(I.) A Turgaj-vidéki madiarok (ejtsd: magyarok) közé tett kazakisztáni utazásom előtörténete

A Turgaj-vidéki madiarok (ejtsd: magyarok) közé tett kazakisztáni utazásom előtörténete néhány évvel ezelőtt kezdődött. 1996–97 telén orosz nyelvből magyarra fordítottam Nurszultan Nazarbajev kazak elnök A XXI. század közepén című könyvét. Munkám befejezése után több alkalommal is meghívtak különféle budapesti kazak kulturális rendezvényekre és kazak küldöttségekkel való találkozásokra. Szinte valamennyi alkalommal előfordult, hogy a követség egy munkatársa vagy a küldöttség egy tagja ekképp fordult a magyarokhoz: szeretnénk felhívni figyelmüket arra, hogy Észak-Kazakisztánban él egy madiar népcsoport. Kétségtelenül az önök rokonai, a keleti magyarok leszármazottai. Jöjjenek, találkozzanak velük, kutassák múltjukat és néprajzukat! Mi szívesen látjuk önöket, szabad utat engedünk kutatásaiknak.

Ezekről a magyar tudománynak szóló kazak felhívásokról beszélgettem több alkalommal is a témához értő barátaimmal: Jaczkovits Miklóssal, hazánk jelenlegi kazakisztáni nagykövetével (akkoriban a Külügyminisztérium munkatársa volt) és Erdélyi István régésszel, akivel már több mint egy évtizede sokrétűen együtt dolgoztam a magyar őstörténet kutatásában. Elmondtam nekik azt az elképzelésemet, hogy szívesen elmennék Kazakisztánba. Nem forrásokat kutatnék ott, hanem magukat a madiarokat kérdezném meg arról, mit tudnak önmagukról: kik ők, honnan származnak? Régebbi, a mongóliai kazak nomádok között végzett kutatásaim többszörösen bizonyították, hogy a nomádok szájhagyományaiban több száz évvel ezelőtti események is elevenen élnek. Úgy véltem, bármit mondanak is magukról a kazakisztáni madiarok — akár a mongol vitte őket keletre a tatárjárás idején, akár az oszmán török vagy a krími tatár a XVI–XVII. században, ahogyan több tudósunk is feltételezte —, minden, amit megtudunk róluk, új adatnak tekinthető, hozzájárulás népünknek, a magyarságnak a történetéhez.

Barátaim helyeselték tervemet. Erdélyi István felhívta figyelmemet arra, hogy az 1960-as évek közepe táján már járt a kazakisztáni madiarok között egy magyar antropológus, Tóth Tibor, a Természettudományi Múzeum embertani tárának akkori vezetője, de eredményei és felfedezései valahogy elsikkadtak.

Tóth Tibor 1964 őszétől 1965 tavaszáig tartó féléves tanulmányútja során embertani vizsgálatokat folytatott a Szovjetunió különböző köztársaságaiban. Háromezer-száz mindkét nembeli felnőttről gyűjtött adatokat Baskíriában, Tatárföldön, Grúziában és Kazakisztánban. Alma-Atában, amikor a Kazak Szovjet Köztársaság területén élő kipcsakokhoz készült, Szeitbek Nurhánov nyelvész, a Kazak Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársa tájékoztatta őt arról, hogy Kosztanáj városa környékén él egy magyar (madiar) népcsoport. 1965 áprilisában Tóth Tibor három hetet töltött a Kusztanáji Terület argün és kipcsak csoportjai között, antropológiai felméréseket végezve. Megállapította, hogy az argün népcsoportnak a Turgaj-mélyedésben élő madiar törzse mintegy kilencszáz-kilencszázötven főből áll. Tagjai az argünök más törzseinek tagjaival és környékbeli kipcsakokkal házasodnak össze. Nomád életet élnek. Nemzetségfőjük nevét valamennyien ismerik, családfájukat tíz-tizenkét nemzedékig tudják visszavezetni. Antropológiailag a dél-szibériai rasszhoz tartoznak, embertani jellegzetességeik a kazak nép középső és kis hordájának vizsgálati szériáihoz állnak közel.

Felfedezését Tóth Tibor Budapesten és Alma-Atában egyaránt közölte tudományos folyóiratokban. Népszerű formában a Magyar Nemzetben írt róla Aczél Kovách Tamás 1967-ben és 1968-ban. Tóth Tibor azt remélte, hogy nagyobb nyelvészeti, régészeti és néprajzi expedícióval térhet vissza a színhelyre, s alapos kutatással meg tudják majd állapítani, milyen kapcsolatban állhatnak az argün-madiarok a magyarsággal. Jogos várakozásában azonban csalódnia kellett. Soha többé nem jutott vissza a kusztanáji madiarokhoz, vagyis ahhoz a keleti magyar néptöredékhez, amellyel hazánkból ő találkozott először (legalábbis a XX. században). Kőrösi Csoma Sándornak a keleti magyar testvéreket kereső álmaihoz mérhető felfedezése úgy elsikkadt, mintha sohasem lett volna. Emlékét mindössze néhány, szinte senki által sem olvasott oldal őrzi tudományos folyóiratokban és a Magyar Nemzetben.

Sokat töprengtem azon, hogy miért történhetett mindez így. Végül is 2002 szeptemberében kaptam rá választ Almatiban, amikor a kazakisztáni magyar nagykövetség és a Kazak Keletkutató Intézet jóvoltából végre sikerült megvalósítanom útitervemet Közép-Ázsiába, kazak földre. Almatiban kazak tudósokkal folytatott beszélgetéseim során kiderült, hogy, hazánkkal ellentétben, az ottani tudományos körökben (az akadémiai intézetekben és a múzeumokban) minden kutató ismeri Tóth Tibor nevét és utazásának történetét. A kazak történészek, nyelvészek és néprajzosok számára nem különösebb meglepetés, hogy a magyar antropológus találkozott a kazakisztáni madiarokkal. Számukra a kazakisztáni madiarok létezése köztudomású, nem tekintik felfedezésnek.

Az almati Nemzeti Múzeumban Ozarak Iszmagulov antropológusprofesszorral, a Kazak Akadémia levelező tagjával beszélgettem minderről. 1964-ben ugyanis ő végzett felméréseket Tóth Tiborral együtt Alma-Ata környékén. Arra a kérdésre, hogy miért nem folytathatta kutatásait Tóth Tibor a Turgaj-medence madiarjai között, így válaszolt: „A KGB megtiltotta második útját. 1965-ben is csak véletlenül jutott el a Turgaj-medencébe. Oda külföldinek előtte sohasem adtak utazási engedélyt, sem a cári, sem a szovjet időkben. Szerencséjére valami hiba csúszhatott az adminisztrációs gépezetbe. 1966-ban azonban már hiába jött kazak földre. A hibát felsőbb, szövetségi szinten észlelték, s Tóth Tibor újabb turgaji útjának engedélyezésével kapcsolatban megérkezett Moszkvából a kategorikus »nyet«.”

A mai Kazak Köztársaság földrajzát, középkori, újkori és legújabb kori történetét alig ismerjük. Pedig sok magyar kutató szerint Kazakisztán északi határvidékén és a hozzá közvetlenül kapcsolódó nyugat-szibériai területen, az Isim és a Tobol folyó közötti sztyeppeken zajlottak le a magyar őstörténet korai eseményei. A későbbi századok során is sok olyasmi történt Kazakisztánnak, ennek a több mint négy és fél millió négyzetkilométernyi országnak a területén, ami közvetlenül kapcsolódik a magyarság, különösen a keleti magyar töredékek történetéhez.

Az Észak-Kazakisztánban elterülő Turgaj sztyepp mintegy kétszázezer négyzetkilométer, vagyis kétszer akkora, mint Magyarország. Észak–déli irányban a Nyugat-szibériai Alföldtől az Aral-tó vidékének sivatagi zónájáig terjed hétszáz kilométeres hosszúságban, kelet–nyugati irányban pedig kétszázötven–négyszáz kilométernyi kiterjedésű. Száraz, mocsaras és szikes sztyeppek, tóvidékek váltogatják ott egymást. A terület kevés folyója meglehetősen bővizű. Az éghajlat szélsőségesen kontinentális: nyáron plusz harmincöt-negyven Celsius-fokig mehet fel, míg télen mínusz harmincöt-negyven Celsius-fokig csökkenhet a hőmérséklet. A tavaszi olvadáskor és az őszi esőzések idején az egész vidéken áradások táplálják a nagy kiterjedésű mocsarakat. A vad- és halállomány bőséges. A vidék mindig is nagybani állattenyésztő terület volt. A XIX. században a helyiek mind az öt nomád állatfajtát tenyésztették: lovat, tevét, birkát, kecskét és szarvasmarhát. A turgaji kereskedők tevéikkel Taskentig és Szamarkandig jártak kereskedelmi útjaikon. Az orosz archívumok feljegyzései szerint 1869-ben 2212 család élt ott, s egyik senki sem volt szegénynek mondható. Turgaj városa kazak kulturális és iskolai központ volt. A cári rendszer mindenütt a letelepedést és a földművelést akarta a kazak nomádokra rákényszeríteni, akár alkalmas volt rá a terület, akár nem. Ebből a szempontból nem változott az 1917-es forradalmak utáni szovjet bel- és gazdaságpolitika sem. E problémák lehettek a fő okai annak, hogy a szabadságot és a nomád életet szerető turgaji kazakok alaposan kivették részüket valamennyi, a cári és a szovjethatalom elleni felkelésből.

A Keneszari Kaszimov, az utolsó dzsingiszida kazak kán által 1837–1847-ben az oroszok ellen vezetett szabadságharcnak a fő fészke éppen a Turgaj-vidék volt. Jórészt onnan indult ki az 1910-es évek kazak függetlenségi mozgalma, az Alas is. Ez a kezdetben békés mozgalom 1916-ban, az első világháború idején, amikor a cári hadsereg kazakokat akart sorozni hátországi szolgálatra, nyílt függetlenségi harcba ment át. A madiarok nagy számban vettek részt e harcokban. Emiatt az irtó hadjárattá váló cári büntetőexpedíciók, amelyek közül hármat is küldtek a Turgaj-medencébe, sokat megöltek közülük is. Az 1917-es forradalom után, a polgárháború idején a Turgaj-vidéken független fejedelemség alakult, amely jó ideig tartotta magát, fehérek és vörösök ellen egyaránt.

Az Alas mozgalom ideológiai vezetője, az 1885-ben született Mir-Jakub Dulatov költő, író, matematikus és újságíró madiar származású volt, a középosztály felső rétegéből. Írásait gyakran írta alá Madiar álnéven. Az ő szellemi alkotása volt az Ébredj, kazak! című versgyűjtemény, amely a maga nemében nemcsak hasonlított Petőfi Sándor Talpra, magyar!-jához, hanem hatására nézve is a nagy magyar költő forradalmi verséhez volt mérhető kazak földön. A cári cenzúra betiltotta a verseskötetet, szerzőjét pedig három évre börtönbe zárták. Dulatov a szovjet időkben megpróbált beilleszkedni a rendszerbe, a bolsevik pártba azonban sohasem lépett be. Sorsa a kolhozosítás miatt újból kirobbanó kazak lázongások idején vált tragikussá: 1930-ban tizennégy vádlott-társával együtt a sztálini bíróság tíz év javító-nevelő munkára ítélte. Büntetését a fehér-tengeri csatorna munkálatain és a Szolovecki-szigeten levő táborban töltötte. Szülőhazájától távol, a közép-ázsiaiak számára nehezen elviselhető orosz északon a tábor gyorsan elemésztette. Karéliában temették el 1935-ben. Vele együtt a sztálini rendszer valamennyi argün-madiart „a nép ellenségé”-vé nyilvánította, éppúgy, mint később, a második világháború idején a krími tatárokat vagy a csecseneket. Hosszú ideig még Dulatov nevének kimondása is börtönnel fenyegette azokat, akik vissza mertek emlékezni rá. Végül 1990-ben rehabilitálták. Holttestét 1993-ban, a Kazak Köztársaság függetlenné válása után egy főként turgajiakból álló kazak küldöttség hantolta ki, helyezte koporsóba, s vitte vissza a Turgaj-medencébe, ahol mauzóleumot és múzeumot emeltek neki.

Mindezek a körülmények érthetővé teszik, miért „igazította ki” Moszkva, amilyen gyorsan csak lehetett, azt a „hibát”, hogy Tóth Tibor a Kazak Akadémia kutatási engedélyt adott a turgaji magyarok között. Az is világos, hogy ettől kezdve egészen a Szovjetunió bukásáig és a Kazak Köztársaság függetlenné válásáig miért nem járhatott egyetlen magyar, még a Kazakisztánban oly alapos kutatásokat végző Mándoky Kongur István turkológus sem a Turgaj-vidéki magyaroknál.

(II.) Szeitbek Nurhanov visszaemlékezése

Asztanában, Kazakisztán fővárosában kazak segítőmmel és útitársammal, Babakumar Kinayattal, a Kazak Nemzeti Múzeum és az almati Keletkutató Intézet munkatársával együtt turgaji utazásunk előtt meglátogattuk a hetvenöt éves Szeitbek Nurhánovot. A híres kazak nyelvész évtizedekig dolgozott Almatiban a Kazak Akadémia Nyelvtudományi Intézetében. Annak idején ő kísérte el Tóth Tibort az argün-magyarokhoz. Szeitbek Nurhánov, aki napjainkban nyugdíjasként él Asztanában, felkészülten várta jövetelünket. Ahogy a tudós kiterítette jegyzeteit az asztalra, s beszélni kezdett, látszott, hogy az a harmincnyolc évvel azelőtti út élete legemlékezetesebb eseményei közé tartozik.

„Tóth Tibor 1964 decemberében érkezett Alma-Atába. A Kazakisztán fővárosa környékén élő kazak népesség körében akart antropológiai felméréseket végezni. Rövid idővel érkezése után előadást tartott a Kazak Tudományos Akadémián a magyar etnogenezisről. A Moszkvában végzett magyar kutató elsősorban baskíriai expedíciójáról számolt be. Elmondta, hogy közvetlen antropológiai kapcsolatokat talált a baskírok és a Kárpát-medence magyarjai között. Előadása után arra kérte a hallgatóságot, hogy írott kérdésekkel forduljanak hozzá, s ő válaszolni fog rájuk. Én két kérdést írtam fel neki:

1. Hogy nevezik a különböző európai nyelveken Hungariannek, Ungarnak, vengrnek stb. nevezett magyarok saját magukat?
2. Milyen kapcsolata lehet a Kosztanaj város vidékén és a Turgaj-medencében élő madiaroknak az önök népével?

Jómagam ugyanis a Turgaj-medencében születtem, származásomra nézve kipcsak vagyok. 1950–51-ben tanító voltam odahaza, s argün-madiar gyermekeket oktattam kazak nyelvre.

Tóth Tibor első kérdésemre elmondta, hogy népét odahaza magyarnak nevezik. A második kérdésre mindössze ennyit mondott: »Kérem, hogy aki ezt a kérdést feltette, maradjon még, hogy magunk között tudjunk beszélni.«

Az előadás végén odamentem hozzá. Izgatottan kérdezte, hogy hányan lehetnek az argün-madiarok a szülőföldemen. »Pontos számot nem tudok mondani, de legalább ezren« — válaszoltam. »Kérem, hogy ne beszéljen erről senkinek! Most nagyon kevés itt az időm, de a jövő évben, ha élek, visszatérek.«

Tóth Tibor valóban visszajött Alma-Atába 1965 tavaszán. Azonnal Kosztanajba és Turgajba akart utazni, de ez nem ment olyan gyorsan. Várnunk kellett. Pár nappal Tóth Tibor fővárosunkba érkezése után magához hívatott a Kazah Akadémia káderpolitikai osztályának vezetője, egy titkos állomású KGB-ezredes, származására nézve kazak. A következő kérdést tette fel: »Ön el akar kísérni egy magyart Kosztanájba?« »Igen.« »Van önöknek közös kutatási témájuk?« »Nincs. Ha ez a kérdés így merül fel, már vissza is léptem az úttól.« »Semmi baj, csak érdeklődtem. Menjenek el nyugodtan! Jó munkát kívánok önöknek!«

Kép: Balról jobrra: Tóth Tibor antropológus, Szeitbek Nurhanov, nyelvész, egy helyi tisztviselő 1965-ben.

Ez óriási szerencse volt, ugyanis a Kosztanaj–Turgaj-vidék egyike volt Kazakisztán külföldiek elől szigorúan elzárt területeinek. Egyébként a Kazak Szovjet Köztársaságba mindig is csak felsőbb engedéllyel jöhettek külföldi kutatók, Tóth Tibor viszont épp Leningrádban készült megvédeni nagydoktori disszertációját. Meg kell mondanom, hogy az akadémia elnöke is szilárdan mellettünk állt. Ezekben a napokban találkozott az akadémia tudományos titkárával, s azt mondta neki: »Segítsünk a vendégünknek!«

Végül április 7-én indulhattunk. Emlékszem, a repülőgép a rossz idő miatt nem szállt fel időben. Ott aludtunk az alma-atai repülőtéren a váróteremben. Másnap délelőtt értünk Kosztanajba. Levelünk volt a kosztanaji terület titkárához, s megtanácskoztuk vele a teendőket. A Turgaj-vidéken éppen olvadás és áradás volt, a területet nem lehetett autóval megközelíteni. Végül U2-es kis repülőn mentünk Turgajba. Az első éjszakát az ottani párttitkárnál töltöttük, a másodikat az én családomnál, majd továbbutaztunk Szaga környékére, a Szarükopa-tavak melletti központi helyiségbe, szintén repülőn. Tóth Tibor itt gyűlést hívatott össze, s ismertette a helybeliekkel utazásának célját. Száznyolcvan madiar törzsbelit mért meg a Szarükopán. Feljegyezte magasságukat, fejméretüket, arcszélességüket, orrukat, leírta szemük vágását és színét, hajuk, szőrzetük színét és sűrűségét. Felhívta figyelmemet arra, hogy bizonyos ottani helyiség- és nemzetségnevek Magyarországon is léteznek. Ilyen a Sümegti és a Tomaj: Magyarországon a Balaton-felvidéken van egy Sümeg nevű város és egy Badacsonytomaj nevű falu. A szagai temetőben meglátogattuk egy nagyon híres madiar cseréptetős sírját, s a helyi mullahhal beszédet mondattunk felette. Sajnos, sem a jellegzetes, az állatok ellen árokkal körülvett temetőről, sem a leírt emberekről nem készíthettünk fényképeket, ugyanis a fényképezést megtiltották Tóth Tibornak.

A turgaji kutatást Közbel körzetében fejeztük be. A helyiek azt mondák, hogy ha legközelebb jövünk, repülőt küldenek értünk Kosztanajba. Méréseket végeztünk a Turgaj-vidéki kipcsakok között is, de körükben is akadt néhány madiar.

Ezután Kosztanajba utaztunk. A város körzetében élt néhány madiar Mir-Jakub Dulatov rokonságából. Tóth Tibor köztük is végzett méréseket. Egyikük arra kérte őt, hogy az Alma-Atában mezőgazdasági egyetemet végzett fiát ne mérjük meg, ne hívjuk fel rá ezzel a hatóságok figyelmét.

Mindezek ellenére úgy vélem, nem kis mértékben a Dulatov családdal való találkozás is oka lehetett annak, hogy a következő évben Tóth Tibor hiába repült Alma-atába, nem utazhattunk el Kosztanáj-Turgaj vidékére, sőt, később nekem is támadtak kellemetlenségeim. Ez nem a Kazak Akadémián múlott. Ők mindent megtettek, ami tőlük tellett. Például elküldtek valakit anyagot gyűjteni egy Nyugat-Szibéria határán élő madiar akszakalhoz, aki a hírek szerint negyven nemzetségre tudta visszavezetni családja történetét.”

Sajnos, Szeitbek Nurhánov gyenge egészségi állapota miatt nem tudott velünk utazni a Szarükopa vidékére. Szívesen jött volna, mert tizenhat éve nem járt odahaza. Összehozott viszont bennünket néhány Asztanában élő emberrel, például egy újságíróval Dulatov rokonságából, aki részt vett a kazak mártír holttestének hazavitelében, s könyvet is írt róla. A vele folytatott beszélgetés során határoztam el, hogy ha sikerül eljutnom a Szarükopára, feltétlenül meglátogatom az írásait Madiarként aláíró kazak nemzeti hős mauzóleumát és múzeumát.

(III.) Benkő Mihály 2001. szeptemberi kutatóútja a Turgaj medencébe

Argalyknál tért rá bérelt autónk a turgaji útra. A várost aszfaltozott út köti össze Turgajjal. Ez a tény némi csalódást, de megkönnyebbülést is okozott nekem. Úgy hallottam, hogy a Turgaj környéki puszta vad vidék. Mégis van kiépített útja, majdnem olyan hosszú, mint az általam annyira kedvelt nagy, belső-ázsiai nomád országnak, a másfél millió négyzetkilométernyi területű Mongóliának az összes kiépített útja. „Csalódásom” azonban még másnap elmúlt, amikor Turgajból a szarükopai madiarok zömének lakhelye, Szaga felé indultunk. Itt ugyanis aszfaltnak nyoma sem volt. Még a kijelölt út nyomvonalát is alig tudtuk követni. Mocsaras vidéket, madaraktól hemzsegő, nagy tavakat, a Szarükopa-tavakat láttuk az útnak nevezett csapás mentén. Változatosságként időnként szikes, száraz puszta is került a szemünk elé. Vadakban és halban végtelenül gazdag őspuszta ez, többek között háromszáznál több madárfajjal. Sofőrünktől azt az információt kaptuk, hogy a tavaszi és az őszi esők idején itt nincs közlekedés. Szerencsére szeptember közepe táján még száraz idő volt, a nyáron hemzsegő bögölyök és szúnyogok viszont már eltűntek. A hőmérő higanyszála nappal még a tizennyolc-húsz fokot is elérte, ám az őszi rossz idő bármikor megkezdődhetett. Sietni kellett kutatásainkkal.

Szain, Szaga elöljárója fogadott és látott vendégül minket. Igazi argün volt, csak nagyanyja volt madiar. Mégis örült annak, hogy megint jár egy magyar a Szarükopán. Tóth Tiborra mindenki jól emlékszik ott, tudják, merre, melyik családoknál járt, hol mérte meg az embereket, s hol vágott mintákat a nők hajából. Mondtam, hogy én nem mérek meg senkit. Engem csak a legendák érdekelnek: mit tudnak eredetükről, arról, hogy miként kerültek erre a vidékre? Szain a gyűjtésnek ezt a formáját jó elgondolásnak tartotta, s megígérte, hogy mindenben segít. Megnéztük Szaga múzeumát, s az iskolában lefényképeztem a madiar tanítókat és gyermekeket.

Amikor elindultunk Szain kocsiján Mir-Jakub Dulatov mauzóleumához, zömök, kajla bajuszú, kék szemű akszakal csatlakozott hozzánk: Musztafa Sahanbai, a helyi madiar közösség vezetője. Nagy örömmel üdvözölt engem és Babakumart. Elmondta, hogy jelenleg százötven madiar család él a körzetben. Kérdésemre, hogy ismer-e valamilyen legendát törzse vagy nemzetsége múltjáról, őszinte sajnálkozással válaszolt: „Ó, nem emlékszem én semmire. Apáink még ismerték ezeket a történeteket, de nekünk már nem adták őket tovább. Azt mondták nekem is: jobb, ha semmit sem tudsz minderről. De ma, ha időben hazaérünk, vagy holnap elviszlek titeket egy kilencvenhat éves madiar akszakalhoz. Ő biztosan emlékszik még, s mesél majd nektek.

Mir-Jakub Dulatov mauzóleuma Szagától mintegy harminc kilométernyire északra, egy volt kolhoz területén épült fel, régi muzulmán mauzóleumok mintájára. A mauzóleum őrét hamar megtaláltuk. Kinyitotta az ajtót, beléptünk, s az első magyarként ott álltam egy olyan kazak nemzeti hős sírjánál, aki „Dulatov, a madiar”-nak nevezte magát. Tehát a mi hősünk is. A magyar nép nevében letérdelve, fejemet a sírkőre helyezve tiszteletemet tettem előtte.

A mauzóleumhoz múzeumot építettek. Érdeklődéssel néztem Dulatovnak és rokonainak, a Sztálin idején kiirtott madiar értelmiséget képviselő családnak a fényképeit. Szép emberek voltak, antropológiai szempontból hasonlónak látszottak a magyarsághoz. Láttam Dulatov Gulag-cellájának rekonstrukcióját és néhány, a KGB archívumából származó fényképet a fehér-tengeri csatorna építéséről. A nehéz körülmények ellenére is megpróbáltam mindezt fényképezőgépemmel rögzíteni. Ezután teáztunk a múzeumőr családjával. Ő is madiar volt, de őseiről semmit sem tudott, akárcsak az a néhány ottani madiar, akiket a helyi szokások szerint velünk együtt meghívott teázni.

Az éjszakát Szainnál töltöttük. Megismerkedtünk a Szaga és még három község felett őrködő rendőr öccsével, másnapi útitársunkkal is.

Reggel együtt indultunk a nevezetes kilencvenhat éves akszakalhoz. Útközben Szain megmutatta a madiar temetőt, de nem vállalta, hogy jó ötszáz méternél közelebb vigyen minket. A temető szent hely Kazakisztánban, a család, a nemzetség, a törzs tagjainak nyugvóhelye. Kívülálló a törzs engedélye nélkül nem zavarhatja nyugalmát, még helybéli kazak sem.
Musztafa akszakal öreg, legalább harmincéves Volgájával várt minket. Ő mutatta az utat remélt adatközlőnknek a Szarüüzeny partján álló házához. Az akszakal teával fogadott bennünket, de a legendákkal kapcsolatos kérdésünkre a következő választ kaptuk tőle: „Kezdek megsüketülni, s mindent elfelejtek.”

Az akszakal felesége, egy szibériai kazak asszony elmondta nekünk, hogy férje tizennyolc évet ült Sztálin idejében. A nő is fogoly volt, a lágerben ismerkedtek meg, és szabadulásuk után házasodtak össze. Fényképeket készítettünk a családról. Éreztem, hogy nem vagyok szívesen látott vendég, s ezt az asszony is megerősítette: „Nálunk, kazakoknál búcsúzásnál nem szokás kezet fogni.”

Musztafa ezután elvitt minket egy nyolcvanéves madiar akszakalhoz is. Bár lefényképezhettük, ő sem akart semmit sem tudni a régi dolgokról. Ekkor már kezdtem sejteni, hogy ismerik ők a legendáikat, csak nem akarják az első jöttment idegennek elmondani. Sejtésem rövidesen bizonyosságot nyert. Szainnál a búcsúebédünkön Musztafa akszakal, aki akkor már baráti érzéseket táplált irántunk, s nyilván nem akarta, hogy eredmény nélkül térjek haza a szarükopai ősmocsarakból, sóhajtozva jött oda hozzánk: „Eszembe jutott valami…”

Ő, aki egy nappal azelőtt még nem emlékezett semmire, elmondott egy szép kerek történetet Madiar vezérről és testvéréről, Aldiarról, aki feleségül vette bátyja szerelmét. Madiar később öccse fiának nevelőapja lett. A Dzsenibek nevű fiú a Középső Horda népi ünnepén legyőzte a Kis Horda legyőzhetetlennek vélt birkózóját.

Ezután Musztafa akszakallal már a temetőhöz is elmehettünk. Ő maga mutatta meg, melyik sírokat találja a legérdekesebbnek. Engem különösen egy, a téglasírok közepette fából épült sír érdekelt, amelynek pontos mását a Mongol-Altajban, a mazsarok temetőjében láttam. Az altaji temető egy fenyőerdő mellett áll, itt a legközelebbi erdő mintegy kétszázötven kilométernyire lehet. A sír építői tehát komolyan vették az ősi hagyományok betartását. A sírkövön ez áll: MADIAR. E szó kazak nyelven azt jelenti, s úgy is ejtik ki: MAGYAR.

Mielőtt Szainnal és öccsével Turgaj felé indultunk volna, még vagy hét sírkövet lefényképeztem a következő törzsi, nemzetségi megjelöléssel vagy annak valamilyen változatával: ARGÜN-MADIAR TÖRZSBÉLI, AZ AITKUL NEMZETSÉGBŐL. Alatta az elhunyt neve, neme, születésének és halálának ideje.

Kép: Sírkő a turgaj-vidéki Szaga magyar temetőjében. A sírfelirat első két szava: MADIAR RUÜ, magyar nemzetség

Az Aitkul egyike az argün-madiar törzs Tóth Tibor által gyűjtött hat nemzetségnevének (akbai, aitkul, boz, kalmambet, abüz, seru).

Elbúcsúztunk Musztafa akszakaltól, aki iránt nagy hálát éreztem. Még hogy nem foghattunk kezet! Sőt, lehetőség nyílt egy baráti ölelésre is. „Visszavárunk titeket jövőre — búcsúzott. — Addigra összegyűjtjük számotokra legendáinkat. Eddig nem fordítottunk figyelmet e témára, de most majd gondunk lesz rá.”

Szóval, emlékezni fognak. Akkor már nem leszünk többé idegenek.

Ezután Szain és öccse közölte, hogy Turgaj felé még útba ejtünk néhány adatközlőt. A két testvér ekkor már nagyon komolyan vette azt az önként vállalt feladatát, hogy segítsen nekünk. Átkeltünk a Szarüüzeny hídján, s nemsokára ismét egy faluban, Kumsiqban voltunk. Két öreghez vittek minket kísérőink. Kérdésünkre a következő választ kaptuk:

„Mi csak a sztálini időkig visszamenőleg ismerjük történetünket. Igaz, van egy mesénk, amely szerint két testvér, Madiar és Khudiar, akik a Volga mentén éltek, egy szarvast követve elindultak nyugat felé. Madiar el is jutott oda, ahová indult, Khudiart viszont útközben elfogták, megölték és kettévágták. de ez csak mese, s többet nem tudunk mondani.”

Babakumar arra hívta fel figyelmemet, hogy a kettévágott testvér a kazak nemzetiségi törzsi legendák jelképrendszere szerint azt jelzi: a szóban forgó törzs vagy nép kettévált.

Továbbindultunk. Észrevettem, hogy Szain egészen másfelé viszi az autót, mint amerre Szagába jöttünk. Az új utat csak a helyiek használták száraz időben. Legalább száz kilométerrel lerövidíti az utat Turgaj felé.

Rövidesen eltűntünk a sásban. Visszagondoltam a mongóliai terepen megtett autóútjaimra és a kiváló ottani sofőrökre. Egy fontos különbséget észleltem az ő vezetésük és Szainé között. A legjobb mongóliai sofőrrel is előfordult, hogy nem volt egészen bizonyos abban, merre kell menni. Szain azonban minden esetben gondolkodás nélkül fordult jobbra vagy balra a mély sásban, egészen addig, amíg el nem értük a betont, éppen Albarböjetnél, annál a telepnél, ahol a következő remélt adatközlőnk élt. Később térképen láttam, hogy a „rövidebb út” a Szarükopa-tavak két legnagyobbja közötti keskeny sávon vezetett, zsombékosok és lápok között. Itt csakugyan nem lehetett egy métert sem tévedni. Az is világossá vált számomra, hogy Oroszországban annak idején miért emelték meg a Zsigulik alvázát. Az eredeti Fiat 1200 vagy Fiat 1500 ezeken az utakon nem lett volna képes járni.

Kamal Dajirov madiar származású egykori nyelvtanár is azzal fogadott minket, hogy nem tud semmit. Amikor azonban még tíz perc múlva is egyedül ültünk a teázóban, megjegyeztem Babakumarnak, hogy Szain és öccse talán rábeszélik az öreget a megnyilatkozásra. E pillanatban be is léptek, az akszakal hóna alatt egy füzetköteggel. Úgy döntött, hogy elmond mindent, amit tud.

A kezében tartott füzeteken az 1953-as évszámot olvastam. Kamal Dajirov még fiatalkorában másolt le egy írásos törzsi-nemzetségi leszármazási táblázatot, egy úgynevezett sezserét, amelyet csaknem ötven évvel azelőtt titokban őrzött egy akszakal. Amikor vendéglátónk elkezdte felolvasni, felesége, aki a teát szolgálta fel nekünk, rászólt: „Mit meséled már megint ezeket a dolgokat? Nem ültél még eleget? Gondolod, hogy soha többé nem jönnek vissza?” „Elhallgass, asszony!” — intette le a férfi.

A cári elnyomás korszakát is beleszámítva majdnem kétszáz éves terror félelmeit nehéz leküzdeni. Nem könnyű megszokni a függetlenséget, azt, hogy a Kazak Köztársaságban ma már mindenki kimondhatja, amit gondol. Az asszony aggodalmának az is oka lehetett, hogy annak a Mir-Jakub Dulatovnak a neve is szerepelt a sezserén, aki miatt az argün-madiarok Sztálin idején a nép ellenségévé váltak. A cári és a szovjet rendszer ellen harcoló kazak hazafiak történetének kutatását a szovjet időkben csírájában nyomták el.

A táblázatban szerepelt a három kazak horda, a Nagy, a Középső és a Kis horda, valamint a Középső Hordának mind a hat törzsszövetsége is: a kipcsak, az argün, a kerei, a kongirat, az uak és a najman. Az argünök leszármazása végig követhető volt rajta. A szövegből az derült ki, hogy Argün leszármazottjának, Sarizsetinnek balkézről vett, harmadik feleségétől származó dédunokája volt a három testvér: Aldiar, Madiar és Khudiar.

Amikor fényképeztük Kamal Dajirov családját, odajött hozzánk még egy madiar férfi. „Befogadnának minket a Kárpát-medencében, ha odaköltöznénk?”

Így tehát végül is sikeresnek bizonyult a szarükopai vidék madiarjaihoz tett utazásunk. Turgajban forró kézfogással búcsúztunk helyi pártfogóinktól és segítőinktől, Szaintól és testvérétől.

Két nappal később Kamal Dajirov sezseréjének egy másik változatát és a Musztafától hallott legenda bővebb variációját olvasta fel nekünk most készülő, a turgaji kazakok leszármazásáról szóló művéből Orunbaszar Turasov, egy Turgaj vidékről származó asztanai történész, fél órával vonatunk Almatiba indulása előtt. Ebben a sezserében is Aldiar és Khudjiar volt Madiar két testvére, s a sezserében meg a hozzá fűzött legendákban is szó esett Madiar és Aldiar leszármazottainak szerepéről az orosz gyarmatosítással szembeni ellenállásban.

Ahogy vonatunk dél felé száguldott a kazak pusztákon keresztül, eszembe jutott az a naplemente, amelyet a Szarükopán fényképeztem le a Turgaj-vidéki utolsó estén. A vörösen a vízbe ereszkedő nap időváltozást jelzett.

Szeptember vége volt már. A szibériai jellegű tájon szokatlanul hosszú, száraz, meleg, szinte nyárias idő bizonyára nemsokára véget ér. Megkezdődik az ősz, az esők, a kemény fagyok. A szikes puszták száraz füvét hó, a mocsarakat, a tavakat jég borítja majd.

Bizonyos vagyok azonban abban, hogy a szagaiak a kemény tél hosszú estéinek baráti, rokoni beszélgetései során nemegyszer emlegetik majd, hogy harmincnyolc évvel Tóth Tibor után ismét járt náluk vendég a távoli Magyarisztánból.

A beszélgetésekhez a pusztán süvöltő jeges szél és farkasüvöltés szolgáltatja majd a kísérőzenét…

(IV.) Madiar és Aldiar történetének két változata.

1. Musztafa Sahanbai szagai lakos meséje

Két testvér élt a Szarükopa környékén: Madiar és Aldiar. Madiar volt az idősebb, vezíri (bírói) rangú. Az alábbi esemény nyári szállásra költözésükkor történt.

Volt egy szolganő az auljukban, aki valószínűleg hadifogolyként vagy hadizsákmányként került hozzájuk. Madiar feleségül akarta venni ezt a nőt, de a költözéskor öccse, Aldiar korábban indult el. Magával vitte a nőt, s asszonyává tette, még mielőtt Madiar a nyári szállásra ért volna népével és állataival. Ekkor Madiar így szólt testvéréhez:

— Jól kitoltál velem, Taz [tetves, sebes fejű)!

Mégis megmaradtak jó testvérnek. Aldiarnak a szolganőtől fia született, akit Dzsenibeknek neveztek el, s akit azután Madiar vezír nevelt tizenöt éves koráig.

Ekkor történt, hogy nagy ünnepet rendeztek, valószínűleg abban a törzsszövetségben, amelybe a madiarok tartoztak. Egy másik törzsből jött egy híres, nagy erejű birkózó, aki mindenkit legyőzött. Dzsenibek háromszor is kérte nevelőapját, Madiart, hadd küzdjön meg ezzel a harcossal. Madiar kétszer így válaszolt:

— Nem lehet, kisfiú vagy te még ehhez.

Harmadszor azonban megengedte neki a küzdelmet, s azt kívánta a fiúnak, hogy a szellemek neki juttassák a győzelmet. Az ünnep szervezője, akit szintén Dzsenibeknek hívtak, megkérdezte a fiút:

— Mivel bizonyítod, hogy elég erős vagy a harcra?

— A birka bokacsontjából zsírt tudok kicsavarni.

Megkezdődött a küzdelem. A nagy erejű birkózó kétszer is eldobta a fiút, de ő mind a kétszer talpra esett, tehát a harc döntetlenre állt. A harmadik összecsapáskor nagy port kavartak. Amikor a por leszállt, kiderült, hogy a fiú földhöz vágta híres ellenfelét. A nagy birkózó, amikor felkelt, meg akarta támadni a fiút, az életére tört, de ő Madiarhoz menekült, a köpenye alá bújt. A vezír megvédte a gyereket.

A fiú ezek után visszatért igazi apjához, Aldiarhoz. A mérkőzés óta Kara Balvannak (Erős Feketének) nevezték. Nagy hírű vitéz lett. Ivadékai Aldiarnak nevezték ősapjukat, s a geneaológiai táblázatban Aldiar vagy Taz néven szerepelnek. A nemzetségből sok híres ember és államférfi származik.

2. Orunbaszar Turasov asztanai történész gyűjtése

Az argün madiarok az argün törzsszövetségbe tartoznak. Ősük, Argün százhat éves korában harmadik asszonyaként vette feleségül Ajnaközt (Holdas Szemet), akitől Tembiszopi nevű fia születetett. Utódaikat tokal-argünnek (szarvatlan, nem teljes jogú argünnek) nevezték. Hatodik nemzedékükbe tartozott három testvér: Aldiar, Madiar és Khudiar. Khudiarnak kevés leszármazottja volt, ők beolvadtak a magyar ágba. Aldiartól származott a taz törzs és nemzetség.

A három testvér közül Aldiar volt a legidősebb fiú, szorgalmas, ügyes állattenyésztő. Mindig elsőként költözött a téli és a nyári szállásra. Öccse, Madiar vezír, bíró lett a törzsben. Egyszer a két testvér auljában megjelent egy szegény nő, Karatölke, aki egy kulkainak nevezett nemzetségből származott. Első férje meghalt. Ekkor a nomád szokások szerint férje öccsének lett a felesége. Meghalt azonban a második férj is, ezért az asszonyt anyósa meggyűlölte és elzavarta. A nő Aldiar és Madiar auljába költözött, s ott élt szolganőként. Erős volt, szorgalmas és szép is, ezért mindkét testvér beleszeretett. Észrevették, hogy amikor pisilt, vizelete szétverte a talajt. A kazakok hite szerint ez azt jelentette, hogy az asszonynak erős méhe van. Ezért Madiar vezír nőül akarta őt venni, második vagy harmadik feleségként.

Egyszer Aldiar hamarább ment a nyári szállásra, mint Madiar vezír. A szolganő ezután többé nem ment Madiar jurtájához. A vezír megkérdezte feleségét, miért nem megy hozzá ez az asszony. Felesége azt felelte neki, hogy a rabszolganőt a sógor szertartásosan, esküvőn feleségül vette. Ekkor Madiar így szólt bátyjához:

— No, Sebes Fejű (Taz), sikerült megelőznöd engem, s elvenned ezt az asszonyt. Kívánom, hogy erős fiad szülessen tőle.

Valóban fiuk született Aldiaréknak, akit Zsanzaknak (hosszú életű) neveztek el. Ez volt a fiúnak a születéskor fülébe kiabált neve. Az is tény, hogy igen erős fiú lett belőle.

Egyszer Sakszak Zsenibek kán (turgaji, 1693-ban született) nagy ünnepet rendezett a Középső Hordában. Minthogy a Kis Horda birkózóját egyetlen alattvalója sem tudta legyőzni, így szólt a kán:

— Talán a Középső Horda asszonyai nem szültek fiút?

Ekkor felállt Zsanzak, s így szólt:

— Én legyőzöm a Kis Horda óriását!

A kánnak arra a kérdésére, hogy mivel bizonyítja erejét, így válaszolt:

— Három éve száradó sztyeppi szakszaulbokrot kitekerek, és zsírt préselek ki belőle.

Erre a fiú megkapta az engedélyt a harcra. Földijei nagy megelégedésére a Kis Horda birkózóját legyőzte, megsebesítette. Vitézi névként a Kara Balvan nevet kapta. Sok vitéz utódja született.

Az 1720-as években a kazak sztyeppről elkergették a kalmüköket. Ekkor, talán Madiar vezér korában a környékbeli befolyásos férfiak tanácskozásra jöttek össze, hogy megbeszéljék a terület elosztását. Aldiar és Madiar utódainak meg állatainak száma egyaránt nagyra növekedett. Mindkét törzs átköltözött a Turgaj-medencébe, ahol máig is élnek. Aldiar törzse, nemzetsége Kosztanaj megye Altin szarin járásában, az Obagan folyó vidékén nagy számban él. Sokan közülük művelt, értelmiségi emberek voltak, és sokan azok ma is. Például Dzsaz Zsanov, aki az omszki kadétiskolában tanult, a XIX. század elején befolyásos ember lett a környéken. Ő volt a kormányzóság határőrségének vezetője, s e minőségében is népe érdekében próbált tevékenykedni. Az Isim és a Tobol folyó mentén tizenöt kilométer hosszúságban dombokat emeltetett, s azookn túl nem engedélyezték az orosz parasztok letelepedését. Ezért az oroszok el akarták távolítani Dzsazt. Először börtönbe próbálták zárni. Egy határőrségi távcső nagy lencséjét betörték, s őt vádolták tönkretételével. Dzsaz érezte, hogy bajban van. Tanácskozott a többi aldiarral és madiarral arról, hogy mit tegyen. Kérdezték népüket: ki tudna távcsőlencsét készíteni? Jelentkezett egy Szüjündik nevű mester, aki azt mondta, hogy negyven zsák átlátszó kő összegyűjtése esetén tud lencsét készíteni a távcsőhöz. A népnek sikerült elegendő követ összegyűjtenie, a lencse elkészült, s Dzsaz megmenekült az orosz börtöntől. Ekkor az oroszok elhatározták, hogy megölik. Végül sikerült is nekik: kígyómérget kentek papucsára, s az végzett vele.

(V.) Visszatérés Almatiba

Almatiban még nyár volt, amikor visszaértünk. Az időjárás-jelentésekből azonban megtudtuk, hogy fenn, északon, Turgaj környékén valóban megkezdődött a hideg ősz.

Almati szállodámból, a Hotel Kazakisztánból ragyogó kilátás nyílt a Tien-sannak a város fölé emelkedő havas csúcsaira. Utazásom utolsó napjaiban arra is szakítottam időt, hogy kiránduljak a hegyekbe. Síliften feljutottam az Almati feletti havas régiókba. Megbámultam a csipkés ormokat és a gleccsereket. Kazak barátaimmal jártam a több száz méter mély, hajmeresztő Csarin-kanyonnál és az égre törő fenyőkkel övezett, gyönyörű, mélyzöld Kulszaj-tengerszemnél is.

A kínaiak és a nomádok nem véletlenül nevezték a sivár puszták között elterülő hatalmas, ezerötszáz kilométer hosszú és több mint hétezer-négyszáz méteres hegységet Tien-sannak, vagyis „Mennyei Hegyek”-nek. A Tien-san és a lábainál fekvő Hétfolyó-köz Közép-Ázsia legtermékenyebb, természeti szépségekben leggazdagabb vidéke. Nem csoda, hogy Almati, „Közép-Ázsia Svájca” is bővelkedik minden jóban. A kétmilliós város fölé magasodó hegyláncnak, az Ilintuli Alataunak huszonkét hegyorma éri el a négyezer-ötszáz métert. Legmagasabb csúcsa, a Talgar 4974 méteres.

Jártam Mándoky Kongur István sírjánál is. A fiatalon elhunyt nagy magyar turkológus a Kensai-temetőben, a kazak nép nevezetes művészei és tudósai között alussza örök álmát.

Utolsó kazakisztáni napjaim nagyobb részét azonban nem kirándulással, hanem Almatiban élő kutatóknak, így Babakumar Kinayatnak, Bolat Kumekovnak, a Kipcsak Kutatóintézet igazgatójának, Anuar Galijevnek és másoknak a társaságában töltöttem. Értékeltük az összegyűjtött anyagot, s közösen próbáltunk képet alkotni a kazakisztáni madiarok történetéről.

A kutatók elmondták nekem, hogy a madiarok a Batu kántól származó Abulhair kánnal érkeztek Közép-Ázsiába, valószínűleg az egykori Arany Horda területéről, a XV. század közepe táján. Az Abulhair kán által vezetett Fehér Hordában a három legerősebb csapat az orjátoké, a kipcsakoké és a madiaroké volt. Részt vettek a madiarok a későbbi, Sejbani kán által a mai Üzbekisztán területéért vezetett harcokban is. Északra, a Turgaj-vidékre valószínűleg 1723-ban vándorolhattak, a kalmükök legyőzése és távozása után. Ezeknek az adatoknak nem mond ellent az sem, amit Csingiz Baszilovtól, egy kipcsak-madiar akszakaltól hallottam még Asztanában. A kipcsak-madiarok szájhagyománya szerint a madiarok Turkesztán város környékéről, a Kara Tau-hegységből költöztek fel északra, ahol kipcsakok lányait vették feleségül. Testvéreik viszont nyugat felé vonultak. Így alakult ki a kipcsak törzsszövetség madiar törzse, amelyből már csak öt család él Asztana környékén. A többiek az Irtis partján, a Kazak Köztársaság és Nyugat-Szibéria határvidékén élnek.

A leszármazási táblázatokat elemezve a kutatók kiemelték azt a fontos tényt, hogy mindkét megismert kéziratos táblázatban és egy mondában is egymás mellett, testvérként szerepelt Khudiar és Madiar neve. Szerintük Khudiar ebben az esetben a magyarországi Hunor megfelelőjét, tehát a hunokat jelenti. Ez a magyarázat egyébként nyelvészeti szempontból nem okoz semmiféle nehézséget. A Khudiar név nyugodtan lehet nyelvi átváltozás a Hunyorból, de képződhetett a név a hun szóból is, a madiar mintájára.

Babakumarral együtt Almatiban Mir-Jakub Dulatov nyolcvanhét éves lánya, Gulnar Dulatova és családja is fogadott bennünket. Gulnar Dulatova is elmesélte nekünk, hogy apja szívesen írta alá cikkeit Madiar néven. Az idős hölgy nagyon örült annak, hogy végre találkozhat magyarországi magyarral. Apja rehabilitálása előtt ezt nem engedték meg neki, így nem találkozott a magyar kutatók közül sem Tóth Tiborral, sem Mándoky Kongur Istvánnal. Megkaptam apja két eredeti fényképét és a cikkeiről készült másolatokat, valamint a Mir-Jakub Dulatovnak és testvérének, Aszkar Dulatovnak a posztumusz rehabilitálásáról szóló igazolások másolatait.

Dulatova elmesélte nekünk, hogy 1930-ban, apja letartóztatása után kicsapták őt az orvosi egyetemről. A Kazah Szocialista Köztársaság akkori pártfőtitkárához, Mirzojanhoz fordult kérvényével, hogy folytathassa tanulmányait. A főtitkár így fogadta őt: „Éppen most olvastam kérvényedet. Te nem vagy bűnös semmiben, s ha tanulni akarsz, az egyetem kapui nyitva állnak előtted.”

Mirzojan vidékre küldte dolgozni Dulatovát, a Turkesztán–Szibéria Vasúti Igazgatósághoz. Másfél év múlva onnan ajánlották az egyetemre. A főtitkárt már rég kivégezték, amikor Gulnar Dulatova 1939-ben befejezte orvosi tanulmányait. A hasonló helyzetbe kerülők túlnyomó többségének nem volt ekkora szerencséje a sztálini rendszer idején. Dulatova lánya is orvosprofesszor lett, lányunokája menedzserképzőben tanul.

Közvetlenül hazautazásom előtt tanulságos beszélgetést folytattam Ozarak Iszmagulov antropológusprofesszorral is. Minthogy most készíti elő a kazak nép antropológiai leírását tartalmazó könyvét, adatgyűjtés céljából a hetvenkét éves professzor nyaranként Kazakisztán más és más tájaira vezet expedíciót. Iszmagulov tájékoztatott arról, hogy nemcsak az argünöknek van madiar törzsük és nemzetségük, hanem a Középső Hordában a kipcsakok és az uakok, valamint Kelet-Kazakisztánban, a Zajszan-tó és az Irtis forrásvidéke környékén élő kereik között is élnek madiar törzsbeliek és nemzetségűek. Azt azonban nem tudta róluk a kutató, hogyan kerültek oda.

Az Iszmagulov professzortól kapott információ azért különösen fontos számomra, mert a Zajszan-tótól százötven kilométernyire levő Mongol-Altajban, Bayan Ölgiy megyében élő kereik között végzett kutatásaim során magam is találkoztam madiar-mazsarokkal. Feljegyeztem és könyvben is kiadtam gyűjtésemet legendáikról, életmódjukról, ősi mintájú, ezüstveretes, palmettás nyergeikről, öveikről és törzsi temetőjük fából készült sírjairól.

Ahogy tehát kiderült, sok rejtély, feltáratlan anyag és kutatnivaló maradt még Közép-Ázsiában az ott élő keleti madiar néptöredékek múltjával és jelenével kapcsolatban. A független Kazak Köztársaság és Magyarország baráti viszonya, valamint a hatalmas közép-ázsiai országban uralkodó békés viszonyok pedig — több száz év óta először — végre lehetővé teszik a kutatásokat.

Benkő Mihály 2002. évi Torgaji kutatásairól 2003-ban képes utikönyv jelent meg a Timp/Pillangó Kiadó gondozásában.

Kép: Benkő Mihály Torgaji kutatásairól készült könyv címlapja. A könyv megrendelhető: http://www.pillangokiado.hu/konyv.php?id=52

Kapcsolódó cikkek:

DR. TÓTH TIBOR TRAGÉDIÁJA

A KELETI MAGYAROK FELFEDEZÉSÉRŐL

KELETI MAGYAROK FELFEDEZÉSÉNEK HAZAI FOGADTATÁSA

MADIAROK KÖZT KAZAHSZTÁNBAN

Benkő István–Benkő Mihály: MIT ÜZEN AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMAINAK ÖNELNEVEZÉSE

MAGYAROK BELSŐ- ÉS KÖZÉP-ÁZSIÁBAN

László Gyula (1910–1998) több okból lett a magyarságtudomány fekete báránya. Például túltanulta magát. Először szobrász lett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, majd művészettörténet, néprajz, magyar, földrajz, régészet következett, sőt bölcsészdoktori oklevelet is szerzett, és tanulmányutakat tett Angliától Görögországig. Mindebből művész volta a leglényegesebb. Műgyártó ugyanis bárki lehet, művész azonban csak az, aki a Teljességhez méri magát.

Kép: Attila hun király sólyommal, Thuróczy János: A magyarok krónikája. Fordította: Horváth János. Magyar Helikon, Budapest, 1978, 49. oldal. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest

http://magyaridok.hu/lugas/attila-es-arpad-nyelve-2393302/

Ebben különbözött kortársai zömétől, akik a szakemberséget választották a siker végett. A szakember a szakmához, mestersége szerinti szabványokhoz méri magát.

Nos, ezért mulatságos például az a többségi szaktudományos vélekedés László Gyula alapvető fölismeréséről, amit sokaktól idézhetnénk, de most éppen Györffy György (1917–2000) történésztől tesszük: „…a kettős vagy többszörös honfoglalás elméletét történeti és nyelvészeti forrásanyag ugyanúgy nem támasztja alá, mint ahogy nem egyeztethető a néppé válás folyamatának legújabban megismert törvényszerűségeivel.”

Nos, ha a lényeget nézzük, akkor eme iskolapélda hangoztatói minden célszemélyüknél jobban tudják, hogy a magyarságtudományban Hunfalvy Pál uralkodása óta egyetlen alaptétel létezik, a magyar népnek, vagy ha ez nem megy, akkor a magyar nyelvnek, a finnugor származásába vetett hit. Ebben rejlik a „törvényszerűség”. Minden, ami erre árnyékot vet, netán bajuszát cibálja, az tudománytalan eretnekség. Sőt!

Engel Pál történész akadémikus (!) leszögezte a Népszabadságban (2001. május 12.): „A tudomány ott végződik, ahol a magyar nyelv finnugor eredetét elkezdik kétségbe vonni. Ami ezen a ponton túl van, az a szellemi és politikai alvilág.”

Természetesen Györffy Györgytől Engel Pálon át a Glatz Ferencig, s még rajtuk is túl, mindenki tudja, hogy a finnugor rokonságról „történeti és nyelvészeti forrásanyag” nem szól, mert ilyen, sajnos, lényegében nincsen. Ismétlem: sajnos.

Ami közösnek látszó mondamaradék fönnmaradt az ugoroknál, az jobbára magyar eredetű, ámde eredeti alakjából, világlátásából kiforgatott töredék. Lásd például: csodaszarvas-legenda. El kell olvasni a magyar és a manysi változatot, s meg kell nézni Jankovics Marcell finnugor szellemben készített filmjét. Hiteles. A finnugorok vették át a történet foszlányait, s a maguk képére formálták.

László Gyula válasza: „Az Akadémia által elfogadott finnugor származtatás száműzte a kutatók érdeklődési köréből mindazt, ami ellentmondott volna a tannak, és ez az egyoldalúság mind a mai napig uralkodik a magyar őstörténet kutatásában: a régészek szinte csak illusztrációkként szolgálnak a nyelvtudomány tételeihez.”
Igen finom fogalmazás!

*

Az igazság igazságos. Fölragyogtatja, ami már előbb is közkincs volt krónikáinkból. Például Anonymus (1200 körül) a Gesta Hungarorumban (50–51.) a székelyekről mint Attila király népéről írt.

Ennyi elég is lehetne, hiszen a székelyek Csaba – a Tarih-i Ün­gürüszben: Kaba – népének elvonulása után, a honfoglaláskor, a Névtelen idejében is ugyanúgy beszéltek, mint mindmáig: magyarul. Ahogy korábban is, amikor ők jöttek be a Kárpát-medencébe. A hunokkal vagy az avarokkal! Létük az Árpád előtti honfoglalás eleven bizonyítéka.

Kép: Székely község címere

Kézai Simon írja: „Az Úr megtestesülésétől számított 677-ben, száznégy évvel Attila magyar király halála után […] miként a rómaiak krónikájában meg van írva, a magyarok másodszor jöttek ki Scythiából.” Tehát a honfoglalás most elfogadott idejénél több mint két évszázaddal korábban! Ám ekkor már „másodszor jöttek ki Scythiából”. A magyarok! Akiket a hatályos tudomány avarnak nevez.

*

A hunfalvyzmus szégyencsillagainak egyike a Tarih-i Üngürüsz – A magyarok története – című, talán éppen egy elveszett corvina fordításának elrejtése a magyar tudósok és az igényes közönség elől. A mű eredetijét Mahmud Temüdzsán, Nagy Szulejmán szultán (uralkodott: 1520–1566) főtolmácsa mentette meg a tűzhaláltól 1543-ban, amikor Székesfehérvár elfoglalásakor a törökök elégették a királyi könyvtárat.

Akárcsak Alexandriában, s miként megtörténhet ez Berlintől Londonig azokkal a könyvekkel, melyek vagy ellenkeznek a Koránnal, ezért rászolgáltak a tűzhalálra, vagy benne vannak, akkor pedig fölöslegesek. Mahmud a könyvet latinból a szultáni udvarban divatozó úgynevezett „népi desztánok” – értsd: népi regények – cirkalmas török nyelvére fordította.

Vámbéry Ármin 1860-ban vásárolta Isztambulban, s hazajövet az Akadémiának ajándékozta. Hunfalvy Pál főkönyvtáros azonnal kiadta Budenz Józsefnek (1836–1892), aki 22 évesen, 1858 májusában érkezett Pestre, és három év alatt akadémiai levelező taggá érett! Természetesen lesújtó bírálatot írt róla. Bírálatot egy történelmi dokumentumról…

A művet Hunfalvy rögtön a zárt osztályra helyezte! Ott porladt 110 évig! 1971-ben (!) hazafiak kalandos körülmények között filmmásolatot készítettek róla, amelyet Prágába csempésztek a Károly Egyetem turkológusprofesszorához, Blaskovics Józsefhez, aki magyarra fordította. Az első kiadás 1982-ben, a Magvetőnél jelent meg.

Szalay Károly, a kötet szerkesztője több életveszélyes fenyegetést kapott! Később Hazai György akadémikus fordítását és kritikáját az Akadémiai Kiadó adta közre (1996).

*

A Tarih-i Üngürüsz 26. fejezetében olvasható: „Hunor népét támadás érte, mely aztán ily módon elvált Adzsem padisahjától, és Pannonija tartományába költözött.

Amikor abba a tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak, és az ő nyelvükön [azaz Hunor népének a nyelvén] beszélnek [az ottani népek].

»Mikor kerül a kezünkbe ennél jobb ország?« – mondták [Hunorék]. Ennél az oknál fogva Hunor népe [békés] megegyezéssel annak az országnak a királyához ment, alattvalójává vált.”

A mű szerint ez volt a magyarok első bejövetele Pannóniába, ám mégsem, hiszen az itt lakók magyarul beszéltek! Óvatos kérdés: az avarok itt netán hun maradékot találtak?

A könyvben több helyen olvasható, hogy a Kárpát-medencében „az ő nyelvükön [azaz Hunor népének a nyelvén] beszélnek [az ottani népek].

A Tarih-i Üngürüsz szerint egy bizonyos Kattar nevű fővezér alatt a hunok újra bejöttek. Majd a Tiszán átkelő Hunor népe egyesült Hunornak azzal a népével, amelyik Adzsem padisahjával erre a tájra költözött, és itt telepedett le.

A székelyek egyértelműen hunok, akik Erdélyben élnek – vallja e krónika szerzője is.

*

Érthető Hunfalvy Pál rettegése a könyvtől, hiszen ha Anonymus mellett más középkori írók is azt állítják, hogy Pannóniában már Árpádék bejövetele előtt magyarul beszélők, tehát magyarok éltek, akkor a finnugor tervnek lőttek – hogy közös hun–magyar szólással éljünk. (Lőttek neki – hun–magyar–ujgur–mongol szokás a koporsó lebocsátása előtt belelőni a sírba.)

Tökéletesen fölismerte, hogy a kétszeri, netán többes honfoglalás az ő finnugor elképzelését sírba döntötte volna, hiszen a Pamír környéki hunok és az Altaj térségében élő avarok aligha járogattak a finnugorok messze északnyugati honába nyelvórákat venni.

*

A hivatalosság gondjai időközben erősen megszaporodtak. Nem elég, hogy az avarok régészeti hagyatékából, az úgynevezett griffes-indás motívumokból László Gyula a mi magyar őseink kézművességének és szellemének nyomát olvasta ki.

Az úgynevezett írottasokat azért nevezik így, mert olvashatók! Éppenséggel László Gyula kiváló tanítványa, a hozzá hasonlóan sokoldalú Vékony Gábor turkológus, történész, régész, nyelvész, rovástudó jóvoltából, aki sorra fejtette meg az úgynevezett avar kori rovásírásokat. Magyarul!

Mi derült ki?

E nép valóban elődünk volt, hiszen magyarul beszélt. Ez egyértelmű a Vékony Gábor által elolvasott környei és szarvasi rovásokból, melyek jelenlegi legöregebb nyelvemlékeink, mégis csodálatosan üdék, és meglepően közel állnak mai beszédünkhöz. Rá­adásul annak is bizonyságai, hogy 670 után megszaporodtak az itteni magyarok!

*

Az igazi tudóst túlélik fölismerései. Király Péter (1917–2015) nyelvészprofesszor megállapította, hogy a VIII–X. századi nyugat-európai forrásokban (főleg a német nyelvterület kolostori névjegyzékeiben) előforduló mintegy hatvan (!) Ungarus, Hungaer, Hunger, Hungarius, Onger, Wanger személynév szintén a magyarok külső elnevezésére megy vissza, és nem valamely német köznévre.

Ez pedig azt jelenti, hogy már a honfoglalás előtt létezett nyugaton magyar „diaszpóra”! (Király Péter: A honalapítás vitás eseményei – A kalandozások és a honfoglalás éve. Szerkesztette és az előszót írta: Udvari István. Nyíregyházi Főiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéke, 2006)

(Német) Lajos keleti frank király egy 860-ban kelt oklevelében egy határhegy neve „marcha uengeriorium”; Widukind krónikájában (A szászok története): „Avares, quos modo Ungarios vocamus” („az avarokat, akiket most ungaroknak nevezünk”) – idézi László­ Gyula. (Múltunkról utódainknak, Püski Kiadó, 1999., I. kötet)

A Szent Wandregisilius-kolostor 877. évi évkönyve szerint: „Lajos kapta meg többek között az avaroknak, azaz a hunoknak vagy ungarorum-oknak az országát.” Tehát az avar kori krónikás e három név viselőit egy népnek tudta!

*

László Gyula látta, amit félénk vagy dogmatikus pályatársai nem mertek észrevenni, ennélfogva a haladás irányát is észlelte.

A 2000-ben történt Semino-vizsgálat óta fölélénkült a genetika iránti érdeklődés. Különösen, amikor kiderült, hogy hiányzik belőlünk az uráli népekre egyöntetűen jellemző TAT (EU13 + EU14) gén. Vajon származhattunk-e azoktól, akik nem lehetnek őseink? Ezt a kérdést senki nem tette föl.

Mismásolás kezdődött: ha nem biológiai, akkor nyelvi leszármazottai vagyunk a finnugoroknak. Hogyan? Bronzkori magaskultúra hordozójaként és művelőjeként, de némaként érkeztünk az andronovói kultúra térségébe, hogy ott végre megtanuljunk beszélni a derék kőkoriaktól?

Az idén fejeződött be az a kutatás, melynek során a karosi honfoglalás kori temetők teljes genetikai anyagát elemezte Neparáczki Endre doktorandusz.

Adjuk át a szót a fiatal tudósnak: „…a karosi honfoglalás kori temetők újabb, immár tán teljes genetikai elemzése során 89 mtDNS genom elemzésével megállapítottuk, hogy a honfoglalók lehetséges őseinek 41,5%-a xiongnu (ázsiai hun), 42,7%-a skandináv-germán, 6,7%-a kaukázusi (közel-keleti), 2,2%-a szláv és 6,7%-a egyéb európai származású lehetett. Adatainkat egyéb genetikai, antropológiai történeti adatok is alátámasztják.” Tehát Árpáddal nem jöttek finnugorok!

Neparáczki Endre ezt is írja: „Eredményeink támogatják középkori krónikáink hitelét, miszerint a »honfoglalás« népünk második bejövetele, és Árpádék itt már magyar nyelvű népességet találtak. Adataink hihetővé teszik az eredetileg is magyar nyelvű székelyek hun hagyományát és a honfoglalást megelőző jelenlétüket a Kárpát-medencében.

Ezzel magyarázatot nyer a régészeti anyagból levont következtetés, miszerint a honfoglalás kori népesség régészeti hagyatékból becsült csekély létszáma alapján nem adhatta alapját a 11. századi, Árpád-kori tömbmagyarságnak (Kniezsa, 1993; Révész, 2016).

A finnugor–honfoglaló genetikai kapcsolat hiánya arra utal, hogy a magyar nyelv finnugor rétegeit nem lehet a honfoglalókhoz kötni, ellenben a magyar nyelvben meglévő masszív török nyelvi réteget nagy valószínűséggel hun eredetűnek tekinthetjük. Ez újabb kérdéseket és kutatási irányokat nyit a magyar nyelv lehetséges eredetéről és rokonsági viszonyairól.”

Hunfalvysta nyelvészeti elképzelésnek alárendelt történettudományunk máig adós a korábban érkezett s azóta is itt élt magyarok történetének föltárásával. Ahelyett, hogy legalább most munkához látott volna – nyilván ezeregy oka volt, hogy miért nem tette –, gőzerővel ostorozni kezdte az immár doktor Neparáczki Endrét és témavezető tanárát, Török Tibort, aki időközben a maga kutatását is megjelentette.

Néhány észrevétel kér szót: a nem finnugor Árpád-nép miként lett magyar ajkú?

A finnugorok – vagy legalább a hantik és a manysik – miért nem őrizték meg magyar nyelvüket és kultúrájukat?

A finnugor elem tán csak nem azért hiányzik teljes mértékben genetikai állományunkból, mert őseink valamilyen – milyen? – okból nem álltak szorosabb kapcsolatban a finnugorokkal?

Mikor és hol tanultak magyarul a finnugor népektől és tőlünk is roppant távolról érkező avarok és hunok?

Kép: Iniciálék a Képes krónikából.

*

Az utolsó szó legyen László Gyuláé: „A 896-os honfoglalás történelme szilárdan áll, amit a magam felvetése ehhez hozzáfűz, csupán annyi, hogy Árpád magyarjai a Kárpát-medencében már javarészt magyarokat találtak, akik előttük a 670-es évek táján özönlöttek ide.

A szerkesztő kiegészítése

A cikk elolvasása és utánközlése után a következő e-mail-t küldtem a szerzőnek, bízva abban, hogy a cikk a történelemkutatás és ezen belül az MTA tevékenységének megtisztulásához fog vezetni:

Kedves Czakó Gábor Úr! Olvastam az Attila és Árpád nyelve c. cikket a Magyaridok.hu weblapon, és a forrást megjelölve a saját blogomon is közzétettem: http://julianusbaratai.blog.hu/2017/12/26/czako_gabor_attila_es_arpad_nyelve?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare
Megtisztelne, ha elolvasná a témához kapcsolódó cikkeimet, melyek megtalálhatók a blogomon
http://julianusbaratai.blog.hu/2016/12/01/az_aranyhorda_titka

http://julianusbaratai.blog.hu/2016/05/20/a_keleti_magyarok_felfedezesenek_hazai_fogadtatasa

http://julianusbaratai.blog.hu/2016/12/03/a_hun-magyar_szarmazas_kutatasa_allitas_es_cafolat

Különös figyelmet érdemel Tóth Tibor antropológus és Benkő Mihály keletkutató felfedezéseinek elhalgat(tat)ása, továbbá az is, hogy az MTA BTK MÖT üléseit rendszeresen éppen az a Vásáry István vezeti, aki tudománytalannak minősítette a Magyar Nemzet 2015. február 18-i számában a hun-magyar kapcsolat kutatását, és aki korábban kijelentette, hogy a magyarok soha nem jártak sem az Uralon túl, sem a Kaukázus északi előterében.

A cikkében felvetett kérdésekre talán választ talál az őskor harci szekeréről írott cikkemben:

http://julianusbaratai.blog.hu/2017/08/07/az_ostortenet_harckocsija_es_a_magyar_etnogenezis

Üdvözlettel: Benkő István

-----------------------

P. s.: Javasolom még a következő cikk elolvasását is:

Ha Anonymus közléseit és a kapcsolódó földrajzi neveket, összevetjük, független és egybehangzó bizonyítékokat találunk a közlések valóságáról. Ugyancsak Anonymus hitelességét erősítik meg a székely jelképek is.

Személyes érintettség miatt - Anonymus székelyekről írt közléseit vizsgáltam:

1. A székelyek csatlakozása a Tisza középső folyásánál:

Anonymus közlése: „Árpád vezér és nemesei ... sereget küldtek Mén Marót BIHARI vezér ellen. ... Ezek ... BŐD-révnél áthajóztak a Tisza folyón. ... KORÓGY vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak... békés szándékkal elébük jöttek...Ősbő serege előtt első hadrendként indultak Mén Marót ellen a táborba." (Kiemelés tőlem - B. I.)

A közlést igazoló földrajzi nevek: Korógy vize Szentes mellett ömlik a Kurcába. Bőd rév Szentes egyik kerülete. A székelyek BIHARI jelenlétét bizonyítják a székely eredetű bihari helynevek: Odurján keresztény változata Adorján, Ábrán mai alakja Vedresábrány, Adony, Halom, Székelyszáz, belőle lett Székelyhíd, Tulogd (Székelyhíd mellett volt), Véd (ma Védpuszta), Várcsehi, Csatár, Szántó, Kovácsi, Diószeg, Telegd, Székelytelek, Ártánd, Kereki és társaik. A keleti székekbe való áttelepedésük alkalmával magukkal vittek bihari helyneveket is.

2. Anonymus székelyek másik - északi - csoportjának csatlakozásáról is tudósít, azonban ebben az esetben „ott lakók”-ként említi őket. Földrajzi név ennek a közlésnek a valóságát is igazolja:

Anonymus közlése: „…az ott lakók intelmeire … kiküldték erős csapat élén Böngér fiát Borsot a LENGYELEK FÖLDJE FELÉ, hogy … az ország határait… gyepűakadályokkal erősítse meg egészen a Tátra-hegységig,...”

A közlést igazoló földrajzi nevek:
Böngér fia Bors a székelyekkel a mai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területén találkozott – itt található Székely, Benk(ő), Mátyus település, és az északi határt a közülük toborzott gyepüőrséggel erősítette meg.
A lengyel határ melletti székely gyepüőrséget jelzi a hajdani Benkócz, a kiegyezés után Benkőfalva, ma Benkovce település, mely 1920 előtt Zemplén vármegye Varannói járásához tartozott.

„..Benkőfalva nevét a valaha ott élt Benkő családról kapta...” (Pallas) Az ősi székely primor Benkő családról elnevezett település jelzi, hogy Böngér fia Bors a lengyelek földje felé elhelyezkedő gyepüterület őrségét a már korábban „ott lakó” székelyekből tobozozta.

BENKŐFALVA címere:

SZÉKELY KÖZSÉG CÍMERE (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye)

A címer álló, kerek talpú pajzs kék mezejében zöld talajra állított, jobbra fordult, felajzott ezüstíj, arany nyílvesszővel. A pajzs jobb felső sarkában arany Nap-arc, bal felső sarkában emberarcú, növekvő ezüst Hold lebeg. A sisak szembe fordult, arannyal ékített és vörössel bélelt pántos ezüstsisak, vörössel és kékkel ékített arany heraldikai koronával. A sisakdísz a sisakkoronán nyugvó arany heraldikai liliom. A foszlányok mindkét oldalon kék-arany színűek. A címer alatt lebegő, hármas tagolású, íves aranyszalagon feketével nagybetűs felirat: SZÉKELY. A településnév előtt és után egy-egy díszpont.

A címer úgynevezett "beszélő" címer, vagyis névcímer, amely a településnév képi megfelelője. A község az ide telepített íjjal, nyíllal felfegyverzett határőriző székelyekről kapta a nevét. Rájuk utal a felajzott íj, valamint a székelyek jelképe, a Nap és a Hold.

A heraldikai mázak - fémek és színek – jelentése:
Fémek:
Arany (Nap): értelem, ész, tekintély, hit, erény, erkölcsösség.
Ezüst (Hold): bölcsesség, tisztaság, ártatlanság, szemérmesség.
Színek:
Vörös (Mars): hazaszeretet, önfeláldozás, tenni akarás, nagylelkűség.
Zöld (Vénusz): szabadság, szeretet, szépség, örökkévalóság, egészség.
Kék (Jupiter): elvhűség, állhatatosság, ellenálló-képesség, bizalom.

3. Anonymus szerint a székelyek "előbb Attila király népe voltak", ami azt jelenti, hogy korábban a hunok soknemzetiségű politikai egységéhez tartoztak, akárcsak az avarok. A közlés megalapozottságát támasztja alá a székely jelképek vizsgálata.

A LEGRÉGEBBI ADATOLT SZÉKELY CÍMER 1480-BÓL

A székelyek ősi címere 1480-ból. A Besztercei evangélikus templom (Beszterce-Naszód vármegye) portáléján látható.

A Nap és a Hold imádata a hun hitvilág legfontosabb eleme.

A Xiongnu Enciklopédia szerint:

„ A kőkorszaktól kezdve a bronzkorig és a korai vaskorig a régi népek hittek a Napban és a Holdban, és imádták is ezt a két égitestet. Számos kép van a mongóliai sziklarajzokon, amelyek embereket ábrázolnak a Nappal és a Holddal. Szintén elterjedt ábrázolás a napé, a holdé és a csillagoké, sőt, ami több, szarvasé, ököré lóé és jávorszarvasé Nap fejjel vagy Nap szarvakkal (kör sok sugárral) különböző mongóliai lelőhelyeken. A mongóliai szarvasos kövek tetejére rendszerint felvésték a Napot és a Holdat. Egy Gobi-Altaji lelőhelyen különös szikarajz figura került elő: egy ember, összekapcsolva a Nappal, a Holddal és egy csillaggal. A Nap és Hold imádatának hagyományáról egyaránt szólnak régészeti és írott források. Például a Si Ji szerint „A Xiongnu Sanju reggel a Naphoz, este a Holdhoz imádkozik”. „Csatában, támadáskor megvizsgálták a Nap és a Hold elhelyezkedését, támadtak, amikor a Hold megjelent, és visszavonultak, amikor a Hold eltűnt”.

„A koporsók tetején arany Napot és Holdat fedeztek fel a Noin Ulai és Gol Mod temető sírjaiban, vas Nap és Hold ábrázolásokat a Burkhan Tolgoi és Shombuuzin Belxhir köznépi temetkezéseken. A jelképek a koporsók tetején voltak, és igazolják a Xiongnuk Nap és Hold imádatát.”[Encyclopaedia Xiongnu 2013 (Szerk: Ts. Turbat) Ulanbaatar: Inst. of Archaeology]

A mongóliai, egin goli  hun sírokból Napot és Holdat ábrázoló vas- és arany fejfedő díszek kerültek elő. A régészek rekonstruálása alapján az égitesteket ábrázoló jeleket – hatalmi jelképként – törzsi vagy közigazgatási vezetők varrták süvegükre. [Obrusánszky Borbála: 2011 Új hun leletek Mongóliából. Alfahír 2011. 08. 30. Weboldal: http://alfahir.hu/%C3%BAj_hun_leletek_mong%C3%B3li%C3%A1b%C3%B3l-20110830, Letöltve: 2016. január 10.]

Mindezek alapján megállapítható, hogy a székelyek által megőrzött Nap és Hold jelképek is megerősítik Anonymus közléseinek valóságát.

Kép: Iniciálék a Képes Krónikából

Alig másfél évtizede Omeljan Pritsak rendkívül érdekes megállapításokat fűzött ahhoz az óbolgár fejedelmi névsorhoz, mely a húszas-harmincas években történetírásunk számára is elegendő alapnak kínálkozott az Attila — Álmos genealógia hagyományának elfogadására. Mint ismeretes, ez a kéziratos emlék, mely eredetileg hengeres oszlopra írt, görög nyelvű felirat volt, olyan névsort tartott fenn, mely a Dulo nevű bolgár dinasztia egyik őséül Attila fiát, a nemzetsége fényét fenntartó Imiket jelöli meg. Németh Gyula megállapításai szerint e Dulo-ház neve a magyar gyula méltóság révén Álmos családjával hozható kapcsolatba. Ezt a feltételezést Györffy azzal cáfolta, hogy az Irnik közvetlen elődjeként szereplő Avitochol nem azonosítható Attilával, s így e vélekedésnek nincs alapja. Nem sokkal később azonban Pritsak bebizonyította, hogy az óbolgár királylajstrom eleje nem ízről-ízre való nemzedékrendet ad, hanem Avitochol Imiknek egy 300 évvel korábban élt ázsiai hun uralkodó-őse, aki időszámítás után 153-ban élt. Attilát tehát a jegyzék meg sem említi, csupán Imiket. Hogy mégis az ő fiáról van szó, kétségtelenül mutatja az évszám; uralkodásának kezdete 453, mely pontosan Attila halála évének felel meg. Pritsak azonban meg azt is megállapította, hogy a jegyzék eddig mcgfejtetlen elnevezései azt árulják el, hogy a Dulo-dinasztia attól a Mao-tun királytól származik, aki időszámítás előtt 207-ben az ázsiai hun birodalmat alapította. Eszerint tehát Attila is tőle származott, s a dunai bolgárok, akik a feliratot készítették, a VIII. században ezzel még tisztában voltak. E bolgár dinasztia 721-ben halt ki. Tudjuk, hogy uralkodó őseik, Imik közvetlen utódai, előzőleg azon az onogur-bolgár birodalmon uralkodtak, melynek a honfoglaló magyarság elődei is alattvalói voltak. Azt is tudjuk, hogy a bizánci forrásban említett Muagerisz (Moger) onogur fejedelem is Attila és Imik leszármazottja volt, akinek neve kapcsolatba hozható a moger- magyar népnévvel, és Anonymus szkíta „Magóg” királyával is, aki szerinte Álmos őse volt, és akinek nevét tévesen a bibliai Magőggal azonosította. Ha a VIII. században élő bolgár kánok még az időszámítás előtti két évszázaddal korábbi ősükre, Maotunra is emlékeztek, abban sincs semmi hihetetlen, hogy a IX . században Almos és családja is számon tartotta még ősét, a szerte a világon ismert és nem felejtett Attilát. A steppe szigorú legalitásprincípiumait ismerve, nyilvánvaló, hogy a Turul-mondával összefonódva, ez az Attilától való leszármazás hagyománya is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar törzsfők éppen Álmost emelték fejedelmükké mint szakrális uralkodót. Míg a Turul-monda legrégibb írásos feljegyzése Anonymus művében maradt fenn a XIII. századból, Attila hagyományáról már a X I. századból vannak adataink Árpád családjában. Lambert hersfeldi bencés szerzetes, aki személyesen is járt Magyarországon, adja hírül 1077-ből, hogy I. Endre király özvegyének „Attila kardja” volt a birtokában, melyet Nordheimi Ottó bajor hercegnek ajándékozott. Későbbi, XIII. századi osztrák források arról értesítenek, hogy IV. Béla is őrizte még „Attila kincseit”, melyekkel Anna leánya, öccse haragjától félve, Prágába szökött. A XII. század első felében pedig Zsófia hercegnő, admonti bencés apáca úgy címezi egyik levelében bátyját, II. Géza magyar királyt, hogy „a hunok királya”. Felvetődik azonban a kérdés, van-e adatunk a Turul-monda és az Attila- hagyomány közötti összefüggésről a magyar hagyományból? Az adatot Kézai krónikájában találjuk meg, aki műve 10. szakaszában arról tudósít, hogy Attila címerpajzsán ugyanaz a koronás turulmadár volt látható, melynek képét a magyar fejedelmek is pajzsukon viselték Géza koráig. Ez a krónika-tudósítás a kutatókból, szemléletmódjuk szerint, különböző reakciókat váltott ki. A romantikus történetszemlélet, mint erre Thierry munkája a példa, ebben is a feltételezett és elveszettnek tartott naiv eposz nyomait kereste, és a turult, mint Attila reinkarnációját fogta fel. Györffy pedig egyszerűen Kézait is a feltételezett, XIII. századi tudatos ötletgyártók közé sorolja, aki ezzel igyekezett az Anonymus krónikájában „csak rosszul leplezett ellentmondást” elsimítani ami „a Turul-monda és az Attila-hagyomány között fellelhető." Az eddig elmondottak alapján úgy véljük, hogy egyik álláspontot sem fogadhatjuk el. Korunkban a romantikus történetszemléletet cáfolni már nem szükséges. Nem vethetjük el viszont a mítosz létezését. Kézai tudósításában, mely a „koronás turul”-t említi Attila pajzsán, valóban érezhetjük a tudákos igyekezetet, mely saját korának elképzelései szerint értelmez. A tudósítás lényege azonban, vagyis az a hagyomány, hogy a Turul ugyanannak a nemzetségnek volt az őse, melyből Attilával együtt Álmos is származott - azt bizonyítja, hogy valódi dinasztikus eredetmondával van dolgunk.

Kép: Attila zászlója. A zászló színe fehér, ahogy a Képes Krónikában Attila, Álmos és Árpád pajzsának színe is.

Jegyzet

Joánnész Málálász (+578) bizánci történész meséli el 18 kötetes Világtörténetében, hogy 527-ben vagy 528-ban a Krími félsziget keleti vidékén élő hun nép egyik vezére, Gordász Konstantinápolyban megkeresztelkedett. Hazatérve tûzzel-vassal kezdte el Krisztus igájába téríteni a népét. Annak arany-bálványait beolvasztotta és bizánci pénzre cserélte fel. Alattvalói azonban - a pogány papok izgatására - fellázadtak ellene, megölték őt, és helyette testvérét, Mogyert (Muagerisz) választották meg uralkodónak. Mogyer megtámadta és lekaszabolta a boszporuszi helyőrséget. A bizánci császár bûntető-hadjárata csak nagy nehezen tudta Mogyert megverni és visszavonulásra kényszeríteni. [Moravcsik Gyula, A honfoglalás előtti magyarság és a kereszténység, in: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján, Budapest, 1938. I, 192-195.]

Irodalom

Pritsak, Omeljan: Die bulgariscbe Fürstenliste nnd die Sprache der Protobulgaren. Wiesbaden, 1955. 39.

Pritsak: i. m. Az óbolgár királylajstromra vonatkozó korábbi irodalom fő munkái: Marquart, J.: Die Chronologie der alttürkiscben Inscbriften. Leipzig, 1898. 72 — 98.  Bury: The Chronological Cycle of the Bulgaríans. Byzantinische Zeitschrift, 1910. Jhg.  Mikkola, Jose.ph: Die Chronologie der türkiscben Donaubulgaren. Journal de la Societé Finno-Oug-rienne, XXX. 1918.  Gombocz Zoltán: A bolgár kérdés és a magyar hun-monda. Magyar Nyelv,  1921. évf. 15 — 21. Hóman BáliiU: A magyar hun-monda és hun-hagyomány. Bp. 1925.  49-50. Németh Gy. i. m. 45. Györffy: i. m. 126. Pritsak: i. m. Függelékben közli a lista teljes, német fordítását és megfejtését:  76-77.

MTI: 1456. július 22-én a Nándorfehérvárt, a mai Belgrádot védő magyar seregek megsemmisítő vereséget mértek II. Mehmed török szultán hadaira. A győzelem 555. évfordulója alkalmából az Országgyűlés 2011. július 4-én a napot a nándorfehérvári diadal emléknapjává nyilvánította.

A 13. század végén megszilárduló oszmán-török állam száz év alatt maga alá gyűrte Kis-Ázsiát, majd a Balkánon kezdett terjeszkedni. A törökök 1389-ben Rigómezőnél szétzúzták a szerbek vezette észak-balkáni szövetséget, majd 1396-ban Nikápolynál Zsigmond magyar király lovagi seregére mértek vereséget. Hódításukat mintegy fél évszázadra megakasztotta az utolsó nagy mongol hódítótól, Timur Lenktől 1402-ben elszenvedett vereség, az újjászervezett birodalom a 15. század közepétől jelentett közvetlen fenyegetést Magyarország számára.

Fotó: hirado.hu

A déli vidékek védelmét az 1440-es években Hunyadi János szervezte meg, aki hadisikerei révén báró, szörényi bán, erdélyi vajda és temesi ispán lett, és minden jövedelmét és teljes magánhadseregét a török elleni harc szolgálatába állította. Az 1446-ban kormányzóvá választott Hunyadi az oligarchák támogatása híján 1448-ban Rigómezőnél súlyos vereséget szenvedett, és 1453-ban lemondott a kormányzóságról.

Ugyanebben az évben II. Mehmed szultán bevette az ezeréves Bizánci Birodalom szívét, Konstantinápolyt, és Európa felé fordult. 1454-ben végleg annektálta Szerbiát, majd 1456 májusában százezres haddal indult a Magyar Királyság kulcsának tartott, az ország belseje felé felvonulási útvonalat biztosító Nándorfehérvár ellen. (A Duna és a Száva összefolyásánál épült várat a török már 1440-ben megostromolta, de kudarcot vallott.)

A hírre Európában keresztes hadjáratot hirdettek, de seregek nem érkeztek, jöttek viszont katonák és népfelkelők Cseh- és Lengyelországból, Moldvából, Szerbiából. Az olasz inkvizítor és hitszónok, Kapisztrán János magyar földön szervezett keresztes sereget, Hunyadi pedig zsoldossereg élén sietett a várparancsnok, Szilágyi Mihály megsegítésére. Így a törökkel csupán három erő tudott szembeszállni: Hunyadi saját költségen felszerelt hada, Kapisztrán János keresztesei és Kórógyi János macsói bán – Hunyadi szövetségesének – serege.

Az ostrom 1456. július 4-én kezdődött. A törökök a félkörben körülvett várat a Duna és a Száva közötti síkságról ágyúzták, komoly károkat okozva a falakban, és kétszáz összeláncolt hajóval teljes szélességében lezárták a Dunát Zimony fölött. Július 14-én Kapisztrán és Hunyadi flottája áttörte a dunai hajózárat, így megnyílt az út a felmentő sereg előtt a szorongatott várba. Hunyadi saját serege élén a védőkhöz csatlakozott, a keresztesek a Száva bal partján ütöttek tábort.

Fotó: MTI

A törökök július 21-én indították meg a döntő rohamot a szinte teljesen rommá lőtt vár ellen, öldöklő küzdelemben áttörték a külső védvonalat, és már a belső várat ostromolták. Másnap a Száva bal partjáról átkelő keresztesek, élükön a hetvenéves Kapisztránnal támadásba lendültek, Hunyadi a várból kitörve a török ágyúkat foglalta el, majd együttesen szétszórták az ostromlók derékhadát. A török sereg felszerelését hátrahagyva menekült, a szultán pedig egyes feljegyzések szerint a kudarc miatt véget akart vetni életének.

A győzelem után a török terjeszkedés hét évtizedre megtorpant, a délvidéki erősséget csak 1521-ben tudta bevenni I. Szulejmán. A nándorfehérvári diadal emlékére vezette be 1457-ben III. Callixtus pápa az Úr színeváltozása ünnepet augusztus 6-ra, a győzelmi hír vételének időpontjára. A közhiedelemmel ellentétben viszont a déli harangozást még az ütközet előtt rendelte el könyörgésként a török támadás miatt, és csak a győzelem után változtatta a hálaadás harangszavává.

A katonai diadalt nem sikerült kiaknázni: a keresztes had felbomlott, a csata után kitört pestisnek Hunyadi és Kapisztrán is áldozatául esett.

A nándorfehérvári győzelem a magyar hadtörténet legfényesebb lapjaira kívánkozik.

Forrás: http://magyaridok.hu/belfold/nandorfehervari-diadalra-emlekezik-nemzet-es-kereszteny-vilag-1985491/

Kép: "Ki áll amott a szirttetőn, Hunyad magas falánál ... Hunyadi ő, az ősz vitéz, Hazáját most nem éri vész..." /Czuczor Gergely/ Vajdahunyad várának egyik tornya. Fotó: Benkő Mihály.

Thuróczy János: Magyar Krónika (Részlet)

LV. fejezet

Nándorfejérvárnak a török császár által lett ostromlásáról

László király Buda várában időzött, és így telt el az Úr 1455. éve, ekkor a törökök császára, Mahomet, támadással fenyegette Magyarországot, és hírlett, hogy először Nándorfejérvárát akarja megvívni. Nagy gondba és töprengésbe sodorta ez a hír nemcsak Magyarország népét, de az összes szomszédos országot is, szinte az egész kereszténységet. Konstantinápoly kegyetlen megvétele lebegett a katolikus népek szeme előtt, és nem csekély volt mindnyájuk rémülete.

Maga a török császár szinte más ember lett, mióta Görögországon diadalt vett. Kívánságában és gőgjében fentebbre tört, s azt hitte, hogy általa megújulnak hajdani Nagy Sándor győzedelmes napjai. Mondják, így beszélt:

- Egy az isten az égben! A földön is csak egy fejedelem uralkodhatik!

Midőn ezek a híresztelések László királyhoz értek, a fiatal fejedelem mélységesen megfélemlett; nem kevésbé zavarodott meg a harcias német lelkületű Ulrik gróf, aki tanácsaival irányította a királyt. Nem is tanakodtak az ország biztonságáról, nem is készítettek fegyvert az ellenség ellen; mintha hírét sem hallották volna az egésznek, egy éjszaka, a sötétség leple alatt elhagyták Buda várát és sietvést Bécs városába igyekeztek. A budai vár őrség nélkül, nyitva maradt félhónapnál is tovább. Napról napra nőtt a nagy ellenség közeledésének rettenetes híre, fegyverhez azonban senki sem nyúlt.

Végre elérkezett a nyárnak az a szaka, mikor a zöld kalászfejeknek szemei kibontakoznak és érni kezdenek, Phoebus szekere pedig az Ikrek mezején haladt, midőn a törökök császára rettenetes ostrommal szállotta meg Nándorfejérvárát. Szörnyű és nagyszámú hadi készülettel és négyszázezernél több törökkel. A magas várfalakról szerteszét a körüli réteken, síkokon számlálhatatlannak látszott az ellenséges sátrak orma: áttekinthetetlen volt az ellenség teméntelen száma. Ezenfelül maga a császár vezérelt számos hajót, melyeket tengeri hajók módjára készítettek; ezekkel annyira megszállta a vár alatt folyó Duna és Száva vizét, hogy víziúton senki sem vihetett segítséget a várba.

Nagy fáradsággal szállíttatta oda a császár a Krusevác vára körül csodás buzgalommal összegyűjtött hadi gépeket, ostromgépeket és ágyúkat. Azt hitték, ilyeneket és ilyen mennyiségben még sose hordtak össze semmilyen várostromhoz: a vár nagysága tette ezt szükségessé.

A hadi gépeket végre a várnak a síkságra néző oldalán állították fel. Némelyekkel a vaskos várfalakat törték, mások pedig a magasba, a levegőbe hajigáltak óriási nagy köveket, amelyek a város falain belül óriási robajjal lehullva, villámként, hirtelen halállal öltek meg minden élőt, akit értek. Éjjel-nappal szüntelen dörögtek az elsütött hadigépek, és rettenetes morajuk elhallatszott több mint huszonnégy magyar mérföldnyire, egészen Szeged városáig és körös-körül a környékre. Folyton működtek a hadi gépek, szakadatlanul okádták a füstöt; a napfényes, tiszta eget sűrű ködfelhő árnyékolta be és a lengedező szellők kénbűzzel keveredtek; sem a forró nyári nap, sem a hűvös éj sötétje nem hagyott nyugtot ostromlóknak, ostromlottaknak egyaránt. Gyászos csatározással telt minden idő. Ekkora lövetéstől megromlottak a derék tornyok ormai, szétomlottak az épületek és földdel egyenlővé lettek az embereket és várat védő magas falak. Mit mondhatunk még? Csak azt, hogy a védők halálos félelemtől leverten várták utolsó napjukat.

Az ország minden részébe híre szállt az elkeseredett, hatalmas ostromnak: Magyarország főurai azonban tunyán, mintha aludnának, nem küldtek fegyveres oltalmat a veszendő várnak.

Elérkezett végre a félelmetes ostromláshoz a besztercei gróf úr, eme virtusra és vitézkedésre termett férfiú. Csekély számú zsoldosa volt csak a nagy ellenséggel szemben. Magyarországbeli, keresztjelet viselő számos népek is verődtek össze Kapisztránói János fráter alatt, hogy harcoljanak Krisztus nevéért. Lengyelország tájairól is jött háromszáz keresztes. Noha a gróf úr - mint előbb már elmondottuk volt - letette a kormányzóság gondját, szokott serénysége és virtusa azonban most is ösztökélte, hogy az ellenségre támadjon.

Utat-módot keresett tehát, miként távolítsa el a nevezett folyók hátáról az ellenséges hajókat, hogy fegyveres segítséget vihessen a szorongatott várnak. Végül hajókat szedett össze, megrakta keresztes népségből való fegyveresekkel, leküldte a Duna folyón az ellenséges hajókkal szembe.

Az ellenfelek hajói összecsaptak. Lőn nagy riadás a töröknél; a magyarok is magas hangon hívták segítségül az Úr Jézust. Egyik félnek sem volt menekvésre útja. A küzdelem keményen folyt. Mindkét részről indultak hajók a Duna nagy vizén; ezek közül sokan tátongó, halálos léket kapva, a mélybe süllyedtek. Oly nagy volt a vérontás, hogy a teméntelen öldökléstől a Duna tiszta vize véres foltokkal kavargott. A viadalban mindkétfelől rengeteg eleség jutott a halaknak. Végre hosszú, fáradságos harc után győztek a magyarok; keményen törtek a törökökre, s heves lángra lobbantották vaslánccal összekötözött hajóikat.

Midőn a török császár észrevette ezt, mondják, így szólt:

- Már ha nehezebben is, mégis betelik akaratunk!

A hajók csatáján győzelmet nyervén, a gróf úr nyomban átkelt a várba s így vigasztalta a csüggedt várkapitányokat, akik már csak a halált várták:

- Miért rémüldöztök? - mondotta. - Először láttok-e törököt? Jó néhányszor megszalasztottuk már őket, ha olykor magunk is futottunk előlük. Sokszor láttátok már őket, miért zavarodtok most meg tőlük? Nemde próbáltátok már fegyverüket, erejüket? Fiacskáim, bízzunk Krisztusban, kinek nevéért annyiszor ontottuk vérünket; harcoljunk bátran az Ő nevében ellenségünkkel. Nemde, meghalt Krisztus miérettünk? Haljunk meg mi is Őérette! Legyen tehát lelkünk állhatatos és vitézkedjünk a harcon. Tudjátok, hogy félénk az ellenség. Ha isten velünk, könnyen győzünk! Isten máskor meghátráltatta, megfutamította a törököt és futva űzte vissza hazájába. Kell-e még töprengenünk? Régen hadakoztok már vezérletem alatt: próbáljátok meg!

Ilyen és hasonló szavakkal és jelenléte által bátorságot öntött ismét beléjük a gróf úr. Új vitézekkel is erősítette a várat. Nagyszámú keresztest is vitt be oda: minthogy ezek közrendű népek voltak, fegyverforgatáshoz nem értettek, a gróf úr hadra szoktatta őket, amennyire lehetséges volt.

A török császár előzetesen már hallotta, hogy apja, Amurat, éltében ugyanezen Nándorfejérvára alatt hét hónapig vesztegelt ostrommal, de siker nélkül, és győzelem helyett szégyenszemre vonult el. Ezért ez a török császár hadnagyai előtt nem kicsinyég becsmérelte saját apját, és azt mondta, hogy ő ezt a várat tizenöt nap alatt veszi meg. Mikor vajdáinak legfőbbike, az anatóliai vajda, ezt a kérkedést hallotta, előbb engedelmet kért a szólásra, majd így válaszolt a császár beszédére:

- Nagy császár! Boldog vagyok, hogy szólhatok színed előtt! Félek mégis: az lesz a dolog vége, hogy elvesztem hozzám való kegyességedet. Tudnunk kell azonban, hogy a magyarok keményebben védik váraikat mint a görögök.

Midőn tehát a jeles tornyok orma leomlott, s a falak nagy része is földig roskadva hevert, a sáncot és várárkokat a földdel egy szintig feltöltötték, úgyhogy már semmi sem akadályozta az ellenség berohanását - felvirradt az ostrom tizenötödik napja, melyre a császár a vár bevételét ígérte. Hajnalpirkadáskor népének egész sokaságát felindította. Dobpergéssel, trombitaszóval és harsány kiáltozással szilajan támadtak. Megrohanták a várat és kegyetlen öldökléssel belsejébe hatoltak. Ámbár a magyarok kevesen voltak ahhoz, hogy megálljanak ekkora ellenséggel szemben, minden erejükkel védekeztek, sűrűn kiáltozva az Úr Jézus segítségéért, s keményen megvetették lábukat az omladékok közt, állva az ellenség támadását. Meg-megújult a véres harc, a vár utcáiban folyt a küzdelem. Hullottak a hullák, a levegőt zűrzavaros rivalgás töltötte be és számtalan fegyver csattogása; gyakran kényszerült hátrálásra hol az egyik, hol a másik fél.

Ott volt Kapisztránói János fráter is. Mintegy elragadtatásba esetten, a többi fráterek is vele a földre borultak, égi segítségért tárták elméjüket és karjukat, szemüket égre emelték és nyögdelve imádkoztak; elmondhatták volna a prófétával: Felemelem szememet a hegyekre, onnan jő a segítségem!

A besztercei gróf úr pedig hol fenyegetéssel, hol intő szavakkal ösztökélte őket a harcra. Szilágyi Mihály kapitány, Kanizsai László, katonai virtusokban jeleskedő ifjak s a gróf úr magával hozott harcosainak sora, valamint a keresztesek hada is mind a vár falainak omladékain állva, keményen harcoltak. Többször kiverték már a városból a törököt, de ádáz küzdelem árán újra visszatért, mígnem a magyarok fölé kerekedett.

A várban több épület kigyulladt, hevesen csaptak föl a lángok. A győzelem jeléül a falakon már több császári zászlót tűztek ki. Megszűnt az ellenállás reménye, a magyarok már hátrálni kényszerültek - ha lett volna, hova. Kit-kit az elkerülhetetlen halál képe rémített. Végre megértették, hogy nincs mód futásban keresniök menedéküket. Szorongattatásukban egy válthatja meg őket csak, a halál. Ismét nagy hangon hívták az Úr Jézus nevét, megfogták fegyverüket, felvették pajzsukat, és tőlük telhető bátorsággal támadtak az ellenségre. Megújult a halálos küzdelem; mindkét részen sokan vesztették vérüket, lelküket. De nem maradt el isten segedelme.

A magyarok vitéz, lelkes támadása hamar megzavarta az összes török csapatot, s hátat adva megfutottak. A magyarok pedig az ég segedelmével újra fellélegzettek és új erőre kaptak; kard élével üldözték őket, mígnem a vár rombolására hozott összes hadigép és egyéb ágyú védők nélkül maradt. A törökök összes erődítésére a magyarok tüzet szórtak; a tűzvető gépek csöveit pedig vitézül beszögezték.

A harc nem ért véget a nappal. Ami előbb a vár szűk utcáin folyt, a tágas mezőn folytatódott nagy kegyetlenséggel, mígnem a leszálló éj homálya elválasztotta az ellenfeleket. Az éj sűrű sötétje alatt maga a császár is megfutott táborából, szót sem szólva erről senkinek. Isten dicsőségére és a császár zavarodására úgy történt, hogy visszamaradt mind a hadi készület; az összes gép és az ágyúk különb-különb nemei is, amelyeket ide hurcolt, zsákmányul estek. Tulajdon népe mérhetetlen sokaságának veszte után, megtért hazájába, de rossznéven vette, ha ezután bárki is emlegette előtte a vár nevét.

Némelyek így beszélték el a császár bukását: Midőn hevesen dúlt a csata, és maga a császár hajtotta harcba embereit, mellét nyíl sebezte, és félholtan zuhant le lováról. Övéi felragadták és sátrába vitték. Mikor aztán éjszaka lett, látták a törökök, hogy az anatóliai vajda meg összes főembere elesett a csatában, nagy vereséget szenvedtek, és maga a császár is szinte odavan, alig lélegzik. Megrémültek, hogy hajnalra a magyarok rájuk támadnak: megfutamodtak, és a császárt is magukkal vitték. Hogy pedig ez ne szenvedjen még inkább az úti fáradalmaktól, másfelé térve, Zsarnó nevezetű várukba szállottak be. Mikor a császár ott magához tért és megkérdezte, hol van, megmondták neki a helyet; ekkor a császár így szólt:

- Miért és miképpen kerültünk erre a helyre?

- A magyarok legyőztek, az anatóliai vajda és a seregnek majd minden hadnagyi elestek - felelték -, mi is nagy vereséget szenvedtünk, és ami ennél is több, fölségedet is inkább halva mintsem élve láttuk. Ezért futottunk idáig.

Ismét kérdezte a császár, ott maradtak-e az ágyúk és egyéb hadi szerszámok. Azt felelték neki, minden ott maradt. A császár erre szívének mélységes keserűségétől megkeseredve mondotta:

- Adjatok nekem mérget, hadd vegyem ezt magamhoz. Inkább meghalok, semhogy gyalázattal térjek meg országomba.

Így esett a török császárnak Nándorfejérvárnál a magyarokkal vívott csatája. Fennhéjázó elmével, gőgös szemmel maga akart uralkodni az egész földkerekségen, s isten ítélete szerint paraszti kéztől vette vereségét, mely pedig inkább kapa- mint fegyverforgatásra való. Sok trombita, sok dob hangja mellett vidáman érkezett és csúnyán futott meg az éjszaka csöndjében.

Julier Ferenc ezredes Hunyadi János hadvezetéséről:

"Magyarország Hunyadi korában a törökkel szemben politikai és a hadászati védekezés állapotában volt. Törökország terjeszkedett. Magyarország csak meglevő birtokállományát akarta délfelé megvédeni. Ezt a védelmet Hunyadi offenzív módon oldotta meg. Hadművészetének talán ez a legfigyelemreméltóbb sajátsága. Még ott is, ahol a török váratlan támadása, vagy semmi módon ki nem egyenlíthető túlereje folytán eleinte a védekezésre szorul, mint az 1442. évi (erdélyi) és az 1456. évi (nándorfehérvári) hadjáratokaban, éles szemmel figyeli az alkalmat a védelemből a támadásra való átmenetre és hamarosan kezeibe ragadja az olyannyira fontos kezdeményezést.

Csatáiban a harcászati védelmet egyáltalában nem ismeri. Támadás és mindig támadás a jelszava, míg csak az ellenség valahol meg nem rendül, hogy ezt a kezdeti előnyt döntő sikerré fejleszthesse.

Hunyadi csatatervezésében megtaláljuk azokat a formákat, melyeket későbbi hadvezérek is sikeresen alkalmaztak. Így például a szentimrei csatában (1442) oly átkarolással idézi elő a döntést, mint Moltke a königgratzi csaában, a Karánsebes és Hátszeg köztt vívott csatában (1442) kettős átkarolással semmisíti meg a törököt, miként Hindenburg Tannenbergnél az oroszokat, 1444-ben Kunovicánál – visszavonulás közben – azt a megrohanást alkalmazza, mint Napoleon 1813-ban Hanaunál stb.

A nándorfehérvári dicső győzelemhez hasonlót azonban a történelem alig ismer. Szinte meseszerű az, ahogyan az ostromolt és erőszakos rohammal már majdnem bevett vár kis helyőrségének kirohanása felmentéssé és döntő győzelemmé fejlődött. Ez már a hadvezetés művészetének felső fokán túlemelkedő haditény és egyben személyes hőstett. Ennek végrehajtásához a csapatával összeforrott és istenített, lángeszű és vakmerő vezér és oly csapat kellett, melynek harci erényei nem csupán a nevelésben, hanem a fajban (értsd: nemzeti karakterben – B. I.) gyökereznek.

[...]

Hogy Hunyadi hány csatában vett részt, azt ma már aligha állapíthatjuk meg, de azt tudjuk, hogy az 1440-től 1456-ig terjedő 17 év alatt összesen 14 hadjáratot vezetett. Ez oly rekord, melynek a világtörténelemben csak kivételesen akad párja. Ennél több hadjáratot például a világnak Hannibal és Julius Caesar óta legnagyobb hadvezére, Napoleon sem vezetett.” [Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest 1930. (Reprint Bp. 1992.) 94-95. o.]

Kép: Vajdahunyad, a várak királya. Hunyadi János kormányzósága idején építette.

A hódmezei csata után az országból futni kényszerült Oldamér addig nem nyugodott, amíg a tatárokat rá nem bírta a Magyarországba való betörésre. A tatárok hatalmas birodalma Batu khán halála után megoszolva, annak unokáira szállott, akik közül a legkiválóbb Telebuga volt, aki az alsó Dnjeper mentén székelt. Tőle nyugatra, a Bugtól két oldalt, tovább nyugat felé egészen a Dnjeszterig terjeszkedve,[1] Batu öccsének unokája, Nogáj, alapított törzsével egy a többiektől független, hatalmas birodalmat, amelyet az ő nevéről a nogáji tatárok országának neveztek el. Az említett két törzs hatalmas had élén felkerekedve s útjokban a halicsi és ladoméri orosz fejedelmeket, köztük Danilovics Leót, IV. Béla vejét is kényszerítve, hogy hozzájuk csatlakozzanak, 1285. elején, talán február első napjaiban, a Vereckei szoroson át betörtek Magyarországba, amelynek északkeleti részét, rohanó árként lepték el. Számukat a mindent nagyító rettegés 200.000-re tette, az őket kisérő nőket és gyeremekeket nem is számítva s táboruk széltében hat, hosszában pedig tiz mérföldet foglalt el. Főszlopuk Borsodon, Hevesen át hihetetlen gyorsasággal Pestig nyomult előre, útközben gyilkolva, rabolva, fosztogatva és temérdek férfit, nőt és gyermeket összefogdosva. A megriadt nép ellenállni nem mert, hanem mindenki vagy elbújt, vagy eszeveszetten futott, hogy minél előbb a Dunántúlra juthasson; a fáma azt tartja, hogy a pesti révészek a menekülők átszállításából meggazdagodtak. IV. László király a betörés alkalmával a felvidéken tartózkodott. Az ifju Erzsébet királyné pedig a budai várba zárkózott és onnan szemlélte a pusztulást és a menekülők átszállítását a Dunán, de azt is látta, mint csaptak össze az innenső parton rekedtek a tatárokkal.

Egyes vidékeken, ahol nem volt oly számos a tatárok és kúnok pusztító hada, – így Hontban, Abaujban, Sárosban – a felfegyverkezett nép felvette a küzdelmet az ellenséggel s főleg az Abák szálltak vitézül szembe a dúló haddal. Igy többek között Dávidfia Amadé, Finta öccse csapatjával sok tatárt levágott és sok kiszabadított rabnak adta vissza szabadságát s győzedelme jeléül, tiz tatár fejét mutatta be László királynak. Sárosban a hires Baksa Simonfia György mester, aki sok vitéz tettéért nem rég kapta Sóvárt és környékét a királytól ajándékba, a Tarkői tetőt szemelte ki magának várhelyül és a maga köré gyüjtött rokonokkal, barátokkal, szomszédokkal ismételten és eredménnyel rohanta meg a tatárokat. Egy ilyen rohama közben Regécz alatt lebukott lováról, de hű szolgája Tamás a maga lovát adta neki és úgy mentette meg a haláltól. Dávidfia Amadéhoz hasonlóan ő is sok embert szabadított ki a tatárok fogságából s ő is rendre küldözgette a tatár fejeket a királynak mutatóba. A krónikák, persze túlzottan mintegy 26.000-re teszik ama tatárok számát, “akiket a magyarok és mások, házi tüzhelyüket védve, agyonvertek”.

Néhány heti kalandozás után a tatárok március közepe táján miután Danilovics Leót már előbb hazabocsátották, hogy országát a lengyelek ellen megvédje, megkezdték a visszavonulást, de nem azon az úton, amerre jöttek, hanem Erdélyen át. Itt aztán már nemcsak a lakósság, amely, ahol csak lehetett, hol nyiltan, hol lesállásokból rájuk támadt, hanem a rossz esős időjárás is ellenük szegődött. Erdélyben kivált Besztrercze és Torda vidéke sinylette meg átvonulásukat, míg egy nagy csapatjukat Toroczkó vidékének lakóssága, az aranyosmelléki székhelyek, “hazájuk és nemzetük szabadulásáért” ugyancsak sarokba szorították, mely alkalommal több mint 1000 ember szabadult ki siralmas rabságából. Ezen és egyéb hasonló kisebb sikereken felbuzdúlva és az erdélyi vajda, Barsa Lóránt útmutatásai szerint útjukat állva, a felfegyverkezett székely, oláh és szász nép, legkivált pedig a felette kedvezőtlen időjárás még sok ezer tatárt tett tönkre, úgy hogy a hagyomány szerint maga “Telebuga is csak gyalog, felesége pedig valami rossz gebén tudott csak kivergődni Magyarországból”. A menekülőket a magyarok még jó messze a határon túl is üzték.[2]

IV. László az elvonuló tatárok nyomában szintén Erdélybe sietett és maga is megelégedéssel tapasztalhatta, hogy az istentelen ellenséges hordák drágán fizették meg vakmerő rablási kalandvágyukat.

Az orosz krónikák némi eltéréssel emlékeznek meg a tatárok legyőzéséről. Szerintük, mihelyt hire jött, hogy a tatárok be szándékoznak törni Magyarországba, László király a nagy tatárjárás emlékének hatása alatt segítséget két Rómától és Konstantinápolytól is. Ennek eredményeként különösen nagyszámú oláh jött át Konstantinápoly környékéről, akik a magyarokkal egyesülve, kemény csatát vívtak a Tisza folyó mellett, ahol a tatárokat legyőzték. IV. László király, hogy kimutassa háláját az oláhok iránt, meghívta őket, telepedjenek le az ő országában és ne menjenek vissza Konstatinápoly vidékére, ahol az ő távollétük alatt feleségeiket és családjaikat úgyis a római katholikus hitre térítették. Miután az oláhok ez állítás igazságáról meggyőződtek, az ittmaradás mellett döntöttek, feltéve, hogy nem kényszerítik őket a görög ritus elhagyására. László király teljesítette kérelmüket, földet adott nekik Mármarosban, a Maros és a Tisza között, ahol magyar nőket véve feleségül, azokat a maguk óhitére téritették és velük békességben élve, új családot alapítottak.[3]

[1] Lásd a 19. sz. mellékletet.

[2] Bécsi Képes Krónika 208. – Ann. Vindob. Cont. M. G. Scr. IX. 713. – Lengyel évkönyvek u. o. XIX. 648. – Knauz, Monumenta Ecclesiae Strigoniensis II. 199. – Fejér, Cod. Dipl. V/3. 287. – Pauler id. m. II. 388. – Thuróczy, II. 79. – Hammer-Purgastall, Geschichte der Goldenen Horde in Kiptschak, 263.

[3] Szilágyi István, Kirándulás 19. (Századok 1889.)

Forrás: https://24.hu/tudomany/2016/07/05/nagyon-megbantak-hogy-ki-akartak-irtani-a-magyarokat/

Bárhogy is zajlott le a magyar állam Kárpát-medencébe költözése, azaz a honfoglalásnak nevezett folyamat, annyi tény, hogy a környező nagyhatalmaknak nagyon nem tetszett. Árpádék aktív és nagyon is sikeres “külpolitikájának” eredményeként viszont mindenkinek le kellett nyelnie a békát: érdekszférájukat egy új, erős hatalom szállta meg.

Egyedül a Keleti Frank Királyság nem nyugodott ebbe bele. A Svábföld, Frankföld, Szászföld és Bajorország alkotta állam az akkori Európa egyik legnagyobb hatalma volt, nem tűrte a konkurenciát a térségben. Több összecsapásról is tudunk a X. század elejéről, mígnem IV. (Gyermek) Lajos 907-ben úgy döntött, a magyarokat is az Avar Birodalom sorsára juttatja.

Szándékát elég érthető parancsban fejezte ki: „decretum… Ugros eliminandos esse”, vagyis  „elrendeljük… hogy a magyarok kiirtassanak”.

Súlyos hiba volt

Nem ismerjük a Kárpát-medencére törő had méreteit, a források eltérőek és nyilván túlzók. Történészek viszont annyiban egyetértenek, hogy 907 nyarán a korabeli Európa egyik legnagyobb létszámú, és legjobban felszerelt hadserege indult kelet felé.

"A hadvezérek a csapatokat három részre tagolják. Luitpold, az osztrák határ parancsnoka az északi parton, Theotmar salzburgi érsek a délin halad, a Dunán pedig hajókon a király rokona Sighard"

– írja a korábbi forrásokból dolgozó Aventinus, bajor történetíró a XVI. század elején.

Később kiderült, végzetes hiba volt a hatalmas, nehézkesen mozgó sereget így megosztani – főleg a magyarok közismerten gyors, robbanékony hadviselést gyakorló magyarokkal szemben. Először hagyták az ellenséget előre nyomulni, majd július 4-én Pozsony környékén megsemmisítették a déli hadoszlopot. Ezután felgyújtották a Dunán lassan csordogáló, hadtápot szállító hajókat, és még az éjjel könnyedén átúsztattak a folyó északi partjára.

Tiporják, gyilkolják a bajorokat

Július 5-én pedig döntő csapást mértek a frank sereg északi szárnyára is. Végzetes vereség volt ez, elestek a vezérek mind, a király is épphogy megmenekült – aki életben maradt, fejvesztve futott visszafelé. A siker titka pedig a magyarok számára hagyományos, pusztai harcmodor volt, amivel a modern, Európai hadviselés nem tudott mit kezdeni.

Aventinus:

"Mintha fürge lovaikkal akarnák áttörni a harcvonalat, nagy erővel támadnak, hatalmas nyílfelhőt bocsátanak ki. A bajorokat a szaruíjaikból kilőtt nyílvesszőkkel borítják el, majd ismét hátrálnak. Gyorsabbak nehéz fegyverzettel felszerelt seregünknél, amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek, s amilyen gyorsan jönnek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Amikor már azt hiszed, hogy győztél, a legnagyobb veszélyben találod magad… elsöprő rohammal ott teremnek, ugyanolyan hirtelen eltűnnek, először menekülést színlelnek, majd lovaikat megfordítva támadnak, nyilaznak, és dárdát vetnek, jobbról, balról, szemből vagy éppen hátulról körbe száguldoznak, kifárasztják a mieinket, majd minden oldalról ránk rontanak, a megfáradt bajorokat letiporják, legyilkolják…"

E hadviselés lényege, hogy a sereget több részre bontják, jó részét az ellenségtől távol elrejtik. A “maradék” indul támadásba, kisebb csetepatékkal, sűrű nyilazással, de a keményebb összecsapás elől megfut, csak húzza magára az ellent. Az pedig egyre diadalittasabban, egyre vakmerőbben, sokszor soraiban is megbomolva üldözi, mígnem besétál a csapdába, a távolabb várakozó magyar csapatok harapófogójába. Ekkor megfordulnak az addigi menekülők is, és a legjobb esetben is három oldalról támadva mérik ki a döntő csapást.

Sorsfordító győzelem

Magát a pozsonyi csatát történelmünk egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb győzelmeként értékelhetjük. Nevezhetjük Mohács pozitív párjának, jelentőségében talán a nándorfehérvári diadal ér fel vele. A magyar állam nemcsak megvédte magát egy nagyhatalom ellen, de súlyos csapást mért annak hadseregére. Olyan súlyosat, hogy német földről több mint egy évszázadig, 1030-ig nem indult támadás a Kárpát-medencébe.

A csúnya vereséget egyébként a németek is elismerték: „Nagyon szerencsétlen harc folyt Brezalauspurchnál (Pozsony) július 4-én” – írja a Salzburgi Évkönyv. A Sváb Évkönyv pedig:

"A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták. A bajorok teljes hadseregét megsemmisítették a magyarok."

***

TÓTH TIBOR ÉS BENKŐ MIHÁLY BARÁTAI JEGYZETE

A magyar sereg felszereltsége, harcedzettsége felülhaladta a támadókét:

RÉSZLET BÖLCS LEO BIZÁNCI CSÁSZÁR TAKTIKA C. MŰVÉBŐL
"....A szkíta népeknek tehát, mondhatni, egyforma életmódjuk és szervezetük van: sok fő alatt állnak, és a dolgokkal szemben közönyösek; általában nomád életet élnek. Csupán a bolgárok és kívülük még a türkök (A bizánci szerzők így hívták a MAGYAROK-at, mivel az összeomló Türk Birodalomból jöttek ki.) népe fordít gondot hadirendre, mely hasonló náluk, s így a többi szkíta népnél nagyobb erővel vívják a közelharcokat, és egy főnek az uralma alatt állnak. (Kiemelések tőlem - B. I.)

... szólni fogunk a türkök szervezetéről és hadirendjéről, mely keveset vagy mit sem különbözik a bolgárokétól: hogy férfiakban gazdag és szabad ez a nép, s egyéb pompát és bőséget mellőzvén, csupán arra van gondja, hogy vitézül viselkedjék a maga ellenségeivel szemben
Ez a nép tehát, amely egy fő alatt áll, fellebbvalóitól kemény és súlyos büntetéseket áll ki elkövetett vétkeiért, s nem szeretet, hanem félelem tartja őt féken; a fáradalmakat és nehézségeket derekasan tűrik, dacolnak a hőséggel és faggyal és a szükségesekben való egyéb nélkülözéssel, mint afféle nomád nép ...

Ügyesen kilesik a kedvező alkalmakat, és ellenségeiket nem annyira karjukkal és haderejükkel igyekeznek leverni, mint inkább csel, rajtaütés és a szükségesekben való megszorítás útján. Fegyverzetük kard, bőrpáncél, íj és kopja, s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják. Üldöztetés közben azonban inkább íjukkal szerzik meg az előnyt. De nemcsak ők maguk viselnek fegyvert, hanem az előkelők lovainak szügyét is vas vagy nemez fedi. Sok gondot fordítanak rá, hogy gyakorolják magukat a lóhátról való nyilazásban is.Követi őket nagy csapat ló, mén és kanca is, részint táplálékul és tejivás végett, részint pedig sokaság látszatának keltése végett.
Nem ütnek körülárkolt tábort, mint a rómaiak, hanem a háború napjáig nemzetségek és törzsek szerint szétszéledve, télen-nyáron folyvást legeltetik lovaikat; háború idején pedig a szükséges lovakat maguk mellet tartva és béklyóba verve őrzik türk sátraik közelében a csatarendbe állás idejéig; s a csatarendbe álláshoz éjnek idején kezdenek...."

Ibn Ruszta 870 körül a következőket írja a magyar haderő létszámáról, szervezetéről:

[A magyarok főnöke] "20,000 lovassal vonul ki, neve: kende. Ez azonban csak névleges címe a királyuknak, minthogy azt az embert, aki királyként uralkodik fölöttük, dzsilának hívják. (gyula)."

A 24.hu hírportál – a Sanoma Media Kiadó Best of 1990-2009. emlékkönyvének aktuális számából merítve – 2011-ben vizsgálta a hun-magyar kapcsolat kérdését, majd Szabados György történésszel, az MTA-SZTE-MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársával készített interjúk segítségével sorozatot indított az őstörténet-kutatással kapcsolatos tudománytörténeti helyzet és a jövő feladatainak feltárása érdekében. A 2011. V. – X. hónap között megjelent sorozatot - HUNOK ÉS MAGYAROK - FORDULAT AZ ŐSTÖRTÉNETKUTATÁSBAN I. rész, illetőleg HUNOK ÉS MAGYAROK – FORDULAT AZ ŐSTÖRTÉNETKUTATÁSBAN II. rész  – címmel korábban ismertettük. A sorozat további részeit az alábbiak szerint közöljük.

TARTALOM

1. Magyar állam a Kárpátokon kívül, Bihari Dániel, tud újságíró. 2011. 11. 20. 10:00
https://24.hu/belfold/2011/11/20/magyar-allam-a-karpatokon-kivul/

2. Vérrel írták első „alkotmányunkat”, Bihari Dániel tud újságíró. 2011. 12. 04. 08:00
https://24.hu/belfold/2011/12/04/verrel-irtak-elso-alkotmanyunkat/

3. Magyarok várták a magyarokat?, Bihari Dániel tud újságíró. 2011. 12. 18. 08:00
https://24.hu/belfold/2011/12/18/magyarok-vartak-a-magyarokat/

4. Etelközi menekültből Európa félelme? Bihari Dániel tud újságíró. 2011. 12. 28. 15:00
https://24.hu/belfold/2011/12/28/etelkozi-menekultbol-europa-felelme/

5. Álmosnak köszönhetjük Magyarországot Bihari Dániel tud újságíró. 2012. 01. 22. 14:00
https://24.hu/belfold/2012/01/22/almosnak-koszonhetjuk-magyarorszagot/

6. Múlt időbe tettük a „nagymorvákat”, Bihari Dániel tud újságíró. 2012. 02. 05. 08:00
https://24.hu/belfold/2012/02/05/mult-idobe-tettuk-a-nagymorvakat/

7. Maugerisz leszármazottja lehetett Álmos nagyfejedelem Bihari Dániel tud újságíró. 2017. 02. 20. 13:46
https://24.hu/elet-stilus/2017/02/20/maugerisz-leszarmazottja-lehetett-almos-nagyfejedelem/

1. Magyar állam a Kárpátokon kívül

Szent István csak királyként volt első: Levedi évszázaddal korábban a magyarok független „elő-államának” első vajdája volt, míg István őse, Álmos a IX. század derekán Etelközben már ténylegesen állami keretek közé szervezte meg a magyarságot.

A történelmi köztudat Szent Istvánt tartja államalapítónak, ami után logikus, hogy 1000-re, István megkoronázásának időpontjára teszi a magyar állam megszületését. Felmerül viszont a kérdés, hogy ez esetben minek nevezhetjük azt a szervezeti formát, amelyben őseink több mint száz évig irányították életüket a Kárpát-medencében? Méghozzá olyan sikeresen, hogy eredményeikre alapozva a szent király keresztény állama rövid idő alatt Európa egyik legstabilabb és legerősebb országává fejlődött.

Állam: hatalom és függetlenség

Állam volt ez a szervezeti forma, bár nem keresztény típusú állam. Sőt, talán meghökkentő, de az első magyar államot nem is a Kárpátok közt, hanem azon túl, az Etelköznek (Folyóköz) nevezett területen, valahol a mai Ukrajna, Moldova és Románia földjén kell keresnünk – mondja az FN24-nek Szabados György történész. Mindenekelőtt azonban az állam fogalmát kell tisztáznunk, ami nem is olyan egyszerű feladat. Az állam Paczolay Péter szavaival „a fogalmak azon kellemetlen fajtájába tartozik, mely a szaktudományok képviselőit szüntelen és szüntelen újraelemzésre és újraértelmezésre ingerli… az állam olyan történeti kategória, melynek leírni kívánt és remélt tárgya, az állam mint intézmény folyamatosan változik”

Néhány fogódzó azért mégis van, amelyek mentén megállapíthatjuk, hogy egy képződményt tekinthetünk-e államnak. Ezek a hatalom, a terület és a lakosság, azaz defníciószerűen: adott terület lakosai felett gyakorolt tartós, független, intézményes teljhatalom – fogalmazza meg az MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársa. A magyarság minden mástól elkülönülő entitásként a IX. században jelent meg az írott történelemben. Az ezt megelőző állapotokra Bíborbanszületett Konstantin, bizánci császár X. században készült államkormányzati műve ad betekintést, aki türknek (régebbi nevükön pedig erős szabirnak) nevezi a magyarokat.

A magyar szövetségi elő-állam

„A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, azon a helyen, melyet első vajdájuk nevéről Levédiának neveznek, amely vajdát tulajdonnevén Levedinek, méltóságánál fogva pedig, miként az utána való többit is, vajdának hívták… De abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem valamilyen okból szávartü ászfalünek nevezték. A türkök hét törzsből állottak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük, akik közül az első vajda volt az előbb említett Levedi. Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig, s minden háborújukban együtt harcoltak a kazárokkal.” A szávartü ászfalü erős, vagy rendíthetetlen szabirokat jelent, erről bővebben ide kattintva olvashat.

Fejedelmi személyek – Juhos Kiss-Sándor festőművész alkotása

Ez egyfajta elő-államot, vagyis egy független, szövetségi rendszert takarhat, amit „vajdák” kormányoztak. Közülük, mint első az egyenlők közt kiemelkedik Levedi, aki viszont nem volt még fejedelem, vagyis egyeduralkodó. Azért érdemes elő-államnak tartani ezt a képződményt, mert igazából nem tudni, hogy a monarchikus teljhatalmat nem birtokló Levedi első vajda befolyása meddig terjedt ki. Azt sem tudjuk pontosan, mikor állt fenn ez az állapot, a császár előadása ugyanis a datálás szempontjából annyira bizonytalan, hogy okkal merült fel: Levedi nem volt kortársa Álmosnak, Árpádnak, hanem sokkal előbb élt, és csak utólag csúsztatta össze a császár a két időszak szereplőit.

Két végpont létezik, amelyek tág keretei között elhelyezhetjük Levedi életidejét. A kazár birodalom a VII. században emelkedett fel, és Konstantin szerint a magyarok velük szövetségben harcoltak. Álmos fejedelem a IX. század elején született, az ő személye pedig már az etelközi tartózkodáshoz köthető. Vagyis a Levedi nevével fémjelzett „magyar szövetségi elő-állam” valamikor a VII. és a IX. század között állhatott fenn.

Nem volt kazár fennhatóság

Sok történész úgy véli, hogy Levédiában a magyarok a Kazár Kaganátus fennhatósága alatt éltek, ám azon vita folyik, hogy ez három, harminc, vagy sokkal több, akár 300 évig tartott-e. A források azonban ezt a függést korántsem erősítik meg, sőt, ahogy Szabados György fogalmaz: az általunk bizánci és muszlim kútfők által elérhetővé tett történelemben a magyarság mindig függetlenül élt a kazárok mellett. Az alávetettség elleni érveket a helyhiány miatt nem tudjuk mind felsorolni, de álljon itt három tény.

Az első, hogy megbízható források szerint a kazár uralkodó központi hadserege – a kisegítő és segédcsapatok nélkül – 10–12 ezer főt számlált, míg ugyanebben az időben a magyaroké kétszer annyit, 20 ezer harcost. Ugye nem kell feltenni a költői kérdést, hogy ilyen erőviszonyok mellett ki kit vonhat az uralma alá? Főleg úgy, hogy – második tényként említendő – a kazárok a magyarok ellen sáncrendszerrel, erőddel védekeztek. És a harmadik, a kabarok ügye. magyarokhoz egy jelentősebb kazár népesség (a kabarok) is csatlakozott, amit a Kazár Birodalom uralkodója sem megakadályozni, sem megbosszulni nem tudott.

Az első magyar állam: Álmos monarchiája

Sokkal tisztább a kép Álmos idején, a IX. század derekán, amikor a magyarság Etelközben élt, egy fejedelem által irányított monarchiában. Muszlim írásos emlékek szerint a főhatalmat a kende viselte, mellette működött a hadvezéri és bírói feladatokat ellátó gyula. Más források azonban nem említik, hogy a fejedelem tisztségneve kende lett volna. Mint Bíborbanszületett Konstantin, aki arkhónnak nevezi a magyarok vezetőjét, ami egyeduralkodót jelent, fejedelmet. Sőt, Árpádra a nagyfejedelem megjelölést is használja. Mégis, hogyan működött és hogyan épült fel a Magyar Nagyfejedelemség intézményrendszere a IX. század közepén? Talán már nem meglepő, ha a korszakot jellemző kínzó forráshiányra hivatkozva a válasz: nem tudjuk.

Konstantin X. századra vonatkozó leírásából feltételezhetjük, hogy a főhatalmat a fejedelem birtokolta, a hatalom második szintjén két főméltóság, a gyula és a horka állt. (Láttuk, a gyuláról a muszlim írók is tudnak, de a horkáról nem.) Ők működtek hadvezérként és látták el a bírói feladatokat. A harmadik szinten a hét vagy nyolc nemzetség (törzs?) vezetőjét találjuk. Ennél több részletet azonban nem ismerünk. Kanyarodjunk vissza az alapkérdéshez, államnak tekinthejük-e az etelközi nagyfejedelemséget? Röviden, igen. Részletezve pedig feleltessük meg a cikk elején az államról felállított „alapdefiníciónak”. Az intézményes főhatalom adott, élén a nagyfejedelemmel. Az uralkodó után következő gyula és horka intézményrendszere is tartósnak tekinthető, mert a méltóságok túlélték viselőjüket, magyarul egymás után több személy is viselte a horka, illetve a gyula címet.

Nem tudjuk azonban, mennyi ideig állt fenn a magyar állam Etelközben, Szabados György szerint körülbelül „két nemzedéknyit”, azaz valamivel több, mint fél évszázadot. Ez idő alatt azonban teljesült a függetlenség kritériuma is, hiszen a magyar nagyfejedelem egyetlen birodalomnak vagy uralkodónak sem volt alávetve. Sőt, igen erős támadó külpolitikát folytatott. Időről időre megtámadta és adóztatta az európai szláv népeket, hadjáratokat vezetett délre, a bolgárok ellen, és többek között a magyar veszély miatt emelte bizánci segítséggel Sarkel erődjét a Kazár Kaganátus. De a 860-as évektől nyugati kútfőkben is rendszeresen feltűntek támadó magyar hadseregek: 881-ben például kabarokkal karöltve Bécs alatt, a század végén pedig Észak-Itáliában.

A IX. században tehát magyarokat találunk Közép-, Dél- és Nyugat-Európa hadszínterein. Az expanzív, életerős külpolitika pedig az ezt éltető állami gépezet folytonosságát és sikeres működését jelenti. Sajnos nem tudjuk, volt-e adminisztráció; hogyan nézett ki a települések szerkezete; hogyan szabályozták a szokásjogot, stb. Összegzésként viszont elmondhatjuk, hogy bizonyos „államjelenségekre” utaló közvetlen és közvetett forrásnyomok alapján Álmos erős etelközi monarchiája a szűk források dacára is az állam ismérveit mutatja. Épen ezért jó lenne, ha a történelmi köztudat Álmos nagyfejedelmet érdemei szerint, mint az első magyar államalapítót tisztelné – fogalmaz Szabados György.

Hogyan emelkedett fel Álmos? Ez az erős állam végül miért hagyta el Etelközt? Kényszerből, vagy saját elhatározásból költözött be a Kárpát-medencébe? Az erre adható lehetséges válasz a korai történelmünk kérdéseit feszegető sorozatunk következő részének témája lesz.

2. Vérrel írták első „alkotmányunkat”

Álmos nagyfejedelem a IX. század derekán szervezte meg a magyarok első államát, amikor hét fejedelmi személy vérrel pecsételte meg a szerződést: Álmos örökletes vezetésével új hazát keresnek, és átköltöznek a Kárpát-medencébe. Nem űzte senki, a „történelem fizikája” vonzotta ide őket.

 „A hét fejedelmi személy, akiket a mai napig hétmagyarnak hívnak, nem tűrte tovább a hely szűkét, tanácsot tartott, hogy szülőföldjüket elhagyva olyan területet foglaljanak el, amelyet benépesíthetnek… Választásuk Pannónia földjére esett, amelyről az a hír járta, hogy annak az Attila királynak a földje, akitől Álmos fejedelem, Árpád apja származott Akkor a hét fejedelmi személy közös és végérvényes döntésre jutott, miszerint a megkezdett utat csak úgy tudják véghezvinni, hogy ha fejedelmet és parancsolót választanak…”

„Akkor egyhangúan így szóltak Álmos fejedelemhez: >> A mai naptól fogva téged választunk meg fejedelmünkké és parancsolónkká. Ahova a sors elvezet téged, oda mi is követünk << Akkor az említett férfiúk megerősítették Álmos fejedelemnek tett esküjüket: pogány módra vérüket egy edénybe csorgatták. Bár pogányok voltak, közösen tett hűségesküjüket halálukig megtartották a következők szerint. Az eskü első pontja úgy hangzott, hogy hogy maguk és utódaik fejedelme mindenkor Álmos nemzetségéből származzék…” – idézi Anonymust sorozatunk állandó szakértője, Szabados György történész, az MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársa.

Esküjüket halálukig megtartották. Juhos-Kiss Sándor festőművész alkotása

Csak Attila örökéért jöttek?

Ez volt a vérszerződés, az etelközi államalapítási aktus, a főszereplők nevét mindenki ismeri: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm, az időpont pedig valamikor a IX. század közepe. Álmos elsőségét feltételezhetően saját rátermettségének és származásának köszönheti, nemzetsége ugyanis a hun Attila királytól származtatta magát, ami akár még történetileg is megállja a helyét.

Őstörténetünk kérdéseit feszegető sorozatunk korábbi részét ott hagytuk abba, hogy az etelközi állam független volt, életerős, aktív külpolitikájával pedig a térség egyik fontos szereplőjének számított. Ha azonban ilyen stabil és erős volt a fejedelemség, vajon miért döntöttek őseink mégis úgy, hogy elhagyják területüket, és még nyugatabbra költöznek? Zárójelben jegyezzük meg: Etelközt nem adták fel, újabban előkerültek olyan régészeti leletek, amelyek a magyarság X. századi jelenlétét bizonyítják a térségben – de erről későbbi cikkünkben esik majd szó.

III. Béla jegyzője a miértre nem ad ellenőrizhető választ. Nem valószínű, hogy „Attila örökét” jöttek volna „visszavenni”, még ha Álmosban élt is a leszármazás tudata, csak ezért egy egész népet átköltöztetni enyhén szólva is túlzás lett volna. Az sem bizonyítható, hogy a „hely szűke” lett volna az ok, hiszen nem ismerjük Etelköz kiterjedését. Szabados György szerint az okok egy részét Közép- és Kelet-Európa domborzati térképére pillantva érthetjük meg.

A honfoglalásról

A ma honfoglalásnak ismert aktus a valóságban a magyar állam évtizedekig elnyúló súlypontáthelyezése volt. Jóval bonyolultabb és összetettebb annál, hogy egy cikkben összefoglalhassuk. Ezért őstörténetünk kérdéseit feszegető sorozatunkat itt felaprózzuk, hogy megértsük: miért indult Álmos népe a Kárpát-medencébe, és hogyan foglalta el a földet, amit azóta is úgy hívunk, Magyarország. Elöljáróban: nem a besenyők kergették idáig…

Biztonságos otthon

Etelköz valahol a mai Ukrajna, Moldova és Románia földjén feküdt, a végtelen steppe határán, a Kelet-Európai Síkvidék délnyugati csücskén. A kulcsszó ez utóbbi elnevezés, a minden oldalról nyitott és támadható síkság. Álmos megválasztásával ugyanis a magyarság az állami lét olyan minőségi fokára jutott, amelynek fennmaradásához hosszabb távon már jól védhető, stabil természeti határokra volt szükség. Épp olyanra, mint amit szomszédos Kárpát-medence nyújthatott.

Mai országunk területén minden adott volt, ami Etelközben: bőséges vízforrások, növénytermesztésre és állattenyésztésre alkalmas területek, és mindez a Kárpátok védelmét élvezte. Léteztek persze birodalmak a pusztán is, erősek, évszázadokig fennállók, de ne felejtsük el, hogy a ma ismert több tucatnyi „steppei nép” közül egyedül a magyarságnak sikerült tartós, keresztény államot alkotnia, sőt egyáltalán fennmaradnia Európában. És ebben volt döntő szerepe az új haza természeti adottságainak.

A történelem fizikája

A természetföldrajzi vonzerő mellett az átköltözés másik fő indokát a „történelemben lévő fizika” magyarázza. Eszerint ha bármely területen széttagoltság uralkodik, politikai, hatalmi űr keletkezik, az mágnesként vonzza a szomszédos, hódításra képes közösségeket. Márpedig a IX. században a Kárpát-medence épp ilyen, állam nélküli korszakát élte. Iskolapéldája ez annak, hogy egy térség etnikai és állami története sokszor egymástól teljesen független – jegyzi meg Szabados György.

Az új hazában. Részlet Munkácsy MIhály Honfoglalás című festményéből

Nézzük, miről is van szó. A IX. század elején a belviszály, valamint a szomszédos frankok és bolgárok támadásai miatt a medencét tartósan, majdnem negyed évezredig birtokló avar állam széthullott. A környező hatalmak azonban még együtt sem voltak annyira erősek, hogy kitöltsék az így keletkezett űrt. A Dunántúl egy részét a Keleti Frank Birodalom ellenőrizte, Dél-Erdélyre és a Temesközre a bolgárok igyekezték kiterjeszteni fennhatóságukat: telepeket hoztak létre, ellenőrizték a sóbányákat, katonai előörsöket telepítettek, de megerősödni nem tudtak a vidéken. Délen, a Száván túl létezett még egy erőtér, Horvátország, továbbá tőle keletre Ómorávia (tévesen: Nagymorva Birodalom): e két utóbbi képlet azonban nem befolyásolta a Kárpát-medence történelmét.

Bár kívülről többen „csipegették”, a későbbi Magyar Királyság legnagyobb területe a IX. században mégis politikai senki földjének számított. De Erdély és a Felvidék magas hegységei kivételével korántsem volt lakatlan! A medencét nagy tömegben az egykori avar állam lakosainak leszármazottai – főleg steppei népelemek – töltötték ki.

Adott tehát egy földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozó, katonailag erős közösség, amely Álmos megválasztásával végérvényesen az államiság útjára lépett. Jelen cikkünk címébe ezért vettük fel ezt a sarkos megfogalmazást, hiszen a vérszerződésbe foglalt vállalás évszázadok távlatából visszatekintve is sikeresnek bizonyult: erős monarchia, dinasztikus állam született Etelköz földjén. Adott másfelől a szomszédságban egy természeti kincsekkel bővelkedő, politikailag széttagolt terület, amely a hegykoszorúnak köszönhetően kiválóan védhető egységet alkot, a törzsterület avar lakossága pedig egyáltalán nem ellenséges a magyarokkal. Ebben a helyzetben az lett volna furcsa, ha Álmos Etelközben marad a népével – fogalja össze a választ a cikkünk elején feltett kérdésre Szabados György.

Miért fogadták az avarok „barátsággal” a magyarságot? Mit jelent a kettős honfoglalás elmélete? Miért nem igaz, hogy az egész honfoglalásnak nevezett folyamat a besenyők előli fejvesztett menekülés volt? Ezekről lesz szó sorozatunk következő részeiben.

3. Magyarok várták a magyarokat?

A honfoglalás alkalmából őseink tönkreverték a Kárpát-medence felé nyújtózó szomszédos hatalmakat. Megtehették, a hátországban béke honolt: nem ellenségek várták itt őket.

Az Etelközben élő magyarok valamikor a IX. század derekán választották vezérükké Álmost, esküjüket vérrel pecsételték meg. Az így megszülető Magyar Nagyfejedelemség rövidesen megkezdte súlypontjának áthelyezését a jól védhető, természeti kincsekben gazdag és éppen politikai senkiföldjének számító Kárpát-medencébe. A korszakból fennmaradt gyér forrásadatok alapján úgy tűnik, meglepően könnyű dolguk volt, ami a kettős honfoglalás elméletét veti fel – ezzel folytatjuk az FN24 őstörténetünk kérdéseit feszegető sorozatát.

Nincs egyenes vonalú etnogenezis

Amióta létezik magyar történetírás, nyomon követhető benne a többszöri honfoglalás elmélete, azaz hogy a Kárpát-medencében Árpád előtt is élhettek magyarok. Írott forrásaink – persze kicsit leegyszerűsítve – úgy kötik össze a két markáns, ám egymástól távol eső Kárpát-medencei magyar jelenlétet, hogy Attila, hun király halála után fia, Csaba vezetésével eleink visszatértek Szkítiába. Ott aztán sokasodtak, megerősödtek, majd Árpád vezetésével elindultak átvenni Attila örökségét – ismerteti a kezdeteket Szabados György történész, sorozatunk állandó szakértője, az MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársa.

A honfoglaláskor

A ma honfoglalásnak ismert aktus a valóságban a magyar állam évtizedekig elnyúló súlypontáthelyezése volt. Jóval bonyolultabb és összetettebb annál, hogy egy cikkben összefoglalhassuk. Ezért őstörténetünk kérdéseit feszegető sorozatunkat itt felaprózzuk, hogy megértsük: miért indult Álmos népe a Kárpát-medencébe, és hogyan foglalta el a földet, amit azóta is úgy hívunk, Magyarország. Elöljáróban: nem a besenyők kergették idáig…

Kettős, hármas, egyes honfoglalás-szemléletek

A „kettős honfoglalás” elméletének, ha úgy teszik, legtávolabbi előképe a hun–magyar őstörténeti kettősség volt, ami az Árpád-kor óta nyomon követhető íráshagyományunkban. Krónikaíróinkat monarchikus érdeklődés jellemezte, céljuk az államtörténet, az uralkodóház és az előkelők történetének megírása volt. Feltehetően ezért nem ejtenek szót arról az Avar Birodalomról, amely a „közbülső idő” jó részében kitöltötte a Kárpát-medencét. Az Árpádok Attila-hagyományára ugyanis nem fűzték fel az avar kagánokat, ezért nem is említették őket a folytonosságot hangsúlyozó írásaikban – véli a történész.

Az avarokra Mátyás király itáliai humanista történetírója, a nyugati krónikákat is jól ismerő Bonfini figyelt fel, és munkásságának nyomán jutott történetírásunkba a hun–avar–magyar folytonosság tudata a XVIII. századig. Ekkor Pray György jezsuita tudós, a magyar kritikai történetírás atyja ezt a hármasra bővített őstörténeti elgondolást új történelemszemlélettel értelmezte át. Szakított az egyenes vonalú etnogenezissel és a magyar nép születését több irányból táplálkozó, egymás mellett párhuzamosan futó szálak összefonódásaként írta le. Eszerint rokon népek más és más helyeken lejátszódó története együtt adja a magyarság történetét.

A XVIII. század közepén azonban jött az „anonymusi fordulat”, azaz ekkor fedezték fel a Gesta Hungarorumot, III. Béla király Névtelen Jegyzőjének művét. Az érdeklődés ettől fogva az Álmos-Árpád vonalra irányult, a korábbi idők háttérbe szorultak. Majd miután a XIX. században a nyelvészek kizárólagos érvényre törekedve kapcsolódtak be az őstörténet kutatásába, a Pray által helyesen felismert előidő-szemlélet elsikkadt.

Kettős honfoglalás a mai értelemben

A mai értelemben vett kettős honfoglalás a XIX. század végének szülötte, és már korántsem a hun–magyar kettősségről szól: „Árpád nemcsak idegeneket, nemcsak rokon népeket, hanem magyarokat is talált e hazában” – idézi Szabados az elméletet először megfogalmazó Nagy Géza történészt.

A kettős honfoglalás kimunkálója László Gyula volt, és az ő munkásságának köszönhetően terjedt el a köztudatban is. Eszerint már Álmos és Árpád népének bejövetele előtt éltek magyarok a Kárpát-medencében: 670 tájékán költözött be ide az a régészeti leletek alapján griffes-indás kultúrájú népcsoport, amely valójában onogur magyarokat rejthet. Erre azonban csak nagyon csekély számú és elszórt adat utal: nyelvemlékek, írott források nincsenek, a régészeti leletek alapján pedig nem mindig lehet megállapítani, hogy egy-egy tárgy alapján felismerhető kultúra milyen identitással rendelkezett. A közvetlen bizonyítás igencsak gyenge lábakon áll, ami azonban nem a nemlét bizonyítéka, hanem a bizonyíték nemléte.

Az avarok pusztáin békésen kóboroltak, míg másfelé…

Szabados György szerint valószínű a feltételezés, hogy a honfoglalást megelőzően a ma magyarnak nevezett nyelvet beszélő közösség élhetett a Kárpát-medencében az Avar Birodalom részeként. És hogyan kerültek ide? Sorozatunk korábbi részében már beszéltünk a magyarság három részre szakadásáról. Semmi nem cáfolja azt a lehetőséget, hogy lehetett akár egy negyedik, más néven lappangó „magyar” etnikai egység is, amely történetesen eljutott a Kárpát-medencébe még Árpád előtt. Évszázadokig megőrizhették nyelvüket, miként a XIII. században Julianus és Ottó által megtalált baskír és szavárd magyarok is megértették a közös nyelvet. Források hiányában azonban fenti gondolatmenet nem több, mint életszerű feltételezés – figyelmeztet a történész.

Ha emlékszünk még a több szálon futó etnogenezis tételére, akkor fentiek szempontjából fontos, hogy az érkező magyarság igencsak jó kapcsolatot ápolt az itt talált népességgel. Ma már történelmi tény, hogy ezek steppei népelemek voltak, az egykori Avar Birodalom lakosainak leszármazottai, akik kitöltötték a Kárpát-medence törzsterületét. Az avar–magyar kapcsolatokról is igencsak szűkös információkkal rendelkezünk, leginkább másodlagos források és „ráutaló magatartás” alapján tudunk következtetni.

A magyarok „Először is a pannónok és az avarok pusztáin kóboroltak, vadászattal és halászattal szerezvén meg mindennapi táplálékukat; ezután ismétlődő ellenséges támadásokkal törtek a karantánok, morvák és a bolgárok határterületeire; kevés embert karddal, több ezret pedig nyilakkal pusztítottak el, amelyeket oly gyakorisággal lőnek ki szaru-íjaikból, hogy lövéseiket bajosan lehet elhárítani.” – írja Regino prümi apát.

Tehát a magyarok békésen jönnek-mennek az avarok területén, miközben kőkemény támadásokat intéznek a szomszédos területek ellen. Az „avarok pusztái” kifejezés ugyanis itt nem az egykor avarok által birtokolt, de már lakatlan területet jelenti, hanem a síkvidéken honos avar közösségekre utal. A IX–X. (!) századi avar továbbélést ezen kívül más feljegyzések, valamint régészeti leletek is bizonyítják.

Barátságos fogadtatás

Tudni való: a Magyar Nagyfejedelemség szállásváltása folyamatos, kifelé irányuló támadások közt történt valamikor a IX. század utolsó negyedében. Magyar hadak 881-ben Bécs alatt harcoltak, 899-900 telét pedig egy nagyobb katonai kontingens Észak-Itáliában töltötte. Ez pedig azt jelenti, hogy őseink tökéletes biztonságban érezték magukat a Kárpát-medencében: nemcsak az állítólagos besenyő támadás ellen nem kellett védekezniük, de a hátország katonai biztosítására sem volt szükségük.

A magyar és az avarnak nevezett társadalom békésen, harmonikusan olvadt össze, vagyis a IX. század végére az avarok – nyelvüktől, nyelveiktől függetlenül – a magyar etnogenezis részévé váltak. A „sok lúd disznót győz” elve alapján valószínűsíthető, hogy éltek közöttük magyarok Árpád előtt is, ám nem tudjuk, hányan voltak a helyben lakók és milyen létszámban érkeztek ide magyarok. Mint ahogy azt sem, ki milyen nyelven beszélt. Annyi bizonyos, hogy az első, reprezentatív magyar nyelvemlék, a tihanyi apátság alapítólevelének születésekor, 1055-ben már megtörtént az összeolvadás. A kettős honfoglalás elmélete tehát gyakorlatilag megerősíti a több szálon futó etnogenezist – vonja le a végső tanulságot Szabados György.

Sorozatunk következő részében még maradunk a honfoglalásnál, a fókuszban Árpád népét a Kárpátok mögé pofozó, állítólagos besenyő támadás áll majd.

4. Etelközi menekültből Európa félelme?

Egyes híradások arról számolnak be, hogy a magyarokat a besenyőktől elszenvedett katonai csapás kényszerítette a Kárpát-medencébe. Csakhogy a honfoglalást előidéző katasztrofális vereség után őseink nem a sebeiket nyalogatták, hanem inkább végigverték fél Nyugat-Európát. Ez hogy lehet? Talán úgy, hogy nem volt vereség, de még besenyő támadás sem.

Az etelközi Magyar Nagyfejedelemség a IX. század második felében olyan szintre fejlődött, hogy megindította súlypontjának áthelyezését a jól védhető, természeti kincsekben bővelkedő Kárpát-medencébe. Az itt élő avar – és elképzelhető, hogy részben magyar – lakosság nem fogadta ellenségesen Árpád népét, biztosítva ezzel a békés hátországot a szomszédos hatalmak elleni, a magyar igényeket tudatosítani hivatott „bemutatkozó” hadjáratokhoz.

E két mozzanatot boncolgattuk sorozatunk előző két részében. Ám ami a honfoglalásnak nevezett szűk témát illeti, adósok vagyunk még egy kérdés megválaszolásával: valóban egy elsöprő erejű besenyő támadás űzte, taszította a magyar népet Etelközből a Kárpátok közé?

Az „etelközi vész”

A bevett válasz erre ma határozott igen, amit három adat felemlítésével szokás alátámasztani. Az egyik Regino trieri apát krónikája a X. század elejéről, a másik Bíborbanszületett Konstantin államkormányzati műve a X. század közepéről, a harmadik pedig a XI. századi elemeket is tartalmazó magyar krónikás hagyomány – mondja az FN24-nek Szabados György történész, sorozatunk állandó szakértője, az MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársa.

A magyarokat „… saját szállásaikból kiűzték a szomszédos népek, akiket besenyőknek hívnak, mivel számban és vitézségben felülmúlták őket… Elmenekülvén tehát ezek erőszakossága elől, búcsút mondtak hazájuknak, s elindultak, hogy olyan vidéket és helyet keressenek, ahol lakhatnak és megtelepedhetnek” – írja Regino. Konstantin is hasonlóan fogalmaz: „És amikor a türkök (magyarok) hadjáratra mentek, a besenyők Simeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat teljesen megsemmisítették, és a földjük őrzésére hátrahagyott türköket gonoszul kiűzték onnét. Miután pedig a türkök visszatértek, és földjüket ilyen pusztán és feldúlva találták, letelepedtek arra a földre, melyen ma is laknak.”

Besenyők. Számban és vitézségben is felülmúlták a magyarokat?

A Képes Krónika szerint „(a magyarok) átvonultak a besenyők, a fehér kunok országán, Szuzdalon és a Kijev nevű városon, majd átkeltek a Havasokon egy tartományba, ahol megszámlálhatatlan sast láttak, és ott a sasok miatt nem maradhattak, mert azok a fákról legyek módjára szálltak alá, és elfogyasztva megsemmisítették nyájaikat és lovaikat. Azt akarta ugyanis Isten, hogy gyorsabban érkezzenek meg Magyarországra. Ezután a hegyekből három hónap alatt leereszkedtek, és Magyarország szélére értek, tudniillik Erdélybe…” Többen úgy vélik, a régi magyar nyelvben a bese sast jelentett, így a magyar hagyomány ebben a stilizált formában őrizte meg a besenyő támadás tényét.

A két külföldi történetíró munkájából tehát egy messzi keletről kiinduló népvándorlási hullám rajzolódik ki. Egy katonai csapás keletre mozdította az úzokat, akik ugyancsak kelet felé mozdulva elfoglalták a besenyők szállásterületeit, ezek pedig a magyarokat üldözték nyugat felé. A magyar forrás pedig – látszólag – ezt megerősíti. No, de akkor miért írunk minderről cikket? Azért, mert a rendelkezésre álló igen kevés információ ellenére is úgy tűnik, fenti elmélet nem állja ki sem a történeti forráskritika, sem a józan ész próbáját. Menjünk sorban.

Népvándorlási hullámok az íróasztal mellől

Az idézetteken kívül sem más külhoni, sem hazai forrás nem említ grandiózus vereséget, menekülést, de még besenyő támadást sem. Sőt, Anonymus egyenesen dicsőséges bevonulásról, a Kárpát-medence meghódításáról írt. A modern régészet ráadásul kimutatta, hogy teljes családok érkeztek az új hazába, férfiak és nők nagyjából azonos arányban. A „honfoglalók” tehát nem családjukat vesztett özvegy férfiak voltak, akik esetleg itt talált asszonyokkal kötöttek új házasságot, ami megcáfolja a Konstantin által leírt vérengzést.

Az úzoktól induló és a Kárpát-medencében lecsapódó népvándorlás a bizánci császárnál nem több, mint egy mechanikus modell, Hérodotosztól átvett toposz. Az ókori görög historiográfus ugyanis egy, a ión természetfilozófusoktól kölcsönzött modellt alkalmazott a „barbár” népek szállásváltásainak magyarázatára. A vándorló népeket sorba rendezett biliárdgolyókként értelmezi: ha meglökjük őket, mindegyik eggyel „arrébb taszítja” a szomszédját – magyarázza Szabados György. Meglehetősen életszerűtlen, hogy egy négyelemű láncreakcióban a keleti fél még megvertségében is „számban és vitézségben mindig felülmúlja” nyugati szomszédját.

A valóság feltehetően az, hogy Konstantin születése előtt Etelközben még magyarok éltek, az írói jelen idején pedig itt már a besenyőket, a magyarokat pedig a Kárpátok közt találta. Magyarázatként csakis a harc merülhetett fel benne, érthető módon nyúlt Hérodotosz „bevett” modelljéhez. No, de mi a helyzet Reginóval, aki hasonló történetet ad elő? A trieri apátnál a besenyők neve görögös írásmódban jelenik meg, ami azt feltételezi, hogy görög forrásokból dolgozott, ugyanabból, amiből Konstantin. Hozzá azonban csak a fenti népvándorlási lánc utolsó szeme jutott el – véli a történész.

Ha pedig a Képes Krónikát vesszük vizsgálat alá, ott is könnyen találunk fogást. Egyrészt a bese ismert jelentése „ragadozó madár”, szűkebben kánya, de semmiképpen sem sas. A forrás latin szövege pedig meg sem próbálja éreztetni a magyar szót, hanem „megszámlálhatatlan sasokat” („aquilas innumerabiles”) említ. Másrészt az idézett szövegben azt találjuk, hogy a magyarok kétszer keltek át a Kárpátokon, míg Erdélybe eljutottak – ez földrajzilag lehetetlen. A krónikás itt nem történelmi tényekről írt, hanem mintegy kötelező elemként isteni közbelépéssel „költöztette be” a magyarságot új hazájába, ahol a nép kereszténnyé lehetett.

Sorozatunkban lépten-nyomon hangsúlyozzuk a korszakra jellemző égető forráshiányt, ami miatt a történész a meglévő adatok szűrésén és újraértelmezésén túl komolyan támaszkodik a logikára. Nézzük most, a fellelhető tényeket a józan ész tükrében. Árpád és Taksony uralkodása alatt a fejedelmi nemzetség szállásterülete a Felső-Tisza vidékén lehetett, majd az uralkodói központot Székesfehérvárra helyezték át. Elképzelhető, hogy a tönkrevert, kirabolt, megfélemlített nép vezetői az észak-keleti határhoz közel, a „számban és vitézségben” is kiválóbb besenyő ellenség szomszédságában telepedjen le? Sokkal kevésbé valószínű mint az, hogy nem űzte, nem verte meg őket senki, nem volt besenyő támadás.

Így harcol a „béna”?

Más szempontból: ha elfogadjuk, hogy 895-ben katasztrofális vereség után egy számbelileg megfogyatkozott, javaitól megfosztott nép érkezett a Kárpát-medencébe, akkor hogyan magyarázzuk, hogy ez a társaság a következő években tönkreverte fél Európát? A 895-ös bolgár-magyar háború ugyanis még egy erős döntetlennel végződött. De ezzel egy időben a magyarok felszámolták Ómoráviát, és egy 898-as előkészítő hadjárat után 899–900 között Észak-Itáliában hadakozott egy különítmény, amely 899 szeptemberében a Brenta folyó mellett szétverte Berengár itáliai király háromszoros túlerőben lévő seregét.

902-ben az északi Moráviát győzték le eleink, 903-ben pedig Kusál vezér meggyilkolásáért vezettek bosszúhadjáratot Bajorországba. A következő két évben Észak-Itália hadszínterein, immár Berengár szövetségében találunk magyar haderőt, 906-ban pedig Szászországban két magyar sereg hadakozott. A 907-es pozsonyi csatában – ennek később külön cikket szentelünk – a korszak egyik legnagyobb ütközetében verték meg a Keleti Frank Királyságot, véglegesen helyet biztosítva ezzel Magyarország számára Európa közepén.

Végigpofozták fél Nyugat-Európát. Juhos-Kiss Sándor festőművész alkotása

Nem akarjuk túlmagyarázni: elég furcsa, hogy egy félig kipusztított, menekülő társaság jelentős haderőket köt le – akár hosszú időre is – távoli hadszíntereken ahelyett, hogy a megmaradt javait védené otthon. Az pedig már egyenesen érthetetlen, hogy nem a sebeit nyalogatja, nem megerősödni igyekszik, hanem szó szerint végigpofozza a kontinens legerősebb hatalmait – mindezt a szállásváltás előtt, alatt és után.

Tudatos, stratégiai döntés volt

Szabados György szerint kizárható, hogy a ma honfoglalásnak ismert mozzanatot besenyők vagy bármely más nép támadása indította volna el. Korábbi cikkeinkben részleteztük már az indokokat, de nem lehet eleget hangsúlyozni: a „honfoglalás” az első magyar állam tudatos, külső kényszertől mentes, akár évtizedekig elhúzódó áthelyezése volt a Kárpát-medencébe. Mint a történelmi folyamatoknál általában, itt sem lehet pontos kezdő és befejező dátumot megadni. Nem mondhatjuk azt, hogy ezen és ezen a napon 16 óra 30 perckor Álmos kiadta a parancsot: csomagolni, indulunk, majd másnap 14:10-kor megérkeztek és azóta boldogan élnek az új hazában – sarkít a történész.

Annyit tudunk, hogy például 881-ben jelentős magyar katonai egység harcolt Bécs alatt, de hogy hova tértek haza, Etelközbe, vagy csak a „szomszédba”, azt már nem ismerjük. Az is biztos, hogy Etelközből – valahol a mai Ukrajna, Románia, Moldova helyén elterülő vidék – újabban egyre több, a magyarság X. századi jelenlétét bizonyító lelet bukkan fel.

Sorozatunk folytatásában a Kárpát-medencei berendezkedésről lesz szó, de megemlítjük Szvatopluk legendás „Nagymorva Birodalmát” is, hosszabb távon pedig a X. század magyar történelmét igyekszünk friss információk, új szempontok alapján bemutatni.

5. Álmosnak köszönhetjük Magyarországot

Álmos nagyfejedelem szervezte meg az első magyar államot, az ő vezetésével vonult be népünk a Kárpát-medencébe. Ehhez képest az utókor nagyon mostohán bánik emlékezetével. Ennek oka az, hogy igazából nagyon keveset írnak róla régi kútfőink.

De miért épp Álmosra esett a választás? Az idő igazolta históriásaink magyarázatát, miszerint uralkodói rátermettsége okán, de kortársai szemében erős indok lehetett a nemzetségében erősen élő Attila-hagyomány is. A fejedelemválasztással pedig megszületett a már említett monarchikus magyar állam, amely történelmünk máig egyik legnagyobb jelentőségű döntését hozta meg.

A IX. század végén a Magyar Nagyfejedelemség, az első magyar állam megkezdte súlypontjának áthelyezését a Kárpát-medencébe. Tette mindezt saját, jól felfogott érdekéből, külső kényszer nélkül. Az Etelközzel szomszédos Kárpát-medence hegyeinek védelmében ugyanis egyrészt nagyobb esély mutatkozott a fennmaradásra, mint a síkságon. Másrészt Álmos tisztában volt azzal, hogy a terület jórészt avar törzslakossága egyáltalán nem viseltetik ellenségesen a magyarokkal szemben.

A köztudattal ellentétben nem volt besenyő támadás, Álmos népe nem menekült a hegyek védelmébe, hanem hosszú, éveken keresztül elhúzódó folyamatot kezdett meg – hangsúlyozza Szabados.

Lemondott vagy megöletett?

Az sincs a köztudatban, pedig a források ritka egyöntetűséggel vallják, hogy a magyarokat Álmos, és nem Árpád vezette be a Kárpát-medencébe. Anonymus szerint Vereckén keresztül, a krónikák elbeszélése alapján Erdélyen át. Álmos volt az első magyar uralkodó az új hazában is. Itt érte őt a vég, de már nem újdonság, hogy erre is két variáció ismert. Anonymus változata szerint miután behódoltatták a vidéket, a magyarok három napig mulattak Ung várában. Itt Álmos fiát, Árpádot tette meg utódjául, majd egész egyszerűen eltűnt. A névtelen jegyző a továbbiakban nem szerepelteti.

Krónikáink sötétebb képet festenek. Mind mondják, Erdélyben a magyarok hét kapitányt választottak maguknak, majd a mind közül legvitézebb Árpádot urukká választották. Álmos pedig megöltetett, nem léphetett ugyanis Pannónia földjére. Az erőszakos halál tényén túl az okról nem esik szó, így marad a találgatás. Biblikus ihletésű szöveghely? A Szentírásban ugyanis Mózes még láthatta az Ígéret Földjét, ám oda nem tehette be a lábát… Rituális gyilkosság kazár módra? Ez sem biztos, hiszen nem volt etelközi vereség, ami miatt így kellett volna bűnhődnie az égiek kegyét vesztett uralkodónak. Egyáltalán: miért kell kazár hatást, kazár szokást feltételezni ott, ahol más államszervezési vonatkozásban is alapvető eltérések vannak a kazár és a magyar példa között?

Nem tudjuk, mi az igazság, mint ahogy azt sem, az oldalági öröklés korában mit szóltak a fiú hatalomátvételéhez a fejedelem rokonai. Vagy Árpád testvérei, már ha voltak. A magyar hagyomány mindenesetre egységes abban, hogy Árpád a hatalmat már a Kárpát-medencében vette át, a „honfoglaló” fejedelem pedig Álmos volt.

Miért nem Álmos-ház az Árpád-ház?

Ha így tekintünk Álmos fejedelemre, érthetetlen, hogy a közgondolkodás miért „párducos” Árpádot tekintette a magyarság ősapjának? Miért szorította ki atyját a dicső nemzeti múlt nagyjai közül? Miért nem Álmos-házinak neveztük el az Európa közepén négy évszázadig uralkodó dinasztiát?

A mai közfelfogást Anonymus gestája alapozta meg, amely csak 1746-ban jelent meg először. Az első magyar dinasztiát jelölő praktikus történelmi szakkifejezés, az „Árpád-ház” 1779-től terjedt el. A szemléletformáló hatást Vörösmarty Mihály romantikus eposza, a Zalán futása fejtette ki, amit a költő 1823-ban kezdett el írni. Ezen adatok mögött az alábbi gondolat húzódhat meg: a megszakítatlan magyar megtelepedést vezérlő két fejedelem közül hiába fűződött Álmoshoz a mitikus születés regéje, hiába hallgatta el Anonymus az apafejedelem krónikákból ismert gyászos végét, nemzeti történelmünk új kezdőalakja a sikeres Árpád lett, a diadalmas országfoglalás betetőzője, a szeri gyűlés uralkodója.

Összegzésként viszont elmondhatjuk, hogy bár nem ismerjük Álmos cselekedeteit, de azok hatásait már annál inkább. A tények alapján pedig kijelenthetjük, hogy első fejedelmünk sokkal több volt, mint „honfoglaló Árpád” apja, puszta történelmi előzménye, egy „bevezető mondat” a történelemkönyvek elején. Ezt nem belátni a társadalom részéről hálátlanság, míg a tudomány szempontjából hiba.

6. Múlt időbe tettük a „nagymorvákat”,

A Szvatopluk vezette, a Dunántúlt is magába foglaló Nagymorva Birodalom csak a soviniszta pánszláv álmokban létezik. Feltehetően volt azonban két „morvának” nevezett terület: az egyiket Árpád magyarjai letörölték a térképről, a másikat „csak” csúnyán elverték. És birtokba vették a Kárpát-medencét.

A ma honfoglalásként ismert aktus hosszú, évtizedekig elnyúló folyamat volt, amelyet képtelenség időben egy kezdő- és egy végpont közé szorítani. Nem tudjuk például, hogy a 881-ben Bécs alatt küzdő magyar seregek hova tértek haza? A mai Ukrajna, Moldova és Románia területén fekvő Etelközbe vagy a Kárpát-medencébe? A Folyóközben újabban feltárt X. századi régészeti emlékek ugyanakkor a magyar népesség tartós továbbéléséről tanúskodnak.

Immár látszik, hogy nem volt besenyő támadás, ami a magyarokat fejvesztett menekülésre késztette volna, a magyar állam súlypontjának áthelyezése a Kárpát-medencébe tudatos, jól előkészített politikai döntés volt. Sorozatunk korábbi részeiben mindezeket részletesen kifejtettük, lépjünk most tovább: bármilyen ütemben érkeztek is a magyarok hazánk mai területére, a földet birtokba kellett venniük.

Sorsdöntő elhatározás

„Ezért akkor a hét fejedelmi személy, akit mind a mai napig hétmagyarnak hívnak, a helyszűkét tovább nem tűrhetvén, tanácsot tartott, és késedelem nélkül fegyverrel, haddal igyekezett módját ejteni, hogy szülőföldjét elhagyja, s olyan földet foglaljon el magának, amelyen laknia lehet”. Anonymus, Gesta Hungarorum

Haddal, fegyverrel?

A Kárpát-medence legnagyobb, központi területén hatalmi űr tátongott a IX. század utolsó negyedében, ám korántsem volt lakatlan. A keleti frankok által megdöntött egykori Avar Birodalom helyben maradó lakossága élt itt, steppei népelemek – akár magyarok is – és kis részben szlávok, akik minden jel szerint nem fogadták ellenségesen Álmos és Árpád népét.

A ma Felvidéknek nevezett terület, mint ahogy Erdély nagy része is gyéren lakott terület volt, mindenféle hatalmi alakulat nélkül a keresztény Európa „perifériáján.” Délről és nyugatról azonban a szomszédos hatalmi központok igyekeztek minél messzebbre kiterjeszteni fennhatóságukat. Dél-Erdélyben a bolgár állam felügyelte a sóbányászatot, katonai és népi telepeket létesített, de nem volt elég ereje, hogy tartósan megvesse a lábát. A mai Szerbia-Horvátország területén állhatott Ómorávia, a Dunántúl nyugati sávját pedig a Keleti Frank Birodalom tartotta ellenőrzése alatt.

Velük a magyarok karddal és nyíllal közölték érkezésük célját. „(a magyarok) Először is a pannónok és az avarok pusztáin kóboroltak, vadászattal és halászattal szerezvén meg mindennapi táplálékukat; ezután ismétlődő ellenséges támadásokkal törtek a karantánok, morvák és a bolgárok határterületeire; kevés embert karddal, több ezret pedig nyilakkal pusztítottak el, amelyeket oly gyakorisággal lőnek ki szaru-íjaikból, hogy lövéseiket bajosan lehet elhárítani” – ad helyzetjelentést Regino prümi apát a IX. század végéről.

A fehér ló mondája a morvák elleni cselről szól

Szavaiból két fontos tanulság adódik. Egyrészt a magyarok másként viselkedtek a Kárpát-medence törzsterületének lakóival, mint az azt körülvevő politikai képződményekkel. Másrészt a felsorolás logikus rendet ad: nyugatról tart keletre, de mindvégig a Kárpát-medencétől délre (délnyugatra, délkeletre) lakosok népneveit említi.

Hol volt Szvatopluk országa?

Kezdjük a legérdekesebbel, a morvákkal. A tévhitek ebben a kérdésben messze túllépik a tudomány határait: a Nagymorva Birodalom úgy, ahogy ma a legtöbben ismerni vélik, nem létezett. Az egész a XIX. században szárba szökő, pánszláv nacionalista álomkép – fogalmaz az FN24-nek Szabados György történész, sorozatunk állandó szakértője. A korszakra jellemző forráshiány pedig kedvező környezetet kínál a találgatásokra, „dicső nemzeti múlt” fabrikálására.

Az igazság néhány csírája persze itt is megtalálható, a továbbiakban ezeket igyekszünk kihámozni a rárakódott elméletekből. Biztosan ismerünk egy Moráviát, ami a Cseh-Morva-medencében fekszik. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár X. században írt állambölcseleti műve ugyanakkor „megzavarja” a képet.

A magyarokkal délről határos „Megale Moravia (Nagy Morávia), azaz Szvatopluk országa, melyet ezek a türkök (magyarok) végigpusztítottak és elfoglaltak … Ezen a helyen vannak bizonyos régi emlékek: az első, ahol Turkia kezdődik, Trajanusz császár hídja, azután még három napi útra ettől a hídtól Belgrád… és ismét a folyó visszakanyarodásánál van az úgynevezett Szirmium … és azokon túl a kereszteletlen Nagy Moravia, melyet a türkök megsemmisítettek, s amelyen előbb Szvjatopluk uralkodott.”

A császár történetileg kissé ingatag, ám saját jelenének aktuálpolitikájában megbízható leírása alapján tehát Szvatopluk „Nagy Moráviáját” valahol a Száva és az Al-Duna folyásánál kell keresnünk. Tegyünk itt egy gyors kitérőt, tekintve, hogy a Nagy Morávia megnevezés a pánszláv nacionalizmus szemében önmagában bizonyítja, hogy Szvatopluk birodalma a Cseh-Morva-medencétől az Al-Dunáig terjedt. Hiszen nagy… Csakhogy Szabados szerint a Konstantin által használt Megale Moravia nem nagyot, hanem régit jelent.

Épp úgy, mint Magna Hungariát Régi Magyarországként és nem Nagy Magyarországként értelmezzük. Ráadásul, ha egy képződményt jelzővel látunk el, az józan paraszti ésszel is azt feltételezi, hogy adott képződményből létezik egy másik is, ezért kell attól jelzővel megkülönböztetni. Esetünkben tehát a déli Régi Morávia vagy Ómorávia és az északi Morávia két külön egységet képez, a bíborban született szövegéből nem lehet egy birodalmat gerjeszteni – emeli ki a történész.

Így viszont mi is tartozunk egy magyarázattal, mégpedig ha a két képződmény földrajzilag nem érintkezett, hogy kerül mindkettő élére egyetlen uralkodó Szvatopluk személyében? Úgy, hogy mint arról Regino krónikája beszámol, a frank király hűbérbe adta neki a csehek dukátusát. Vagyis: Szvatopluk 871 és 894 között uralkodott Ómoráviában, aztán Arnulf keleti frank uralkodótól hűbérként megkapta az északi Morávia irányítását is (amit aztán lázadással „hálált meg”) – egyenesíti ki az egyre bonyolultabb tézist Szabados György.

Árpád fejedelem Ópusztaszeren

Letöröltük a térképről

Sem tárgyi, sem szöveges emlékek nem utalnak arra, hogy a két Morávia a Dunántúlon összekapcsolódott volna, de még arra sem, hogy átjárás lett volna a két terület között. Sőt, az sem egyértelmű, mit értünk azon, hogy morva. Bőven lehetne, de itt és most nem érdemes tovább sorolni a Nagymorva Birodalom létezése ellen szóló tényeket. Nézzük inkább, milyen volt a magyarok kapcsolata az őket körülvevő politikai képződményekkel?

Ami a déli szomszédokat illeti, nehéz lényegretörőbben fogalmazni, mint hogy egyikük sem volt ellenfél. Árpádék megjelenése után Szvatopluk legkisebb gondja lehetett, hogy két országát hogyan tudná földrajzilag összekötni: 894-ben meghalt, örökségén egymásnak eső fiait könnyűszerrel győzték le a magyarok. A lényeg, hogy – Szabados György szavaival élve – rövid úton „múlt időbe” tették Szvatopluk államát, az északi morvákra pedig 902-ben olyan súlyos vereséget mértek, hogy többé nem lehetett beleszólásuk a Kárpát-medence „ügyeibe”. Igaz, korábban sem volt.

A bolgár államot ugyan mindenképp komolyabb ellenfélnek kell tekintenünk, ám hogy hogyan és mikor sikerült őket kiszorítani Dél-Erdélyből, nem tudjuk. Mivel a bolgár fennhatóság nem jelentett komoly és népes jelenlétet, ezért ez sem lehetett valami nehéz feladat a magyarok számára.

Az biztos, hogy a magyar vezető elit megtervezett úton haladt célja, a Kárpát-medence teljes birtokbavétele felé. Felismerték és tétovázás nélkül ki is használták az adódó lehetőségeket. Hátra volt ugyanakkor a legerősebb ellenfél, az európai nagyhatalomnak számító Keleti Frank Királyság. Velük szemben Árpád (vagy utóda) ügyes taktikát alkalmazott: a korszak egyik legjelentősebb ütközetében sorsdöntő győzelmet aratott. Erről lesz szó sorozatunk következő részében.

7. Maugerisz leszármazottja lehetett Álmos nagyfejedelem

Álmos napján mi mást tehetnénk, mint összegyűjtjük azt a kevés biztosat és sok feltételezést, amit az első magyar állam megalapítójáról ismerünk.

A magyarság korai történetével kapcsolatban olyan kínzó forráshiánnyal küzdünk, ami a legtöbb kérdés megválaszolását szinte lehetetlenné teszi. A Volga mentén folyó kutatások reményt keltőek, de ma még nem tudjuk, honnan indultunk, kik voltunk, egyáltalán mikor jelent meg a magyar etnikai tudat.

Bár már rég nem gáncs nélküli, de a finnugor eredet a legelfogadottabb, a Jézus leszármazottai vagy földön kívüli gyökerekkel dolgozó vad elméletek pedig mindig is lesznek. Érdekes a hun-magyar rokonság is, amelyet már első krónikásaink is tényként közöltek, de egész a legutóbbi századokig teljes körben elfogadott volt.

A magyar szó jelentése

Ide (is) tartozik a magyar népnév, ami vitán felül népünk önmagára használt elnevezése. A leggyakoribb magyarázat szerint a szó finnugor magy (ember) és a hasonló jelentésű ar összeolvadásából származik, de utóbbi rejtheti az er népnevet is. Mások a “mansi ember” szóösszetételből eredeztetik. A latin Hungarust pedig bármennyire is szeretnék sokan hunnak értelmezni, a legelfogadottabb történészi álláspont szerint az onogur népnév módosult alakja.

De elgondolkodtató a hun eredet is, amiről korábban Szabados György történésszel beszélgettünk, az elmélet levezetését itt olvashatja. Történeti források támasztják alá, hogy a Fekete-tenger környékén élő kutrigur hunok felett 528-ban egy Muagerisz nevű uralkodó vette át a főhatalmat. Többen gondolják úgy, e személynév válhatott a IX-X. századra népnévvé. Akárcsak az Oszmán birodalom a dinasztialapító I. Oszmán után.

Innentől hatalmas fehér folt virít az erős “Attila-tudattal” rendelkező Álmos színre lépéséig. Nem tudni azt sem, hogy a későbbi nagyfejedelem saját, Muagerisz után magyarnak nevezett nemzetségével, hadseregével kívülről hódította meg, vagy kíséretével belülről szervezte meg a Bizáncban erős szabirokként ismert konglomerátumot, a későbbi “magyarokat”. Továbbra is hangsúlyozzuk, Álmos létező történelmi személyén kívül minden más feltételezés. De erre is van analógia: a dunai bolgárok az általuk meghódított szláv lakossággal szerveztek államot. A bolgár-török nyelv idővel kikopott, a nép elnevezése viszont maradt bolgár.

Álmos az első magyar nagyfejedelem

Mindez persze egyáltalán nem jelenti a hun-magyar rokonságot, még azt sem tudjuk, Álmos egyáltalán ugyanazt a nyelvet beszélte-e, mint az erős szabiroknak nevezett népe. Eredetünkkel kapcsolatban egyetlen egyben lehetünk biztosak: magyarok vagyunk. Egy olyan közösség, ami így, ezzel a névvel már a IX. században megjelent az írott forrásokban, és egyetlen sztyeppei népként megőrizte függetlenségét, sikerrel betagozódott a keresztény Európába.

Rátérve tehát Álmosra, annak ellenére, hogy a mai Magyarország egyik alapítóját tisztelhetjük benne, igen kevés konkrétum maradt fenn róla. Anonymus szerint 819-ben született, nagyra hivatottságáról pedig a Turul-monda árulkodik. Talány, a Névtelen honnan vette az évszámot, de nagyságrendileg helyes lehet.

Mai tudásunk szerint ő volt az, akinek nagyfejedelemmé válásával megszületett a monarchikus magyar állam, és az ő vezetésével született meg történelmünk máig egyik legnagyobb jelentőségű döntése: a Magyar Nagyfejedelemség megkezdte súlypontjának áthelyezését a Kárpát-medencébe.

Álmos megválasztásáról Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár hagyott ránk egy több sebből vérző közlést, amivel itt foglalkoztunk bővebben. Anonymus változata hazai hagyományokra épít, ez a jól ismert vérszerződés:

A hét fejedelmi személy, akiket a mai napig hétmagyarnak hívnak, nem tűrte tovább a hely szűkét, tanácsot tartott, hogy szülőföldjüket elhagyva olyan területet foglaljanak el, amelyet benépesíthetnek… Akkor egyhangúan így szóltak Álmos fejedelemhez: >> A mai naptól fogva téged választunk meg fejedelmünkké és parancsolónkká. Ahova a sors elvezet téged, oda mi is követünk << Akkor az említett férfiúk megerősítették Álmos fejedelemnek tett esküjüket: pogány módra vérüket egy edénybe csorgatták. Bár pogányok voltak, közösen tett hűségesküjüket halálukig megtartották…

Miért épp ő? Rátermettsége utólag nem szorul magyarázatra, nyilvánvalóan kortársai is tehetségesnek tartották, de szemükben erős szempont lehetett Álmos és családjának Attila-hagyománya is.

Álmos a Képes Krónikában (Wikipedia)

Ő volt a “honfoglaló” fejedelem

Legnagyobb tette a magyar állam átköltöztetése volt a Kárpát-medencébe – nem menekülésképp, külső kényszerből, hanem saját, jól felfogott érdekből. A hegyek által közrefogott terület vízben, legelőben, termőföldben gazdag, kiváló környezeti adottságokkal bír, természetes védelmében pedig sokkal nagyobb esély nyílt a hosszú távú fennmaradásra, mint a síkságon. Álmos nyilvánvalóan tisztában volt azzal is, hogy a terület jórészt avar törzslakossága egyáltalán nem viseltetik ellenségesen a magyarokkal szemben.

Ami a köztudatban máig elterjedt besenyő támadást illeti, ha volt is fenyegetés, megsemmisítő vereségről, menekülésszerű “honfoglalásról” szó sem volt – itt elmagyarázzuk, miért.

Ugyancsak elterjedt nézet, miszerint Álmos műve betetőzése előtt szakrális gyilkosság áldozata lett, mert “nem léphetett Pannónia földjére”. Nem tudjuk, hogy miért ne léphetett volna, és nincs okunk azt hinni, hogy ne tette volna meg. Sőt, a források ritka egyöntetűséggel vallják, hogy a magyarokat Álmos, és nem Árpád vezette be a Kárpát-medencébe – Vereckén vagy Erdélyen át.

Álmos volt az első magyar uralkodó az új hazában is, itt érte őt a vég. Hogyan, miként, és mikor, azt nem tudjuk. Mindenesetre a magyar hagyomány egységes abban, hogy Árpád már a Kárpát-medencében vette át a hatalmat, a „honfoglaló” fejedelem pedig Álmos volt.

Kép: Sírkő a Kara-Tal-i (Nyugat-Szibéria) magyar temetőből. Fotó: Benkő Mihály

Mielőtt Obrusánszky Borbála az alábbiakban ismertetésre kerülő véleményét megírta, "Csőrösi Koma" néven aáb (Apatóczky Ákos Bertalan egyetemi oktató) gondozásában, és bizonyára nem a saját költségére, blog indult, melynek indító cikke - a blogcímhez hasonlóan gúnyos hangvételű – Baski Imre turkológus egyetemi tanár által írt Madjar vagyok turista c. cikk volt. A becsmérlő, személyes támadásoktól sem mentes cikk mutatta egyes akadémiai és egyetemi körök negatív hozzáállását Tóth Tibor antropológus 1967-ben, Benkő Mihály történész, keletkutató 2001-ben publikált – keleti magyarokkal kapcsolatos -  felfedezéseihez, és Bíró András Zsolt humánbiológus ezekhez kapcsolódó 2009-ben publikált genetikai vizsgálati eredményéhez.

Obrusánszky Borbála a blog indító cikkére reagált, ami a blog szerkesztőinek és eszmetársaiknak heves személyeskedő támadását váltotta ki. Obrusánszky Borbála  gondolatait azért adom ismételten közre, mert 2009. óta sem történt semmi a kutatások szervezett, erre létrehozott állami intézmények keretében történő folytatása ügyében. Történik ez annak ellenére, hogy az idő múlásával egyre kevesebb történeti, néprajzi adat összegyűjtésére van remény,  Az idő vészesen fogy, a 24. óra utolsó másodpercében vagyunk. Rövidesen nem lesz rá remény, hogy olyan emberekkel lehessen beszélni, akik még közvetlen kapcsolatban voltak a drámai változásokat hozó szovjet rendszert megelőző időszakot ismerő személyekkel. Először idézem O. B. 2009-es blogbejegyzését, majd a Magyar Tudományos Akadémia BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportja hivatalos kiadványának a témával kapcsolatos 2015-ben kiadott megállapítását, melynek lényege: „a kazakisztáni madjarok történetének feldolgozása eddig nem történt meg". Ezt tehát éppen az a szervezet állítja, amelynek a feldolgozás lenne a feladata. Tehát a kompetens szervezet saját mulasztására mutat rá annak ellenére, hogy Tóth Tibor és Benkő Mihály felfedezése óta már igencsak hosszú idő telt el. Tóth Tibort a munkába már nem lehet bevonni - a rendszerváltáskor halt meg - Benkő Mihályt, aki most 77 éves  sem kereste meg senki az MTA részéről a gyászos emlékezetű 2006-2010. év között zajló lejárató kampány (lásd: Keleti magyarok - ellenszélben, http://www.eco-invest.hu/Keleti.pdf) után sem. Ezekről lásd még: KELETI MAGYAROK NYOMÁBAN – POLITIKA ÉS TUDOMÁNY .

Tóth Tibor torgaji magyarokkal kapcsolatos felfedezésének 1967-es publikálásától a rendszerváltásig 32 év telt el. Közben Tóth Tibor el nem ismert felfedezőként már meg is halt.

ISMERETLEN MAGYAR TÖRZSRE BUKKANT EGY BUDAPESTI TUDÓS
Aczél Kovách Tamás, Magyar Nemzet, Hétfő, 1967. november 6.

ÚJ MEGLEPŐ KUTATÁSI EREDMÉNYEK A MAGYAROK EREDETÉRŐL
A rejtélyes Kusán Birodalom, Magyar Nemzet 1968. november 7. Aczél Kovách Tamás

A KELETI MAGYAROK FELFEDEZÉSÉRŐL
Tóth Tibor publikációi és társainak visszaemlékezései

TÓTH TIBOR TRAGÉDIÁJA

TÓTH TIBOR ÖRÖKSÉGE

Benkő Mihály nyugat-mongóliai magyarokkal kapcsolatos felfedezése publikációjától (2001) az ellene indított lejárató kampányig (2006-2010) öt év, az MTA képviselőinek idézett hivatalosnak tekinthető, a lehetőséget elismerő, de a mulasztás tekintetében önkritikát nélkülöző 2015-ös állásfoglalásáig - a publikációtól számítva - tizennégy év, azóta újabb két év telt el az MTA szervei részéről tétlenségben. Meddig várjunk, mig az MTA megmozdul?.

Obrusánszky Borbála 2009-es blogbejegyzése:

'Nemrégen (a hozzászólás 2009 elején készült - B. I.) kaptam az iwiw-es címemre egy felhívást, hogy indul egy új blog, ahol először Baski Imre, az MTA Közép-Ázsiai Kutatócsoportjának főmunkatársa írt egy összefoglaló cikket a kazakisztáni madjarokról. Először azt hittem, hogy végre a turkológusok közül valaki rászánta magát, és elment a helyszínre, hogy saját maga is meggyőződjön az adatokról, konzultáljon kazak kutatókkal, és levéltári forrásokat gyűjtsön, ahogyan azt szokás tudományos körökben. (Kiemelés tőlem - B. I.) Ehelyett egy összetákolt, csúsztatásokkal teli cikket olvastam végig, amely minden, az interneten keringő adatot összehozott annak érdekében, hogy Bíró András kutatását nevetségessé tegye. Íme néhány szarvashiba. Először Baski tudományos adatok helyett a különböző kulturális programajánlókra, majd Benkő Mihály által gyűjtött folklór adatokra hivatkozik, mintha azt a humán-biológus doktor gyűjtötte volna össze. Ha egyszer végighallgatta volna Bíró András tudományos beszámolóját, akkor abból megtudhatta volna, hogy a kutató csak konkrét, bizonyított adatokra támaszkodott, és alaposan összegyűjtötte a történeti adatokat is, felelőtlen kijelentéseket pedig nem tett. Érdemes lett volna talán Baski Imrének is elmenni egy ilyen előadásra, vagy esetleg meghívni a kutatót a Közép-Ázsiai Kutatócsoportba, hogy ott számoljon be eredményeiről. Tudományos körökben ezt így szokás. Magam is egy ilyen szakmai rendezvényen értesültem a eredményekről.

Baski láthatóan bajban van a természettudományokkal, nem érti a Bíró által elvégzett kutatások lényegét sem, és olyan, nem tudományos kutatókra hivatkozik, mint Czeizel. Mindenképpen szakszerűbb lett volna kikérni egy olyan akadémikus szakvéleményét, aki ért is a témához. Szabó István Mihály biológus-akadémikus például nagyra méltatta a munkát, és nem talált benne szakmai kifogást. De gondolom, az MTA keretein belül több kiváló szakember is található, akik szívesen segítenének egy szakvélemény elkészítésében, ha már az Igazságügyi és Orvosszakértői Labor véleménye számára nem elegendő.

Ahogyan már fent utaltam rá, a szerző összekeveri Benkő Mihály ismeretterjesztő művét és Bíró András kutatási eredményét. Benkő Mihály volt az, aki leírta a szarvasüldözési mondát, és aki Julianus magyarjainak tartotta a torgáji madjarokat. Viszont egy tagadhatatlan tény van Benkő Mihály részéről, ő volt az, aki felfigyelt Tóth Tibor antropológus kutatásaira, és Ő Baskival ellentétben elutazott a helyszínre és kiválóan dokumentálta útját, amiről egy könyv is megjelent. Természetesen, akadhatnak hibák benne, de az értéke az, hogy felhívta a figyelmet egy új kutatási területre.

A nyelvészeti bűvészkedésbe azért nem mennék bele, mert a nyelvészet önmagában semmit sem bizonyít, csak kiegészítő tudományág lehet a történeti források, régészeti tárgyak és a természettudományos eredmények mellett. Egyre viszont érdemes felhívni a figyelmet. A szerző azzal sem mond újat, hogy a Madijar név személynév lehet, hiszen már Hérodotosz óta a történeti források leírják, hogy a törzs nevét általában vezetőjéről kapják.

Még egy fontos tényre szeretném felhívni a szobatudósok figyelmét. Egyrészt, a kutatás mindenki szabadsága, legalább is a demokratikus értékrendek szerint minden tudományos fokozatot szerző fiatalnak és idősnek egyaránt joga van a tudományos kutatáshoz. Úgy gondolom, hogy az MTA közpénzből fenntartott intézmény, ezért a magyar közvélemény részéről joggal elvárható lenne, hogy az intézmény támogassa a fiatal kutatók munkáját, és a külföldön is sikert aratott tudományos eredményeknek teret adjon berkein belül, nem pedig az adófizetői forintokból fizetett kutatók, mint Baski Imre is, állandóan azon mesterkedjenek, hogyan lehetne eltitkolni, majd nevetségessé tenni a magyarság eredetére vonatkozó új elméleteket"

Idézet az MTA BTK MÖT által kiadott "Magyarok a honfoglalás korában" c. könyvből:

"Tóth Tibor antropológus fedezte fel a magyar közönség számára a kazakisztáni torgaji madjarokat (valójában "madijarok", amit a ciril betűs írás olvasási szabályai szerint "magyar"-nak kell kiejteni - B. I.) Ők a közelmúltban mint a magyarok rokonai híresültek el (sic., egy szó sincs Benkő Mihály fényképekkel dokumentált könyveiről, az általa adatolt mondákról, nemzetségtáblákról stb. - B. I.) hazánkban. A felvetés éppen lehetséges, keleten maradt, magyar nevet viselő néprészek léte a sztyeppei nép alakulások ismeretében teljesen logikus volna, és valóban tudunk is ilyenekről. Mindemellett a madjarok történetének feldolgozása eddig (2015 - B. I.) nem történt meg. A kapcsolatot jelenleg kizárólag a népnév biztosítja (nem igaz, lásd Tóth Tibor antropológus, Benkő Mihály történész, keletkutató és Bíró András Zsolt humánantropoógus publikációit - B. I.), amely azonban nem biztos, hogy a miénkkel egy tőről fakad." [Sudár Balázs (szerk.): Magyarok a honfoglalás korában, Helikon Kiadó, Budapest, 2015. 120. o.]

Ezután a szerző elképesztő - kazak szerző által régen megcáfolt fordulattal - beemeli Mohamed Alit (Madali) a magyar őstörténetbe: "... ilyen például a "Muhammad jár" szókapcsolat...az elterjedt Muhammad Ali például rövidített formában Madaliként használják...". Ezzel kapcsolatban idézet a Wiikipédiából: "A vitában kazak részről többek között Aybolat Kushkumbayev, egyetemi tanár, a történettudományok doktora, az Arany Horda korának neves kazak kutatója, (származására nézve maga is kipcsak-magyar) is állást foglalt. A kazak tudós szerint kizárt a kazak-magyarok elnevezésének a Muhammadjar személynévből származtatása lehetősége. A török törzsi-nemzetségi nomenklatúrákban rövidített nevekből (becenevekből) kialakult törzsnevekre, nemzetségnevekre nincs adatolt példa. A hagyományőrző kazak-magyar öregek (akszakalok) a Muhammadjar nevet soha nem hallották. Önmagukra és nemzetségeikre kizárólag a „Magyar” nevet vonatkoztatják." [Eleink IX/2. (2010) 8-20, Eleink IX/4. (2010.) 103-107]

A "MADYAR, MADIJAR, MAZSAR" névváltozatok (szinonimák) szerepelnek a Kazak értelmező szótárban. E szerint a közép-ázsiai magyar temetők sírfeliratain, valamint a magyar néptöredékek nemzetségtábláin szereplő etnikai név jelentése mindhárom esetben ugyanaz: Venger. Így hívnak az oroszok minket is. Mohamedjar-ról, Mohammadjar-ról nincs szó.

Kép: A kazak értelmező szótár MADYAR, MAZSAR szócikke, [Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999. 447. o.]

A ma Belső- és Közép-Ázsiában található - magukat magyarnak nevező - néptöredékek Nagyobb Magyarországban (Riccardus: Ungaria Maior, Anonymus: Dentumoger, Kézai: Baskar, Dent és Mogoria) maradt testvéreink leszármazottai, akiket a mongol-tatár invázió után szétszórtak a hatalmas hajdani Mongol Birodalom különböző pontjaira, de származásuk tudatát és nevüket, egyes népszokásaikat, legendáikat - tömbben élő testvéreink a kazakoktól eltérő, europid  antropológiai arculatukat is - megőrizték. Ahogy egy kedves ismerősöm mondta: "Aki akarja látja, aki nem akarja, nem látja."

Kapcsolódó cikkek:

KELETI MAGYAROK NYOMÁBAN – POLITIKA ÉS TUDOMÁNY

ISMERETLEN MAGYAR TÖRZSRE BUKKANT EGY BUDAPESTI TUDÓS
Aczél Kovách Tamás, Magyar Nemzet, Hétfő, 1967. november 6.

ÚJ MEGLEPŐ KUTATÁSI EREDMÉNYEK A MAGYAROK EREDETÉRŐL
A rejtélyes Kusán Birodalom, Magyar Nemzet 1968. november 7. Aczél Kovách Tamás

A KELETI MAGYAROK FELFEDEZÉSÉRŐL
Tóth Tibor publikációi és társainak visszaemlékezései

TÓTH TIBOR ÖRÖKSÉGE

TÓTH TIBOR TRAGÉDIÁJA

Benkő Mihály: MÉG EGYSZER A KAZAK-MAGYAROKRÓL
Hozzászólás Baski Imre cikkéhez (Eleink 2009, VIII. évfolyam, 2. szám, 31-32, kiegészítve azóta szerzett adatokkal)

Benkő Mihály MADIJAR: KAZAK-MAGYAR VAGY MOHAMED PRÓFÉTA BARÁTJA?
Hozzászólás Baski Imre újabb tanulmányához

Benkő Mihály: VÁLASZ EGY ELFOGULT KRITIKÁRA

Ajbolat Kushkumbajev: A MAGYAR (MADIJAR, MADŽAR) ETNONYM KÉRDÉSÉHEZ, KÖZÉP-ÁZSIAI FORRÁSOK ALAPJÁN

A CSODASZARVAS NYOMÁBAN - Bíró András Zsolt interjúja

JULIANUS MAGYARJAI

Benkő István–Benkő Mihály: MIT ÜZEN AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMAINAK ÖNELNEVEZÉSE

Nagy Iván: ADALÉKOK A MADJAR-MAGYAR KÉRDÉSHEZ

Benkő Mihály: JULIANUS MAGYARJAINAK UTÓDAI EURÓPA ÉS ÁZSIA HATÁRVIDÉKÉN.

MADIAROK KÖZT KAZAHSZTÁNBAN

A KELETI MAGYAROK FELFEDEZÉSÉNEK HAZAI FOGADTATÁSA

KÉT HONFOGLALÁS
Magyarok a kazak és üzbég kánságok megalapításában

Válogatott irodalom:

Aczél Kovách Tamás: Ismeretlen magyar törzsre bukkant egy budapesti tudós, in: Magyar Nemzet, 1967. nov. 6

Aczél Kovách Tamás: Új meglepő kutatási eredmények a magyarok eredetéről, in: Magyar Nemzet 1968. nov. 7.

Ahmetov, B. A.: Gosudarstvo kochevykh uzbekov. Moskva, 1965.

Bendeffy László: Az ismeretlen Julianus.Budapest, 1936,

Bendeffy László: Fontes authentici itinera( (1235-1238) fr. Juliani illustrantes. Budapest 1937.

Benkő M.: Julianus nyomdokain Ázsiában – Harmatta János előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2001;

Benkő M.: A Torgaji Madiarok – Erdélyi István előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2003.

Benkő Mihály – Babakumar Khinajat: Keleti magyar néptöredékek a kazak törzsszövetségekben, in: Eleink III. (2004)/2, 5-20.

Benkő M.: Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. - In: Kőrösi Csoma Sándor és Keleti Hagyományaink, ISSN 1842-9645, Kovászna, 2007. 139-151. (2007.a.)

Benkő M.: Benkő M. – Babakumar Khinayat: A keleti magyarság írott emlékeiből, Masszi Kiadó, Budapest, 2007. (2007.b.)

Benkő M.: Magyar-kipcsakok Timp Kiadó, Budapest, 2008. (2008.a.)

Benkő M.: Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII. évfolyam, 2. szám(14.) 2008. (2008.b.)

Bíró A. Z.- Zalán A.- Völgyi A.-Pamjav H.: A chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary). in: American Journal of Physical Anthropology, 2009.

Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999

Kuskumbajev, A.: Magyarok keleten és nyugaton, Napkút Kiadó, SBN 978 963 263 223 0 Budapest 2012.

Ligeti Lajos: A magyar nép mongol kori nevei. Magyar Nyelv, 432. (1964 december), 385-404.

Magauin, Muhtar: A kazah történelem ábécéje, ISBN 978-963-087171-6, Budapest, 2013.

Materialy po istorii kazakhskikh khanstv XV–XVII vekov. Alma Ata, 1969.

Nagy Iván: Adalékok a madjar-magyar kérdéshez, http://julianusbaratai.blog.hu/2016/10/31/nagy_ivan_adalekok_a_madjar-magyar_kerdeshez, letöltve 2016-11-19

Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.

Róna-Tas András: Nép és nyelv: A magyarság kialakulása, elhangzott 2004. március 1-én a Mindentudás Egyetemén, http://real-eod.mtak.hu/1079/1/05%20R%C3%B3na-Tas%2073-92.pdf, letöltve 2016-11-14

Семенов, Н.: Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Cпб., 1895

Tóth T.: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4) (1966.a.)

Tóth T.: Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966. (1966.b.)

Tóth T.: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról, MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85–95.;

Trepavlov, V. V.: A Nogaj Horda története, Moszkva, 2002.

Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után: mozsarok és miserek (mescserek) a Közép-Volga vidékén, in: Vásáry István: Magyar Őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008. 37-72

Obrusánszky Borbála - kazak magyarok kutatásával kapcsolatos - gondolatait azért adom közre, mert 2009. óta sem történt semmi a kutatások szervezett, erre létrehozott állami intézmények keretében történő folytatása ügyében. Történik ez annak ellenére, hogy az idő múlásával egyre kevesebb történeti, néprajzi adat összegyűjtésére van remény,  Az idő vészesen fogy, a 24. óra utolsó másodpercében vagyunk. Rövidesen nem lesz rá remény, hogy olyan emberekkel lehessen beszélni, akik még közvetlen kapcsolatban voltak a drámai változásokat hozó szovjet rendszert megelőző időszakot ismerő személyekkel. Először idézem O. B. blogbejegyzését, majd a Magyar Tudományos Akadémia BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportja hivatalos kiadványának a témával kapcsolatos - - megállapítását. Utóbbiból kiderül, hogy a kazakisztáni "madjarok történetének feldolgozása eddig nem történt meg". Ezt tehát éppen az a szervezet állítja, amelynek a feldolgozás lenne a feladata. Tehát a kompetens szervezet saját mulasztására mutat rá annak ellenére, hogy Tóth Tibor és Benkő Mihály felfedezése óta már igencsak hosszú idő telt el. Tóth Tibort a munkába már nem lehet bevonni - a rendszerváltáskor halt meg - Benkő Mihályt sem kereste meg senki az MTA részéről a gyászos emlékezetű 2006-2010. év között zajló lejárató kampány után sem. Ezekről lásd még:KELETI MAGYAROK NYOMÁBAN – POLITIKA ÉS TUDOMÁNY

Obrusánszky Borbála 2009-es blogbejegyzése:

'Nemrégen (a hozzászólás 2009 elején készült - B. I.) kaptam az iwiw-es címemre egy felhívást, hogy indul egy új blog, ahol először Baski Imre, az MTA Közép-Ázsiai Kutatócsoportjának főmunkatársa írt egy összefoglaló cikket a kazakisztáni madjarokról. Először azt hittem, hogy végre a turkológusok közül valaki rászánta magát, és elment a helyszínre, hogy saját maga is meggyőződjön az adatokról, konzultáljon kazak kutatókkal, és levéltári forrásokat gyűjtsön, ahogyan azt szokás tudományos körökben. (Kiemelés tőlem - B. I.) Ehelyett egy összetákolt, csúsztatásokkal teli cikket olvastam végig, amely minden, az interneten keringő adatot összehozott annak érdekében, hogy Bíró András kutatását nevetségessé tegye. Íme néhány szarvashiba. Először Baski tudományos adatok helyett a különböző kulturális programajánlókra, majd Benkő Mihály által gyűjtött folklór adatokra hivatkozik, mintha azt a humán-biológus doktor gyűjtötte volna össze. Ha egyszer végighallgatta volna Bíró András tudományos beszámolóját, akkor abból megtudhatta volna, hogy a kutató csak konkrét, bizonyított adatokra támaszkodott, és alaposan összegyűjtötte a történeti adatokat is, felelőtlen kijelentéseket pedig nem tett. Érdemes lett volna talán Baski Imrének is elmenni egy ilyen előadásra, vagy esetleg meghívni a kutatót a Közép-Ázsiai Kutatócsoportba, hogy ott számoljon be eredményeiről. Tudományos körökben ezt így szokás. Magam is egy ilyen szakmai rendezvényen értesültem a eredményekről.

Baski láthatóan bajban van a természettudományokkal, nem érti a Bíró által elvégzett kutatások lényegét sem, és olyan, nem tudományos kutatókra hivatkozik, mint Czeizel. Mindenképpen szakszerűbb lett volna kikérni egy olyan akadémikus szakvéleményét, aki ért is a témához. Szabó István Mihály biológus-akadémikus például nagyra méltatta a munkát, és nem talált benne szakmai kifogást. De gondolom, az MTA keretein belül több kiváló szakember is található, akik szívesen segítenének egy szakvélemény elkészítésében, ha már az Igazságügyi és Orvosszakértői Labor véleménye számára nem elegendő.

Ahogyan már fent utaltam rá, a szerző összekeveri Benkő Mihály ismeretterjesztő művét és Bíró András kutatási eredményét. Benkő Mihály volt az, aki leírta a szarvasüldözési mondát, és aki Julianus magyarjainak tartotta a torgáji madjarokat. Viszont egy tagadhatatlan tény van Benkő Mihály részéről, ő volt az, aki felfigyelt Tóth Tibor antropológus kutatásaira, és Ő Baskival ellentétben elutazott a helyszínre és kiválóan dokumentálta útját, amiről egy könyv is megjelent. Természetesen, akadhatnak hibák benne, de az értéke az, hogy felhívta a figyelmet egy új kutatási területre.

A nyelvészeti bűvészkedésbe azért nem mennék bele, mert a nyelvészet önmagában semmit sem bizonyít, csak kiegészítő tudományág lehet a történeti források, régészeti tárgyak és a természettudományos eredmények mellett. Egyre viszont érdemes felhívni a figyelmet. A szerző azzal sem mond újat, hogy a Madijar név személynév lehet, hiszen már Hérodotosz óta a történeti források leírják, hogy a törzs nevét általában vezetőjéről kapják.

Még egy fontos tényre szeretném felhívni a szobatudósok figyelmét. Egyrészt, a kutatás mindenki szabadsága, legalább is a demokratikus értékrendek szerint minden tudományos fokozatot szerző fiatalnak és idősnek egyaránt joga van a tudományos kutatáshoz. Úgy gondolom, hogy az MTA közpénzből fenntartott intézmény, ezért a magyar közvélemény részéről joggal elvárható lenne, hogy az intézmény támogassa a fiatal kutatók munkáját, és a külföldön is sikert aratott tudományos eredményeknek teret adjon berkein belül, nem pedig az adófizetői forintokból fizetett kutatók, mint Baski Imre is, állandóan azon mesterkedjenek, hogyan lehetne eltitkolni, majd nevetségessé tenni a magyarság eredetére vonatkozó új elméleteket"

Idézet az MTA BTK MÖT által kiadott "Magyarok a honfoglalás korában" c. könyvból:

"Tóth Tibor antropológus fedezte fel a magyar közönség számára a kazakisztáni torgaji madjarokat (valójában "madijarok", amit a ciril betűs írás olvasási szabályai szerint "magyar"-nak kell kiejteni - B. I.) Ők a közelmúltban mint a magyarok rokonai híresültek el (sic., egy szó sincs Benkő Mihály fényképekkel dokumentált könyveiről, az általa adatolt mondákról, nemzetségtáblákról stb. - B. I.) hazánkban. A felvetés éppen lehetséges, keleten maradt, magyar nevet viselő néprészek léte a sztyeppei nép alakulások ismeretében teljesen logikus volna, és valóban tudunk is ilyenekről. Mindemellett a madjarok történetének feldolgozása eddig (2015 - B. I.) nem történt meg. A kapcsolatot jelenleg kizárólag a népnév biztosítja (nem igaz, lásd Tóth Tibor antropológus, Benkő Mihály történész, keletkutató és Bíró András Zsolt humánantropoógus publikációit - B. I.), amely azonban nem biztos, hogy a miénkkel egy tőről fakad." [Sudár András (szerk.: Magyarok a honfoglalás korában, Helikon Kiadó, Budapest, 2015. 120. o.]

Ezután a szerző elképesztő - kazak szerző által régen megcáfolt fordulattal - beemeli Mohamed Alit (Madali) a magyar őstörténetbe: "... ilyen például a "Muhammad jár" szókapcsolat...(az elterjedt Muhammad Ali például rövidített formában Madaliként használják...". Ezzel kapcsolatban idézet a Wiikipédiából: "A vitában kazak részről többek között Aybolat Kushkumbayev, egyetemi tanár, a történettudományok doktora, az Arany Horda korának neves kazak kutatója, (származására nézve maga is kipcsak-magyar) is állást foglalt. A kazak tudós szerint kizárt a kazak-magyarok elnevezésének a Muhammadjar személynévből származtatása lehetősége. A török törzsi-nemzetségi nomenklatúrákban rövidített nevekből (becenevekből) kialakult törzsnevekre, nemzetségnevekre nincs adatolt példa. A hagyományőrző kazak-magyar öregek (akszakalok) a Muhammadjar nevet soha nem hallották. Önmagukra és nemzetségeikre kizárólag a „Magyar” nevet vonatkoztatják." [Eleink IX/2. (2010) 8-20, Eleink IX/4. (2010.) 103-107]