Kép: Keleti magyar lovas. Fotó: Benkő Mihály

A magyarok kettéválásáról, egy részük kelet, másik részük nyugat felé vándorlásáról és egymással fenntartott rendszeres kapcsolataikról 950-ben Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár írt „A birodalom kormányzása” című művének 38. fejezetében [1]. A keleti magyarok emléke a 13. század elejére már elhalványodott Kárpát-medencében élő testvéreik között. Julianus barát és dominikánus rendtársai a „keresztény Magyarok történetében” olvashatták, hogy keleten van egy másik, „Nagyobb Magyarország ahonnan népével együtt a hét vezér kiköltözött”, de hogy hol van, „még csak nem is sejtették”. Végül Julianus barát 1236-ban – sok viszontagság után – megtalálta az (egyik?) tartományukat. A mongol kor vérzivataros idejében azonban nem volt lehetőség a rendszeres kapcsolatok felújítására. A 15. században Mátyás király udvarába még érkeztek hírek arról, hogy a Don forrásvidékén magyarul beszélő nép található, ezt követően azonban a keleti magyarokra vonatkozó információk hosszú évszázadokra csaknem teljesen megszűntek. Mindez azért érdemel különös figyelmet, mert az elmúlt évtizedekben ismételten hírek érkeztek magukat magyarnak nevező, bár magyarul már nem beszélő néptöredékekről Baskíriából, Kazahsztánból, Üzbegisztánból és Nyugat-Mongóliából.

Julianus barát útja

Julianus barát 1235-1236-os útjáról szerzetestársa, talán felettese által IX. Gergely pápa részére készített „Riccardus-jelentés” [3] szerint korábban Ottó barát – 1232-es útján – talált magyarul beszélő embereket, de a tartományukba nem jutott el. Az ő útmutatása alapján Julianus barát megtalálta [egyik] tartományukat „Nagy Bolgárország… egyik nagy városától … kétnapi járóföldre … a nagy Etil folyó mellett”….„Kik látván őt s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat.” … „Mikor tehát vissza akart térni, kitanították őt ezek a magyarok egy másik útra, amelyen gyorsabban utazhat.” A mordvinok földjén át vízen, majd Oroszországon és Lengyelországon keresztül lovon utazott, 1236. karácsonyának másnapján érte el „Magyarország kapuját”. Julianus barát hírt hozott mind a keleti magyarokról, mind a közelgő mongol (tatár) támadásról. A Németország ellen irányuló, de a Magyar Királyság területén elakadt tatár támadás után a Kárpátok keleti oldalától az Irtisig kiépülő aranyhordában a keleti magyarok önállósága végképp megszűnt. A Riccardus-jelentés a keleti magyarok megtelepedési helyét nem nevezi meg, de a leírásból a hajdani „Nagy Bolgárországgal”, határos Baskíriára lehet következtetni. Ezt erősíti meg az is, hogy „Baskíriát, azaz Nagy Magyarországot” 1255-ben útleírásában a francia szerzetes, Rubruk nevezi meg. Feltehetőleg Julianusra hivatkozva írja: „Amit a baskírok földjéről mondottam, a domonkos barátoktól tudom, akik a tatárok jövetele előtt utaztak oda.” [3] Rubruk a mongol uralom alatt lévő területen többször is találkozott magyarokkal, de tartományukat nem kereste fel. Meg kell említeni, hogy Kézai Simon krónikájában az található, hogy Skythia Barsatia (Baskar), Dentia (Dent) és Mogoria (Magyarország) részekre oszlik. [17] Ezek közül Barsatia neve is Baskíriát tükrözheti. Tény, hogy Baskíriában ma is találhatók magyar törzsnevek (pl. Gyarmat, Jenő). Ezzel a kérdéssel többek között Pauler Gyula, Ligeti Lajos, Német Gyula és Mándoky Kongur István is foglalkozott [21, 20, 19, 18]. Itt jegyzem meg, hogy a magyarok mongol kori – Volga-Káma vidéki – jelenlétére utal egy 1311-ben elhunyt személy sírja is, melyet a Káma melletti Csisztopolban 1983-ban fedeztek fel: „Az arabírásos sírfeliraton ugyanis minden kétséget kizáróan olvasható volt az elhunyt apjának neve: Madzsar.” [22]

Kép: Tohtamis Állama (az Aranyhorda) és Timur Lenk Állama (Csagataj Birodalma). A bekeretezett résznél található Madzsar (Magyar) város, melyet a két állam közötti konfliktus során pusztítottak el. Forrás: Ajbolat Kushkumbajev.

Julianus barát magyarjai a mongol kor után a Don-Volga vidéken

Azt a tényt, hogy a mongol kor után a Don forrásvidékén – orosz fennhatóság alatt – magyarul beszélő népet találtak, Thuróczy János krónikája rögzítette Aeneas Silvius Piccolomini, későbbi II. Pius pápa „Commentarii” című műve alapján. Erre hivatkozik Bonfini is, a „Rerum Hungarorum Decades”-ben, kiegészítve az információt „szarmata” kereskedők közvetlenül Mátyás királynak hozott híreivel. Leírja a királynak e hírek alapján kialakult tervét is, mely szerint szeretné a keleti magyarokat a háborúk miatt megfogyatkozott lakosságú Magyar Királyságba áttelepíteni. A királynak ez a szándéka azonban sikertelen maradt. [10] Az információk szűkössége, közvetett volta miatt ezek a hírek önmagukban nem lennének elegendő tudományos bizonyítéknak tekinthetők. Vásáry István azonban korabeli orosz okiratok és a Don-Volga vidék 20. századi helységnévtárai magyar népnevet tükröző településneveinek tanulmányozása alapján bebizonyította, hogy Julianus magyarjainak utódai, a mongol kor után valóban a Don forrásvidékén, valamint a Közép-Volga vidékén éltek. Vásáry a településnevek alapján megrajzolta a mozar és miser/mescer néptöredékek megtelepedésének térképét is, melyek Oroszország, Tatárföld és Baskíria területét érintik. [25] Megjegyzem, Vásáry csak a mozar néptöredéket tekinti magyar eredetűnek, de más tudományos álláspontok szerint a miser/misar név is a magyar névből ered.[19]

Hírek a keleti magyarokról

A 15. századot követően a keleti magyarokra vonatkozó információk csaknem teljesen megszűntek. Egy-egy meg nem erősített információn kívül – ilyen volt például Turgoly Sámuel, II. Rákóczi Ferenc orosz szolgálatba állt tisztjének a levele, mely szerint a Krim félszigeten hét magyarul beszélő falu létezett a 18. század elején [24] – egészen a közelmúltig, alig jutott el hír róluk Magyarországra.

Magukat magyarnak nevező törzsek napjainkban

Nemrégiben azonban újabb hírek érkeztek a keleti magyarokról, pontosabban magukat magyarnak nevező, de már magyarul nem beszélő néptöredékekről. A nyugat-kazahsztáni – magát magyarnak nevező – néptöredéket 1965-ben dr. Tóth Tibor antropológus fedezte fel egy kazah nyelvész, Szeitbek Nurhanov útmutatása alapján a nyugat–kazahsztáni Torgaj-vidék nevű területen.[23] Ugyancsak ő akadt mazsar/magyar néptöredékre Üzbegisztánban a Kaska-Darja folyó mentén. Dr. Tóth Tibor 1964-1965-ben az MTA (Magyar Tudományos Akadémia) engedélyével járt tanulmányúton a Szovjetúnióban. A tanulmányút elsődleges célja: „A magyar nép származásával kapcsolatos összehasonlító embertani adatok gyűjtése kb. 4000 felnőtt egyénről”. Végül 3100 egyénnél végzett mérést Baskíriában és Kazahsztánban. Mint írja: „váratlanul kiderült, hogy a [Kazah] köztársaság Kusztanaj területén egy magyar csoport él, a szervezést ez irányban szorgalmaztam. … 1965 április 7-29 között folytathattam az adatgyűjtést a kusztanáji terület (200 000 km2) Dzsangildi és Tobol-i járásaiban a magyarok, a kipcsakok és más törzsbeliek között, összesen 400 felnőtt egyénnél. … a gyűjtőmunka teljes befejezését az időjárási viszonyok lehetetlenné tették … Mégis, a természeti nehézségeket jelentős mértékben ellensúlyozta az a tény, hogy kísérőm a KTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársa Seitbek Nurhánov maga is kipcsak származású, korábban hosszú ideig tanítóként dolgozott a szárükopa-i magyarok között, kitűnően ismerve a helyi adottságokat. A Kazahsztán területén megtett út kb. 8000 km volt.” Tanulmányútja során több tagköztársaságban előadást tartott az „ősmagyarok eredetének problémájáról”, tudományos vizsgálataival kapcsolatos „előzetes következtetéseiről”. A Kazak Tudományos Akadémián 1964. december 12-én tartott előadásában „… az embertani leletanyag ismeretében vázoltam azt a hipotézisemet, mely szerint az ősmagyarok elvándorlása az Urál-vidékről a széleskörűen elterjedt nézetekkel ellentétben a VIII. századnál jóval korábban megkezdődött. Vázoltam továbbá másik hipotézisemet, mely szerint a magyar nép etnogenezisének problémái – legalább is embertani vonatkozásban – túllépik a finnugor csoport etnikai történetének kereteit. Ezzel kapcsolatban érintettem az őshaza problémáját s harmadik hipotézisemet az Észak-Káspi mellékre vonatkozóan…” „Előadásom részletes ismertetése megjelent a KTA Közlönyének Társadalomtudományi sorozatában, annak 1965 évi 2. kötetében.” [23] Dr. Tóth Tibor felfedezését a korabeli magyar tudományos közélet közönnyel, esetenként gúnyos megjegyzésekkel fogadta. A felfedezés feledésbe merült. Ő maga soha nem térhetett vissza felfedezése helyszínére. A Szovjetunió összeomlása után, 1991-ben megkísérelte a Magyar Tudományos Akadémián tudományos kutatásának folytatását elérni, azonban mielőtt célját elérte volna – éppen ebben a kérdésben folytatott volna a Magyar Tudományos Akadémián tárgyalást – az Akadémia titkárának előszobájában szívinfraktusban meghalt. [Erdélyi István közlése] Sírjára családja a következőket iratta: „Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de kitartó kutatói lelkesedéstől vezetve, bölcsőjét kereste és találta a magyaroknak.”

1989-2003 között Benkő Mihály történész folytatott kutatásokat a Nyugat-Mongóliában élő kazakok között. Kutatásainak eredetileg a honfoglalás kori temetkezési szokások keleti párhuzamainak feltárása volt a célja. Sokadik nyugat-mongóliai útja során helyi kísérője, a korábban Magyarországon tanult Toletejin Edge felhívta a figyelmét a Mongol Altaj antropológiailag a kazakoktól eltérő, europid kinézésű nomádjaira, akiket ő mazsaroknak nevezett. Elvitte Benkő Mihályt a „mazsar” temetőbe is, ahol jellegzetes kopjafás, kopjás fasírokat láttak és fényképeztek. Benkő Mihály ezt követően utazott dr. Tóth Tibor nyomán Kazahsztánba a Torgaj-vidéken élő magyar néptöredék felkeresése céljából.

A Benkő Mihály mongóliai útjának előkészítésében segítséget nyújtó neves turkológus nyelvész, Mándoky Kongur István sajnos a nyugat-mongóliai magyarokkal kapcsolatos felfedezést nem érhette meg, 1992-ben között fiatalon elhunyt. 2008-ben került elő Mándoky Kongur Istvánnak egy az 1970-es években az Akadémiának írt útijelentése, amelyben Mándoky szorgalmazta a kazak-magyarok között végzendő kutatást:

„Noha körülbelül ugyanolyan szívélyes vendégszeretet tapasztalható a törökség minden ágában… a kazakoknál a magyarság iránti testvéri szeretetnek azonban egy egyáltalán nem lebecsülendő oka, illetőleg igen figyelemreméltó alapja is van. A kazakság törzsrendszerében ugyanis van egy nem is kisszámú, csaknem 100000 lelket számláló madzsar, vagy mazsar, illetőleg madjar nevű törzs. E törzs eredetével a kutatás eddig még egyáltalán nem, vagy csupán alig-alig foglalkozott, pedig a Kazak Tudományos Akadémia Irodalmi és Népköltészeti Intézetének adattárában jónéhány, e törzs körében gyűjtött eredetmonda szerint is a kazak-madzsarok, ill. madjarok egy valaha nyugatra költözött nagy nép maradványának tartják magukat. Ez a tény így önmagában talán még nem sokat mond a szakembernek, de a kutatás ilyen irányban való kiterjesztését feltétlenül indokolja. Egyébként néhány éve egyik kutatónk már járt a kazak-magyarok között (itt dr. Tóth Tiborra utal), de antropológus lévén, nem éppen a legszerencsésebben kezdett hozzá a jóval bonyolultabbnak ígérkező történelmi és etnikai kérdés. Tanulmányozásához. A szovjet-magyar, illetve azak-magyar tudományos kapcsolatok jövőbeni erősödésével talán e probléma megfelelően komoly és alapos kutatására is mód nyílik.” [Az utijelentés kéziratát Mándoky özvegye, Ongajsa bocsátotta Benkő Mihály rendelkezésére.]

Mándoky a Szovjetunió összeomlása következtében megnyíló lehetőségek kiaknázásában korai halála miatt már nem vehetett részt. Benkő Mihály Torgaj-vidéki kutatóutját a korábban Mongóliába, majd Kazahsztánba akkreditált nagykövet, Jaczkovits Miklós támogatta és szervezte meg. Benkő Mihály találkozott dr. Tóth Tibor egykori helyi segítőjével, Szeitbek Nurhanovval is. A magyar temetők Torgajban meglepő titkokat rejtegettek. Olyan helyen is voltak fából készült sírok, ahol sok száz kilométerre fa nem található. Ez nyilvánvalóan ősi hagyományok őrzését jelenti. A kősírokon pedig egyértelműen olvasható volt a cirill és arab betűs, etnikai hovatartozást tükröző felirat: „madijar” vagy „madiar”. Ezt a szót a cirill betűs írás szabályai szerint csak magyarnak lehet olvasni. Benkő Mihályt torgaji útjára a kazah Központi Állami Múzeum igazgatóhelyettese, a magyarul is jól beszélő Babakumar Khinayat történész, néprajzkutató kisérte el.

Torgajból visszatérése után az Almati Keletkutató Intézetben az akkori igazgatóhelyettes, Szanat Kushkumbajev közölte Benkő Mihállyal, hogy ő kipcsak-magyar, és Nyugat-Szibériából, az Omszki Területről származik. Testvérének, Aibolat Kushkumbajev történész, egyetemi tanárnak, valamint a Babakumar Khinayatnak a kíséretében jutott el Benkő Mihály a nyugat-szibériai magyarok közé, ahol a Torgaj-vidékiekhez hasonló, magyar etnikai nevet tartalmazó sírfeliratokat, valamint fából készített sírokat fényképezett, sezseréket, köztük egy arab betűs, 1935-ben készült kipcsak-magyar nemzetségtáblázatot is gyűjtött. Célja volt mondák gyűjtése is, a Mongol-Altajban, Torgajban és az Omszki Területen egyaránt. Útleírásait, a gyűjtött mondákat, egy magyar hősről szóló elbeszélő költeményt és fotóit könyvekben tette közzé, amelyeket a Timp Kiadó és a Masszi Kiadó gondozott. [8, 9, 11, 13]

2007-ben a Torgaj-vidéki magyarok között végzett genetikai vizsgálatokat dr. Bíró András Zsolt genetikus, aki e vizsgálatok alapján arra az eredményre jutott, hogy az ott élő magyarok genetikailag közelebb állnak a Kárpát-medencei magyarokhoz, mint az őket befogadó kazakokhoz. [5]

A megtalált – előzőekben említett – magyar néptöredékek ugyan már nem beszélnek magyarul, azonban a „magyar” szót pontosan úgy ejtik ki, ahogyan mi, nem pedig úgy, ahogyan a befogadó török nyelvű népek. Utóbbiak ugyanis „madzsar”-t vagy „mazsar”-t mondanak. [8, 9, 11, 13]

Miért a kazakok és üzbégek között élnek a keleti magyar néptöredékek

Az a körülmény, hogy a magyar néptöredékek egy része a kazakok és üzbégek között található az Aranyhorda létrejöttének etnikai hátterével, valamint a 16. században a térségében lezajlott népmozgásokkal magyarázható. A Julianus barát által 1236-ban megtalált magyarok abban az időben már a mongol vezetésű, Aranyhordának nevezett Dzsucsi-ulusz szövetségesei voltak. Az Aranyhorda a Kárpátok keleti felétől egészen a Irtisig terjedő területen – elsősorban a korábbi kipcsak törzsszövetség, a Dentü Kipcsak szállásterületén – uralkodott. (Uralma alá tartozott a Kijevi Oroszország is.) Vezetése mongol volt, a katonáskodó köznép a meghódolt nomád – elsősorban kipcsak-török nyelvű – népekből állt. A kipcsakok meg nem hódolt része a Magyar Királyságba menekült. A meghódolt kipcsak-törököket egy Mongóliában korábban kiirtott török nép után a mongolok tatárnak nevezték. Innen ered a kipcsakok „tatár” elnevezése. Ezért hívják a Magyar Királyság elleni 1241-es mongol támadást tatárjárásnak. A 15-16. században az Aranyhorda térségében különös események történtek. Először az Aranyhordát meggyengítette a testvérállammal, Timur Lenk birodalmával kialakult konfrontáció, majd a Moszkvai Nagyfejedelemség megerősödésével az Aranyhorda keleti felének uralkodói új haza keresésére kényszerültek. A Sejbanida Abul Hair kán serege elfoglalta a Hétfolyóközt,, majd Sejbani kán megtámadta a a mai Üzbegisztánt, vagyis a Timuridákat is. Sejbani a Timuridákat kiirtotta, a család egyetlen élve maradt tagja Babur, Ő Afganisztánba menekült, majd megtámadta Indiát, és ott megalapította a hatalmas Nagymogul Birodalmat. Az Aranyhorda utódállamaiként jöttek létre a kazak és üzbég kánságok. A keleti krónikák szerint ezekben a hadjáratokban keleti magyar csapatok is részt vettek. Ezek utódai a Kazahsztánban és Üzbegisztánban található magukat magyarnak nevező néptöredékek.[6, 12]

A terepkutatás veszélyei

A keleten folytatott terepkutatás hajdan sem volt veszélytelen, de ma sem az. Ottó barát 1232-ben három társával indúlt útnak, de csak ő ért haza. Hazaérkezése után nyolc nappal meghalt. Julianus barát 1235-ben szintén három társával indúlt útnak. Ketten a megpróbáltatások miatt Alánföldről visszafordultak. Megmaradt társa, Gerhardus testvért egy ismeretlen városban halt meg, végül Julianus 1236-ban egyedül ért célt. Tóth Tibor is ír a rendkívüli időjárásai körülményekről, melyek feladatának teljesítésében akadályozták. [23] Benkő Mihály útjairól többször tért betegen haza, volt olyan eset, amikor az orvosok közölték vele, hogy ha később érkezik, már nem tudták volna megmenteni az életét. Volt, amikor pestis miatti vesztegzár hátráltatta az útját. Nem egyszer került az élete az időjárási körülmények miatt – pl. árvíz – veszélybe, de volt olyan is, hogy tolvajokkal került összeütközésbe és csak a lélekjelenléte mentette meg a tudományos kutatóútja dokumentációját tartalmazó fényképezőgépének elvesztésétől. A 13. században a dominikánus barátok álruhát öltöttek „szerzetesi ruhájukat világival váltották fel, szakállukat és hajukat pogány módra megnövesztették” [3], a 19. században a neves keletkutató, Vámbéry Ármin dervisnek álcázta magát.

Hogyan tovább?

Keleti testvéreink megtalálása egyéni kutatók érdeme. A kutatások folytatása, a kapcsolatok elmélyítése érdekében – civil kezdeményezésként – létrejött a Turán Alapítvány, amely rendszeresen szervez találkozókat, un. kurultájokat (törzsi gyűlés) mind Magyarországon, mind a testvérnépeknél. Szervezett állami, akadémiai illetőleg egyetemi szintű kutatások azonban mindez ideig nem kezdődtek meg. Harmatta János akadémikus az elért eredmények 2004. évi bejelentését, Benkő Mihály „Julianus barát nyomában Ázsiában” című könyvének bemutatóján a magyar tudomány ünnepnapjának nevezte. A könyvhöz előszót is írt. Egy cikkében a következőt írja: „Ezt a kutatást feltétlenül tovább kell folytatni, mert az adott esetben a nyelvészeti, történeti, etnográfiai összefüggés a honfoglalás előtti magyarsággal igazolható. Egy ilyen kutatást államilag támogatott őstörténeti kutató társaságnak, intézetnek kellene vezetnie, vagy legalább is állami támogatást érdemelne. E nélkül az elért siker nem lehet más, mint nagy szerencse, kitartás és hősies ötvözetének eredménye”. [16]

Harmatta János 2004-ben bekövetkezett halálával Benkő Mihály kutatása iránt az akadémiai szintű érdeklődés megszakadt. Egyes tudományos körök 2006-2010 között koncentrált támadást indítottak a keleti magyarok között folyt kutatás hitelességének megkérdőjelezése érdekében. [7] (A támadás módszere és hangvétele messze meghaladta a tudományos vita kereteit.) Remélhetőleg a jövőben a kutatás nyelvészeti, történeti és etnográfiai területeken, a szükséges szervezeti, személyi és anyagi feltételek biztosításával tovább folytatódik.

Irodalom:

1. A birodalom kormányzásáról. Ford.: Moravcsik Gyula. Lectum Kiadó. Szeged, 2003.
2. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Szerk. Györffy György. Bp. 1975.
3. A tatárjárás emlékezete. Szerk. Katona Tamás. Bp. 1981. 95-100. Fordította: Györffy György
4. Ajbolat Kuskumbajev: Magyarok keleten és nyugaton, Budapest, 2012.
5. Bíró, A. Z.; Zala, A.; Pamjav, H.: A Y-Chromosomal Comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary), http://lmv.hu/files/A-Y-chromosome-comparison.pdf, AMERICAN JOURNAL OF PHYSICAL ANTHROPOLOGY 000:000–000 (2009), 1-6
6. Bromjlej Ju. V, Podolnij R.G.: Az emberiség népekből áll (Moszkva, 1990, 207-211. o.)
7. Benkő István: Keleti magyarok – Ellenszélben, in: in: Kőrösi Csoma Sándor és az út, 2010., 166-171. o., Eleink, IX/2 (18), 2010,67-74.
8. Benkő M.-Babakumar Khinayat: A keleti magyarság írott emlékeiből, Masszi Kiadó, Budapest, 2007.
9. Benkő Mihály: A Torgaji Madiarok – Erdélyi István előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2003.
10. Benkő Mihály: Julianus magyarjainak utódai Európa és Ázsia határvidékén, Eleink XII (2013)/4, 3–13.
11. Benkő Mihály: Julianus nyomdokain Ázsiában – Harmatta János előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2001;
12. Benkő Mihály: Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. Eleink IV. évfolyam 2. szám (2005) 18-29., Kőrösi Csoma Sándor és Keleti Hagyományaink (tanulmánykötet) Kovászna, 2007.
13. Benkő Mihály: Magyar-kipcsakok, Budapest, 2008.
14. Benkő Mihály: Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII. évfolyam, 2. szám(14.) 78-83.
15. Benkő Mihály: Nomád Világ Belső Ázsiában – László Gyula ajánlásával, Budapest 1998;
16. Harmatta János: Folytatni kell a mazsarok kutatását. Turán, (új) III. évfolyam, 2. szám, 2000 április-május, 101–103.
17. Kézai Simon mester Magyar krónikája. Fordította: Szabó Károly. http://mek.oszk.hu/02200/02249/02249.htm#3
18. Ligeti Lajos: Gyarmat és Jenő. Tanulmányok a magyar nyelv életrajza köréből. NyTud.Ért. XL(1963), 230-239.
19. Mándoky Kongur István: Amu-Darja széles vize. Karcag, 2002
20. Németh Gyula: Magyar törzsnevek a baskíroknál. NyK LXVIII (1966) 35-50
21. Pauler Gyula: A magyar nemzet története Szent Istvánig. Budapest, 1900
22. Róna-Tas A.: A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton, Magyar Nyelv 82, Budapest, 1986.
23. Tóth Tibor: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Ujfalvy Károly nyomában). In: Anthr. Közlem. X. évf. (1966) 4X. évf. (1966) 4. sz. 139-143
24. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkássága, http://mek.oszk.hu/03600/03630/html/t/t28582.htm Turgoly Sámuel levele Asztrakánból 1725. ápr. 2.; a levél eredetije a m. tudom. Akadémia levéltárában; ezen levélben van a legrégibb tudósítás a Kuma folyó melletti Madzsar városról; közölve: Schediasma geographico-historica. Jaurini. 1745., Sándor István Sokféléje VII. 1802. 146. l., Hon 1879. 31. sz., Földrajzi Közlemények 1882. 359. l. (Turkolyi névvel), Ethnographia 1897. 459. l. (Turkai névvel).
25. Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után: mozarok és miserek (mescerek) a Közép-Volga vidékén. In: Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Budapest: Balassi Kiadó, 2008. 37-72

JEGYZETEK

1. „Amikor a türkök [=magyarok] és az akkor kangarnak nevezett besenyők között háború ütött ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig szávartü ászfalünak hívják, a másik rész pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levedivel nyugatra ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre.”

Bíborban született Konstantin: A birodalom kormányzása, 38. rész.

2. „A keresztény Magyarok Történetében^* azt találták, hogy van egy másik, Nagyobb Magyarország^*, ahonnan a hét vezér népével együtt kiköltözött…A domonkos barátok^*, miután ezeket a Magyarok Történetében megtalálták, megszánták a magyarokat, akiktől származtak, hogy mind az ideig hitetlenségben tévelyegnek. Elküldtek hát négy barátot^* keresésükre, hogy Isten segedelmével megtalálják őket, ahol csak tudják. Annyit tudtak a régiek írásaiból, hogy keleten laknak, de hogy hol vannak, nem is sejtették.”

Riccardus jelentés

3. „Scythia országa egy területbe van ugyan foglalva, de uralkodásra nézve három országra, Baskar-, Dent- és Magyarországra oszlik.”

Kézai Simon mester magyar krónikája. Ford.: Szabó Károly

4. Azután 1983-ban egy tatár kutató új sírfeliratokat fedezett fel a korábban zárt területnek minősülő, a Káma partján fekvő Csisztopol temetőjében. A felfedezés nagy port vert fel, a következő években tatár és magyar kutatók is megfordultak a temetőben, mert az egyik kövön egy váratlan felfedezést tettek. Tatár kollegáink a sírkő fényképét elküldték Magyarországra, ahol 1986-ban előbb magyarul, majd angolul is közzétettük a feliratot. Az arabírásos sírfeliraton ugyanis minden kétséget kizáróan olvasható volt az elhunyt apjának neve: Madzsar. Mikor a következő évben magam is Csisztopolba utaztam, a követ alig találtuk meg, a gaz benőtte, és ketté volt törve. De a kérdéses hely olvasata egyértelmű volt. A felirat egy 1311-ben elhunyt személynek állított emléket, az elhunytnak a nagyapja talán találkozhatott Juliánusszal. A csisztopoli temető a Káma partján van, de tudjuk, hogy a helyiek nyelvében a Kámát is Etilnek nevezik. S a temetőtől nem messze van az a bizonyos Bolsie Tigani nevű falu. Vagyis írott forrás, felirat és régészeti emlék együttesen bizonyítja, hogy a keleti magyarok egy csoportja élt a Volga-Káma vidékén.

Róna-Tas András: Magyarok a Káma vidékén.

5. „Nagy Bolgárország”…”egyik nagy városában, mely állítólag ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar nőt talált, aki a keresett földről erre a vidékre ment férjhez. Ez megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre biztosan megtalálhatja azokat a magyarokat, akiket keresett. Így is történt. Megtalálta pedig őket a nagy Etil folyó mellett^*. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük^*; megértették őt, és ő is azokat.”

Riccardus jelentés

6. „Hatvani Turkoly Sámuel (1724) szikszói rokonaihoz írt leveléből: „A Magyarok Királlya pedig lakott Kuma folyóvíz mellett, mellynek Palotái jóllehet rogosak (romosak – svaszon), de még ma is fennállnak és azon falu helyét itt valló (itt lakó, ide való – svaszon) Pogány nyelven hívják Magyarnak.”

Levele Asztrakánból 1725. ápr. 2.; a levél eredetije a m. tudom. Akadémia levéltárában; ezen levélben van a legrégibb tudósítás a Kuma folyó melletti Madzsar városról; közölve: Schediasma geographico-historica. Jaurini. 1745., Sándor István Sokféléje VII. 1802. 146. l., Hon 1879. 31. sz., Földrajzi Közlemények 1882. 359. l. (Turkolyi névvel), Ethnographia 1897. 459. l. (Turkai névvel).”

7. „Noha körülbelül ugyanolyan szívélyes vendégszeretet tapasztalható a törökség minden ágában, így a közép-ázsiai török köztársaságokban, mint Kirgizisztánban, Özbegisztánban, Türkmenisztánban, vagy a kaukázusi törökségnél, a Volga-vidéki tatároknál és a baskíroknál, továbbá Azerbajdzsánban és Törökországban is, a kazakoknál a magyarság iránti testvéri szeretetnek azonban egy egyáltalán nem lebecsülendő oka, illetőleg igen figyelemreméltó alapja is van. A kazakság törzsrendszerében ugyanis van egy nem is kisszámú, csaknem 100000 lelket számláló madzsar, vagy mazsar, illetőleg madjar nevű törzs. E törzs eredetével a kutatás eddig még egyáltalán nem, vagy csupán alig-alig foglalkozott, pedig a Kazak Tudományos Akadémia Irodalmi és Népköltészeti Intézetének adattárában jónéhány, e törzs körében gyűjtött eredetmonda szerint is a kazak-madzsarok, ill. madjarok egy valaha nyugatra költözött nagy nép maradványának tartják magukat. Ez a tény, illetőleg adat így magában talán még nem sokat mond a szakembernek, de a kutatás ilyen irányban való kiterjesztését feltétlenül indokolja.

Egyébként néhány éve egyik kutatónk már járt a kazak-magyarok között, azonban csupán antropológus lévén, nem éppen a legszerencsésebb és legkívánatosabb módon kezdett hozzá e jóval bonyolultabbnak ígérkező történeti és etnikai kérdés tanulmányozásához. A szovjet-magyar, illetve kazak-magyar tudományos kapcsolatok jövőbeni erősödésével talán e probléma megfelelően komoly és alapos kutatására is mód nyílik.”

Benkő Mihály: Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról