Kép: A vajdahunyadi vár Foto: Benkő Mihály

A vajdahunyadi vár a mai napig méltó őrzője Hunyadi János dicsőségének. Hunyadi János kormányzósága (1446-1453) alatt a várban élt felesége, Szilágyi Erzsébet. Az apjától örökölt kicsiny erősséget Hunyadi János ekkor építette ki rangjához méltó lovagvárrá. A várat Mikszáth Kálmán „a várak királyának” nevezte. Hunyadi János, Magyarország kormányzója, majd főkapitánya egész életét Európa védelmében vívott harcban töltötte, 1456-ban csodálatos győzelmet aratott Nándorfehérvárnál II. Mehmed szultán hatalmas túlerőben lévő seregeivel szemben. Az emlékét őrző vár egész Európa méltó zarándokhelyévé kell, hogy váljon.

A magyar király, majd német-római császár, Luxemburg Zsigmond által építtetett budai vár pompájában hasonló lehetett, de a vajdahunyadi vár ma is megtekinthető, míg a budai vár az 1686-os ostrom idején teljesen megsemmisült. Aki tehát Hunyadi János iránti tiszteletét akarja leróni, vagy szeretné tudni, hogy milyen lehetett a budai vár a 15. század közepén, annak feltétlenül el kell mennie Vajdahunyadra.

Kép: A tanácsterem kívülről Foto: Benkő Mihály

Kép: A lovagterem Foto:Benkő Mihály

"Magyarország Hunyadi korában a törökkel szemben politikai és a hadászati védekezés állapotában volt. Törökország terjeszkedett. Magyarország csak meglevő birtokállományát akarta délfelé megvédeni. Ezt a védelmet Hunyadi offenzív módon oldotta meg. Hadművészetének talán ez a legfigyelemreméltóbb sajátsága. Még ott is, ahol a török váratlan támadása, vagy semmi módon ki nem egyenlíthető túlereje folytán eleinte a védekezésre szorul, mint az 1442. évi (erdélyi) és az 1456. évi (nándorfehérvári) hadjáratokaban, éles szemmel figyeli az alkalmat a védelemből a támadásra való átmenetre és hamarosan kezeibe ragadja az olyannyira fontos kezdeményezést.

Csatáiban a harcászati védelmet egyáltalában nem ismeri. Támadás és mindig támadás a jelszava, míg csak az ellenség valahol meg nem rendül, hogy ezt a kezdeti előnyt döntő sikerré fejleszthesse.

Hunyadi csatatervezésében megtaláljuk azokat a formákat, melyeket későbbi hadvezérek is sikeresen alkalmaztak. Így például a szentimrei csatában (1442) oly átkarolással idézi elő a döntést, mint Moltke a königgratzi csaában, a Karánsebes és Hátszeg köztt vívott csatában (1442) kettős átkarolással semmisíti meg a törököt, miként Hindenburg Tannenbergnél az oroszokat, 1444-ben Kunovicánál – visszavonulás közben – azt a megrohanást alkalmazza, mint Napoleon 1813-ban Hanaunál stb.

A nándorfehérvári dicső győzelemhez hasonlót azonban a történelem alig ismer. Szinte meseszerű az, ahogyan az ostromolt és erőszakos rohammal már majdnem bevett vár kis helyőrségének kirohanása felmentéssé és döntő győzelemmé fejlődött. Ez már a hadvezetés művészetének felső fokán túlemelkedő haditény és egyben személyes hőstett. Ennek végrehajtásához a csapatával összeforrott és istenített, lángeszű és vakmerő vezér és oly csapat kellett, melynek harci erényei nem csupán a nevelésben, hanem a fajban (értsd: nemzeti karakterben – B. I.) gyökereznek.

[...]

Hogy Hunyadi hány csatában vett részt, azt ma már aligha állapíthatjuk meg, de azt tudjuk, hogy az 1440-től 1456-ig terjedő 17 év alatt összesen 14 hadjáratot vezetett. Ez oly rekord, melynek a világtörténelemben csak kivételesen akad párja. Ennél több hadjáratot például a világnak Hannibal és Julius Caesar óta legnagyobb hadvezére, Napoleon sem vezetett.” [Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest 1930. (Reprint Bp. 1992.) 94-95. o.]

Kép: Páncélos vitéz a vajdahunyadi vár tornyának tetején. Foto: Benkő Mihály

VÁLOGATOTT FORRÁSOK

1. Czuczor Gergely: Hunyadi

Ki áll amott a szirttetőn.
    Hunyad magas falánál,
S körül tekint a sík mezőn
    Az esti fénysugárnál?
Hunyadi ő, az ősz vitéz,
Hazáját most nem űzi vész,
    Várába száll nyugonni.

De hírnök jő s pihegve szól:
    «Uram, hatalmad eldűlt,
Hazádon nem kormánykodol,
     A polcra már Ulrik ült.»
«Ha úgy akarta a király,
Hunyadi akkor félre áll.»
     Mond és marad nyugodtan.

Más hírnök is jő csakhamar:
     «Törnek reád, uram, félj,
A főnemesség nyelve mar,
     Előlök, mint lehet, térj.»
«Hogy törnek rám, hihetni bár,
De úgy nem, mint török, tatár.»
     Mond és marad nyugodtan.

«Uram, hős vajda, véredet
     Szomjazza egy gonosz szív
S hogy oltsa fényes éltedet,
     Külföldre álnokul hív.»
«Rém célza már nem egy halál,
S ha Isten hagyja, eltalál.»
     Mond és marad nyugodtan.

S a mint fennáll, a mint lenéz
     Nyugalmasan szívében,
Habos lovon fut egy vitéz,
     S vérlobogó kezében,
S kiált: «édes hazánk oda,
Nyakunkon a török hada.
     Siet kivívni Nándort.»

«Pogány jő? hah! nem tűrhetem
     – Mond és tűnik nyugalma –
Magyar hazán és nemzeten,
     Nem dúl pogány hatalma!»
S acélt ragad, lovára kap,
Csatáz, vív, izzad éj és nap,
     S míg nem győz, nincs nyugalma.

Kép: A festett torony a páncélos vitézzel. Foto: Benkő Mihály

2. Arany János: Hunyadi csillaga*

Csillag tűnt fel, fényes csillag,
Merre a nap télben feljő;
Tiszta volt a mennyek boltja,
Semmi pára, semmi felhő.

S valamennyi égitestet
Homályossá tőn a szégyen,
Hogy, miként az, nem ragyognak
Összevéve hárman-négyen.

De koronkint amaz egynek
Fénye elhalt, oly sötét lett!
Bárha semmi köd vagy pára
És az égbolt tisztán kéklett.

Ámde újra még teljesben
Ragyogott fel szép világa:
Mint a gyémánt, oly tündöklő,
Mint az arany, olyan sárga.

Látta ezt egy földön járó;
A sötétből, mely övezte,
Vággyal nézve ama fényes
Csillagokra, messze, messze...

S álmodozván, így sohajtott,
Így ohajtott fel a jámbor:
„Haj! ki vagy te, sárga csillag,
Ismeretlen égi vándor?

Nem vagy-é te ama bolygó,
Minden bolygók fejedelme,
Kinek útját szabja, méri
A tudákos emberelme?

Nem vagy-é te ismeretlen
Szebb egekből új jelenség,
Hozva nékünk e vén földre
Balszerencsét, jó szerencsét?

Nem vagy-é te boldog szellem,
Megidvezült, megdicsőült,
Hogy vigasztalj a mostanról,
Hogy reményt nyujts a jövőrül?”

Ekkor ábrándos lelkében
Így zendült meg valamely szó,
Mintha csak a csillagokbul
Válaszképen lehallatszó:

Én vagyok az! földi ember
Fajod régi büszkesége,
Nevem így zeng míg egy név lesz:
Hunyadiak dicsősége.

Kiknek tiszta ép erkölcsén
Semmi csorba, semmi szeplő;
Kiknek, egyaránt, kezében
Nagy volt a kard, és a gyeplő...

(1855)

* Előhang akart lenni a Hunyadi ballada-körhöz. A. J.

 3. Thuróczy János: Magyar Krónika (Részlet)

Az első krónika-részlet bemutatja, hogy a törökök annyira féltek Hunyaditól, hogy egy esetben elég volt a megfutamodásukhoz, hogy a köd felszállása után meglátták a Hunyadi zászlóit. Pedig a győzelmeitől elbizakodottá vált török II.  Murád és II. (Hódító) Mohamed szultánok idejében csak nagyon ritkán fordított hátat az ellenségnek. A második krónika-részlet Hunyadi János nándorfehérvári világraszóló győzelméről és haláláról tudósít.

"L. fejezet

A kormányzó úr csatájáról a rácországi Krusevácnál

Ebben az időben Amurat török császár rossz szemmel nézte, hogy szomszédságában György despota ura Rácországnak; váltig gyűlölte azért, amiért kiengedte a kormányzó urat. Népének nagy részét fegyverre szólította, és Feriz bég nevű vajdája - harcias ember - vezérletével Rácországba irányította. Szigorúan meghagyta a bégnek, hogy a Morava folyó partján fekvő s régebben leromlott Krusevác várát javítsa ki, s onnan támadja György despotát. Ennek hallatára a despota megrémült; töprengett, mit tegyen, sokáig hánytorgatta magában a dolgot. Tudta, ereje nem elég, hogy ellenálljon ily nagy ellenségnek, hamarosan megvezekelt a kormányzó úr ellen cselekedett sérelemért. Mikor azonban megértette, hogy e nagy veszedelemben nincs más választása: vagy meghódol az ellenségnek, vagy segítséget kér - nem tudta, kinek segítségéhez folyamodjék. Így szólt övéihez:

- Ha a kormányzó úr nem volna rossz szándékkal ellenem, ő lenne az az ember, aki megmenthetne veszedelmemben a nagy bajtól és romlástól.

Látta, hogy a kormányzó úron kívül senkitől sem kérhet segítséget, bár pironkodott váltig, őhozzá folyamodott. A kormányzó úr pedig jobban szeretett törökkel csatázni, mint kellemes táncot járni - nyomban összehívta seregének számos vitézét, fegyvert fogott, és saját személyében ment a despota segítségére. Tudták a törökök, hogy a despota a maga védelmében fegyverhez nyúl, azt azonban nem tudták, hogy a kormányzó úr segítséget hoz neki; nyugodt lélekkel várták hát a közelgő ellenséget.

A kormányzó úr pedig, hogy minél gyorsabban érhesse el az ellenséget, egész éjszaka haladt seregével és a rác nép csapataival. Az éjszaka folyamán meg is tette az utat; napkeltére a kormányzó úr elközelgett az ellenséghez. Eközben köd támadt, úgyhogy az ellenfelek nem láthatták egymást, kölcsönösen rejtve voltak egymás szeme elől. Midőn aztán a kelő nap sugaraiban a köd felszakadt, felvillantak a fegyveres hadsorok, a török csapatok pedig látták, hogy közel az ellenség, és közte a kormányzó úr zászlóit is azonnal megismerték - erre megfordultak, nem ütköztek meg, hanem gyors futásnak eredtek. A kormányzó úr egész könnyű lovassága üldözte a futamodókat, és mind az üldözők nagy hevesen szorongatták őket. Így éjszakáig igen sokat levágtak közülük; még több is így járt volna, ha az éj sötéte be nem köszönt, s a menekülőket el nem takarja.

Az említett Feriz bég vajda sok rábízott néppel és főemberrel fogságba esett; nagy örömmel és ünnepléssel vezették a kormányzó úr elé. Így hát a kormányzó úr győzelmet nyert; visszatértében felgyújtatta Viddin városát, Bulgária főhelyét. Végül diadalmasan jött meg Magyarországba, az összes foglyot a despotának engedte át….”

[...]

LV. fejezet

Nándorfejérvárnak a török császár által lett ostromlásáról

László király Buda várában időzött, és így telt el az Úr 1455. éve, ekkor a törökök császára, Mahomet, támadással fenyegette Magyarországot, és hírlett, hogy először Nándorfejérvárát akarja megvívni. Nagy gondba és töprengésbe sodorta ez a hír nemcsak Magyarország népét, de az összes szomszédos országot is, szinte az egész kereszténységet. Konstantinápoly kegyetlen megvétele lebegett a katolikus népek szeme előtt, és nem csekély volt mindnyájuk rémülete.

Maga a török császár szinte más ember lett, mióta Görögországon diadalt vett. Kívánságában és gőgjében fentebbre tört, s azt hitte, hogy általa megújulnak hajdani Nagy Sándor győzedelmes napjai. Mondják, így beszélt:

- Egy az isten az égben! A földön is csak egy fejedelem uralkodhatik!

Midőn ezek a híresztelések László királyhoz értek, a fiatal fejedelem mélységesen megfélemlett; nem kevésbé zavarodott meg a harcias német lelkületű Ulrik gróf, aki tanácsaival irányította a királyt. Nem is tanakodtak az ország biztonságáról, nem is készítettek fegyvert az ellenség ellen; mintha hírét sem hallották volna az egésznek, egy éjszaka, a sötétség leple alatt elhagyták Buda várát és sietvést Bécs városába igyekeztek. A budai vár őrség nélkül, nyitva maradt félhónapnál is tovább. Napról napra nőtt a nagy ellenség közeledésének rettenetes híre, fegyverhez azonban senki sem nyúlt.

Végre elérkezett a nyárnak az a szaka, mikor a zöld kalászfejeknek szemei kibontakoznak és érni kezdenek, Phoebus szekere pedig az Ikrek mezején haladt, midőn a törökök császára rettenetes ostrommal szállotta meg Nándorfejérvárát. Szörnyű és nagyszámú hadi készülettel és négyszázezernél több törökkel. A magas várfalakról szerteszét a körüli réteken, síkokon számlálhatatlannak látszott az ellenséges sátrak orma: áttekinthetetlen volt az ellenség teméntelen száma. Ezenfelül maga a császár vezérelt számos hajót, melyeket tengeri hajók módjára készítettek; ezekkel annyira megszállta a vár alatt folyó Duna és Száva vizét, hogy víziúton senki sem vihetett segítséget a várba.

Nagy fáradsággal szállíttatta oda a császár a Krusevác vára körül csodás buzgalommal összegyűjtött hadi gépeket, ostromgépeket és ágyúkat. Azt hitték, ilyeneket és ilyen mennyiségben még sose hordtak össze semmilyen várostromhoz: a vár nagysága tette ezt szükségessé.

A hadi gépeket végre a várnak a síkságra néző oldalán állították fel. Némelyekkel a vaskos várfalakat törték, mások pedig a magasba, a levegőbe hajigáltak óriási nagy köveket, amelyek a város falain belül óriási robajjal lehullva, villámként, hirtelen halállal öltek meg minden élőt, akit értek. Éjjel-nappal szüntelen dörögtek az elsütött hadigépek, és rettenetes morajuk elhallatszott több mint huszonnégy magyar mérföldnyire, egészen Szeged városáig és körös-körül a környékre. Folyton működtek a hadi gépek, szakadatlanul okádták a füstöt; a napfényes, tiszta eget sűrű ködfelhő árnyékolta be és a lengedező szellők kénbűzzel keveredtek; sem a forró nyári nap, sem a hűvös éj sötétje nem hagyott nyugtot ostromlóknak, ostromlottaknak egyaránt. Gyászos csatározással telt minden idő. Ekkora lövetéstől megromlottak a derék tornyok ormai, szétomlottak az épületek és földdel egyenlővé lettek az embereket és várat védő magas falak. Mit mondhatunk még? Csak azt, hogy a védők halálos félelemtől leverten várták utolsó napjukat.

Az ország minden részébe híre szállt az elkeseredett, hatalmas ostromnak: Magyarország főurai azonban tunyán, mintha aludnának, nem küldtek fegyveres oltalmat a veszendő várnak.

Elérkezett végre a félelmetes ostromláshoz a besztercei gróf úr, eme virtusra és vitézkedésre termett férfiú. Csekély számú zsoldosa volt csak a nagy ellenséggel szemben. Magyarországbeli, keresztjelet viselő számos népek is verődtek össze Kapisztránói János fráter alatt, hogy harcoljanak Krisztus nevéért. Lengyelország tájairól is jött háromszáz keresztes. Noha a gróf úr - mint előbb már elmondottuk volt - letette a kormányzóság gondját, szokott serénysége és virtusa azonban most is ösztökélte, hogy az ellenségre támadjon.

Utat-módot keresett tehát, miként távolítsa el a nevezett folyók hátáról az ellenséges hajókat, hogy fegyveres segítséget vihessen a szorongatott várnak. Végül hajókat szedett össze, megrakta keresztes népségből való fegyveresekkel, leküldte a Duna folyón az ellenséges hajókkal szembe.

Az ellenfelek hajói összecsaptak. Lőn nagy riadás a töröknél; a magyarok is magas hangon hívták segítségül az Úr Jézust. Egyik félnek sem volt menekvésre útja. A küzdelem keményen folyt. Mindkét részről indultak hajók a Duna nagy vizén; ezek közül sokan tátongó, halálos léket kapva, a mélybe süllyedtek. Oly nagy volt a vérontás, hogy a teméntelen öldökléstől a Duna tiszta vize véres foltokkal kavargott. A viadalban mindkétfelől rengeteg eleség jutott a halaknak. Végre hosszú, fáradságos harc után győztek a magyarok; keményen törtek a törökökre, s heves lángra lobbantották vaslánccal összekötözött hajóikat.

Midőn a török császár észrevette ezt, mondják, így szólt:

- Már ha nehezebben is, mégis betelik akaratunk!

A hajók csatáján győzelmet nyervén, a gróf úr nyomban átkelt a várba s így vigasztalta a csüggedt várkapitányokat, akik már csak a halált várták:

- Miért rémüldöztök? - mondotta. - Először láttok-e törököt? Jó néhányszor megszalasztottuk már őket, ha olykor magunk is futottunk előlük. Sokszor láttátok már őket, miért zavarodtok most meg tőlük? Nemde próbáltátok már fegyverüket, erejüket? Fiacskáim, bízzunk Krisztusban, kinek nevéért annyiszor ontottuk vérünket; harcoljunk bátran az Ő nevében ellenségünkkel. Nemde, meghalt Krisztus miérettünk? Haljunk meg mi is Őérette! Legyen tehát lelkünk állhatatos és vitézkedjünk a harcon. Tudjátok, hogy félénk az ellenség. Ha isten velünk, könnyen győzünk! Isten máskor meghátráltatta, megfutamította a törököt és futva űzte vissza hazájába. Kell-e még töprengenünk? Régen hadakoztok már vezérletem alatt: próbáljátok meg!

Ilyen és hasonló szavakkal és jelenléte által bátorságot öntött ismét beléjük a gróf úr. Új vitézekkel is erősítette a várat. Nagyszámú keresztest is vitt be oda: minthogy ezek közrendű népek voltak, fegyverforgatáshoz nem értettek, a gróf úr hadra szoktatta őket, amennyire lehetséges volt.

A török császár előzetesen már hallotta, hogy apja, Amurat, éltében ugyanezen Nándorfejérvára alatt hét hónapig vesztegelt ostrommal, de siker nélkül, és győzelem helyett szégyenszemre vonult el. Ezért ez a török császár hadnagyai előtt nem kicsinyég becsmérelte saját apját, és azt mondta, hogy ő ezt a várat tizenöt nap alatt veszi meg. Mikor vajdáinak legfőbbike, az anatóliai vajda, ezt a kérkedést hallotta, előbb engedelmet kért a szólásra, majd így válaszolt a császár beszédére:

- Nagy császár! Boldog vagyok, hogy szólhatok színed előtt! Félek mégis: az lesz a dolog vége, hogy elvesztem hozzám való kegyességedet. Tudnunk kell azonban, hogy a magyarok keményebben védik váraikat mint a görögök.

Midőn tehát a jeles tornyok orma leomlott, s a falak nagy része is földig roskadva hevert, a sáncot és várárkokat a földdel egy szintig feltöltötték, úgyhogy már semmi sem akadályozta az ellenség berohanását - felvirradt az ostrom tizenötödik napja, melyre a császár a vár bevételét ígérte. Hajnalpirkadáskor népének egész sokaságát felindította. Dobpergéssel, trombitaszóval és harsány kiáltozással szilajan támadtak. Megrohanták a várat és kegyetlen öldökléssel belsejébe hatoltak. Ámbár a magyarok kevesen voltak ahhoz, hogy megálljanak ekkora ellenséggel szemben, minden erejükkel védekeztek, sűrűn kiáltozva az Úr Jézus segítségéért, s keményen megvetették lábukat az omladékok közt, állva az ellenség támadását. Meg-megújult a véres harc, a vár utcáiban folyt a küzdelem. Hullottak a hullák, a levegőt zűrzavaros rivalgás töltötte be és számtalan fegyver csattogása; gyakran kényszerült hátrálásra hol az egyik, hol a másik fél.

Ott volt Kapisztránói János fráter is. Mintegy elragadtatásba esetten, a többi fráterek is vele a földre borultak, égi segítségért tárták elméjüket és karjukat, szemüket égre emelték és nyögdelve imádkoztak; elmondhatták volna a prófétával: Felemelem szememet a hegyekre, onnan jő a segítségem!

A besztercei gróf úr pedig hol fenyegetéssel, hol intő szavakkal ösztökélte őket a harcra. Szilágyi Mihály kapitány, Kanizsai László, katonai virtusokban jeleskedő ifjak s a gróf úr magával hozott harcosainak sora, valamint a keresztesek hada is mind a vár falainak omladékain állva, keményen harcoltak. Többször kiverték már a városból a törököt, de ádáz küzdelem árán újra visszatért, mígnem a magyarok fölé kerekedett.

A várban több épület kigyulladt, hevesen csaptak föl a lángok. A győzelem jeléül a falakon már több császári zászlót tűztek ki. Megszűnt az ellenállás reménye, a magyarok már hátrálni kényszerültek - ha lett volna, hova. Kit-kit az elkerülhetetlen halál képe rémített. Végre megértették, hogy nincs mód futásban keresniök menedéküket. Szorongattatásukban egy válthatja meg őket csak, a halál. Ismét nagy hangon hívták az Úr Jézus nevét, megfogták fegyverüket, felvették pajzsukat, és tőlük telhető bátorsággal támadtak az ellenségre. Megújult a halálos küzdelem; mindkét részen sokan vesztették vérüket, lelküket. De nem maradt el isten segedelme.

A magyarok vitéz, lelkes támadása hamar megzavarta az összes török csapatot, s hátat adva megfutottak. A magyarok pedig az ég segedelmével újra fellélegzettek és új erőre kaptak; kard élével üldözték őket, mígnem a vár rombolására hozott összes hadigép és egyéb ágyú védők nélkül maradt. A törökök összes erődítésére a magyarok tüzet szórtak; a tűzvető gépek csöveit pedig vitézül beszögezték.

A harc nem ért véget a nappal. Ami előbb a vár szűk utcáin folyt, a tágas mezőn folytatódott nagy kegyetlenséggel, mígnem a leszálló éj homálya elválasztotta az ellenfeleket. Az éj sűrű sötétje alatt maga a császár is megfutott táborából, szót sem szólva erről senkinek. Isten dicsőségére és a császár zavarodására úgy történt, hogy visszamaradt mind a hadi készület; az összes gép és az ágyúk különb-különb nemei is, amelyeket ide hurcolt, zsákmányul estek. Tulajdon népe mérhetetlen sokaságának veszte után, megtért hazájába, de rossznéven vette, ha ezután bárki is emlegette előtte a vár nevét.

Némelyek így beszélték el a császár bukását: Midőn hevesen dúlt a csata, és maga a császár hajtotta harcba embereit, mellét nyíl sebezte, és félholtan zuhant le lováról. Övéi felragadták és sátrába vitték. Mikor aztán éjszaka lett, látták a törökök, hogy az anatóliai vajda meg összes főembere elesett a csatában, nagy vereséget szenvedtek, és maga a császár is szinte odavan, alig lélegzik. Megrémültek, hogy hajnalra a magyarok rájuk támadnak: megfutamodtak, és a császárt is magukkal vitték. Hogy pedig ez ne szenvedjen még inkább az úti fáradalmaktól, másfelé térve, Zsarnó nevezetű várukba szállottak be. Mikor a császár ott magához tért és megkérdezte, hol van, megmondták neki a helyet; ekkor a császár így szólt:

- Miért és miképpen kerültünk erre a helyre?

- A magyarok legyőztek, az anatóliai vajda és a seregnek majd minden hadnagyi elestek - felelték -, mi is nagy vereséget szenvedtünk, és ami ennél is több, fölségedet is inkább halva mintsem élve láttuk. Ezért futottunk idáig.

Ismét kérdezte a császár, ott maradtak-e az ágyúk és egyéb hadi szerszámok. Azt felelték neki, minden ott maradt. A császár erre szívének mélységes keserűségétől megkeseredve mondotta:

- Adjatok nekem mérget, hadd vegyem ezt magamhoz. Inkább meghalok, semhogy gyalázattal térjek meg országomba.

Így esett a török császárnak Nándorfejérvárnál a magyarokkal vívott csatája. Fennhéjázó elmével, gőgös szemmel maga akart uralkodni az egész földkerekségen, s isten ítélete szerint paraszti kéztől vette vereségét, mely pedig inkább kapa- mint fegyverforgatásra való. Sok trombita, sok dob hangja mellett vidáman érkezett és csúnyán futott meg az éjszaka csöndjében.

LVI. fejezet

Hunyadi János besztercei gróf úr haláláról

A besztercei gróf úr - aki kora ifjúsága óta annyi háborúk viszontagságait viselte - ezek után, ámbár az aggkor meg nem roskasztotta még, de a folytonos fegyverforgatásban s a kormányzás gondjaiban megfáradván erejét vesztette, betegségbe esett. Kevés napi kórság után Zimony városába szállították. Az említett Kapisztránói János fráter, isten embere, imádkozott mellette végóráján és így adta vissza lelkét Megváltójának.

Nagy siralom támadt egész Magyarországon. Szinte az egész kereszténységet felzavarta a nagy fájdalom, midőn meghallotta, hogy első harcosa befejezte életét. Fenn, a magas égboltozat csillagai is megjósolták halálát; ugyanis halála előtt a magas légben csodálatos üstökös csillag jelent meg. Maga Mahomet császár is, bár a gróf úr kevéssel halála előtt Nándorfejérvár alatt megfutamította, amikor György rác despota a császár vigasztalására megjelentette neki a gróf úr halálát, mondják, lehorgasztotta fejét, sokáig hallgatott, majd a követnek azt mondotta, hogy ámbár ellensége volt, fájlalja elmúlását, mert soha a világnak kezdetitől fogva ennek mása nem volt még a fejedelmi emberek között.

Krőzus, Lydia királya hajdan a leggazdagabb volt minden királyok között és mikor megkérdezte Solontól, ki a legboldogabb ember, Solon megmondotta neki, hogy nem ő. Hunyadi János azonban ez volt korunk összes halandói között. Mert akárcsak Tellust, aki Athén legderekabb embere volt, s akire Solon azt mondotta, hogy boldogabb, mint a kincsekkel bíró Krőzus - a Teremtő őt is megáldotta gyermekekkel, akik felől a legjobb reménységgel lehetett. Egész életében hír és dicsőség vette körül. Nagyszerűen halt meg, akárcsak Tellus. Legyőzte és megszalasztotta a nagy császárt. Hatalmas diadalt aratott, amire mindig úgy vágyakozott, és övéinek dicsérete és diadalkiáltásai között jó névvel végezte életét.

Testét övéinek nagy siralma közepette Gyulafehérvárra szállították és tisztességgel eltemették. A gróf úr az Úr megtestesülésének 1456. évében halt meg Kisasszony havában. Mondják, hogy midőn Kapisztránói János fráter észrevette, hogy végét járja, istennek ajánlotta, és ezt a sirató verset mondotta:

Üdv, mennyei ragyogás,
Ország koronája, lehulltál.
Földnek fényessége, kihunytál.
Hej, széttört a tükör, melybe tekinteni reméltünk.
Most, ellenséget legyőzve, országolsz istennel
S diadalmaskodol az angyalokkal,
Ó, derék János!

A gróf úr közepes termetű ember vala, nagyfejű, fodor és gesztenyeszínű hajú, nagy szemű, kegyes tekintetű, orcája pirosló, egyéb tagjai arányosak, szépek. Ezer közül is meglátszott, hogy ő a vezér.

Két fia volt, egész Magyarország nagy reménységgel tekintett reájuk. Már apjuk érdemeiért is szeretni kellett őket, de az is meglátszott rajtuk, hogy örökölték apjuk virtusát és természetét. Kettejük közül az idősebbik László volt, termetre apjához igen hasonló, az egykorú ifjak közül vitézségben, tisztes erkölcsökben, emberséges bőkezűségben is kivált. Az ifjabbik, Mátyás, atyja halála idején még nem nőtt ki a gyermeki sorból. Életében apja őt igen szerette. Fürgesége jó jel volt mindenek szemében: aki csak ismerte, előre sejthette már, hogy nagy ember lesz belőle.

LVII. fejezet

Kapisztránói János fráter haláláról

Akik Krisztus iránt való szeretetben társultak életükben, nem szakadtak el egymástól a kegyetlen halálban sem. Ugyanis Kapisztránói János fráter, ez a férfiú, aki méltó, hogy a szentek sorába iktattassék - őszinte szeretettel ragaszkodott a besztercei gróf úrhoz. S e gróf úr halála után nem sok napot töltött még a nap alatt; lelke földi hajlékok helyett inkább a mennybe kívánkozott, fel is szállt oda, elválva testétől, melyet a földön hagyott, amelyből vétetett. Eltemették Újlak városában alapított klastromában a regulát tartó kisebb testvéreknek, kiknek köntösét viselve maga is Szent Ferenc atya életét követte; ott számtalan csodával fényeskedett és e mai napig fényeskedni meg nem szűnik. "

[Thuróczi János: Magyar Krónika, ford.: Geréb László, , http://mek.oszk.hu/10600/10633/10633.htm, hozzáférés: 2017-09-08]