BAKODPUSZTA – (Dunapataj, Bács-Kiskun megye)

1859. szeptember 22-én a kalocsai érsekség bakodi uradalmában iskolaépület alapozásakor dúsgazdag sírleletekre bukkantak, amelyeket Kunszt József érsek a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozott. A sírhelyek közelében 1865-ben emlékoszlopot állítottak fel, innen ismert a pontos lelőhely: Bödpuszta. Az aranylelet azonban „Puszta-Bakod” néven vált ismertté és híressé, ez indokolja a név megőrzését. A sírok helyét 1970-ben sikerült megtalálni.

A rangosabb fejedelemnő, minden bizonnyal királynő, sírjából (1. sír) a hun kori Európa leggazdagabb női ékszeregyüttese került elő: sodrott arany nyaklánc rekeszdíszes arany csüngőkkel, vadkanfejekkel díszített gránátberakásos arany karperecpár, ékkő berakásos súlyos, nagy aranycsat, aranygyűrűk és fátyol aranylemez díszei. A sír különlegessége még az edény, római horpasztott falú serleg barbár utánzata, besimított halszálkamintákkal díszítve. Kiemelkedő gazdagságú volt a szomszédos női temetkezés (2. sír) hun kor utáni ékszeregyüttese is: vörös gránátgömbökkel tagolt arany nyakék, félhold és szív alakú csüngődíszekkel, rekeszes aranygyűrűk, vörös kőberakásos arany poliéder gombos fülbevalók. Egy kissé távolabb eltemetett udvarhölgy ékszerkészlete még mindig vetekszik a korszak leggazdagabb nemesasszonyainak viseletével (3. sír): nagyméretű ezüst lemezfibula ékkövekkel is díszítve, kisméretű ezüst fibulapár, poliéder gombos ezüst fülbevalók.

Az ékszerek készülése és viselése 430–470 közé keltezhető, az 1–2. sír aranyai jórészt még a hun korban készültek. Bár a karpereceknek, gyűrűknek és az 1. sír nyakláncának közeli rokonai vannak Kijev és Odessza környékén és a Krímen, nem biztos, hogy keleten készültek. Valószínűbb, hogy a hun központi orduban működtek keleti ötvösök, akiknek tevékenysége a hun kor után is követhető a gepida királyi udvarban (Apahida).

Mivel a hun uralom idején a régészeti leletek szinte teljes hiányából következtetve a Duna–Tisza közén nem volt számottevő település, az előkelő asszonyokat minden bizonnyal a hun uralom után temették el Bakodpusztán, ezt a 3. sír késői ékszerei igazolják. Az egykorú írott források szerint 455–470 között a Duna–Tisza köze délnyugati felében a szkírek éltek. Királyuk Attila hajdani hadvezére, Edika volt. Az ékszerek kora, stílusa, gazdagsága, a halottak viselete azt sugallja, hogy a bakodpusztai halottak a szkír királyi család nőtagjaival és udvartartásukkal hozhatók kapcsolatba.

Irod.: Fettich N., Régészeti tanulmányok a késői hun fémművesség történetéhez. Arch. Hung. XXXI. Budapest, 1951, 22–24, 120–123; Bóna, Das Hunnenreich 290–293; o, A hunok 260–262.

Bóna István

 BÁTASZÉK (Iskola, Tolna megye)

1965-ben árokásás közben 70 cm mélyen talált hun áldozati lelet, amelynek közelében sem embercsont, sem másféle lelet nem volt. Az együttes darabjai: 96 cm hosszú kétélű kard keresztvassal, ékkődíszes hüvely és markolat díszítő aranyakkal s a kard díszgombjával, kisméretű reflexíj felső hosszabb végének aranylemez borítása, rekeszdíszes övcsat, egy valamivel kisebb kardszíjcsat és egy préselt aranylemez szíjvég.

Irod.: I. Kovrig, Pogrebenie gunskogo knjazja v Vengrii. Drevnosti epohi velikogo pereselenija narodov V–VIII vekov. Moskva, 1982, 6–13; A. Gaál – H. Ubl, Katalog Severin zwischen Römerzeit und Völkerwanderung. Linz, 1982, 471–472; Bóna, Das Hunnenreich 184, 258, 277–279; uő, A hunok 170, 232–233, 249–250.

Bóna István

CSÉPÁN (Cepari, Tschepan, jud. Bistrita-Nasaud [Románia])

A Nagy-Szamos-vidéki falutól délnyugatra, a Cirligate/Horgos nevű határrészen 1958-ban egy nyugat–keleti tájolású, alig egy méter mély, gazdag női temetkezés látott napvilágot. Nyakát néhány üvegpaszta gyöngyből álló füzér díszítette, többi viseleti tárgya és melléklete arany volt. Övét ovális keretű és lemezű csat zárta. A bal karon, illetve csuklón a Kárpát-medencében a legelőkelőbb sírokhoz kötődő, kiszélesedő végű karperecet, jobb kezén egyszerű kivitelű gyűrűt hordott. Bal kezéhez obulust, II. Theodosius (408–450) keletrómai császár 429–430-ban kibocsátott solidusát helyezték. A gepida vagy esetleg más etnikumhoz tartozó sír így a hun korra, a 430–450-es évekre tehető.

Irod.: D. Protase, SCIV 10(1959), 475–485; uő, Ein Grab aus dem V. Jh. aus Cepari. Dacia 4(1961), 569–575; Bóna, ET 134.

Cseh János

CSORNA (Győr-Sopron megye)

A Téglagyár agyaggödrében, a város közvetlen délnyugati határában 1887-ben találták észak–déli tájolású, 180 cm mély sírban, női csontváz koponyáján a Magyarországon eddig egyetlen hiteles hun diadémot. Rekonstruált hosszúsága 28,9 cm, szélessége 3,6–4,2 cm. Eredetileg bronz alátétre hajtották rá a vékony aranylemezt, amelyet négy sorban 120 gránátlappal, középen karneollal, szélei felé 24 borostyánkővel kitöltött rekeszek díszítettek (a kiesett köveket zöld, illetve színtelen üveggel pótolták). Széleit és a három mezőt elválasztó sávokat préselt hullámvonal élénkíti. A diadémos sír nem volt magányos temetkezés, 1961-ben egymástól 5-8 méterre fekvő sírok néhány melléklete (korsók, bögrék, tál, csontfésű, kis fibula, lándzsacsúcs, harcikés) került a téglagyárból a győri múzeumba.

Irod.: Kovrig, Das Diadem von Csorna 107–145; Bóna, A hunok 247.

Tomka Péter

A csornai diadém2020/05/28
www.mnm.hu/hu/cikk/csornai-diadem
1887-ben, egy őszi napon a csornai premontrei prépostság téglavetőjében a szokásos agyagbányászás megdöbbentő eseményt hozott: a munkások először egy szűk szájú kerámia edényt találtak, majd egy oldalra fordult koponyán aranylemez került elő a rögök közül. A hírre az apátságból az egyik kanonok, Lakner Ambró ment ki a leletet megmenteni. Az eredetileg ép korsó darabjait és a csontokat a földben hagyták, az 5 darabra tört diadémot bevitték a prépostságba. Az észak-déli tájolású sír teljes kutatására a téglavető földmunkái miatt nem volt lehetőség.
A legelőkelőbb hun kori asszonyok viseletének késő antik hagyományú eleme volt a diadém, az 5. század első felének legrangosabb női sírjaiban fordulnak elő. A Fekete-tenger vidéki és romániai ritka példányok mellett hazánkban egyetlen ilyen ékszer került elő, a csornai. A Kárpát-medencéből csak veretekkel, flitterekkel díszített diadém-szerű fejdíszek ismertek e mellett, de azok sem túl nagy számban (Regölyről, Untersiebenbrunnról, Bakodpusztáról). A keleti viselet hirtelen, változás nélküli megjelenése a Kárpát-medencében, a népvándorlás kor valódi, nagy távolságokat átívelő mozgására utal mind az emberek viszonylatában, mind a technológiai ismeretek és a divat széles körű terjedésében, különösen az elit köreiben. Emellett a legelőkelőbb réteg összetartozás-tudatában fontos szerepet játszott a hun korban a vezető népesség keleti örökségéhez való ragaszkodás, azzal való azonosulás.
A csornai diadém eredetileg egy vastagabb bronz lemezre erősített vékony arany lemezből állt. A középen enyhén kiszélesedő pánt nyitott volt, feltehetően egy szerves anyagból készült merevített fejfedőre volt varrva. A pántot borító aranylemezt a bronz alaphoz alaplaphoz az aranylemez széleinek visszahajtogatásával rögzítették a hátoldalon. Az előlapot képező aranylemezt hátoldalról beütögetett poncolt cikk-cakk minta keretezi, és két függőleges ugyanilyen mintás sáv három mezőre osztja. A homlokrész közepén, egyenként kialakított, az alaplapra forrasztott rekeszekben két nagyobb karneol kő ült, múzeumba kerüléséig az egyik elveszett. A rendelkezésre álló köveket a diadém készítésekor mintába rendezték: felső sorba kerültek a kerek, domború almandinok, alattuk levő sorba a téglalap alakú borostyánok, almandinok és üveglapok. Az alsó két sort különféle négyszög– és háromszög alakú szabálytalan kövek és üvegbetétek alkotják. A diadém elülső részére tették a mély tüzű almandinokat, a szélek felé ezeket felváltják a fakóbb borostyánok, üveglapok.
A 149 kő- vagy üvegberakás egy része kihullott, a rendkívül sérülékeny aranylemez a múzeumba 18 darabra törve érkezett meg, a bronz alaplap már elkorrodálódott addigra. 1950-es első, szakszerű restaurálásakor már nem tudták helyreállítani a diadém eredeti ívét, mely csaknem félkörként körbevette viselője fejét.

Hajnal Zsuzsanna, Magyar Nemzeti Múzeum, Régészeti Tár, Népvándorláskori Gyűjtemény 

GYÖRKÖNY-DIÓSI RÉSZ (Tolna megye)

1820-ban egy másodlagosan felhasznált, földbe elásott római szarkofágban, hun kori temetkezés mellett talált öntött ezüst cikádafibula-pár. Előlapját rekeszekbe foglalt almandinokkal ékített köpeny borítja, szemei gránátok, nyakán filigrán (aranyhuzal) díszítés van. Az előkelő nő keleti (Fekete-tenger-vidéki) eredetét és viseletét tükröző, az összes ismert közt mindmáig legdíszesebb cikádák 1832-ben Jankovich Miklós gyűjteményéből kerültek a Magyar Nemzeti Múzeumba.

Irod.: Pulszky F., Rekeszes ötvösség Magyarországon. ArchÉrt 1(1881), 150, I. t.; Hampel, Alterthümer I. 329, 820. kép, II. 7, III. 9. t. 1; Fettich, A szeged-nagyszéksósi 45, 40. t. 4–5; Bóna, Das Hunnenreich 196, 286, XXV/92. t.; uő, A hunok 256.

Bóna István

LENGYELTÓTI (Somogy megye)

1976 októberében gödörásás közben a község belterületén a hun uralom (433–454) idejéből származó férfisírt dúltak fel. A hitelesítő ásatás megtalálta a sírgödröt, egyes csontvázrészeket és egy csizmacsatot in situ, további leletek a kidobott földből kerültek elő, nagy részüket a munkásoktól gyűjtötték össze. A sír tájolása észak–déli (eltérés nyugat felé 13°). Mélysége 286 cm, a gödör mérete 240×120 cm. A halottat díszruhájában, fegyvermelléklettel, (étel-)italáldozattal és lószerszámmal ellátva temették el, valószínűleg koporsóban (a korsó magasabb szinten, a koporsón kívül került elő). Viseletének fémrészei: ezüst övcsat, kisebb aranycsat, üvegpasztaberakásos arany cipőcsatok. Fegyvere hosszú kétélű vaskard keresztvassal, a kardszíjakat ezüstcsat, 3 db félhold alakú ezüstveret, két keskeny ezüst szíjvég és ezüst függesztőkarika díszítette, egy ezüstkarika ráhajtott füllel a kardhüvelyről származhat. Kérdés, hogy a (töredékes) csontfésű a viselethez tartozott-e. A lószerszámhoz is ezüstszerelékek tartoztak: a vaszabla elhajló végű ezüst pofarúdja, 43 nagyobb és 72 kisebb aranyozott félgömb alakú ezüstveret. Bronzcsat egészítette ki a felszerelést. Egyéb mellékletek: kékpettyes üvegpohár (töredék), besimított fenyőgallymintás szürke korsó, ismeretlen rendeltetésű bronzlemez. A halott társadalmi helyzete messze elmarad a korszak aranyleletekkel ékes vezetőitől, ez azonban a sírlelet jelentőségéből semmit sem von le. Etnikumáról csak annyit állíthatunk, hogy a hun mozgalom során kerülhetett Pannoniába Keletről, esetleg a Kaukázus vidékéről.

Irod.: K. Bakay, Bestattung eines vornehmen Kriegers vom 5. Jahrhundert in Lengyeltóti (Komitat Somogy, Kreis Marcali). Acta ArchHung 30(1978), 149–172; Bóna, Das Hunnenreich 281; uő, A hunok 252.

Tomka Péter

MEZŐBERÉNY (Békés megye)

1. E gazdag leletet négy részletben vásárolta meg a Magyar Nemzeti Múzeum 1884–1885-ben és 1887-ben. Nem dönthető el bizonyosan, hogy a feltehetőleg egy alkalommal előkerült tárgyak szükségképpen egyetlen sír mellékletei voltak-e. Az első közlők a község két végéből, különálló női és férfisírból származóknak tartották a tárgyakat. Később a leleteket – helyszíni kutatások és „együvétartozásuk” alapján – egyetlen hun kori női sír mellékleteiként értelmezték. Minden bizonnyal nőé lehetett a hatszögletes testű, gránátbetétes kerek rekesszel és granulációval ékes fülbevalópár; pontos párhuzama nem ismert, de ötvöseljárásainak és mintázatának finomsága késő antik műhelyre mutat. Nő is használhatta az e korban szokásos bronz pinzettát. Talán kisgyereké lehetett az igen kis átmérőjű, kiszélesedő végű arany karperec és a szintén parányi, aranylemezből készített, szemében és szárnyán kőbetétes cikádafibula is. (Az utóbbi a Childerich-sír „méheire” emlékeztet, de a legjobb párhuzama egy „Magyarország” lelőhelyű cikáda.) Két ráhajló peckű, gránát kőbetéttel díszített, téglatestű aranycsat a méretei miatt cipőcsat lehetett. (Kora a flonheimi és a kercsi csatok alapján az 5. század közepére tehető.) Övhöz tartozhatott két pajzs alakú aranyveret, egyikük T-függesztőfüles; a hun korban szokásos technikával, szegeccsel rögzítették a szíjra. Merev alapra, szintén szegeccsel erősítették fel azt a négy aranylemezt, amelyek filigrános, granulált díszítése a hun korban gyakori pikkely-, illetve spirálmintát követi. E tárgyak az 5. század közepére tehetők. A lelethez tartozónak mondtak egy kis, erősen kettőskónikus, besimított díszítésű edényt is, jó párhuzama a község területéről ismert; az 5. század végéről–6. század elejéről származik.

2. A Tücsökhalomban 1901-ben talált sírból származó „ezüst kőbetétes” csatról nem tudunk bizonyosat, de a jellegzetesen gepida, ékbenyomkodásos edényt ismerjük. Az 1971-ben itt feltárt 3 gepida sír egyikében fekvő nő pontkördíszes bronzfibulája, kő övcsüngődíszei és kettőskónikus edénye együtt a 6. század első felére keltezhetők.

Irod.: Pulszky F., ArchÉrt 5(1885), 100–102; Hampel, Alterthümer II. 44–46, III. 38. t.; Fettich, A szeged-nagyszéksósi 47–49; Bóna, Das Hunnenreich 288–289.

Tóth Ágnes

MOJGRÁD (Moigrad, egykori Szilágy megye, ma jud. Salaj [Románia])

Az 1912. évi nagy rézkori aranykincsbe vegyített, hunnak vagy gepidának tartott öt aranytárgy (rekeszdíszes övcsat és cipőcsat, kardfüggesztő, kardgomb, gyöngy) modern hamisítvány, a leleteknek nincs köze a népvándorláskorhoz.

Irod.: Fettich, A szeged-nagyszéksósi 56–64; Bóna I., VMMK 18(1987), 95–113; uő, ET 188.

Bóna István

MURGA (Tolna megye)

A Murgán talált sírleletből múzeumba került egy szürke, hasas korsó, melynek füle a kihajló perem alatti gyűrűből indul; vállán függőleges egyenes- és zegzugvonalas, hasán pedig vízszintesen körbefutó, zegzugmintás besimítás díszíti. E kerámiatípus eredete a Pontus-vidéki késő antik–barbár és a Csernyahov-kultúra fazekasságára vezethető vissza. A Kárpát-medencében mind a hajdani Pannonia provincia területén, mind ennek határvidékén és a Barbaricumban is sűrűn előfordulnak hasonló példányok, ezért e korsótípus részben helyi készítésű. A murgai lelethez tartozott négy, aranylemezzel bevont, kerek karikájú ezüstcsat is. Közülük a négyzetes testűeket ovális, en cabochon befoglalású karneolok díszítik; a nagyobbik példány övcsat lehetett. A két kisebbik csat téglalap alakú testén szögletes köveket foglaltak rekeszekbe; ezek cipőcsatok lehettek vagy kard szíjazatát rögzítették. Hasonló csatgarnitúra a novogrigor’evkai temetőből ismert, a Kárpát-medencéből párhuzamként néhány nagyszéksósi díszlemez említhető. Hasonlóan díszített a timár-zalkodi csat középmezője, bár azt a már néhány évtizeddel később divatos ékvéséses mintával vették körül. A murgai lelet 5. század első felébe való keltezésének a kis, aláhajlított lábú ezüstfibula sem mond ellent. A szétdúlt sírban feltehetőleg előkelő férfi nyugodott.

Irod.: Wosinsky M., Tolna vármegye az őskortól a honfoglalásig. II. Budapest, 1896, 994–995; Hampel, ArchÉrt 16(1896), 95–96; Alföldi, Leletek a hun korszakból 79; Bóna, Das Hunnenreich 280–281; uő, A hunok 251–252.

Tóth Ágnes

NAGYSZÉKSÓS lásd: SZEGED-RÖSZKE-NAGYSZÉKSÓS

NYERGESÚJFALU HATÁRA, Gerecse hegység (Komárom-Esztergom vármegye)

Szöveg: Nemzeti Régészeti Intézet Régészeti Hírügynöksége, fotó: Duong Li Eszter, MNM NRI, 2022

Még 2021 júliusában végezetek műszeres lelőhely-felderítést a Magyar Nemzeti Múzeum Balassa Bálint Múzeuma és a Magyar Nemzeti Múzeum Közösségi Régészeti Program önkéntesei a Gerecsében egy erdővel borított hegy északi platóján. Az terepi munkára azért került sor, mert a terület korábban vonzotta azokat a fémkeresőket, akik feltehetően okkal – és illegálisan feltárt leletekkel gazdagodva – járták a területet.

A szakemberek által vezetett önkéntesek munkáját hamar siker koronázta: egy fa tövében először egy az, Egyesült Államokban gyártott zsebóra és a lánca került elő. Ez még nem adott volna okot az elsöprő örömre (bár elgondolkodtató, hogy az amerikai tucattermék hogyan került a Gerecsébe), alatta azonban további, immár régészeti korú leletek feküdtek. Miután a közvetlen környezetet is megkutatták, egy tizenöt tárgyból álló hun kori leletcsoport állt össze. A georadaros, valamint magnetométeres vizsgálatokat követően, az ősz folyamán összesen 356 négyzetméteren zajlott feltárás. A hegyoldalról, illetve a platóról LIDAR-femérés is készült, ám a lelőhely kiterjedésére vonatkozóan sajnos nem tudott további adatokat szolgáltatni.

A leletek roncsolásmenetes természettudományos vizsgálata a következő évben sok érdekes adalékkal szolgált – mondta el a Régészeti Hírügynökségnek Schilling László régész, a Nemzeti Régészeti Intézet osztályvezetője. – A tárgyakat az NRI megalakulását megelőzőén Bajnóczi Bernadett és Mozgai Viktória a Földtani és Geokémiai Intézet Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpontjában vizsgálta.

Az anyagvizsgálatok számos fontos megállapítást tettek, legérdekesebbnek talán a berakásként használt gránátok bizonyultak. Mint kiderült, a kövek Srí Lankai bányából, vagyis egy India déli csücskénél lévő, korábban Ceylon néven ismert szigetről származnak. Ez a térség a Kr. u. 5. században kívül esett a Római Birodalom számára az ismert világ határán. Feltehetően a távolsági kereskedelem segítségével jutottak egyes itteni áruk a Mediterrán-térségbe. Ez a fajta gránát egyébként több ismert 5. századi tárgyon is megjelenik.

Nem tudjuk, hogy a tárgyakat készítő ötvös, vagy ötvösök milyen kapcsolatban lehettek a Kárpát-medencében akkor jelen lévő hun kori népességgel, sőt azt sem tudjuk, hol készítették ezeket a tárgyakat. Minden bizonnyal olyan mesteremberek keze munkája, akik a megrendelő ízlésnek megfelelő tárgyakat készítettek – tette hozzá Schilling László.

A hun kori lelet – amelyet megtalálása óta több kiállításon is bemutattak – leginkább azért fontos, mert ismertek és a legmodernebb eszközökkel pontosan dokumentáltak lelőkörülményei. Hun kori aranytárgyak jelen vannak a műkincs-kereskedelemben is, ám azok többnyire bizonytalan eredetűek, így egykori környezetük ismerete nélkül régészeti szempontból már jóval kevesebb információt hordoznak.

PANNONHALMA (Győr-Soporon-Moson megye)

A Szélsőhalom keleti lejtőjén, a szőlőben alig 80 cm mélységből 1979-ben a steppei temetkezési szokások sajátos változata, külön elásott halotti áldozat került elő. A lószerszámok és fegyverek (2 aranylemezzel borított pofarudas zabla; a hun lószerszámok két garnitúrára való jellegzetes arany szíjelosztói és szíjveretei; nyeregkápadísz töredéke; egy egyszerű és egy aranyveretes markolatú, aranyrekeszekben almandinberakással borított keresztvasú, pikkelydíszes aranylemezekkel díszített hüvelyű kétélű díszkard; két véglemezből és a markolatlemezből álló teljes – mint ilyen, eddig egyetlen – arany íjgarnitúra; feltehetően korbácsnyelet borító aranyfólia szalag) a hun halotti áldozatok szokásos összetételének felelnek meg. Az unikális fegyverek és a lószerszám, valamint a temetkezési szokás tulajdonosuk hun voltát és előkelő rangját tanúsítja. A tárgyak párhuzamai, lelőkörülményei a hun uralom (Pannonia I. esetében 434–454) idejére való keltezését bizonyossá teszik.

Irod.: Tomka, Der hunnische Fürstenfund 423–488; Bóna, Das Hunnenreich 279–280; uő, A hunok 250–251.

Tomka Péter

PÉCS-NAGYKOZÁR-ÜSZÖGPUSZTA – „Pécsüszög” (Baranya megye)

1900-ban szőlőforgatás közben 70 cm mélyen, az agyagréteg határán talált hun áldozat. Ember- vagy állatcsont, égett csontmaradvány nem volt a közelben. Annak ellenére, hogy a teljes lelet már eredetileg sem került múzeumba (s azóta is fogyott, csonkult), az egyik legteljesebb áldozati együttes. A leletek: kard aranylemez tokborítása és rekeszdíszes függőgombja, reflexíj hosszabb végének aranylemez borítása, vas kopjacsúcs, 4 db háromélű nyílhegy, aranyozott pálcarudas vaszabla, nyereg első kápájának és nyeregdeszkájának hálómintás aranylemez borításai és a hátsó kápa arany szegélydísze, ló fejkantárának levél és félhold alakú arany csüngődíszei és téglalap alakú – részben rekeszekkel díszített – szíjveretei, préselt arany szíjvégek, ezeken kívül egyelőre nem ismert rendeltetésű díszített aranypántok és sima borítólemezek. Az aranylemezeken nincs égésnyom, halotti vagy áldozati máglyán sosem voltak. A lelet kora a 434–454 közötti két évtized.

Irod.: Hampel J., ArchÉrt 20(1900) 98–107; Alföldi, Leletek a hun korszakból 76; Kiss A., ArchÉrt 108(1981), 79–80; Bóna, Das Hunnenreich 180, 257–258, 276–277; uő, A hunok 169–170, 232, 248–249.

Bóna István

PLOIESTI ÉS BUZAU (Bodzavásár) közötti (A7-es) autópálya nyomvonala

Több mint száz aranytárggyal és a lova fejével együtt eltemetett népvándorlás kori, vélhetően hun uralom alatt élt vezér sírját tárták fel a bukaresti Vasile Parvan Régészeti Intézet kutatói a tervezett A7-es autópálya Ploiesti és Buzau közötti szakaszának nyomvonalán.

A hírt több romániai portál is közölte szerdán a romániai közúti infrastruktúrát kezelő országos társaság (CNAIR) facebook oldalán tett bejelentésére hivatkozva. A közösségi oldalon közölt videóban Silviu Ene, a Vasile Parvan Régészeti Intézet tudományos felelőse elmondta: a 4-5. századi sírban talált több mint száz arany vagy aranyozott tárgy között aranyozott kard, tőr, tegezveretek, ruhaveretek, egy bronzüst, nyílhegyek voltak.

Az eltemetett férfi arcát vélhetően aranymaszk borította, ennek a maradványait is megtalálták.

Hozzátette: a sírból lókoponyát és lócsontokat is kiemeltek.

Magyarországig terjedt a kelet-ázsiai sztyeppei népek etnikai határa Forrás/Illusztráció: Kurultáj

A régész megjegyezte: nagyon nehéz körülmények között zajlott a feltárás, hiszen esős időben akadtak rá a leletre. Úgy ítélték meg, hogy addig nem hagyhatják abba a munkát, míg a teljes sírt fel nem tárják, különben nem tudták volna megoldani az ásatási helyszín őrzését. Így az éjszakába nyúlóan, elemlámpák fényénél fejezték be az értékmentést.

Radu Bajenaru Vasile Parvan Régészeti Intézet aligazgatója kivételes jelentőségűnek minősítette a leletet. Úgy vélte:

olyan harcos sírját találták meg, akit minden jelvényével presztízstárgyával együtt temettek el.

Az MTI kérdéseire írásban küldött válaszokat Radu Bajenaru, Silviu Ene, és Andrei Magureanu régészek írták alá. Mint közölték: a lelet egyaránt tartalmaz fegyvereket, dísztárgyakat, lószerszámokat, ezért a tárgyak közötti összefüggések is fontosak. Hozzátették, a sírba csak a ló reprezentatív részeit temették, amilyen az állat koponyája és lábszárcsontjai.

A területen vélhetően hun, gót és hun uralom alatt álló más népek éltek

A lelet korát a tárgyak tipológiája alapján becsülték a 4-5. századra, a pontosabb kormeghatározás érdekében további vizsgálatokat kell elvégezni. Az írásos források alapján ebben a korban a Dunától északra fekvő területeken vélhetően hun, gót és hun uralom alatt álló más népek éltek. A mostani felfedezést egyedinek tartották, de megjegyezték: a környéken találtak még hun üstdarabokat, sírokat és viseleti tárgyakat, és itt került elő a pietroaselei kincs is.

A vizsgálatok még az elején tartanak, de a fegyverek alapján feltételezhetjük, hogy az illető harcos volt, a leltárba vett tárgyak kronológiáját összevetve az ókori forrásokkal feltételezhetjük, hogy hun uralom alatt élt

– válaszolták a leletet feltáró régészek. – Az etnikai besorolása nem hisszük, hogy lehetséges lenne olyan vizsgálatok elvégzése nélkül, amilyen a stronciumizotóp vagy archeogenetika, nem beszélhetünk az illető valószínű eredetéről.

Hozzátették, azt remélik, hogy a vizsgálatokkal többet sikerül megtudni a személyről, a temetési szertartásáról és közvetve a térség történetéről.

(MTI)

RÁBAPORDÁNY (Győr-Sopron-Moson vármegye)

A falu közvetlen dél-délnyugati határában jellegzetes dombhát északi lejtőjén 1886 óta kerültek elő alkalmi

homokvétel során népvándorlás kori sírok. A domb neve tulajdonosaival változott, utoljára Patyi-dombként ismert. Patyi József a domb lábánál gyümölcsfaültetéskor találta azt a gazdag keleti germán női sírt (kincset?), amelynek leletei 1926-ban a Magyar Nemzeti Múzeumba jutottak. Az aranylemez borítású, gránátköves rekeszekkel díszített ezüst fibulapár, a levél alakú préselt aranylemezekből, balta alakú ezüstcsüngőkből, ezüst-, borostyán- és fehér pasztagyöngyökből álló nyakék, 21 ép és 3 törött ezüstkarika, ezüstszálakból font és poncolt csüngőkkel díszített karperec(?), ezüst piperekészlet az 5. század első harmadára keltezhető. Hasonló ékszereket az osztrogótok és alánok vezetőinek asszonyai viseltek.

Irod.: Alföldi, Leletek a hun korszakból 72–74; Bóna, Das Hunnenreich 272–273.

Tomka Péter

SÁROMBERKE (Dumbravioara [jud. Mures, Románia])

A ritka, tömör aranyból készült cikádafibula magas méltóságot jelölhetett. Szemei rekeszekben ülő kerek gránátok; fejét arany sodronyutánzat, testét bevésett halszálkaminta és köröcskék, az erősen kifelé ívelő, csúcsos végű, alul lekerekített szárnyait érintő vonalakkal összekötött körök és kisebb köröcskék ékítik. Kétféle, a korra egyaránt jellemző ötvösdivatot egyesít magában: a szárnyak formája, vésett-poncolt díszítésének mintái az ún. Untersiebenbrunn–Cosovenii de Jos–Kacin-kör ezüst lószerszám-díszítményeire és az ugyanezen körhöz tartozó rábapordányi eskügyűrű csüngőire hasonlítanak. A gránátrekeszek és az aranysodrony pedig az említett kör arany ékszereinek jó párhuzama. A fibula a 4–5. század fordulója körüli évtizedekben készült, s a Pontus-vidéken élt vagy tanult mester keze munkája.

Irod.: Pulszky F., Rekeszes ötvösség Magyarországon. ArchÉrt 1(1881), 150; Fettich, A szeged-nagyszéksósi 49; Bóna, Das Hunnenreich 287; uő, A hunok 257.

Tóth Ágnes

SZEGED-RÖSZKE-NAGYSZÉKSÓS (124. tanya, Csongrád megye)

Az első leleteket – a színes népi híradás szerint „talicskaszámra” – 1912-ben szőlőtelepítés közben találták itt, egy részük már akkor múzeumba került. 1926-ban egy korlátozott terjedelmű ásatás során Móra Ferenc 93 aranytárgyat talált „egy csomóban, csontváznak vagy temetkezésnek minden nyoma nélkül”. 1934-ben, újabb jelentős leletek felbukkanása után a lelőhely környékét alaposan átkutatták, 80 cm mélyen azonban mindenütt szűzföldre találtak. Évtizedeken át kallódó darabokkal együtt mára a múzeumba került nagyszéksósi aranytöredékek száma megközelíti a 200 darabot. Kiemelkedik közülük egy csonka mivoltában is 40 dekagrammos tömör arany nyakperec és hét különböző méretű és alakú tömör aranycsat. A többi leletek jórészt csonkák vagy töredékesek: pikkelymintás nyereg- és kardhüvelydíszek, különböző alakú és méretű préselt vagy rekeszdíszes lószerszám-ékítmények, rekeszdíszes arany szíjvégek, faedények sima és rekeszdíszes aranypántjai és „köldökei”, összeégett elektroncsésze és egy szintén összeégett, áttört oldalú perzsa elektronkehely. A nagyszéksósi lelet valamelyik hun nagykirály vagy főméltóság halotti áldozatának elföldelt maradványa, kora 424–454 közé tehető.

Irod.: Fettich, A szeged-nagyszéksósi 17–42; B. Kürti, Fürstliche Funde der Hunnenzeit aus Szeged-Nagyszéksós. Germanen, Hunnen, Awaren. Nürnberg, 1988, 163–166, 178–180; Bóna, Das Hunnenreich 187–188, 284–285; uő, A hunok 173–174, 254–256.

Bóna István

TELKI (Pest vármegye)

A világon egyedülálló módon, épen és érintetlenül fennmaradt, 125 darabból álló hun kori lelet együttesre bukkant Ehmann Gábor Telki határában, 2016 tavaszán. (www.amikisvarosunk.hu/2017/01/02/hun-leletek-telki-hataraban-mely-atirja-tersegunk-eddigi-tortenelmi-multjat/)

MAGYAR NEMZETI MÚZEUM, HUN KORI ARANYAK

2016/08/10

2016 februárjában máig a Kárpát-medencében egyedülálló, hun kori leletet szolgáltatott be a Magyar Nemzeti Múzeumnak

Ehmann Gábor. A beszolgáltatás nyomán a Nemzeti Múzeum régészei a helyszínen műszeres leletfelderítést folytattak, illetve még folyamatban lévő tervásatást kezdtek. A munkában a leletek beszolgáltatója végig segédkezett, általa sikerült tisztázni a lelőkörülményeket és azonosítani a korábban megtalált leletek előkerülésének helyét is.

Mit találtak a régészek a lelőhelyen?

A lelőhely meredek hegylejtő aljában, keskeny platón helyezkedik el. A tárgyak a felszínen vagy ahhoz közel kerültek elő, nyolc–tíz, egymástól két–három méterre lévő csoportban. A tárgyakat sekély gödrökben helyezhették el, azonban a korabeli beásásokat az ásatás során alig lehetett megfigyelni. A csoportok egy száraival a lejtőre állított, észak–déli tájolású patkó alakot alkotnak. A patkó nyugati szárát a nyereg és a szügy- és/vagy farhám veretei, keleti szárát a zabla és a fejhám díszei alkotják (kiemelkedő jelentőségű leletek itt a nyereg pikkelymintás, aranyozott ezüstlemezből készült díszei). A keleti száron ezüstlemezzel borított, aranyozott zabla és a fejhám arany-ezüst veretei, szíjvégei és csatjai kerültek elő. Közöttük a patkó ívét egy valószínűleg férfiviselethez tartozó együttes darabjai: arany lábbeligarnitúra, vasból készült, de almandin (vörös gránát) berakásos övkészlet és egy aranyveretes tőr alkotják. Ugyancsak a patkó középtengelyében a legészakabbi lelet egy nyílcsúcs.

Miért maradhatott fenn?

A kedvező talajviszonyok között a tárgyak kiváló állapotban maradtak fenn, főleg az ezüst és aranytárgyak eredeti felülete vizsgálható kiválóan. Ennek alapján a legtöbb tárgy új, egyes esetekben félkész, kiválóan megfigyelhetőek rajtuk a szerszámnyomok, míg használatból fakadó kopásra még a legkitettebb helyeken sem utal semmi.

Értékén túl, miért egyedülálló a tudomány számára?

Az összesen 125 tételből álló lelet több szempontból is kivételes jelentőséggel bír a korszak leletanyagában.

1. A lelet beszolgáltatója hatalmas szolgálatot tett a magyar kultúrának. A pozitív példa hasonló leletek múzeumba kerüléséhez is motivációt jelent a jövőben.

Ezenkívül köszönettel tartozunk a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszékén dolgozó dr. Bertók Gábornak, aki a lelőhelyen a talajradaros és magnetométeres méréseket végezte; dr. Bödőcs Andrásnak (Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészeti Intézet), aki további műszeres méréseket végzett a lelőhelyen; és hálával tartozunk az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Pécsi Tudományegyetem régészhallgatóinak, akik az ásatáson dolgoztak.

2. Az együttesen több esetben megfoghatóak az eltemetést megelőző, tudatos rongálás nyomai. Noha a rituális rongálás a kutatói közbeszédben szinte mindig jelen volt, eddig a leletösszefüggések ismeretlen volta miatt a soha nem bizonyított feltételezések közé volt sorolható.
3. A leletek alaposan, talajradarral és magnetométerrel és szondázó ásatással is megkutatott környezetében sírt nem találtunk. A lelet jellege alapján a hun kori „áldozati leletek” közé sorolható. „Hun áldozati lelet” alig néhány ismert a Kárpát-medencéből (Szeged-Nagyszéksós, Pécs-Üszögpuszta, Pannonhalma, Bátaszék).
4. Az új lelet gazdagsága, a leletek száma révén egy, ezen együttesekből alkotott – fiktív, mert mindegyik értéke felbecsülhetetlen – rangsorban a nagyszéksósi lelet után következne. Velük szemben azonban ebben az esetben kivételesen ismert a kontextus, amely gyakorlatilag először teszi lehetővé a hun kori áldozati rítus leírását, illetve kulturális összefüggései közé helyezését.
5. Nagyon ritka eset, hogy a társadalomtörténeti – így történeti vagy régészeti – kutatásban egy új forrás, ez esetben leletegyüttes tenne lehetővé minőségi változást. A minden téren kivételes új lelet esetében ez teljesül. Jelentősége – egyedülálló értéke mellett is – szakmai szempontból beláthatatlan, teljesen átrajzolja a korszak temetkezési rítusáról, illetve a Kárpát-medence és a sztyeppe közötti kapcsolatokról – máig leginkább toposzként továbbélő, néha évszázados megállapítások alapján alkotott vagy ilyenek által befolyásolt – képünket. Az előkerülés ideje különösen szerencsés egy olyan időszakban, amikor a Kárpát-medencei kultúrák kapcsolatrendszere, helyük a Mediterráneum, a mai Nyugat-Európa és a kelet-európai térség között újból a kutatás homlokterébe került, élénk szakmai viták tárgya.

Miért különleges ez az áldozati lelet?

A modern elméleti régészeti iskolák közép-európai térhódítása nyomán mindazonáltal számos kincslelet – így pl. a szilágysomlyói kincs – esetében egyre szélesebb körben merül fel, hogy ugyancsak az áldozati leletek közé sorolhatóak. Esetükben a nomád eredetű népekhez kötés valószínűtlen; germán birtokosaik az észak-baltikumi, skandináv, ugyancsak áldozati szokásokból meríthettek. A problémát tovább színezi, hogy a germán és nomád világ a korszakban sokrétű kapcsolatokat ápol, illetve az áldozat – „strukturált depozitum” – elrejtésének szokása különböző céllal és körülményekkel egymástól függetlenül is élhetett különböző kultúrkörökben.

A lelet tárgyaival is némiképp összetettebb problematikát alkot annál, minthogy egyszerűen egy „sztyeppei hunok a Kárpát-medencében” jellegű séma volna ráhúzható.

Az említett, a kutatásban „hun áldozati együttesekként” számon tartott leletek összetétele és tárgyai is különböznek a Nemzeti Múzeum leletétől. A három felsorolt, dél- és nyugat dunántúli együttesben fegyverek és lószerszámok találhatóak. Fontos jellemzőjük, hogy a tárgyak díszítésére használt, vékony aranylemezek a tárgyak eredeti funkciónak megfelelő használatát nem teszik lehetővé: a tárgyaknak legalább a díszítésére – „értékessé tételére” – a deponálás előtt került sor. Az Északkelet-Dunántúlról a Nemzeti Múzeumba került leletet ezzel szemben teljes funkcionalitású tárgyak alkotják, bár bizonyos esetekben valószínűleg félkészek, illetve több esetben bizonyítható módon soha nem használták őket. Figyelemre méltó, hogy a „hun áldozati leletek” egyik fontos jellegzetessége viszont – az, hogy a tárgyak a rituálé céljaira készültek – közös tulajdonsága minden együttesnek.

A második jelentős különbség, hogy a korábbi leleteket kizárólag vagy túlnyomórészt olyan tárgyak/tárgytípusok alkotják, amelyek a hun kor előtt ismeretlenek Európában (a hun kard, pikkelymintás lemezekkel díszített nyereg, lándzsatípus, illetve az összetett íj hun kori változata). Az új leletben ezzel szemben számos tárgy a késő római, európai formai- és műhelyhagyomány terméke (zabla, niellós ezüstcsat, almandinberakásos vascsatok, szakállas nyílcsúcs).

Mire kell figyelni a régészeknek, amikor következtetéseket vonnak le?

Az egyes tárgyak eredete természetesen nagy óvatossággal vetíthető csak rá a teljes leletre. Annál is inkább, mert a korszak elitjei által az egész Európában és Mediterráneumban (beleértve a Fekete-tenger környékét, a Kaukázust és Közép-Ázsia bizonyos részeit) használt tárgyi kultúra egyes leletei számtalan szállal kapcsolódnak egymáshoz. A korszakban (4. sz. vége–5. sz. első fele, illetve első kétharmada) domináns, vörös kőberakásokkal jellemzett díszítőművészet eredete máig vitatott, de a legvalószínűbb verzió szerint éppen az iráni (perzsa) és a Közel-Keletet is magába foglaló, római magascivilizációban születik meg a 4. század végén.

A hun hatalom presztízskörnyezetként nyilván minden, a környezetében élő csoport reprezentációs szokásait befolyásolta, alakította (és viszont: a hunokra is hatással volt a magas színvonalú, perzsa és késő római tárgyi kultúra és szokásrend).

A most múzeumba került leletegyüttes mindezen erők metszéspontjában értékelendő. Részletes elemzése előtt néhány jel arra utal, hogy a hun korban a Kárpát-medencében élő, a régészeti hagyatékban „strukturált depozitumait” eredményező rítusok közül talán inkább a sztyeppei szálra fűzhető fel.

Legpontosabb – az együttes összetételével és a lelettípusokkal is legjobb analógiája a mai európai Oroszország területéről ismert. A leletek elhelyezkedése – mivel egyedülálló – csak nagy óvatossággal köthető kulturális gyökerekhez; annyi mindenesetre igen valószínű, hogy az ember és a ló leleteinek együttes jelenlétével, egy rendszerbe való elhelyezésükkel valószínűleg a sztyeppéről származó, talán temetkezési rítusokhoz kapcsolódó szokáselemként azonosítható. A feltételezést erősíti, hogy az említett, hun kori áldozati leleteken kívül hasonló – azonos összetételű (!) együttesek fegyverekből és lószerszámokból – az avar korban is megjelennek a Kárpát-medencében.

A lelet restaurálása, a nagyközönség számára kiállításon és publikációban való közzétételének előkészítése folyamatban van.

Szenthe Gergely

MNM Régészeti Tár

TÓTI (Bihartóti, Tauteni-Bihor, Tauteu, Tauteu-Bihor, jud. Bihor [Románia])

A község határában 1970 nyarán és telén (hitelesítő ásatás) két ezüstedény került elő csekély, 30-40 cm mélységben. A lelőhelyen égésnyomokat (faszén) is megfigyeltek. A figurális (Neptunus, Minerva, Bellerophon, Hermes), palmettás és geometrikus díszítésű, trébelt-préselt (au repoussé technika) lemezekkel borított nyúlánk ezüstkorsó és zömök aranyozott ezüstkanna keleti, bizánci ötvösremek. Koruk a 4. század második fele és az 5. század első fele, zsákmányként vagy ajándékként-adóként juthattak a Kárpátok térségébe. Időrendi és topográfiai szempontból az együttes a szilágysomlyói kincsleletekhez áll közel, maguk az edények az Apahida–Concesti–Pietroasele-körhöz kapcsolódnak. A lelőkörülmények alapján egy, a hun korban megfigyelhető rítusra, halotti áldozatra lehet gondolni, mely kifejezetten keleti eredetű. Hun meghatározása mellett gepida összefüggése sem zárható ki.

Irod.: S. Dumitrascu, Tezaurul de la Tauteni-Bihor. Oradea, 1973; L. Rosu – R. Florescu, in: Dictionar enciclopedic de arta veche a Romaniei. Bucuresti, 1980, 330; D. Gh. Teodor, Romanitatea Carpato-Dunareana si Bizantul in veacurile V–XI e. n. 1981, 30–31; Bóna, Nibelungenlied 300–312.

Cseh János

TÖRTEL (Pest megye)

Hun rézüst. Az 1869 tavaszán a Czakó-halom mellett talált legelső s máig legszebb hun üst, kormosan, sérülten, töredékekben került elő egy áldozóhely közeléből. Nemcsak a legnagyobb s legsúlyosabb a mintegy 20 hun üst között, de díszítése is a leggazdagabb, hozzá hasonló csak a mauriacumi csatatéren, Troyes mellett talált üsttöredék lehetett. Magassága 90 cm, súlya 41 kg. Már a legelső publikáció népvándorlás korinak határozta meg.

Irod.: Rómer F., ArchÉrt 2(1870), 290–292; Bóna, Das Hunnenreich 275; uő, A hunok 247.

Bóna István

UNTERSIEBENBRUNN (Bez. Ganserdorf, Niederösterreich, Ausztria)

Az észak–déli tájolású 1. sírt 1910 januárjában dúlták szét. A kutatás nagyobb része ezt a leletet máig – az egykorú antropológiai vizsgálatra támaszkodva – fiatal nő sírjaként értelmezi, bár egy újabb vélemény szerint egy igen előkelő férfi mellékletei is kiválaszthatók belőle. Figyelemre méltó, hogy néhány jellegzetes női ékszertípus kétszer fordul elő a leletben (fibulapárok, nyakláncok). A fibulapárok közül a díszesebbik aranylemezzel bevont ezüstöntvény, polychrom stílusú (fontosabb párhuzamai: Szilágysomlyó, Völc, Rábapordány, Regöly, „Airan” [Moult-Argences, Franciaország]). Az egyszerűbb fibulák ezüstlemez-öntvények, félkörös, illetve háromszöges rugólemezzel; előképeik a Marosszentanna–Csernyahov-kultúrából ismertek. A két nyaklánc több aranyszálból fonott, egyikük a hochfeldenihez, kercsihez, bakodpusztaihoz hasonló jégcsapcsüngőkkel; a másik rekeszes zárótaggal ékes. A kígyófejes, kőberakásos arany karperecpár (a regölyihez hasonló), az ezüst stílustű, az arany gyűrűpár és a gömbös, harangcsüngős arany fülbevalópár a késő antik hagyományban gyökerezik. A női viselet kelléke az e korban szokásos bronz piperekészlet, a vaskés s a szarmata–alán eredetű aranyflitteres fátyol is (az utóbbihoz: Kercs, Bakodpuszta, Lébény, Regöly, Hochfelden, „Airan”). A sírból durvább, kék szövetmaradványok is előkerültek. A halott mellé törötten került a sugaras hátú, fehérbronz tükör. Italmellékletre mutat a római üveg füles korsó és üvegpohár. Férfi mellékleteként értelmezhetők az aranytorques, az arany cipőcsat, a kard szereléke, melyek a Fekete-tengertől Nyugat-Európáig előforduló típusok. A vaspántok koporsós temetkezésre mutatnak. A sír lószerszámaihoz három zabla, számos csat, kerek és négyzetes, csüngős veretek tartoznak; valamennyi azonos stílusban, pecsételt dísszel, bronzlemezből készült. (Szinte azonos a környékbeli Kronbergből előkerült néhány darab; de hasonlók a román és lengyel síkságról is ismertek: Cosovenii de Jos, Kasin [Románia], Zamosc [Lengyelország].) Az untersiebenbrunni észak–déli tájolású 2. sírban az első temetkezéstől 5-6 méterre kislány nyugodott; aranyflitteres öltözékét két vésett díszű cikáda fogta össze, nyakát üveg- és borostyángyöngy díszítette. Vele adták púpos hátú csontfésűjét, sugaras hátú tükrét, ezüst piperekészletét, vaskését. Kézzel formált bögrét és késő antik, kékpöttyös üvegpoharat tettek melléje. E kiemelkedő gazdagságú, magas társadalmi állású, egymással feltehetőleg rokoni kapcsolatban álló személyek temetkezésének egyes melléklettípusai a Kaspi- és a Fekete-tenger mellékétől, a Volga-vidéktől Nyugat-Európáig és Észak-Afrikáig követhetők; a legtöbb hasonló összetételű lelet mégis az Azovi-tenger partján és a Kárpát-medencében található. A kercsi katakombák pénzzel datált leletei alapján tehetjük korukat az 5. század első felére. Ennek megfelelően a kutatás újabban az untersiebenbrunni kört (Lébény, Regöly) gót–alán–hun etnikummal hozza kapcsolatba, és fellépését a hun mozgalommal magyarázza. Az Untersiebenbrunnban eltemetettek etnikuma nem dönthető el, mivel hasonló összetételű anyagi kultúrát hoztak magukkal a hunok által Kelet-Európából kimozdított alánok–gótok és a nyomukban járó hunok és alán–keleti germán alattvalóik.

Irod.: W. Kubitschek, Grabfund in Untersiebenbrunn (auf dem Marchfeld). JfA 5(1911), 32–74; E. Keller, Bemerkungen zum Grabfund von Untersiebenbrunn. Germania 54(1967), 109–120; O. F. A. Menghin, Germania 46(1968), 125–126; A. Kaltofen, BAR-IS 191(1984), 304–308. – Újabban hun kori eredetét és korát képviselik: H. Friesinger (– B. Vacha), Die vielen Vater Österreichs. Wien 1987, 54–58. és Bóna, Das Hunnenreich 153–166, 255–256. – az 1. sír férfi mellékletei alán hatással magyarázhatók.

Tóth Ágnes

„VÉRTES SZENT GYÖRGY PUSZTA” (Ma Alcsútdoboz-Szentgyörgy, Fejér megye)

1838-ban talált hun arany övcsat, kardszíjcsat és csizmaszíjcsat. Minden bizonnyal egy hun áldozati lelet darabjai, amelyek változatos rekeszdíszítéseikkel nemcsak a 21 Közép-Duna-vidéki rokon lelet közül emelkednek ki, hanem a mintegy 50 hasonló hun kori aranycsat közül is. Az 1847-ben József főherceg hagyatékából a Magyar Nemzeti Múzeumba került, azóta sokszor közölt csatoknak a lelőhelye korábban nem volt ismert.

Irod.: Alföldi, Leletek a hun korszakból 34. t. 6, 8–9; Bóna, Das Hunnenreich 286–287.

Bóna István

VÖLC (Velt, Velz, Wöltz jud. Sibiu [Románia])

1905-ben a Kis-Küküllő környéki falu térségében gazdag kora népvándorlás kori temetkezésre bukkantak. Az előkelő nő ruháját a vállakon egy-egy nagyobb, arany-ezüst, egész felületén különálló, háromszögű rekeszekben ülő ékkövekkel ellátott (cabochon-cloisonné technika) és filigránnal keretezett fibula ékítette. Hasonlók találhatók pl. a rábapordányi, a regölyi és a szilágysomlyói leletegyüttesben. Füleiben poliéder gombos, ékkődíszes arany fülbevalókat viselt. A borostyángyöngy a nyaklánc része lehetett, de tartozhatott a brossokhoz is. A síregyüttesben két egyszerű, ovális ezüstcsat található még, amelyek az övre vagy a lábbelire utalnak. Az 5. század első felére, a hun korra datálható temetkezés a gepidákhoz vagy más népcsoporthoz köthető.

Irod.: László Gy., Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából 1(1941), 122–128; Bóna, ET 133.

Cseh János