Kép: A kazak értelmező szótár MAGYAR, MAZSAR szócikke, [Kazak: 1999. 447. o.]
A kritikát, mint mûfajt nagyon nagyra értékelem. Bonyolult és felelõs munka a kritikus tevékenysége, hiszen írásában mérlegelnie kell egy-egy mû érdemeit és hibáit. Alaposnak, pontosnak, és meggyõzõnek kell lennie, csúsztatások és manipulációk nélkül. Sajnálatos módon, az én könyvem esetében a kritikus tökéletes tájékozatlanságát tapasztaltam a közép-ázsiai, és ezen belül a kazak történelem és historiográfia kérdéseiben. Mûvemet csak felületesen olvasta el. Mindebbõl származó tárgyi tévedései nem zavarják meg abban, hogy kérlelhetetlenül szigorú legyen. Gere Zsolt cikkének durvább hibái közül kénytelen vagyok néhányat kiigazítani, ha másért nem, azért, hogy a kritikájának félrevezetõ jellegét ellensúlyozzam.
1) Szembeszökõ, hogy a kritikus korábbi, a témában megjelent tudományos cikkeket, könyveket [Pl.: „Julianus nyomdokain Ázsiában”, Budapest, 2001; „A Torgaji Madiarok”, Budapest, 2003; Babakumar Khinayat: „A Keleti magyarság írott emlékeibõl”, Budapest, 2007.] nem olvasta, sõt, azok még csak a kezében sem voltak. Ha nem így lenne, nem szerepelne kritikájában a következõ, kissé faramuci állítás: „Benkõ Mihály azért ment 2003-2006 között két alkalommal is Északnyugat-Kazakisztánba és Nyugat-Szibériába kipcsak-magyarokat keresni, mert Tóth Tibor antropológus 1968-ban állítólagos kipcsak-magyarok között végzett volna antropológiai méréseket Közép-Ázsia délnyugati részén, Üzbegisztánban”. (A két terület több ezer kilométernyire esik egymástól) [A nyugat-szibériai magyar-kipcsak expedíciók valóságos elõzményeirõl lásd: „A keleti magyarság írott emlékeirõl”, Budapest, 2007, 65 sk.; és a „Magyar kipcsakok”, 2008 Budapest, 27. oldal vonatkozó szövegeit!].
Tóth Tibor 1965-ös útja nyomán a Torgaj-vidéki argün-magyarokhoz vezetett expedíciót (2002-ben) a Kazak Akadémia Keletkutató Intézete támogatta és segítette.
Ellentétben Gere Zsolt állításával – Tóth Tibor 1965-ös torgaji útjáról, és a többi keleti magyarról, akikkel a magyar kutatók közül õ találkozott elõször az utóbbi évszázadok során –, számos jelentõs tudományos publikáció jelent meg Magyarországon és külföldön is.
Szó sincs tehát arról, hogy a neves antropológus „hipotézisét tanulmány formájában ki sem fejtette”.
A „visszhangtalanság”, valamint az, hogy „a történész szakma elutasította”, nem az õ lelkén szárad.
Tóth Tibornak a „közép-ázsiai õsmagyar relictum” kérdésérõl írt legfontosabb munkájának adatait a magát komolyan vevõ kritikus fellelheti többek között a fentebb hivatkozott korábbi könyvek jegyzeteiben is.
2) A magyar-kipcsak és argün-magyar törzsnevekben a „magyar” szónak nincs kiejtésbeli árnyalata. Így nem is volt mit „elmosnom”. Mély „a” hanggal, „magyarként” nevezik meg az adott nemzetségek, törzsek tagjai önmagukat. Mindössze néhány magyarországi kutató nevezi õket szóban és írásban a saját feje után, többnyire megkülönböztetésként, „madjarnak”. Ezt az állításomat a kritikus nemrégiben akár maga is ellenõrizhette volna. Nem is kellett volna ehhez Kazakföldre utaznia. Elegendõ lett volna, ha 2008. augusztus 9-10-én, kijön a kunszentmiklósi Bösztörpusztára, a méltán híressé vált kurultájra, és ott személyesen az argün-magyar küldöttség tagjaitól érdeklõdik önelnevezésükrõl.
3) Ellentétben a kritikus állításaival, „Magar” etnonym vagy helységnév, toponym Közép-Ázsiában és Kazakisztánban még csak véletlenül sem fordul elõ. Nepálban lehet találkozni vele. Továbbá: a Kaukázus-vidéken sohasem létezett „Madzsar vár”.
Volt viszont arrafelé három Madzsar város is: kettõ közülük (Ulu-Madzsar és Kicsi-Madzsar) Dagesztánban, egy (Al-Madzsar) pedig a mai Buggyonovszk város szélén, a Kuma-folyó bal partján.
Hasonló tévedésekkel találkozva, csak örülhetek annak, hogy ez alkalommal „feltûnõen kerültem” a témámhoz nem közvetlenül kapcsolódó kérdések tárgyalását. Egyébként könyvek elõszavaiban a neves magyar, vagy külföldi orientalisták (Harmatta János, Erdélyi István, Babakumar Khinayat), bõségesen kitérnek a keleti magyarok kutatástörténetére.
Szó esik itt a nagy felfedezõkrõl is, így többek között Julianus barátról, Turkolly (és nem Torkolly, ahogy Gere Zsolt írja!) Sámuelrõl, Kõrösi Csoma Sándorról, Vámbéry Árminról, Ujfalvy Károlyról, Zichy Jenõrõl, Almássy Györgyrõl, Mándoky Kongur Istvánról.
4) A sezserék (genealógiai táblázatok) Kazahsztánban értékes írott történeti forrásnak számítanak, a pusztai hagyományok írásba foglalt emlékei. A régi példányok, mint például a könyvemben publikált „omszki arab betûs sezsere”, ráadásul nagyra becsült ritkaságok is.
Gere kritikus azért ír lekezelõ hangon (a szerinte nyilván kizárólag általam) „feltételezett bizonyító erejükrõl”, mert jelentõségüket a közép-ázsiai historiográfiában nem ismeri.
A kazak tudósok számára valamely törzsszövetség nagy genealógiai táblázatán egy-egy etnonym szimbolikus megjelenése személynév formájában, egyértelmûen azt jelenti, hogy a törzsszövetségben, valamikor megjelent egy bizonyos etnikum.
(Valamennyi kazak törzsszövetség, törzs, különféle területekrõl származó nemzetségek, törzsek konglomerátumából áll).
Minderrõl megjelent könyvekben részletesen szólok [Vö.: „A keleti magyarság írott emlékeibõl”, Budapest, 2007, 25 skk; 78-83.; „Magyar Kipcsakok”, Budapest, 2008. 57. skk.].
Bolat Kumekov – turkológus professzor, a Kazak Tudományos Akadémia rendes tagja, az almatii Kipcsakológiai Intézet vezetõje –, a magyarokat és a kunokat (kipcsakokat) leíró közép-ázsiai arab és perzsa források világszerte ismert, kiváló szakértõje. A magyar-kazak közös gyökerekrõl szóló cikkében a következõket írja:
„– A mongol támadás elõtti idõszak végére a Volga-Urál folyóközben, a magyar törzsek egyik csoportja, betagozódott a kipcsak törzsszövetségbe. Ez a tény világosan kifejezõdésre jut a kazak sezserékben (genealógiai táblázatokban). A kazak nép Középsõ Hordájának (etnikai-területi egység) nemzetiségi-törzsi szerkezetén belül, a kipcsak törzsek leszármazási táblázatain, nemzetségi szinten megtaláljuk a „magyar” etnonymet. Ugyancsak a Középsõ Hordában, az argün törzsszövetségben is vannak magyarok. 1965-ben Tóth Tibor magyar kutató antropológiai méréseket végzett a kazak nemzet argün-magyar etnikai csoportjának tagjain. Az antropológiai kutatások módot adtak Tóth Tibornak arra, hogy jelentõs morfológiai hasonlóságot állapítson meg az argün-magyarok és a kipcsakok azon csoportja között, akik akkoriban ugyanabban a zónában, a Torgaj-kapuban, a Szarükopán éltek. A magyarok argün közegben, legkorábban a XVI. században jelenhettek meg. A XIV-XV. századok fordulóján az argünök egy része délrõl északra költözött, majd a XVI. században megtelepedtek az Isim-folyónál és a Torgaj-vidéken. Nyilvánvaló, hogy az argün törzsszövetségben, ebben az idõszakban jelenhetett meg a magyar etnikai csoport, amikor is a kipcsakok és az argünök között sokoldalú együttmûködési folyamatok és kölcsönhatások voltak megfigyelhetõk.”
B. A. Kumekov professzor cikkét orosz, vagy magyar nyelven szívesen a kritikus rendelkezésére bocsátom, de oroszul meg is jelent Magyarországon. [Б. Е. Кумеков, Казахи и венгри: общие исторические корни, 144. In: A magyarság és a Kelet. II. õstörténeti konferencia. Régészet és írásos források, történelem szekció. 139–155.].
Az „omszki magyar-kipcsak sezsere” ezen a néven ismert a kazak történetkutatásban. A kazak tudósok évtizedek óta keresték. Nekünk sikerült megtalálnunk, és könyvemben konzerválnunk, megmentenünk az utókor számára. [„A közép-ázsiai sezserék forrásértékérõl, szerepükrõl a történetkutatási módszertanban”, vö: Р. Г. Кузеев, Башкирские шежере. Уфа, 1960, 5-23].
5) Ellentétben Gere Zsolt kritikus feltételezésével, nemcsak a sezserék nyújtanak történeti értékû információt a kazak-magyarok elõdeirõl. A 14-17. századi arab és perzsa nyelvû közép-ázsiai források számos fontos adatot közölnek a keleti magyarok XIV-XVI századi történetérõl. A Batu kán által hódoltatott keleti magyarok Sejbani kán országrészének, az Aranyhorda „jobbszárnyának” hadrendjébe kaptak besorolást. Amikor késõbb, a XV. század második felétõl a 16. század elejéig tartó idõszakban a Keleti Dest-i-Kipcsak (az Aranyhorda keleti „szárnya”) Dzsucsida uralkodói, Sejbani kán leszármazottai az egyre erõsödõ orosz nyomás elõl az Ázsiába való visszatérésrõl döntöttek, a keleti magyarok részt vettek a döntés következtében végbement kazak (és az üzbég) honfoglalásban. Azóta a Kazahsztánt megalapító 92 törzs egyikeként tartják õket számon. (Az idevonatkozó forrásokra a legutóbbi könyvem 1), 2), és 24) számú jegyzeteiben hivatkozom).
A további eseményekrõl már valóban elsõsorban a sezserékbõl és a hozzájuk csatlakozó, terepen gyûjtött, évszázadokon keresztül fennmaradt népi hagyományokból, legendákból értesülhetünk. A kazak kutatók – például B. E. Kumekov is –, felhasználják ezeket a forrásokat. A XVI. századtól kezdve a keleti magyarok Kazakföldön elsõsorban a kipcsakok között éltek, és a velük együtt költöztek a XVIII. század folyamán az északi sztyeppékre.
6). A kritikus epés megjegyzéseket fûz Kudajbergen Ordabajev celinjei tanítónak magyar nyelven is leközölt, Szarübáj batürrõl szóló elbeszélõ költeményéhez. Ez ellen önmagában még nem is emelnék kifogást. Irodalmi ízlések és pofonok különbözõk. Azonban nem világos számomra Gere szövegében a „más irodalmi hagyomány nélkül” kifejezés, arra vonatkozólag, hogy „a vers Toldi és a János vitéz nyelvén és stílusában jelenik meg magyarul.”
Gere Zsoltnak a könyv iránt érzett zsigeri indulatai alapján arra kell következtetni, hogy burkoltan esetleg arra céloz: szerinte a verset én költöttem, vagy esetleg a versformát magam ötlöttem ki.
A költemény publikált, formája ellenõrizhetõ. Kudajbergen Ordabajev celinjei tanító kazak nyelvû versét Almatiban megkapta Amirzsanov Kaliakbar Köskimbajev magyar-kipcsak akszakal, a Kazah Szocialista Szovjet Köztársaság egykori kulturális miniszterhelyettese. Õ a mûvet 2006 novemberében közölte a „Kazak Batürlarü” (Kazak hõsök) címû, Almatiban megjelenõ irodalmi újság két teljes oldalán.
A „Szarübáj vitéz” címû elbeszélõ költemény formája: négyütemû, 11-12 szótagos verssorok, AABA rímrendszerû négysoros szakaszok. Ez a hazánkban „magyarosként” ismert, de Közép-Ázsiában is elterjedt versforma a kazak kis- és nagyeposzok formájának egyik általánosan elterjedt változata.
A Szarübáj vitézrõl (a magyar-kipcsakok XVIII. századi vezérérõl) szóló vers azért a Toldi és a János vitéz stílusában fordítódott magyarra, mert a kazak költõ úgy írta meg. A fordító nem is tehetett volna mást, hiszen mûfordításnál a formahûség elemi követelmény. A puszta és a pusztai pásztorélet életképeinek lírai ábrázolásáért is a költõ a felelõs.
Gere Zsolt az általa bírált könyvebõl csak arra képes reagálni, amit megértett belõle, az pedig – sajnos úgy tûnik –, nagyon kevés.
Így nem ítélhet érdemben annak sem szakmai, sem irodalmi színvonaláról.
Az a dorgálásnak szánt kijelentése viszont, hogy „az eredet, a rokonság kérdését nem pusztán tudományos, hanem elsõsorban nemzeti kérdés”, emelt fõvel vállalható. Ma is méltatlan lenne bármely, a magyarság történetével kapcsolatos kérdést nemzeti érzés nélkül, a magyar identitástudat kiteljesítésére való törekvés nélkül kutatni.
Elvégre magyarok vagyunk.
Saját múltunkat, és mindazt, ami Eurázsia területén hozzá kapcsolódik, nem vizsgálhatjuk olyan „tárgyilagosan”, mint biológus a bogár lábán az ízeket.
Benkő Mihály
