.jpg

Kép: Az árkosi Benkő család árkosi ága által használt címer. A címer árkosi Benkő Gábor huszár őrnagy címerpajzsaként 1801-ben lett adatolva. [Siebmacher’s]

Brassótól 25 km-re, K-re a Bodzaszorosban fekszik Bodzavám (Vama Buzăului) falu. Bodzavámtól D-re, 30 km-re, a Tatárhágón, a Bodzatábla-hegy (Tabla Buţii) mellett, a történelmi határnál állt valaha a német keresztes lovagok által épített Keresztvár (Kreuzburg), majd Bodzavám/Bodzavár. A várnak fontos szerepe volt a tatár, majd a török betörések idején. A vár ásatásainál kőbevésett feliratot találtak. Egy fal építésére vonatkozó magyar nyelvű szöveg alatt a jobb alsó sarokban a következő felirat látható, : „H. F. Stph Benkő de Árkos 1633”, azaz „Itt volt árkosi Benkő István 1633”. [Ioniţă] Árkosi Benkő István a vár helyőrségének magas rangú tisztje lehetett. A vár elpusztulására nincs adat. Pusztulása feltehetőleg a törökök Rákóczi György ellen vezetett 1658-as büntető hadjáratához köthető.

 06-keresztvar.jpg

Kép: Keresztvár romjai [Várak]

Benkő Ferenc említi az erdélyi fejedelmek kűzdelmeiben szerepet játszó Nagy Benkő János nevét: „Nagy Benkő János, a Nemzeti Fejedelmek és a Nationális Insurrectiók alatt Székelyek Hadnagyja” [Benkő Ferenc: Benkő József Biográfiája, Kolozsvár, 1822, 5]. Nagy Benkő János katonai pályafutását Báthory Zsigmond alatt kezdte, majd Báthory Gábor és Bethlen Gábor testőre volt. Báthory Gábortól 1611-ben címereslevelet, Bethlen Gábortól 1619-ben címereslevelet és birtokot kapott, mindkét esetben testtőr társaival együtt.

07-benko-illyefa.jpg 

Kép: Az 1611-ben Báthory Gábor által a testőrség meghatározott tagjai, köztük Benkő János részére adományozott címer [Siebmacher’s]

Nagyajtai Cserei Mihály (1667-1756), Fogaras várkapitányának fia, székely főkirálybíró az erdélyi határvidéken átvészelt egyik háborús kalandjának színes leírásában többször említi a  Thököly Imre-féle függetlenségi harcok leverése után bujdosó társai között Benkő Mihály „székely főember” nevét. [Kazinczy 1852.]

08-benko-kisbacon.jpg
Benkő Mihály de Kisbacon címere az adománylevél eredeti példányán. Fotó: Benkő

Napoleoni háborúk (18-19. századforduló)

Ifj. Benkő József – id. Benkő József erdélyi történetíró fia - részt vett a napoleoni háborúkban, majd hazatérve Középajta jegyzője lett [Benkő Ferenc: Benkő József Biográfiája, Kolozsvár, 1822] Testvére, Benkő Sámuel huszárőrmester ugyancsak a napoleoni háborúkban, 1812-ben elesett el. [Középajtai református keresztlevelek] A középajtai és köpeczi Benkő család árkosi nemességét 1798-ban Ferenc császár igazolta. [Pálmay 1901: árkosi és altorjai Benkő szócikke]

 09-benko-cimer-16-kicsi.jpg

Kép: Az árkosi Benkő család  középajtai és köpeczi ága által használt címer. [Béldy-féle címergyűjtemény).

1848-49-es szabadságharc

Az 1848–49-es szabadságharc erdélyi küzdelmeiben is részt vettek Benkők. Az Árapatakáról származó Benkő Ignác gyalogosként Bem József vezérőrnagy erdélyi hadseregének katonája volt [http://www.poli.hu/~szucst/csalad.htm, letöltve: 2018-05-22] Részt vett a Petőfi Sándor által megénekelt Vízaknai ütközetben.

„Négy napig dörgött az ágyú
Vizakna s Déva közt,
Ott minden talpalatnyi
Földet vér öntözött”.

/Petőfi/

Az árkosi Benkő család egyik tagja századosi rangban esett el az 1848-49. évi szabadságharcban. [Árkosi református anyakönyv]

Altorjai Benkő Rafael császári százados 1845-ben hunyt el. Felesége, özv. Benkő Rafaelné dálnoki Lázár Rozália készítette az 1849-es háromszéki harcok idején a 85. székely honvédzászlóalj zászlaját, majd részt vett a szabadságharc leverése utáni ellenállásban, a Makk féle összeesküvésben, amiért börtönbüntetésre ítélték. [Egy nemesasszony a haza szolgálatában. Székely Hirmondó 2016 március 8.]

10-85-oshonv.jpg

Kép: A 85-ös székely honvédzászlóalj zászlaja [Hírmondó 2016]

A Nagy Háború, a Monarchia felbomlása (20. század eleje)

 A középajtai, kisbaczoni református templomok kertjében az első és második világháborús elesettek között több Benkő nevével is találkozhatunk. Itt egy olyan katona, idősebb Benkő Gyula történetét elevenítjük fel, aki túlélte az első világháborút, és utána is részt vett a honvédő harcokban. Idősebb Benkő Gyula Középajtán született 1899-ben. Részt vett az Isonzó és a Piáve folyók deltáiban folyó súlyos harcokban, zászlósi rangban, géppuskás szakasz parancsnokaként.

KÖZÉPAJTAI ÉS KÖPECI BENKŐ GYULA AZ I. VILÁGHÁBORÚBAN

 „Benkő Gyula M. kir. 24. h. gye.

Benkő Gyula a brassói 24. honvéd gyalogezred tizedese 1918. július 25-én mint rajparancsnok tábori őrsön volt szolgálatban a Piave partján. A velük szemben lévő folyó szakaszon volt egy kisebb "senki földje" sziget. Sötétedéskor erre a szigetre egy csónakkal olasz katonák érkeztek, vélhetően egy vállalkozás előkészítéseként. Benkő tizedes három társával önként vállalkozott az olaszok elűzésére, és a sziget megszállására. A holdvilágos éjszakán teljesen csendben sikerült észrevétlenül az olaszok táborhelyét megközelíteniük. Rajtuk ütöttek, és foglyul ejtették őket. A példás hidegvérrel végrehajtott sikeres vállalkozásért Benkő Gyula tizedest és társait a kisezüst vitézségi éremmel tüntették ki. www.katonahoseink.hu Beküldte: Fábián Erzsébet

FRONTSZOLGÁLAT UTÁN tovább szolgált a nyugat-magyarországi hansági harcokban. Egysége akadályozta meg IV. Károly király visszatérését a magyar trónra. A volt uralkodót Budaörsön visszatérésre kényszerítették 1921. okt. 23-án. [Ifj. Benkő Gyula visszaemlékezései, kézirat]

 11-arkosi-kozepajtaicimer.jpg

Kép: Az ifj. Benkő Gyula által őrzött, az árkosi Benkő család középajtai ága által használt címer. [Fotó: Benkő]

Irodalom:

Anonymus: Gesta Hungarorum, fordította: Pais Dezső, Magyar Helikon, Budapest 1975., http://mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm, letöltve: 2018-06-01

Balogh Gyula: Vasvármegye nemes családjai, Szombathely, 1901

Balogh Judit A székely nemesség kialakulásának folyamata a 17. század első felében Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kiadása Kolozsvár, 2005

Béldi István: Címergyűjtemény, kézirat, OSZK kézirattár

Benkő Ferenc: Közép-ajtai és árkosi nemes Benkő József biográphiája, Kolozsvár 1822.

Benkő István: Avar titok, Szolnoki Napló 2013.01.09, http://szolnokinaplo.hu/2013/01/09/az-avar-titok/, letöltve: 2018-06-04

Benkő József Transsilvania Specialis, fordította és jegyzetekkel ellátta: Szabó György, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest Kolozsvár 1999.

Benkő József: Filius Posthumus, Kolozsvár 2004.

Benkő Mihály (szerk.): Hunok és székelyek, Barót-Sepsiszentgyörgy, 2014.

Éder Zoltán: Benkő József nyelvészeti munkássága és az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978.

Elter Tamás: Attila, az Isten ostora és Aetius, az utolsó római, 2016.09.22., http://www.origo.hu/tudomany/tortenelem/20160921-a-kesoi-okor-legnagyobb-osszecsapasa-volt-a-catalaunumi-utkozet.html, letöltve: 2018-06-04]

Hirmondó 2016: Egy nemesasszony a haza szolgálatában, A cikk megjelenésének dátuma: 08/03/2016,  http://archivum.hirmondo.ro/web/index.php/riport/75697-Egy-nemesasszony-haza-szolglatban.html, letöltve: 2018-06-01

Horváth Lajos: Észrevételek az avar főhatalom hanyatlásához 795-822, In: Eleink IX. évf. 3. szám (19.), 2010. 6.

Ioniţă, Adrian: Viewpoints on the Fortress at Tabla Buţii in the Light of Archaeological Excavations, http://www.archaeology.ro/pagini/revista_EA_16.html, letöltve: 2018-06-01

Jeromos 403.: New Advent, Fathers of the Church > Letters of St. Jerome >, http://www.newadvent.org/fathers/3001107.htm, letöltve: 2018-06-04

Kazinczy Gábor: Nagyajtai Cserei Mihály históriája. Pest, 1852.

Kázmér Miklós: Régi magyar családnevek szótára XIV-XVII. század, Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest 1993. 123. o.(Kivonat)

Kempelen Béla: Magyar nemesi családok. I-XI. Budapest, 1911-1932.

Lengyel J., Benkő K., Donáth I., Kavulyák Gy. És Szigyártó Z.: Magyar-olasz és olasz-magyar szótár, Fiume, Mohovich E. könyvnyomdája, Fiume 1884 junius hava.

Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal. I-XII. Pest, 1857-1865.

Nánási Zoltán: Székelyhíd történeti monográfiája, Székelyhíd, 2003.

Nyulásziné Straub Éva: Öt évszázad címerei a Magyar Országos Levéltár címeres levelein, Szekszárd 1999.

Pallas Nagylexikon I-XV. köt. Budapest, 1893-1897. http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/, letöltve: 2018-05-22

Pálmay József: Háromszék vármegye nemes családjai, Sepsi-Szent-György 1901

Pataky Károly: Magyar nemes családok (kézirat), OSZK Kézirattár

Révai Nagylexikon, Budapest 1911-1935

Siebmacher’s grosses und allgemeines Wappenbuch, Magyarország, Horvát-Szlavónia és Erdély nagy címerkönyve, szerk.: Nagy Iván, Csergheö Géza, Bárczay Oszkár, Ivan Bojnicic (Arcanum CD kiadás)

Szádeczky Lajos: Csiki székely krónika, Budapest, 1905.

Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai, Bp., 1998.

Székely Oklevéltár I. 1219-1776. Budapest, 1872.

Várak és erődített helyek a Kárpát-medencében, http://www.varak.hu/latnivalo/index/2643-Bodzavam-Keresztvar-Kreutzburg/, letöltve: 2018-06-01

 

Fotók: A Benkő névvel jelölt fotókat Benkő Mihály (1940 -) történész készítette

 

EGY NEMZETET , AMELY TISZTÁBAN VAN A MÚLTJÁVAL ÉS AZ EREDETÉVEL NEM LEHET FÉLRELÖKNI

(KIVONAT Sinkovics Ferenc: A magyarság érti a világ működését című cikkéből, in: magyar Demokrata, XXII. évf. 21. szám, 2018. május 23., 10-12. o.)

km.jpg

A neves orvos és kutató, Kásler Miklós átköltözik az Országos Onkológiai Intézet éléről az Emmi miniszteri székébe. Sokak számára meglepő lépése ez Orbán Viktornak, egy különösen érdekes ember kezébe kerül a kormány legnagyobb és egyik legfontosabb tárcája. Kásler Miklóssal beszélgettünk.

- Kásler Miklós ismert orvos és kutató. De miniszterként mit kezd majd az oktatással, a sporttal és egyáltalán minden olyan területtel, ami az egészségügyön túl az Emmihez tartozik? Sokan úgy gondolják, itt lehet majd fogást találni az új emberen.

- Arra kért fel miniszterelnök úr, őrizzem meg, sőt gazdagítsam azt a kincsestárat, amit emberi értékeknek nevezünk, és amelynek szerves részét képezik a magyarság kulturális értékei is. Ami az utóbbiakat illeti, nagyon könnyű a dolgom, mert elképesztően gazdag a magyar kulturális hagyományrendszer, beleértve a magyar művészeteket, a népi művészetet, zeneművészetet, de az irodalmat is. Ráadásul olyan kivételes személyiségeket mutatott fel a magyar történelem, amilyenekkel nem sok nép büszkélkedhet. Szenvedélyem a történelem, a művészettörténet, az irodalom, a kultúrtörténet, a filozófia. Ezt az örökséget a szüleimtől kaptam, több évezred időtálló értékeit adták át nekem. Úgy vélem, hogy az európai értékrend, életforma, a kultúra és az államalkotás alappillérei itt sohasem változtak. A görög filozófia, a görög művészetek és az összefoglaló jellegű római jog és kultúra tapasztalatán nyugszik minden. De namcsak az, amit itt látunk magunk körül, a teremtett világban, hanem az is, ami odaát van, az Olimposzon avagy a Hádeszben is. Ez az elem végigvonul a kultúránkon, hangsúlyosan jelenik meg például Danténál is. Kincseink a keresztény értékrendben koncentrálódnak. Ez köti össze az emberi kultúrát a spirituális szférákkal, és ez alapozta meg Európa látványos fejlődését, a tudományos fejlődését is. Elég, ha csak a caesareai kórház létrehozását említem a 300-as évek elején, vagy a salernói orvosi iskola megalakítását az idő szerint 600-as évekből. De így fejlődtek ki az európai egyetemek, a kereszténység által vált általánossá az írásbeliség, így jött létre az iskolarendszer, de ugyanez igaz a tudományra, művészetekre, legfőképpen az építészetre és a zeneművészetre is.

- Tehát aki templomot bont, az Európa lelkének megy neki a markológépekkel? 

A magyar kultúra rendkívül szervesen épül bele az európai kultúrába, de különbözik is tőle. Ez meglátszik a gondolkodásán. A magyarság sokgyökerű nép, a történelem során számtalan néptöredéket fogadott be. De! Gyakran hivatkoznak Szent István intelmeire a migránspártiak manapság. Az uralkodó a valóságban regnumról, a királyi udvartartásról beszélt, és azoknak a befogadását tartotta helyesnek, akik emelik az udvar fényét, gyarapítják értékeit. Roppant tiszta gondolatok ezek. És senki sem csodálkozott azon, hogy ilyenek születnek a magyarok fejében. Európában a mi országunkat archiregnumnak nevezték, ami nem régit jelentett, hanem olyat, amelyik érti és ismeri a világegyetem működését. Más ország nem kapta meg ezt a jelzőt. Olyan különleges, a történelemben páratlan jogrendszert épíett föl a magyarság, amely összeköti a földi és az égi világokat. A magyar király volt az egyetlen apostoli király, ezt a pápa is elismerte, pedig más uralkodók is térítettek és serénykedtek a kereszténység nevében.

[…]

- Az oktatási rendszerben min változtatna?

- Legelső dolgom lesz leülni a teljes vertikum szereplőivel, és meghallgatni őket, egyeztetni velük. Nagyon jó kezdeményezései voltak eddig is a kormánynak, jelentős pénzügyi és szellemi támogatásokat biztosított a rendszernek minden szinten. Ezt nem szabad abbahagyni, vagy megzavarni.

- Azért álljunk meg egy pillanatra! Az Árpádokkal kapcsolatos vizsgálatára utalva azzal riogat az ellenzék, hogy ha ön a miniszter, akkor hangsúlyosan és revizionista módon kerülnek majd szóba a magyar őstörténettel kapcsolatos elemek a közoktatásban. És ezt ők „demokráciaellenesnek” tartják.

Nemcsak a Nemzeti alaptanterv koordinálásába, de e téren is számítok az MTA támogatására. Ami a magyar eredettörtének kutatását illeti, eddig a különböző tudományágak elbeszéltek egymás mellett. Egy új intézmény keretében létre kell hozni egy interdiszciplináris központot a kérdéskör kutatására. Például a néhány hónapja alakult László Gyula Intézeten belül. Az identitásunkat megalapozó ügyről van szó, olyan világban élünk, ahol erre a kérdésre mielőtt választ kell kapnunk Egy nemzetet, amely tisztában van a múltjával és az eredetével, nem lehet félrelökni.

[…]

süti beállítások módosítása
Mobil