Közismert, hogy Julianus barát a XIII. század elején, a tatárjárás előtt keleten maradt magyarokat talált az Ural hegység nyugati lejtőinél. Ugyanakkor kevesen tudják, hogy a mongolkor után, a XV. században is érkeztek hírek a Magyar Királyság udvarába keleten maradt magyarokról, akiket Mátyás király megpróbált áttelepíteni a Kárpát-medencébe, de ebben a törekvésében nem járt sikerrel. Ezeknek az ismereteknek az ad aktualitást, hogy a közelmúltban újabb hírek érkeztek a keleti magyarok létét bizonyító régészeti leletekről és Kazahsztánban valamint Oroszország és Nyugat-Mongólia kazakok által lakott részén élő, magukat magyarnak nevező törzsekről, néptöredékekről.

A XIII. század harmadik–negyedik évtizedében, közvetlenül a tatárjárás előtti időszakban a Kalka-menti csatában végzetes vereséget elszenvedett nyugati kipcsakok, vagy más néven kunok a Magyar Királysághoz folyamodtak oltalomért. 1227-ben Barsz kun fejedelem megkeresztelkedett, és népével elismerte a magyar király fennhatóságát. A meghódolt Kunország 1228-tól Béla herceg (a későbbi IV. Béla király) kormányzása alá került. Ezt követően 1229-ben az esztergomi érsek moldvai központtal felállította a kun püspökséget.[1] A nyugati kun törzsek megkeresztelkedése és behódolása következtében a Magyar Királyság befolyási területe keleti irányban jelentősen megnagyobbodott, számára a Dnyeper és a Don vidéke elérhető közelségbe került.[2] Az ős Gesta Hungarorumban megőrzött hagyomány szerint a honfoglaló magyarok a Tanais/Don folyam által határolt Scythiából vándoroltak Pannóniába. 1229 után, tekintettel a mongol veszedelemre, a magyar királyi udvarban felmerült a Scythiában (Don és Dnyeper-vidék) maradt magyarok felkeresésének és megkeresztelésének, vagyis a politikai integrálásuknak gondolata is.[3] Ez volt az alapja Ottó és társai, majd Julianus barát küldetésének a keleti magyarokhoz.

Mint tudjuk, Julianus barát megbízatásának első felét teljesítette: megtalálta a keleti magyarokat. Második feladatát: a pogány keleti magyarok megtérítését és közelítését a Magyar Királysághoz nem tudta végrehajtani. Ugyanis ottjártakor a keleti magyarok már mongol politikai és katonai szervezetben éltek. 1223-ban a kunok és oroszok Kalka-menti legyőzése után a mongolok az Urál-folyóhoz tértek vissza, és támadást intéztek a volgai bolgárok ellen, de vereséget szenvedtek. Megosztó taktikához folyamodtak. Szövetségre kényszerítették a volgai magyarokat, akiknek sorsa ettől kezdve a mongol politikai és katonai szervezethez kötődött.[4] A keresztény hitre térést és a Magyar Királysághoz csatlakozást a keleti magyarok nem is tartották megfontolandónak. Így Julianus politikai eredmény nélkül tért vissza tőlük a magyar udvarba. Második, 1237–38-as útja idején Batu kán és Szubötej Bagatur „nagy hadjárata” már megkezdődött. Julianus barát többé nem jutott el a keleti magyar területre. Néhány menekülő magyarral találkozott, és elvihette a magyar udvarba Batu kán IV. Béla királynak szóló fenyegető levelét, amelyet azért küldött, mert a Magyar Királyság befogadta az ő „lázadó alattvalóit”, Kötöny kán kunjait. Volgai Bulgáriát és Magna Hungáriát a tatárok addigra már bekebelezték. A pusztító csapást túlélő keleti magyarok vagy Nyugatra menekültek, vagy betagozódtak az Irtistől a Kárpát-medencéig terjedő nomád óriásbirodalom: az Aranyhorda katonai és politikai szervezetébe.

Az 1241–42-es tatárjárás után közvetlenül, majd az Aranyhorda fennállásának évszázadai idején a magyar királyi udvarban nem merült fel, nem is merülhetett többé fel a keleti magyarok Kárpát-medencébe csábításának gondolata. A XV. század második felében azonban, abban az időben, amikor az Aranyhorda már részeire bomlott, és megkezdődött a moszkvai fejedelemség felemelkedése, Mátyás király budai udvarában hírt kaptak a keleti magyarok fennmaradásáról a Donon túl, vagyis az akkori nyugat-európai felfogás szerint Ázsiában. Így kétszázötven év elteltével a tatárjárás után, a magyar udvar felső köreiben ismét feléledt a távol élő magyar testvérek Magyar Királyságba hívásának elképzelése, a török martalóctámadások által elpusztított népesség pótlására.

Minderről Mátyás király udvari történetíróinak: Thuróczy Jánosnak és Antonio Bonfininak az alábbiakban idézett krónikáiból értesülünk.

Thuróczy a következőket írja:

„Pius római pápa is megírja Történetében, hogy a hunok, átjővén a meótiszi mocsarakon, Európába jöttek, és elfoglalták a Tanaisz és Duna között elterülő egész barbár világot. Ugyancsak ő mondja, hogy beszélt egy veronai származású emberrel, aki éppen napjainkban átkutatta Szkítia vidékét, és azt beszélte, hogy az ázsiai Szkítiában, ott, ahol a Tanaisz folyó ered, a Pannóniában lakó magyarokkal egy és ugyanazon nyelven beszélő emberekre bukkant. Visszatérve a Szentírás több tudósával –Szent Ferenc rendi szerzetesekkel, akik értették az ottaniak nyelvét – újra el akart menni hozzájuk, hogy Krisztus szent evangéliumát hirdesse (mivelhogy azok a bálványimádás hívei voltak). Ámde Moszkva ura, aki a görög hitszakadás híve, nehezményezte, hogy az ázsiai magyarokat a római egyházhoz csatolják és beavassák a szent hit tanításaiba, ezért megtiltotta, hogy odamenjenek.”[5]

Bonfininél pedig a következőket olvashatjuk:

„Pius pápa, szerintem igen nagy tudós, és  akit ugyanolyan érzelmek vezérelnek, mint Jordanist, nem hiszi, amit minden történetíró állít,, hogy a magyarok a hunoktól erednének; azt írja, hogy a magyarokat és a szkítákat a nyersbőrkereskedés tette ismertté. Ez a szentséges atya tanúságul hív egy veronai polgárt, aki azt mondta, hogy amikor a Don forrásvidékén járt, ott magyarul beszélő népre bukkant. A mi isteni Mátyásunk szarmata kereskedőktől értesült ugyanerről. Követeket és kutatókat küldött oda, hogy ezt a rokon népet, ha lehet, átcsábítsa a folytonos háborúságtól elnéptelenedett Pannóniába, ami ugyan eddig nem sikerült, de ha megéri, bizonyára megvalósul.”[6]

Az adatok forrása, Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa „Commentarii” című műve, amelyből a következőkről értesülhetünk:

„Tudomásunk szerint a Tanaison /Donon/ túl, annak forrásvidékétől nem messze, mindmáig megtalálható egy nép, amelyet magyarnak neveznek, és akiknek beszéde semmiben nem különbözik a Duna mentén élő magyarokétól.”

Ezek a forrásadatok hitelesnek tűnnek. A római katolikus egyház térítői és a nyugati keresztény királyságok kereskedői – szent feladataik, illetve üzleti céljaik megvalósítása mellett – igen gyakran végeztek hírszerzői feladatokat is Keleten. A pápaságot és Nyugat uralkodóit egyaránt érdekelte, hogy nem várható-e valamilyen veszély Kelet felől, például az összeomlott Aranyhorda egyes iszlám államainak lakói nem csatlakoznak-e az oszmán törökhöz? (A krími tatárokkal ez később megtörtént, Erdély szomorú emlékeket őriz róluk.) Így „a veronai ember” és „a szarmata kereskedők” híradásait, a Don-forrásvidéki keleti magyarokról is, komolyan vehetjük. A magyar királyi udvar két fentebb idézett krónikaírója közül Thúróczy János az országbírói hivatalban dolgozott. Az uralkodóval nagy valószínűség szerint nem volt állandó közvetlen kapcsolata, bizalmas beszélgetéseket nem nagyon folytathatott vele, bár a Corvina könyvtárat munkája sikeres elkészítése érdekében használhatta. Mályusz Elemér szerint Thúróczy a könyvtárban bukkanhatott rá Aeneas Sílvius Piccolomini műveire is. Antonio Bonfini viszont, 1486-os Magyarországra érkezése óta egészen Mátyás király haláláig, hasonlóan a budai udvarban élő többi olasz humanistához, a király bizalmasa volt. Gyakran beszélgettek. Maga az uralkodó bízta meg Bonfinit azzal, hogy Thúróczy krónikája helyett, amelyet az udvar kényesebb ízlésű körei túlságosan barbár műnek tartottak, humanista felfogásban írja újra a magyarok történetét. Így, Bonfini értesülését Mátyás király szándékáról, hogy hazahívja a keleti magyarokat, első kézből, vagyis magától a királytól származó híradásnak tekinthetjük. Tény, hogy abban az időben Magyarországon és Rómában a kérdésről jól informáltak voltak, és nem kételkedtek abban, hogy valóban magyarok élnek a Don akkoriban Ázsiának tekintett bal partján, a folyó forrásának közelében.

A XX. század 30-as éveiben azonban a magyarországi finnugristák meghökkentő következtetéseket vontak le Aeneas Sylvius Piccolomininek híradásai és Thúróczy és Bonfini krónikái alapján a Don-vidékén élő keleti magyarokról. Zsirai Miklós a következőket írja: „A magyar és a vogul-osztják rokonság első feljegyzője tudtunkkal Aeneas Sylvius Piccolomini (1405–64), aki később II. Pius néven ült a pápai trónon…”[7] Ezek után cikkébe foglalja és a vogulokra és osztjákokra vonatkoztatja a „Commentarii” általam fentebb idézett, kifejezetten a keleti magyarokról szóló eredeti, latin nyelvű sorait. Feltételezésében egyáltalán nem zavarja, hogy a vogulok és osztjákok az Ob partján éltek, mintegy 1500--1800 kilométernyire a Don felső folyásának baloldali partvidékétől. Zsirai nézeteivel szembeszállt a Julianus-kutatásban nagy érdemeket szerzett Bendeffy László. Kifejtette, hogy szerinte a veronai összekeverte a Dont a Volgával, vagyis a Volgánál járt, és a mai Baskíriában bukkant magyarokra.[8] Bendeffy tehát vitatta Zsirai állításait, de konkrét, Oroszországból származó adatok híján és itt említett tévedése következtében nem ingathatta meg őket. Zsirai felfogása erről a kérdésről a magyarság finnugor eredete elméletének egyik alaptételévé vált, amelynek alapján finnugor tanszék egyetemi tankönyvei – a Mátyás-korabeli krónikák és II. Pius pápa adatainak teljes félremagyarázásával – tényként ismertették szerzőiknek fantáziadús elképzelését: azt, hogy a XV. század második felében Nyugat-Európában (és Magyarországon) már tudtak a magyarság finnugor eredetéről.

A teljes képtelenség határait súroló tudományos tévedést Vásáry István tisztázta, bár úgy tűnik, mégsem sikerült teljesen kivernie a legelvakultabb finnugrista koponyákból. Vásáry oroszországi kutatásai során a keleti magyarok fennmaradását bizonyító középkori okiratokat, krónikákat és XX. század eleji helységnévtárakat tanulmányozott. Kiderült, hogy XV-XVI. századi dokumentumok és krónikák is tanúsítják: a Volga és a Don folyóközében, az Aranyhorda Moszkvai Nagyfejedelemségnek alávetett utódállamában, a kaszimovi kánságban a késő középkorban az orosz forrásokban mačjarin/močjarinnak nevezett magyarok éltek.[9] Emléküket toponymek is őrzik az adott térségben, a cári orosz birodalom egykori tambovi és rjazanyi kormányzóságainak területén:[10] így Možarovo, Bolshije Možari, Menshe Možary, Možarovskij hutor, Možsarskaja, Možarovka. Vásáry tehát bebizonyította: középkori orosz, magyar, és pápasági dokumentumok és krónikák, valamint oroszországi toponymek egyaránt utalnak arra, hogy a XV–XVI. században valóban magyarok éltek a Don balpartján, a folyó forrásvidékétől nem messze. Vásáry cikkében külön fel is hívja arra a figyelmet arra, hogy a Volga-Don folyóközben élő magyarokra vonatkozó orosz adatok megerősítik Aeneas Sylvius Piccolomini adatait a Don forrásvidékétől nem messze, a folyó bal partján élő magyarokról. Kihangsúlyozza, hogy ellentétben a finnugor elmélet élharcosainak véleményével, ezek az adatok semmiképpen nem vonatkoztathatók az obi ugorokra.[11] Mátyás király, és II. Pius pápa magyarokra gondolt, és nem osztjákokra, vagy vogulokra, amikor „a magyarokkal egy és ugyanazon nyelven beszélő emberekről” szóltak.

Vásáry István megcáfolt tehát egy félresikerült finnugrista elméletet, és ugyanakkor meghatározott a mai Oroszországon belül egy olyan területet, amely a késő középkorban, Moszkva hatalmának megerősödése idején, bizonyíthatóan keleti magyar szállásterület volt.  Munkájában ír a Volga bal partján lévő, igy az egykori szimbirszki, kazanyi, ufai kormányzóságok területén lévő, a Možar etnikai nevet tartalmazó helységnevekről is, tehát jelzi, hogy a keleti magyarok nyomai a Volga bal partján is fennmaradtak mindmáig.

Vásáry feltételezése szerint a keleti magyarok Volgai Bulgária 1236-os bukása után szétszóródtak, és nyugatra menekültek. Ahogy írja, később az Aranyhorda kemény adóztatása is növelhette számukat a Volgától Nyugatra eső területeken.

Vásáry István cikkében azt a lehetőséget is felveti, hogy a XIII. század harmincas éveiben, a Julianus által megtalált magyar csoport a Volga jobbpartján, vagyis a Volga-Don folyóközben élhetett. Szerinte Julianus több mint valószínűleg kizárólag hozzájuk jutott el, útja Magna Hungária területének többi részét nem érintette.[12] Erdélyi István egyetért Vásáryval abban, hogy a Riccardus-jelentésben nincs nyoma Julianus átkelésének a Volgán, tehát elképzelhető, hogy a dominikánus szerzetes valóban a Volga és Don folyók közötti területen találkozott a keleti magyarokkal.

Vásáry ír a miser-mescser tatárokról is, is, akiknek szálláshelye mindenütt a možarok közvetlen közelében volt, sőt, a mellékelt térképe alapján[13] az ufai kormányzóságban velük együtt is éltek. Vásáry a miser-mescser tatárokat nem kapcsolja össze a keleti magyarsággal.[14] Más magyar turkológusok: viszont egyértelműen ezt teszik. Mándoky Kongur István a mescser-miser etnikai nevet a Megyer törzsnévvel azonosítja.[15] Kakukk Zsuzsa még tisztázandónak tekinti az adott kérdést, de ő is hajlik arra, hogy a miser-mescsereket magyarnak tekintse.[16] A možarok és miser-mescserek együttes területe – ahogy a térkép is mutatja – meglehetősen nagy kiterjedésűnek volt mondható, nemcsak a Volga-Oka-Don folyóközben, de a Volga balpartján, a mai Baskíriában, Kazany és Perm vidékén is. Julianus barát Magna Hungária kelet-európai részének valóban csak az egyik csücskét érinthette a Don felső folyásánál.

A magyar tudománynak napjainkban erősen vitatott kérdése, hogy voltak-e és maradtak-e fenn a Kárpát-medencébe költözött magyarságtól elszakadt keleti magyarok a Urálon túl is, illetve, hogy kiterjedt-e a feltételezett Magna Hungária területe az Urál mögötti térségekre, vagyis Ázsiára? Néprajzi és régészeti adatok egyaránt utalnak arra, hogy igen. A baskírok például gyakran átkeltek az Urálon azért, hogy a hegység keleti oldalán, az Irtisig terjedő sztyeppéken legeltessenek. A legutóbbi időben pedig az Urál keleti lábánál, Cseljabinszk közelében feltárás alatt álló,  IX–X. századi uelgi temető leletanyagának párhuzamait magyar és orosz tudósok a Kárpát-medence honfoglaló magyarságának leletanyagában vélik felfedezni.[17] Arra következtetnek, hogy temetkezhettek ide Nyugatra költözésük előtt a honfoglalásban résztvevő magyarok is, de olyanok is, akik Keleten maradtak. Ez az új felfedezés erősen alátámasztja azoknak a történeti, néprajzi forrásoknak anyagát, amelyek szerint a XIII. században a  keleti magyarokat besorolhatták az Aranyhorda keleti szárnyának: a Kök Hordának területének katonai szervezetébe is, és leszármazottaik fennmaradhattak az Aranyhorda ázsiai utódállamaiban, akár napjainkig.[18]

Megjegyeznénk, hogy Cseljabinszk környéke közvetlenül csatlakozik a kazah sztyeppéhez, és mintegy 200 kilométernyire északra terül el a Kazah Köztársaság kosztanáji provinciájától, ahol a torgaji argyn-magyarok élnek. Úgy tűnik, az újabb régészeti adatok alátámasztják Tóth Tibor elméletét, amely szerint a torgaji argyn-magyarokban a magyarság Keleten maradt ősi relictumát vélte felfedezni.

Vásáry írja, hogy Munkácsi Bernát szerint az egykori vjatkai kormányzóságban voltak Madjar nevű helységek is, de ezeknek nyomát ő a régi helységnévtárakban nem találta.[19] Azonban ilyen nevű lakott helyek voltak Kazahsztánban, a mai Astana környékén is a szűzföldek feltöréséig,[20] és napjainkban is léteznek Nyugat-Kazahsztánban.[21] Magyarokra utaló, a kirgiz és üzbég nyelvből nem magyarázható helynevek, toponymek maradtak fenn mindmáig Kirgizisztánban[22] és Üzbegisztánban is.[23]

I.V. Antonov friss tudományos publikációjában három olyan területet emel ki Európa és Ázsia határvidékén, amelyeken fennmarad a magyar etnonym, illetve fennmaradtak a belőle levezethető földrajzi nevek:

1) Az Urál-vidék, IX–XIII. sz.;

2) az uráli–kazahsztáni sztyeppék az Aranyhorda és utódállamai idején, XIV–XVI. sz.;

3) A Volga-Oka (illetve a Volga-Don) folyóköz, ugyancsak a XIV–XVI. sz.[24]

Legendák is őrzik a keleti magyarok emlékét Közép-Ázsiában.[25] Ezek közül talán az a legérdekesebb és leginkább egyértelmű, amelyet a közös magyar-kazah expedíció gyűjtött Omszk környékén 2006-ban, egy ottani magyar-kipcsak mollah és néprajzi gyűjtő özvegyétől:

„A régi időkben a magyarság egységes nép volt. Egy nagy országban éltek. Tizenhét törzsük volt. Egy nagy háború után ez a nemzet kettévált, keleti és nyugati részre. (Ez az elképzelés abból származik, hogy az eredeti lakóhelyükről elvándorolt magyarok „arra mentek el, amerre „a Nap nyugszik”, vagyis Nyugat felé.) A Kék Ökör völgyében élő hét törzs nagyon messzire távozott, őket a mi őseink Kök Ögüz-nek (Kék Ökör) nevezték. Jelenleg egy ismeretlen hegy mögött élnek, a kis kontinensen. A keleten maradt törzsek, a mi őseink, megőrizték a „magyar” nevet. A nyugati magyarok tőlünk származnak.”[26]

Nem nehéz ezt a mondást összehasonlítani Bíborbanszületett Konstantin leírásával a magyarok kettéválásáról, keleti és nyugati részre. Az életének nagyobb részét egy Omszk-vidéki kazah faluban leélt özvegy aligha olvasta a bizánci császár X. században írt könyvét. A legenda magja az uelgi ásatások eredményei és I. V. Antonov megállapításainak tükrében egyáltalán nem tűnik alaptalannak.

A Kazah Köztársaság Elnöke, Nurszultan Abisevics Nazarbajev a következőket mondta 2007 november 22-én,magyarországi hivatalos útján, a Magyar Köztársaság Elnökének az ő tiszteletére adott vacsoráján:

„Európában a kultúrát tekintve nincs a kazahokhoz közelebb álló nép, mint a magyar. Mint ismeretes, a XIII. században a kipcsak törzsek egy része az Önök országában telepedett le és jelentősen hozzájárult annak fejlődéséhez. Ma Magyarország mintegy 200 ezer lakosa kunnak, azaz a magyarok leszármazottjának tartja magát. A magyar kutatók pedig felállítottak egy hipotézist, amely szerint a magyar törzsből származó kazahok a magyarok közeli rokonainak bizonyulhatnak. Mindez fontos alapja kulturális-humanitárius kapcsolataink további fejlődésének.”

Ábrák

• Térkép a možar és miser-mescser szállásterületekről a mongol kor után.[27]

• Moszkóvia és a környező területek térképe 1549-ből (Báró Wilhelm Herberstein moszkvai követ „Jegyzeteinek” 1556-os bázeli kiadása alapján).

[1] Harmatta János, Julianus és a keleti magyarok. In: Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában. 5 sk.

[2] Harmatta János,uo.

[3] Uo.

[4] Uo,

[5] Thuróczy János, A Magyarok Krónikája. Budapest, 1978, 39 sk.

[6] Antonio Bonfini, Rerum Hungarorum Decades, I. tized, II. Könyv, 39. A hagyomány alapján Kelemen és Iván deákoknak lett volna egyik feladatuk a Don eredete táján élő magyarok Magyarországra hívása. Azonban, ahogy ezt Thuróczy is írja, az ortodox kereszténység szerepét Bizánctól átvenni kívánó Moszkva ellenezte katolikus térítőknek a keleti magyarok közé utazását, és mindent megtett ennek megakadályozására. A keletre utazó Kelemen és Iván diák nem tért vissza Magyarországra, az udvarban többé nem hallottak róluk. 1490-ben, Mátyás király halála után éppen az oroszoknak azon ellensége, Jagelló Ulászló lengyel király került a magyar trónra, aki ellen korábban Mátyás királlyal Iván Vasziljevics moszkvai fejedelem szövetkezni akart. Így a magyar-orosz kapcsolatok jó két évszázadra megszakadtak.

[7] Zsirai Miklós, Finnugor rokonságunk. Budapest, 1937, 475.

[8] Bendeffy László, Aeneas Sylvius Piccolomini magyarjai. In: Középkori kútfőink kritikus kérdései, Budapest 1974, 147 sk.

[9] Vásáry István, Julianus magyarjai a mongolkor után: možarok és miserek a Közép-Volga vidékén. In. magyar őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008, 41 skk. Vásáry a témáról már 1975-ben írt (Vásáry István, Volga-vidéki magyar töredékek a mongol kor után. In: Magyar őstörténeti tanulmányok, Budapest, 1975,

283-290.) Cikkünkben azonban kizárólag a kérdésről írt legutóbbi tanulmányára hivatkozunk. Az első okirat, amelyet Vásáry idéz, 1483-ban készült, mintegy 20 évvel Aeneas Sylvius Piccolomini Commentarii-jének elkészülte után, és nem sokkal az előtt, hogy Thúróczy krónikája megjelent, és Bonfini elkezdte írni Rerum Hungarorum Decades-ét. Ivan Vasziljevics moszkvai fejedelem arra utasítja a hasonnevű rjazanyi nagyfejedelmet, hogy a Daniar kántól, Kaszimov urától elmenekülő mordvin, böszörmény és magyar (Mačjarin) adót fizető közrendűeket ne fogadja be, hanem küldje vissza őket urukhoz. Tehát a Don-vidéki magyarok abban az időben Moszkva vazallusa, az Aranyhorda utódállama, a kaszimovi kánság területén élhettek.  A Volga-Don folyóközben délebbre, a Nogaj Horda területéről orosz és nogaj dokumentumok által adatolt možarokról Vásáry nem tesz említést. (Vö.: В. В. Трепавлов, История Ногайской Орды. Москва, 2001, 437 (Szöveg és a 7. jegyzet), 489, 502 (táblázat.)  

[10] Vásáry I, uo.

[11] Vásáry I, 41.

[12] Vásáry I, 49. Ahogy a főszövegben is jeleztem, Erdélyi István is hangsúlyozta beszélgetéseink során, hogy a Riccardus jelentésben nem találta nyomát annak, hogy Julianus barát átkelt volna a Volga bal partjára.

[13] Uo, 72. o.

[14] Uo,50-66.

[15]  Mándoky Kongur István, magyar eredetű törzsek a baskíroknál. In: Mándoky Kongur István, Kunok és magyarok, Budapest 2012, 231 sk.

[16] Kakukk Zsuzsa, Bükkös a Volga partján. Kazanyi és miser népdalok. Kqarcag, 2005, 3.

[17] A. K. Kushkumbajev, Magyarok Keleten és Nyugaton. Budapest,2011, 75 o., 48. jegyzet.

[18] A. K. Kushkumbajev. Ugyanott, 55-65.

[19] Vásáry István, id. m., 45.

[20]  Szejitbek Nurhánov közlése.

[21] Babakumar Khinajat közlése.

[22] Kadyraly Konkobajev, Ősmagyar nyomok a kirgiz nyelvben. Eleink XII. (2003), 40-42. (Fordította: Benkő Mihály).

[23] Tóth Tibor és Bíró András adatai. In: Kadyraly Konkobajev, id. m, 41 sk, 7. jegyzet. A Ferganai völgyben, a Szir-Darja mellett 1953-ban  még létezett egy Мадьяр  nevű helység. Vö: Карты Мира, Москва 1953, 63-as térkép.

[24] Антонов И. В. К вопросу о локализации венгров (мадьяр) в Волго-Уралском реегионе ^^ VIII. Конгресс этнографов и антропологов России. Тезиси докладов. Оренбург, 1-5 юлья 2009 г. Оренвург, Издательский Центр ОГАЙ, 2009.

[25] Mándoky Kongur István is hivatkozott hasonló legendákra, amelyekre a Kazah Tudományos Akadémia Szépirodalmi Intézete archívumában bukkant rá. Vö.: Ulü dalanün birtar ulanü. Almati, 2008, 246.

[26] A. K. Kushkumbajev, id. m, 68 sk.

[27] Vásáry István, id. m, 72.