MTI: 1456. július 22-én a Nándorfehérvárt, a mai Belgrádot védő magyar seregek megsemmisítő vereséget mértek II. Mehmed török szultán hadaira. A győzelem 555. évfordulója alkalmából az Országgyűlés 2011. július 4-én a napot a nándorfehérvári diadal emléknapjává nyilvánította.

A 13. század végén megszilárduló oszmán-török állam száz év alatt maga alá gyűrte Kis-Ázsiát, majd a Balkánon kezdett terjeszkedni. A törökök 1389-ben Rigómezőnél szétzúzták a szerbek vezette észak-balkáni szövetséget, majd 1396-ban Nikápolynál Zsigmond magyar király lovagi seregére mértek vereséget. Hódításukat mintegy fél évszázadra megakasztotta az utolsó nagy mongol hódítótól, Timur Lenktől 1402-ben elszenvedett vereség, az újjászervezett birodalom a 15. század közepétől jelentett közvetlen fenyegetést Magyarország számára.

Fotó: hirado.hu

A déli vidékek védelmét az 1440-es években Hunyadi János szervezte meg, aki hadisikerei révén báró, szörényi bán, erdélyi vajda és temesi ispán lett, és minden jövedelmét és teljes magánhadseregét a török elleni harc szolgálatába állította. Az 1446-ban kormányzóvá választott Hunyadi az oligarchák támogatása híján 1448-ban Rigómezőnél súlyos vereséget szenvedett, és 1453-ban lemondott a kormányzóságról.

Ugyanebben az évben II. Mehmed szultán bevette az ezeréves Bizánci Birodalom szívét, Konstantinápolyt, és Európa felé fordult. 1454-ben végleg annektálta Szerbiát, majd 1456 májusában százezres haddal indult a Magyar Királyság kulcsának tartott, az ország belseje felé felvonulási útvonalat biztosító Nándorfehérvár ellen. (A Duna és a Száva összefolyásánál épült várat a török már 1440-ben megostromolta, de kudarcot vallott.)

A hírre Európában keresztes hadjáratot hirdettek, de seregek nem érkeztek, jöttek viszont katonák és népfelkelők Cseh- és Lengyelországból, Moldvából, Szerbiából. Az olasz inkvizítor és hitszónok, Kapisztrán János magyar földön szervezett keresztes sereget, Hunyadi pedig zsoldossereg élén sietett a várparancsnok, Szilágyi Mihály megsegítésére. Így a törökkel csupán három erő tudott szembeszállni: Hunyadi saját költségen felszerelt hada, Kapisztrán János keresztesei és Kórógyi János macsói bán – Hunyadi szövetségesének – serege.

Az ostrom 1456. július 4-én kezdődött. A törökök a félkörben körülvett várat a Duna és a Száva közötti síkságról ágyúzták, komoly károkat okozva a falakban, és kétszáz összeláncolt hajóval teljes szélességében lezárták a Dunát Zimony fölött. Július 14-én Kapisztrán és Hunyadi flottája áttörte a dunai hajózárat, így megnyílt az út a felmentő sereg előtt a szorongatott várba. Hunyadi saját serege élén a védőkhöz csatlakozott, a keresztesek a Száva bal partján ütöttek tábort.

Fotó: MTI

A törökök július 21-én indították meg a döntő rohamot a szinte teljesen rommá lőtt vár ellen, öldöklő küzdelemben áttörték a külső védvonalat, és már a belső várat ostromolták. Másnap a Száva bal partjáról átkelő keresztesek, élükön a hetvenéves Kapisztránnal támadásba lendültek, Hunyadi a várból kitörve a török ágyúkat foglalta el, majd együttesen szétszórták az ostromlók derékhadát. A török sereg felszerelését hátrahagyva menekült, a szultán pedig egyes feljegyzések szerint a kudarc miatt véget akart vetni életének.

A győzelem után a török terjeszkedés hét évtizedre megtorpant, a délvidéki erősséget csak 1521-ben tudta bevenni I. Szulejmán. A nándorfehérvári diadal emlékére vezette be 1457-ben III. Callixtus pápa az Úr színeváltozása ünnepet augusztus 6-ra, a győzelmi hír vételének időpontjára. A közhiedelemmel ellentétben viszont a déli harangozást még az ütközet előtt rendelte el könyörgésként a török támadás miatt, és csak a győzelem után változtatta a hálaadás harangszavává.

A katonai diadalt nem sikerült kiaknázni: a keresztes had felbomlott, a csata után kitört pestisnek Hunyadi és Kapisztrán is áldozatául esett.

A nándorfehérvári győzelem a magyar hadtörténet legfényesebb lapjaira kívánkozik.

Forrás: http://magyaridok.hu/belfold/nandorfehervari-diadalra-emlekezik-nemzet-es-kereszteny-vilag-1985491/

Kép: "Ki áll amott a szirttetőn, Hunyad magas falánál ... Hunyadi ő, az ősz vitéz, Hazáját most nem éri vész..." /Czuczor Gergely/ Vajdahunyad várának egyik tornya. Fotó: Benkő Mihály.

Thuróczy János: Magyar Krónika (Részlet)

LV. fejezet

Nándorfejérvárnak a török császár által lett ostromlásáról

László király Buda várában időzött, és így telt el az Úr 1455. éve, ekkor a törökök császára, Mahomet, támadással fenyegette Magyarországot, és hírlett, hogy először Nándorfejérvárát akarja megvívni. Nagy gondba és töprengésbe sodorta ez a hír nemcsak Magyarország népét, de az összes szomszédos országot is, szinte az egész kereszténységet. Konstantinápoly kegyetlen megvétele lebegett a katolikus népek szeme előtt, és nem csekély volt mindnyájuk rémülete.

Maga a török császár szinte más ember lett, mióta Görögországon diadalt vett. Kívánságában és gőgjében fentebbre tört, s azt hitte, hogy általa megújulnak hajdani Nagy Sándor győzedelmes napjai. Mondják, így beszélt:

- Egy az isten az égben! A földön is csak egy fejedelem uralkodhatik!

Midőn ezek a híresztelések László királyhoz értek, a fiatal fejedelem mélységesen megfélemlett; nem kevésbé zavarodott meg a harcias német lelkületű Ulrik gróf, aki tanácsaival irányította a királyt. Nem is tanakodtak az ország biztonságáról, nem is készítettek fegyvert az ellenség ellen; mintha hírét sem hallották volna az egésznek, egy éjszaka, a sötétség leple alatt elhagyták Buda várát és sietvést Bécs városába igyekeztek. A budai vár őrség nélkül, nyitva maradt félhónapnál is tovább. Napról napra nőtt a nagy ellenség közeledésének rettenetes híre, fegyverhez azonban senki sem nyúlt.

Végre elérkezett a nyárnak az a szaka, mikor a zöld kalászfejeknek szemei kibontakoznak és érni kezdenek, Phoebus szekere pedig az Ikrek mezején haladt, midőn a törökök császára rettenetes ostrommal szállotta meg Nándorfejérvárát. Szörnyű és nagyszámú hadi készülettel és négyszázezernél több törökkel. A magas várfalakról szerteszét a körüli réteken, síkokon számlálhatatlannak látszott az ellenséges sátrak orma: áttekinthetetlen volt az ellenség teméntelen száma. Ezenfelül maga a császár vezérelt számos hajót, melyeket tengeri hajók módjára készítettek; ezekkel annyira megszállta a vár alatt folyó Duna és Száva vizét, hogy víziúton senki sem vihetett segítséget a várba.

Nagy fáradsággal szállíttatta oda a császár a Krusevác vára körül csodás buzgalommal összegyűjtött hadi gépeket, ostromgépeket és ágyúkat. Azt hitték, ilyeneket és ilyen mennyiségben még sose hordtak össze semmilyen várostromhoz: a vár nagysága tette ezt szükségessé.

A hadi gépeket végre a várnak a síkságra néző oldalán állították fel. Némelyekkel a vaskos várfalakat törték, mások pedig a magasba, a levegőbe hajigáltak óriási nagy köveket, amelyek a város falain belül óriási robajjal lehullva, villámként, hirtelen halállal öltek meg minden élőt, akit értek. Éjjel-nappal szüntelen dörögtek az elsütött hadigépek, és rettenetes morajuk elhallatszott több mint huszonnégy magyar mérföldnyire, egészen Szeged városáig és körös-körül a környékre. Folyton működtek a hadi gépek, szakadatlanul okádták a füstöt; a napfényes, tiszta eget sűrű ködfelhő árnyékolta be és a lengedező szellők kénbűzzel keveredtek; sem a forró nyári nap, sem a hűvös éj sötétje nem hagyott nyugtot ostromlóknak, ostromlottaknak egyaránt. Gyászos csatározással telt minden idő. Ekkora lövetéstől megromlottak a derék tornyok ormai, szétomlottak az épületek és földdel egyenlővé lettek az embereket és várat védő magas falak. Mit mondhatunk még? Csak azt, hogy a védők halálos félelemtől leverten várták utolsó napjukat.

Az ország minden részébe híre szállt az elkeseredett, hatalmas ostromnak: Magyarország főurai azonban tunyán, mintha aludnának, nem küldtek fegyveres oltalmat a veszendő várnak.

Elérkezett végre a félelmetes ostromláshoz a besztercei gróf úr, eme virtusra és vitézkedésre termett férfiú. Csekély számú zsoldosa volt csak a nagy ellenséggel szemben. Magyarországbeli, keresztjelet viselő számos népek is verődtek össze Kapisztránói János fráter alatt, hogy harcoljanak Krisztus nevéért. Lengyelország tájairól is jött háromszáz keresztes. Noha a gróf úr - mint előbb már elmondottuk volt - letette a kormányzóság gondját, szokott serénysége és virtusa azonban most is ösztökélte, hogy az ellenségre támadjon.

Utat-módot keresett tehát, miként távolítsa el a nevezett folyók hátáról az ellenséges hajókat, hogy fegyveres segítséget vihessen a szorongatott várnak. Végül hajókat szedett össze, megrakta keresztes népségből való fegyveresekkel, leküldte a Duna folyón az ellenséges hajókkal szembe.

Az ellenfelek hajói összecsaptak. Lőn nagy riadás a töröknél; a magyarok is magas hangon hívták segítségül az Úr Jézust. Egyik félnek sem volt menekvésre útja. A küzdelem keményen folyt. Mindkét részről indultak hajók a Duna nagy vizén; ezek közül sokan tátongó, halálos léket kapva, a mélybe süllyedtek. Oly nagy volt a vérontás, hogy a teméntelen öldökléstől a Duna tiszta vize véres foltokkal kavargott. A viadalban mindkétfelől rengeteg eleség jutott a halaknak. Végre hosszú, fáradságos harc után győztek a magyarok; keményen törtek a törökökre, s heves lángra lobbantották vaslánccal összekötözött hajóikat.

Midőn a török császár észrevette ezt, mondják, így szólt:

- Már ha nehezebben is, mégis betelik akaratunk!

A hajók csatáján győzelmet nyervén, a gróf úr nyomban átkelt a várba s így vigasztalta a csüggedt várkapitányokat, akik már csak a halált várták:

- Miért rémüldöztök? - mondotta. - Először láttok-e törököt? Jó néhányszor megszalasztottuk már őket, ha olykor magunk is futottunk előlük. Sokszor láttátok már őket, miért zavarodtok most meg tőlük? Nemde próbáltátok már fegyverüket, erejüket? Fiacskáim, bízzunk Krisztusban, kinek nevéért annyiszor ontottuk vérünket; harcoljunk bátran az Ő nevében ellenségünkkel. Nemde, meghalt Krisztus miérettünk? Haljunk meg mi is Őérette! Legyen tehát lelkünk állhatatos és vitézkedjünk a harcon. Tudjátok, hogy félénk az ellenség. Ha isten velünk, könnyen győzünk! Isten máskor meghátráltatta, megfutamította a törököt és futva űzte vissza hazájába. Kell-e még töprengenünk? Régen hadakoztok már vezérletem alatt: próbáljátok meg!

Ilyen és hasonló szavakkal és jelenléte által bátorságot öntött ismét beléjük a gróf úr. Új vitézekkel is erősítette a várat. Nagyszámú keresztest is vitt be oda: minthogy ezek közrendű népek voltak, fegyverforgatáshoz nem értettek, a gróf úr hadra szoktatta őket, amennyire lehetséges volt.

A török császár előzetesen már hallotta, hogy apja, Amurat, éltében ugyanezen Nándorfejérvára alatt hét hónapig vesztegelt ostrommal, de siker nélkül, és győzelem helyett szégyenszemre vonult el. Ezért ez a török császár hadnagyai előtt nem kicsinyég becsmérelte saját apját, és azt mondta, hogy ő ezt a várat tizenöt nap alatt veszi meg. Mikor vajdáinak legfőbbike, az anatóliai vajda, ezt a kérkedést hallotta, előbb engedelmet kért a szólásra, majd így válaszolt a császár beszédére:

- Nagy császár! Boldog vagyok, hogy szólhatok színed előtt! Félek mégis: az lesz a dolog vége, hogy elvesztem hozzám való kegyességedet. Tudnunk kell azonban, hogy a magyarok keményebben védik váraikat mint a görögök.

Midőn tehát a jeles tornyok orma leomlott, s a falak nagy része is földig roskadva hevert, a sáncot és várárkokat a földdel egy szintig feltöltötték, úgyhogy már semmi sem akadályozta az ellenség berohanását - felvirradt az ostrom tizenötödik napja, melyre a császár a vár bevételét ígérte. Hajnalpirkadáskor népének egész sokaságát felindította. Dobpergéssel, trombitaszóval és harsány kiáltozással szilajan támadtak. Megrohanták a várat és kegyetlen öldökléssel belsejébe hatoltak. Ámbár a magyarok kevesen voltak ahhoz, hogy megálljanak ekkora ellenséggel szemben, minden erejükkel védekeztek, sűrűn kiáltozva az Úr Jézus segítségéért, s keményen megvetették lábukat az omladékok közt, állva az ellenség támadását. Meg-megújult a véres harc, a vár utcáiban folyt a küzdelem. Hullottak a hullák, a levegőt zűrzavaros rivalgás töltötte be és számtalan fegyver csattogása; gyakran kényszerült hátrálásra hol az egyik, hol a másik fél.

Ott volt Kapisztránói János fráter is. Mintegy elragadtatásba esetten, a többi fráterek is vele a földre borultak, égi segítségért tárták elméjüket és karjukat, szemüket égre emelték és nyögdelve imádkoztak; elmondhatták volna a prófétával: Felemelem szememet a hegyekre, onnan jő a segítségem!

A besztercei gróf úr pedig hol fenyegetéssel, hol intő szavakkal ösztökélte őket a harcra. Szilágyi Mihály kapitány, Kanizsai László, katonai virtusokban jeleskedő ifjak s a gróf úr magával hozott harcosainak sora, valamint a keresztesek hada is mind a vár falainak omladékain állva, keményen harcoltak. Többször kiverték már a városból a törököt, de ádáz küzdelem árán újra visszatért, mígnem a magyarok fölé kerekedett.

A várban több épület kigyulladt, hevesen csaptak föl a lángok. A győzelem jeléül a falakon már több császári zászlót tűztek ki. Megszűnt az ellenállás reménye, a magyarok már hátrálni kényszerültek - ha lett volna, hova. Kit-kit az elkerülhetetlen halál képe rémített. Végre megértették, hogy nincs mód futásban keresniök menedéküket. Szorongattatásukban egy válthatja meg őket csak, a halál. Ismét nagy hangon hívták az Úr Jézus nevét, megfogták fegyverüket, felvették pajzsukat, és tőlük telhető bátorsággal támadtak az ellenségre. Megújult a halálos küzdelem; mindkét részen sokan vesztették vérüket, lelküket. De nem maradt el isten segedelme.

A magyarok vitéz, lelkes támadása hamar megzavarta az összes török csapatot, s hátat adva megfutottak. A magyarok pedig az ég segedelmével újra fellélegzettek és új erőre kaptak; kard élével üldözték őket, mígnem a vár rombolására hozott összes hadigép és egyéb ágyú védők nélkül maradt. A törökök összes erődítésére a magyarok tüzet szórtak; a tűzvető gépek csöveit pedig vitézül beszögezték.

A harc nem ért véget a nappal. Ami előbb a vár szűk utcáin folyt, a tágas mezőn folytatódott nagy kegyetlenséggel, mígnem a leszálló éj homálya elválasztotta az ellenfeleket. Az éj sűrű sötétje alatt maga a császár is megfutott táborából, szót sem szólva erről senkinek. Isten dicsőségére és a császár zavarodására úgy történt, hogy visszamaradt mind a hadi készület; az összes gép és az ágyúk különb-különb nemei is, amelyeket ide hurcolt, zsákmányul estek. Tulajdon népe mérhetetlen sokaságának veszte után, megtért hazájába, de rossznéven vette, ha ezután bárki is emlegette előtte a vár nevét.

Némelyek így beszélték el a császár bukását: Midőn hevesen dúlt a csata, és maga a császár hajtotta harcba embereit, mellét nyíl sebezte, és félholtan zuhant le lováról. Övéi felragadták és sátrába vitték. Mikor aztán éjszaka lett, látták a törökök, hogy az anatóliai vajda meg összes főembere elesett a csatában, nagy vereséget szenvedtek, és maga a császár is szinte odavan, alig lélegzik. Megrémültek, hogy hajnalra a magyarok rájuk támadnak: megfutamodtak, és a császárt is magukkal vitték. Hogy pedig ez ne szenvedjen még inkább az úti fáradalmaktól, másfelé térve, Zsarnó nevezetű várukba szállottak be. Mikor a császár ott magához tért és megkérdezte, hol van, megmondták neki a helyet; ekkor a császár így szólt:

- Miért és miképpen kerültünk erre a helyre?

- A magyarok legyőztek, az anatóliai vajda és a seregnek majd minden hadnagyi elestek - felelték -, mi is nagy vereséget szenvedtünk, és ami ennél is több, fölségedet is inkább halva mintsem élve láttuk. Ezért futottunk idáig.

Ismét kérdezte a császár, ott maradtak-e az ágyúk és egyéb hadi szerszámok. Azt felelték neki, minden ott maradt. A császár erre szívének mélységes keserűségétől megkeseredve mondotta:

- Adjatok nekem mérget, hadd vegyem ezt magamhoz. Inkább meghalok, semhogy gyalázattal térjek meg országomba.

Így esett a török császárnak Nándorfejérvárnál a magyarokkal vívott csatája. Fennhéjázó elmével, gőgös szemmel maga akart uralkodni az egész földkerekségen, s isten ítélete szerint paraszti kéztől vette vereségét, mely pedig inkább kapa- mint fegyverforgatásra való. Sok trombita, sok dob hangja mellett vidáman érkezett és csúnyán futott meg az éjszaka csöndjében.

Julier Ferenc ezredes Hunyadi János hadvezetéséről:

"Magyarország Hunyadi korában a törökkel szemben politikai és a hadászati védekezés állapotában volt. Törökország terjeszkedett. Magyarország csak meglevő birtokállományát akarta délfelé megvédeni. Ezt a védelmet Hunyadi offenzív módon oldotta meg. Hadművészetének talán ez a legfigyelemreméltóbb sajátsága. Még ott is, ahol a török váratlan támadása, vagy semmi módon ki nem egyenlíthető túlereje folytán eleinte a védekezésre szorul, mint az 1442. évi (erdélyi) és az 1456. évi (nándorfehérvári) hadjáratokaban, éles szemmel figyeli az alkalmat a védelemből a támadásra való átmenetre és hamarosan kezeibe ragadja az olyannyira fontos kezdeményezést.

Csatáiban a harcászati védelmet egyáltalában nem ismeri. Támadás és mindig támadás a jelszava, míg csak az ellenség valahol meg nem rendül, hogy ezt a kezdeti előnyt döntő sikerré fejleszthesse.

Hunyadi csatatervezésében megtaláljuk azokat a formákat, melyeket későbbi hadvezérek is sikeresen alkalmaztak. Így például a szentimrei csatában (1442) oly átkarolással idézi elő a döntést, mint Moltke a königgratzi csaában, a Karánsebes és Hátszeg köztt vívott csatában (1442) kettős átkarolással semmisíti meg a törököt, miként Hindenburg Tannenbergnél az oroszokat, 1444-ben Kunovicánál – visszavonulás közben – azt a megrohanást alkalmazza, mint Napoleon 1813-ban Hanaunál stb.

A nándorfehérvári dicső győzelemhez hasonlót azonban a történelem alig ismer. Szinte meseszerű az, ahogyan az ostromolt és erőszakos rohammal már majdnem bevett vár kis helyőrségének kirohanása felmentéssé és döntő győzelemmé fejlődött. Ez már a hadvezetés művészetének felső fokán túlemelkedő haditény és egyben személyes hőstett. Ennek végrehajtásához a csapatával összeforrott és istenített, lángeszű és vakmerő vezér és oly csapat kellett, melynek harci erényei nem csupán a nevelésben, hanem a fajban (értsd: nemzeti karakterben – B. I.) gyökereznek.

[...]

Hogy Hunyadi hány csatában vett részt, azt ma már aligha állapíthatjuk meg, de azt tudjuk, hogy az 1440-től 1456-ig terjedő 17 év alatt összesen 14 hadjáratot vezetett. Ez oly rekord, melynek a világtörténelemben csak kivételesen akad párja. Ennél több hadjáratot például a világnak Hannibal és Julius Caesar óta legnagyobb hadvezére, Napoleon sem vezetett.” [Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest 1930. (Reprint Bp. 1992.) 94-95. o.]

Kép: Vajdahunyad, a várak királya. Hunyadi János kormányzósága idején építette.