A székelyeket Anonymus „Gesta Hungarorum” című művében Atyla népének nevezi. (A hunokig viszi vissza a rabonbánok sorát a Csiki Székely Krónika is). A XIX. század közepéig soha kétségbe nem vont és mindmáig fennmaradt székely hagyomány szerint a székelység Csaba királyfi, Atyla hun király fiának a népe, amely a hun birodalom Atyla halála utáni, összeomlásakor nem húzódott vissza a Fekete-tenger északi partvidékére, hanem Erdélyben, a Déli Kárpátok magas hegyei között maradt, és itt élt tovább a honfoglaló magyarok érkeztéig. A magyarok jövetelekor elébük mentek, és ők voltak a kalauzaik a szorosokon keresztül, Erdélybe és a Kárpát-medencébe.

Az Árpád-kori magyar krónikákban ugyanerről a kérdésről a következőket olvashatjuk:

Anonymus szerint: „Árpád vezér és nemesei közös elhatározással sereget küldtek Mén Marót bihari vezér ellen. Ennek a hadseregnek Ősbő meg Velek lettek a kapitányai és vezetői. Ezek… a Korógy vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Atyla király népe voltak, Ősbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébük jöttek és önként kezükbe adták fiaikat…Söt, Ősbő serege előtt első hadrendként indultak Mén Marót ellen a táborba.”

Kézai Simon Hun Krónikája pedig a következőket írja „Csaba király népéről”:„Maradtak még a hunokból háromezren, kiket a futás mentett meg a krimhildi csatából, ezek a nyugati népektől való félelmükben egész Árpád idejéig a Csigle mezején* maradtak, és ott többé nem hunoknak, hanem székelynek hívták magukat. Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradványai, akik mikor meghallották, hogy a magyarok másodszor is Pannóniába költöznek, a visszatérők elé mentek Ruténia határán, és miután Pannóniát együttesen hatalmukba vették, a határszéli hegyek között kapták ki részüket…”

A fenti források alapján biztosan állíthatjuk, hogy a XII-XIII. században a magyar királyi kancellárián, ahonnan Árpád-kori krónikaíróink kikerültek, úgy tudták, hogy a székelyek a hunok leszármazottai, a honfoglaló magyarok már itt találták őket, ugyanakkor azonban részt is vettek a honfoglalásban [20, 1998, 38 skk.]. Napjaink magyar tudósai ezeket a hagyományokat kézlegyintéssel intézik el, a krónikákkal együtt figyelembe nem veendő meséknek mondják őket. Pedig: „Kell, hogy ezeknek a mondáknak alapjok és eredetök legyen; a távoli múltban kétségkívül van olyan valóság, melyen ezek a mondák alapulnak, ezért nem szabad e mondákat semmibe venni”.1

Az alábbiakban a székelyek hun-avar eredetéről Benkő Józsefet idézzük, aki a maga idejében a források és a székely hagyományok széleskörű ismeretének birtokában írt a kérdésről.2 „Az Erdélyországi Nemes Székely Nemzetnek Képe” [7] című munkája alapján ismertetjük a hunok, avarok és székelyek egymáshoz fűződő kapcsolatát.

Benkő József történész, a korát gondolkodásában, tudományos felfogásában számos kérdésben megelőző, a maga idejében sokak által irigyelt és gáncsolt tudós leírása a hunokról, a ma embere számára is érdekes.

Benkő József „Az Erdélyországi Nemes Székely Nemzetnek Képében”, a székelyek eredendő, ősfoglalói jogon szerzett nemességét szándékszik bizonyítani. Műve történeti részének elején a hunoknak Ázsiából Kelet-Európa felé indulása utáni eseményeket ismerteti. A könyv 1806-os - nyelvújítási előtti – magyar nyelvű kiadását és annak 1927-es változatlan utánnyomását vesszük az általunk idézett történeti részletek alapjául. (A szöveget jelenlegi helyesírás szerint átdolgoztuk, a cikkelyeket értelemszerűen átszámoztuk).

Benkő József: Az Erdélyországi Nemes Székely Nemzetnek Képe

Részlet

1. Cikkely

Legelőször az Északi Hunok a Tatároktól nyomattatva Ásiai Scithiából Europa felé lassan-lassan közelegtek, a Volga vizén átjöttek, és ott az Alánokat legyőzve és magokhoz hódítva, végtére pedig őket hadakozó társul véve, az ő Tartományokban, a mely a Volga vizétől fogva a Tanais (Don – a szerk.) vizéig kiterjedt letelepedtek, ahol bizonyos ideig maradtak. Amikor oly nagyon elszaporodtak, hogy azon  a sovány földön tovább élniük nem lehetett, 180-ezren, a Balambér (ki a Kádár Nemzetségéből való) Vezérsége alatt 374-ik Esztendőben a Tanais vizén átjöttek. Innét Europának Nap-keleti szélein útjokat folytatták Dániába, amely Moldovát, Oláh Országot, Erdélyt és Magyar Országot a Tiszáig magában foglalta, 376-dik esztendőben béütöttek, és az ott lakó Gótokat és Gepidákat, akiknek nevük és hatalmok alatt több apróbb paraszt Nemzetek is ugymint Dácusok, Géták, és Rómaiak voltak, legyőzve, de el nem pusztítva foglalták el. Nagyobb részét a Dacusoknak a Vezéreikkel Phritigernussal, és Alarikussal együtt a Dunán túl űzték.

Továbbá az után a Hunok az előzőekben említett tartományokból lábaikat és fegyvereiket mozdítván a Jászoknak és Szarmatáknak, vagyis Metanastáknak, a kik a Tóth Nemzetből valók, földjöket, amely a Tisza és Duna vize között volt található, 377-dik esztendőben elfoglalták, ahol - noha csak ideig óráig - lakni kívántak, mindazonáltal a Tótokat, akik nékik adóztak, a magok földjéről nem kergették ki.

Hogy a Magyarok, és Hunnusok, következendőképpen a Székelyek is a feljegyzett Esztendő táján jöttek ki Scithiából, és Erdély országát, s a Szomszéd Tartományokat elfoglalták, a Görög Írókon kívül, majd minden Europai Historikusok, világosabban pedig a Hazánkbéli Históriák bizonyítják, de mindenekfelett az a hiteles, és nagy Tudományú Praj György a Magyarokról és Hunnusokról írt tulajdon Historiájában (noha ugyan a Székelyek eredete iránt itéletében nagyon hibázott) világos bizonyítást tészen.

Ott is meg nem nyugodva, mindjárt azon, vagy a következendő Esztendőben a Duna vizén átkelve, Pannoniát is különbb-különbbféle Nemzeteknek lakóhelyét, amelynek Észak, és Napkelet felé az említett Duna vize a határa, elfoglalták: ahol is minekutánna a Rómaiak ellen Trátziában a Gótokkal magokat öszvekapcsolván 379-dik esztendőben a Rómaiaktól meggyőzettettek, a legnagyobb ütközetet Budától nem messze Potentia (Visegrád – a szerk.) Városánál, amely a Rómaiaknak legelső lakóhelyük volt Pannoniában, oly nagy dühösséggel tették meg, hogy a Magyarok közül százhuszonöt-, a Rómaiak közül pedig kétszáztízezren (a mint állíttatik) estek el 380-dik esztendőben. Így tehát a Hunok, vagyis Magyarok ezen nagy és kisebb ütközetek után Dáciában, az az Oláh Országban, Erdélyben, és a szomszéd Tartományokban a magok lakásokat helyeztetvén a Jászságban pedig, és Pannoniában Uralkodásokat megállítván, és erősítvén, a földmívelést,és Baromtartást szorgalmatosan folytatni kezdték, és magok közt Köztársaságot (Rempublicam) állítottak fel.

Ez alatt a Hunoknak első Vezére, t: i: Balambér 387-dik Esztendőben meghalálozott, a következendő Vezérek, akik Királyi hatalommal bírtak, s ezért a Historikusok által a Hunok Királyainak is neveztetnek, uralkodtak, tudniillik:

Második Karaton, mintegy 400-dik Esztendőig.

Harmadik Uldin, vagyis Huldin, akit 411-dik Esztendőben Stilikó Radagaizus Olaszországba kihívott.

Negyedik Bendegúz, Balambérnek a fia, aki 426-dik Esztendőben sok számos Hunokat Rugila, vagyis Roila vezérlése alatt Konstantinápolynak vívására Theodosius Császár ellen küldött, ahol nagy égiháború támadt, Rugila Vezért a Menkő megütötte, az alattvaló Hunoknak pedig nagyobb része pestis által elveszett.

Ötödik Oktár, vagy Uptár, és Ruas, Bendeguznak Testvérei, akik 428-dikban a Bátyjuk után Vezérekké lettek. De 431-dik Esztendőben Oktár meghalt, az egész Vezérségnek terhe Ruásra maradt.

Hatodik Etele az Hunoknál, a Deák és Görögök előtt pedig Atilla, a Testvér Öccsével, Budával, másként Bledával mindketten Bendegutznak fiai 434-dik Esztendőben uralkodni kezdtek, akik közül Atilla, aki az Öccsét Budát 445-dik Esztendőben megölte, a Nap-keleti és Napnyugati tartományokban a maga alatt való Hunokkal, és sokszor a Gepidákkal, és más meghódított Nemzetekkel együtt hadakozott. Ezt csak az nem tudja, aki a Históriákat nem olvasta. 

Minthogy most éppen azon Hunokról, kiknek Elei soha sem fegyverekre, sem pedig hírekre való nézve nagyobban nem virágoztak, mintsem Atilla alatt, van szó: illendőnek látszik lenni, hogy azon nagy Vitézről, tudniillik Atilláról némely különös dolgokat eléhozzunk.

• Elsőben tehát, hogy a termetéről kezdjünk szóllani: őtet Jordanes eképpen írja le: Atillának termete kisded, melle széles, feje nagyobb, szemei kicsinyek, szakálla ritka, haja őszbevegyült, orra sima, laposs, ábrázata pedig barna volt. Magaviselete, és tulajdonsága, ugyan Jordandes (ki az ő tulajdon Nemzetségének t. i. a Gótoknak megverettetése miatt Atillára neheztelt vala) leírása szerint következő volt: t. i. Kevély járású, ide s tova tekintgető szemű, háborút szerető ugyan, de kezeit megtartóztató, bölcs tanács adó, a könyörgőkhöz kegyes és azokhoz, akik előtte meghitt személyek valának irgalmas.
• Másodszor Atilla rettentő Király volt az alatta való Hunok, vagyis Magyarok pedig még rettenetesebbek, Német, Francia és Olasz Országot, s több Európai Tartományokat fegyverrel s tűzzel verték, és pusztították. A Napkeleti Császárokat, és Királyokat magok adózójává tették. Legveszedelmesebb, és véresebb ütközete volt Atillának Franciaországban Katalaun városának határában Aetiussal a Római seregek Vezérével 451-dik esztendőben, ahol mintegy 180.000 ember mind a két részről esett el. Ez után Katalaun városát oda hagyván, valamerre visszafelé fordultak, mint a tűz mindeneket emésztettek, felprédáltak, és így sok Nemzeteknek vagyonával megrakodva, a magok lakóhelyébe visszajöttek. Mely visszajövetelekben Sz. Ursulát és vele együtt több szűzeket, akik Atillától félvén Coloniába szaladtak vala, megölték. A következendő 452-dik Esztendőben Atilla újra összeszedvén seregeit, még nagyobb erővel és Táborral, mint az előtt, Olaszország ellen ment, ahol Aquiléját, Mediolanumot, Ticinumot és más Városokat öszvetört, és feldúlt, Ravenna lakosainak pedig megengedett, és a Rómaiakhoz, kik mellett akkori Leó Pápa Atilla előtt esedezett, kegyességét megmutatván a Városhoz hozzá sem nyúlt. Mely kegyetlensége okozta azt, hogy a Velenceiek, akik őt félték, a magok Városát a Tengeren építették légyen.
• Atillának, és s Magyaroknak Ruházata, mely többnyire len, és kendervászonból és bőrökből volt, fényes nem volt, mert a közrendnek közönséges egy színű. Főbbeknek pedig külömb külömbféle színű posztókból állott.

 Ezen Atilla 454-dik Esztendőben meghalálozván az ő három Fiai születések rendje szerint utána uralkodtak. Tudniillik:

Hetedik Ellák, az Atyja életében a Fekete tengernél az Akatirusoknak Királya, Dengezits, és Irnák, kiknek a különös uralkodásra való vágyódások és egyenetlenségek azon Nemzeteknek, amellyek az Atyjok Atilla hatalma alatt valának, a szabadulásra lehetőséget nyújtott, a Hunok, vagyis Magyarok jármát a nyakokból kivetették. Ardarikus nevezetesen a Gepidák Királya volt legelső, aki Pannoniában Ellákot megölvén, mintegy 30 ezret a Hunok közül elvesztett, és Dáciát, s a Jászságot a Gepidák hatalma alá vetette. Mely időben a Gótok is Pannoniát vissza foglalták. Ellák után az Öccse, Dengezits lett a Hunoknak, vagyis Magyaroknak Vezére, aki a Gótokkal 455-dik Esztendőben Szirmiumban, és 457-ben a Rómaiakkal szerencsétlenül hadakozott, végtére pedig 469-dik Esztendőben ugyan ő Dengezits öszveszedvén a megmaradott Magyarokat, kik a Duna Mellékin megállapodtak, vitte őket megint a Gótok ellen, utolsó szerencsét akarván próbálni: de meggyőzettetve Pannoniának Bassia nevezetű Városánál gyalázatosan visszaveretett, és midőn nagyobb része Tráttzián által a Fekete tenger felé az Ásiai Tartományokban vissza menne, Anagastussal, aki akkor oda való hadakozó Seregnek Előljárója vala, véletlenül összvejövén, általa Dengezits Vezér megöletett, és Marcellinusnak bizonysága szerént, a feje Konstántzinápolyba vitetett, és igy a Hunok uralkodásának szerencsételenül vége szakadt.

2. Cikkely

A feljebb előhozott sok rendbeli harcok után a Hunoknak akik az ütközetekben megmaradtak egy része Trátziában, Méziában, és Illiriában, Marténa Váránál, más része Europai, másképpen kisebb Scithiában, a Fekete Tenger környékiben Irnák Vezérükkel együtt telepedtek le. Az harmadik része Tatár Országban helyheztetett Meotis taván túl (Az Azóvi tenger – szerk.) való tartományba, ahonnét t.i. a Hunnusok legelőször Európába kijöttek vala, ment vissza. A negyedik része pedig, kiknek a Székelyek valóságos maradéki, Erdély Országnak Napkeleti széliben, amely földet a Nemes Székely Nemzet mái napig is különös örökös jussal bír, maradott meg. Mely eredetét a Székely nemzetnek, nem csak a leghitelesebb Hazánk Historiái régi Eleink hagyományával együtt, hanem Nemes Magyar, Horváth, és Erdély Országnak Törvénye is, a mely Verbőczi István által Királyi parancsolat mellett 1514-dik Esztendőben öszve szedetett, s II-dik László Magyar Ország Királlya által, ugyan azon 1514-dik Esztendőben helyben hagyattatott, megerősíttetett, és Deák nyelven Decretum Tripartitumnak neveztetik, mellyet is mind a Magyar országi Felséges Királyok, hitek alatt mind pedig az alatta való Magyar, Horváth és Erdély Országok megtartani köteleztetnek, legvilágosbban erősíti: nevezetesen pedig a most említett Tripartitum Decretum 3-dik Részének 4-dik Czikkelye, amelly ezeket szóról-szóra foglalja magában: „Továbbá vannak Erdélyben Székelyek, kiváltképen való nemesek, kik a Magyaroktól azután származtak, hogy Scithiából Magyar Országba béjöttek, kiket mi paraszt módon Székelyeknek hívunk, és ezeknek mindenestől fogva különös Törvények és szokások vagyon. Az Hadi dolgokban bölcsek, kik örökségeket és Tisztet Nemzettségre és Nemzettségnek ágazatára osztanak magok közt. Ezeknek dijjok 25 forintokat, nyelv váltságok pedig 12/1/2 forintokat tészen.

Ezen eredetét a Székely Nemzetnek Turóczi János a Magyarokról írt Historiája 1-ső Részinek 24-dik Cikkelyébe, Oláh Miklós ugyan a maga Atilláról írt Historiájában, Heltay Gáspár és többek valóságosnak állitják. Vannak ugyan többek, kik a Székelyek eredete iránt a most elé hozott Historikusokkal meg nem eggyezvén, ugymint Tinon Sámuel, Fasching Ferentz, Práj György azt állítván rész szerént, hogy a Jászoktól rész szerént  pedig, és nevezetesen Práj György, hogy a Kunoktól szármoztak légyen, de ezek, noha ugyan nagy hitelű írók légyenek, mindazonáltal a Székely Nemzetnek mivoltát, és annak Privilégiumát elegendőképpen nem esmérik, és külömbenis igen csekély fundamentumon, tudniillik, hogy háromezeren a Magyarok, kiktől a Székelyek származtak, a Gótok, és Gépidák közt, mint ellenségek, meg nem maradhattak vólna, építeni látszanak.

Főben járó ítélet, mely a Székely ellen az önnön Ispánjuk által hozatik, 24. Girával, mely ugyan annyi forintot tészen, váltatik meg. Az Örökségét is az elítélt ember el nem veszti, hanem magzatira, és atyafiaira száll. Fejét sem veszik a hitetlenségen, és főben járó dolgokon kívül. A Törvény Székekben pedig minden Girát 50. pénzzel szoktak lefizetni. Minden dologban a Szententia kimondása után, az Ispán és h. Ispán az ő Bírói részeket, még ha az ellenkező Felek megegyeznének is együtt, méltán megvehetik. Továbbá az Örökség iránt folyó Perek, ha az 3. forintot felül haladják, megtartván, az jogorvoslat rendes útját, bővebb megvizsgálásának okáért a Királyi Szék eleibe vitethetnek. A többi Törvényeiről ezen Országnak, és Nemeseknek, hogy többet szóljunk nem szükséges, minthogy csak őket illetik.

3. Cikkely

Ily képpen tehát egy része a Magyaroknak, kik (a mint feljebb említtetett) Székelyeknek neveztetnek, a magok lakó helyének Erdély Országa Napkelet felé való részét, az honnan t. i. legnevezetesebb folyó vizek, ugymint Maros, Olt, kettős Küküllő, és több kisebbek magok eredetét veszik, és a mely nagyobb részint erdőkkel, és hegyekkel, a sok ellenség béütése ellen körül vagyon véve, választottak, és mivelhogy a Magyarok Moldovával, a mellyeket a (mint feljebb megiratott) elfoglalták, meg nem elégedve, tovább Pannoniára, és több Europai Tartományokra is reá ütöttek, természetes dolog az, hogy a magok megöregedett atyafiait, betegeiket, vagyonukat, és barmaikat, kiváltképpen Atillának halála után, midön t. i. a Magyaroknak szerencséje hanyatlani kezdett, magokkal nem hordozták, hanem Erdélynek a most megírt Nap-keleti széliben, a mely erdőkkel és hegyekkel a természet által, mint annyi kőfalakkal, körül van véve, bátorságosabb megmaradások végett, mint a Táborban jó és elegendő őrizet alatt hagyták.

4. Cikkely

Ily móddal felállított Társaság (Respublica) a Székely Nemzettségekből való Vezéreik, és Elöljáróik alatt állandóul megmaradott egész 553-dik esztendőig, amelyben másodszor Scithiából a Hunnusok, és Avarusok a Székely Nemzetnek mind származásokra, mind pedig nyelvekre való nézve attyafiai, kágános nevezetű Vezérük alatt Dáciába kijöttek, és ottan a Gepidákat meggyőzvén, s magok hatalma alá vévén, mind Dáciát, mind pedig Pannoniát elfoglalták. Kik Kágános Vezéreknek 588-dik esztendőben történt halála után, Pannoniát, és Dáciának némely részét, ugyan a magok Nemzeteknek való Vezérek alatt, egész 803-dik esztendőig, amelyben őket Nagy Károly Francia Országnak Királya, a maga hatalma alá vetette, bírta. Az után pedig a 9-dik Századnak vége felé, a kik közüllök megmaradtak, azon Magyarokkal, akik Északi Ásiából kiütöttek, a Francia járom alól magokat felszabadították, ezen esztendőnek tehát folyása alatt a székelyek a Hunnus, és Avarus atyafiaival, a meddig t.i. ezek szerencsésen hadakoztak, öszve kapcsolt atyafiságos Társaságot, és háborukat tartván, minden szomszéd Nemzeteknek, a kik által az előtt nyomottattak vala, félelmétől felszabadíttattak.

Sem az Avarok, sem pedig a Magyarok, kik azután idővel újra Scithiából kijöttek, a magok Székely Atyafiait, kik nékik szállással szolgáltak, és mindenekben hathatós segítséget nyújtottak, nem bántották, és a magok szabadságokban nem háborgatták, csak azon okbul is, hogy az annyiszor említett Székelyek, a Haza Historiái szerént, midőn a Magyarokat Scithiából újra kijönni hallották, szép kiválogatott Sereggel, egész Oroz Országig     elejekbe mentek.

5. Cikkely

Minekutánna végtére a sok háboruk által nevezetes, és híres Magyarok, mintegy 210 ezered magokkal 862-dik esztendő táján, Dáciába kiérkeztek, és ottan az Oláhokat, s azoknak hadakozó társait megtörvén, és azon Századnak vége felé Svatoplukot a Tótok Királlyát, meggyőzvén, Magyar Országot is megszállották, különösen mind a Magyarok, mind pedig az Erdélyiek a magok Vezérei által igazgattattak, egész Sz. István Magyarok első királlyáig, miglen t. i. 1002-dik esztendőben Sz. István, és az ő unokatestvére, Gyula közt, a ki Erdély Országának fejedelme vala, a Keresztény Hitnek gyülölsége miatt villongás támadván Erdély Országa a Magyar Országi Koronához nem kapcsoltatott. Így tehát a Székely Nemzet is, mely az előtt a Hazabéli Vezérek által igazgattatott, Sz. István Apostoli Magyar Király, és az ő utódainak hatalma alá adta magát. Zápolya Jánosnak pedig halála után Erdély országa Magyar Országtól elválván, a Székelyek is azokat a Fejedelmeket esmérték többnyire magok Ispánjának a kik egész Erdély Országát János Sigmond Hercegnek halála után kormányozták.

Irodalom

1 Anonymus: Gesta Hungarorum. Budapest, 1975.

2 Artamonov M. I.: Istorija Khazar. Leningrad, 1962.

3 Balogh Gyula, Szluha Márton: Vas vármegye nemes családjai. Budapest, 1999.

4 Balogh Judit: A székely nemesség kialakulásának folyamata a 17. század első felében Erdélyi Múzeum-Egyesület. Kolozsvár, 2005.

5 Baczka-madarasi Kis Bálint: Az Árpádok királyi vére Magyarország családaiban. Budapest, 1895.

6 Benkő Ferenc: Középajtai és Árkosi Nemes Benkő József Biographiája. Kolozsvár, 1822.

7 Benkő József: Az Erdélyországi Nemes Székely Nemzet Képe. Budapest, 1927.

8 Benkő József: Filius Posthumus. Kolozsvár, 2004.

9 Benkő József: Transsilvania Specialis. Bukarest, Kolozsvár 1999.

10 Bíborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzása. Budapest, 2003. (DAI)

11 Bodor György: A székely nemzetiségi szervezet. Csíkszereda, 2003.

12 Bowlus Charles, R.: Franks, Moravians and Magyars The struggle for the Middle Danube, 788–907. Philadelphia, 1995.

13. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. Budapest, 1890.

14 Deák Farkas: Uzoni Béldi Pál 1621-1679. Budapest, 1887.

15 Éder Zoltán: Benkő József nyelvészeti munkássága és az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság, Budapest, 1978.

16 Egyed Ákos: A székelyek eredetéről és megtelepedéséről. In: Transsylvania Erdélyi Tájékoztató, New York, 2007 (XVIII)/3.

17 Az erdélyi fejedelmek Királyi Könyvei. Erdélyi Történelmi Adatok, VII.1. Kolozsvár, 2003.

18 Erdővidék honlapja, www.erdovidek.ro

19 Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történei földrajza. IV. Budapest, 1963.

20 Györffy György: A székelyek eredete és településük története. In: Erdély és népei,  Budapest, 1998.

21 Gumilev L. N.: Khunnu. Moskva, 1960.

22 Harmatta János: Folytatni kell a mazsarok kutatását. In: Turán, (XXX.) Új III. évfolyam 2. szám, 2000 április–május.

23 Kázmér Miklós: Régi magyar családnevek szótára XIV-XVII. század. Budapest 1993.

24 Kempelen Béla: Magyar Nemes Családok (Arcanum CD kiadás)

25 Lengyel J., Benkő K., Donáth I., Kavulyák Gy. És Szigyártó Z.: Magyar-olasz és olasz-magyar szótár. Fiume, 1884.

26 Gróf Mikó Imre: Benkő József. Pest, 1867.

27 Mogilnyikov, V. A.: Sargatskaja kultúra. In: Stepnaja polosa Azistskoj chast’ SSSR v skifo-sarmatskoje vremja. Moskva, 1992.

28 Mogilnyikov, V. A.: Sostojasinii voprosa. In: etnicheskie processi. Izhevsk, 1983.

29 Nagy Iván: Magyarország családai (Arcanium CD kiadás)

30 Nánási Zoltán: Székelyhíd történeti monográfiája. Székelyhíd, 2003.

31 Németh Gy.: A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest, 1930.

32 Nyulásziné Straub Éva: Öt évszázad címerei a Magyar Országos Levéltár címeres levelein. Szekszárd, 1999.

33 Orbán Balázs: Székelyföld leírása, 3. Pest, 1869.

34 Pataky Károly: Magyar nemes családok (kézirat)

35 Pálmay József: Háromszék vármegye nemes családjai. Sepsi-Szent-György, 1901.

36 Szabó András: Benkő József (Erdélyi magyar adatbank, internetes közzététel)

37 Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai II. Budapest, 1998.

38 Szádeczky Lajos: A csíki székely krónika. Budapest, 1905.

39 Székely Oklevéltár I. 1219-1776. Budapest, 1872.

40 Székely Oklevéltár V. kötet. Kolozsvár, 1896,

 41 Székely Oklevéltár, (Új sorozat), VII. Kolozsvár, 2004.

 42 Székely Oklevéltár, VIII., (Új sorozat). Marosvásárhely, 2006.

43 Siebmacher’s grosses und allgemeines Wappenbuch, Magyarország, Horvát-Szlavónia és Erdély nagy címerkönyve, szerk.: Nagy Iván, Csergheö Géza, Bárczay Oszkár, Ivan Bojnicic (Arcanum CD kiadás)

44 Vámbéry Ármin: A magyarság keletkezése és gyarapodása. Budapest, 1895.

45 Zaszeckaja, I. P.: Kultura kochevnikov juzhnorusskikh stepej v gunskuju epokhu (konec IV–V. vv.). Sankt-Peterburg, 1994.

Jegyzetek

* Csigla: A gyepű. [Győrffy, 1998,58, 61.]

1 Sven Hedin szavait idéztük fent. A XX. század  eleji, svéd orientalista földrajzkutató tudós mivoltát aligha vonja valaki kétségbe. Sven Hedin, Ázsia sivatagjain keresztül, Budapest, 1901. 70.

2 Mikó Imre gróf, „Erdély Széchenyije” Benkő Józsefet az „első erdélyi magyar kútforrás kutatónak nevezi. [25, 1867, 229.] Valóban, lenyűgöző az a biztonság,, ahogy a több más nyelv mellett a latint is anyanyelvi szinten ismerő tudós kezelte a forrásokat.

A magyar őstörténet szétválások és újraegyesülések története. A legrégebbi rendelkezésre álló történeti iratok ezt a megállapítást támasztják alá.[1], [2] Az i. sz. 9. század végi honfoglalás során három - korábban a hun birodalomhoz tartozó, majd szétvált - néprész újraegyesült.

Az egyik, a „hetumoger” (hétmagyar) néprész a mai Baskíria térségéből indult el Álmos vezetésével, majd Kijev ostromához kezdtek. A másik néprész először Kijev segítségére sietett, majd részt vett a béketárgyalásokban, végül csatlakozott hozzájuk. A harmadik néprésszel, a székelyekkel a Kárpát-medencében egyesültek.

Mind Baskíria és Kijev között, mind a hajdani Kazár Birodalom területén földrajzi nevek, néprajzi, régészeti és történeti adatok bizonyítják a hajdani magyar jelenlétet.[3]

A kelet-európai kazár birodalom történetének kutatása hosszú ideig súlyos nehézségekbe ütközött az egykori Szovjetunióban és Kelet-Európában, az után, hogy 1951-ben a Pravda egyik cikkében éles támadás indult a kazár kérdést reális módon tanulmányozó M. Artamonov leningrádi régész és történész ellen. Az ezt követő „kötelező” támadások nyomán (Ribakov, Szmornov, Merpert) a kazárok szinte eltűntek Kelet-Európa történeti térképéről. Mindez óriási zűrzavart okozott az ősmagyarok kutatásában is, hiszen a magyarokkal szoros kapcsolatban álló kazárokat gyakorlatilag nem létezőnek nyilvánították. [ERDÉLYI-BENKŐ 2003: 85 sk.]

Később a szovjet kutatók bátrabban kezdtek írni a kazárokról. Napjainkra talán eljött az idő, hogy tárgyilagos írások jelenjenek meg - tőlünk Keletre és nálunk is - a hozzájuk kapcsolódó kérdésekről. A 9–10. századi nomád történelem és az ősmagyarkutatás egyik legkiválóbb ukrán szakértője, Olekszij Komar a következőket írja:

„Az i. sz. I. évezredben és a II. évezred elején Keleten végbemenő viharos események rendszerint új nomád néphullámok érkezésével adtak magukról hírt Kelet-Európában. Ezek megváltoztatták az addigi helyzetet. Az i. sz. 8. században, a nyugati türk kaganátus 630–658 közötti pusztulása után aktivizálódtak a kazárok, akik szétzúzták a bolgár-törököket, és arra kényszerítették Asparust és népét, hogy a Duna mentén keressenek maguknak menedéket. A kutatók ezzel az eseménnyel kapcsolják össze a kazár uralom kezdetét Kelet-Európában, Ez az uralom addig tartott, amíg a Rusz állama meg nem jelent a történeti arénában.” [KOMAR 2024].

Rusz fejedelemség megjelenésével kapcsolatban szeretnénk néhány szót szólni az ősmagyarok sztyeppei történetének egy kevéssé ismert, de fontos eseményéről. Az ősmagyarok egy része a kazár birodalom népei közé tartozott, és feltehető, hogy az i. sz. 9. század közepe táján az úgynevezett Etelközben, vagyis a Dnyeper vidéktől a Kárpátok hegyeiig kiterjedő síkságon volt a szállásterületük. A híres orosz történész, Vernadszkij kronológiája a 840-es évnél említi, hogy „Kijevet elfoglalták a kazárok és a magyarok.”

Anonymus arról ír, hogy Álmos megtámadta Kijevet. Hasonlóan írja le Anonymushoz Álmos szerepét Kijevvel kapcsolatban a kijevi Nesztor krónika, az 1144-ben készült „kijevi őskrónika”, amely szerint Álmos vezér a magyarokat 882-ben a Kijevi Rusz későbbi fővárosához vezette, megsarcolta a környék szláv településeit, majd később a Kárpát-medence felé vonult el [Nesztor 1986, 125 sk.].

Kijevi és magyar krónikás adatok alapján úgy tűnik, hogy Álmos, honfoglaló fejedelmünk, Árpád vezér apja, elfoglalta Rusz későbbi központját, Kijevet. Erre emlékeztetnek Kijev mellett a Dnyeper parti „ugor hegyek”, és „Álmos udvarának” helye, ami ma is a magyar vezér nevét viseli.

Anonymus szerint Álmos vezér „Atyla” király (itt a krónikák szerinti eredeti – latin helyesírás szerinti - írásmódot használjuk) nemzetségéből származik, a székelyek „Atyla” király népe voltak. Ed és Edemen neve mind Anonymus, mind Kézai krónikájában szerepel. Anonymusnál a hét kun vezér között az első kettőként, míg Kézainál Csaba királyfi, „Atyla” legkisebb gyermeke utódaiként.[4] Így a magyar krónikáink szerint mindhárom (újra)egyesült nép – a magyarok, a kunok és a székelyek - korábban „Atyla” népei voltak.

1. Kép: „Ugor hegy” Kijevben a Dnyeper jobb parti platója peremén, mellette „Olma udvara” [ERDÉLYI 2012, 145. o.]

Anonymus krónikájában a következőket írja az adott kérdésről:

„Miután pedig az oroszok vidékét elérték, minden ellenszegülés nélkül egész Kijev városáig hatoltak. Midőn Kijev városán keresztülmentek, a Dnyeper folyón áthajózva meg akarták hódítani az oroszok országát. Akkor az oroszok vezérei ezt észrevéve nagyon megijedtek, mivel hallották, hogy Álmos vezér, Ügyek fia, Attila király nemzetségéből származik, akinek az ő elődeik évi adót fizettek. De mégis a kijevi vezér összehívta minden főemberét, és tanácsot tartva azt választották, hogy hadra kelnek Álmos vezér ellen, és inkább meghalnak a harcban, mintsem hogy elveszítsék országukat, és kényük-kedvük ellenére Álmos vezér uralma alá kerüljenek. A kijevi vezér azonnal követeket küldött leghívebb barátaihoz, a hét kun vezérhez, és segítségre hívta őket. Akkor ez a hét vezér, akinek a neve: Ed, Edömén, Et, Böngér, Örsúr apja Ócsád, Vajta, Alaptolma apja Ketel, ugyancsak nem kicsiny számú lovast gyűjtött egybe, és a kijevi vezér iránt való barátságból sebes vágtában Álmos vezér ellen jött. A kijevi vezér a maga seregével eléjük vonult, és most már a kunokkal gyarapodva, sok fegyveressel Álmos ellen nyomult. Álmos vezér pedig, akinek segítsége a Szentlélek volt, fegyvert öltve csatarendbe szedte seregét, s ide-oda lovagolva buzdította katonáit; majd hirtelen eléjük rúgtatva megállott mindnyájukkal szemben, és ezt mondta nekik: "Szittyák, bajtársaim, nagyvitéz férfiak! Emlékezzetek utatok kezdetére, amikor azt mondtátok, hogy fegyverrel, haddal olyan földet kerestek, amelyen lakhattok. Tehát ne zavarodjatok meg az oroszok és kunok sokaságától, akik a mi kutyáinkhoz hasonlítanak. Hiszen a kutyák, amint uruk szavát hallják, nemde rögtön félelembe esnek? Mivel a derekasságot nem a nép nagy száma, hanem a lélek bátorsága szabja meg. Vagy nem tudjátok, hogy egy oroszlán sok szarvast megszalaszt, mint ahogy egy bölcs mondja. De félre ezekkel! Csak azt mondom nektek: Ugyan ki tudott ellene állni Scythia katonáinak? Nemde Dáriust, a perzsák királyát, a scytiaiak megkergették, úgy, hogy rémületében nagy szégyenszemre Perzsiába szaladt és elveszített nyolcvanezer embert? Vagy Cyrust, ugyancsak a perzsáknak királyát, nemde szintén a scytiaiak ölték meg háromszázharminc ezred magával? Vagy magát Nagy Sándort is, Fülöp királynak és Olimpiadis királynénak a fiát, aki harcban sok országot leigázott, ugye szintén rútul megszalasztották a scythiaiak? Ezért hát derekasan és vitézül küzdjünk azok ellen, akik a mi kutyáinkhoz hasonlatosak, s úgy féljünk az ő sokaságuktól, mint a legyek felhőjétől." Ezt hallván Álmos vezér katonái, nagy bátorságra gyúltak. Azonnal megfújták a harci kürtöket mindenfelé, a két ellenséges sereg összecsapott és heves küzdelembe bocsátkozott egymással. S igen sokan elestek az oroszok és kunok közül. Az oroszok és kunok vezérei pedig látván, hogy övéik a harcban alul maradnak, futásnak eredtek, és hogy életüket megmentsék, sietve Kijev városába húzódtak. Álmos vezér meg katonái az oroszokat és kunokat egészen Kijev városáig üldözték, és úgy aprították a kunok tar fejét, mint a nyers tököt. Az oroszok és kunok vezérei pedig, mikor a scytiaiak vakmerőségét látták, a városban meglapultak, mint a némák.

2. Kép: Európa és Ázsia határvidéke a 9. század közepén. A képet Aibolat Kushkumbajev bocsátotta rendelkezésemre, amit ezúton köszönök.

Álmos vezér és vitézei pedig a győzelem után elfoglalták az oroszok földjeit, és javaikat elszedve a második héten Kijev városát fogták ostrom alá. Mikor aztán a hágcsókat kezdték odatámasztani a falhoz, a kun és orosz vezérek a scytiaiak merészségének láttára nagyon megrémültek. S amikor belátták, hogy nem bírnak nekik ellenállni, akkor a kijevi vezér és az oroszok más vezérei, nemkülönben az ott levő kunokéi is követeket küldtek, s kérték Álmos vezért meg főembereit, hogy kössenek velük békét. Mikor pedig a követek Álmos vezérhez jöttek, és kérték őt, hogy uraikat ne űzzék el székeikből, akkor Álmos vezér övéivel tanácsot tartván, úgy küldötte vissza az oroszok követeit, hogy vezéreik és előkelőik fiaikat túszul adják, évi adóul tízezer márkát fizessenek, ezen felül pedig élelmiszert, ruhát és más szükségeset. Az orosz vezérek, ugyan nem önkéntesen, de mégis mindezt megadták Álmos vezérnek. Azonban kérték Álmos vezért, hogy Halics földjét elhagyva, a Havas-erdőn túl nyugat felé, Pannónia földjére vonuljanak, amely előbb Attila király földje volt.

3. Kép: A magyarok feltételezett vándorlása a 9. században. [SUDÁR 2015. 193. o.]

Álmos vezér meg főemberei tanácsot tartván, az oroszok vezéreinek kérelmét teljesítették, s békét kötöttek velük. Akkor az orosz vezérek, tudniillik a kijevi és szuzdali, hogy székeikből el ne űzzék őket, fiaikat túszul adták Álmos vezérnek, és velük együtt tízezer márkát küldöttek, meg ezer lovat orosz módra díszített nyereggel és fékkel, továbbá száz kun fiút, valamint negyven teherhordó tevét, töméntelen hölgymenyét- és mókusprémet, végül sok más ajándékot, csak úgy számlálatlanul. Akkor a fent nevezett kun vezérek, tudniillik Ed, Edömén, Et, Bors apja Böngér, Örsur apja Ócsád, Vajta, kitől a Baracska-nemzetség származik, Alaptolma apja Ketel, midőn látták Álmos vezér kegyességét, amelyet az oroszok irányában tanúsított, lába elé borulva, önként meghódoltak Álmos vezérnek ezekkel a szavakkal:

"A mai naptól fogva legvégső nemzedékünkig urunkká és parancsolónkká választunk, és ahová a szerencséd visz, mindenüvé veled megyünk." És amit szóval mondottak Álmos vezérnek, azt pogány módra hitet téve, esküvel is megerősítették. Nekik Álmos vezér és főemberei ugyanily módon hittel meg esküvel kötelezték le magukat. Akkor ez a hét kun vezér feleségestül, gyermekestül meg ezenkívül is nagy sokasággal kész volt Pannóniába jönni. Hasonlóképpen az oroszok közül szintén sokan Álmos vezérhez csatlakoztak, vele együtt Pannóniába jöttek, és maradékuk különböző helyeken egészen a mai napig Magyarországon lakik.

Akkor Álmos vezér és a többi fejedelmi személy, akit hétmagyarnak mondanak, továbbá a kun vezérek rokonságukkal meg férfi- és nőcselédeikkel egyetemben kivonultak Kijevből, s a kijevi oroszok kalauzolása mellett Ladomér városához értek. A ladoméri vezér és főemberei pedig különféle drága ajándékokkal az ország határáig elébe mentek Álmos vezérnek, és Ladomér városát önként megnyitották neki. S Álmos vezér minden hozzátartozójával három hétig maradt ott. A harmadik héten pedig a ladoméri vezér a maga két fiát főjobbágyai valamennyi fiával együtt kezesül adta Álmos vezérnek. Azon felül kétezer márka ezüstöt és száz márka színaranyat számtalan prémmel és köntössel, továbbá háromszáz paripát felnyergelve és fékkel felszerelve, huszonöt tevét és ezer ökröt, hogy a málhájukat vigye, végül számtalan más ajándékot adott a vezérnek és főembereinek egyaránt. A negyedik héten Álmos vezér övéivel együtt Halicsba jött, s ott pihenőhelyet választott magának és övéinek. Midőn ezt Halics vezére meghallotta, minden hozzátartozójával mezítláb elébe ment Álmos vezérnek, és különféle ajándékokat nyújtott át Álmos vezér használatára. Majd Halics városának a kapuját megnyitván, mint a saját urát, úgy látta vendégül, egyetlen fiát az ország főembereinek a fiaival együtt túszul adta, azon felül tíz kitűnő arab paripát meg háromszáz más lovat nyergestül, fékestül, továbbá háromezer márka ezüstöt meg kétszáz márka aranyat és gyönyörűséges ruhákat ajándékozott a vezérnek, sőt minden katonájának is. Mikor aztán Álmos vezér egy hónapja tartott pihenőt Halicsban, akkor Halics vezére és többi társai, akiknek a fiai kezességben voltak, azzal a kérelemmel folyamodtak Álmos vezérhez és nemeseihez, hogy a Havason túl nyugat felé, Pannónia földjére szálljanak le. Ugyanis azt mondták nekik, hogy az a föld szerfölött jó, és rajta igen nevezetes források ömlenek egybe, melyeknek - amint fentebb említettük - a neve: Duna, Tisza, Vág, Maros, Körös, Temes és több más; hozzá még - mondták - ez a föld előbb Attila király földje volt. Az ő halála után a római fejedelmek foglalták el Pannónia földjét egészen a Dunáig, és ott telepítették le a pásztoraikat. Azt a földet pedig, amely a Duna-Tisza közén terült el, Nagy Kán, Bulgária vezére, Salán vezér őse foglalta el az oroszok és lengyelek határáig, s lakosokul szlovéneket meg bolgárokat tett oda. Azt a földet továbbá, amely a Tisza és az Erdély felé elterülő Igyfon-erdő közé esik, a Maros folyótól a Szamos folyóig Marót vezér foglalta el, kinek az unokáját a magyarok Mén-Marótnak mondták, mégpedig azért, mert több asszonya volt; ezt a földet az a népség lakta, amelyet kozárnak mondanak. Azt a földet végül, amely a Maros folyótól egészen Orsova váráig terül el, egy bizonyos Galad nevű vezér, aki Bodony várából jött, foglalta el a kunok segítségével. Az ő ivadékából született Ajtony, akit aztán jóval később, Szent István király idejében, Doboka fia Csanád, a király unoka-fitestvére Maros melletti várában megölt, mivelhogy az említett királynak minden dologban ellenszegült. Csanádnak az említett király a jó szolgálatért feleséget adott, és neki adományozta Ajtony várát összes tartozékaival egyetemben, amint hát szokásuk a jó uraknak híveiket megajándékozni. Ennek a várnak most is Csanád a neve. De elég ebből!"

[ANONYMUS www.mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm, letöltve: 2024-02-14; ANONYMUS 1986, 140–142.]

Tehát a kijevi Nesztor krónika és Anonymus lényegében azonos módon írják le a 882-ben Kijev körül lezajlott viharos eseményeket.

Mind Anonymus, mind Kézai ír a székelyek eredetéről és csatlakozásáról a honfoglaló magyarokhoz:

Anonymus: „… Árpád vezér és nemesei közös elhatározással sereget küldtek Mén-Marót bihari vezér ellen. Ennek a hadseregnek Ösbő meg Velek lettek a kapitányai és vezetői. Ezek a szigetről nekiindulva a homokon keresztüllovagoltak, majd a Bőd-révnél áthajóztak a Tisza folyón. Innen továbblovagolva a Kórógy vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak, Ösbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sőt Ösbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba. A székelyek fiait azonnal elküldték Árpád vezérnek, s ők maguk elöljáróban a székelyekkel Mén-Marót ellen lovagoltak. A Körös folyón a Szarvas-halomnál átúsztattak s onnan továbblovagolva a Tekerő vize mellett ütöttek tábort.”

[ANONYMUS, www.mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm, letöltve: 2024-02-14]

A hét kun vezér egyikének a fiát Anonymus később is megemlíti a honfoglalás eseményeinél: „… az ott lakók intelmeire közös elhatározással kiküldték erős csapat élén Böngér fiát Borsot a lengyelek földje felé, hogy szemlélje meg az ország határait, továbbá gyepűakadályokkal erősítse meg egészen a Tátra-hegységig, s alkalmas helyen emeljen várat az ország őrizetére. Bors pedig, miután elbocsátották, jó szerencsével nekivágott a dolognak, és a nagy számban összegyűjtött parasztsággal a Boldva vize mellett várat építtetett; ezt az a nép Borsodnak hívta …”

[ANONYMUS, www.mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm, letöltve: 2024-02-14]

Kézai: „Maradt volt még a húnokból háromezer ember, kik a krimhildi csatából futással menekűltek, kik is félvén a nyugati nemzetektől Árpád idejéig a Sziklamezőn maradtak s ott magokat nem húnoknak hanem székelyeknek nevezték. Ezen székelyek ugyanis a húnok maradványai, kik midőn megtudták, hogy a magyarok Pannoniába másodszor visszajöttek, a visszatérőknek Ruthenia határszélein eléjök menének s Pannoniát együtt meghódítván abba részt nyertek … Tehát ez a Csaba Ethelének Honorius görög császár leányától született törvényes fia, kinek fiait Edeménnek és Ednek hívták. Edemén osztán, mikor a magyarok másodszor visszatértek Pannoniába, atyja és anyja igen nagy atyafiaságával bejöve, anyja ugyanis a korozmin nemzetből való vala; Ed pedig Scythiában marada atyjánál. Ezen Csabától származott az Aba nemzetsége…”

[KÉZAI, www.mek.oszk.hu/02200/02249/02249.htm, letöltve: 2024-02-14]

A királyi vármegyerendszer létrejöttekor általában a király tulajdonába kerültek a lakatlan erdőterületek és a nyári legelőterületek, ez alól azonban két kivételt ismerünk. A Csák nemzetség Fejérben megtarthatta az egész Vértest, Edemen leszármazottjai, az Aba-nemzetség pedig a mátrai és Hernád-menti erdők egy részét. Ez arra utal, hogy a két nemzetség a király közeli rokona volt, ezért kapott meg olyan jogot, amelyet István egyébként magának tartott fenn.

[WIKIPEDIA, www.hu.wikipedia.org/wiki/Aba_nemzetség, letöltve: 2024-02-14]

Különféle régészeti leletek támasztják alá a krónikás adatokat: így kijevi  leletegyüttesek „magyaros” (valójában magyar) tárgyakkal, valamint a Dnyeper-vidéken magyar vezérek magányos sírjai.

[A képek forrása: MAGYAR ŐSTÖRTÉNET 2014/2015: www.slideplayer.hu/slide/3018301/, letöltve 2024-03-20]

4. Kép: Az aranykapu melletti sír (108.) kardja.

5. Kép: Leletek a kijevi Aranykapu mellett talált sírból

6-7.Kép: Öntőminták a Podolból (Váralja)

8. Kép: Az öntőminták felhasználásával készült veretek.

9. Kép: A „Vlagyimir városában” talált sír veretes tarsolya

10. Kép: A csernyigovi „Fekete sír” kisebb ivókürtje

11.Kép: Veretes tarsoly a csernyigovi 15. kurgánból. Fodor István rekonstrukciója. Forrás: Altungarn, Bulgarotürken und Ostlaaven in Südrussland (Archäologische Beiträge.) Acta Ant. Et Arch. XX. Szeged, 1977.

A szabír/magyar kardgyártásról Padányi Viktor így ír:

„A kijevi kovácsipar honfoglalás-előtti történetünknek egy fontos, komoly, de eddig még kellően fel nem dolgozott fejezete. Európa gazdaságtörténetének “Nagyipar” című fejezete nem Nyugat-Európában a 14. században kezdődik, hanem itt. A kijevi kard a 9. század második felére már világkereskedelmi exportcikk lesz. A Kárpátok ölén az új hazát a magyarok majd itt készült kardokkal fogják elfoglalni. Kievet a szabir (magyar) kardok teszik híressé.

790 körül Edemen (Árpád dédapja) a kagán, s a fiatal uralkodóval Dentu-Magyaria terjeszkedése is megindul… Mire az évszázad elbúcsúzik, birtokukba kerül az egész Felső-Donyec-vidék is. Az északi irányba való előrehatolás közvetlen oka a Felső-Donyec-régió vasérctelepei, ahol az orosz archeológiai ásatások szabir telepeket tártak fel, amelyek egyikét pl. még az első világháború előtti időben is Suwar-nak hívtak. Ezek viszonylagos közelsége miatt helyeződik a szabir kovácsipar központja Kievbe. Ezzel új szakaszba lép Dentu-Magyaria története és ez a szakasz a gyors iparosodás szakasza. Európa keleti felének híres középkori ipara, a kardgyártás ezzel megindul.

A kijevi kardok egy ideig az ősi szabir, vagy ha úgy tetszik, magyar formára készülnek. Ez egy 78 cm hosszúságú, enyhén hajlott penge, amelynek felső végén, a rövid keresztvas fölött a kard vonalához képest egy kissé tompaszögben hátrafelé hajolva van a markolat, nem egyenesen, mint napjainkban. A penge alsó harmada elvékonyodik, kiszélesedik s kétélű, hogy a csapás után az emeléssel fogáscsere nélkül vágni lehessen vele (az ellenfél lovának a hasát). Mikor aztán az exportra gyártás fokozatosan kialakul, erre a célra egyenes markolatú, kétélű kardokat is kezdenek gyártani. Ezek a dél-kaukázusi kovácsolási rendszer szerint készült kétélű kardok a korban igen ismeretesek és honfoglaláskori magyar sírokban is előfordulnak.

A kardkovácsolás ősi szabir ipar. Ez a nép talán a nevét is a szablyától kapta). Ez az ipar a Kaukázusban a szumir idők óta folyik, hisz a vaskor Előázsiában évszázadokkal előzi meg az “európai” vaskort. Nagy Sándor bámulva nézi a kaukázusiak vaskészítményeit. A derbenti és Terek-völgyi zárok roppant falainak köveit vaskapcsok tartják össze.

A vasipar olyan fontos eleme a Káspi-népek törzsszövetségeinek, hogy annak irányítója és főnöke, a tarchán, vagy magyarban tarján, a kovácskirály rangban mindjárt a kagán és a horka után következik és a kagán törzse mellett, rangban és fontosságban a kovácsok (bányászok, kohászok) törzse, a tarján törzs a második.

Dentu-Magyaria kovácsiparának kiépülése Edemen korában indul meg. A nyersvasat eleinte a Kaukázusból szerzik be, amíg rá nem jönnek, hogy a Felső-Donyec vidékén vasérc lerakatok vannak, ahonnan a nyersvas a Deszna folyón Kijevbe szállítható. A kijevi műhelyek a nyolcszázas évek elején keletkeznek s a század első harmadára már teljes üzemben vannak. Ennek védelmére és biztosítására építteti Ügek (Árpád nagyapja) a várat, amelynek eredeti neve talán Keve lehetett. (Kijev nevét Vernadsky is a kő szóból származtatja. Árpádkori alakja “keő” esetleg éppen “keőv”, amint az elkopott “v” a ragozásban meg is jelenik. Ősi, Árpád-kori nemzetségnevünk a “Keve” is a kő-ből származik).

A kijevi kovácsipar a 10. és 11. századokban éri el fejlődésének csúcspontját és a magyarok távozásakor visszamaradt szabir mesterek és leszármazottjaik folytatják. A magyarság kardszükségletét még a honfoglalás után is jó ideig (Géza /972-997/ koráig) Kijevből elégíti ki, ahol magyar kardgyártási üzemek és magyar családok maradnak.”

[PADÁNYI, 1963, 317, 338-339 oldalak, https://arpad.magyarmuzeum.org/osmagyar-kardgyartas, letöltve: 2024-02-14]

Válogatás a 10. századi magyar kardok régészeti leleteiből
[MNM 1996]

12. Kép: 10. századi magyar kardok 1.

13. Kép: 10. századi magyar kardok 2.

14. Kép: 10. századi magyar kardok 3.

Ősmagyar vezéri sírok a Dnyeper vidéken

A Dnyeper jobboldali partvidékén, Kijevtől délre, Dnyepropetrovsz közelében került a felszínre két, előkelő ősmagyar sír: a manvelovkai és a korobcsinói temetkezések. Az ősmagyar vezéreket magányos jeltelen sírokba temették, azért, hogy a sírrablók ne találják meg és ne fosszák ki örök nyugvóhelyüket. A magányos sírok csak véletlenül kerülhetnek a felszínre, többnyire mezei munkák, építkezések idején. (Ezért nem tudjuk még ma sem, hogy hol nyugszik Árpád vezér, és a honfoglalás utáni magyar fejedelmek.).

Véletlen következtében került a felszínre a manvelovkai sír is, 1976-ban,Dnyepropetrovszk közelében, Manvelovka falu rétjein, földművelő munkálatok közben. [CSURILOVA 1986 1986; BENKŐ 1993.]. Tájolása kelet-nyugati volt, mint általában az ősmagyar és honfoglaló magyar síroké. A dnyepropetrovszki múzeumba beszállított és napjainkig ott őrzött leltek között a következő tárgyak voltak találhatók: vaspáncél, ezüst kancsó, egyenes, egyélű kard, és egy vékony ezüst lemezből készült halotti maszk, amely egykor az elhunyt arcát takarta. A maszk négy sarkán lyukak voltak, amelyek jelezték, hogy a maszkot annak idején textilre varrták. A helyi múzeum régészei, akik a helyszínre siette, páncéllemezeket, nyílhegyeket, emberi csontokat és lócsontokat találtak.

A manvelovkai leletet L. N. Csurilova publikálta 1986-ban. Feltételezte, hogy a lelet – abban az időben egyedülálló a dnyepropetrovszki körzetben – az i. sz. IX. században az ukrán sztyeppén Nyugat felé haladó magyarokkal hozható kapcsolatba. Ahogy Csurilova írta, „a nemesfém maszkok használata arctakarókkal és a részleges lovas temetkezés együtt kizárólag az Urál-vidék ősmagyar sírjaira volt jellemző” [Csurilova 1986, 265.] Azonban a magyar régészek az 1980-as évek második felében kételkedtek abban, hogy valóban ősmagyar vitéz nyugodott volna a manvelovkai sírban. Az abban az időben ismert adatok szerint az ősmagyarok nem helyeztek teljes nemesfém maszkokat halott vitézeik arcára, csak szem-és szájlemezeket. Sisakot honfoglaláskori sírban csak egyet találtak, páncélt egyben sem. A honfoglaló magyarok inkább használtak szablyákat, mint akár egyélű, akár kétélű egyenes kardokat.

A sisak, vaspáncél és az egyélű egyenes kard két nagy lovas nomád népcsoportra volt jellemző a népvándorláskorban: az i. sz. 7–8 századi avarokra és a 9–10 századi kipcsakokra. Az ezerkilencszáznyolcvanas években Dienes István úgy vélte, hogy a manvelovkai sírban avar vitéz nyugodott, míg Fodor István elképzelése szerint kipcsak, vagyis kun, vagy besenyő vitéz  volt oda temetve.. [Dienes István és Fodor István szóbeli közlése].

Azonban 1989-ben ugyancsak Dnyepropetrovszk közelében, a Korobcsinó település melletti réteken (Krinicki járás, Ukrajna) egyértelműen ősmagyar vezéri sír került a felszínre, arany maszkkal, arany szem-és szájlemezekkel, és más tárgyakkal, amelyeket az alábbiakban írunk le. [BENKŐ 2003]. .Így bizonyossá vált, hogy ősmagyar vitézeket is temettek el teljes nemesfém maszkkal, Ezért most már magam is Csurilova feltételezésének elfogadására hajlok, és felteszem, hogy ősmagyar vitéz nyugodott egykor a manvelovkai sírban – a teljes nemesfém maszk  nem szól ez ellen.. Különösen fontos, hogy ugyanabban a körzetben, Dnyepropetrovszk közelében két magas rangú magyar harcos talált örök nyugalmat magányos sírban. A korobcsinói leletről az alábbiakban részletesen szólunk.

A sírt és leleteit az Acta Archaeologica Academiae Scientarium Hungaricae-ben publlikálta két ukrán szerző: L. N. Csurilova és O. M. Prihodnyuk. [CSURILOVA–PRIHODNYUK 2003]. A cikk szerint 1989-ben, gátépítés közben Korobcsinonál (Dnepropetrovski terület,  Krinicki kerület) gazdag lovas sírt hoztak a felszínre és dúltak fel a gátépítők. A következő tárgyakat szállították be a bejelentés napján a dnyepropetrovski múzeumba: aranyozott ezüst tál és csésze; szablya; a szablya hüvelyének szájrészéről egy ezüstveret; a kardhüvely arany borítása; egy-egy arany és ezüst karperec; öt kerek préselt aranylemez; egy négyszögletes aranylemez és egy téglalap alakú aranylemez kettős véggel. A sír hitelesítésekor a múzeum munkatársai a következő tárgyakat találták a helyszínen: arany maszk, arany szablyahüvely veret, vaskengyel, két vas nyílhegy és agyagkancsó töredéke. A falu lakói 5 további kerek préselt aranylemezt adtak át a múzeum munkatársainak. Elbeszélésük szerint a földmunka során több agyagedény elpusztult. Néhány embercsont és lócsont is előkerült a hitelesítés során.

Nem tudhatjuk, hány tárgy és milyen tárgyak tűnhettek el a sír felszínre kerülése és a hitelesítés között. A szablyát például eltörték és reszelővel vágták szét. [CSURILOVA–PRIHODNYUK 2003: 171.]. Ennek ellenére, az igen gazdagnak látszó sírnak a tudomány számára ismertté vált leletei nagy jelentőségűnek tűnnek a magyar őstörténet szempontjából. (A 24 fennmaradt lelet közül 19 készült nemesfémből, a legtöbbjük aranyból.).

A korobcsinoi leletek közül a legtöbbnek van honfoglaláskori magyar párhuzama. Az aranylemezből készült, nyílt végén két karneol betétes karperec arany-ezüst változatai ismertek például Egyekről, Kapitányhegyről. [RÉVÉSZ 1999: 72.]. Az övvereteknek feltételezhető kerekded préselt aranylemezek párhuzamai ismertek Kétpóról, Krylosból. [Révész László közlése]. A nyílhegy típusok, a vaskengyel, a szaltovói típusú korongozott edények gyakoriak a honfoglaláskori magyar sírokban, de általában jellemzőek az i. sz. IX század sztyeppei kultúrájára is. Vannak azonban olyan sírleletek is a korobcsinoi anyagban, amik fontos adatokkal egészíthetik ki magyarországi honfoglaláskori történetünk sztyeppei régészeti alapját.

Az egyik ilyen lelet a szablya hüvelyszájának ezüst verete, fonatos-palmettás díszítéssel. A dél-orosz-dél-ukrán sztyeppékről ez az első olyan (publikált) ötvösmunka, ami valóban a később a Kárpát-medencében virágzó honfoglaláskori ötvösművészet teljesen kifejlett formában történő, honfoglalás előtti megjelenésének tekinthető (15. Kép).

15. Kép: A korobcsinói leletegyüttes. A méretarányok eltérőek [KOMAR 2018: 326. o., 11. kép.]

16. Kép: A korobcsinói szablya szerelékének és a galgóci tarsolylemez díszítőmotívumainak összehasonlítása.

A galgóci és a banai tarsolylemezeken, valamint a karosi II. temető 11. sír szablyájának markolatán és hüvelyszájának veretén szinte pontosan ugyanez a fajta palmettás-fonatos minta látható, mint a korobcsinoi ezüst kardhüvelydíszítésen. Hozzá kell tennünk, hogy Kijev környékén számos lelet ismert hasonló díszítéssel: így a kijevi 108. sír „Kardmarkolat” (4.kép), vagy a csernyigovi kürt. (10. kép). [Vö.: Fodor, Vö.: Fodor I.: Leletek Magna Hungáriától a Kárpát-medencéig. In: Honfoglalás és régészet. (Szerk.: Kovács L.). Budapest, 1994.]. Ez a tény is jelzi, hogy a magyarországi honfoglaláskori tarsolylemezeket készítő ötvösművészet mintakincse már a korábbi, sztyeppei szálláshelyeken , pontosabban: a Dnyeper partján, a mai Kijev környékén csaknem teljes pompájában kifejlődhetett, vagyis valószínűleg mégsem Athénének Zeusz homlokából történő kiugrása módján szökkent hirtelen szárba a Kárpát-medencében. Révész László már korábban feltételezte, hogy az általa feltárt, méltán híressé vált karosi leletek, honfoglaláskori ötvösművészetünk remekei, még a honfoglalók első nemzedékével együtt, az előző hazából érkezhettek a Kárpát-medencébe.

A korobcsinoi sír másik fontos leletcsoportja az a három sima felületű aranylemez, amit a leletet leíró ukrán szerzők formájuk alapján halotti álarc részeinek vélnek. Ezek közül a legnagyobb aranylemez (17,3x13,7 cm), feltehetőleg teljes arcot fedő halotti maszk volt, szem- és szájnyílások nélkül. A két kisebb aranylemez közül pedig a négyzet alakú (4,4x4,4 cm) szemlemez, a 4,2x2,4 cm nagyságú, egyik oldalán kettős végződésű lemez pedig szájlemez töredéke. A nagy aranylemez egyik vége le volt törve, a szájlemezé is, az egyik szemlemez teljes egészében elveszett, valószínűleg még mielőtt a leletek a múzeumba kerültek volna. Ez okozhatott volna némi bizonytalanságot a meghatározásban, de a méretek és formák alapján kétségtelen, hogy itt halotti maszkról és szem- és szájlemezről van szó.

A leletek alapján a honfoglaló magyaroknál elterjedt, selyem alapú, ezüst-aranyszemes, „szemüveges” halotti álarcok eddig ismert formái egy harmadik formával egészíthetők ki: a valószínűleg szintén selyem arclepelre varrott Szem- és szájlemezek fölé helyezett maszkkal. Ezért a korobcsinoi aranymaszk és arany szem- és szájlemezek jelentősége egyaránt nagy a honfoglaló magyarok, valamint általában a népvándorláskori eurázsiai lovas nomádok halotti maszkjainak eredete és története szempontjából.

A türk birodalom megalakulása idején, az i. sz. VI. század közepén a hódító türkök által legyőzött közép-ázsiai ogur-törökök egyes népcsoportjai először a Volga-vidékre, majd egy ottani újabb vereség után a sztyeppei utaktól távolabb eső, nehezebben elérhető középső és északi Urál-vidékre menekülhettek, ahol a helyi lakossággal keveredve részt vehettek az ősmagyarok etnogenezisében. Az így kialakult „hetumoger” törzsszövetség átkelt a Volgán. Először a Volga-Oka közén foglaltak szállásterületet, majd a VII. század elején Dél felé haladva a kazár birodalomhoz csatlakoztak. A továbbiakban a kazárok birodalmának keretein belül változtattak szálláshelyeket a honfoglalásig, elérték a Kárpátok keleti lejtőit; a Duna déli, valamint a Fekete-tenger északi partvidékét. A IX. század elején a kabarok csatlakozása után az ősmagyar törzsszövetség a kazároktól függetlenné vált és az adott korban a Kelet-európai sztyeppe-övezet legnagyobb katonai erejével rendelkező nomád államalakulata lett. Az ősmagyarok Délkelet-Európában uralt területeinek egyik központja lehetett a Dnyeper-vidék, ezen belül Kijev és Dnyepropetrovszk környéke. Erre a tájra nagyon jól ráillik Ibn Rusztának és Gardizinek, az ősmagyarok országáról szóló leírása. A magyarok sztyeppei szállásterületeinek egyik, az arab szerzők által leírt egyik határfolyója lehetett akár a Dnyeper, is. A Dnyeper partvidékéről könnyű volt portyákat indítani a közelben élő keleti szlávok ellen, és a hadjáratokban ejtett foglyokat a Fekete tenger partján bizánci fennhatóságú területre, a Dnyeper középső vidékéhez közeli kercsi piacra vinni, ahol bizánci luxuscikkekért eladhatták őket. Nomád téli szállásnak is igen alkalmas volt a Dnyeper partvidéke, és mindig is használták erre a célra, amióta és amíg csak lovas nomádok éltek a mai Dél-ukrajnai sztyeppéken.

A korobcsinoi ősmagyar sírleletet publikáló ukrán szerzők véleménye szerint ebben a sírban az ősmagyar arisztokrácia legfelső rétegéből származó férfi feküdhetett. Feltételezéseik között szerepel a hét törzsvezér valamelyike, a fejedelem, valamint a magyar seregek jobb- és balszárnyának vezetői. A régészeti adatok alapján megalkotott feltételezést más sztyeppei nomád nagyurak, sőt, uralkodók temetéséről szóló hiteles korabeli leírások teszik még valószínűbbé. A Dzsingiszida mongol nagykánokat aranyövek, nemesfém csésze és tányér kíséretében temették el jeltelen sírba, amelynek helyét tízezer lóval tapostatták le. [Ma Twan Lin, 1894.] Aranyozott ezüst csésze és tányér, arany övveretek kerültek elő a korobcsinoi jeltelen sírból is. Ezek az imént idézett vezértemetkezési szokás leírása alapján a legmagasabb rangú személyek méltóságjelvényei közé tartoztak a sztyeppei lovas nomád világban, az ezüst-aranyveretes szablyával és az arany karpereccel együtt. Hozzájárul mindehhez még az arany halotti maszk és alatta az arany szem- és szájlemezek jelenléte is a korobcsinoi sírban. Ez a pompás gazdagság arra vall, hogy az ősmagyarok valóban vezető szerepet játszó katonai hatalom lehettek a Délkelet-európai sztyeppén, és hogy szálláshelyük központja a honfoglalásig Dnyeper–vidéken, Kijev és Dnyepropetrovszk között, sőt, bizonyos időben Kijevben  lehetett. Ennek a sztyeppei nagyhatalomnak egyik vezérét temethették el a korobcsinoi sírba.

Irodalom:

ANONYMUS: Anonymus: Gesta Hungarorum, ford.: Pais Dezső, mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm, letöltve: 2024-02-14; Béla király jegyzője: A magyarok cselekedeteiről. In: A magyarok elődeiről, a honfoglalásról. Kortársak és krónikások hiradásai. Szerk.: Györffy Miklós, Budapest, 1986, 133–182.

BENKŐ M. 1993: M. Benkő: Burial masks of mounted Nomadic peoples int he Migration Period (1st Millenium A. D. In Acta Orientalia XLVI (1993), 113–131.

CSURILOVA 1986: L. N. Churilova: Pogrebenije s serebrannoj maskoj s sela Manvelovki na Dnepropetrovishche. Sovetskaja Archeologija, 1986/4, 261-266.

CSURILOVA-PRIHODNYIK 2003: O. M. Prikhodnuk – L. N. Churilova. The Korobcsino find (Ukraine) and some problems of the Hungarian ethnogenesis. ActaArch LIII. (2002)1/3, 183-195.

ERDÉLYI 2012: Erdélyi István: Magyar őstörténeti minilexikon, Budapest, 2012.

ERDÉLYI-BENKŐ 2003: Erdélyi István-Benkő Mihály, néhány érdekes tudománytörténeti momentum a kazárok kutatása egykori lehetőségeiről. In:Eleink II/1 (2003), 83-90.

FODOR 1994: Fodor István, Magna Hungáriától a Kárpát-medencéig.  Budapest, 1994.

HAZAROV: Haszarov Alán tanulmánya Madzsar városról. In: Benkő I.: Madzsar/Magyar város. Kaukázusi kapcsolatok, www.julianusbaratai.blog.hu/2017/01/01/madzsar_magyar_varos

HÖLBLING 2010: Hölbling Tamás: A honfoglalás forráskritikája I. A külföldi kútfők és A honfoglalás forráskritikája II. A hazai kútfők, Budapest, 2010

KÉZAI: Kézai Simon mester Magyar Krónikája, ford: Szabó Károly, www.vmek.oszk.hu/02200/02249/02249.htm, letöltve: 2024-02-14

KOMAR 2018: Olekszij Komar: A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei, Napkút Kiadó, Budapest, 2018

KOMAR 2024: O. Komar, Nasledije zapadnotjurskogo kaganata v Vostochnom Evrope. 2024. 03. 04.

KOVÁCS: Kovács Róbert: Álmos vezér alapíthatta Kijevet, www.index.hu/tudomany/til/2022/03/01/almos-vezer-alapitotta-kijevet-/?utm_source=kulfold.hu&utm_medium=kulfold_ajanlowidget&fbclid=IwAR3gkzxRnZyXRXtpGeU4zlJXEx_jCWrGU8YQHiiv-36bZLbsZgM0tln4NMs, letöltve: 2024-02-17

MA TWAN LIN 1894: The religious system of China, Leyden, 1894, 1. Supplement.

MAGYAR ŐSTÖRTÉNET 2014/2015: Magyarok Etelközben/3 Magyarok az óorosz fejedelemségekben, A magyar őstörténet régészete 2014/2015, 2. félév www.slideplayer.hu/slide/3018301/, letöltve: 2024-02-14

MNM 1996: Magyar Nemzeti Múzeum, A honfoglaló magyarság, Kiállítási katalógus, Budapest, 1996.

NESZTOR 1986: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. Szerkesztő: Györffy Miklós, Budapest, 1986.

PADÁNYI 1963: Padányi Viktor, Dentumagyaria, Editorial Transsylvania Könyvkiadó Vállalat, Buenos Aires, 1963, https://arpad.magyarmuzeum.org/osmagyar-kardgyartas, letöltve: 2024-02-14

TOLSZTOV 1950: Tolsztov, Szergej Pavlovics: Az ősi Chorezm, ford.: Balázs János, Hungária, Bp., 1950

VÁSÁRY 2008: Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után: mozsarok és miserek (mescserek) a Közép-Volga vidékén, in: Vásáry István: Magyar Őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008. 37-72

WIKIPÉDIA: www.hu.wikipedia.org/wiki/Aba_nemzetség, letöltve: 2024-02-14

Jegyzetek:

[1] A birodalom kormányzásáról (latinul: De administrando imperio, népszerű rövidítése: DAI, eredeti címe: Fiamnak, Rómanosznak, görögül: Πρὸς τὸν ἴδιον υἱὸν Ρωμανόν) Bíborbanszületett Kónsztantinosz bizánci császár államelméleti műve, melyet fiának, a későbbi II. Rómanosz császárnak címzett és a korabeli Kelet-Közép-Európa és így a magyar őstörténet egyik legfontosabb történeti forrása. , i. sz. 950 körül keletkezett  Ma is használatos címét az utókortól kapta a mű. A legrégebbi rendelkezésre álló magyar krónikák Anonymus Gesta Hungarorum (i. sz. 13. sz. eleje) és Kézai Simon Gesta Hungarorum (13. sz. vége) című munkái.

[2] Hölbling Tamás történész 2010-ben adta ki A honfoglalás forráskritikája I. A külföldi kútfők és A honfoglalás forráskritikája II. A hazai kútfők című műveit. [HÖLBLING 2010]

A Hölbling-elmélet talán legfontosabb állítása a honfoglaló népesség kettős eredete, mely a teljes honfoglaló népet (1) egy hódító komponensre és (2) egy visszatérő komponensre osztja. (1) A hódító komponens a türk magyar (mazar) nép, mely a rokon besenyőkkel szövetségben más türk népektől szorongatva kel át a Volga nyugati oldalára, és indul meg délnyugatnak és halad át szlávok lakta területeken, élükön Álmossal. (2) A visszatérő komponens  a … dél-orosz sztyeppére (Szkítiába) költöző és a kazárok vazallusává vált … késő avar … nép, melynek élén Ed, a lebedi vajda (=Levedi törzsfő) áll. E két nép Kijevnél találkozik, mikor is a türk magyarok megtámadják az oroszokat, s az oroszok segítségére a „hungárusok” érkeznek. A magyarok legyőzik a hungárusokat (fekete kunokat), akik nem csak behódolnak Álmosnak, hanem azt tanácsolják neki, hogy hódítsa meg Hungáriát. Ezután együtt hódítják meg/vissza a Kárpát-medencét, ahol hozzájuk a bennszülött „hungárusok” is önként csatlakoznak. Ennek köszönhető, hogy a Kárpát-medencét gyorsan megszerzik és tartósan berendezkednek.

[3] Az Ural és Moszkva között található, magyar jelenlétet bizonyító földrajzi nevekről Vásáry István írt. [Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után: mozsarok és miserek (mescserek) a Közép-Volga vidékén, in: Vásáry István: Magyar Őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008. 37-72]
Haszarov Alán a kövekezőket írja a hajdani Kazár Birodalom területén a magyar jelenlétről: „Az Észak–Kaukázusban széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, szablyák, kocsik, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a szokatlan szilárdsága természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is.” [Haszarov Alán tanulmánya Madzsar városról. In: Benkő I.: Madzsar/Magyar város. Kaukázusi kapcsolatok.  www.julianusbaratai.blog.hu/2017/01/01/madzsar_magyar_varos]

[4] Csaba királyfi nevét a székely mondavilág és földrajzi nevek (Békéscsaba, Hejőcsaba, Csabaszüd, Piliscsaba) is megőrizték.

Az Eurasian Silver weblapon bemutatott - elsősorban a Közép-Ural-vidéken csoportosuló – régészeti leletek motívumai egyaránt megfigyelhetők a szkíta, pártus, perzsa, hun korszak ötvösmunkáin és a magyarsághoz kapcsolódó kárpát-medencei ötvösmunkákon, többek között a nagyszentmiklósi kincs edényein. .Ez a párhuzam a szkíta-hun-magyar folyamatosságra utal.

Betti Hensellek [1] „Eurasian Silver” (=eurázsiai ezüst) címmel létrehozott egy weblapot (eurasiansilver.com), ahol olyan régészeti ásatásokon feltárt, illetve terepmunkán talált ötvösműveket  (jelenleg 78 db) tett közzé, melyek az i. sz. 3-13. században keletkeztek és lelőhelyeik a Közép-Ural vidéken, Baskíriában és annak határterületein^[2] csoportosulnak. Itt megjegyeznénk, hogy a hunok a 3. században tüntek fel Európa és Ázsia határvidékén, a hét magyar vezér népe az i. sz. 9. század elején az Urál-vidékről indult el Közép-Európa felé, és Julianus barát a 13. század első felében (1236) ebben a térségben talált keleten maradt magyarokat. Julianus magyarjainak régészeti kultúrája két évvel később, az Európa elleni pusztító mongol támadás idején szűnt meg létezni.

A leleteket a Szentpétervári Ermitázs Múzeumban és Urál-vidéki múzeumokban őrzik.

Az alábbiakban a weblapon publikált Urál-vidéki ötvösmunkák egyes motívumait, és azok ázsiai és Kárpát-medencei párhuzamait vizsgáljuk. Ezek a motívumok megjelennek a Bécsben őrzött nagyszentmiklósi kincslelet arany korsóin, csészéin, tálain, az ugyancsak Bécsben őrzött honfoglalás kori vezéri szablya, (az un. Attila kard) pengéjén, valamint a honfoglaló magyarok sírjaiból feltárt ötvösműveken is. Gyökereik térben Keletre, időben a népvándorláskor korai és későbbi időszakaira vezethetők vissza, és igazolni látszanak a szkíta-hun-magyar folyamatosságot.

A nagyszentmiklósi kincset 1799-ben találták a Temes vármegyei Nagyszentmiklós határában. A kincs 23 aranyedényből áll, összsúlyuk majdnem 10 kg. A kincs eredetéről 3 fő elmélet alakult ki: a késő avar, bolgár és magyar eredeté. A díszítőmotívumok összevetése hozzájárulhat a kérdés eldöntéséhez.

1. A füles madár

A turul.info weblap a következőket írja a nagyszentmiklósi kincs 2. korsóján^[3] és a Középső Ural-vidéken, Anyikovszkoje faluból származó edényeken (2 db) talált „égberagadási jelenet” ábrázolásokról:

„Dúcz László ^[4] meglátása szerint a nagyszentmiklósi kincs 2. korsóján és a Közép-Ural-vidéken feltárt Turul-ábrázolásoknak van egy rendkívüli sajátossága: ezeknek a madaraknak füle van, és nem tollból, mint a fácánnak vagy a bagolynak, hanem változóan, hol kutyafüle, hol lófüle vagy macskafüle. Ez olyan idegen testrész a madáron, ami nem kerülhetett oda véletlenül vagy tévedésből. … A szentpétervári Ermitázs és más orosz múzeumok sok olyan  szkíta ötvösmunkát őriznek, amelyek „füllel” ábrázolják a ragadozó madarak egyik típusát. Az emlősfül nem véletlenül került a madarakra. Hazánk jelenlegi területén kívül mindössze egyetlen terület van, ahol ilyen madarak ábrázolásának sokaságát mutatja fel ötvösmunkákon a régészet: a középső Urál-vidék. Ez a tény erősíti azon kutatók álláspontját, akik szerint a magyarok a Középső Urál-vidékről indultak el a Kárpát-medence felé. A(z) … Anyikovszkoje faluból származó edényeken ábrázolt jelenetek és díszítő motívumok párhuzamba állíthatók a Kárpát-medencében talált, és a honfoglaló magyarokkal kapcsolatba hozható nagyszentmiklósi kincs edényein látható jelenetekkel.” ^[5]

1. Kép: 1.) Nagyszentmiklósi kincs, 2. korsó, égberagadási jelenet. Lelőhely: Temes vármegye, Nagyszentmiklós. Őrzési hely: Szépművészeti Múzeum Bécs. 2.), 3.) Az égberagadási jelenet párhuzamai. Lelőhely: Bolsaia Anyikovskaja, Cserdinszkij járás, Permi határterület, Oroszországi Föderáció. Őrzési hely: Ermitázs Múzeum Szentpétervár

 A fenti megállapításokat a következők szerint egészíteném ki:

A mesebeli griff a szkíta ötvösművészet jellegzetes motívuma. Egyaránt megtalálható a Krim félsziget Kul Oba-i kurgán szkíta kincsein  (i. e. 4. század) és a nagyszentmiklósi kincs 2.  korsó állatküzdelmi jelenetén. (i. sz. 10. század). A griff madár fejű, oroszlán testű mesebeli lény. A griffeknek is van füle, hasonlóan az ismertetett turul-ábrázolásokhoz. Eszerint a nagyszentmiklósi kincs 2. korsóján és az anyikovszkaiai tálakon található „turul” griff fejjel rendelkezik. Ez a motívum szkíta eredetű. A Kul Oba-i kurgánban talált (i. e. 5. század) szarvas testén több állat figyelhető meg, melyek közül az egyik griffet ábrázol. Itt tehát a griffel jelzett nép abban az időben a szarvassal jelzett politikai egység része.

2. Kép: Szkíta szarvas griffel. Lelőhely: Kul Oba sírdomb, Krim félsziget. Idő: feltehetőleg időszámításunk előtt 5. század. Foto: Ermitázs Múzeum Szentpétervár

2. Vadászjelenet

A nagyszentmiklósi kincs 2. számú korsójának egy másik ábrázolása az "égi vadászat" amely egy szárnyas, emberfejű-oroszlánon lovagló, hátrafelé nyilazó, koronás fejedelmet ábrázol. Az „Eurasian Silver” weblap vadászat-témájú táljain ugyancsak koronás lovasok láthatók, melyek jellegzetes visszacsapó nyilaikkal előre vagy hátra nyilaznak, vagy dárdát vetnek. Ugyanez a vadászati motívum szerepel heftalita edényen is, Közép-Ázsiából.

3. Kép: 1.) Vadásszal díszített heftalita edény,. Idő: i. sz. 460-479. Őrzési hely: Londoni British Múzeum. 2.) Nagyszentmiklósi kincs 2. korsó, „Égi vadászat”. Őrzési hely: Bécsi Szépművészeti Múzeum, 3.) Tál vadász díszítéssel. Lelőhely: Turusevo, Baskíria, Orosz Föderáció. Őrzési hely: Szentpétervár Ermitázs Múzeum. Forrás: Betti Hensellek, Eurasian Silver, www.eurasiansilver.com

3. Nap és Hold

Az Ural vidéki vadászat témájú tálakon a vadászok koronáján több esetben Nap és Félhold motívum látható. Ez a motívum megfigyelhető Mongóliában például az egin-goli ázsiai hun sírok leletei között (Mongólia); egy heftalita (kidarita) edényen; Perzsia szasszanida uralkodóinak érmein; továbbá a Kárpát-medencében a székely címerben, II. András királyunk pecsétjén (Aranybulla) és a Szentkorona tetején található Pantokrátor ábrázoláson.

Erdélyben, Székelyföldön a fából készült  „székelykapukra” napjainkban is gyakran felvésik a Nap és a Hold ősi jelképét. Nem ok nélkül írja D. Erdenebaatar professzor, a mongóliai Gol Mod-2 temető híressé vált 1. számú sírjának feltárója, aki járt Erdélyben, a következőket:

„A Kárpát-medencében élt Attila hunjai és leszármazottai 2000 éven át megőrizték őseink történelmét és kulturális örökségét. Manapság minden hunokkal foglalkozó történésznek, kultúra és régészet kutatójának feltétlenül el kellene menni és meglátogatni a csángókat és székelyeket, és értékes kutatási forrásként használni fel őket az ázsiai hunok történetéhez”. [ERDENEBAATAR 2020, 30.].

A régi magyarok hitvilága, a Napisten és Holdisten között vallástörténeti összefüggés is van.

A Xiongnu (hun) Enciklopédia szerint: „... A Nap és Hold imádatának hagyományáról egyaránt szólnak régészeti és írott források. Például a Si Ji kínai krónika szerint „A Xiongnu Sanju reggel a Naphoz, este a Holdhoz imádkozik”. „Csatában, támadáskor megvizsgálták a Nap és a Hold elhelyezkedését, támadtak, amikor a Hold megjelent, és visszavonultak, amikor a Hold eltűnt”. „A koporsók tetején arany Napot és Holdat fedeztek fel a Noin Ulai és Gol Mod temető sírjaiban, vas Nap és Hold ábrázolásokat tártak fel a Burkhan Tolgoi és Shombuuzin Belxhir köznépi temetkezéseken. A jelképek igazolják a Xiongnuk Nap és Hold imádatát.”.

4. Kép: 1.) Napot és Holdat ábrázoló arany fejfedő díszek. Az égitesteket ábrázoló jeleket – hatalmi jelképként – törzsi vagy közigazgatási vezetők varrták süvegükre. Lelőhely: Mongolia, Egin Gol-i hun temető. Forrás: TREASURES 2011: 62–70. 2.) Vadásszal díszített ezüsttál. Lelőhely: Bolsaia Anyikovszkaia, Orosz Föderáció Perm tartományának Cserdinszkij járása Forrás: Betti Hensellek, Eurasian Silver, www.eurasiansilver.com

5. Kép: Herberstein térképe. Jobb felső sarokban a felirat: IVHRA inde ungarorum origo (=Jugra, ahonnan a magyarok származnak.). Forrás: Erdélyi István: HOL LEHETETT A MAGYAR ŐSHAZA, MEG EGYES ROKON NYELVEINK - Julianus barátai (blog.hu), www.julianusbaratai.blog.hu/2019/11/23/erdelyi_istvan_hol_lehetett_a_magyar_oshaza_meg_egyes_rokon_nyelveink, letöltve: 2023-10-20

6. Kép: II. András első nagypecsétje, Balázs György - Szelényi Károly: Magyarok. Egy európai nemzet születése. Novotrade Rt, Budapest, 1990. 49. old. Foto: Szelényi Károly

7. Kép: Nap és Hold a Szentkorona tetején. Őrzési hely: Magyarország parlamentje, Budapest.

4. Csigavonal

Az „eurázsiai ezüst” weblap Iszajevo-i tálját díszítő oroszlán vállánál és csípőjénél látható egy sajátos motívum: a csigavonal. Ugyanez a motívum megfigyelhető egyes szkíta ötvösmunkákon, a tiszabezdédi tarsolylemez egyszarvú és szimurg ábrázolásán is.

8. Kép: 1.) Ló, csőrfejdísszel. Lelőhely: Nalingaotu, Ordos régió, Kína. 2.) Oroszlános tál. Lelőhely: Isajevo, Orosz Föderáció, Permi határterület. 3.) Tiszabezdédi tarsolylemez állatalakjai. Idő: i. sz. 10. század. Őrzési hely: Nyíregyházi Jósa András múzeum. Szinyei Viktor rajza.

5. Szarvas

Az eurázsiai ezüst tárgyak díszítőelemei között több szarvas ábrázolás található. A szarvasok a szkíta ötvösművészet fontos elemei.

9. Kép: Szarvassal díszített edény. Lelőhely: Sirokovo. Forrás: Betti Hensellek, Eurasian Silver, www.eurasiansilver.com

Nézetem szerint az emberiség legnagyobb civilizációs ugrását a szarvas háziasítása jelentette. Az állattenyésztés kiemelte az emberiséget a gyűjtögető, vadász-, halász életmódhoz kapcsolódó létbizonytalanságból. A nomád állattartás le nem települt, csordás állattartást folytató életmód. Ennek egyik legelső, ma is gyakorolt formája a rénszarvas, azaz háziasított tarándszarvas tartás. Ez szolgálhatott mintaként a ló háziasítására.

10. Kép: Háziasított rénszarvas Mongóliában, Huvszugul megyében. Forrás: Bored Panda, https://nlc.hu/utazas/20151004/mongol-torzs-renszarvas-nomad, letöltve: 2023-10-23

A tarándszarvas Skandináviában, Oroszország északi területein, illetve Kanadában és Alaszkában honos, Grönlandra és Izlandra is betelepítették. Legdélibb alfajuk Ujgurföldön él. Elterjedési területe tehát hatalmas, s nemrégiben még nagyobb volt. A történelmi időkben a mai Lengyelországban és Németország egyes területein, a jégkorszakok idején pedig a mai Magyarország területén is előfordult.

Pszeudo-Arisztotelész szerint a tarandosz (ταρανδος) nevezetű jószág a budinok, illetve gelónok országában él. A szóban forgó állat nevét Alexandriai Hészükhiosz is szkítaként jegyzi. A sarkvidéki népek a tarándszarvast már ősidők óta vadásszák. Eurázsiában a Wikipédia szerint legkésőbb háromezer esztendeje, (nézetem szerint sokkal korábban) még a ló háziasítása (i. e. 4000 körül) előtt háziasították. A tundrán és a tajgában, ahol más háziállatok használhatatlanok lennének, a rénszarvas a legjobb igásállat (szánkót húz), húst és tejet ad, prémjét felhasználják ruhák és sátrak készítésére, csontja és ina különféle szerszámokhoz nyersanyag. Igazi univerzális háziállat. Hozzáteszem, fel is ülnek rá, tehát „hátasszarvasként” is hasznosítják, ami a hátasló előképe.

A budinok (βουδίνοι) népéről elsőként Hérodotosz tudósít az i. e. 5. században. Nevezettek – történetírónk állítja – vörös hajúak és kék szeműek voltak. Földjüket, leírása szerint, „benövi egészen mindenfajta fákból álló erdő”. A budinok pásztorkodással, vadászattal és halászattal stb. tartották fenn magukat. „Országuk Kelet-Európában, észak felé, a szauromaták lakóhelyén túl keresendő. Nevezett nép birtokai a Tanaisz (Don) bal partján, a Maiotisz (Azovi-tenger) öblétől észak felé tizenöt napi járóföldnek (400–450 km) megfelelő területet foglaltak el.” Figyelemre méltó az ókori szerzők leírása, mely összeköti a rénszarvast a Maiotisz öblével, a magyar szarvas-legenda színhelyével.

11. Kép: Szarvas-ló, mely jelzi, hogy a szarvas hasznosítása a ló háziasításának előképe és párhuzama. Lelőhely: A pazyriki I. kurgán. Idő: kb. i. e. 400. Forrás: Huntington J. C.

A szarvastenyésztés tapasztalatait a később délre, a Nagy Sztyeppére húzódó népek a ló háziasításánál hasznosították. Kialakult a fogatolás, a hátasló alkalmazása, ami forradalmasította a közlekedést és a harcászatot. Mindez magyarázat arra, miért tartották magukat a szkíták a szarvas népének.

Szkíta szarvasok és hun-magyar szarvaslegendák

12. Kép: Szkíta szarvasok a Nagy Sztyeppén. A tápiószentmártoni, koszromszkajai és altaji leletek egységes kultúráról tanúskodnak.

JORDANES (?-553. után)

Forrás: Jordanes: Gótok eredete és tettei, 551. körül.

„Ez a kegyetlen törzs [a hunok], ahogy Priszkosz történész elmondta, a Maeotic mocsár túlsó partján települt… Egyszer, amikor törzsük vadászai a szokásos nyomkövetésen voltak Maeotis legtávolabbi szélén, egy nőstény dámszarvas (kiemelés tőlem – B. I.) meglepően feltűnő nyomait a mocsárba vezetve, útmutatóként szolgálva, vezette őket előre és egyre távolabb. A vadászok követték és gyalog átvágtak a Maeotic mocsáron, amely olyan járhatatlannak tűnt, mint a tenger. Hirtelen Szkíthia ismeretlen vidéke tűnt elő, [a Don-vidék – szerző megjegyzése] és a dámszarvas ünő eltűnt…

És a hunok, akik nem tudták, hogy volt egy másik világ is a Maeotic-on túl, most csodálattal teltek el a szkíta föld iránt. Minthogy gyors észjárásúak voltak, abban bíztak, hogy az út azelőtt ismeretlen volt, istenség által nyittatott meg előttük. Visszatértek törzsükhöz, elmondták nekik mi történt velük, dicsérték Szkíthiát, rábeszélték az embereket, hogy sürgősen kövessék azt az utat, amerre a dámszarvas ünő nyoma vezet. Ahogy elfoglalták, amikor ekképpen először léptek be Szkítiába, áldoztak a győzelemért. Az ottaniakat leigázták, maguk alá rendelték.”

PROKOPIOSZ (500 körül – 562 körül)

Forrás: Cezáreai Prokopiosz (500 körül – 562 körül): De bellis, 560. körül.

„Régi időkben bizonyos hunok, akiket kimmereknek neveztek, lakták azt a földet… Akkortájt az egyik királynak két fia volt: egyik neve Utigur, másiké Kutrigur. Apjuk halála után megosztották hatalmát, és alávetett népeiket magukról nevezték el. Ahogy, még ma is nevezik egyikeket utiguroknak, a másikakat kutriguroknak. Egyszer, mikor szokásos vadászaton voltak, megláttak egy őzsutát, és követték Meotida szorosán keresztül."

KÉZAI (13. század)

Forrás: Kézai Simon: Gesta Hungarorum, 1283. körül.

Kézai Simon művét IV. (Kun) László királyunknak ajánlotta. Kun László édesanyja kun hercegnő volt, A király mindent megtett a pusztai hun-magyar hagyományok feltámasztásáért a Magyar Királyságban, az udvarban is.

„Minthogy Hunor és Mogor elsőszülöttek valának, atyjoktól megválva külön sátrakba szállnak vala. Történt pedig, amint egyszer vadászni kimentek, a pusztán egy szarvas ünőre bukkantak, melyet, amint előttük futott, a Meotis ingoványaiba kergettek. S midőn az ott szemük elől tökéletesen eltűnt, sokáig keresték, de semmi módon nem találhatták. Végre is az említett ingoványokat bejárván, azon földet baromtartásra alkalmasnak szemlélték.

Visszatérvén onnan atyjukhoz s búcsút vévén tőle, minden vagyonostól a meotisi ingoványok közzé költöztek. Meotis tartománya pedig Perzsia hazával határos s egy igen keskeny gázlón kívül mindenfelől tenger övezi körül; folyói teljességgel nincsenek, fűben, fában, madárban, halban és vadban bővelkedik. Nehéz oda bé, s onnan kimenni. S a meotisi ingoványokba bemenvén, ott öt esztendeig mozdulatlanul maradtak.

Hatodik évre tehát kimenvén véletlenül, a pusztában Belár fiainak nejeire, kik férjeik nélkül sátrakban tanyáztak, s gyermekeikre bukkantak, kiket is vagyonostól sebes nyargalva a Meotis ingoványaiba hurcoltak. Történt pedig, hogy azon gyermekek közt az alánok fejedelmének Dulának két leányát is elfogták, kiknek egyikét Hunor, másikát Mogor vette nejül. S ezen nőktől vették eredetüket minden hunok és magyarok. S miután azon ingoványok közt hosszasabban időztek, lőn, hogy igen erős nemzetté kezdtek növekedni és a tartomány őket befogadni és táplálni nem bírta. Kémeket küldvén tehát onnan Scythiába, s miután Scythia országát kikémlelték, gyermekeikkel és barmaikkal azon hazába vonultak, hogy ott lakozzanak.”

AZ  ÖLGIJI MAZSAROK (MAGYAROK) SZARVASLEGENDÁJA:^[6]

A néprajzi adatgyűjtés körülményei:

Helyszín: Nyugat Mongólia, Bajan-Ölgij megye, a Cengel Khairkhan Uul (Áldott Szent Hegy) 3000 méter magas fennsíkján elterülő alpesi legelő, nyári szállás

Idő: 2000. július 30.

Adatközlő: Szultanbaj akszakal

Adatgyűjtők: Benkő Mihály, Töletajin Edge, Töletajin Prejudie

„– Egy legendánk szerint egy szarvas nyomába szegődve vándoroltunk. Nem vadásztunk rá, hanem követtük. A szarvas jól tudja, hol vannak jó élőhelyek, gazdag legelők,sűrű, sok vadat rejtő erdők, így érdemes őt követni kóborlásában. Az út során a mi őseink megunták a szarvas követését, és visszafordultak. Kitartóbb testvéreink tovább követték az állatot nyugat felé. Azt mesélik, volt olyan idő, amikor annyira szegények voltunk, hogy nyersbőrből készítettünk magunknak derékszíjat, azt főztük meg és ettük meg ínség idején. Talán ezért is hagytuk abba a vándorlást, és tértünk vissza ide.

– Mi lett a nyugatra vándorolt testvéreitekkel?

– Ahogy mondtam, ők tovább vándoroltak, és úgy tudjuk, hogy egy hegy mögött élnek a kis kontinensen. Ti vagytok azok?

- Igen, mi vagyunk.

- Ti ott a messzeségben bizonyára jobban megőriztétek régi szokásainak, nyelvünket, mint mi.

- A nyelvet megőriztük, de keresztények s földművelők lettünk.

- Akkor ti sem vagytok már azok, akik voltatok, és mi sem. Nem vethetünk semmit egymás szemére.”

„Egy szarvas után vándoroltunk. Nem vadásztunk rá, hanem követtük. A szarvas nagyon jól tudja, hogy hol vannak jó élőhelyek, gazdag legelők, sűrű, sok vadat rejtő erdők, így érdemes őt követni kóborlásában. Az út során a mi őseink megunták a szarvas követését, és visszafordultak. Kitartóbb testvéreink tovább követték az állatot Nyugat felé. Azt mesélik, volt olyan idő, amikor annyira szegények voltunk, hogy nyersbőrből készítettünk magunknak derékszíjat, azt főztük meg és ettük meg ínség idején. Talán ezért is hagytuk abba a vándorlást, és tértünk vissza ide.”

13. Kép: Szarvasos kő. Lelőhely: Mongol Altaj, Mongólia, Bayan Olgij megye. Fotó: Benkő Mihály.

A MAGYAR  EREDETMONDA KIRGIZ PÁRHUZAMA:

A kirgizek hozzánk hasonlóan őseikként tartják számon a szkítákat és a karahanokat, vagyis a fekete hunokat. Vendéglátóink a magyarságra közeli rokonként tekintenek: – Egy apától vagyunk – hangzott el gyakran kirgiz akszakalok szájából, amikor a magyarok kerültek szóba. S már sorolták is azokat a kirgiz szavakat, melyeket mi is hamar megértünk: bicsak, kalpag, alma, sárkány…

Eredetmondájuk is ismerős nekünk: egy legyőzött törzsből csak két gyermek, egy fiú és egy leány maradt életben. Egy fehér szarvas talált rájuk az Ene-száj (oroszos nevén Jenyiszej) mellett, és elvezette őket mai hazájukba, az Isszik-köl mellé, s amikor felnővén gyermekük született, a szarvas újra eljött, szarva között egy bölcsővel. Az eredetmonda szerint az ő utódaik a kirgizek:

„Ez hát az új hazátok- mondta Koronás Szarvas Anyánk. – Itt éltek eztán, földet műveltek, halásztok, jószágot tenyésztetek. Éljetek békében ezer évig. Szaporodjatok, sokasodjanak utódaitok. Ne felejtsék el ivadékaitok a nyelvet, amit ide hoztatok, legyen anyanyelvükön édes a beszéd és az ének. Éljetek, ahogy az embereknek élniök kell. Én pedig veletek és gyermekeitek gyermekeivel maradok az idők végéig…” [Csingiz Ajtmatov: Fehér hajó.]

6. Griff

A nagyszentmiklósi 2. korsó négy medallionba zárt ábrázolásának egyike az állatküzdelmi jelenet, melyen egy griff leteper egy dámvadat. Ez a küzdelem a korábban a szkíta törzsszövetséghez tartozó szarmata nép dominánssá válására és a korábbi szkíta területek elfoglalására utalhat. Erről  Diodorusz Szikleitos ír.^[7]

A griffmadarat általában egy mitológiai, valóságban nem létező állatnak tekintik, amelynek saskeselyű feje és oroszlán teste van. A griff a i. e. 4. században megjelenik szkíta állatábrázolás formájában, majd az i. sz. 9-10. századi magyarsághoz köthető tárgyakon. Írásos formában szerepel Kézai Simon Magyar krónikájában és szájhagyományként fennmaradt magyar népmesékben, többek között a Fehérlófiában is. Mindez a szkíta-magyar ,folyamatosság egyik bizonyítéka.

14. Kép: 1.) Pontusz vidéki szkíta griff. Idő: i. e. 4-3. század. 2.) Fekvő aranyszarvas griffel. Lelőhely: Kul Oba, Krim-félsziget. Keletkezési idő: i. e. 4. század. Őrzési hely: Szentpétervár Ermitázs Múzeum. Forrás: BRASINSZKIJ 1979: 53, 554. kép. Fotó: Vladimir Terebenin. 3.) Nagyszentmiklósi kincs, 2. korsó, a négy medallionba zárt ábrázolás egyike: az „állatkűzdelmi jelenet”. Idő: i. sz. 9-10. század. Őrzési hely: Bécs Szépművészeti Múzeum.

A szkíta griff ábrázolások a nagyszentmiklósi kincs 2. korsóján szereplő griff pontos párhuzamai.

„A kelet-európai tarsolylemezek között tartjuk számon a sajnos töredékes állapotban megmaradt Panovo-i temető 2. sírjából származó leletet. A 9–13. század közé keltezhető temető szaltovói jellegzetességeket is mutató sírjai közt a 10. század második felére keltezhető horizonthoz sorolhatjuk ezt a számunkra fontos sírt. A tárgyat elsősorban a Fettich Nándor által - Erdélyi István 1969-es morsanszki felvétele alapján - készített rekonstrukcióból ismerjük.” ^[8]

15. Kép: Panovoi tarsolylemez. Erdélyi István rajza. Forrás: Panovo (abtk.hu), www.arpad.abtk.hu/hu/adatbazisok/lelohelyek/kelet-europa/panovo

A panovoi tarsolylemezen található griff a Lehel kürtjén található griff pontos párhuzama.

16. Kép: A „Lehel-kürt” kiterített rajza. Forrás: LÁSZLÓ 1973., 13. o., Idő: i. sz. 10. sz. Őrzési hely: Jászberény, Jász Múzeum

A griff és a kerecset Kézai Simon Magyar Krónikájának előbeszédében (prológusában) a következők szerint szerepel:

„... In montibus etiam deserti memorati crystallus invenitur; grifones nidum parant, aves, quas Legisvalk, Hungarice kerechet appellamus, …”

„…Az említett sivatag hegyei között kristály található, és griffmadár fészkel benne, valamint – s ez köztudott – a legerfalc nevű madarak, amiket magyarul kerecsetnek hívnak,…”^[9]

Ahogy fentebb említettük, a griffmadár szerepel a Fehérlófia című ősi, mítikus mesénkben is, melynek legalább 50 változatát gyűjtötték össze, és amely a sztyeppei népek mesekincsének fontos része. A magyar változat mellett van oszmán török, ujgur, jugur, kazak, kirgiz változata is.^[10]

7. Keresztény motívumok

Több az eurasiansilver.com weblapon közzétett tálon (Turusevo, Klimova, Sludka, Mal’tseva) és a tiszabezdédi tarsolylemezen egyaránt megfigyelhető a kereszt motívum.

17. Kép: Kereszttel díszített tál. Lelőhely: Turusevo, Baskíria, Orosz Föderáció Forrás: Betti Hensellek, Eurasian Silver, www.eurasiansilver.com

18. Kép: A tiszabezdédi Harangláb 8. sír tarsolylemeze. Őrzési hely: Magyar Nemzeti Múzeum Budapest. Forrás: GÁLL 2019: 127.

8. Sárkány

A sárkány motívum a szkíta, hun, mezopotámiai (pártus, szasszanida), Közép-Ural-vidéki és 10. századi magyar (Kárpát-medencei) ötvösművészet közös motívuma.

19. Kép: Sárkányon lovagoló nővel díszített tál. Lelőhely: Tomyz, Afanaszjevo Kerület, Kirov Terület, Orosz Föderáció. Őrzési hely: Szentpétervár Ermitázs Múzeum. Forrás: Eurasiansilver.com weblap.

A sztyeppei népeknél fontos szerepet játszott a sárkány tisztelete. Ez megmutatkozott a hitvilágban, hadijelként és méltóságjelként is. A népvándorlás korában (i. sz. 2. századtól) elterjedt a Római Birodalomban, ahol jelentősége a kereszténység elterjedéséig fennmaradt. Kérdés, hogy van-e nyoma a sárkánytiszteletnek a korai magyarságnál?

A hun sárkánykultusznak kínai és szkíta előzményei is voltak. Sárkányt ábrázoló ötvösmunkák megtalálhatók a szkíta állatstílus egyik elemeként, sárkányos volt a szkíták, szarmaták pártusok hadijele (zászlaja) is.^[11]

20. Kép: Szkíta sárkányábrázolás. Forrás: GALANINA-GRATCH 1986: L’art de scythe

 Z. Tóth Csaba idézete „A Közép Ázsia civilizációinak története” (Ishjamts 1994 in: History of civilizations of Central Asia, Volume II., Paris 1994) című könyvből: „Fontos megjegyezni, hogy egy „égből alábukott” sárkányt tiszteltek a mongóliai hunok (kín. hszian-yun, hsziung-nu, óir./av. hiiaona), s egy mesterséges medencét is készítettek neki a főfejedelem, a sanjü rezidenciája előtt, amelyet erről neveztek el a „Sárkány Házá”-nak (Lung-cseng, Ulánbátortól nyugatra)” ^[12] Lásd még: ^{[13] [14]}

A mongóliai Gol Mod-2 ázsiai hun temető 1. számú királysírjának leletei közül a feltáró régészprofesszor, Diimaadzsav Erdenebátor publikált két művészi kivitelezésében kiemelkedő, nemrégiben felfedezett, türkizzel és más féldrágakő betétekkel díszített sárkányos arany falerát (Falera =érme alakú lószerszám-dísz, szíjvégösszekötő korong) ^[15]. A mitológiai állatok a hsziungnukat kutató mongol régészek szerint azt juttatják kifejezésre, hogy a lovak gazdái igen magas rangú emberek. – törzzsvezérek,, uralkodók – voltak ^[16]. A Gol Mod-2 temető 1. számú sírját, ahonnan a sárkányos arany falár a felszínre került, D. Erdenebaatar régész professzor, az ásatás vezetője az ázsiai hun uralkodók, a sanjük egyike sírjának tekinti.

21. Kép: Sárkányos arany falera a Gol Mod-2. ázsiai hun temető 1. sz. királysírjából. Forrás: Múlt kor 2014, https://mult-kor.hu/20140603_fenykepeken_gol_mod_2_kincsei, hozzáférés: 2021-12-05

22. Kép: Sárkányos jádetükör. Lelőhely: Gol Mod-2. ázsiai hun temető 1. sz. királysírja Forrás: ERDENEBAATAR 2015.

Közép-Ázsia és Dél-Szibéria, ezen belül a több tudós által a magyar őshazának tartott, szkíto-szarmata jellegű szárgátkai régészeti kultúra ^[17] területe az i. e. 2. században hun befolyási övezetbe került. V. A. Mogilnyikov a következőképpen foglalja össze a Szibériában és Közép-Ázsiában a hsziungnu birodalom bukása után lejátszódó izgalmas és mozgalmas eseményeket: „Az északi hsziungnuk az időszámításunk első évszázadában, a kínai császári hadseregtől elszenvedett katonai csapások után, ha megtépázva is, de megőrizték politikai függetlenségüket Belső-Ázsiában. Az i. sz. 2. században Nyugat felé indultak, magukkal sodorva az útjukba akadó törzseket.” Mogilnyikov feltételezi, hogy a továbbiakban, az i. sz. 3-4. századokban, az északi hsziungnuk erőteljesen megváltozott kultúrával és megváltozott etnikai összetétellel, Közép-Ázsia, Kazahsztán és Délnyugat-Szibéria területén belül hatalmas, sok etnikumból álló nomád törzsszövetséget, mondhatnánk, államot alkottak. Ez a nomád államalakulat „hun” néven vált ismertté. A jelentős népszaporulat a fent említett területek népeinek további, Nyugat felé tartó vándorlásához vezetett.^[18] Kapcsolódóan a fentiekhez, a szárgátkai kultúrával, létének megszűntével kapcsolatban a következőket írja V. A. Mogilnyikov: „A szárgátkai kultúra az i. sz. 3. század végén, vagy a 4. század elején megszűnt létezni, nyilvánvalóan a népvándorlás eseményeinek következtében. A lakosság letelepedett része megsemmisült, vagy északra, a tajgazónába menekült, nomád állattenyésztést folytató része pedig a hunok soknemzetiségű együttesében nyugatra vonult, és a magyar etnogenezis egyik elemévé vált. Figyelembe véve a magyarok ugor nyelvét, feltehetjük, hogy a szargatkai kultúra, az egyetlen ugornak vélt nyugatszibérai kultúra, kapcsolatban állt az ősmagyarokkal… ”^[19] V. A. Megjegyeznénk, hogy Vámbéry Ármin tisztán elméleti alapon, régészeti bizonyítékok ismerete nélkül, V. A. Mogilnyikovéhoz némileg hasonló nézetre jutott, már a 19. század végén. Űgy vélte, hogy „ugorok bőségesen voltak Attila seregében”^[20].

A szárgátkai régészeti kultúra területén található Szidorovka település közelében tártak fel egy érintetlen előkelő hun sírt. A temetőt a publikáló régészek az i. sz. 2-4. századokra, vagyis a népvándorlás első évszázadaira keltezik. A feltárt temetőben összesen 564 tárgyat találtak. A szerzők szerint a temető import tárgyai, ezen belül az arany és ezüst tárgyak (ékszerek, veretek, lószerszám díszek) is, déli, délnyugati, vagy keleti-délkeleti irányból érkezhettek a szárgátkai kultúra területére, vagyis szaka-szarmata, kelet-iráni, valamint hsziungnu-kínai jellegűek. Például a szidorovkai fegyveröv két, féldrágakő betétes, állatjelenetes, sárkány-tigrisharcos, négyszögletes aranyveretei ábrázolásainak pontos párhuzamai orhoni és bajkálontúli hsziungnu anyagokból származó bronzveretek. Korábban A. V. Davidova tárta fel a szidorovkai övveretek bronzból készült pontos párhuzamait az ivolginói temetőből, a Bajkálontúlról. A. V. Davidova az általa feltárt bronz övvereteket a hsziungnukra jellemző méltóságjelzőnek véli.^[21] A szibériai régésznő feltételezte, hogy a hsziungnuk ellentétben a szkítákal, elmaradottságuk miatt nem voltak képesek  nemesfém feldolgozására, ezért náluk az előkelők rangjelzései bronzból készültek.

Azonban újabban publikált adatok igazolják, hogy – a mongóliai és belső-mongóliai hsziungnu köznépi sírok és a vezető réteg sírleleteinek tanúbizonysága szerint – a hsziungnu köznép hordott bronzból, csontból készült veretekkel díszített öveket,  míg vezetőik, különösen közülük a legelőkelőbbek, a bronzveretekével azonos jeleneteket ábrázoló, aranyból készült, türkiz betétes veretekkel ékesítették öveiket, lószerszámaikat ^[22]; ^[23].. Vagyis a szidorovkai és iszakovkai, állatküzdelmet ábrázoló övveretek eredete valószínűleg a hsziungnukhoz kapcsolható. Megjegyeznénk, hogy ezek a veretek azonos típusúak az I. Péter-féle Szibériai Gyűjtemény arany övvereteivel, amelyek közül jó néhány ugyancsak emlékeztet a mongóliai és belső-mongóliai hsziungnu-hun előkelőknek az utóbbi évtizedekben felszínre került és mostanában publikált arany sírleleteire. Ugyanez vonatkozik a szidorovkai temető más aranytárgyaira, például a csatokra is.^[24]. (Egyébként I. Péter Ermitázsban őrzött Szibériai Gyűjteményének több mint 250 aranytárgyából mindmáig csak a mintegy 40 kiállított darab publikált^[25]   V. I. Matjusenko és L. V. Tataurova a szidorovkai ásatásról szóló monográfiájuk összegzésében megállapították, hogy nézetük szerint a hunok és a kínaiak hatása Nyugat- és Északnyugat-Szibériára igen széleskörű lehetett.

A szidorovkai leletek között témánk szempontjából különös figyelmet érdemel egy aranyozott ezüstből készült sárkányos falera, és több sárkányos állatküzdelmet tartalmazó négyszögletes arany övcsat.

23. Kép: Sárkányábrázolást tartalmazó aranyozott ezüst falera (szíjosztó korong). Lelőhely: Szidorovka-i hun temető 1. kurgán 2. sírja, Ny-Szibéria. Forrás: MATJUSENKO 1997

24. Kép: Szarmata sárkányos zászló (a chesteri/ény.-angliai római kori kőfaragvány nyomán, ld. Cassius Dio, és a szkíták hadi jelvényéről Arrianus XXXV, vö. az Orlati csont övcsaton hasonló zászló, M. Mode, Ilyasov, Litvinsky.) Forrás: Z. Tóth 2018: 330.

I. sz. 224-ben jött létre a pártus Arsakida uralkodóház legyőzésével a Szasszanida Birodalom, melyben a pártus nemesség megőrizte hatalmát. A Szasszanida Birodalom címere egy szárnyas pávasárkány lett. Ezeknek a jelképeknek az alkalmazása Perzsiában az arab hódítás után szűnt meg (i. sz. 651.). ^[26]

25. Kép: Szimurg ábrázolás szaszanida aranyozott ezüst tálon, Őrzési hely: London British Muzeum. Foto: Nickmard Khoey

A magyaroknál szintén találunk sárkányábrázolásokat, továbbá a Kárpát-medencében találhatók sárkány szót tartalmazó településnevek is.

A kereszténység elterjedését megelőző időszakból (i. sz. 10. század) származnak a Felső-Tisza-vidéki fejedelmi- és fejedelmi kíséret sírokban talált méltóságjelvények, az arany vagy ezüst markolatgombos szablyák, aranyozott ezüst vagy aranyozott vörösréz tarsolylemezek. A leghíresebb arany markolatgombos szablya a csodálatos épségben megőrzött - hun-magyar eredetűnek tartott - un. bécsi szablya, melynek pengéjén két egymással szemben álló sárkány található. ^[27]

26. Kép: Bécsi szablya (Attila kardja), Őrzési hely: Kunsthistorisches Museum Wien.

Hasonló két egymással szemben álló sárkány látható egy belső-ázsiai eredetű hun-avar lunettán (halotti szemfedőre varrt nemesfém maszk félhold alakú, állnál található része) is:

27. Kép: A Bikeqi és Kunbábonyi lunetta

Egy pávasárkányt (szimurg) és egy egyszarvú szárnyas állatábrázolást tartalmaz a Felső-Tisza-vidéki, tiszabezdédi tarsolylemez. Ennek legközelebbi párhuzamai a veszelovoi- (Oroszország, Cseremiszföld, Kr. u. 10. század, ezüst) és a panovoi tarsolylemez (Oroszország, Ural vidék i. sz. 10. század).

28. Kép: Sárkányábrázolás a Tiszabezdédi tarsolylemezen, Őrzési hely: Magyar Nemzeti Múzeum

„Sárkány”-összetételű magyar helynevek:

Magyar Néprajzi Lexikon:

A sárkány szó a magyar nyelvben írott formában először helynévként fordul elő: Inde ad Sarcaju (1193); Sarkanusfeu (Sárkányosfő) (1262); Sarkazzygethe (Sárkányszigete) (1391).^[28]

 Z. Tóth Csaba gyűjtötte össze a történelmi Magyarországon található sárkány eredetű helyneveket az OMM III. katonai felmérése (1910) alapján:

Bősárkány, Szilsárkány, Győr-Sopron vm. (a régi avar kagáni „gyűrű”, Győr körül?)

Bakonysárkány, Veszprém vm. Sárkányfalva, Esztergom vm. (Borovszky: Mo. városai és vármegyéi)

Sárkány, Fogaras vm. (1914 előtti osztrák térkép) ^[29]

Sárkányábrázolások a keleten maradt magyaroknál:

Bolsije Tigani a magyar őstörténet kutatásának egyik legismertebb lelőhelye (oroszul: Большетиганский могильник). A Santala folyó bal partján fekvő kora középkori temető feltárását Alfred H. Halikov ^[30] szovjet régész végezte 1974 és 1984 között. Az ásatások során 156 sírt tártak fel, a temető 10. századi részének kutatását az 1980-as években végezték el. Több kutató úgy véli, hogy a temetőt a 9. század második felében kezdték el használni, így „a lelőhely nem a nyugatra vándorolt, hanem a keleten maradt magyarokhoz köthető. Bár Bolsije Tiganit a kusnarenkovói-karajakupovói kultúrába sorolják, a földrajzi elkülönülés mellett a temetőben jelentkező nagyarányú, a volgai bolgárokra jellemző leletanyag is megkülönbözteti a kusnarenkovói kultúra jellegzetes lelőhelyeitől.” A lelőhely 12 sírjában volt „részleges lótemetkezés, mely a honfoglalás kori rítushoz hasonlóan a halott lábánál került elő, egy csomóban. [...] Jellegzetes leletek a szablyák, melyek ezüst szerelékei az övveretekkel, fülbevalókkal és néhány más ékszertípussal együtt szaltovói jellegűek. [...] Szintén az Urálból érkeztek a honfoglaló magyarokkal az ezüst  halotti maszkok és szemfedők, amelyek további kapcsolatot jelentenek a honfoglalás kori hagyatékkal.”^[31]

29. Kép: Sárkányábrázolásos tárgyak a Bolsije Tigani magyar temetőből, Forrás: SUDÁR 2014: 6. kép

30. Kép: Pávasárkány (szimurg) ezüst tálon. Lelőhely: Vjatka térség, Afanaszjevo Kerület, Kirov Terület, Orosz Föderáció Forrás: FODOR 1975: 197. o. 44. kép.

A magyarságnál fellelhető sárkány ábrázolások, sárkány összetételt tartalmazó településnevek, és minden bizonnyal hagyomány-, kultusz összefüggés „hun kontinuitásra” utal, ami egészen a 10. századig, a kereszténység elterjedéséig tartott.

9. Nagyszentmiklósi kincs, 13. és 14. számú ivócsésze

 31. Kép: A nagyszentmiklósi kincs, 13. és 14. számú ivócsésze. Galvanoplasztikai másolat. Foto: Füzi István

A két ivócsésze formakincsével kapcsolatban Bárdi László[32] a következőket írta facebook oldalamra:

 „Szeretném megemlíteni, hogy 2000-es évek elején Yanqing nomád (feltehetően hun) nekropolisában, a Nagy Faltól északra kínai régészekkel együtt az egyik sírban találtunk egy pontosan ilyen szakrális (?) tárgyat: állatlábakon álló ovális ivócsészét, az egyik végén befelé forduló (sárkány?) fejjel, körbefutó geometrikus díszítéssel, stb. A teljes egybevágóság megerősíti a magyarság keleti eredetének feltételezését. Sajnálom, hogy ez a kínai régészeti lelet ismeretlen a nyugati kutatók előtt, ahogyan az 1799-es lelet pedig ismeretlen a kínai kutatók előtt. Mindkét lelet együttes ismerete pedig végképpen különlegesen ritka esemény...”

Tehát „a Nagy Faltól északra”, vagyis  Belső-Mongóliában, az ázsiai hunok ősi szállásterületén tárta fel egy kínai és magyar résztvevőkből álló régész expedíció a nagyszentmiklósi kincs 13. és 14. ivócsészéinek pontos párhuzamát. Ez a tény egyértelmű és közvetlen bizonyítéka annak, hogy a honfoglaló magyarság ötvösművészetének bizonyos motívumai már az ősmagyarságnál és a hunoknál is megjelentek. Ezek a motívumok a hun-szkíta világ művészetének a népvándorlás kezdetétől a magyar honfoglalásig átörökített emlékei.

(Bárdi László közléséért ez úton mondok köszönetet.)

SUMMARY

The motifs of the goldsmith works excavated  mainly in the Central Ural District, dated to the 3-13 Centuries A. D. and collected on the  „eurasian silver” website can be observed on the Scythian, Parthian, Persian, Hunnish goldswmith works and also on the goldsmith works of the Land-Conquering  Magyars (9-10 Centuries A. D.), among  others on the  Nagyszentmiklós treasure-trove. This fact refers to the Scythian-Hunniish–Magyar continuity.

Irodalom

BALÁZS-SZELÉNYI 1990: Balázs György - Szelényi Károly: Magyarok. Egy európai nemzet születése. Novotrade Rt, Budapest, 1990.

BENKŐ 1987-1988: Benkő Mihály, Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti álarcának eredetéről. Antik Tanulmányok 33:2(1987-1988) pp. 169-200; Mihály Benkő, Burial masks of mounted Nomadic peoples…Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae, XVI. (1992-93, 113-133.

BENKŐ 2001: Benkő Mihály: Julianus nyomdokain Belső-Ázsiában, Timp Kiadó, Budapest 2001

BICHURIN 1851: N. J. Bichurin: Sobranie svedenii o narodah obitavshih v Srednei Azii v drevnie vremena (Adatok gyűjteménye az ősi Közép-Ázsia népeiről), St. Petersburg, 1851., Vol. I. (új kiadás Moszkva-Leningrád, 1950)

BOTALOV 2000: Botalov Sz. G.és Ivanova I.O. által szerkesztett kétkötetes monográfia: Drejvnyjaja isztorija Juzsnogo Zauralja I-II. Cseljabinszk 2000.

BRASINSZKÍJ 1979: Josif Benjaminovics Brasinszkij: Szkíta kincsek nyomában. Leningrád–Budapest, 1979

CSERNYECOV 1953: Csernyecov V.N. Drevnjaja istorija Sredn’ego Priobja. Moszkva 1953.

DAVIDOVA 1971: A. V. Davidova. Problema khudozhestvennyykh bronzov khunnov. In: SA 1971/1

DIODORUS 1967: Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész: Bibliothéké című művének II. könyve 43. fejezetéből, angol kiadás: Diodorus of Sicily in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, 1967 (The Loeb Classical Library). 28-29. o.

ERDENEBAATAR 2015: D. Erdenebaatar, Balgasyn tal dakh Gool Mod-2-üz khunnugijn azguurtnü bulsnü szudalgaa. Ulanbaatar, 2015.

ERDENEBAATAR 2020: D. Erdenebaatar, Az európai hunok kultúrája. Kelet Kapuja,  IV/3, 2020 július-szeptember, 28.

ERDÉLYI-BENKŐ 2005: Erdélyi István-Benkő Mihály, Szargatkai kultura és a hunok, Eleink IV. évfolyam 2. szám (2005)

Erdélyi István: HOL LEHETETT A MAGYAR ŐSHAZA, MEG EGYES ROKON NYELVEINK - Julianus barátai (blog.hu), www.julianusbaratai.blog.hu/2019/11/23/erdelyi_istvan_hol_lehetett_a_magyar_oshaza_meg_egyes_rokon_nyelveink, letöltve: 2023-10-20

FODOR 1975: Fodor István, Verecke híres útján … A magyar nép őstörténete és a honfoglalás. Gondolat, Budapest, 1975

GALANINA-GRATCH 1986: Liodmila Galanina et Nonna Gratch: L’art de scythe, México, 1986

GÁLL 2019: Gáll Erwin: A hatalom forrása és a magyar honfoglalás, Budapest, 2019.

HENSELLEK: Betti Hensellek, Eurasian Silver, www.eurasiansilver.com, letöltve: 2023-10-17

HUNTINGTON: Huntington J. C: The Range of the „Cosmic” Deer, Deer Presentatioin.ppt (huntingtonarchive.org), www.huntingtonarchive.org/resources/downloads/webPresentations/deerPresentation.pdf, hozzáférés: 2023-10-16

ISHJAMTS 1994: Ishjamts N, “Nomads in Central Asia.”, In: HCCA II (HCCA II = History of civilizations of Central Asia, Volume II. The development of sedentary and nomadic civilizations: 700 B.C. to A.D. 250. Harmatta, János, ed., 1994. Paris: UNESCO Publishing.)

JEROMOS. Szent Jeromos 77. levele, in: hagibal.blogspot.hu/2013/04/hun-invazio-kozel-keleten-395-ben.html, letöltve: 2017-01-12

KÉZAI 2023: Kézai Simon mester Magyar krónikája, ford.: Szabó Károly, Nemzeti Örökség Kiadó, Budapest, 2023

KYZLASOV 1988: L. R. Kyzlasov. V Sibirju, nevedomoju za pismennymi tainstvennimy. In: Janin V. L.: (red.: Puteshstvija v drevnost. Moskva, 1988, 16-49.

LÁSZLÓ 1973: László Gyula, Lehel kürtje. Jászberény, 1973.

LIPCSEI: Lipcsei Ildikó: Az ókori Irán birodalomszervező dinasztiái - médek és perzsák www.matarka.hu/koz/ISSN_0866-6032/tomus_27_1_2009/ISSN_0866-6032_tomus_27_1_2009_217-236.pdf, hozzáférés: 2009. április 25.

MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON 1977: Magyar Néprajzi Lexikon (szerk.: Ortutay Gyula), Budapest, 1977.

MARCALI 1898-1905: Marcali Henrik: Nagy Képes Világtörténet, Budapest, 1898-1905

MATJUSENKO 1997: Matjusenko V.I.– Tataurova L.V. Mogil’nik Sidorovka v Omskom Priirtishe. Novoszibirszk 1997.

MATVEJEVA 1993: Matvejeva N.P. Szargatszkaja kul’tura na Szrednyem Tobole. Novoszibirszk 1993.

MATVEJEVA 1995: Matvejeva N.P. Kraj v rannem zheleznom veke. In: Istorija Kurganskoj oblast’i. Kurgan 1995.

MOGIL’NYIKOV 1983: Mogil’nyikov V.A. K sostojanii voprosza. In: Etnicheskie processi. Izhevsk 1983.

MOGIL’NYIKOV 1992: Mogil’nyikov V. A. Sargatszkaja kul’tura. In: Moskova M.G. (szerk.), Stepnaja polosa aziatskoj chast’i SSSR v skifo-sarmatskoe vremja. (Serija Arheologija SSSR) Moskva 1992. 292 – 311.

MOLNÁR 1953: Molnár Erik: A magyar nép őstörténete, Budapest, 1953

MÚLT-KOR 2014: Múlt-kor 2014: Fényképeken Gol Mod 2 kincsei

NAPOLSKIKH 1997: Napolskikh V.V. Vvedenyije v istoricheskuju uralistiku. Izhevsk, 1997. (A korábban Göttingában tartott előadássorozatának átszerkesztett szövege. A kérdés szakirodalma egyébként óriási és az nagyrészt a magyarországi könyvtárakban hiányzik, a magas nemzetközi kölcsönzési költségek miatt ez év márciusa óta már gyakorlatilag behozhatatlan. A legteljesebb vonatkozó bibliográfia megtalálható a Botalov Sz. G.és Ivanova I.O. által szerkesztett kétkötetes monográfiában: Drejvnyjaja isztorija Juzsnogo Zauralja I-II. Cseljabinszk 2000.)

NÉMĀTI 1911: Némäti Kálmán: Nagy-Magyarország ismeretlen történelmi okmánya, 1911. , reprint 2001.

PALOTÁS 2011: Palotás György A római sárkányos zászló, a draco Katonai felszerelés vagy hatalmi szimbólum?, Belvedere 2011/XXIII.3.

PULLEYBLANK 1962: E.G. Pulleyblank: Hsiung-nu, Asia Major, 1962/3, 9:59-144 and 206-265, Appendix, The Consonantial System of Old Chinese, Part II.

RUBRUK 2002: Rubruk útleírása 1255-ből, in: Győrffy György (szerk., ford.): Julianus barát és a Napkelet felfedezése, Budapest, 2002. http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0020.html, letöltve: 2018-12-23.

RUDENKO 1962: C. I. Rudenko, Sibirskaja kollekcija Petra I. (Arkheologija SSSR, svod arkheologicheskikh istochnikov. Moskva-Leningrad, 1962.

SUDÁR 2014: Sudár Balázs - Petkes Zsolt: A honfoglalók viselete. Magyar őstörténet 1. Budapest, Helikon, 2014.

TÉLFY 1863: Télfy János Magyarok őstörténete. Görög források a scythák történetéhez. Pest 1863.

TÓTH 1969: Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról in: MTA II. Oszt. Közl. 19. 1969, 85-95. o.,

TREASURES 2011: Treasures of the Xiongnu (Szerkesztő: D. Tsevendorj). Ulanbaatar 2011.

VÁMBÉRY 1898: Vámbéry Ármin. A magyarság keletkezése és gyarapodása. Budapest, 1898.

XIONGNU ENCYCLOPAEDIA 2013: Xiongnu Encyclopaedia (Szerkesztő: D. Tseveendorj). Ulanbaatar, 2013.

Z. TÓTH 2018: Z. Tóth Csaba (Pécs): 8-10. századi ujgur falfestmények a Turfán-oázisból — a bezekliki kolostorváros ’pogány’, buddhista és manicheus emlékei, in: ACTA HISTORICA HUNGARICA TURICIENSIA XXXIII. évfolyam (2018) 11. szám, 311-333

 Jegyzetek

[1] Betty Hensellek művészettörténész és régész, a New York-i Metropolitan Múzeum munkatársa, tagja a The Met Ókori Közel-Kelet Művészeti Osztály tanácsadó bizottságának. Hensellek széles körben végzett Nyugat-, Közép- és Észak-Ázsiában terepmunkát.

[2] A Volga és Káma folyók vidékén, a mai Baskíria térségében a 13. század első felében Julianus barát magyar nyelvű népet talált, és ezért a latin Ungaria Maior (=Nagyobb Magyarország) nevet adta az országnak. Ezt a területet később Rubruk 1255-ben készült útijelentésében Magna Hungaria-nak (=Nagy Magyarország) hívta. A későbbiekben ez az elnevezés terjedt el.

[3] A szakirodalomban a Hampel József féle számozás terjedt el:

[4] Dúcz László (1945 – 2009) magyar erdész, író, őstörténet-kutató, solymász.

[5] A turulmadár nyomában weblap, 2.1.3.1, www.turul.info/turul/regeszet, letöltve: 2023-10-15

[6] Benkő M, Julianus nyomdokain Ázsiában. Budapest, 2001: 38.

[7] [A szkíták] „alapítottak két gyarmatot: az egyikhez Asszíriánból telepítettek át (ti. embereket – B. I.) Paphlagonia és Pontus vidékére, a másikhoz Médiából jöttek, és a Donnál telepedtek le, ahol később a telepeseket szauromatáknak (v. szarmatáknak – B. I.) hívták. Sok idő múlva történt, hogy a szauromaták hatalmasokká lettek, és egy nagyobb vidéket Szkítiában elpusztítottak, a meghódított terület lakóit kiirtották, és a vidék nagyrészét pusztává változtatták.” [Diodorus : Bibliothéké Lib. II. 1961. c. 43.]

[8] Panovo (abtk.hu), www. arpad.abtk.hu/hu/adatbazisok/lelohelyek/kelet-europa/panovo, hozzáférés: 2023-10-20

[9] KÉZAI: Kézai Simon mester Magyar Krónikája (oszk.hu),  www.mek.oszk.hu/02200/02249/02249.pdf, letöltve: 2023-10-20

[10] MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON 1977., MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON (oszk.hu), www. mek.oszk.hu/02100/02115/html/, letöltve: 2023-10-20

[11] A szkíta sárkánykígyókról Arrianus– Tekhné taktiké, 35. – így ír: „A scytha hadjelek (zászlók) sárkányok, melyek arányos hosszuságú póznákon függnek. Készülnek pedig összevart szines ruhadarabokból, fejeik és egész testök egész a farkig kigyókat ábrázolnak.” – Télfy János fordítása [Télfy, 1863]

[12] Z. TÓTH 2018: 311. o.

[13] Részletek a kínai évkönyvekből, a mongóliai hunokról: „Kr.e. 200: Az ötödik hold [-hónap] idején mindenki összegyűlt Lun-chen-ben („Sárkány Háza”, a Hangay-hegységtől északkeletre, ld. térképen Lün, vagy Lungein-Bulan), ahol áldozatot mutattak be az ősöknek, az Égnek, a földnek és a szellemeknek. Ősszel, amikor a lovak kövérek lettek, mindenki összegyűlt és megszámolták a népet és az állatokat.”[Bichurin, Szentpétervár,  1851]

[14] ”A Shi-chi szerint a hun (Hsiung-nu) uralkodó nagy találkozót tartott minden év ötödik hónapjában (i.e. nyár közepén) Lung városában, ahol áldozott az őseinek, égnek és földnek, és a szellemeknek (vagy az ég és föld szellemeinek, Han-shu 94A.0596.1). A Hou Han-shu azt mondja (119.0907.1), hogy “a hunok szokása, hogy három lung-ot áldoznak évente. Az első, ötödik és kilencedik hónap wu napján mindig az ég istenének áldoznak”. A Lung szó előfordul Pan Ku feliratán, amit Tou Hsien tábornok tiszteletére készített, akit dicsőített, mert “elégette Lao-shang a Lung udvarban” (Mao-tun sanjü követője, Hou Han-shu 53.0746.1). Néhány kínai szerző szerint a Lung jelentése “sárkány”, mondván, hogy a hunok főistene egy sárkány volt. …”. [PULLEYBLANK 1962: 1962/3, 9: 59-144 and 206-265]

[15] ERDENEBAATAR 2015

[16] XIONGNU ENCYCLOPAEDIA 2015: 62. o.

[17] Az Isim és a Tobol folyók vidéke, mint elképzelhető magyar őshaza, már igen régen foglalkoztatja a magyar kutatókat (Zichy Istvánt, majd később Ligeti Lajost). Molnár Erik feltételezte, hogy az ugor őshaza a szárgátkai kultúra elterjedési területén volt az i. e. I. évezredben. Írásaiban természetesen nem említette meg az akkor számára még ismeretlen kultúra nevét [MOLNÁR 1953]. A magyar őshazával foglalkozó magyar régészek közül Fodor István az ősmagyarokat jelölte meg a szárgátkai kultúra hordozóiként. Az egyik jeles udmurt nyelvész lényegében hasonlóképpen vélekedik [NAPOLSKIKH 1997]. Még az 1950-es évek elején, Csernyecov V. N. [CSERNYECOV 1953] javasolta azt a szárgátkai kultúra etnikai problémájának megoldásaként, hogy a kultúra hordozóiban ős-ugorokat – ősmagyarokat és szavírokat tételezzünk fel. Az, hogy iráni vezetőréteg meglétére következtessünk a kultúrán belül, nem tűnik problematikusnak, így ebből a szempontból Matvejeva [MATVEJEVA 1993, 1995] és V. A Mogilnyikov [MOGILNYIKOV 1983] véleményével is egyetérthetünk (vö: Botalov és mások). Nem érdektelen az a tudományos feltételezés sem, miszerint a szárgátkai kultúra hordozói valójában a szamojédek ősei lettek volna. [KYZLASOV 1988: 16-49.] [ERDÉLYI-BENKŐ 2005: 5. sk.]

[18] MATJUSENKO 1997: 254 sk.

[19] MOGIL’NYIKOV 1992: 310-311, Erdélyi 2005: 5-18.

[20] VÁMBÉRY 1898: 47

[21] DAVIDOVA 1971: 93-105.

[22] Xiongnu Encyclopaedia 2013: 99

[23] TREASURES of the Xiongnu,, Ulan Bator 2011, 130.

[24] Vö.: RUDENKO 1962: 1, 4. rajz, II, III, IX. táblák

[25] Ibid,  5

[26] PALOTÁS 2011: 103-104. o. A rómaiak a sárkányos hadijelekkel már a i. e. 1. században szembe találkoztak, amikor a keleti irányú terjeszkedésük során Mezopotámiában beleütköztek a Pártus Birodalomba. Míg a rómaiak a seregtesteket kürtjelekkel, addig a pártusok zászlójelekkel és dobolással irányították. A pártusok nyitott szájú fejből, és hozzá csatlakozó textilcsíkos farokrészből álló sárkányos zászlói más funkciót is elláttak. Szélzsákokhoz hasonlóan mutatták a szélirányt, amire a lovas-íjászoknak volt szükségük a célzáshoz. A pártusok több alkalommal súlyos vereséget mértek a rómaiakra. Leghíresebb ezek között az i. e. 53-ban Carrhae város közelében megvívott ütközet volt. Az ütközetben a pártus Surena megsemmisítő vereséget mért a Marcus Licinius Crassus vezette római seregre. Maga Crassus is életét vesztette.

Később, a népvándorlás korában (i. sz. 2. századtól) a rómaiak a szarmatáknál, alánoknál ismét találkoztak a sárkányos hadijelekkel. A nyugat felé induló északi hunok a sztyeppei népek egy részét integrálták, másik részüket nekinyomták a római limesnek (a császárkorban létesített határvédelmi rendszer). Palotás György a következőket írja: „A sárkányos zászló használata igen széleskörűnek látszik a forrásaink alapján. Mielőtt a római hadseregben használni kezdték volna, már igen népszerű volt a steppei nomád és a keleti barbár államalakulatok hadviselésében. A rómaiak először (nem először, lásd fentebb. - B. I.) a dracót is felvonultató barbár népek hadseregeiben találkoztak velük a i. sz. 2. század folyamán. A sárkányos zászlót kezdetben nem is a római eredetű egységek alkalmazták, hanem az idegen segédcsapatok. A kutatók között vitatott, hogy vajon melyik nép auxiliaris csapatainak (segédcsapatainak) köszönhetően terjedt el a Római Birodalomban. Egyesek úgy tartják, hogy már a 2. század elején megtörtént az átvétele a dák háborúk hatásaként, mások viszont a szarmata és alán törzsek elleni háborúk eredményének vélik az adaptációját. Arrhianos 135-ös alánok elleni háborúja, valamint a Taktikének a hippika gymnasiára vonatkozó közlései, valamint Marcus Aurelius háborúi és a 175-ös békekötésben foglaltak utóbbi feltételezést támasztják alá. A sárkányos zászló történetében a i. sz. 2. század végétől egy új aspektus figyelhető meg. A római történelemben hatalmi színezettel is gazdagodott eddigi harctéri szerepe. Az i. sz. 3. században élt császárok életrajzai kapcsán többször történik utalás a kígyó védelmező funkciójára. Ennek a jelenségnek első felbukkanásának időpontja erősen vitatott, ugyanis a Historia Augusta keletkezésénél jóval korábbi eseményeket ír le. A sárkánykígyó ekkor még a hatalom elvont jelképét és attribútumát jelentette. A i. sz. 3. század végétől intenzív fejlődés figyelhető meg mind a római katonai használata, mind pedig a hatalmi jelképként való alkalmazása esetében. Előbbiről a legfontosabb forrásunk a 4–5. századi szerző, Vegetius számos érdekes adatot közölt. A draco az ő korában már nemcsak a segédcsapatoknál volt nélkülözhetetlen eszköz, hanem a római csapatoknál is. Másrészt a 273-ban Rómába került perzsa bíborszínű dracones átvételével, majd a katonai ékszerek (torques) és dona militaria keleti jellegű diadémként való használatával párhuzamosan a sárkányos zászló a császári hatalom tényleges szimbólumává vált. A draco hatalmi jellegű felhasználásának a i. sz. 4. század közepét a virágkorának kell tartanunk, amint azt kimutattuk Iulianus Apostata argentoratei győzelmének, majd császárrá választásának, és 363-as perzsa hadjáratának bemutatása során. Hatalmi szerepének hanyatlása és későbbi eltűnés azonban már ekkor előrevetül a kereszténység térnyerésével.”

[27] „Őriznek is a bécsi művészettörténeti múzeum kincstárának világi jellegű ékszerei gyűjteményében egy csodaszép, a X. század vége felé készült fegyvert, amelyet … hol Attila-kardnak, hol pedig Nagy Károly-kardnak neveznek. Ennek a szablyának enyhén ívelt, s az íveltebb oldalán élezett acél a pengéje, de a lap tartását növelő, kidudorodó pengefoktól a hegyéig borotvaéles fokéle is van. Vércsatornájába aranyozott vörösréz betétet illesztettek, amely állatküzdelmi jeleneteket és pálmahajtásokat (palmetta) mintáz. A kard markolata a biztosabb fogás érdekében kissé meghajlik az él felé. Az acél markolatrészre fából készítették a fogót, és azt roppant erős anyaggal, egy kifejezetten a bőréért halászott tengeri porcoshalfajtának, rájának a bőrével vonták be. Körte alakú aranylemez markolatgombját két hosszanti nyúlvány rögzíti a nyélhez. Ez utóbbit a markolat tövében erősíti egy aranylemez gyűrű, feljebb pedig három, ékkövekkel díszített, aranyozott ezüstpánt is. Keresztvasa aranylemezzel borított, gömbös végű, középütt kiszélesedő és lehajló szárú. A markolat fémrészeit szalagfonatot utánzó rozetták (rózsa alakú ábrák) és palmetták kombinációjá¬ból álló mintázat díszíti. Hüvelyének fémveretein is hasonlóan gazdag a díszítés.

Azt, hogy ez a remekmívű, pompás fegyver hogyan került a német császári kincstárba, sőt azt is, hogy milyen babonás félelem övezte, egy Lambert nevű szerzetes, aki egykor IV. Henrik császárt (1056-1106) Herzfeldből Mainzba kísérte, így meséli el: … Megjegyezték pedig, hogy ez a kard volt az, amellyel a hunok hajdan nagyhírű királya, Attila, a keresztények kiirtására és a gallok elpusztítására ellenségesen dühöngve tört. Tudniillik ezt a kardot a magyarok királynéja, Salamon király (1063-1074) anyja adta korábban ajándékba Ottónak, a bajorok hercegének, amikor Henrik király az ő tanácsa és fáradozása révén a fiát atyai királyságába visszahelyezte volt. …Valószínű tehát, hogy ez, az Anasztázia királyné által 1063-ban eladományozott díszfegyver, amely eredetileg Géza fejedelem hatalmi jelvénye lehetett, akkor került István - pogány nevén Vajk - birtokába, amikor a fejedelmi méltóság reá szállt. …". [http://www.nemzetijelkepek.hu/korona-kard.shtml]

[28] MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON 1977: Sárkány szócikk

[29] Z. TÓTH 2018: 330-332 o.

[30] Alfred Haszanovics Halikov (1929—1994) szovjet és orosz történész, régész, a tatárok történelméről szóló számos könyv szerzője.

[31] SUDÁR 2014: 46-48. A szokás hun-türk eredetű. Vö.: BENKŐ, 1987–88, 169–200.  

[32] Bárdi László (1932 - ) orientalista, egyetemi docens.

László Gyula elemzésében a kincset a rovásírás megléte avagy hiánya alapján két részre bontotta: a fejedelem és a fejedelemasszony készletére. Ő a kincset a honfoglalóknak tulajdonította. A nagyszentmiklósi kincs 2. számú korsója, két bol’saja anikovskaiai tál és Anonymus Gesta Hungarorum című művének összevetése szembeötlő azonosságokat mutat. Bol'saja Anikovskaia térségében találta meg később - 1236-ban - Julianus barát a keleten maradt magyarokat. Julianus barát 1237-ben megpróbált visszatérni a Magna Hungarianak nevezett térségbe, de csak Moszkvától valamivel keletebbre, Szuzdalig jutott, mert előző úti céljának területét a mongolok közben elpusztították. A térségben a 3. és 13. század között keletkezett nagyszámú régészeti leletet találtak, melyek közé tartozik a két, említett tál. Ezek a tények a magyar eredetet támasztják alá. Ugyanakkor a nagyszentmiklósi kincs és a bol'saja anikovskaiai tál összevetése a kul obai (Krim félsziget) szkíta királyi sírban (i. e. 4. sz.) talált arany griffekkel a szkíta-hun-magyar folyamatosságot bizonyítja.

Valószínűsíthető, hogy a kincs elrejtésére magyar-magyar hatalmi ellentét során került sor. Nagyszentmiklóstól mindössze 5 km távolságra van a nagyőszi csata helyszíne, ahol Szent István serege legyőzte Ajtony vezért. Ajtony vezér (? – 1028?) nemzetségfő Szent István uralkodása idején, Magyarországon. 1000 körül törzsi államot hozott létre az Al-Duna és a Maros-köze tájékán Marosvár székhellyel. Szent István királytól függetlenül gyakorolta hatalmát. A nagyőszi csatában 1028-ban vereséget szenvedett Csanád vezértől, és uradalma széthullott.

Anonymus: Gesta Hungarorum

Anonymus a következők szerint írja le Álmos születését:

„Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak - ami latinul annyi, mint szent -, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!”

Anonymus leírja azt is, hogy hol érték el Oroszországot:

„Az Úr megtestesülésének nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében, amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szcítia földjéről nyugat felé. Közöttük kijött Álmos vezér, a Mágóg király nemzetségéből való Ügyek fia, jó emlékezetű férfiú, uruk és tanácsadójuk nekik; kijött pedig a feleségével meg a fiával, Árpáddal, valamint a nagybátyjának, Hüleknek két fiával: Szovárddal és Kadocsával, továbbá az ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy sokaságával. Sok-sok nap pedig puszta tájakon vonultak; az Etel folyót pogány módon tömlőn ülve úsztatták át, és sehol városba vagy emberi lakóhelyhez vezető utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak mindaddig, amíg Oroszországba nem értek azon a részen, melyet Szuszdalnak hívnak. Ifjaik majdnem mindennap vadászaton voltak; ezért aztán attól az időtől fogva mindmostanáig a magyarok jobb vadászok is, mint a többi nemzetek. És Álmos vezér meg övéi mind ekképpen vonulva léptek Oroszország földjére azon a részen, amelyet Szuszdalnak hívnak.”

[ANONYMUS: GESTA HUNGARORUM, fordította: Pais Dezső, mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm#4, letöltés 2024-01-07]

Szuzdal (oroszul Су́здаль) oroszországi város, a Szuzdali járás központja. A Kamenka folyó partján, Vlagyimirtól 26 km-re északra fekszik. Nagy történelmi múltú, műemlékekben gazdag város, az Oroszországi Arany Gyűrű része. 2013-ban 10 240 lakosa volt.

A krónikák először 999-ben említik Szuzdalt, az orosz őskrónika szerint pedig 1024-ben pogánylázadás tört ki a városban. A 12. században, Jurij Dolgorukij nagyfejedelem idején a Rosztov-szuzdali fejedelemség központjává vált. 1157-ben a fővárost áthelyezték Vlagyimirbe és a fejedelemséget átnevezték Vlagyimir-szuzdalinak. A 13. században önállóvá vált, a 14. sz. elején pedig a Szuzdal-Nyizsnyij Novgorod-i fejedelemség központja, majd az Aranyhorda vazallusává vált. Az 1360-as évektől kezdődően több évtizedes zavaros időszak kezdődött az Arany Hordában, ami együtt járt a központi hatalom meggyengülésével. 1392-ben Szuzdalt bekebelezte a Moszkvai Nagyfejedelemség.

Bol'saja Anikovskaia

Dúcz László meglátása szerint a hun, avar vagy magyar Turul-ábrázolásoknak van egy rendkívüli sajátossága: ezeknek a madaraknak bizony füle van, és nem tollból, mint a fácánnak vagy a bagolynak, hanem változóan, hol kutyáé, hol lóé vagy éppen macskáé. Ez egy olyan idegen testrész a madáron, ami nem kerülhetett oda véletlenül vagy tévedésből. Attila zászlaján lévő „korona” a madár fején fül, „füles” az avar nagyszentmiklósi kincs Turulmadara, és ugyancsak füle van a Rakamazon, két női sírban talált korongon is a Turulmadaraknak. De megtaláljuk ezt a fület ábrázolást a későbbi magyar népművészetben is, a rábaközi lapos hímzésben éppúgy, mint a mezőségi madaras életfán.

Egy szellemes magyarázat erre a problémára: „A trulmadár jelkép. Eleinknél is az volt már a szkíta időkben is. És mivel az „igazi” turult senki sem látta, mindenki csak hallott róla (a fülével) az alkotóművész ötvösmester ezt úgy jelezte, hogy fület adott a madárnak”.

A szentpétervári Ermitázs és más orosz múzeumok sok olyan Kaukázus környéki szkíta emléket őriznek, amelyek „füllel” ábrázolják a ragadozó madarak egy típusát. Ráadásul ilyen  ábrázolás a világon máshonnan nem került elő. Tehát ha elfogadjuk, hogy a fül nem véletlenül került a madarakra és hazánk jelenlegi területén kívül van egy terület, és csak egy terület, ahol ilyen madarak sokaságát mutatja fel a régészet, akkor ebből a megközelítésből is bátran kijelenthetjük, hogy a magyarság erről a vidékről származik. A cseljabinszki múzeumban látható, Anyikovszkoje faluból származó edényeken ábrázolt jelenetek és díszítő motívumok könnyen párhuzamba állíthatók a Kárpát-medencében talált, és a honfoglaló magyarokkal kapcsolatba hozható nagyszentmiklósi kincs edényein láthatókkal. . [A turulmadár nyomában, 2.1.3.1, www.turul.info/turul/regeszet]

A Bol’shaia Anikovskaia-i kincs

Négy ezüst edénykészletet találtak a mai Bol'shaia Anikovskaia (Большая Аниковская) falu közelében, az Orosz Föderáció Perm tartományának Cserdinszkij járásában (Чердынский Район). A falu mintegy 20 kilométerre délre fekszik Cherdyn városától, a Vishera folyó jobb partján, amely a Kama folyó mellékfolyója. Az Orosz Birodalom és a korai Szovjetunió idején a falut egyszerűen Anikovskaiának (Аниковская) hívták. Valamikor a huszadik század első felében a falu egy Bol'shaia Anikovskaia és egy Malaia Anikovskaia részre oszlott, amelyek megfeleltek a falu Shchugor folyó feletti és alatti részének, amely a Vishera mellékfolyója. A mai Bol'shaia Anikovskaia továbbra is lakott, de Malaia Anikovskaia többé-kevésbé földrajzi emlékké vált.

Az első kincset, amelyet I. Bol'shaia Anikovskaia néven neveztek el, 1909-ben fedezték fel, amikor a falut Anikovskaia néven ismerték az Orosz Birodalom Permi kormányzóságának (Пердынский Уезд) Cserdinszkij megyéjében (Пермская Губерния). A Shchugor folyó bal partján, mintegy 200 méterre a Visherától, Anna Filippovna Iakutova egy emberfejű madárral díszített tálat, egy arab feliratú csészét, 3 torkot (grivna) és 2 nagy öntvényt (537 g és 346 g súlyú) talált, mindezt egy erőddel díszített tányérban (Darkevich 1976, 28; Talitszkaja 1960, 160). Iakutova 200 rubelt kapott a cserdyni hatóságoktól; az edényeket a Birodalmi Régészeti Bizottságtól küldték a Birodalmi Ermitázs Múzeumba 1913-ban (Lunegov 1979, 35). A leletek még mindig az átnevezett Állami Ermitázs Múzeumban találhatók.

A második lelőhelyet, a Bol'shaia Anikovskaia II-t 1936-ban fedezték fel, amikor a falut Anikovskaia néven ismerték az Orosz Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság Permi területének Cserdinszkij járásában (Чердынский Район). Szántás közben egy földműves, Ivan Sztyepanovics Mogilnyikov három edényt talált – egy vadászjelenettel díszített tányért, ezt a tányért egy nőt hordozó sassal és egy szarvassal díszített karéjos tálat – a batraki kolhozunk "Uzhaikova" néven ismert szántóföldjén (Trever és Lukonin 1987, 126). A tárgyakat először a Cherdyn Regionális Múzeumba szállították, de egy hónappal később, 1936 júliusában elküldték az Állami Ermitázs Múzeumba, ahol ma is találhatók. Ez a lelet az S-217 számmal rendelkezik.

A harmadik, Bol’shaia Anikovskaia III névre keresztelt kincs egy töredezett kancsó, amelyet 1959-ben találtak a Permi megye Cherdynskii kerületében (amelyet akkor Molotov Oblastnak neveztek). Nyikolaj Nyikolajevics Kolmogorcev egy új disznóól építése közben találta meg a darabokat az akkori Malaia Anikovskaiában, a Shchugor folyó jobb partján (Lunegov 1979, 35). Kolmogorcev behozta a gyűrött nyakat és fogantyút a Cherdyn' Regionális Múzeumba. Egy évvel később egy építőmunkás az edénytesthez tartozó kancsó másik darabját hozta el egy helyi régésznek. Mindhárom darab a Cherdyn’ Regional Museumban található (Lunegov 1979, 35; Cherdyn’ Regional Museum).

A negyedik, Bol’shaia Anikovskaia IV névre keresztelt kincs egyetlen tányér, amelyet egy vadászjelenet díszített, amelyet Tais’ia Iakovlevna Mogil’nikova talált meg kertészkedés közben. Férjével, Mihail Andreevicsszel mélyebbre ástak, hogy megnézzék, van-e más is a tányérhoz, csak az egyedül volt lerakva. Mogilnikovék azonnal levelet írtak a Cserdyn Regionális Múzeumnak, és Il'ia Alekseevich Lunegov volt igazgató leutazott, hogy megnézze a tányért, és beszéljen Mogil'nikovékkal. A házaspár a tányért a Cherdyn' Regional Museumnak adományozta, ahol ma is található (Lunegov 1979, 35; Cherdyn' Regional Museum). [Betty Hensellek: Eurasian Silver, www.eurasiansilver.com, letöltve: 2024-01-07]

A griffmadarat általában egy mitológiai, valóságban nem létező állatnak tekintik, amelynek saskeselyű feje és oroszlán teste van. A griff a Kr. e. 4. században megjelenik szkíta állatábrázolás formájában, majd a Kr. u. 9-10. századi magyarsághoz köthető tárgyakon. Írásos formában szerepel Kézai Simon Magyar krónikájában és szájhagyományként fennmaradt a Fehérlófia mondában is. Mindez a szkíta-magyar folyamatosság egyik bizonyítéka.

Szembeötlő azonosság állapítható meg a szkíta griff és a magyar - az anikovskai tálakon és a nagyszentmiklósi kincs 2. korsóján - látható turul feje között (griff fejű turul).

Keleti kapcsolat

Bárdi Lászlótól a következő facebook hozzászólást kaptam:

A nagyszentmiklósi kincsek díszítésének vizsgálata

László Gyula professzor már kifejtette, hogy a 19. csésze pálcikás hálózata szoros rokonságban van a koronázási palást legalsó, vértanúkat ábrázoló sorának 1031-ben készült hímzésével. Ezt a megállapítást megerősíti, ha nemcsak a pálcikás hálózatot, hanem a beléjük foglalt korongok alkotta egész díszítés rendszert vizsgáljuk. A 3. és 4. vázát díszítő keresztek, sarkaiban a szögekkel, először a Karoling dénárokon jelennek meg Kr. u. 790-ben, éppen amikor Nagy Károly fölszámolta az Avar államot. Ezért az ilyen típusú keresztek nem kerülhettek az avar udvarokban készült díszítésekre. Ezen kívül az ilyen típusú keresztek alapjában különböznek az avar X díszítésektől, amint az + összeadás jel alapjában különbözik az X szorzás jeltől, ráadásul az avar X díszítést mindig négyzet kereteli, a 3. és a 4. vázán a kereszteket (sarkaiban a szögekkel) soha. Ezért a 3. és 4. váza csak avar idők után keletkezhetett. A bácstopolyai avar csonttegezen a közönséges galajnak (Gallum mullogo) csak négy éppen keresztben álló szirma van, ezzel szemben a nagyszentmiklósi 1, 5. és 6. váza díszítésén Bartha Dénes professzor szerint a középen levő kerek termőt négy kerek szirom veszi körül rézsútas tengelyen, közöttük és mögöttük meglehetősen pontosan keresztben állnak a kecskerágó (Euonymos verrucosus) hosszú csészelevelei. Pontosan ilyen rajzolatú kecskerágó virágok viszont a X. századi honfoglaláskori leleteket díszítik, melyeket Szeged-Bojárhalmon (MFM 14/1890), és Nagytermián (MNM 76/1876.2) találtak, és így azok a honfoglalás korába keltezik az 1, 5. és 6. kancsót. A nagyszentmiklósi 2. kancsó nyakán a keresztben álló négy szirmot éles mélyedés különbözteti meg a bácstopolyai avar közönséges galaj keresztben álló szirmaitól. Azokon ugyanis a mélyedésnek semmi nyoma, ellenben ugyanilyen mélyedés jellemzi az Újfehértó miskepusztai tarsolyveretet (JAM V770), ami így a honfoglalás korába helyezi a 2. kancsót is, éppúgy, mint a szintén honfoglaláskori másik tarsolyveretet, amit a karosi II. temető 41. sírjában leltek (HOM 94.38.1). A nagyszentmiklósi 7. kancsó nyakán a nyolcszirmú margaréta (Laucanthemum vulgare) díszítésének korát a honfoglaláskori buji lelet határozza meg (JAK arany 114). A nagyszentmiklósi 9. és 10. tálkákon a díszítés virágai öt elemből állnak és megközelítőleg háromszögben jelennek meg, melyeken jobbra és balra két-két szirmot találunk. Köztük a legfelül elhelyezkedő bibe néhol már megnyílt, s bolyhosnak látszik. Különösképpen pontosan ilyen megnyílt bibéjű virágok díszítik az 1031-ben készült koronázási paláston az oszlopot Szent Bertalan balján és Szent Fülöp jobbján. Tulajdonképen ugyanebből a virágmotívumból állnak a honfoglaláskori nagykörűi övveretek (MNM 106/1892.38-40), de III. Béla sírjában talált rekeszzománc díszítései is (MNM 1885/76), tanúsítván a 9 és 10 tálkák készítésének korát.

A nagyszentmiklósi arany kincs díszítései tehát azt mutatják, hogy azokat azok az ötvösök készítették, akik a honfoglaláskori aranyleleteket pontosan ugyanezen díszítőelemekkel díszítették, s nem az avar kori ötvösök, akiknek a munkáikon eme díszítéseknek nyoma sincs. 

Összegezve:

A régészeti leletek - így különösen a turul madaras tálak és korsó - igazolják Anonymus leírását, mely szerint a magyarok 9. századi vándorlásának kiinduló pontja a mai Baskíria, illetőleg annak környéke (Permi határvidék), továbbá azt, hogy a nagyszentmiklósi kincs a honfoglaló magyarokhoz kötődik.

Amikor a kérdéssel kezdtem foglalkozni, mélyen meglepett egy meglehetősen obskúrus krónikás hely felbukkanása, nem is Benkő írásában, hanem Székely István - Benkő József által kivonatolt - Krónikájában (1558), ahol is egy dunántúli helységnek Kézainál előforduló elnevezése szerepelt, ami nem más, mint „Keázó” azaz „Keveaszó” vagy másképpen „Kajászó”. Kézainál „Keázó” a mondabeli hun vezér, Keve temetkezési helye, ahová későbbiekben nem másvalakit temettek, mint magát Attila „király”-t.

A kajászói kő

A ma a dunántúli Fejér megyében fekvő Kajászó (Kajászószentpéter), valamikori Pilis megyei helység a magyar krónikás hagyomány szerint a cezumari ütközetben elesett hun vezérek, Béla, Keve (Reva) és Kadocha temetkezési helye, ahol később magát Attilát is eltemették.[1] Kézai (9. c.) leírása szerint a hunok a Tárnok-völgyben ütköztek meg a Ditricus (Detre) és Macrinus vezette római hadakkal, ahol is nagy vereséget szenvedtek. „Ebben a csatában a hunok közül százhuszonötezren estek el, ugyanitt megölték Keve kapitányt is.” Végül „a hunok, miután tudomásukra jutott, hogy Macrinus és Ditricus elvezényelték seregüket a csata színhelyéről, visszatértek a csata színhelyére, és társaik holttesteit, már akikét föllelhették, s Keve kapitányt is az országút mentén, ahol kőszobrot emeltek, ünnepélyes körülmények között, a szkíta szokásoknak megfelelően elhantolták. Annak a vidéknek ezt a részét ettől kezdve Keveaszónak hívták.”[2] A krónikás hely, különösen a hun vezérek emlékére emelt „kőszobor” régóta foglalkoztatta a kutatást.[3] Végső soron a Keveházával, illetve Kajászószentpéterrel azonosított helység a Batta környéki Százhalom (Centum Montes) hun temetővel állt földrajzi kapcsolatban. Miként ott már Horvát István is kereste a hunok nyomait.[4] A temesvári Delejtű 1858. évi számában Rosty Zsigmond is Kajászószentpéterrel hozta kapcsolatba a hun vezérek temetkezési helyét és Attila sírját. Tudni vélte: „… egy martonvásári eredetű és több éveken át Tordacson szolgált cselédemmel beszélvén, ez Attila sírját említette; kérdéseimre azon feleletet kaptam, hogy az odavaló nép köztudomására Attila király ott fekszik eltemetve, hol most a zámori, kuldói, tordacsi és tárnoki határok összeszögellenek, és pedig nem messze az arra vezető úttól, egy kiemelkedő domb alatt, mintegy öt öl mélységben.”[5] A Vasárnapi Újság 1862. évfolyama 46. számában Pethő Dénes is hasonló véleményen van, amikor említést tesz azon hármas határról, mely „Martonvásár, Tordacs és Tárnok között” feküdt, ahol is „régi király fekszik eltemetve”, miként azt egy idős helybéli előadásából megtudta.[6] A jó „tárnoki nép, mely nyelvére tót, szívében oly lelkesült magyar” pedig határozottan tudni vélte, hogy Attila sírja Tárnok határában fekszik.[7] A korszak koszorús költője, Arany János is versbe öntötte a krónikás hagyományt, amely a hunok tárnokvölgyi ütközetéről szól és megemlékezik a csatában elhunyt hun vezérekről is:    

(4)

„Sokféle nép ott összegyűlt,

Sok zagyva nyelv egybevegyűlt,

Sokféle arc, sokféle mez,

Páncél sisak, kézíj, tegez, (…)

Tengerfövény ezeknek száma:

Gyüszű nekik Potenciána.

(10)

Tömlőkön ott a hős Keve

Hadával így átkele,

Miért a hegy, miért a sík

Kelenföldének mondatik. (…)

(11)

Nem gondolá Makrin vezér,

hogy már nyakában a veszély;

Ingyen se véli Detre szász,

Hogy feje fölött ég a ház.

Tűz van, tűz van! – de aki fut,

Lángok közül kardélbe jut;

Lerontva és fegyverre hányva

A nagy város Potenciána.

(22)

Százhúsz ezer jó hun halott

S két annyi ellenség van ott; (…)

(27)

Széles az éj köröskörül.

Tárnokvölgye belémerül,

De hosszában, de széltiben

Sok tűz lobog egyszeriben. (…)

(30)

Örökre hát a vérmezőn

Bátor Kevének háza lőn;

Hol ő hadával nyúgoszik,

A temetőt így nevezik.”[8]

Arany János, miként a krónikák, Kajászót, más néven Kajászószentpétert ismeri Keve vezér sírja helyének.[9]

A magyar krónikák egyhangúan adják elő Keve vezér halának és a tárnokvölgyi csatának a történetét. Thuróczi a következőképpen írja le az eseményt: „Ebben az időben a római vezetők akaratából egész Germániában az alemann származású veronai Detre uralkodott. Ezt a Detrét küldték a rómaiak Matrinus megsegítésére. Detre hatalmas sereget gyűjtött germánokból, itáliaiakból és más vegyes nemzetiségűekből, és Pannóniába vonult. Százhalom mellett ütött tábort, innen Potentiana városához ment, ahol Matrinus tanyázott a longobárdok összesereglett sokaságával. (…) Minthogy Detre és Matrinus tervezgetése és vitája nagyon sokáig elhúzódott, a hunok is tudomást szereztek arról, hogy ellenük készülődnek, ezért népük nagy részét hadakozásra készítvén a Duna mellé vonultak, míg a többiek a kezdeti szálláshelyen maradtak dolgaik őrizetére. (…) A hunok pedig (…) Sicambria alatt átúsztattak a Dunán, azon a részen, ahol most Kelenföld falu fekszik, állítólag éppen emiatt nevezték el ezzel a kifejezéssel. Végül rárohantak az ellenséges hadseregre a Potentiana város melletti síkon, mert ott pihentek sátraikban, hiszen a város nem tudta őket befogadni falai közé. (…) Miután felvirradt a nap, a hunok Tárnokvölgy mezejére ereszkedtek alá. Detre, aki eléggé megriadt e támadás miatt, Matrinusszal együtt a seregnek azzal a megmaradt részével, amelyik Potentiana városában volt, részint pedig Százhalom melletti táborban állomásozott, rárontott a hunokra. Ádáz küzdelem bontakozott ki: itt is, ott is holtan estek össze, mindkét részről hatalmas veszteségeket szenvedtek. (…) A magyarok régi története szerint ebben az ütközetben esett el Keve kapitány és még százhuszonötezer hun; Detre és Matrinus seregéből pedig – nem számítva azokat, akiket sátraikban veszejtett el az éjszakai csata – kétszáztízezren estek el. (…) Mikor a hunok megtudták, hogy ellenségük visszavonult, visszatértek a harcmezőre, összeszedték halottaikat, és Keve kapitány holttestét illő tisztelettel, szkíta szokás szerint méltó módon sírban temették az országút mellett, e nagy esemény örök emlékezetéül egy szobrot, vagyis egy kőoszlopot emeltek, és azt a helyet Keveazónak, vagy Keveházának nevezték el. Egyáltalán nem képtelenség az a gondolat, hogy a mi korunkban ugyanezt a helyet nevezik romlott vagy megváltozott néven – mint ez a magyaroknál szokásos dolog – Keászónak.”[10]

Oláh Miklós Attila című munkájában pedig a következőket olvassuk: „Ebben a csatában, úgy mondják, százhuszonötezer hun veszett oda, egyet a vezérek közül is megöltek, Kevét. (…) Amikor a hunok tudomást szereztek az ellenség megfutamodásáról, visszatértek a csatamezőre, és összegyűjtve övéik tetemeit, elsősorban Keve fejedelemét, szkíta szokás szerint az országút mellett nagy pompával eltemették. Emlékkövet állítottak itt az utókor számára, a történtek emlékezetéül. Ezt a helyet Keveházának, vagyis Keve házának nevezték el, most – a betűket megváltoztatva és összevonva – Kajászónak hívják.”[11] Oláh előadásában a cezumari ütközetben elesett vezéreket, Bélát, Kemét (Keve) és Kajdicsát (Kadicsa) is „a fentebb írt emlékkőnél, Keve sírjában temették el.”[12]

A hun fejedelmek és vezérek temetkezési helyéről szóló, szinte egybehangzó krónikás hagyomány mindenképpen Kajászószentpéter vidékéhez köthető, miként azt az első tudományosnak számító közleményében Szalay József megállapította.[13] Észrevételezi, hogy Podhradszky, a Budai Krónika kiadója ezt a dunántúli Keveházát az alföldi Túrkevével azonosítja kommentárjában, holott előtte helyesen jegyzi meg, hogy a mocsaras Tárnok-völgye egykor Pilis megyéhez tartozott.[14] Kajászóval (Keue Ozou) kapcsolatban megemlíti V. István 1271. évi oklevelét, amelyben a környék neves családjának tagja, a Kurszán/Kartal nemzetség leszármazottja, Wza fia Péter a birtokot a nyúlszigeti apácákra hagyományozta.[15] Kajászót azonban a szigeti apácák egy 1337-ben kelt oklevele Szentivánnal (Zenthyvan) tartja azonosnak.[16] 1354-ben a települést már csak Szentiván néven említik.[17] Viszont 1378-ban már a mai Kajászó (Kayassou) névvel találkozunk.[18] Végül is arra az álláspontra jut, hogy nem Kajászószentpéter, hanem Kajászószentiván volt az eredeti, a krónikákban is szereplő Kajászó helység.[19]

1909-ben Nagy Géza, a Nemzeti Múzeum igazgatóőre tartott helyszíni kiszállást Kajászószentpéteren, ahol többek között egy római fürdő (!?) maradványaira bukkant. Miként írja: „Kajászó-Szent-Péter Baracskától északra, kocsin alig félóra távolságra, a vaáli völgyben fekszik, melyet a középkorban Keveaszónak, Kevevölgynek, később Keázónak, Kajászónak neveztek. Keleti és nyugati oldalon fennsíkba átmenő domb húzódik végig a völgyön, úgy hogy azt a benyomást teszi, mintha kiszáradt folyómeder volna; el is van terjedve az a hiedelem, mintha erre folyt volna valamikor a Duna, csak az a baj, hogy Vaálon túl megszűnik a folyamszerű jelleg s Komárom felé határt szab a Dunával való összeköttetésnek a Vértes hegység.”[20] Egyébként a Keveházához (Keázó) fűződő krónikás hagyományt hiteltelennek tartva megjegyzi: „Ezt a mondát tudvalevőleg az 1217-1222 között készült Hun Krónika őrizte meg, mely Kézai Simon művében s a Képes, Budai, Pozsonyi stb. Krónikában van foglalva.”[21] Szándéka szerint: „… olyan nyomok felől kezdtünk kérdezősködni, melyek alkalmat szolgáltathattak azon monda megalakulására, hogy Keveaszón volt a hun vezérek temetője.”[22]  A Kajászószentpéter déli szomszédságában fekvő, Szentivánt és a Kajászószentpéterre vivő kocsiút mellett található Pusztatemplomot tartotta e szempontból szóba jöhető helynek.[23] Figyelemre méltó az a megállapítása, miszerint a krónikákban említett, Ausztria területén, Tuln mellett folyt cezumari ütközetet az avarok 790. évi Nagy Károllyal vívott csatájával azonosítja.[24] További megfigyelései a környék honfoglalás kori megtelepülésére nézve adnak felvilágosítást.[25] Úgy tűnik azonban, hogy nem talált semmi olyan kőemléket, amelyet a krónikák említenek.

Amikor a Nagy Géza által említett Pusztatemplom utolsó köveit is széthordták, 1925-ben egy nagy, méreteinél fogva ritka feliratos és domborműves kőoszlop került elő, amely Juhász József szerint a Székesfehérvári Szemlében közzétett dolgozata megírásakor „Baracskán, a Hősök terén” hevert.[26] A kő megtalálója és első leírója Polgár Iván volt.[27] Az egykori leírás szerint 170 cm magas és 83x60 cm vastag kőről van szó, amely időközben bekerült a székesfehérvári Szent István Király Múzeumba.[28] A „különös maradványt” előkerülése után nem sokkal megvizsgálta Alföldi András, a budapesti egyetem egykori professzora, akinek a megállapítása szerint az nem más, mint egy Iuppiternek szentelt oltárkő.[29] Az oltárkő mind a négy oldala egykor faragott volt, a negyedik oldallap felirata azonban ma már alig kivehető. A kő három oldalát féldomborművek díszítik, amelyek közül az egyik Minervát ábrázolja kezében lándzsával, a másik Bacchust, a harmadik Iunót ülő helyzetben. Az emlék érdekességét emeli az a körülmény is, hogy a feliratos mező egyik sarkában egy később rávésett (kettős) kereszt volt látható.[30] A negyedik oldalra vésett, ma már alig olvasható felirat szerint valószínűleg Diocletianus császár tiszteletére emelték. Az Itinerarium Antonini szerint említett távolsági adatok Baracska körzetében határozzák meg az Aquincumtól 25 mérföldre fekvő első állomást, amelynek neve Iasulones, amely Gorsiumtól ugyancsak 25 mérföldre feküdt. Az ott előkerült, feltűnően sok katonai vonatkozású kőemlék arra utal, hogy Iasulones kisebb, katonai jellegű állomás lehetett. A két ismert sírkő egyikét Vibius Respectusnak, a cohors I Alpinorum katonájának emelték. Fitz Jenő előadása szerint az előbb említett Iuppiter oltárkő mellett még egy másikról is szó van. [31] Hasonló oltárkövet őriz a tatai múzeum is, az viszont Brigetióból került Tatára.[32] A római oltárkő méretét tekintve alkalmas volna arra, hogy feltételezzük azt, miszerint a késői utókor emlékoszlopot látott benne. Azonban a kő előkerülési körülményei, miszerint a Pusztatemplom romjai közül került elő, nem utalnak arra, hogy az éppen Kézai korában önállóan is látható lett volna. Kézai vagy az állítólagos „hun történet” szerzője pedig nem volt az a körmét piszkáló, fabulázó skribler, aki egy elképzelt történetet konstruált volna egy általa talán nem is látott római oltárkő köré.[33]

[1] Szalay József, Keveháza. Arch. Ért. XIII. (1879) p. 151.

[2] Kézai Simon: A magyarok cselekedetei. Ford.: Bollók János. Bp., 2004. 94-95.

[3] Tudománytár. Szerk.: Lutzenbacher János Budán, 1843. XIV. k. 111.

[4] Magyar Akadémiai Értesítő. VII. évf. Pest, 1847. 283, 285. – Réső Ensel Sándor, Attila sírja. Pest, 1864. 9.

[5] Delejtű. 1858. 202. – Réső Ensel Sándor, Attila sírja. Pest, 1864. 11.

[6] Réső Ensel Sándor, Attila sírja, Pest, 1864. 11.

[7] Uo.

[8] Keveháza. In: Arany János összes művei. Bp., 1953. 6-14.

[9] Réső Ensel Sándor, Attila sírja. Pest, 1864. 8.

[10] Thuróczy János, A magyarok krónikája. Ford. Bellus Ibolya és Kristó Gyula. Bp., 2001. 33- 35.

[11] Oláh Miklós, Attila. Ford. Kulcsár Péter. In: Humanista történetírók. Válogatta, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta: Kulcsár Péter. Bp., 1977. 331, 332.

[12] I.m. 333.

[13] Keveháza. Arch. Ért. XIII. (1879) 151.

[14] I.h.

[15] Dl. 769

[16] OL. Acta Monalium Posoniensium. fasc. 18. Nr. 6.

[17] Uo. fasc. 47. No. 8.

[18] Hazai Okmt. II. 130.

[19] Nagy Géza igazgatóőr jelentése a kájászó-szentpéteri ásatásról. In: Jelentés a Magyar Nemzeti Múzeum 1909. évi állapotáról. Bp., 1910. 143.

[20] Uo. 141.

[21] Uo. 142.

[22] I. h.

[23] Uo. 143.

[24] Uo. 142.

[25] Uo. 143-145.

[26] Juhász József, A baracskai Jupiter oltárkő és Köveaszó (Keveháza). Székesfehérvári Szemle IV. (1934) 78.

[27] Székesfehérvári Szemle I. évf. 7-9. sz. – mely számunkra nem volt fellelhető.

[28] Ltsz.: 59.180.1. – Fitz Jenő, Fejér megye története I/4. 1970. 175. – RIU 1383. – Az adatok Gáspár Dorottya és Maróti Éva  szíves segítségével voltak elérhetők, melyért ezúton mondok köszönetet.

[29] Juhász József, 1934. 78.

[30] I. h.

[31] Fitz Jenő, 1970. 175.

[32] Bíró Endre, Komárom megye a római korban. In: Komárom megye története I. Szerk. Gombkötő Gábor. 1989. 137. o. IV. tábla. – Az emlékre Maróti Éva hívta fel a figyelmemet. Segítségéért ezúton mondok köszönetet.

[33] Eckhardt Sándor, Attila a mondában. In: Attila és hunjai. Szerk.: Németh Gyula. Bp., 1940. 196, 312. – ifj. Horváth János, Itk. 1963. 454.

1. kép: Kopjafás, kopjás magyar temető, Ny-Mongólia, Bajan Ölgij tartomány

Ázsiai terepkutatásomat megelőzően a honfoglaló magyarok temetkezési szokásainak eredetével foglalkoztam: 1986 óta kutattam az akkor még finnugornak tekintett ősmagyar halotti maszktípus (selyemre, bőrre varrott szem- és szájlemezek) belső-ázsiai (hun-türk) eredetét.[1] Kutatásaimat elsősorban Harmatta János, Mándoky Kongur István, László Gyula, Dienes István és Erdélyi István támogatták. 1990-ben Belső-Ázsiába utaztam, azért, hogy ennek a temetkezési szokásnak a ma is élő formáit megismerjem az északnyugat-mongóliai kazak nemzetiség között. Kutatásaim eredményeiről „Nomád Világ Belső-Ázsiában” című, a korán elhunyt nagy turkológusnak, Mándoky Kongur Istvánnak szentelt könyvben számoltam be.[2] A könyv ajánlását László Gyula régészprofesszor írta, tudományos konzultánsaim László Gyula, Ecsedy Ildikó és Dmitrij D. Vasziljev voltak. Terepkutatásom megkezdésekor még csak nem is gondoltam arra, hogy a nyugat-mongóliai kazakok között magukat magyaroknak valló népcsoportot találok. Ezt követően kutatásom elsősorban a keleti magyar népcsoport szokásainak, mondáinak összegyűjtésére irányult. Ennek keretében felkerestem az Észak-Kazakisztánban, a Torgaj-vidéken és a Nyugat-Szibériában élő magyarok szállásterületeit is. A részeredményekről fotókkal illusztrált könyvekben, cikkekben számoltam be, majd 2020-ban - 80. születésnapomra – „Őseink nyomában Ázsiában” címmel megjelent a kutatási eredményeket összegző könyvem[3]. Ebből az ősmagyar temetkezési szokások mai napig fennmaradt keleti párhuzamara vonatkozó kutatási eredményeket ismertetem.

Bajan-Ölgij (Nyugat-Mongólia) és Torgaj-vidék (Észak-Kazakisztán)

A Nyugat-Mongóliában, Bajan-Ölgij tartományban élő kazakok még ma is nomád életet élnek, és mindmáig megmaradtak az ősi nomád temetkezési szokások. A Dienes István ajánlásával megkezdett bajan-ölgiji terepmunkán sikerült „oral history” adatokat gyűjtenem - a honfoglaló magyarok fegyverövének, nyergének rekonstrukciója mellett - az ő másik nagy kutatott témájának: a honfoglaló magyarok temetkezési szokásainak mai néprajzi párhuzamairól, és a hozzájuk csatlakozó hitvilági háttérről. Erről a kérdésről az alábbiakban szólunk néhány szót.

Az ölgiji kazak nemzetségek temetői általában az Altaj völgyeiben rejlő számos ősi ázsiai hun, szkíta vagy türk kurgántemető valamelyike mellé épültek, hogy jelezzék a kazak jelenlét folyamatosságát azon a vidéken. A kőfallal bekerített temetőkben főhelyen van a kazak nemzetség alapítójának a sírja, mögötte következnek sorban a család később eltemetett tagjai. Ha egy temető betelik, a nemzetség tőle nem túl nagy távolságra újat nyit (ebben hasonlóságot látunk a honfoglalás kori magyar temetőkkel).

Bárhol él Mongóliában a kazak ember, feltétlenül ragaszkodik ahhoz, hogy odahaza, Bajan-Ölgijben temessék el, ahol a családi temetője van. Ha öreg kora vagy súlyos betegsége miatt a kazak férfi/nő közeledni érzi halálát, családjával hazaviteti magát szülőföldjére, ahová még élve kíván megérkezni, mert a temetésnek egy, de legkésőbb két nappal a halál után meg kell történnie.

A temetés reggelén lovat áldoznak, általában az elhunyt kedvenc hátasát. A temetőbe az elhunyt sírba tétele idején csak férfiak léphetnek be. Közben a feláldozott lovat a halott nyári szállására viszik, ahol az asszonyok előkészítik a tort. A hetedik napon a temetés után az áldozati ló koponyáját négy lábszárcsontjára helyezve kiteszik egy hegy csúcsára. Néha a lófejet egy pózna tetejére, a négy lábszárcsontot pedig a pózna aljára helyezik.

Az ölgiji kazak öregek meséi szerint a 20. század első évtizedeiben Bajan-Ölgijben és Kínai Turkesztánban az elesett harcosokat, a nemzetség nagy tekintélyű vagy igen gazdag férfi tagjait ezüst- vagy aranyveretes övükkel, szablyájukkal és más drágaságokkal együtt temették el. Lovukat a sírhely közelében áldozták fel, és ott is ülték meg a tort. A sír mélyén, a halott oldalán üreget vájtak (padmalyos vagy fülkesíros temetkezés), és oda temették a vitéz paripájának bőrét, koponyáját, lábszárcsontjait, díszes lószerszámát, vagyis más szóval „a halott csataménjének a lelkét”. (Ezt a honfoglaló magyaroknál is elterjedt temetkezési szokást nevezik részleges lovas temetkezésnek.) A csatában elesett bagaturok (hősök) sírjait Bajan-Ölgijben mindenki ismeri. Kurgánjaik szent síroknak számítanak, érinthetetlenek és sérthetetlenek, és nemcsak azért, mert a kazak népdalokban, eposzokban megénekelt hősei laknak bennük, hanem azért is, mert a sírok kincseket rejtenek.

A halott arcát fehér selyemlepelbe burkolták, a lepelre arany-, ezüst- vagy szegényebbek esetén bronzpénzeket, -vereteket varrtak fel a szem és a száj felett. Nagyon gazdag férfiak esetében teljes arany- vagy ezüstmaszk is kerülhetett a selyemlepelre. Azért volt minderre szükség, hogy az elhunyt kazak előkelőség a túlvilágon lásson (a kazakok ősi hite szerint az arany a Nap, az ezüst a Hold fényét árasztja) – tehát a halotti maszk az arcot jelképezte. Az elhunyt legkedvesebb paripája fejének és négy lábszárcsontjának sírba helyezésével pedig a ló lelke is a sírba költözött. Így biztosítva volt, hogy az eltávozott a túlvilági mezőkön is kedvenc hátasán lovagolhasson.

Ezek a temetkezési szokások: a részleges lovas temetkezés és a halotti maszk még ma is él az ölgiji kazakság körében, de még a 20. század végén, ottjártamkor is titkosak voltak, és kívülálló számára gyakorlatilag hozzáférhetetlenek. Kizárólag helyi kísérőimnek és az Égiek segítségének köszönhettem, hogy egy sziklára kihelyezett áldozati lókoponyáról a négy lábszárcsonttal, valamint egy tekintélyes öreg számára az 1990-es években „halotti kelengyeként” előre elkészített arany szem- és szájlemezes fehér selyem halotti arctakaróról fényképfelvételt tudtam készíteni.

2. kép: Kazak temető, Mongólia, Bajan-Ölgij tartomány

3. kép: Halotti szőnyeg szemeket ábrázoló háromszögekkel a fejoldalon. Mongólia, Bajan Ölgij tartomány. A bal sarokban fennt: 10. századi magyar arany halotti szemlez.

4. kép: Lóáldozat. A sírokba hasonlóan helyezték el a ló koponyáját és a bőrét, a benne maradt lábszárcsonttal és patákkal Mongólia, Bajan Ölgij tartomány.

Az újonnan feltárt néprajzi adatok, összevetve a korábbi régészeti adatokkal, arra utalnak, hogy az a két temetkezési szokás, amelyeket együtt jelentkezve sokáig az ősmagyarok és az ugor népek etnikai jellemzőjeként tartott számon a tudomány: az ezüst- vagy aranyszemes maszk és a részleges lovas temetkezés, az ókorban és a kora középkorban jól ismert volt Belső- és Közép-Ázsia hun és türk népei között, és az is maradt napjainkig. Joggal feltételezzük, hogy amikor Belső- és Közép-Ázsia lovas nomádjai a népvándorláskorban Nyugat felé vonultak, ezek a szokások az ő közvetlen és kulturális hatásuk révén terjedhettek el Nyugat-Szibéria és az Urál-vidék népei között, és így jutottak el a Kárpát-medencébe is.

Az ölgiji mazsarokról a helyi kazakok azt mesélték, hogy nagyon szeretnek erdők mellett élni, és hogy ősi törzsi-nemzetségi temetőjükben „fakurgánok”, illetve fából készült sírok állnak. Fényképeztem is az ölgiji mazsarok temetőjét. A legszebb fasírokat nemcsak kopjafa, hanem lobogós kopja is díszítette.

Megdöbbentő élményben volt részem 2001-ben, amikor Torgajban jártam. A szagai magyar temetőben láttam és fényképeztem egy fasírt, amely előtt sírkő állott, ezzel a felirattal: MADIAR (kiejtése: MAGYAR). A Torgaj-vidék, és különösen az argün-magyarok lakóhelye: a Szarükopa mocsaras-szikes vidék, amelyhez a legközelebbi fás terület nyugatra és északra is 200 kilométernyire lehet. Mégis, az egyik Szagában temetkező magyar család elhunyt családtagja számára érdemesnek tartotta nagy távolságról fatörzsek elhozatalát, azért, hogy a temetést ősi szokásaik szerint végezhessék el.

5. kép: Magyar temető, faépület, előtte „MAGYAR” feliratos sírkő, É-Kazakisztán, Torgaj vidék, Szaga.

Fából – pontosabban deszkából – készült sírok Nyugat-Szibériában, a kara-tali magyar-kipcsak temetőben is vannak, felirat nélkül. Ezek nyilván a régi sírok közé tartoznak.

Egy csuvas legendáról

Fasírokat emeltek a nomádok a Torgaj-vidékről mintegy 200 kilométernyire kezdődő Volga–Urál-vidéken is. Róna-Tas András idéz ezzel kapcsolatban egy szép csuvas legendát:

„Magas hegyen nagy ház,
Ott alszik öcsém,
Vasderes lovával,
Lova bőre alatta,
Fehér kendő arcán,
Zöld buzogány kezében.”[4]

A „nagy ház” kifejezés szemem elé idézi a Torgaj-vidéki argün-magyar temetőből a fából készült, ház alakú sírt, előtte a MADIAR felirattal. Ugyancsak megjelennek előttem a fenti verssorok olvasása közben a nyugat-mongóliai kazakok között élő mazsarok fából épült kurgánjai, amelyek alatt a csuvas népballadában leírtakhoz hasonlóan, lovukkal, letakart arccal alusszák örök álmukat a vitézek.

Irtis-vidék (Nyugat-Szibéria)

Részlet
egy magyar-kipcsák akszakal visszaemlékezéséből

Az adatgyűjtés körülményei:

Audiofelvétel lejegyzése, Felvétel helyszíne: Almaty egyik kávéháza, Idő: 2007. augusztus, Adatközlő: Amirzsanov Khaliakpar Kuskumbajev, Adatgyűjtő(k): Benkő Mihály, Babakumar Kinayat

[…]

A temetkezési szokások?

• Az Irtis-vidéki, nyugat-szibériai temetkezések különböztek és különböznek a dél-kazakisztániaktól. (Jelenleg az almati körzetben élek.) Ott két méter mély gödröt ásnak, annak mélyén hagynak egy kis kiemelkedést, a mellé eresztik le a földi maradványokat, miután speciális nemezszőnyegbe tekerték. Nincs sírhalom, deszkákat vagy nádat helyeznek a gödörre, és beszórják földdel.

Állítottak a halottnak emléket, voltak „magyar” feliratok?

• Akkoriban még nem voltak…

(Az adatfelvétel teljes terjedelmében olvasható Benkő Mihály, Őseink nyomában, Ázsiában, Barót, 2020 című könyvében,: ezen a helyen a szibériai kazak-magyarok temetkezési szokásaival kapcsolatos részt emeltük ki.)

6. kép: „MAGYAR” törzsnevet/nemzetségnevet tartalmazó sírfelirat a Kara Tal-i magyar temetőben. (Nyugat-Szibéria, Omszki Terület, Russzkaja Poljanai járás). Ma már a kazak-magyar sírokon is vannak feliratok, melyek tartalmazzák az elhunyt törzsi/nemzetségi származását.

[1] Vö.: Benkő Mihály, Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti álarcának eredetéről. Antik Tanulmányok 33:2(1987-1988) pp. 169-200; Mihály Benkő, Burial masks of mounted Nomadic peoples…Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae, XVI. (1992-93, 113-133.

[2] Nomád Világ Belső Ázsiában – László Gyula ajánlásával, TIMP Kiadó, Budapest 1998

[3] Őseink nyomában Ázsiában, Tortoma Kiadó, Barót, 2020.

[4] Fodor István A honfoglalás kori magyarság kultúrájának keleti gyökerei című kandidátusi értekezésének vitája. Róna-Tas András opponensi véleménye. Jósa András Múzeum évkönyve, XXI–XXII, (1979–80), 117.

A Székellyeknek eredete és a vitéz uraknak ’s Csik Gyergyo és Kászon szék főnépeinek viselt dolgaik 1533-ban jegyzette ki ’s hozta le Máttyás András, Csik széki nemes Székelyek Veress Deák, Győrffi Mátyás és István Gábor előtt. 1695-ben Martius 14-kén ujra leirták Veress Péter és Bors István Csik széki nemes személlyek Erdéllyben. Ennek mását leirta Farkas János Nepomuk világi pap 1796. melyből fordíttatott.

1-ső vers.
A Havasi Dacia Atilla birodalmának felfordulása után foglaltatott el a legvitézebb emberektől a’ Székellyektől; egy nemes nagy szívü és hadi mesterségben gyakorlott nemzettől; mely az idők viszontagsága miatt megapadott. Ezek az örökségeket és hivatalokat Tribusok szerint az Halom, Eurlik, Jenő, Megyes, Adorján és Abrám nemek, ’s ezeknek ágok szerint osztyák egymás között.

2-dik vers.
Azoktól a Pannoniában elébb béjött Magyaroktól származván és a havasos földet magok fegyverekkel nyervén ’s azt magok között Tribusok, Nemek és Ágok szerint felosztván, Árpád idejéig egy Rabanbán főigazgató vezér alatt valának, kit egyezett akaratból választottak.

3-dik vers.
A’ végre, hogy a’ külső nemzetek ellen hadi vezérek légyen, hogy a Schithák Nabou Fileimjétől az Anakhoharimtol megtalált szeretsendio kellyhe pohár által melly változtatva, de most is meg vagyon, egyházi és polgári törvényeket szolgáltassan ki, a’ közönség végezéseit kihirdesse, azoknak általhágóit megbüntesse ’s ezek az ő lakhellyében előtte ketté vágattassanak.

4-dik vers.
A Rabanbánnak lakhellye Budvára vala, (ma Székelyudvarhely) a mellyet régi Rabanbán Buda Nábu Fileim még Atilla birodalmának elromlása előtt épitett volt, és ebben az anyavárosban szolgáltatnak vala ki a Nemzet gyülésében a Székelly Nemzetnek minden törvényei a fő Rabanbán által Zándir Hám fő Rabanbán idejéig.

5-dik vers.
Ebben az időben jöve el az Hunnusoknak másik Nemzetsége Arpád, Almos fia vezérlése alatt és Zándir Hám követeket küldvén eleibe, azt a nemes Nemzetet elfogadá. Mint az Urunk házánál ma is meglévő levelek és régiségek bizonyittyák.

6-dik vers.
És eléadván a’ Hatkő vér kövekre metszett Törvényeket ’s Budvárában a’ Rabanbánok módja szerint áldozatot tévén, minekutánna a’ köveken lévő törvényeket megolvasta volna, azokból ezeket szabá a’ maga Nemzetére: Hogy a’ Pannon földen a’ főhatalom senkire ne szállyon, hanem csak a’ ki az ő Törsökéből fiu ágon származott. A’ melly földet ki maga kezével keres, a’ néki légyen tulajdona, a’ mellyet pedig közerővel keresnek, az a’ szerzők között egyaránt osztassék fel. A’ közönséges dolgok pedig a Nép közakarattyával végeztessenek. A’ ki előljárójához hitit megszegi, a’ fő Rabanbán áldozattya alkalmatosságával fejét, jószágát veszesse. A’ ki a’ fő Rabanbán méltósága ellen dolgoznék, számkivetésbe küldessék. A’ ki a’ fő Rabanbán áldozattyára nem menne, derékba keresztül szurattassék.

7-dik vers.
Mellyeket megolvasván, magára szabván, és a’ Rabanbán kellyhéje felibe tévén mindnyájon mintegy vérrel könyvező szemekkel sirának örömekben és jól ivának réája.

8-dik vers.
Arpád pedig annak emlékezetére, hogy törvénnyeit a’ mi Székelly Nemzetünktől vette, a’ Székelly nemzetnek a’ maga Tribussából ajánllya Rabanbánnak a’ három fiuval ékeskedő Uopouletet, Uopourt és Uogrount s ezeket végezvén felméne Munkácsra és áldozván ’s a’ törvényeket megnyitván béméne Pannon földére.

9-dik vers.
Az Uopoulet feleségének pedig Sarloumnak a’ Nábou Karszaib Chám leányának egy hassal három gyermekei levének, mellynek emlékezetére a’ Zándir Hám felesége az Uopoulet annya a’ Zapori Mágor nemzetségéből való, 888-ban a’ Törökök földin, a’ Hét Erdők havassai megett, a’ havasok szájában, Rákos véginél, nem messze az Olttól, Vacsárkban, az Oláhok földin túl a’ Rabanbán áldozattyához illő házat építe.

10-dik vers.
Azután csakhamar a’ Nemzet egyetértéséből a’ földet fiai között felosztya... Végre általvivén a’ Kelyhét, mellyet még Anakhársis Philosophus Görögországból hozott volt, a’ ki midőn azzal a’ hazájába Görög módon áldoznék, a’ mint mondatik, a’ testvérétől megölettetett. A’ mint Rhadágus Gothus királynak irásaiban, melyek reánk jutottanak és a’ mi Urunk házánál vagynak, iratik, mikor azzal áldoznék, maga házánál Vacsárk földin meghal– és a’ több vezérektől a’ Nemzet egyetértésével Butsuj tétetvén fővezérnek–

11-dik vers.
– A’ keresztyén hit béhozattatván, Udropotis az Uopolet fia a’ Sósmezőn megveretik.– – – – – – és a’ többivel a’ Pannon földin főméltóságot visel. – Feleséget hozván, kinek Viktoria volt neve a’ Trácziai királynak............ Mágornak leánya. – És Butont levágván, a’ Rabanbáni méltóságot visszanyeri. De nem lévén bizodalma, fél, mert tunyaságát ’s a’ munkára való tehetetlenségét tartózkodik vala kinyilatkoztatni. Azután a’ báttya fiától megveretik és a’ Tatár havasoknál megöletik. De nem sokára azután Álmos Üdrokhestikos a’ Rabanbánnál kisebb Gyula, a’ keresztyén vallástól elszakadván a’ fő Rabanbánt Ougrount megöli, ’s többnyire a’ Székellyeket. – – – a’ keresztyéneket üldözni kezdi.

12-dik vers.
De az Uopolet nagyobbik fia Uopour Sandour Anna Felicitast vévén feleségül, követeket külde István királyhoz. Ekkor kére elébb segedelmet, mellyel a’ Gyulát meghódoltatá. És maga léányát Zélát Sombor urnak adá. A’ kellyhét pedig magához vévén, többé nem engedé meg a’ pogányi áldozatot. (Sok héjja.)

13-dik vers.
Ez a’ nagy győzedelem éppen nem csuda, mert abban az időben a’ Székelly katonák és a’ Hét Erdők havasos földe megett lakó kisebb Rabanbánok, az ő tekintetek fenn tartásában igen állhatatosak valának. Jóllehet a Rüka megetti Rabanbán ur Jen Dombon azt meghallván, midőn az ő leánya Szombathegyallyi föld Rabanbánja fiának Sonstarus Boursnak elmátkásittatott, a’ vár segitségére, hogy a’ kellyhét viszszavegye, kétszáz katonával jöve.

14-dik vers.
De Uopour Sandour, mikor az ő testvére a’ Hét Erdők orrához, az ő nevéről neveztetett földre: Zetelakára vonta volna magát, éppen akkor készülvén a fia ellen hadba, megütközék Ikával s őtet megvervén, Ika elvoná magát tul, az Ügy vize mejjékére és ott házat épitvén magának, meghala. Maradának fiai: Ika, Dombon, Bordous, Játt, Deme, Kállo, Gázon. De ez az utolsó elüzeték a’ többitől, mert az öcscsit Lenconomaarácsot megölte vala.

15-dik vers.
Azért Oupour Sandour, Ika Rabanbán testvére, mikor táborba szállott, ezt a’ Gázon Harkánt a’ testvére fiát Pánnal együtt kénszerité, és a Nyürgőcz havassa megett való völgyet nékie adá; s maradéki ott telepedének meg. Gázonnak pedig öt fia marada: Czut, Cserthe, Matharáts, Vére, Blásu; kik közül Harkásznak téteték Blásu, Gázon Harkásznak nagyobbik fia, kiről a Gázon földe neveztetik.

16-dik vers.
Ezeket megszállitván pedig, az Uopour fia, s az Adekporois fiai változó szerencsével csatáznak vala ki Bálványos várából. Emlitést érdemlenek köztök: Bobi, Advok, Boud, Gethe, Sterayny, Jet, kik az Uopour Sandour fiát az attya ellen hatalmoson oltalmazzák vala. De elérkezvén az István király segitsége, meggyőzé a’ fiát. Melynek emlékezetére István, a’ Hét-erdők földe megett, a’ havason a’ Rabanbán Uopoulet fiával Betsekkel kápolnát épittete.

17-dik vers.
A’ Betsek fiai valának: Köröus, Csalha, Bánde, Győrffi, Papolcz, Illancs, Tivád. Kiket azután a Pannon király nagy földdel ajándékoza meg. Mert Pannon földön szinte akkor szakadván magva Sállyának, a’ nagy ajándékra alkalmatosságot szolgáltata. De a’ nagyobbik fiunak, Köröusnek nem tetszék a’ Pannon föld, azért haza jöve a’ fiaival. Ezek voltak: Aarad, Roka, – – – – Jama, Orre, Cseke, Pereny. Az apjok házat épite magának és fiainak. Innen neveztetik a’ Csalhafalvi föld Körös háza mellett.

18-dik vers.
Ezért pedig nagy része megharagvék a’ Székelly nemzetnek a’ Pannon királyra; sok Tribusok felkelének ellene, de Uopour Sandour – – – az ötcsével, Andorással és az István segitségével ellent álla. Elpusztitá ’s üresen hagyá a’ Nyürgötz (Nyerges) havasain és Gümetz (Gémes) földin tul lévő földet, és a’ kellyhe felibe arany keresztet tétete ’s a’ nagyobbik fiát, Istvánt, a nemzet egyezéséből a királyhoz küldé. – – –

19-dik vers.
Azután, minekutánna a’ keresztyén hitet béplántálta volna, látván, hogy mind a’ maga földe, mind a’ több Rabanbánoké a’ villongásokba megnéptelenültenek: az atyafiai maradékait tevé a Gümez megett való üres földre. Andorásét, az Uopuolet fiáét, Ambort, Gögöt, Kabot, Ladont, Lagaást, Doobot. Esmét a’ testvére fiait tevé Boudvára környékébe. Ezek között emlitést érdemlenek az igen derék katonák; Sámbor, ’Sebő, Koszláth, Örön, Jet, Ivány, Gellyén, Uogroun. A’ Nürgötz havasa megetti földre pedig tevé testvére, Ouroun fiait. Kik között emlitésre méltók: Botz, Zököl, Borida, Beel, Gere, Forroun, Lap, Nag, Zimány; a’ mely két utolsót Boudvára mejjéke földire fogadá bé. Sámbáár az Uogroun Rabanbán fia mene Maré földire, nem messze a Kükül vizétől és Kadits földétől, ki Zándir Hám alatt Uspoulát előtt Boudvára vezére vala. Minekutánna a’ keresztyén hitet e’ szerént béplántálta ’s a’ Székelly nemzetben azt megtartotta volna – – – egygyik a’ kissebb Rabanbánok közül nemzeti (prophanum) áldozatot tévén– – –

20-dik vers.
– – – A’ Pannon királyhoz jeles és uri férfiakot külde. Ezek valának: Szörcoe (Szörtse), Kénur, Bourzon, Hegyur, Vér, Tuter. Esmét a’ nemes katonák nemzetségeiből a’ bátor, vitéz férfi az Oult mellett Báátor és Blásu, Foduor a Vatsárk földéről és az erős férfi, Csák nevezetü, ki nagy nemzetségnek törsöke; fiai a Nürgötz megi földön laknak. Esmét Lázu, Foduor, Fián, Erőss; Markous, Csák, Özmér, Kasza, Árkos, ki Pannon földére kiszálla; de azután az ő maradékából Csák Iván visszajöve. Esmét az ő kissebbik fia Uopour Görgő, a’ ki a’ magáról neveztetett földön lakék és kilencz fiai valának: Bours, Ous, Cseke, Láz, Balou, Osvát, Szodor, Thordáth, Szabou, Oszony.

21-dik vers.
Ugy, hogy minden pénzbeli adótól menteknek tartassanak. A’ mely egyezés megesvén, ennek a’ dolognak és kötésnek örök emlékezetére Uopour Sandor Rabanbán egyik fia, Arad a’ maga Tribussával általtéteték a’ Zarán Tribussa földitől nem meszsze, szinte a Pannon széle földibe, a’ Blackusok havasi földére. Szállás Pataka mellé. – Azért a’ nemzetségek örökösen azt végzék, hogy a’ királyt és Pannon földe népét észak felől magok szabadságokban bántódás nélkül megtartyák. Azután a király oltalmára, mellette száz lovast tartanak. Azután a királynak, mikor válosztatik, megházasul, vagy fia születik, ökörsütést adnak. Ha ki pedig, akár a nagyobb, akár a kisebb Rabanbánok vagy Harkászi hivatalban lévők közül valamit inditana a’ Nemzettel, az a’ fő Rabanbán itélete alá vettessék. A’ melyek a Nemzet végzéséből az előbbi százakban, minden esztendőben megújittatnak vala, a’ mái napig.

22-dik vers.
Visszaérkezvén a követek ’s a’ fő Rabanbán nemzeti módra áldozatot tévén a’ várban, a’ nemes királynak márványkőre metztzett feleletét elémutatá és felemelvén a’ kelyhe felibe tévé. És minnyájon nagy örömök között fogadák a Magyarok királya tettzését. És a keresztyén hitet, mint közönség végzését, a’ Rüka (Rika) földe havassain túl (Három széken) minden kis Rabanbánok között kihirdették. És azt elfogadván, az áldozatokat kiirták. De nem a nemzeti áldozatokat, mert a’ nagyobb dolgokról való tanácskozásokban a’ legfővebb Rabanbán parancsolattyára minden Székelly egybegyül vala.

23-dik vers.
Mind a’ katonák, mind a’ kisebb Rabanbáni méltóságban lévők és Gyulák, ugy a’ nagyobb Rabanbánok is egyenlő szabadságokkal élnek; kivévén a Gyulát és Vezért, kiknek ketten mindenkinek a’ Nemek és Ágok előtt vala helyek. Mind a’ polgári, mind az egyházi dolgok megitélésében; a közönséges végzéseknek kiadásában és ezeknek általhágóinak megbüntetésekben. Mely szabadsággal csak a’ fő Vezér élt a’ legfőbb Harkász és Gyula jelenlétekben.

24-dik vers.
Minden Harkász alatt volt 5 Rabanbán és minden Rabanbán alatt két század, egyik lovas, más gyalog, kiknek fegyverek kopja és nyil volt. Egy nagyobb Rabanbán alatt volt három Harkász és a’ Gyula alatt is annyi; és mind ez a’ hat a’ Tribusoknak nagy Gyulája alatt. És ezek a’ Gyulák a’ Nemzet fővezére alatt, kinek lakhelye Boudvára volt. Ennek szinte a’ végibe (Udvarhelyen) lakék a’ legöregebb Gyula, a’ Küküll vize mellett, a’ hol a’ kisebb Gyula parancsolatainak általhágói megbüntettetnek vala. Ez fő Harkásznak is neveztetett. A’ kiknek a’ becsületen kivül nem volt több szabadságok, mint másoknak.

25-dik vers.
A’ nagyobb Rabanbánok lehetnek vala Nemzet fővezérei, millyenek voltak: Uopoulet, Zandir Hám, Boud Hám, Khán Ursulczon, Honat, Csolha, Zeke, Nüros, Nüroi, Asmidios, Trokhinos, Bauda, Khio Baudara, Igio adectos, Norokhilikos, Nypapharis, Düdoreküni, Admesada, Yas, Ustulu, Uopour, Apa, Bank, Halab Irnák. Ez az utolsó Halab Irnák jöve az apja birodalmának felfordulása után az Havasos Daciába – de ennek megtartása ugy látszik, hogy a’ mostani zürzavaros időkben, a’ mi főnépeink által egésszen felhagyatott.

26-dik vers.
Mikor pedig a’ Király az Erdélyi Vajdát Gyulát, kit maga tett volt Vajdává, meghódoltatá ’s helyébe Zoltánt tevé; István, a’ Sandour Rabanbán fia, a nemzet akarattyából külföldről hoza magának feleséget: Katát és három fiai születének egy hassal: István, Sámuel és Gergely, kik között azután felosztá a’ maga kereste földét. A’ Törökök földe Vatsárkon tul juta a’ nagyobb szülöttnek Istvánnak, a’ magvaszakadt Kénur Rabanbán földe Gergelynek, ezen a’ földen kinoztatja vala Kénur még Uopoulet idejében a’ tolvajokat és gonosztévőket és a’ fia Ivány a testvérétől kiüzetvén a Lokott havassára szállott volt meg ’s ott hagya maradékot. Sámuelnek pedig a’ legkissebbnek juta Agyfölde a’ Kükül mellett.

27-dik vers.
De osztály közbe – északi nemzettől követek érkezének hozzája és más minden kissebb Rabanbánokat egybegyüjtvén a’ Rákos völgyébe, a’ hol ott a’ nemzetnek nemzeti áldozattya tartatik vala (mert a’ fiai között az ő földit, tiz Rabanbán osztya vala) az északi népeknek Steleráji ilyen választ vevének. Mi Atilla Hunnus Székelly nemzetnek maradéki Havasos Dáciában lakók, a’ Hét-erdők földe megett Rákos völgyébe, a’ ti nemzetségtek kivánságát vévén és abban megakarván egyezni, Majránát Uopour Sándournak, a’ mi fővezér Rabanbánunknak leányát, a köztünk való sógorság fenntartására, a’ ti Stelerák Czárotok fiának, Basilnak kivánsága szerént feleségül általadjuk, néktek, mint Boeroknak barátságtok fenntartására. Ugy, hogy az ő virágzó, a’ miénkhez hasonló szabadságokat hadjátok meg ezután is és így eleinknek szokások szerént napkeleti drágakövekkel felékesitvén, elvivék; és a’ mi Rabanbánaink a’ Szereten tul kisérék. Maga is a’ száz esztendős Bousson, Zandirhámnak halála után született fia, Gyula méltóságban lévő, az Uopoulet öccse, lejöve férfi módra az Atilla fia Irna barlangjából a’ több Rabanbánok közé, kiki a’ maga Tribussa szerént egybegyüjtvén a’ maga fiait, u. m. Abaáts, Uopour, Béél, Uozon, Entséé, a Deme földében, Zoltán; Madaras földéről esmét az Andorás fia; esmét a Nömöz fia; esmét az Uogroun fia; esmét Ika a’ Dombon fia az Uopoulet Nemzetségéből (maradéki most is Dombinak hivattatnak Háromszék földin, Ikafalván). Esmét Zököl (a’ kitől Székelly, Killyén földnek ura). Esmét Enőz; esmét a’ Hét-erdők földe előtt lakók, a’ hol a’ Hét-erdők fő Rabanbánja Uopour lakik. Esmét Gyula, Ount, Nagy (a’ kitől a’ Marefalvi Nemzetség a’ Mare földin). Esmét Zimány és a’ fia Magor Biro; azután Zalán, Forro, Roka, Benke és mások sokan, kiknek maradékaik ma is fenn vagynak.

28-dik vers.
A’ Hét-erdők megett való földről pedig a’ fő Rabanbán a’ kellyhe pohár fő örzője, maga helyett küldé a’ fiát, Sándour Istvánt és Abét, ki az Isumé fia vala; azután Hundot a’ Lueeu (...) földe Rabanbánját. Esmét a’ Toportsa nemzetségből, a’ Benus fiát a’ Rüka elől; a’ Béél fiait, az ő földekről a’ Taar havasok előtt, Künvérnek pedig a’ Taar havassa megett való föld Rabanbánjának megparancsolá, hogy mind végig kisérné a’ léányát. A’ ki azután az északi részekben a’ Stelera fiától nagy örökséggel gazdagíttaték meg: mikor Sandour Istvánnak két léányai klastromba menének.

29-dik vers.
Ezek meglévén feleséget hozának If. Sándour Istvánnak is, Francisca Maetriada Ivolt, Lengyel nemzetből, a’ kinek kissebb öccse Mihály, midőn az örökséget fel kivánta osztani, őtet meg akarván verni, a’ Pannon földre szalada a’ Don vizén (Dunán) túl; és a’ mint mondják ott hagya maradékot. Azután István magának tartá a’ Vatsárkon túl való földet a’ Zándir Hám feleségétől épített házokkal és a’ kellyhe formáju pohárt, mint maga örökségét a’ Tribusok akarattyok ellen elvivé Boudvárából 1039-ben, mely pohár ma is megvagyon.

30-dik vers.
– – jól lehet – – a’ mostani Háromszék Rabanbánjai Uopour János, Béél István és a Potárka nemzetségből való Gáspár pedig kiki maga népével egybeállván, hadat akarának indítani a’ Gümötz földi István ellen, a’ Nemzet poharának elviteléért, de az ő igyekezeteket az idő viszontagsága megakadályoztatá. Mert követeket küldvén Andráshoz, a’ fiát Sándour Lászlót zálogba adá a’ Királynak s ez elfogadá. És így a’ Rabanbánok megijedvén minden igyekezeteket abban hagyák. ? pedig a’ pohárt megtartá. De Boudvárát vissza nem veheté többé – és így a’ Hét-erdők havassai megett való földek Sandour Lászlót választák magoknak fővezéreknek, kit András a’ Lengyelekhez küldött volt követségbe, de úgy, hogy a’ Székelly nemzet vezérétől fügjön. A’ több Rabanbánoktól pedig nem. És András királyhoz ez okon a’ jeles katonát Jan Lajost küldvén, Andrástól ez az elszakasztás jóvá hagyaték.

31-dik vers.
Ezek folytába Zoltán meghalván az országot felosztá, Andrást és Bélát az Erdélyi vezért, a’ mi Királyunkat maga mellett tartá – 1049-ben. Minekutána pedig István király már régen megholt volna, a’ dicsőséges és győzedelmes Királynak halálát meghallván a’ Bessusok, a’ Gümötz mege földin lakó keresztyén Székellyeknek hadat izenvén, bé akarának ütni. De a’ Székelly Nemzet fegyverre kelvén, kihajtá őket emberül, messze a’ maga földétől az András vezérsége alatt, ki Ambor Vida Josa fia vala. De más Tribusok ennek a’ győzelemnek dicsőségét akadályoztatni akarák. Uopour vezér Bálványos várából Andorás vezért ebéd felett megölé és fővezér Andorás földét elfoglalá, ki a’ derék katonának Zámbounak, a’ Szerany fiának fia vala.

32-dik vers.
De az Erdélyi vajda Béla megtudván a’ keresztyén Székellyeknek veszedelmeket és az Andorás vezérét is, a’ báttya halála után a’ pogány embereknek Gyula várában fejeket szedeté. Ezek voltak: Sandour Gergely, Csangur Elek és Blaskó Gergely, a Bon fia. Esmét a’ Csáki fiak; Sándor István pedig a’ László fia, a’ Gergely testvére, kiüzé az Erdélyi Vajda parancsolatjából Csángur Pált, a’ Csángur Elek attyafiát, a’ jeles katona Kab fiát és a’ Gümetz földit visszafoglalá ’s magának tartá.

33-dik vers.
A’ mikor is azután Béla vajda parancsolá, hogy a’ hivatalok ne neveztetnének a’ régi szokás szerént; hasonlóképpen se nemzetségek, se várok, se faluk, se kastélyok, hanem a’ Szentek neveit adnák nékiek. A’ honnan a’ lőn, hogy sok jeles Székelly katonák nem tudák magok elejeket ’s leveleiket (mint haszontalanokat) megégették, oly nagy zürzavarban is mindazonáltol találtatának némelyek, kik a’ Király akarattya ellen is elejeknek és lakhelyeknek neveket megtarták. Kiváltképpen Háromszéken, Dombou, Béél, Nömöz, Mikou, Dants, a’ nemes Gyula Körös fia. A’ mostani Udvarhely széken pedig Uogroun, Lázár, Köntz, Biró, Nagy, Zimán, Dállya, Zököl, Turekh (Török), Kadáts sat. De a’ méltóságoknak tiszteletes neveik nem hallatának többé. Nem Rabanbán fővezér, hanem Székellyek ispánnya, nem Gyula, Harkász, hanem Székellyek vice Ispánnya sat. És igy Béla hirtelen változással a’ királyi szék reáesvén, méltán öszveromlék 1063-ban és meghalt 1065-ben A’ kinek ellene szegzé magát Zemere Madaras földéről, de semmire sem tuda menni.

34-dik vers.
Azonban Sandour István is Sandor nevet vévén fel, a’ Csángók vezérivel Dottka Busillal veszekedni kezde. De éppen szerencsére egy Miko nevü kétszáz fegyveressel érkezvén, kiüzé a Csángurokat és megszabadítá Sándor Istvánt. A’ mely győzedelméért Sándor Uram Hadnagy megengedé, hogy a’ maga nevéről nevezett és ma is virágzó várat: Mikó várát építse. Azt mondják, hogy ez derék katona volt, Pannon földéről való nemes ember, Uramnak fiának hivattatott, 12 várok birodalmától fosztatott meg. Maradéka ma is az ő nevét viseli.

35-dik vers.
Mely dolgot László meghalván a’ Nemzet egyezéséből, a’ Hét-erdők földe megett bőv örökséggel ajándékozá meg Mikót, ugy, hogy azután Szék századossa lőn s ’maradéka nemesi nevet kapa. És ugy szereté őtet (László), hogy midőn Erdélyt megjárván, a’ Vatsárki földön tul, Istvánhoz ment volna, az ő Szilvási Erzsébettől született leányát, Katát, Mikó Pálnak eljegyzé és a’ lakadalomba maga is ivék örömében a’ Nemzet poharából. A’ mikor is egy nehány Tatárok béütvén a’ Székbe, Sándor István kihajtá őket és azért ajándéba nyeré a Törtsvárához tartozó földet a várral együtt. És ekkor erősíté meg László Gázon földit, mint széket.

36-dik vers.
A’ nagy Boudvárának elromlása és töröltetése után Almus lőn minden Székellyeknek herczegjek. A’ ki alatt, midőn gyülés tartatnék, Urunk mostani völgyében a’ Lokott földin, a fő Székellyek, sokaknak nem lévén fiak, a’ leányt bé akarák vinni a’ más Rabanbánok örökös jószágokba is. De István Almus herczeggel ellenek álla. A’ honnan a’ végezteték örökösön, hogy ha mely testvérek közül egyiknek fia, a’ másiknak csak léánya lenne: a’ leányra attya öröksége szinte ugy szálljon, mint a fiúra. A mely leszállást a’ régi vezéreknek u. m. Uopoletnek maradéki is magokévá tévén, azt nem tentával, hanem emberi vérrel álliták meg a’ Rákos mezején; a Székellyek Ispánja László jelenlétében. Ekkor tartá menyegzőit az István léánya, Drusilla a’ nemes Kálmány Lászlóval, a László király várába, a’ Hét-erdők havassai földe közepében. A’ mikor is, midőn a’ kellyhe pohár Drusillának adattatnék, egy a’ kisebb Rabanbánnak maradékai közül kiragadá: A’ léány házasittassék ki, ugy mond, és attya jószágát, mely a’ Székelly országban vagyon, vegye a’ fia. És ez a’ leszállás a’ régi Rabanbánok jószágaiban; a többiben pedig a’ szokás szerént, ha két testvérek lesznek, kik közül egyiknek fia, másiknak léánya vagyon, a léányra szálljon. De István, mint egész Bourzon földének ura, általüté őtet és azután senki nem meré kiragadni a’ pohárt.

37-dik vers.
És ezek esének a’ derék királynak, Lászlónak jelenlétében és az ő fia, Kálmán László előtt, mikor Drusillával menyegzőit tartotta. Kinek testvérit, Piroskát, ki Irénének neveztetett, midőn a’ Nap Keleti Udvar a’ Székelly földin vitetné keresztül, az őtet kisérő Székellyek közül, a’ Héterdők földin, sokakat megajándékoza, a’ Székellyek Ispánjai tartásokra szolgáló földök nem tartozván a’ Székelly földhöz.

38-dik vers.
Sandor István meghalván, az ő felesége, Erzsébet a' dicsőséges Béla király idejében két száz fegyveres embert vive Törtsvára földére, mely a' férjének ajándékoztatott volt, a' tolvajok ellen. És azt megtisztitván, a' Gümetz földivel egygyütt által adá a’ fiának. Feleségül pedig adá nékie Gögő Annát, egy Lovas Rendből és Uopoulet Nemzetségéből való lovas katona leányát, egy igen bátor szivü asszonyt. A' ki Toplitza földin tulajdon kezivel házat épitvén, azt háromszáz tolvajok ellen vitézül megőrzé; kétszázat levágván, a' többit megfutamtatván. Hogy pedig férje nevenapját, midőn ez azt illené – – – ötven fegyveresekkel a' Gümetz földire menvén hadba, a' tolvajokat megfutamtatván s elfogván ugy megrontotta, hogy némelyeket levágván, a' többi mindegyig elfogattatott. Olyan vitézséggel köszöntötte Istvánt a' férjit. Az anyja is öt tolvajt vágott volt le s mikor a' hatodikkal küzködnék, ugy ölettetett meg. – Meghal azután a' férje is. A' gaz Tatárok háromszáz katonáival, kik mind az ő emberei voltanak, levágák, s a' fejét elvágván, testét a' Kükül vizébe veték. Ezt a' várat is a' Tatárok kegyetlen serege rontá el, még László király idejébe, ki maga is megszalada előttek.

39-dik vers.
– – – A' derék vitéz özvegy asszony pedig a' Székellyek Ispánja köszöntésére Gyula várába akarván menni – – – midőn menne az Oult vizén által, egy gyermeket, kit a' vizbe vetettek volt, kifogat, Bontz nevü tizedesse által; és azt azután megöleti; a' maga földén életnek és halálnak ura lévén. – De azért az ő katonái reája megharagudván, az ő alatta valóji felingereltetének Zöld Demjény által az Abrám Neméből és Dudor Ágából és Bontza István által az Uopoulet Ágából, erőszakot üzenék rajta – tetemei a' Zandir Hámtól épittetett háznál vagynak letétetve. – A több gyermekei közül egyik a' Hét-erdők földin telepedék meg, azt a' tolvajoktól megtisztitván. A' más fia a' Kénos földit visszavévén, azt békességgel birá s maga maradékit ott terjeszté. János pedig Kálnoki Nemes Katát vévén feleségül, a Lengyelekhez méne s tizenhét esztendeig ott mulatván, ugy jöve haza s a' maga várát, melyet a' Tatárok elpusztitottak volt, esmét megépité.

40-dik vers.
Ez mikor Bláskó lecsendesitésére menne 1200 fegyveres emberrel, Urkohoz a' Gensek fiához térvén, ki volt a' Görgő Uopour fia, Erőss Jánost a' Székelly János kisebbik fiát küldé követségbe hozzája, hogy szünnék meg. De a' követnek azért a' maga földin Csiszér Ferencz Dulo által fejit véteté. Mindazáltal az Uopoulet fia Darabos Tribussának kérésére, mely Gyerla vizitől nem messze, Pannonia földihez közel 'Suknál szállott vala meg, akkor szállittatván oda, mikor az Arad Tribussa az Oláhok havasos földihez szállittatott volt; az Olt vize mellett, az Erőss János fiait, a' maga fia Aba mostani földin nagy örökséggel ajándékozá meg. De azért későbbre azután a' Törökök földe végibe lakó Iván Lászlónak, az Abrám Nemből s Dudor Ágból és Kadácsi Péternek, a Halom Nemből s Dudor Ágból való katonáknak bosszuálló kezeket nem kerülheté el. Hagya pedig maradékot, kik közül a' nagyobb a' Lengyeleknél ezeres kapitány, Péter kolosmonostori apát ur, Rebi mene egy Veropoltzki Lengyel vajdához férjhez, Racha Losonczi Péterhez, egy Pannon földin lakó nemes Magyarhoz; Alna Latzkó Jánoshoz, Uopoulet fia Blasi maradékához; a’ ki az urát más földre vitte s ott hagya maradékot, Panna Vére Lászlóhoz.

41-dik vers.
Péter pedig a’ Vezérnek második fia, vevé feleségül Mária Erzsébetet, Losontzi Péter testvérét 1249-ben. Ez vitéz, hadakozó ember vala a’ Gümetz földin, nagy vadász – megevék a’ Naskalát földin, a Tatros vize mellett és számos fiakat s leányokat hagya. Sára a’ nagyobb mene Gyulaihoz, Esther a’ Duna mejjékéte;re, Anna Dölnei Öncze Gáspárhoz. – – – A fiak közt emlitést érdemlenek Sigmond, a’ ki az Oláhországi vajda, Bazarád feleségit szereté. – De Tamás Déák az akkori vajda nyilván megizené, hogy az Oláhot a’ vadhelyekből szakállánál fogva kihuzza.

42-dik vers.
De abban az időben 1350-ben Páter Miklós püspök őtet Gyula-Fejérváron számtalan főurakkal együtt megöleti. Felesége volt Basa Anna, a’ Székelly Nemzetből, Uogroun fiának Jetnek és Uopouletnek maradékából. Ettől származék Péter, a’ ki a’ Mikó Pál maradékát, Mikó Annát elvevén, 1411-ben egy fia születék tőle, János. A’ kinek születése után ő válosztaték legelsőbben az egész Csík, Gyergyó és Kászon vezérivé, Stiborits vajda alatt. Kinek jelenlétében, midőn a’ Toplitza és Csomortán közt való völgyben, a’ hol földből egy halom hordatván öszve, a Székellyek fővezérének emlékezetére, az Sándor Dombjának nevezteték és mind e mái napig meg vagyon. Ezek mikor így volnának, a’ Vajda megrészegedvén a’ vezér híre nélkül a’ szecsendió hajból csinált kellyhének, mely ma is megvagyon, talpára ezt iratá: Petrus Sandor 1412. A’ melyért a’ Vajda a’ Vezértől kiüzeték a’ Székely földről.

43-dik vers.
Ennek kihajtása után segilleni készül vala Mirtsét Dán ellen, az Oláhokon való uralkodásra való vágyásból – – – Végre sok érdemekkel megrakodva – – a' Báttya – – ő lőn első, a’ ki a’ Rákos mezején béhozá a’ törvényfolyás rendit. Ennek fiának Jánosnak idejében támadának fel az Erdélyi parasztok. De Csák László, akkori ispánja a Székellyeknek, az öszvesereglett tolvajokat, kik Gyergyó völgyibe (most Széknek mondják) az Uopoulet Nemzetségít háborgattyák vala, Hegyallya földe előtt megzabolázá. Mely meglévén, midőn az Erdélyi parasztok ellen készülne, a’ zenebona lecsendesedék.

44-dik vers.
Hozzája való kedvéből szerzé nékie Hunyadi János 1430, ki már akkor sok királyoknál hiresebb vala Barkotzi Máriát feleségül a’ Pannon földről. Kitől egy fiat hagyván, Mihály Hadnagy Uram nevüt, a’ Kenyér mezején való ütközetben elesék és ott temettetvén el, ott fekszik. Ennek maradékai, a’ Sándor István és Menyhárt uram házánál levél nem lévén róla, nem tudatnak.

45-dik vers.
A’ második felesége Jánosnak Dosa Anna volt. Ez a’ Pannon földin a’ fiu testvéréhez való hitetlenségiért öletteték meg. Mert a’ Sándor Mihályt illető leveleket elégette volt. Azért méltán felakasztaték. A’ János fia feleségét Kriska Hadnagy Uram fiának nevezék. Mert mikor Terekh Sander bekh a’ fiát az asszony akarattya ellen arra erőltette volna, hogy magát nevezze Sándor Jánosnak, a’ Sander bekh fia János ellen háromszáz fegyveres embert vive, halálra keresvén s meg akarván ölni. De János a’ Lokot földre mene s a’ más nemes Linea innen származik. – – – Az Ur földin, az Olt mellett, mint katona, ugy szolgál. Ettől a’ Kriska Hadnagy Uram fiától azért levének fiai: Péter, István, Mihály. Péter vevé feleségül Ugron Katát. 1462-ben születék egy fia: István. 1472-ben az apja meghalván, Pungrátz János vigyáz a’ gyermekre. Mikor felnöve, ezt küldé a’ Vajda Csík országból Hali Bégh Mysia tiszttartója ellen, s felvévén a’ Lovas Rendet Uopour Jánossal s Uogroun Abrahámmal a’ Duna előtt való földön megveré őtet a’ Vajda képibe. Nem is vala csuda! Mivel az egész Nemzetet Tribusok szerént ez az ifiu vezérli s János és Abrahám tanácsolják vala. De mégis a’ Havasalyföldi Vajda, Blád miatt, a’ maga várába Rákos földire kelle magát vonnia és Apor Annát elvevé. Mert az Apor nevet ekkor vevék fel – – Szerencsésen birá a maga várát – A’ Syndoviai Béghnek se vala baráttya; meg is vereték általa.

46-dik vers.
Mikor pedig a Pannon, vagy Magyar király hatvanezer arany forintot von, jól lehet házas, de ifiu korában 1469-ban a’ Moldvai vajdát visszatéríté a’ Király hüségére és azután a’ Vajdának Csiko vára adaték; ő maga pedig a’ maga földén tekintetébe s hivatalába megerősítteték. István nemzé Menyhártot, Mihályt, Borbárát, Annát, Pétert, Jánost és Lászlót. Menyhártnak 1530-ban Lázár Anna lőn felesége.

47-dik vers.
És ezek 153 darab levelekből summáztatván, három példába irattak meg. Sem több nem irattat, se a’ rövidségért kevesebb. Hitünk szerént bizoníttyuk, tekintetes nemzetes Sándor Menyhárt úr várában, Allszeg földin a’ Csíki háznál Vatsárk és Csíkfalva között 1533 esztendőben. A’ kik közüllünk Déáktalan embörök lévén keresztvonásokkal megerőssítettük jövendőbéli nagyobb bizonyságra.
András Mátyás Csíki törvényes embör. mpr. Veress Déák, István Gábor, Győrfi Mátyás.
Ezen írást szóról szóra maga originalissából leírtuk igaz hitünk szerént, All Csík Széki mostan Taplotzán lakó Veress Péter Nobilis, Fell Csík Széknek hitös Assessora és ugyanazon Széki Szkirályi Bors István Nobilis, All Csík Széki hütös Assessor in hoc Anno praesenti 1695. Die 14-a Marty Csík Szereda privilegiata várossában.
Veress Péter mpr. nobilis. Bors István mpr. nobilis.

Ego quoque Copiam hanc fideliter ac conscientiose, absque ulla additione vel diminutione transumpsisse, pro notitia pretiosae Antiquitatis testor, Ao 1796. Die 18-a Novembris in aedibus meis Somlyo.
Joannes Nepom. Farkas mpr. presbyter saecularis.

A 10. századi magyar régészeti leletek két jellemző tárgya a palmettával díszített tarsolylemez és a pengeív felé hajló markolatú szablya. Ezek a tárgyak elsősorban a Felső-Tisza-vidéki sírok mellékleteiként kerültek elő. A tarsolylemezek a tűzkészleteket tartalmazó tarsolyokat fedték, míg a szablyák a lovas hadviselés keletről hozott fegyverei. Mind a tarsolylemezek, mind a szablyák eredetének jelentős irodalma van. A tarsolylemezek motívumkincsének eredetét Mesterházy Károly a görög és muszlim díszítőelemekhez sorolja, a hajlított pengével szöget bezáró markolatú szablyák pedig az un. szaltovo-majaki kultúra (Lebédia) formakincséhez sorolhatók. Felfigyeltek arra, hogy a korobcsinói ősmagyar vezérsír szablyaszerelékén található palmettás díszítés és a galgóci tarsolylemez díszítése között szembeötlő párhuzam van.

 Kép: Korobcsinói szablyaszerelék, galgóci tarsolylemez 

Úgy gondolták, hogy a tarsolylemezek a veretes tarsolyokból alakultak ki oly módon, hogy a felületet borító veretek végül elvezettek a teljes területet lefedő, lemezes megoldásra. Erre a következtetésre a farkasréti tarsoly vereteiből jutottak.

Kép: Farkasréti veretes tarsoly rajza. Készítette: Dienes Ö. István

Dienes Ö. István nagy régészeti tárgyú felfedezése a Budapest-Farkasréten a század elején talált díszöv és vésett díszű lemezek értelmezése. Álláspontja szerint a farkasréti tarsoly segítségével lehet megérteni, hogyan alakultak ki az ezüstveretes tarsolyokból az ezüstlemezes tarsolyok. [1]

A Kárpát-medencében több, mint száz tarsolylemezt találtak. Egyetlen Kárpát-medencében talált tarsolylemezen található figurális misztikus állatábrázolás: a tiszabezdédi tarsolylemezen. A többi - Kárpát-medencében talált - tarsolylemezt általában növényi indák, legtöbbször különböző formájú un. palmetták díszítik. Ugyanakkor három tarsolylemezt is ismerünk a Kárpátoktól keletre, melyeken állatábrázolás (is) található: a veszelovói, a Mardzsani Gyűjteményben őrzött és a panovoi tarsolylemezeket.

 A tiszabezdédi tarsolylemez

Megtalálás helye: Tiszabezdéd-Harangláb-dűlő, I. sír, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Magyarország

Kora: X. század

Jelenlegi őrzési helye: Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, Magyarország

Leltári száma: 86.1896.236.a.

Anyaga: aranyozott vörösréz lemez

Leírás: 

   A temető leggazdagabb mellékletű férfisírjából, a bal kar alatt találták bőrtarsolyát, amely egykor övéről függött alá. A különböző apró tárgyak számára (tűzkészség stb.) szolgáló tarsoly fedőlapját gazdagon díszített aranyozott vörösréz lemez fedte. Viszonylag jó állapotban menekült meg az enyészettől a bőr fedőlap is, amelyhez a lemezt hozzáerősítették. A fedőlap lemez felőli belső oldala látható, a lapot tarsolytesthez rögzítő vékony zárószíj megmaradt szakaszával együtt. E zárószíj fölül az övhöz erősített függesztőszíjhoz csatlakozott. (Vagy mindkét funkciót egy szíj látta el.) A tarsoly fölött lévő – szintén megmaradt -szakaszát négyszögletes ezüstveret díszítette, amelyet átlós irányban nielloberakás ékesített. A zárószíj végét szintén nielloberakásos szíjvég zárta.
A tarsoly alakja némileg különbözik a többi ismert honfoglalás kori tarsolyunkétól: azoknál jóval szélesebb. A tarsoly testének hátoldalát pereme mellett gömbösfejű szögekkel erősítették meg.
A bőrtarsoly fedelére apró szegecsek segítségével erősítettek fel dúsan aranyozott vörösréz lemezt. (A szegecsek nyomát a lemez peremén lévő lyukak mutatják.) Az egykori ötvösmester a lemezre először felrajzolta a mintát, majd vésővel alakította ki annak körvonalait. Ugyanezzel a szerszámmal dolgozta ki a levelek széleit, erezetét, a két állatalak testének tagolását, s a közepütt lévő kereszt felületét. A hátteret poncolóvas beütögetésével apró köröcskékkel töltötte ki. A mintát a háttérből domborítással is kiemelték.
Az ábrázolás egyes motívumai feltehetők a korabeli keleti, iráni, sztyeppi és bizánci művészeti emlékeken, ötvösműveken, falfestményeken és textíliákon. A mustra legmagasabb elemét alkotó ágas-leveles csokrok, más néven palmetták, honfoglalóink mintakincsének leggyakoribb eleme. Minden bizonnyal hitvilági hátteret sejthetünk megjelenésében: a honfoglaló magyarok sámán- vagy más néven táltoshitének legfontosabb elemét, a világi rétegeket egybefogó világfát vagy életfát jelképezte. A középütt szétváló, majd újraegyesülő levelek alkotta rombusz alakú tér lemezünkön alighanem a fa törzsének odvát szemlélteti, ahol népmeséink hagyománya szerint a segítő szellemek tanyáznak. Itt egy keresztet, a kereszténység jelképét látjuk a mezőben. Az írott kútfőből egyértelműen kiviláglik, hogy a magyarság már a honfoglalás előtt, a levédiai és etelközi szállásokon megismerkedett a kereszténységgel a térítő bizánci papok révén. A kereszt ábrázolása önmagában azonban még nem bizonysága annak, hogy a Bezdéden eltemetett honfoglaló keresztény hitet vallott volna.
A rombusz alakú keretet felül közrefogó két mesebeli állatalak az iráni hitvilág pávasárkányára (szenmurv) emlékeztet. Alakjukat nyilvánvalóan valamelyik perzsa, vagy bizánci kelméről másolhatta a magyar ötvös. Ugyanakkor az ábrázolás egésze magyar ízlésben fogant. Joggal feltehető, hogy a bezdédi tarsolylemez az egyik legkorábbi honfoglalás kori ötvösremek, s még a honszerzés előtt a keleti, etelközi szállásokon készült. Erre utal az is, hogy a tarsoly zárószíját díszítő két niellos veret normann mesterekre vall, ebben az időben több műhelyt hoztak létre a keleti szláv területeken. Etelközi magyar mester munkája lehet az egyetlen Kelet-Európából, a középső Volga-vidékről ismert cseremiszföldi tarsolylemez is. (Itt az életfát két oroszlán fogja közre.)
A bezdédi lemez elvezet bennünket a honfoglaló magyar művészet kialakulásának forrásvidékeire is: a sztyeppi, közép-ázsiai, iráni és bizánci területekre. E vidékeken azonban csupán a magyar ötvösség és díszítőművészet egyes elemeit találhatjuk, őseink művészete ezen elemekből sajátos arculatúvá formálódott, amelynek gondolati hátterét a magyar hitvilág alkotta, amely sokrétegű szövevényében nem egyszer befogadta és átértelmezte a nagy világvallások jelképeit is.

Mérete: 13,6 x 15,6 cm.

Ásató: Jósa András, Vidovich László

Ásatás éve: 1896.

Ábrázolás:

Kép: A tiszabezdédi Harangláb 8. sír tarsolylemeze

Ábrázolás forrása: Gáll Erwin: A hatalom forrása és a magyar honfoglalás, Budapest, 2019. 127.

Ábrázolás forrása:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_BACS_cumania_10/?query=Galg%C3%B3c&pg=10&layout=s

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

Irodalom:

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

Dienes István: Honfoglalás kori tarsolyainkról. In: Folia archeologica 16. Budapest, 1964. 79-112. o.

Fodor István (szerk.): A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1996.

Veszelovo tanya (Szemjonovo mellett) 19. sír: FODOR 2013, 457–470.

Lelet: lemezes tarsoly
Megtalálás helye: Veszelovo, Oroszország
Kora: X. század
Jelenlegi helye: ismeretlen

Anyaga: ezüst
Leírás: lemezes tarsoly

Kép: Veszelovoi tarsolylemez

Forrás:

http://www.tarsolyosok.hu/etelkozi.htm

http://epa.oszk.hu/00600/00691/00165/pdf/EPA00691_mtud_2017_06_723-731.pdf

Mardzsani-gyűjtemény (Dél-Urál): РУДЕНКО 2016, 76, 78–79, Рис. 12–14; Fodor 2017, 3. kép 2–4.

Aranyozott ezüst tarsolylemez Oroszország déli részéről (Mardzsani Gyűjtemény, 9. század vége-10. század elő fele). Felülete gravírozott, egymással szembeforduló oroszlánok díszítik. A középütt kivágott zárószerkezetű lemezes tarsolyokat a legkorábbi típusoknak tartja a kutatás, a Kárpát-medencében a banai tarsolylemez tartozik ehhez a körhöz A bőrből készült tarsolyokat az övön viselték, a tűzgyújtáshoz szükséges kovát és taplót, illetve egyéb apró holmikat, pl. borotvát tartottak benne.

Kép: Aranyozott ezüst tarsolylemez Dél-Oroszországból, Mardzsani gyűjtemény, Moszkva,

Fotó: G. Szapozsnyikov

Panovo-i temető 2. sírjából származó lelet

„A kelet-európai tarsolylemezek között tartjuk számon a sajnos töredékes állapotban megmaradt Panovo-i temető 2. sírjából származó leletet. A 9–13. század közé keltezhető temető szaltovói jellegzetességeket is mutató sírjai közt a 10. század második felére keltezhető horizonthoz sorolhatjuk ezt a számunkra fontos sírt. A tárgyat elsősorban a Fettich Nándor által - Erdélyi István 1969-es morsanszki felvétele alapján - készített rekonstrukcióból ismerjük.” ([2])

Kép: Panovoi tarsolylemez. Erdélyi István rajza. Forrás: Panovo (abtk.hu), www.arpad.abtk.hu/hu/adatbazisok/lelohelyek/kelet-europa/panovo

A panovoi tarsolylemezen található griff a Lehel kürtjén található griff pontos párhuzama.

 Kép: A „Lehel-kürt” kiterített rajza. Forrás: LÁSZLÓ 1973., 13. o., Idő: i. sz. 10. sz. Őrzési hely: Jászberény, Jász Múzeum

A griff Kézai Simon Magyar Krónikájának előbeszédében (prológusában) a következők szerint szerepel:

„... In montibus etiam deserti memorati crystallus invenitur; grifones nidum parant, aves, quas Legisvalk, Hungarice kerechet appellamus, …”

„…Az említett sivatag hegyei között kristály található, és griffmadár fészkel benne, valamint – s ez köztudott – a legerfalc nevű madarak, amiket magyarul kerecsetnek hívnak,…”( [3])

 Ahogy fentebb említettük, a griffmadár szerepel a Fehérlófia című ősi, mítikus mesénkben is, melynek legalább 50 változatát gyűjtötték össze, és amely a sztyeppei népek mesekincsének fontos része. A magyar változat mellett van oszmán török, ujgur, jugur, kazak, kirgiz változata is.([4])

Példa a Kárpát-medencében talált tarsolylemezek díszítésére:

Kép: Palmettás tarsolylemezek

Szaltovo-Majak-i szablya

Kép: Saltovo-Majak-i szablya és öv 

A magyar szablya a 9-10. század fordulóján jelent meg a Kárpát-medencében, és a 10. század közepére eltűnt. A lovassági szablya a 14-15. században török hatásra jelent meg újra, kissé módosított formában. A magyar szablya előzményét az un. szaltovo-majak-i kultúra 5-9. századi régészeti leleteiben, pontosabban az „alán”-nak tulajdonított leletek között találták meg.

Következtetés

A tarsolylemezek kialakulása nem helyi, kárpátmedencei fejlemény. Ugyanakkor díszítésének motívumai kulturális-vallási okokból, szaltovo-majaki hatásra, a szablyaszerelékek díszítését követve változtak meg.

Irodalom

АРМАРЧУК, Е. А. – МАЛЫШЕВ, А. А. 1997 Средневековый могильник в Цемесской долине. Историко-Археологический Алъманах 3. Армавир–Москва. 92–114.

АРМАРЧУК, Е. А. 2003 Памятники Северо-Восточного Причерноморья X–XII. вв. Крым, Северо-Восточное Причерноморье и Закавказье в эпоху средневековья: IV–XIII. века. Москва. 2006 Конская упряжь из могильников Северо-Восточного Причерноморья X–XIII. веков. Москва.

АРМАРЧУК, Е. А. – НОВИЧИХИН А. М. 2004 Украшения конской упряжи X–XII вв. из могильника «Андреевская щель» близ Анапы. Краткие Cообщения Института Aрхеологии. Москва. 216. 59–71.

ДИТЛЕР, П. А. 1961 Могильник в районе поселка Колосовка на р. Фарс. Сборник материалов археологии Адыгеи. Майкоп. 1961. Т. II.

ДЗАТТИАТЫ, P. 2014 Аланские древности Даргавса. Владикавказ.

ЗАВЬЯЛОВ, В. И. 2006 Результаты археометаллографического исследования стремян и удил из могильников Северо[1]Восточного Причерноморья. In: Е. А. Армарчук (Red.): Конская упряжь из могильников Северо[1]Восточного Причерноморья X–XIII веков. Москва. 110–117.

ИВАНОВ, П. П. 1952 Материалы по истории мордвы VIII-XI. вв. [1]. Крюковско-Кужновский могильник. Дневник археол. раскопок П. П. Иванова; Ред. и вступ. статья д-ра ист. наук проф. А. П. Смирнова; Моршан. краевед. музей. Отд. истории края. - Моршанск [б. и.], 1952. - 232 с. : ил.; 32 см.

КОНЬКОВА, Л. В. 2004 Состав металла и технология изготовления украшений конской сбруи из могильника «Андреевская щель. Краткие Cообщения Института Aрхеологии, Вып. 216. Москва. 71–78.

КОРОЛЬ, Г. Г. 2005 Семантика уникального декора предметов конской упряжи XI–XIII. вв. из Северо-Восточного Причерноморья. Этнографическое обозрение 6. Москва. 157–167. 2006 Декор украшений конского убора из могильников Х–XIII вв. Северо-Восточного Причерноморья. In: Е. А. Армарчук, Конская упряжь из могильников Северо-Восточного Причерноморья X–XIII веков. Москва. 127–137. 2008 Искусство средневековых кочевников Евразии. Очерки. Москва, Кемерово.

НИКИТИНА, Т. Б. 2013 Поясные кошельки/сумочки в средневековых могильниках Ветлужско-Вятского междуречья. По[1]волжская археология 2013/2, Казань. 151–161.

НОВИЧИХИН, А. М. 1993 Исследование средневекового могильника Андреевская щель в 1991 и 1992 гг. In: Вторая Кубанская археологическая конференция. Тезисы докладов. Краснодар. 76–77. 1998 Итоги работ археологического отряда Анапского музея в 1991–1995 гг. Древности Кубани (Краснодар) 7. 26–41. 2008 Воинский кенотаф с захоронением боевого коня на средневековом могильнике Андреевская щель. In: О. В. Двуреченский (Red.): Военная археология. Сборник материалов семинара при Государственном историческом музее 1. Москва. 26–41. 2014 Предметы вооружения, воинского и конского снаряжения из разрушенных погребений могильника Андреевская щель. In: О. В. Двуреченский (Red.): Военная археология. Сборник материалов семинара при Государственном историческом музее 3. Москва. 55–93. 2015 Детские погребения средневекового могильника Андреевская щель. Историко-Археологический Алъманах (Армавир–Москва) 13. 99–111. 77

ОРЛОВ, Р. С. 1984 Средневековая традиция художественной металлообработки в X–XI. вв. Культура и искусство средневекового города. (Москва)

ПЬЯНКОВ, А. В. 1988 Средневековый могильник Черноклен из Краснодарского края. XV. «Крупновские чтения». (Махачкала) 2000 Биритуальный средневековый могильник Циплиевский из Западного Закубанья: предварительное сообщение. Вестник Абинского народного музея. Вып. 3. Абинск. 12–25.

ПЪЯНКОВ, А. В. – ЦОКУР, И. В. 2011 О реконструкциях сабли из могильника Колосовка-1 (Адыгея). Военная археология. Сборник материалов Проблемного совета «Военная археология» при Государственном Историческом музее. Выпуск 2. (Москва), 153–167.

ПЪЯНКОВ, А. В. – ХАЧАТУРОВА, Е. А. – ЮРЧЕНКО, Т. В. 2014 Возвращенные сокровища Кубани. Составители: Пьянков А.В., Хачатурова Е.А., Юрченко Т.В. Краснодар: Традиция.

РУДЕНКО, К. А. 2016 Редкие находки эпохи Хазарского Каганата (Заметки о хазарско-венгерском искусстве). Теория и практика археологических исследований 15/3, (Барнаул), 63–82.

УСПЕНСКИЙ, П. С. 2013 МОГИЛЬНИКИ С ТРУПОСОЖЖЕНИЯМИ VIII–XIII. вв. НА СЕВЕРО-ЗАПАДНОМ КАВКАЗЕ (динамика ареала погребального обряда). Российская Археология 2013/4. 86–98. ЧХАИДЗЕ, В.Н. 2008 Таматарха. Раннесредневековый город на Таманском полуострове / Российская Aкад. Наук, Инcтитут Aрхеологии. Москва. 2012 Фанагория в VI–X. веках / Российская Aкад. Наук, Инcтитут Aрхеологии. Москва. AH 1996 The Ancient Hungarians. Exhibition Catalogue (Ed. István Fodor) Budapest.

ARBMAN, Holger 1940 Birka I. Die Gräber. Uppsala. ASADOV, Farda 2012 Khazaria, Byzantium, and the Arab Caliphate: Struggle for control over Eurasian Trade Routes in the 9th–10th centuries. The Caucasus and Globalization 2012. 6/4. 140–150.

BELAVIN, Andrej M. – KRILASZOVA, Natalja B. 2011 Tarsolylemez Perm környékéről. Folia Archaeologica 54. 243–250.

BOLLÓK Ádám 2015 Ornamentika a 10. századi Kárpát-medencében: formatörténeti tanulmányok a magyar honfoglalás kori díszítőművészethez. Budapest.

CALLMER, Johan 1996 Oriental Beads and Europe, A.D. 600–800. In: A. Ellegárd – G. Ákerstrom-Hougen (eds.): Rome and the North. Papers read at a symposium arranged by the Góteborg University, 18-19 November 1993, under the auspices of the ESF project „The Transformation of the Roman World.” Studies in Mediterranean Archaeology and Literature 135. Jonsered. 53–71.

CSALLÁNY Dezső 1970 Weiblicher Haarschmuek und Stiefelbeschläge aus der ungarischen Landnahmezeit im Karpatenbecken. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungariae 22. 269–308.

DI COSMO, Nicola 2014 A Note on the Formation of the “Silk Road” as Long-Distance Exchange Network. In: M. Bulut (ed.): Resilkroad. Istanbul. 17–26.

DIENES István 1956 Un cimetière de Hongrois conquérants à Bashalom (Fouilles exécutées par L. Kiss) Acta Archaeologica Aca[1]demiae Scientiarum Hungariae 7. 245–277.

- 1959 A perbetei lelet. Milyen volt a honfoglaló magyarok öve? Archaeológiai Értesítő 86. 145–158.

- 1964 Honfoglalás kori tarsolyainkról. Folia Archaeologica 16. 79–112.

- 1975 A honfoglaló magyarok és ősi hiedelmeik. In: Hajdú Péter (szerk.): Uráli népek. Budapest. 77–108.

- 1986 A Felső-Tisza vidék a X. században. In: Dercsényi Dezső – Entz Géza (szerk.): Szabolcs-Szatmár megye műemlékei I. Budapest. 92–114.

DÓKUS Gyula 1900 Árpádkori sírleletek Zemplén vármegyében. Archaeológiai Értesítő 20. 39–61.

ERDÉLYI István 1977 Az ősmagyarság régészeti emlékei Kelet-Európában. In: Bartha Antal – Czeglédy Károly – Róna-Tas And[1]rás (szerk.): Magyar Őstörténeti Tanulmányok. Budapest. 65–77.

FETTICH Nándor 1931 Adatok a honfoglaláskor archaeológiájához. Archaeológiai Értesítő 45. 48–112. 1937 A honfoglaló magyarság fémművesség. (Archaeologica Hungarica 21.) Budapest. 1942 Die altungarische Kunst. Berlin.

FIGUEIREDO, Ana – VALENTIM, Joaquim Pires – DOOSJE, Bertjan 2015 Theories on intergroup relations and emotions: A theoretical overview. Psychologica 57/2. 7–33.

FODOR István 2012 Őstörténeti viták és álviták. In: Molnár Ádám (szerk.): Csodaszarvas IV. Budapest. 125–146.

- 2013 A veszelovói tarsolylemez. In: Révész László – Wolf Mária (szerk.): A honfoglalás kor kutatásának legújabb eredményei. Tanulmányok Kovács László 70. születésnapjára. Budapest–Szeged. 457–470.

- 2017 Honfoglalás kori tarsolylemezeink és keleti párhuzamaik. Magyar Tudomány 2017/6. 723–731.

FÜREDI Ágnes 2012 Honfoglalás kori tarsolylemez Pest megyében. A Bugyi-Felsőványi 2. sír. Archaeológiai Értesítő 137. 207–234. 2016 Tarsolyok. Rubicon 2016. 7. 66–71.

GHAZARYAN, H. 2013 Soil Resources of Armenia. In: Yusuf Yigini – Panos Panagos – Luca Montanarella (eds.): Soil Resources of Mediterranean and Caucasus Countries. Extension of the European Soil Database. Luxembourg. 2–15.

GREGORATTI, Leonardo 2013 The Caucasus: a communication Space between Nomads and Sedentaries (1st BC–2nd AD). In: Mountain Areas as Frontiers and/or Interaction and Connectivity Spaces. Arachne. 525–540.

HAMPEL József 1900 A honfoglalási kor hazai emlékei. In: Pauler Gyula – Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar honfoglalás kútfői. Budapest. 509–826.

- 1901 Öntőminta tarsolylemez készítésére. Archaeológiai Értesítő 21. 448.

HORVÁTH Ciprián 2004 Adatok a honfoglalás kori kő- és üveg- betéttel díszített fegyverek, tarsolyok és veretek kérdésköréhez. Communicationes Archeologicae Hungariae 2004. 151–171.

ISMAYILOV, Amin 2013 Soil Resources of Azerbaijan. In: Yusuf Yigini – Panos Panagos – Luca Montanarella (eds.): Soil Resources of Mediterranean and Caucasus Countries. Extension of the European Soil Database. Luxembourg. 16–36.

ISTVÁNOVITS Eszter 2003 A Rétköz honfoglalás és Árpád-kori emlékanyaga / Régészeti gyűjtemények Nyíregyházán 2., Nyíregyháza, 161. Tábla, 663

JÓSA András 1895 A tarczali sírleletről. Archaeológiai Értesítő 15. 75–76. 1896 A bezdédi honfoglaláskori temető. Archaeológiai Értesítő 16. 385–412.

- 1900 Emlékek a honfoglalás korából. Archaeológiai Értesítő 20. 214–224.

- 1914 Honfoglaláskori emlékek Szabolcsban II. Archaeológiai Értesítő 34. 169–184, 303–340.

KADA Elek 1912 Kecskemét vidékéről való leletek. Archaeológiai Értesítő 32. 323–329. KAMINSKY, V. N. 1996 Early medieval weapons in the north Caucasus – a preliminary view. Oxford Journal of Archaeology 15/1. 95–105.

KISS Lajos 1920 Eperjeskei honfoglaláskori temető. Archaeológiai Értesítő 39. 42–55.

KISS, Á. – BARTHA, A. 1970 Graves from the Age of the Hungarian Conquest at Вana. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hunga[1]riae 22. 219–260.

MESTERHÁZY 2013: Mesterházy Károly: A palmetta a honfoglaló magyarok művészetében. In: A honfoglalás kor kutatásának legújabb eredményei : tanulmányok Kovács László 70. születésnapjára. pp. 447-456. (2013)

Natalja B. KRYLASZOVA – Andrej M. BELAVIN – TÜRK Attila 2014 Újabb adatok a honfoglalás kori tarsolyok és tűzkészségek klasszifikációjához. In: Anders Alexandra – Balogh Csilla – Türk Attila (szerk.): Avarok Pusztái. Régészeti tanulmányok Lőrinczy Gábor 60. születésnapjára. Budapest. 457–496.

LEHÓCZKY Tivadar 1870 A szolyvai hun sír. Archaeológiai Értesítő 3. 201–206.

LO MUZIO, Ciro 2010 Archaeological Traces of Early Turks in Transoxiana: An overview. In: Michael Alram – Deborah E. Klimburg-Salter – Minoru Inaba – M. Pfisterer (eds.): Coins, Art and Chronology II. The First Millennium C.E. in the Indo-Iranian Borderlands. Vienna. 429–442.

NICOLLE, David 1999 Arms & Armour of the Crusading Era, 1050-1350: Islam, Eastern Europe and Asia (Vol 2).

RÉVÉSZ László 1996 A karosi honfoglaláskori temetők. Régészeti adatok a Felső-Tisza vidék X. századi történetéhez. (Magyarország honfoglalás kori és kora Árpád-kori sírleletei 1.) Miskolc.

- 2008 Heves megye 10–11 századi temetői. (Magyarország honfoglalás kori és kora Árpád-kori sírleletei 5.) Budapest.

SCHULZE-DÖRRLAMM, Mechthild 1988 Untersuchungen zur Herkunft der Ungarn und zum Beginn ihrer Landnahme. Jahrbuch des Römisch-Germa[1]nischen Zentralmuseums Mainz 35. 373–478.

- 2010 Deckel einer Jagdtasche. In: Frings, Jutta (Hrsg.): Byzanz: Pracht und Alltag. München 187.

SZABÓ János Győző 1969 Heves megye régészeti emlékei II. In: Bakó Ferenc (szerk.): Heves megye műemlékei I. Budapest. 41–64.

- 1980 Das silberne Taschenblech von Túrkeve-Ecsegpuszta. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungariae 32. 275–298.

SZABÓ László 2013 A „bárándi” tarsolylemez. Debreceni Szemle 1. 125–132.

TAJFEL, Henri 1982 Social Psychology of Intergroup Relations. Annual Review of Psychology Vol. 33. 1–39.

TÓTH Elvira 1974 Honfoglaláskori sír Kiskunfélegyházán. Archaeológiai Értesítő 101. 112–126.

- 1976 The Equestrian grave of Izsák-Balázspuszta from the Magyar Conquest. Cumania 4. 141–173.

URUSHADZE, Tengiz F. – GHAMBASHIDZE, Giorgi O. 2013 Soil Resources of Georgia. In: Yusuf Yigini – Panos Panagos – Luca Montanarella (Eds.): Soil Resources of Mediterranean and Caucasus Countries. Extension of the European Soil Database. Luxembourg. 77–96.

VINOGRADOV, V. B. 1983 Altungarische Parallelen zu einigen Gräbern des alanischen Gräberfeldes bei Martan-Ču. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungariae 35/1–2. 213–256.

[1] Dienes 1959; Dienes 1973; Bóna 1995, 270 skk.

[2] Panovo (abtk.hu), www. arpad.abtk.hu/hu/adatbazisok/lelohelyek/kelet-europa/panovo, hozzáférés: 2023-10-20

[3] KÉZAI: Kézai Simon mester Magyar Krónikája (oszk.hu),  www.mek.oszk.hu/02200/02249/02249.pdf, letöltve: 2023-10-20

[4] MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON 1977., MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON (oszk.hu), www. mek.oszk.hu/02100/02115/html/, letöltve: 2023-10-20

A baskír-magyar történeti kapcsolatok kérdése régóta foglalkoztatja a kutatókat. Mint ismeretes, a XI. században írt és az ősmagyarok tetteiről szóló latin nyelvű magyar krónikában azt olvashatjuk, hogy a Duna mellett fekvő keresztény Magyarországon kívül valahol keleten egy másik, pogány Magyarország is van, ahonnan egykor a hét vezér népe kiköltözvén, új hazát keresett magának. A krónika ezt a régibb, keleti hazát Ungaria Maiornak vagy Magna Hungariának nevezi. Ezt a tudósítást más történeti források is megerősítik, amelyek némelyike még azt is megmondja, hogy hol volt az a másik, "nagy", azaz régi Magyarország. Így a IX. és X. századi mohamedán írók szerint is két Magyarország van: az egyik "északon", a volgai bolgárok országa mellett fekszik - tehát nagyjából azon a területen, ahol ma a baskírok élnek -, a másik pedig a Fekete-tenger mellékén - ez még a honfoglalás előtti vándorlás Levédia és Etelköz területe -, illetőleg a Duna vidékén, vagyis már a mai haza területén. Ugyanerről beszélnek a XIII. század első feléből való mongol, perzsa és latin történeti források is. És végül Julianus barát is a magyarság keleti származástudata, a hajdani őshazáról és az ott maradt magyarokról szóló néphagyományok, mondák és legendák, meg a belőlük táplálkozó krónikás tudósítások nyomán indult útnak 1235-ben a baskír földi magyarok felkutatására. Meg is találta őket, s velük magyarul beszélt.
A mongol kor viharai azután e magyar töredékeket szétszórták, de nyomuk mégsem veszett örökre. Egy részüket mocsar, mozsar, mozsarjan, mozserjan néven többször említik a források, eleinte az Arany Sereg, majd a Kazáni és Kaszimovi Kánság fennhatósága alá tartozó népek között, de a Volga-vidéki mescserek, mescserjakok, illetőleg a misar vagy miser tatárok népneve is egy törökké lett magyar töredéket jelöl; másik részük pedig a baskírok török népébe olvadt bele. Ez utóbbiak emlékét a baskírok eredethagyományai a mai napig szívósan őrzik, egyes törzseik és nemzetségeik ugyanis a valamikor régen nyugatra költözött "majarok", "madjarok" vagy "madijarok" népének baskír földön maradt törzseitől származtatják magukat. Bár számos más török népnek is vannak hasonló eredethagyományai - így például a kazáni tatárok, a közép-ázsiai karakalpakok, kazakok, a kaukázusi balkárok, vagy a krími tatárok egyes nemzetségei szintén magyar eredetűeknek vallják magukat, a többiek meg, mint például az özbegek, a kirgizek, a türkmenek, az anatóliai törökök stb. a magyarokat testvéreiknek tartják, illetőleg legközelebbi rokonaik közé számítják -, mégis a baskír-magyar etnikai és történeti kapcsolatok kutatásában a történeti források adatain kívül e látszólag naivnak tetsző baskír hagyományokat is komolyan kell vennünk. Hiszen a magukat magyar ("majar") származásúaknak tartó baskír törzseknek még a nevei is magyar eredetűek. A múlt század kilencvenes éveiben vette észre ugyanis jeles történetírónk, Pauler Gyula, hogy a Bíborbanszületett Konstantin görög császár által 950 körül följegyzett hét honfoglaló magyar törzs nevei közül a Gyarmat megegyezik a baskír Jurmatď, a Jenő meg a baskír Jenej törzs nevével. Németh Gyula 1930-ban megjelent, A honfoglaló magyarság kialakulása című, őstörténeti kutatásainkban máig alapvető könyvében bővebben is foglalkozott a baskír-magyar törzsnévegyezésekkel és bebizonyította, hogy Pauler egyeztetése helytál: a baskír Jurmatď, és Jenej törzsnevek filológiailag pontosan megfelelnek a magyar Gyarmat és Jenő törzsneveknek, így tehát ez az egyezés beilleszthető a magyar őstörténet forrásanyagába.
Németh Gyula 1930-ban még úgy gondolta, hogy a Bíborbanszületett Konstantin császárnál Kürt-Gyarmat összetett néven szereplő - ezért egyes vélemények szerint eredetileg talán két törzs töredékéből egyesített - törzs Gyarmat tagjának neve török, pontosabban bolgár-török eredetű, tehát bolgár-török származású maga a törzs is. Szerinte a név jelentése "fáradhatatlan" volna, s így jól beleillenék a törökség törzsnévadásának rendszerébe. Újabban Ligeti Lajos is foglalkozott e Németh Gyula ajánlotta névmagyarázattal, és azt leküzdhetetlen alak- és jelentéstani akadályokra hivatkozva elvetette, bár ő is úgy véli, hogy a Gyarmat törzsnév etimológiáját a törökben kell keresnünk. A régi magyarázat helyett azonban Ligeti Lajos sem kínál jobbat és elfogadhatóbbat, még csak újabbat sem. De török alapon nem is várhatunk mást, mert a magyar Gyarmat, illetőleg a baskír Jurmatď törzsnév nem török, hanem iráni eredetű: az Urál és a Volga vidékén a III-IV. századig uralkodott, a szkítákkal rokon, iráni nyelvű lovas nomád szarmata nép nevét őrzi. A szarmatáknak a magyar nép kialakulásában játszott jelentős suzerepét egyelőre még igen kevéssé ismerjük. Egyes törzseiknek, kisebb-nagyobb töredékeiknek a kialakuló ősmagyarsághoz való csatlakozásáról és beolvadásáról tanúskodik többek között a honfoglalók Gyarmat törzsének a neve, a magyarság embertani képének számos vonása, egykori műveltségi hatásukat pedig régészeti leletek, továbbá a magyar népi műveltségnek és a magyar nyelvnek szarmatákkal kapcsolatba hozható elemei sejtetik. E kérdések kutatása és tisztázása is tudományosságunk sürgető feladatai közé tartozik.
Bíborbanszületett Konstantin császár felsorolásában hatodikul a Jenő törzs neve áll. E nevet Jenej alakban szintén megtaláljuk a baskírok törzsrendszerében, a Jurmatď törzsnél valamivel kisebb számú törzs neveként. Németh Gyula, illetőleg Ligeti Lajos kutatásai alapján ma úgy tudjuk, hogy a Jenő egy "bizalmas, tanácsadó, miniszter" jelentésű török ďnaq méltóságnév feltett magas hangú inek párjának bolgár-török, avagy "csuvasos jellegű régi török" jenegh változatából lett törzsnévvé. E korábban tehát Jenegh-nek hangzó ősmagyar törzsnév a magyarban később szabályosan Jenő-vé, a baskírban pedig Jenej-jé változott. (Itt kell megemlítenünk, hogy a "majaroktól" vagy "madjaroktól" való származás tudata is éppen e két baskír törzs körében a legelevenebb, kettejük közül is főleg a Jurmatď törzsben, ahol a baksír néphagyományokat gyűjtő folkloristák a legtöbb ilyen jellegű mondát és legendát jegyezték fel.)
E két magyar és baskír törzsnév pontos egyezéséről a kutatók immár 80 éve tudnak, s a korábban ismert töreténeti források, krónikák adataival, Julianus útijelentésével meg a baskír eredethagyományokkal együtt elegendő alapot biztosított számukra mind szélesebb körű kutatások végzésére. Különösen az utóbbi 20 év során élénkült meg újra az érdeklődés a baskír-magyar rokonság vagy történeti, etnikai kapcsolatok iránt. Jelen írásunkban nincs terünk az azóta született, egymásnak gyakran ellentmondó történeti, néprajzi, embertani, régészeti és nyelvészeti elméletek bemutatására, most inkább a sokakat lázba hozó, újabb baskír-magyar törzsnévegyeztetéseket ismertetjük. Ilyen irányú kutatásokkal, természetesen, elsősorban a baskír és a magyar tudósok foglalkoznak. A Szovjet Tudományos Akadémia Baskír Filiáléjának kiadványaként 1962-ben jelent meg az Arheologija i etnografija Baskirii (Baskírország régészete és néprajza) című mű I. kötete. A 336-343. lapokon T. M. Garipov és R. G. Kuzeev közös "Baskiro-mad'jarszkaja" problema (A "baskír-magyar kérdés) című tanulmányát olvashatjuk, amelyben a neves baskír kutatók az eddig ismert két törzsnévegyezésen kívül még további hármat ajánlanak figyelmünkbe, szerintük a magyar törzsrendszerrel kapcsolatba hozható baskír törzs- és nemzetségneveket különféle magyarországi nevekkel - részben kun eredetű tulajdonnevekkel - vetve össze. Nem sokkal utánuk pedig Németh Gyula számolt be Magyar törzsnevek a baskíroknál című értekezésében (Nyelvtudományi Közlemények LXVIII., 35-50.) legújabb eredményeiről. Az eddigi kutatások eredményeit összefoglalva, Németh Gyula újabb három, illetőleg a Megyer törzsnévből magyarázott miser, továbbá a magyar népnév mozsar, mozsarjan stb. származékainak bevonásával összesen öt, ez ideig még ismeretlen baskír-magyar törzs- és nemzetségnév-megfelelést mutat ki. E legújabb egyeztetések azonban már meglehetősen vitathatók, s a magyar és baskír őstörténeti kutatások előbbre jutását nemhogy segítenék, hanem inkább hátráltatják. Mivel régészeink, történészeink közül néhányan esetleg hajalmosak lennének e számukra sokszor talán nagyon is kedvezőnek tetsző, de csupán látszólagos egyezéseknek feltevéseik alappilléreiként, elméleteik bizonyítékaiként való felhasználására, vegyük most sorra ezeket a tévútra csábító "közös" baskír-magyar törzs- és nemzetségneveket is.
A legújabb összehasonlító vizsgálatok szerint a honfoglaló magyarság Nyék törzsének nevét is megtalálhatjuk a baskír törzsrendszerben, amely ott az Üszergen törzs Ajuw nemzetsége Näghmän ágának nevében rejtőznék. Látszólag tökéletes a megfelelés: a Nyék régi, még tővéghangzós alakja Néki vagy Neki volt, amihez a magyar baskíroknak immár török nyelvérzéke révén könnyen járulhatott a törökségben igen gyakori -men (-man) kollektív- illetve nagyítóképző (vö. türkmen, qaraman, qoman stb.), az így keletkezett Nekimen aztán a kun-kipcsak nyelvek általános hangváltozási tendenciájának hatására Negimen, majd a szóközépi i hang kiesésével Negmen alakot vett volna fel. Ha így történt volna, nem is lenne semmi baj. Csakhogy a baskír ágnév hangalakja nem negmen, de még csak nem is Nägmän (az eredeti magyar zárt e-ből még magyarázható lenne valahogy a baskír nyílt ä is), hanem Näghmän. Ez utóbbi pedig nem más, mint az arab eredetű mohamedán Nu'man név baskír változata. Az arab név a mohamedán törökségnek csaknem minden ágában el van terjedve, szinte minden nyelvjárásban más és más alakban. Így például a baskír Näghmän-en kívül a névnek még ilyen változatait említhetjük: kazáni tatár Näghmän és Neghmän, krími tatár Nowman, nogáj Nawman, özbeg Noghman, osztmán-török Numan és Noman stb. Noha a mohamedán nevek már a XIV. században, nagyobb számban pedig a XV-XVI. században kezdenek elterjedni a baskírok körében, a viszonylag ritkábbnak számító Näghmän névre azonban csak a XVII. század elejéről vannak a legelső adataink. Ekkoriban élhetett - és semmiképpen sem korábban - az a Näghmän nevű, jómódú mohamedán baskír alu-fő is, aki népes családjának feje lévén, a később róla elnevezett ágnak alapító őse volt. Ilyenképpen a nevét viselő mai baskír ág és a honfoglaló magyar Nyék törzs között semmiféle ősi kapcsolatot nem kereshetünk.
Egy másik kísérlet szerint az ősmagyarok Keszi törzsének nevét a kutatók a baskír Tabďn törzs Kesze-Tabďn altörzse nevének Kesze előtagjával próbálják összevetni. Ez az egyeztetés is hibás, mégpedig minden szempontból. Mert ha eltekintünk is attól, hogy a Kesze előtag csupán jelzője a Tabďn törzsnévnek, még akkor is igen súlyos hang-, alak- és jelentéstani nehézségekkel kell számolnunk. A török eredetű magyar Keszi törzsnév régi alakja ugyanis Keszegh volt, ami "töredék"-et, "darab"-ot jelent. Egy ilyen alakú és jelentésű régi török névnek a baskírban csakis egy Kithek (a th-t angolosan ejtve; jobb híján jelöljük így ezt a baskír hangot) név felelhetne meg, ilyen azonban a baskír törzsrendszerben nincs. De ha volna is, az ősi baskír-magyar kapcsolatok szempontjából nem sokra mennénk vele, hiszen a régi és mai magyar kapcsolatok szempontjából nem sokra mennénk vele, hiszen a régi és mai törökségben sokfelé találunk a magyar Keszi névnek pontosan megfelelő Keszek vagy Keszäk-féle törzs- és nemzetségneveket. És ez igen természetes is, mivel a "töredék, rész, darab" jelentésű nevek egymástól függetlenül óriási területeken elterjedhetnek a rokon török népek között, anélkül, hogy az illető etnikai egységeknek a magyarsággal való szorosabb összetartozására kellene gondolnunk. Sokkal nagyobb baj azonban, hogy a baskír Kesze-Tabďn név nem két különböző törzs vagy törzstöredék valamikori egyesülésének az emlékét őrzi, mint például a magyar Kürt-Gyarmat, hanem a Kesze előtag csupán jelzője az utána álló és ténylegesen törzset jelölő Tabďn-nak. A kesze ugyanis egy igen egyszerű baskír közszó, az egyéb török nyelvek "kicsi" jelentésű kicsi szavának a baskírban szabályosan változott alakú megfelelője. (Köztudomású, hogy a baskír nyelv a köztörök cs hangot sz-re, az i-t pedig e-re cserélte fel.) A Kesze-Tabďn törzsnév jelentése tehát: "Kis-Tabďn, és így semmiképpen sem tartozhat össze a honfoglaló magyarok Keszi törzsének nevével.
Ugyancsak többszörösen alaptalan a magyar Gyula névnek a baskírban Julaman ágnévvel való egyeztetése is. A Gyula a magyarban nem törzsnév, még csak nem is nemzetségnév, hanem a régi törökségnél sokfelé megvolt "fáklya" jelentésű jula, dzsula méltóságnév, illetve abból keletkezett személynév. E méltóságnév a kazároknál, majd a magyaroknál és a bolgároknál is a szakrális kündü mellett ténylegesen uralkodó fejedelem címe volt. A jula, dzsula méltóságnevet - ha itt-ott kissé más funkcióban is - a törökség csaknem minden ágában megtaláljuk, de nemcsak méltóságnévként, hanem személynévként, sőt kisebb-nagyobb törzsek és nemzetségek neveiként is. Így az sem lehetetlen, hogy valamikor a magyarságnak is volt Gyula nevű nemzetsége, bár erre nincsenek adataink. A magyar gyulának ugyan volt "népe", katonai kísérete, és ezek még törzs- vagy nemzetségszerű alakulatokat is képezhettek, a baskír-magyar történeti kapcsolatok szempontjából azonban mindez keveset számít. De ha lett volna is egy honfoglaló magyar Gyula nevű törzs, a baskírok Mengle törzse Ilekej-Mengle nemzetéségnek Julaman ágával akkor sem hozhatnánk kapcsolatba. Mert az illető baskír ágnév nem a jula "fáklya" szó -man képzős származéka - tehát nem azt jelenti, hogy "(a) Jula (fejedelem törzse)" -, hanem a baskír jul "út" és aman "egészséges, ép" szavak összetételéből keletkezett kéttagú személynév, amiből aztán ágnév lett, miként azt a Näghmän név tárgyalásakor is láthattuk. Így hívták a baskír ág alapító ősét, aki - a név legkorábbi előfordulásából ítélve - csak mindössze 7 emberöltővel ezelőtt élt. Egyébként Julaman, illetőleg Jolaman, Dzsolaman, Dzsulaman személynevekkel és e személynevekből eredető törzs- és nemzetségnevekkel a törökségben, különösen a közép-ázsiai karakalpakok, kazakok, özbegek és kirgizek körében sűrűn találkozunk, mégsem gondolhatjuk, hogy azokat ősi, vérségi szálak fűznék a magyar Gyula névhez, vagy akár a baskír Julamanhoz is.
A magyar népnév mocsar, mozsar, mozsarjan stb. alakjai régi orosz oklevelekben ugyan többször is előfordulnak, mégpedig gyakran éppen a baskírokkal együtt említvén, de arra semmi adatunk sincsen, hogy a baskír törzsrendszerben volna egy, a magyar népnévből eredeztethető nevű törzs, nemzetség vagy ág. Viszont az ősmagyar Megyer törzs emlékét őrzi a miser tatárok neve, akiknek egy csoportja a baskírokhoz csatlakozott, és éppen a magyar eredetű nevet viselő Jurmatď törzshöz, ezért annak egyik nemzetségét ma Miser-Jurmatďnak hívják. E miserek azonban meglehetősen kései jövevények a baskíroknál, és így nevüket sem tárgyalhatjuk együtt a korai baskír-magyar etnikai és történeti kapcsolatok kutatásában forrásértékű Gyarmat és Jenő, illetve Jurmatď és Jenej törzsnevekkel.
Az itt elmondottak után még mindig felmerülhet a kérdés, vajon nem számolhatunk-e mégis a hajdani Magna Hungaria területén, a mai baskírok között a Jurmatďn és a Jenejen kívül még más magyar eredetű törzsek és nemzetségek töredékeivel is? Erre a választ a jövő kutatásai adják majd meg. Különös gondot kell fordítanunk a baskírok történelme, településtörténete, régészeti emlékei, néprajza, nyelve tanulmányozására, hogy az egykor oly erős baskír-magyar kapcsolatoknak mára kissé elhalványodott nyomait megtalálva, a magyarság hajdani életéről és történelméről további megbízható adatokat, hiteles értesüléseket szerezzünk.