László Gyula (1910–1998) több okból lett a magyarságtudomány fekete báránya. Például túltanulta magát. Először szobrász lett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, majd művészettörténet, néprajz, magyar, földrajz, régészet következett, sőt bölcsészdoktori oklevelet is szerzett, és tanulmányutakat tett Angliától Görögországig. Mindebből művész volta a leglényegesebb. Műgyártó ugyanis bárki lehet, művész azonban csak az, aki a Teljességhez méri magát.
Kép: Attila hun király sólyommal, Thuróczy János: A magyarok krónikája. Fordította: Horváth János. Magyar Helikon, Budapest, 1978, 49. oldal. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest
http://magyaridok.hu/lugas/attila-es-arpad-nyelve-2393302/
Ebben különbözött kortársai zömétől, akik a szakemberséget választották a siker végett. A szakember a szakmához, mestersége szerinti szabványokhoz méri magát.
Nos, ezért mulatságos például az a többségi szaktudományos vélekedés László Gyula alapvető fölismeréséről, amit sokaktól idézhetnénk, de most éppen Györffy György (1917–2000) történésztől tesszük: „…a kettős vagy többszörös honfoglalás elméletét történeti és nyelvészeti forrásanyag ugyanúgy nem támasztja alá, mint ahogy nem egyeztethető a néppé válás folyamatának legújabban megismert törvényszerűségeivel.”
Nos, ha a lényeget nézzük, akkor eme iskolapélda hangoztatói minden célszemélyüknél jobban tudják, hogy a magyarságtudományban Hunfalvy Pál uralkodása óta egyetlen alaptétel létezik, a magyar népnek, vagy ha ez nem megy, akkor a magyar nyelvnek, a finnugor származásába vetett hit. Ebben rejlik a „törvényszerűség”. Minden, ami erre árnyékot vet, netán bajuszát cibálja, az tudománytalan eretnekség. Sőt!
Engel Pál történész akadémikus (!) leszögezte a Népszabadságban (2001. május 12.): „A tudomány ott végződik, ahol a magyar nyelv finnugor eredetét elkezdik kétségbe vonni. Ami ezen a ponton túl van, az a szellemi és politikai alvilág.”
Természetesen Györffy Györgytől Engel Pálon át a Glatz Ferencig, s még rajtuk is túl, mindenki tudja, hogy a finnugor rokonságról „történeti és nyelvészeti forrásanyag” nem szól, mert ilyen, sajnos, lényegében nincsen. Ismétlem: sajnos.
Ami közösnek látszó mondamaradék fönnmaradt az ugoroknál, az jobbára magyar eredetű, ámde eredeti alakjából, világlátásából kiforgatott töredék. Lásd például: csodaszarvas-legenda. El kell olvasni a magyar és a manysi változatot, s meg kell nézni Jankovics Marcell finnugor szellemben készített filmjét. Hiteles. A finnugorok vették át a történet foszlányait, s a maguk képére formálták.
László Gyula válasza: „Az Akadémia által elfogadott finnugor származtatás száműzte a kutatók érdeklődési köréből mindazt, ami ellentmondott volna a tannak, és ez az egyoldalúság mind a mai napig uralkodik a magyar őstörténet kutatásában: a régészek szinte csak illusztrációkként szolgálnak a nyelvtudomány tételeihez.”
Igen finom fogalmazás!
*
Az igazság igazságos. Fölragyogtatja, ami már előbb is közkincs volt krónikáinkból. Például Anonymus (1200 körül) a Gesta Hungarorumban (50–51.) a székelyekről mint Attila király népéről írt.
Ennyi elég is lehetne, hiszen a székelyek Csaba – a Tarih-i Üngürüszben: Kaba – népének elvonulása után, a honfoglaláskor, a Névtelen idejében is ugyanúgy beszéltek, mint mindmáig: magyarul. Ahogy korábban is, amikor ők jöttek be a Kárpát-medencébe. A hunokkal vagy az avarokkal! Létük az Árpád előtti honfoglalás eleven bizonyítéka.
Kép: Székely község címere
Kézai Simon írja: „Az Úr megtestesülésétől számított 677-ben, száznégy évvel Attila magyar király halála után […] miként a rómaiak krónikájában meg van írva, a magyarok másodszor jöttek ki Scythiából.” Tehát a honfoglalás most elfogadott idejénél több mint két évszázaddal korábban! Ám ekkor már „másodszor jöttek ki Scythiából”. A magyarok! Akiket a hatályos tudomány avarnak nevez.
*
A hunfalvyzmus szégyencsillagainak egyike a Tarih-i Üngürüsz – A magyarok története – című, talán éppen egy elveszett corvina fordításának elrejtése a magyar tudósok és az igényes közönség elől. A mű eredetijét Mahmud Temüdzsán, Nagy Szulejmán szultán (uralkodott: 1520–1566) főtolmácsa mentette meg a tűzhaláltól 1543-ban, amikor Székesfehérvár elfoglalásakor a törökök elégették a királyi könyvtárat.
Akárcsak Alexandriában, s miként megtörténhet ez Berlintől Londonig azokkal a könyvekkel, melyek vagy ellenkeznek a Koránnal, ezért rászolgáltak a tűzhalálra, vagy benne vannak, akkor pedig fölöslegesek. Mahmud a könyvet latinból a szultáni udvarban divatozó úgynevezett „népi desztánok” – értsd: népi regények – cirkalmas török nyelvére fordította.
Vámbéry Ármin 1860-ban vásárolta Isztambulban, s hazajövet az Akadémiának ajándékozta. Hunfalvy Pál főkönyvtáros azonnal kiadta Budenz Józsefnek (1836–1892), aki 22 évesen, 1858 májusában érkezett Pestre, és három év alatt akadémiai levelező taggá érett! Természetesen lesújtó bírálatot írt róla. Bírálatot egy történelmi dokumentumról…
A művet Hunfalvy rögtön a zárt osztályra helyezte! Ott porladt 110 évig! 1971-ben (!) hazafiak kalandos körülmények között filmmásolatot készítettek róla, amelyet Prágába csempésztek a Károly Egyetem turkológusprofesszorához, Blaskovics Józsefhez, aki magyarra fordította. Az első kiadás 1982-ben, a Magvetőnél jelent meg.
Szalay Károly, a kötet szerkesztője több életveszélyes fenyegetést kapott! Később Hazai György akadémikus fordítását és kritikáját az Akadémiai Kiadó adta közre (1996).
*
A Tarih-i Üngürüsz 26. fejezetében olvasható: „Hunor népét támadás érte, mely aztán ily módon elvált Adzsem padisahjától, és Pannonija tartományába költözött.
Amikor abba a tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak, és az ő nyelvükön [azaz Hunor népének a nyelvén] beszélnek [az ottani népek].
»Mikor kerül a kezünkbe ennél jobb ország?« – mondták [Hunorék]. Ennél az oknál fogva Hunor népe [békés] megegyezéssel annak az országnak a királyához ment, alattvalójává vált.”
A mű szerint ez volt a magyarok első bejövetele Pannóniába, ám mégsem, hiszen az itt lakók magyarul beszéltek! Óvatos kérdés: az avarok itt netán hun maradékot találtak?
A könyvben több helyen olvasható, hogy a Kárpát-medencében „az ő nyelvükön [azaz Hunor népének a nyelvén] beszélnek [az ottani népek].
A Tarih-i Üngürüsz szerint egy bizonyos Kattar nevű fővezér alatt a hunok újra bejöttek. Majd a Tiszán átkelő Hunor népe egyesült Hunornak azzal a népével, amelyik Adzsem padisahjával erre a tájra költözött, és itt telepedett le.
A székelyek egyértelműen hunok, akik Erdélyben élnek – vallja e krónika szerzője is.
*
Érthető Hunfalvy Pál rettegése a könyvtől, hiszen ha Anonymus mellett más középkori írók is azt állítják, hogy Pannóniában már Árpádék bejövetele előtt magyarul beszélők, tehát magyarok éltek, akkor a finnugor tervnek lőttek – hogy közös hun–magyar szólással éljünk. (Lőttek neki – hun–magyar–ujgur–mongol szokás a koporsó lebocsátása előtt belelőni a sírba.)
Tökéletesen fölismerte, hogy a kétszeri, netán többes honfoglalás az ő finnugor elképzelését sírba döntötte volna, hiszen a Pamír környéki hunok és az Altaj térségében élő avarok aligha járogattak a finnugorok messze északnyugati honába nyelvórákat venni.
*
A hivatalosság gondjai időközben erősen megszaporodtak. Nem elég, hogy az avarok régészeti hagyatékából, az úgynevezett griffes-indás motívumokból László Gyula a mi magyar őseink kézművességének és szellemének nyomát olvasta ki.
Az úgynevezett írottasokat azért nevezik így, mert olvashatók! Éppenséggel László Gyula kiváló tanítványa, a hozzá hasonlóan sokoldalú Vékony Gábor turkológus, történész, régész, nyelvész, rovástudó jóvoltából, aki sorra fejtette meg az úgynevezett avar kori rovásírásokat. Magyarul!
Mi derült ki?
E nép valóban elődünk volt, hiszen magyarul beszélt. Ez egyértelmű a Vékony Gábor által elolvasott környei és szarvasi rovásokból, melyek jelenlegi legöregebb nyelvemlékeink, mégis csodálatosan üdék, és meglepően közel állnak mai beszédünkhöz. Ráadásul annak is bizonyságai, hogy 670 után megszaporodtak az itteni magyarok!
*
Az igazi tudóst túlélik fölismerései. Király Péter (1917–2015) nyelvészprofesszor megállapította, hogy a VIII–X. századi nyugat-európai forrásokban (főleg a német nyelvterület kolostori névjegyzékeiben) előforduló mintegy hatvan (!) Ungarus, Hungaer, Hunger, Hungarius, Onger, Wanger személynév szintén a magyarok külső elnevezésére megy vissza, és nem valamely német köznévre.
Ez pedig azt jelenti, hogy már a honfoglalás előtt létezett nyugaton magyar „diaszpóra”! (Király Péter: A honalapítás vitás eseményei – A kalandozások és a honfoglalás éve. Szerkesztette és az előszót írta: Udvari István. Nyíregyházi Főiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéke, 2006)
(Német) Lajos keleti frank király egy 860-ban kelt oklevelében egy határhegy neve „marcha uengeriorium”; Widukind krónikájában (A szászok története): „Avares, quos modo Ungarios vocamus” („az avarokat, akiket most ungaroknak nevezünk”) – idézi László Gyula. (Múltunkról utódainknak, Püski Kiadó, 1999., I. kötet)
A Szent Wandregisilius-kolostor 877. évi évkönyve szerint: „Lajos kapta meg többek között az avaroknak, azaz a hunoknak vagy ungarorum-oknak az országát.” Tehát az avar kori krónikás e három név viselőit egy népnek tudta!
*
László Gyula látta, amit félénk vagy dogmatikus pályatársai nem mertek észrevenni, ennélfogva a haladás irányát is észlelte.
A 2000-ben történt Semino-vizsgálat óta fölélénkült a genetika iránti érdeklődés. Különösen, amikor kiderült, hogy hiányzik belőlünk az uráli népekre egyöntetűen jellemző TAT (EU13 + EU14) gén. Vajon származhattunk-e azoktól, akik nem lehetnek őseink? Ezt a kérdést senki nem tette föl.
Mismásolás kezdődött: ha nem biológiai, akkor nyelvi leszármazottai vagyunk a finnugoroknak. Hogyan? Bronzkori magaskultúra hordozójaként és művelőjeként, de némaként érkeztünk az andronovói kultúra térségébe, hogy ott végre megtanuljunk beszélni a derék kőkoriaktól?
Az idén fejeződött be az a kutatás, melynek során a karosi honfoglalás kori temetők teljes genetikai anyagát elemezte Neparáczki Endre doktorandusz.
Adjuk át a szót a fiatal tudósnak: „…a karosi honfoglalás kori temetők újabb, immár tán teljes genetikai elemzése során 89 mtDNS genom elemzésével megállapítottuk, hogy a honfoglalók lehetséges őseinek 41,5%-a xiongnu (ázsiai hun), 42,7%-a skandináv-germán, 6,7%-a kaukázusi (közel-keleti), 2,2%-a szláv és 6,7%-a egyéb európai származású lehetett. Adatainkat egyéb genetikai, antropológiai történeti adatok is alátámasztják.” Tehát Árpáddal nem jöttek finnugorok!
Neparáczki Endre ezt is írja: „Eredményeink támogatják középkori krónikáink hitelét, miszerint a »honfoglalás« népünk második bejövetele, és Árpádék itt már magyar nyelvű népességet találtak. Adataink hihetővé teszik az eredetileg is magyar nyelvű székelyek hun hagyományát és a honfoglalást megelőző jelenlétüket a Kárpát-medencében.
Ezzel magyarázatot nyer a régészeti anyagból levont következtetés, miszerint a honfoglalás kori népesség régészeti hagyatékból becsült csekély létszáma alapján nem adhatta alapját a 11. századi, Árpád-kori tömbmagyarságnak (Kniezsa, 1993; Révész, 2016).
A finnugor–honfoglaló genetikai kapcsolat hiánya arra utal, hogy a magyar nyelv finnugor rétegeit nem lehet a honfoglalókhoz kötni, ellenben a magyar nyelvben meglévő masszív török nyelvi réteget nagy valószínűséggel hun eredetűnek tekinthetjük. Ez újabb kérdéseket és kutatási irányokat nyit a magyar nyelv lehetséges eredetéről és rokonsági viszonyairól.”
Hunfalvysta nyelvészeti elképzelésnek alárendelt történettudományunk máig adós a korábban érkezett s azóta is itt élt magyarok történetének föltárásával. Ahelyett, hogy legalább most munkához látott volna – nyilván ezeregy oka volt, hogy miért nem tette –, gőzerővel ostorozni kezdte az immár doktor Neparáczki Endrét és témavezető tanárát, Török Tibort, aki időközben a maga kutatását is megjelentette.
Néhány észrevétel kér szót: a nem finnugor Árpád-nép miként lett magyar ajkú?
A finnugorok – vagy legalább a hantik és a manysik – miért nem őrizték meg magyar nyelvüket és kultúrájukat?
A finnugor elem tán csak nem azért hiányzik teljes mértékben genetikai állományunkból, mert őseink valamilyen – milyen? – okból nem álltak szorosabb kapcsolatban a finnugorokkal?
Mikor és hol tanultak magyarul a finnugor népektől és tőlünk is roppant távolról érkező avarok és hunok?
Kép: Iniciálék a Képes krónikából.
*
Az utolsó szó legyen László Gyuláé: „A 896-os honfoglalás történelme szilárdan áll, amit a magam felvetése ehhez hozzáfűz, csupán annyi, hogy Árpád magyarjai a Kárpát-medencében már javarészt magyarokat találtak, akik előttük a 670-es évek táján özönlöttek ide.
A szerkesztő kiegészítése
A cikk elolvasása és utánközlése után a következő e-mail-t küldtem a szerzőnek, bízva abban, hogy a cikk a történelemkutatás és ezen belül az MTA tevékenységének megtisztulásához fog vezetni:
Kedves Czakó Gábor Úr! Olvastam az Attila és Árpád nyelve c. cikket a Magyaridok.hu weblapon, és a forrást megjelölve a saját blogomon is közzétettem: http://julianusbaratai.blog.hu/2017/12/26/czako_gabor_attila_es_arpad_nyelve?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare
Megtisztelne, ha elolvasná a témához kapcsolódó cikkeimet, melyek megtalálhatók a blogomon
http://julianusbaratai.blog.hu/2016/12/01/az_aranyhorda_titka
http://julianusbaratai.blog.hu/2016/05/20/a_keleti_magyarok_felfedezesenek_hazai_fogadtatasa
http://julianusbaratai.blog.hu/2016/12/03/a_hun-magyar_szarmazas_kutatasa_allitas_es_cafolat
Különös figyelmet érdemel Tóth Tibor antropológus és Benkő Mihály keletkutató felfedezéseinek elhalgat(tat)ása, továbbá az is, hogy az MTA BTK MÖT üléseit rendszeresen éppen az a Vásáry István vezeti, aki tudománytalannak minősítette a Magyar Nemzet 2015. február 18-i számában a hun-magyar kapcsolat kutatását, és aki korábban kijelentette, hogy a magyarok soha nem jártak sem az Uralon túl, sem a Kaukázus északi előterében.
A cikkében felvetett kérdésekre talán választ talál az őskor harci szekeréről írott cikkemben:
http://julianusbaratai.blog.hu/2017/08/07/az_ostortenet_harckocsija_es_a_magyar_etnogenezis
Üdvözlettel: Benkő István
-----------------------
P. s.: Javasolom még a következő cikk elolvasását is:
MAGYAROK BELSŐ- ÉS KÖZÉP-ÁZSIÁBAN
Tudomány és politika
