Az MTA BTK MÖT (Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Magyar Őstörténeti Témacsoport) és az ELTE (Eötvös Lóránd Tudományegyetem) irányadó személyisége, Vásáry István akadémikus (szakterület: orientalisztika, történelem, turkológia) Múltunk kacatjai, kell-e nekünk őstörténet, és ha igen, miért?,  című cikke a Magyar Nemzet Magazinjában 2015. február 28-án jelent meg. A csúsztatásokkal, ködösítéssel teli cikk minden részletével nem kívánunk foglalkozni, csupán két fontos területtel, a hun-magyar kapcsolat és a turanizmus kérdésével. Ezután közöljük két szakember, Bíró András Zsolt antropológus, humánbiológus és Bakay Kornél régész cikkel kapcsolatos észrevételeit.

A hun-magyar kapcsolat kutatása

Állítás

"A modern magyar tudományosság a dualizmus évtizedei alatt bomlik ki, így a magyar őstörténetre vonatkozó nézetek is gyökeres átalakuláson mennek keresztül. Megerősödik és tudományos bizonyítást nyer a magyar nyelv finnugor eredete, és a hun-magyar származás tana átkerül az eszmetörténeti vizsgálódások sorába, és utóéletét nem a tudományban, hanem az irodalomban és a képzőművészetben találja meg." [Vásáry István: Múltunk kacatjai. Magyar Nemzet – Magazin 2015. febr. 28.]

Magyarul: Amióta bizonyítást nyert a magyar nyelv finnugor eredete minden olyan kutatás, mely a hun-magyar származást vizsgálja tudománytalan.

Cáfolat

Az MTA BTK MÖT állásfoglalása: A magyar nyelv és a honfoglalók eredete két külön dolog. Nem létezik "finnugor", amiképpen "indogermán" népi eredet se: ezek nyelvtörténeti kategóriák. A kulturális gyökerek nem moshatók össze sem a vérségi, sem a nyelvi származással.[Ablonczy Bálint: Fordulat a magyar eredetkutatásban. Heti Válasz XIII. Évf., 31. szám. 2013. augusztus 1.]

A finnugor eredet bizonyításából a hun eredet lehetetlenségére következtetni tehát nemcsak azért óriási logikai hiba, mert a hunok nyelvét nem ismerjük, hanem azért is, mert egy közösség (nép, többnemzetiségű politikai egység) eredetének kérdése nem mosható össze sem a vérségi, sem a nyelvi származással.

Tegyük ehhez hozzá egy szakember internetes fórumon nicknév alatt kifejtett véleményét:

"A hunok szerepéről a magyar etnogenezisben lehet beszélni. Azok mellett, hogy tele vannak velük a mondáink, krónikáink és a tárgykultúrában is sok analógiát találhatunk (szarvíjak, üstök, stb...) ott vannak Fóthi közelmúltbeli antropológiai kutatásai amik - igen nagy adatbázisra építve - azt állapítják meg, hogy a honfoglaló elit és a Tien San-i hunok egymás 99%+-os analógiái, se a közelben se távolabb nem találni ilyen egyezést (kivéve a tuvai mintákat persze de nem akarom részleteiben ismertetni az egészet...). Azért magyar-hun azonosság ügyben azt megjegyezném, hogy ez az elit, a honfoglaló köznép az a pontiuszi steppe és a Volga/Dél-Urál környékének szkíto-szarmata kori lakosságában találja meg a közel ilyen arányú analógiáit. Szóval lenne mit kutatni. Első körben érdemes lenne félretenni az mtDNS-eket kicsit és újra elővenni az YDNS ügyet és amellé a pár N1c mellé megpróbálni Q hg-t is találni (vagy nem találni...). Bármit is találnának mondjuk (Q, R1a, C, I2a vagy csak még több N1c vagy akármi) sokat segítene a török/szkíta/őslakos/marslakó stb. viták tisztázásában. Persze azt sem ártana felmérni mi volt az első évezred közepe felé Délnyugat Szibériában a pálya YDNS ügyben a tévedések elkerülése végett.
A magyar és a jenyiszeji nyelvek kapcsolatát kutatni is érdemes lenne, és amennyire én tudom ezt nem igazán tette meg még senki. Én annyiról tudok, hogy a Tartu-i egyetemen voltak érintőlegesen ilyen kutatások a hun nyelvvel kapcsolatban."
[Dash hozzászólása a hun-magyar kérdésről az index.hu hírportál Magyar őstörténet, magyar honfoglalás fórumán)].

A magyarság és a Turáni alföld kapcsolata

ÁLLÍTÁS

„…Feléledt a már az 1920-as években tudományon kívülre szorult, elaggott ideológia, a turanizmus is, melynek tumultuózus, színes rendezvénye, a magyar őstörténettel is kóklerkedő úgynevezett kurultáj már egy ideje állami támogatást is kap…” (Múltunk kacatjai. Magyar Nemzet – Magazin 2015. febr. 28.)

Magyarul: Aki a magyarság eredetét a Turáni Alföld térségében keresi, az a tudományon kívülre szorult, elaggott ideológiát elevenít fel, tehát tudománytalan, dilettáns, kókler.

CÁFOLAT
„…sikerült a legújabb vonatkozó orosz palynológiai, erdőtörténeti és egyéb adatok segítségével tudománytörténeti adalékká süllyeszteni P. F. Köppennek nyelvcsaládunkkal kapcsolatos több mint százéves, megalapozatlan volga–kámai finnugor őshaza koncepcióját.
Tévedés ne essék, nem azt állítom, hogy okosabb lennék elődeimnél, úgy gondolom, talán inkább szerencsésebb voltam. Mint ahogy nemrég történt, amikor rájöttem, hogy G. E. Markov professzorom a moszkvai Lomonoszov Egyetemről, ugyanoda lokalizálta a lovas nomadizmus bölcsőjét, a Kr. e. II. évezred fordulóján az észak-kaszpi arid sztyeppés és félsivatagos régiójába, ahová – tőle függetlenül – neves fizikai antropológusunk, TÓTH TIBOR a honfoglaló magyarság embertani típusának a kialakulását helyezte. Személy szerint igencsak hálás vagyok mindkettőjüknek, hogy mostanáig nem jöttek rá arra, hogy tudományos nézeteiket teljes mértékben össze lehet egyeztetni. Ugyanis ezzel elütöttek volna egy jelentős tudományos felfedezés, kutatási prioritás örömétől. Lényegében hasonló tudománytörténeti helyzet jött létre, amikor finnugor nyelvészeink az intediszciplinaritás mellőzése miatt nem vették észre, hogy az ugor nyelvközösség egységének felbomlása kronológiailag teljes mértékben egybeesik a Kr. e. II–I. évezred fordulóján a lovas nomadizmus kialakulásának idejével....”
(Veres Péter, in: Napkút-évkönyv 2011, NAPÚT (XII. évf) 2010/10., Nyolcvankilenc jeles hetvenes, 54–56. oldal)

„…Kutatásaink szerint a magyar nép etnogenezisében a lovas nomadizmus meghatározó szerepet játszott, sőt eddig nem eléggé értékelt, legfontosabb történelmi eseménynek számít. A fokozódó klímaromlás végső soron Urál-hegység közelében fekvő száraz sztyeppés és félsivatagos vidéken a lovas nomadizmus kialakulását determinálta őseinknél. Ezt a tudományos hipotézisünket más adatok is megerősítik. Többek között az a körülmény is, hogy a honfoglaló magyarság antropológiai morfológiai arculatának kialakulása a Kr. e. 12-2. évszázad közötti ezer év alatt éppen az említett ARAL-TÓ ÉS MUGODZSÁR HEGYSÉG (ez a Turáni Alföld – B.I.), VALAMINT AZ ALSÓ-VOLGA között fekvő arid mezőségi területen ment végbe. A magyar honfoglalók embertani típusának andronovói eredetét, mely őstörténetkutatásunk egyik legnagyobb fegyverténye, TÓTH TIBOR bizonyította be….”
(Veres Péter. „A magyar nép etnogenezise”. História XXIX. (2007/4.). HU ISSN 01392409. Index 25384.)

IRODALOM

Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról (MTA II. Oszt. Közl. 19. 1969, 85-95. o.)

Bíró András Zsolt: A múlt visszaszól
- részlet a Magyar Nemzet Magazinban 2015. július 18-án megjelent cikkből

Az őstörténeti elméletek bemutatásával kapcsolatban régóta érzékelhető, hogy nagyon kis mértékben érvényesül az interdiszciplinaritás, és a nyelvészeti kutatások sokszorosan túlreprezentáltak a természettudományokkal szemben. A helyzet a valóságban korántsem úgy fest, mint ahogy azt Vásáry István nyelvészprofesszor felvázolta e lap hasábjain megjelentetett írásában (Múltunk kacatjai, Magazin, 2015. február 28.), amikor arra utalt, hogy a magyarság eredeztetése kapcsán már általánossá vált szakmai körökben a magyarság finnugor eredeztetése, és ebben szakmai konszenzus lenne, amelyet mára már csak a dilettánsok vitatnak. Az lehetséges, hogy a hazai nyelvészek között sikerült ilyen konszenzust létrehozni a hipotézisek mentén, ugyanakkor az ezt a témát elfogulatlanul kutató külföldi nyelvészek némelyikét nem győzte meg. Lásd például Angela Marcantonio nemzetközileg elismert olasz nyelvészprofesszor asszony munkásságát, aki azt sem fogadja el, hogy egyáltalán létezne az uráli nyelvcsalád abban a formában, ahogy ma meghatározzák. Még ha a legvisszafogottabban akarjuk vázolni a helyzetet, akkor is úgy kéne fogalmaznunk, hogy ebben a kérdéskörben a nyelvészet felépített egy hipotézisrendszert, amelyhez képest az antropológia egy más jellegű őstörténeti modellt vázolt fel, amelyet az utóbbi idők genetikai kutatásai is megerősíteni látszanak.

Bizonyos változások zajlanak, és elindultak pozitív folyamatok. Azonban a magyar tudományosság szervezeti struktúrája egyelőre pártapparátus-szerű, amelyben a régi kapcsolatok és érdekszövetségek jobban számítanak, mint a tudományos teljesítmények (bár ez utóbbi sem kizáró ok).

Ez a szerkezet részben még a „kádári rendszer” öröksége, ezért nem csoda, hogy a múlt „megmondóemberei” a modern kor kihívásai helyett inkább annak a kornak a néhány ember számára biztosított „vitán felül álló” státuszát sírják vissza. Mint ahogy teszi ezt érezhető nosztalgiával Vásáry István is. Az akadémikus a fent említett írásában az akadémiai tudományosságról a következőket állította: „az 1948-1990 közötti pártállami korszak meg tudta őrizni tudományos autonómiáját, és kevés kivételtől eltekintve nem vált az éppen akkor hivatalos ideológia szolgálólányává”. Jól illeszkedik ebbe a fura „restaurációs” logikába, hogy Vásáry István nyelvész őstörténettel való „kóklerkedéssel” vádolja meg a Kárpát-medencei magyarság legnagyobb hagyományőrző ünnepét, a kurultajt és ezáltal az azt előkészítő szakembereket (régészeket, antropológusokat, történészeket, genetikusokat és néprajzosokat). Épp azt a rendezvényt, amely a nagyszabású hagyományőrző események körül szinte egyedülállóan, nemzetközi szinten is elismert szakmai színvonalon, tudományos intézetek bevonásával készíti elő kiállításait, tudományos ismeretterjesztő programjait, rekonstrukcióit. Vásáry ezen kijelentései nyomán egyébként nyílt tiltakozó levelet fogalmazott meg a Magyar Természettudományos Múzeum embertani tárának antropológus igazgatónője is.

Egyre inkább az a tendencia, hogy a nyelvészet bizonyos képviselői állnak – az uráli teória kitartó, dogmaszerű képviseletében – az egyik oldalon, míg velük szemben egyre több tudományág eredményei sorakoznak (összehasonlító zenekutatás, etnográfia, antropológia, genetika). Ezért a korszerű tudományosságot támogató nemzetközi szervezetek és az állami költségvetés forrásait inkább olyan kutatások irányába érdemes csoportosítani, amelyekben fejlődés mutatkozik, és módszertanilag egyáltalán bennük van a megoldás lehetősége, vagy legalább olyan szakemberek vezetik, akik a jövő felé tekintenek, nem pedig a letűnt múltat sírják vissza. Én hiszek a fejlődésben, a tudomány pedig halad a maga útján, és egyre több használható adatot fog szolgáltatni egy talán kevesebb ellentmondást tartalmazó, reálisabb őstörténeti modell megalkotásához.

Bakay Kornél: A magyar múlt kacatokból áll? - Független Újságírók Szövetsége, 2015. márc. 30

2015. február 28-án, a Magyar Nemzet Magazinjának 25. oldalán Vásáry István, Múltunk kacatjai. Kell-e nekünk magyar őstörténet, s ha igen miért? címmel egész oldalas cikk jelent meg, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a hivatalos állásponttól eltérő nézeteket a közvélemény félrevezetésének kiálthassák ki.

          A szerző egyetemi tanár, az MTA rendes tagja, jelentős diplomata múlttal. Szavainak, mondatainak tehát súlya van. Részlet az írásából: „Áttekinthetetlenül sok, minden szakértelmet nélkülöző munka lát napvilágot, melyek egy részét jóindulatú dilettantizmusként, másikát őstörténeti ezotériaként, harmadik részét pedig (s ezt tartom a legveszélyesebbnek) az őstörténet álképébe (!) öltözött politikai pamflettként írhatjuk le. Utóbbiról pár szót nem árt ejteni, mivel az a magyar őstörténetírást a nagy összeesküvés alapján magyarázza: mindenki a magyar nemzet öntudatának megtörésére törekszik, aki a magyar nyelv finnugor eredetét vallja. E beteg (!) világkép fő tézisei: a magyarságot a "hivatalos", akadémiai tudományosság meg akarja fosztani dicső múltjától az őstörténelemben is, már a Habsburgok erre törekedtek, két fő ágensük Budenz József és Hunfalvy Pál volt, a szovjet korszakban ugyanez folytatódott 1990-ig, stb. E világkép egyes képviselőit a Magyar Tudományos Akadémia és (a különben nem létező) "hivatalos" magyar tudomány iránt érzett olthatatlan gyűlölet (!) tölti el, melyet nemegyszer útszéli, közönséges stílusukban is kifejezésre juttatnak. Több szót erre kár vesztegetni, mert ez nem őstörténet, hanem politika, a társadalmi lélelktan és pszichopatológia körébe tartozó kérdés.”

           A Magyar Nemzet Magazinjában megjelent cikk döbbenetes írás, amelyet tisztességes magyar ember nem hagyhat szó nélkül. Nem azért, mert a szerző öntelten és lekezelő módon vagdalkozik, hanem azért, mert nagy példányszámú napilapban mindezideig nem nagyon jelent meg olyan cikk, amelyben a Szent István előtti magyar múltat „elvetendő és nemkívánatos kacatnak” merészelte volna nevezni bárki, nemhogy éppen egy történész akadémikus.

         Hamisan és igaztalanul „hívatkozik” Anonymusra, aki az ősi hagyományaink számos elemét őrizte meg. Hazug és célzatosan eltorzított az a kijelentése is, hogy Anonymus „a kereszténység előtti hagyományok egészét” elvetette, mert a parasztok és az igricek fecsegő énekeinek minősítette. Egy ilyen magas rangú történész egyszer életében csak elolvasta „A magyarok cselekedei” c. művet?

Hasonlóképpen ámuldozik az újságolvasó a Kézai Simonról szóló mondatokat olvasván, mert azt ugyan sokszor hallhatta, hogy Kézai mester is egy mesemondó, de arról eddig fogalma sem volt, hogy „a pogány múlt a maga mondai és vallási hagyományaival már kellően (!) messzi, kétszázéves távlatba került ekkorra, s így lehetőség volt a XIII. században egy új, "eurokomform" őstörténeti koncepció és eredetelmélet megteremtésére.” Kézai Simon tehát azért vette át a nyugati írástudóktól a hun-magyar rokonságot, mert eurokomform kívánt lenni, s „paradox módon” ezzel kívánt beilleszkedni a korabeli Európába.

         Megdöbbentő ez a tudatos hamisítás, elképesztő ez a mímelt tudatlanság, hiszen a hun-magyar rokonság egyáltalán nem nyugati találmány! Már a X. században (300 évvel Kézai előtt!) közismert volt, hogy a magyarok Atilla hunjainak utódai. Ezt igazolja a Waltharius eposz, ezt igazolja a magyar hun hagyományok egésze, ezt igazolják az írott forrásadatok. Nem hisz az ember a szemének, amikor egy történész akadémikustól azt olvassa, hogy a „magyar nemesség nem vette észre,” hogy az Atilla-hagyomány a keleti barbárság elfogadása, s „a pusztító és vandál Attila alakjából a hős és nagy király alakját faragta meg.”

         Miért teszi ezt egy magyar történész, a Magyar Tudományos Akadémia egyik tagja? Nagy és nehéz kérdés, amelyre aligha lehet elfogadható választ adni.

         Számos szakmunka (!) igazolta, hogy a hun-magyar rokonság igenis ősi hagyományunk, tudatosan és büszkén vallották magukat elődeink Atilla király utódainak.

         Szerzőnk tücsköt-bogarat összehord annak igazolására, hogy a dualizmus korában kibontakozó magyar tudományosság végre rátalált az egyetlen helyes útra. „Megerősödik és tudományos bizonyítást nyer a magyar nyelv finnugor eredete.” Először is tudatosan félrevezeti az olvasót azzal, hogy a magyar történettudomány elfogadta az új elméletet. Egyáltalán nem fogadta el! Másodszor: nagyon méltatlan és a szerzőt minősítő az a dörgedelmes ítélkezés, amely szerint mindenki amatőr és dilettáns, aki az „avitt felfogásokat” akarja fenntartani.

         A szerző egyébként soha nem volt lovagias ellenfél. Személyes élményem alapján mondhatom, tudományos vitákban velem szemben is (másokkal szemben is!) igen agresszív és ellentmondást nem tűrő stílust képviselt. Azt állítja, hogy „szakképzett, tudós emberekkel lehet vitatkozni, s elfogadni vagy nem elfogadni a nézeteiket,” de most sem mond igazat. Magam, mint a László Gyula-iskola egyik utolsó képviselője, aki mind régészetből, mind történelemből a legjobb és legkorszerűbb ismereteket kaptam, csak abban térek el a szerzőtől, hogy sem címeket, sem rangokat nem kaptam. E tekintetben valóban nem vagyunk egy súlycsoportban. Ám, érdemes végigtekinteni a szakmai bibliográfiámat (akár az interneten), s máris kiderül, ki mit tett le az asztalra.

         Nagy jelentőséget tulajdonít a szerző az átpolitizáltság kérdésének. Eltekintve attól, hogy egy vezető történésztől elvárható volna, hogy a kommunista diktatúra korszakát helyesen jelölje ki (1945-1990), felfoghatatlan és elképesztő az a kijelentése, hogy a „pártállami korszakban” a magyar őstörténettel fogalkozó egyetemi és akadémiai tudományosság „meg tudta őrizni tudományos autonómiáját, s kevés kivételtől eltekintve, nem vált az éppen akkor hivatalos ideológia szolgálólányává.” Ha valamikor a magyarországi történettudomány átpolitizált volt, akkor ez az időszak éppen a Rákosi és Kádár-korszak volt, amikor a marxizmus és a dialektikus történelmi materializmus minden más irányzatot letarolt és elhallgattatott. Vezető történészeink (beleértve a szerzőt is) mindannyian marxistának vallották magukat. Legtöbbjük ma is őrzi a pozicióját. Vásáry István  néhány évtizeddel ezelőtt 1945-öt „a magyar történelem óriási mérföldkövének” nevezte (Magyar Tudomány 87 /1980/ 371.), amikor „valami visszavonhatatlanul lezárult s valami új kezdődött el.”

         Milyen jogon, és milyen alapon ítélkezik a szerző olyan kutatók felett, akik nem jelentéktelen életművet hoztak létre, s akiknek az a legfőbb vétkük, sőt bűnük, hogy nem fordultak szembe a nemzetükkel, s nyiltan vállalják nemzeti elkötelezettségüket?

         A Budenz és Hunfalvy-kérdést nem az dönti el, hogy valaki „olthatatlan gyűlöletet” érez-e a hivatalos akadémiai állásponttal szemben, hanem a tények. Azok pedig azt mutatják, hogy Budenzék nagyon nem szerették a magyarokat. (Minderre elégséges adatokat találhat bárki az Árpádok országa c. könyvem 182-185. oldalán, valamint a Hogyan lettünk finnugorok? Magyarságtudományi Füzetek 1. Budapest, 2010. kötetben.)

         Ugyanígy semmit sem számít, hogy a szerző és társai „elaggott ideológiának” nevezik a „magyar őstörténettel is kóklerkedő (!) úgynevezett kurultájt.” A résztvevő százezrek jelenléte és magaviselete a döntő. S a jövőben is az marad!

         Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja keretében működő Magyar Őstörténeti Témacsoport (MŐT) létrehozása jelentős előrelépés, ám az a tény, hogy ezt a csoportot éppen a szerző vezeti, több, mint aggályos.

Az sem kevésbé, hogy írásomat a Magyar Nemzet nem közölte, sőt válaszra sem méltatott.

Bakay Kornél

Forrás: http://www.fusz.hu/fuszdrupal/?q=content/magyar-m%C3%BAlt-kacatokb%C3%B3l-%C3%A1ll

Hozzáfűzött szerkesztői megjegyzés:

Az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoport vezetőjének cikke a Magyar Nemzet szombati Magazinjában (Múltunk kacatjai. kell-e nekünk őstörténet, és ha igen, miért?, 2015. febr. 28.): "...1867 után... megerősödik és bizonyítást nyer a magyar nyelv finnugor eredete, a hun-magyar származás tana átkerül az eszmetörténeti vizsgálódások sorába, és utóéletét nem a tudományban, hanem az irodalomban és a képzőművészetben találja meg. Jókai, Arany és sok más alkotó számára fontos és értékes volt a hun-magyar elmélet..." Nos: Arany János "Buda halálát" a kiegyezés előtt, 1857-63-ban írta, bár nem tudom, mi volt neki fontos 1867 után. Mindenesetre hun trilógiájának folytatását nem írta meg akkor sem. Ellenben a cikk nem említi  Gárdonyi Géza "Láthatatlan emberét...". Szívesen hajtanék fejet egy akadémikus ragyogó, szakszerű, profi megállapításai előtt, én, a tudatlan dilettáns,  a fentiek azonban a csak elszomorítanak. A cikk további részei ugyanennyit érnek. Ahogy egy kazah tudós mondta egyszer nekem: "Hová süllyedt a magyar tudomány?"