Kép: Tohtamis Állama (Aranyhorda, Dzsudzsi ulusz) és Timur Állama (Csagataj ulusz). Bekeretezve Madzsar (Magyar) város, amely a két állam közötti konfliktusban pusztult el.
A magyar identitástudat – másképpen annak a kérdése, hogy ki tekinti magát magyarnak, illetőleg kit tekintenek mások magyarnak – történelmileg változó helyzetének egyik meghatározó tényezője a magyarok eredete.
A honfoglalás korából saját készítésű írásos feljegyzések nem maradtak. A magyar törzsek nevei is csak Bíborbanszületett Konstantin császár irásaiban, és egyes helységek nevében maradtak meg. A XI-XVI. században keletkezett magyar krónikák – Anonymustól Heltai Gáspárig – a magyarok eredetét a hunokra vezették vissza, illetőleg az Árpád-házat Attila hun fejedelemtől származtatták. A Habsburg Birodalomnak komoly fejtörést okoztak a magyar függetlenségi mozgalmak. E törekvések elleni ideológiai hadviselésében is az „oszd meg és uralkodj” elvét alkalmazta, így ha nem is közvetlenül emiatt, de tény hogy éppen ebben az időszakban született meg a finnugor elmélet. 1771-ben a csillagász Sajnovics János jezsuita pap Demonstratio című munkájában először tett kísérletet a magyar és a finnugor nyelv hasonlítására, ezzel egyidőben Engel János támadta a hun-magyar kapcsolatot. A reformkor és az ezt lezáró forradalom és szabadságharc időszaka a hun-magyar eredet, a honfoglalás dicsőséges eseményei témájának reneszánszát jelentette. Ezt jelzi Arany János Buda halála, illetőleg Vörösmarty Mihály Zalán futása című hőskölteménye, a különböző versekben felbukkanó régi dicsőségre utaló gondolatok.
A kiegyezés után fejtette ki tevékenységét a Magyarországon letelepedett, német származású Budenz József, aki a történeti nyelvészet elismert tudósa lett. Budenz – Sajnovicshoz hasonlóan – a magyar nyelv finnugor eredetét vallotta. Párhuzamosan jelentkezett a hun hagyomány támadása is, melyet a szász Éder József és Schlözer Károly, majd a szlovák Szklenár György, Dümmler, Büdinger és Palaczky, Röessler Róbert és mások mesének nyilvánítottak. Ezt a vonalat követte a felvidéki szász családban született Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál, aki szerint a „hun hagyomány nem lehet a magyar nép ősi, keletről hozott hagyománya ... a hun hagyomány a XIII. századi krónikások meséje ...” Ezek az elméletek kizárták a hunok és magyarok kapcsolatát és a nyelv nyomain a szibériai parányi népekhez, a vogulokhoz és osztyákokhoz jutottak el, mint legközelebbi rokonokhoz.
A zsidó származású Vámbéry (Bamberger) Ármin, a sánta dervis, aki a keleti magyarok nyomát keresve gyalog, álruhában Szamarkandig eljutott, ettől eltérő álláspontot képviselt. 1869-ben tanulmányt publikált a magyar-török szóegyezésekről. Nem zárta ugyan ki a finnugor nyelrokonságot, de rámutatott a – közép-ázsiai – török kapcsolatok fontosságára. Budenz József hosszú tanulmányban bírálta Vámbéry munkáját. Ezt követte Vámbéry Ármin 1882-ben megjelentetett A magyarok eredete című műve, mely kirobbantotta az úgynevezett „ugor-török” háborút.
A vita finnugor oldal győzelmével történt lezárásában vélhetőleg szerepe lehetett a politikának is. A császár sohasem bocsátotta meg az Oszmán Török Birodalomnak a szabadságharc menekültjeinek befogadását. Emellett Európában a hun Attila emlékének megítélése nagyon kedvezőtlen volt. Talán ennek is köszönhető, hogy Trefort Ágost kultuszminiszter jegyzőkönyvileg kijelentette, hogy becsüli a török oldal képviselőit, de nekünk európai rokonokra van szükségünk. Aki nem a finnugor elméletet vallja, az ne számítson állami támogatásra, ösztöndíjra, kollégiumi ellátásra.
Az 1949 után uralomra jutott marxista tudomány a kérdést osztály alapon értékelte újra. Budenzet, Hunfalyt a feltörekvő polgárság képviselőjének, Vámbéryt és támogatóit pedig az ősi dicsőséget kereső retrográd feudalizmus képviselőinek nyilvánította. A hun-magyar származás elméletének kategórikus tagadása a mai napig jellemzi a magyar hivatásos tudomány álláspontját. Továbbra sem bizonyítható, hogy a hunok esetleg éppen finnugor nyelven beszéltek, ahogyan az sem, hogy az Árpád-ház Attilától származik. Mindenesetre tényként állapítható meg, hogy a Hun Birodalom széthullása után a Kárpátoktól keletre újabb hatalmas lovas-nomád birodalmak emelkedtek fel, majd hullottak széjjel. Ilyen volt az első és második Türk Birodalom, a Kazár Birodalom, a Kipcsák Törzsszövetség, melynek nyugati ágához tartoztak a hazánkban a mongolok elől menedéket kereső kunok (kumánok). Ha a magyarok átkelve a Kárpátokon hosszú évtizedekig rettegésben tartották egész Nyugat-Európát, akkor feltételezhető, hogy a Kárpátok túloldalán is jelentős szerepet játszottak a hatalmas keleti birodalmakban. Ahogy Györffy György feltételezte, könnyen lehet, hogy a magyarok vezetői a türk birodalmat megszervező Asina családból származtak.
A hun eredet tagadásának összekötése a magyar nyelv finnugor eredetének kérdésével a mai napig szívósan tartja magát. Neves akadémikusunk például ezt írja: "...A hun-magyar eredet azután a XIX. század közepéig olyan evidencia lett, mely először a nemzet gerincét alkotó nemesség, majd a teljes magyarság nemzeti hagyományának szerves részévé vált, annak ideológiai egységét biztosította. A XVIII. században, elsősorban jezsuita történetíróink révén, a magyar történetírás, így az őstörténet kutatása is forrásokkal megalapozott tudományos stúdiummá vált, de a hun-magyar történeti szemlélet keretei továbbra is fennálltak. Az 1867-es kiegyezés teremti meg a polgárosodás és modernizáció feltételeit, ha felemás módon is, ugyanis modern nemzetet építeni önálló állam nélkül csak felemás módon lehetett. Mindenesetre a modern magyar tudományosság a dualizmus évtizedei alatt bomlik ki, így a magyar őstörténetre vonatkozó nézetek is gyökeres átalakuláson mennek keresztül. Megerősödik és tudományos bizonyítást nyer a magyar nyelv finnugor eredete, és a hun-magyar származás tana átkerül az eszmetörténeti vizsgálódások sorába, és utóéletét nem a tudományban, hanem az irodalomban és a képzőművészetben találja meg..." (Vásáry István: Múltunk kacatjai, in: Magyar Nemzet Magazin 2015. február 28.) Magyarul, aki még mindíg a hun eredetet vallja, az dilettáns. Ez a "tudományos" nézet annál is furcsább, mert óriási logikai hibából ered. A két dolog semmiképpen nem köthető össze, hiszen a hunok nyelvét nem ismerjük.
Magyar és Mazsar
Az elmúlt évtizedekben a magyar őstörténet kutatás területén több olyan új felfedezés született, mely indokolttá teszi a kialakult tudományos álláspontok újragondolását. A kazakisztáni Torgaj-vidéken, Üzbegisztánban a Kaska-Darja mentén, a Mongol Altajban és Nyugat-Szibériában magukat magyarnak nevező törzseket találtak. Ezt a körülményt önelnevezésük mellett az antropológiai kutatások, sírfeliratok, nemzetségtáblák, mondák, a kazak és üzbég kánságok megalapításáról szóló keleti krónikák és genetikai vizsgálatok igazolták. Az eredmények Tóth Tibor antropológus (1965), Benkő Mihály történész, keletkutató és dr. Bíró András Zsolt genetikus nevéhez fűződnek. Az újabb kutatások azt valószínűsítik, hogy a Julianus barát által 1235 telén megtalált keleti magyarok nem semmisültek meg, hanem betagozódtak az Arany Hordába, majd a XV-XVI. században – Oroszország felemelkedése miatt – új hazát keresve Dél-Kelet felé indultak és Abul Hair majd Sejbani kán vezetésével részt vettek az Arany Horda utódaiból létrejött kazak és üzbég kánságok megalapításában. Mivel Kazakisztánban és Üzbegisztánban mindenki tudja, hogy melyik törzsből, nemzetségből származik, a keleti magyarokkal a kazak és üzbég népek államalkotó elemeiként ma is felvehető a kapcsolat.
Itt fontos megjegyezni, hogy a törzsek nevét tartalmazó ciril és arab betűs írásokban „gy” betű hiányában madijar, madiar, majar szavak szerepelnek, de az említett törzsek, nemzetségek tagjai nevüket tökéletesen úgy ejtik ki, ahogyan mi: „magyar”. Kivételt képeznek a Mongol-Altajban élő magyarok, mivel ők nem nevezik magukat sehogy, viszont a velük együtt lakó kereit törzsszövetségbe tartozó kazakok mazsaroknak nevezik őket.
A hivatásos, akadémiai intézetekben vagy egyetemeken dolgozó néprajz tudósok, turkológusok elutasítják a keleti magyar törzsekkel, néptöredékekkel való rokonságot. Fodor István nyelvész egy a Tudós klub című műsorban elhangzott rádió interjúban kijelentette, hogy itt csak véletlen névhasonlóságról lehet szó. Benkő Mihály Kipcsák magyarok című könyvének bemutatóján pedig Molnár Ádám turkológus mondta azt, hogy a turkológusok egységes álláspontja szerint a „mahdijar” törzsnek semmi köze a magyarokhoz. Veres Péter néprajzos több cikket írt, mely szerint a kazakisztáni magyar törzs neve a Mohamedjar szó rövidítése. Állításait Somfai Kara Dávid néprajzos – egyébként soha le nem írt – etimológiai fejtegetéseire alapozza. Ezt követően Baski Imre több, mint 30 oldalas tanulmányt szentelt a kazakisztáni „Madijar” nemzetségnév Mohamed prófétához kapcsolódó eredete elméletének, melyet a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtörténeti Intézetének folyóiratában jelentetett meg. ( BASKI IMRE, A kazak madijar nemzetségnév és a magyar népnév állítólagos közös eredetéről, Nyelvtörténeti Közlemények 2010–11, 95–130.)
Egységes, csak ellenkező előjellel a Közép-Ázsiai turkológusok, történészek, néprajzosok álláspontja is. E szerint vannak kazak-magyarok, üzbég-magyarok, akiknek a testvérei a Kárpát-medencében élnek. Maguk a törzsek tagjai hagyományaikból úgy tudják, hogy sokkal többen voltak, népük egy része nyugatra távozott, és most már azt is be tudják azonosítani, hogy „Vengrijában” (ez Magyarország orosz neve, melyet átvettek) élnek. Nagyon furcsa, hogy a magyar tudósok maguknak az érintetteknek és világhírű közép-ázsiai tudósok – így például Orazak Izmagulov antropológus, Bolat Kumekov turkológus, Szeipert Abuszeitova történész, Aibolat Kushkumbajev történész (maga is keleti magyar) – véleményét is figyelmen kívül hagyják a témában.
