2016-ban emlékezünk meg a tragikus sorsú dr. Tóth Tibor antropológus halálának 25 éves évfordulójáról. Ő fedezte fel 1965-ben a kazak nyelvész, Szeitbek Nurhanov közreműködésével a nyugat-kazakisztáni Torgaj vidéken a keleti magyarok maradékait, vagy ahogy publikációjában írta, az ősmagyarok mai relictumát. Ez a szenzációs felfedezés azonban a nagyközönség számára szinte rejtve maradt, mert a kutatás folytatásához nem kapott támogatást, és 1991-ben, amikor a kutatás folytatásának adminisztratív akadályai - a független Kazakisztán megalakulásával - elhárultak, szívinfraktusban meghalt. Az évforduló alkalmából beszélgetünk dr. Tóth Tibor örökségének gondozójával, Benkő Mihály történész, keletkutató, író, műfordítóval.

Mielőtt dr. Tóth Tiborral való viszonyáról kérdeznénk, kérem mondja el, hogy került kapcsolatba a történettudománnyal.

Még első gimnazista koromban olvastam el V. G. Jan: „Dzsingisz kán”, „Batu kán”, és „Tatárjárás”  című könyveit, melyek figyelmemet kelet felé fordították. 1958-ban „Műveltség és kultúra Mátyás király korában Magyarországon”című tanulmányommal országos középiskolai történelmi tanulmányi versenyen második helyezést értem el. Már akkor megjegyezte apai barátom, Zolnay László, a budavári ásatásokat vezető ismert régész, hogy orosz nyelvismeretemre tekintettel – a latin nyelv hiányában – az őstörténettel lenne érdemes foglalkoznom.

Egyetemi tanulmányaimat az ELTE Bölcsész Karon folytattam, ahol – többek között Székely György professzor volt tanárom. Történelem szakos diplomámat 1970-ben szereztem meg. Ázsiáról, a mongol hadszervezetről, és a magyarok őstörténetéről írott tanulmányaim elkészítése idején Dienes István, Ecsedy Ildikó, Harmatta János, Kara György, László Gyula, Mándoky Kongur István  voltak a konzultánsaim. Közülük öten sajnos, már nem élnek, Kara György az Egyesült Államokban tanít.   

A keleti magyarok kutatása volt a fő választott témája?

Nem azonnal, bár már második elemis koromban kezembe került egy könyv egy magyar diákról, aki elhatározta, hogy megkeresi a keleti magyarokat, és erre mindmáig emlékszem. Kutatásaimat a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Könyvtárának könyvtárosaként a honfoglaló magyarok temetkezési szokásainak ázsiai néprajzi és régészeti párhuzamaival kezdtem. Jelentős publicitást kapott kutatásom a honfoglaló magyarok halotti maszkjával kapcsolatban. 1988-ban „Az ezüstmaszkok türk származásra utalnak” címmel újságcikket írtam a honfoglaló magyarok halotti maszkjának eredetéről, mely a Magyar Nemzetben jelent meg. Később a témában Halotti maszk és sírobulus címmel  tudományos cikket publikáltam az Antik Tanulmányokban, és „Burial masks of the mounted Nomadic peoples…” címmel az Acta Orientalia-ban. A kutatáshoz nagy segítséget nyújtott, hogy az előzőekben említett munkahelyemen, minden szükséges publikáció a rendelkezésemre állt. Ebben a kutatásban  volt konzultánsom és támogatóm Harmatta János akadémikus és Ecsedy Ildikó sinológus, a nyelvtudományok doktora. 

Eddigre már történelmi tárgyú regényem jelent meg „Új törvény Spártában” címmel a hellenisztikus Spártában folyó reformmozgalmakról, puhafedelű könyv formában jelentette meg a Móra Könyvkiadó a Nikápolyi csatáról írt népszerű ismeretterjesztő művemet, cikkekett írtam a Históriába „Az Otrári katasztrófa” címmel a Korezmi Birodalom pusztulásáról, továbbá Dzsingisz kán mongol államáról és hadseregéről. Ez utóbbiakban volt Kara György professzor a konzultánsom.

A neves turkológus, Mándoky Kongur István az Otrári katasztrófáról írt cikkemre figyelt fel. „Ki ez a kíváló turkológus”-kérdezte a kollégájától, Vásáry Istvántól. Barátjává fogadott és tanácsolta, hogy folytassam kutatásaimat a honfoglaló magyarok temetkezési szokásainak keleti párhuzamai témában. Feleségének, Mándoky Ongajsának azt mondta: „Támogassuk Benkő Mihályt, ő el fog menni Belső-Ázsiába.” Megismertetett nyugat-mongóliai kazak tanítványával, Edge Toletájjal, akinek a segítségével valóban eljutottam Nyugat-Mongóliába, az ott élő kazakok és kazak-magyarok közé, de ez egy későbbi történet.

Mikor kezdte el a terepkutatást?

Az első mongóliai utamra egy magyar-mongól régészeti expedícióval került sor, melyet Erdélyi István vezetett. Az expedícióval a Hentij megyei Dulga Ul köznépi hsziungnu temetőig jutottam el, majd kórházba kerültem és vissza kellett térnem Ulan Batorba, mivel súlyos ételmérgezést kaptam. Nem adtam fel. A Soros alapítvány, majd a British Akadémia Stein-Arnold Exploration Fund-jának támogatásával 1988-2001 között szinte évente utaztam Nyugat-Mongóliába. Kezdetben a temetkezési szokásokról nem sikerült információt gyűjtenem. A nomád életformát élő nyugat-mongóliai kazakok egy látogatót első alkalommal ellenségnek, második alkalommal vendégnek tekintik, csak harmadik alkalommal tekintik barátjuknak. Adatokat gyűjtöttem és fotókat készítettem a nomád életformáról. Első fotókkal gazdagon illusztrált könyvem a Nomád világ Ázsiában címmel jelent meg. Később lefotózhattam egy halotti leplet nemesfém szemlemezekkel. Amikor hazatértem, kiderült, hogy a fotó nem sikerült. Háromszor tértem vissza, hogy a maszkot lefényképezzem, és csak a harmadik évben sikerült jó fotót készítenem. Útjaim során sok fényképet készítettem olyan emberekről, akik egészen másként néztek ki, mint a többi mongóliai kazak. Europid vonásokkal rendelkeztek, szőke, vörös  haj, kék szem stb. Kísérőm csak az 1990-es évek végén közölte velem, hogy ezek „mazsarok”. Kérdésemre, hogy erről eddig miért nem beszélt, válaszolta: „Nem kérdezted!” Kiderült, hogy anélkül fotóztam keleti rokonainkat, hogy a szenzációs felfedezésről tudomásom lett volna. Ezután további fotókat készítettem róluk, gyűjtöttem mondáikat is, eljutottam különleges kopjafás, kopjás temetőjükbe. Erről jelent meg „Julianus nyomában Ázsiában” című könyvem, melynek előszavát Harmatta János írta, tehát egy világhírű magyar tudós, akadémikus előszava teszi az ott megjelent kutatásaimat hitelessé.

1. Kép: A magyar temető Ölgly-ben

Hogyan szerzett tudomást dr. Tóth Tiborról?

Dr. Tóth Tibort én személyesen nem ismertem, de kedves mentoromnak – akivel a mai napig jó kapcsolatot ápolok – Erdélyi Istvánnak annak idején jó barátja volt. Erdélyi István  hívta fel a figyelmem a dr. Tóth Tibor által korábban felfedezett torgaji magyarokra és arra, hogy kazak tudományos küldöttségek ismételten javasolják a téma kutatását. Ezt követte 2002. évi expedícióm Torgaj-vidékre, melynek megszervezésében az akkor már Kazahsztánba akkreditált korábbi mongóliai nagykövet, Jaczkovics Miklós volt segítségemre. Kísérőm Babakumar Khinajat kazak történész, néprajzos volt. Itt is gyűjtöttem mondákat, fotóztam a magyar temető sírfeliratait, adatokat gyűjtöttem a híres kazak-magyar költő, matematikus politikus Mirdzsakip Dulatov életéről, családjáról. Dulatov az Alas függetlenségi mozgalom egyik vezetője volt, Szovjet büntetőtáborban halt meg, Szagában mauzóleumot építettek a tiszteletére.  Az expedícióról jelent meg a „Torgaji madiarok” című könyvem. A könyv előszavát Erdélyi István írta. A „madiar” szó a legrégebbi cirill betűs sírfeliratok betű szerinti átirata. Előfordul a „madijar, madyjar” felirat is, de a cirill betűs írás olvasási szabályai szerint mindhárom szó „magyart” jelent, így is ejtik ki. Minden alapot nélkülöz a „madjar” átirás, amire egyesek alternatív etimológiát építettek. A könyv részletesen foglalkozik dr. Tóth Tibor 1965-ös útjával, interjút készítettem a vele együtt dolgozó Szeitbek Nurhanov nyelvésszel és Orazak Ismagulov antropológussal is.

2. Kép: Sírkő a szagai magyar temetőből

A mongóliai és kazahsztáni magyarok után máshol is talált magyar néptöredéket?

Igen. Visszatérve Alma Atába a Keletkutató Intézet akkori igazgatóhelyettese, Szanat Kushkumbajev  behívott a szobájába, és közölte: „Én is magyar vagyok, Nyugat-Szibériából származom. Szívesen szervezek önnek utat Nyugat-Szibériába”. Vele többet nem találkoztam, de rajta keresztül ismerkedtem meg unokatestvérével, Ajbolat Kushkumbajev történésszel, aki most az Asztanai Gumiljov Egyetem professzora, és az idős Emirdzsanov Aliakpar Kushkumbajevvel, aki pályafutása elején, a második világháború idején 16 évesen egy öt faluból álló, kizárólag magyar nemzetiségű kolhoznak volt a vezetője a nyugat-sziubériai omszki terület Ruszkaja Poljana-i és cserlaki járásában. Ő elmondta, hogy a nyugat-szibériai Kara Tal falu határában lévő magyar temetőbe több ezer kilométerről is elhozzák az onnan származó magyar-kipcsak halottakat. 2003-2004-ben kétszer is felkerestem Kara Talt, amelynek akkor kb. 80 lakosa volt. Ma már csak 1 lakosa van. Sírfeliratokat fotóztam, mondákat, nemzetségtáblákat - köztük egy 1932-ben készült arab betűs nemzetségtáblát -gyűjtöttem, kaptam egy magyar vitézről, Tazbolat fiáról, Szarübáj batür magyar-kipcsak hadvezérről  szóló hőskölteményt is a helyi tanítótól. A helyi adatközlő Mutash Tokobajev, a helyi magyar közösség vezetője, munkatársaim pedig Babakumar Khinayat és Aibolat Kushkumbajev voltak.

3. Kép: Balról jobbra Babakumar Khinayat, Mutash Tokobajev és Aibolat Kushkumbajev

A terepkutatáson és adatgyűjtésen szerzett információkon kívül sikerült-e adatokat találni a keleti magyarok történetéről?

A keleti magyarok történetének kutatásánál elsősorban Julianus barát jelentéséből kell kiindulni. Az un. Riccardus jelentés, mely Julianus barát 1236-os útjáról készült tartalmazza azt a megállapítást, hogy a keleti magyarok akkor már a tatárok „fegyvertársai” lettek. (A tatárok a mongol hadseregbe besorozott, elsősorban török eredetű katonák voltak.) Történetüket tehát együtt kell vizsgálni az Aranyhorda és utódállamai, a tatár kánságok történetével. A XV. századi feljegyzések szólnak a Don forrásvidékén élő, a „Pannoniában” élő magyarokkal azonos nyelvet beszélő népről. Erről ír Andreas Sylvius Piccolimini, Bonfini, Thúróczy. Az orosz helységnévtárak nagyszámú (több, mint száz) olyan helységnevet ismernek, melyek elnevezése a magyar nevet tükrözi. Korabeli iratok is szólnak magyarokról. A témát Vásáry István dolgozta fel. Az orosz helységnévtárban rögzített magyar nevet tükröző helységnevek nagy része a hajdani tatár kánságok, elsősorban a Nogaj Kánság területére esik (a Volga-Don közre, amit az adott időben „Vad Pusztának” neveztek). A XVI-XVII. századi feljegyzések a Nogaj Kánság népei között felsorolják a magyarokat. A XV-XVI. századi keleti krónikák említést tesznek a Kazak és Üzbég kánságok létrejöttéről, melynek során a Sejbanidák (Batu kán testvérének, Sejbani kánnak az utódai), Abul Hair kán és Sejbani kán Timur Lenk utódaira támadtak. Csapataikban magyar harcosok is említésre kerülnek. Ezek az adatok alátámasztják, hogy a Kazahsztán és Üzbegisztán területén talált magukat magyarnak nevező néptöredékek Julianus magyarjainak utódai. A  témában több cikkem jelent meg. A téma átfogó feldolgozása Ajbolat Kushkumbajevnek köszönhető, aki 2012-ben jelentetett meg Napkút Kiadó gondozásában könyvet Magyarok keleten és nyugaton címmel.

Lezárnak tekinti-e a kutatást, vagy szükségesnek látja annak továbbfolytatását?

A magam részéről ugyan a rendelkezésre álló adatok alapján meg vagyok győződve arról, hogy a magukat magyarnak nevező néptöredékek a Riccardus jelentés szerinti „Ungaria maior”-ban maradt, a mongol támadás következtében szuverenitásukat elvesztett, a mongol hadseregbe besorozott keleti magyarok utódai. Az eddigi vizsgálatokat az MTA-tól független „magányos farkasok” végezték. A kutatási eredményeket ennek következtében a tudós társadalom egy része nem fogadja el. Elsősorban ezért szükséges az MTA és a Kazak Tudományos Akadémia közös kutatásaként több szakterület (antropológia, néprajz, történész, archeogenetika stb.) tudósai által végzett összehangolt vizsgálat.

Benkő Mihály Közép- és Belső Ázsiában készített fényképei, a keleti magyarokkal kapcsolatos legfontosabb publikációi, továbbá dr. Tóth Tibor legfontosabb publikációi megtalálhatók a www.eco-invest.hu/b01.htm weblapon.

Válogatott bibliográfia:

- Benkő Mikhály, Új törvény Spártában, Móra Kiadó, Budapest, 1983;
- Benkő Mihály,  Csata Nikápolynál, Móra Kiadó, Budapest 1986;
- Benkő Mihály, Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti álarcának eredetéről: Antik Tanulmányok 33:2(1987-1988) pp. 169-200.
- Benkő, Mihály: Burial masks of Eurasian mounted nomad peoples in the migration period. /1st millennium A. D./ = Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae. 46. (1992/93.) 2-3. 113-131. 1 térk. 6 t.
- Benkő Mihály: A halotti arctakaró történetéhez. = Antik Tanulmányok. 36. 1992. 1-2. 106-108.
- Benkő Mihály, Aranymaszkos ősmagyar vezérsír (a koropcsinói leletről a Dnyeper középső folyásánál) Antik tanulmányok 57. (2003.) 111-125.
- Benkő Mihály: Az otrári katasztrófa. - In: História, ISSN 0139-2409, 1985. (7. évf.), 4. sz., 4-6. p.
- Benkő Mihály: Állam és hadsereg. Dzsingisz kán állama. - In: História, ISSN 0139-2409, 1984. (6. évf.), 5-6. sz., 61-63. p.
- Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában. (Harmatta János előszavával.) Budapest 2001.
- Benkő Mihály, A torgaji madiarok. Erdélyi István előszavával. Budapest 2003.
- Babakumar Khinayat–Benkő Mihály, A keleti magyarok írásos emlékei. Budapest, 2007.
- Benkő Mihály, A magyar kipcsakok. Budapest, 2009.
- Benkő Mihály-Erdélyi István, The Sargatka culture and the Huns. In: Global Turcic (az asztanai International Turcic Institute folyóirata), 2015/3/4.