Az alábbi – itt kivonatosan közölt - cikk a „rénhírek”tudományos  weboldalon jelent meg a magukat magyarnak (Nyugat-Mongóliában mazsarnak) valló kazahsztáni, üzbegisztáni, nyugat-mongóliai, nyugat-szibériai törzsek, törzstöredékek felfedezése témájában, ami a 20. század magyarságtudományának legfontosabb eseményei közé tartozik.. [http://renhirek.blogspot.hu/2008/09/keleti-magyarok-nyomban-politika-s.html, hozzáférés: 2017-10-20] A 2008. szeptemberében megjelent cikk itt közölt része átpolitizált világunkban meglepő objektivitással mutatja be Benkő Mihály kutatómunkáját. Az objektivitás azért meglepő, mert 2006-2010 között egyes akadémiai és egyetemi tudományos körök Benkő Mihály személyének hiteltelenné tétele, kutatási eredményeinek anullálása érdekében koncentrált támadást indítottak, melyhez a cikk írója – ritka kivételként – nem csatlakozott. A koncentrált támadás részletei, módszerei és résztvevői a következő linken ismerhetők meg: https://julianusbaratai.blog.hu/2016/05/20/a_keleti_magyarok_felfedezesenek_hazai_fogadtatasa A rénhírek jogutóda 2013-ban visszatért Benkő Mihály kutatásaira és Baski Imre azzal kapcsolatos véleményére, amit idézünk. Az anyagot néhány képpel és a kapcsolódó cikkek jegyzékével egészítettük ki.

***

KELETI MAGYAROK NYOMÁBAN - POLITIKA ÉS TUDOMÁNY

Rénhírek, 2008. szeptember 5., péntek

Kivonat

[...]

Benkő Mihály ... eddig három, nagyon szép kiállítású, rendkívüli fotóanyaggal kísért könyvet jelentetett meg a keleti magyarokról.

Benkő Mihály orientalista a belső-ázsiai nomádok életét tanulmányozva (erről lásd Nomád világ Belső-Ázsiában című fotóalbumát, Bp. 1998.), lassacskán elnyervén a helyiek bizalmát, hetedik mongóliai expedícióján megtudta, hogy a Mongol-Altajban a kazakok között él a mazsarok csoportja. Korábban már járt köztük, fényképezte is őket, de vendéglátói titkolták mazsarságukat. Julianus nyomdokain Ázsiában (Fényképezőgépes barangolások Mongóliában, Bp. 2001.) című albumában számol be a mazsarok szokásairól, titkolt történetéről. A körükben élő legenda szerint ők a szarvasok népe: egy szarvast űzve indultak el nyugat felé ezer évvel ezelőtt, de Európa és Ázsia határán harcba keveredtek egy nagyon erős néppel. A csata túlélői tovább vándoroltak nyugatra. Voltak azonban olyanok, akik nem vállalták a harcot, és elbújtak, majd visszatértek Ázsiába. Tőlük származnak az Északnyugat-Mongóliában élő mazsarok. Őseik gyávasága örök bélyeg rajtuk, ezért titkolják mazsarságukat (Benkő Mihály: Julianus…. i. m. 33.). A mazsar csodaszarvas-legenda egy másik változatából hiányzik a gyávaság motívuma, az csak egyszerűen arról szól, hogy néhányan elunták a szarvas követését, és visszatértek Ázsiába (Benkő Mihály: Julianus…. i. m. 38.). Amennyiben van valami valóságmagva gyávaságuk történetének, akkor ez az ősmagyar csoport talán az első magyar–besenyő háború után szakadt el testvéreitől, kb. 1300–1100 évvel ezelőtt. Az is elképzelhető azonban, hogy folklórjukban keveredik a csodaszarvas-eredetmonda és Magna Hungariában a tatároktól elszenvedett vereség emléke, s a mongóliai kazak-mazsarok csak a tatárjárás után vetődtek keletre.

Benkő Mihály második könyve a keleti magyarságról A torgaji madiarok (Keleti magyar néptöredék Kazakisztánban, Bp. 2003.) címen jelent meg. A kötetben először Tóth Tibor 1964–65-ös expedíciójáról olvashatunk. A magyar antropológus a szovjet bürokrácia hanyagsága folytán juthatott csak el erre a szigorúan zárt területre. A Torgaj-vidéki kazakok – és köztük a madijarok is (a kötetben így írva szerepel nevük) – már a cári időkben is ellenálltak az orosz terjeszkedésnek, és állítólag az 1950-es években is voltak még zavargások ezen a vidéken. Az 1910-es években kibontakozó kazak függetlenségi mozgalom, az Alas vezetője a Torgaj-vidékről származó Mirzsakip Dulatov költő, matematikus és újságíró volt, aki cikkeit gyakran csak Madijar álnéven jegyezte. Petőfihez hasonló nemzeti hős volt, csak nem a Kárpát-medencei, hanem a kazakisztáni magyarság szülötte. 1935-ben, Karéliában vesztette életét, ahol az Északi-tengeri csatorna építésén dolgozott (természetesen nem önszántából).
A torgaji sztyeppen élő magyarok ezt mesélték Benkő Mihálynak: „…van egy mesénk, amely szerint két testvér, Madijar és Khudijar, akik a Volga mentén éltek, elindultak Nyugat felé. Madijar el is jutott oda, ahová indult, Hudiart útközben elfogták, megölték és kettőbe vágták…” (Benkő Mihály: A torgaji… i. m. 74.) E történet talán a Hunor–Magyar monda ázsiai változata lehet. Ha ezt a feltételezést sikerülne igazolni, akkor megdőlhet a tudományos publikációkban élő nézet arról, hogy a két vadásztestvér meséjét 13. századi krónikásunk, Kézai Simon ötlötte ki Jordanes, gót történetíró nyomán. A torgaji magyarok több évszázadra visszamenő geneológiai hagyománya, valamint 18. századi történeti munkák alapján kazak történészek úgy vélik, hogy a madijarok a Batu leszármazottai közé tartozó Abulhair kánnal (1412–1468) kerültek Közép-Ázsiába, az egykori Arany Horda területéről. Mai lakóhelyükre, a torgaji sztyeppre a 18. század elején költöztek délebbi szállásterületeikről (Benkő Mihály: A torgaji… i. m. 92–93.)
A kötet végén azt is megtudjuk Orazak Iszmagulov antropológustól, hogy Kazakisztán más területein is élnek madijarok.

A keleti magyarok után folytatott további nyomozásairól Benkő Mihály a Magyar-kipcsakok című könyvében számol be (Bp. 2008. – Benkő Mihály idézett műveit a Timp Kiadó jelentette meg).
A magyar-kipcsakok (a Kazakisztánban szétszóródott néhány családot kivéve) a kazak sztyepp északi részén élnek. Lakóhelyük a Szovjetunió belső területi felosztása után nem a Kazah, hanem az Orosz SzSzK része lett, így napjainkban is Oroszországhoz tartozik, az Omszki Terület Russzkaja Poljana nevű járásában található. Útjai során Benkő Mihály megható kapcsolatokra tett szert, mint távoli rokont fogadták, megismerkedhetett életükkel, és kötetében publikálhatta is e madijarok geneológiai táblázatait, vagyis sezseréit. Míg a fentiekben ismertetett két kötet inkább képeskönyv jellegű, kevés szöveggel, e harmadik már tudományos kíváncsiságunkat is kielégíti, a jegyzetekben utalásokat találhatunk Benkő Mihály és kazak kollégáinak tudományos publikációira is.

(Benkő Mihály életrajza és munkásságjegyzéke: http://www.terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/benko.html)

E kötet idézi Ajbolat Köskimbajev véleményét is, amely szerint a Volga vidéki őshazában maradt magyarok a 14. században tagozódtak be a mongol (tatár) sereg hadrendjébe, és ennek következtében a sztyeppi törzsek rendszerébe is (Benkő Mihály: Magyar… i. m. 43.). Így vettek részt a kipcsakok Bultun-féle ága, a kara-kipcsakok egyik törzseként a 15. századi kazak honfoglalásban (a kipcsakok a kazakokhoz tartoznak).

A mongóliai mazsarok és kazakisztáni madijarok természetesen már nem tudnak magyarul, ugyanúgy, ahogy a Kárpát-medencei kunok és jászok sem beszélik őseik nyelvét. Ők kazakok, ahogy a mi jászaink és kunjaink pedig magyarok. Történetük kapcsán eszünkbe juthat Illyés Gyula kérdése: Ki a magyar? A válasz persze bonyolult.

[...]

A NYEST.HU BASKI IMRE ELMÉLETÉRŐL

A Rénhírek weblap jogutóda, a nyest.hu 2013. február 1-i kelettel visszatér Benkő Mihály kutatásaira, pontosabban Baski Imre azokkal kapcsolatos, a bevezetőben említett véleményére:

„…A Csodaszarvas 3. kötetében (Budapest, 2009) egy új rovatot is találunk, címe: Viták és vélemények. Baski Imre írása a kazahsztáni madijarokról szól, akik szerinte nem magyarok, mert nevük nem a magyar népnévből származik (Madijar: magyar eredetű néptöredék a kazakoknál?, 189-208.). A madijar a Muhammad-i-yar névből vezethető le, eredeti jelentése 'Mohamed barátja, követője'. A példák meggyőzőek. A nyelvi adatok alapján Baski Imre megkérdőjelezi a madijar eredetmondák magyarokra vonatkoztatható állításait, valamint nem hisz a madijarok és a honfoglaló magyarok közti genetikai kapcsolatban sem. EZ AZONBAN SÚLYOS MÓDSZERTANI HIBA, EBBEN A KÉRDÉSBEN A FOLKLORISTÁK ÉS A PALEOGENETIKUSOK AZ ILLETÉKESEK. (Kiemelés tőlem – B. I.) Érveit Baski Imre újra publikálta a Nyelvtudományi Közlemények 107. kötetében (A kazak madijar nemzetségnév és a magyar népnév állítólagos közös eredetéről, 2010-2011, 95-130.)….”
/Zergenyei: A Csodaszarvas újabb regéi, Nyest.hu 2013. február 1./

https://www.nyest.hu/renhirek/a-csodaszarvas-ujabb-regei

EHHEZ A KÖVETKEZŐKET TESSZÜK HOZZÁ:

Nyilvánvaló, hogy nem lehet egyszerre igaza a Somfai Kara Dávid sehol nem publikált, Veres Péter által felkarolt ötletét feldolgozó Baski Imrének és Tóth Tibornak, Benkő Mihálynak és Bíró András Zsoltnak.
Ezért súlyos hiba, hogy azok a tudománytörténeti előzmények, melyeket Bíró András Zsolt vizsgálatai megerősítettek és amelyek a keleti magyarok kérdését antropológiai, történelmi, néprajzi összefüggéseiben mutatják be, megemlítésre sem kerülnek.
A tisztánlátás érdekében közlöm a tudománytörténeti előzményeket dokumentáló publikációkat:

Dr. TÓTH Tibor antropológus 1965-ben Julianus barát után először találkozott keleti magyarokkal, szakterületének megfelelő tudományos vizsgálatokat végzett és publikált, amelyek viszhang nélkül maradtak:
Dr. TÓTH Tibor, Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4), 139.
TÓTH Tibor naplója, 1965 április 30 – május 5. A Természettudományi Múzeum Embertani Tára, Tóth Tibor hagyatéka.
Szovjet tanulmányútja során Tóth Tibor 101 szakemberrel, köztük 26 antropológussal, 26 régésszel, 8 etnográfussal, 13 nyelvésszel és 8 történésszel konzultált. Tóth Tibor, Tanulmányúton… 143.
TÓTH Tibor, Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966, 283–299.
TÓTH Tibor tudományos hagyatéka, Természettudományi Múzeum, Embertani Tár. Egyébként Khíva és Szamarkand környéke (Üzbegisztán), ahol a madžarok éltek (vö.: Harmatta János, Julianus és a keleti magyarok, 9–10), sem a nomád világ, sem az orosz cári birodalom közép-ázsiai tartományainak egykori körülményei között egyáltalán nem volt nagy távolságra a Torgaji medencétől. A XIX. században a torgaji kereskedők tevekaravánjai Taskentig jártak. A torgaji magyarok ma is tudnak üzbegisztáni testvéreikről, akiket egyébként Üzbegisztán Etnikai Atlasza megemlít az üzbegisztáni modern magyar diaszpóra leírásának végén [Taskent, 2002, 59].

BENKŐ Mihály történész, orientalista, író, 1988-2005 között tizenhat alkalommal járt Közép- és Belső-Ázsiában, elsősorban a Mongol Altalj kazaklakta területein és a Kazak Köztársaságban, ő fedezte fel a kipcsák és kereit magyarokat, kutatásait fotókkal dokumentálta, magyar etnikai nevet tartalmazó sírfeliratokat, nemzetségtáblákat tárt fel, mondákat és hőskölteményeket gyűjtött, fordított:

KÖNYVEK:
BENKŐ Mihály: Nomád Világ Belső Ázsiában - László Gyula ajánlásával, TIMP Kiadó, Budapest 1998;
BENKŐ Mihály: Julianus nyomdokain Ázsiában - Harmatta János előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2001;
BENKŐ Mihály: A Torgaji Madiarok - Erdélyi István előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2003.
BENKŐ Mihály-Babakumar Khinayat: A keleti magyarság írott emlékeiből, Masszi Kiadó, Budapest, 2007.
BENKŐ Mihály: Magyar-kipcsakok Timp Kiadó, Budapest, 2008.

AKADÉMIAI ÉS EGYÉB TUDOMÁNYOS FOLYÓIRATOK:
- Benkő M., -Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti álarcának eredetéről: Antik Tanulmányok 33:2(1987-1988) pp. 169-200.
- Benkő, M., Burial masks of Eurasian mounted nomad peoples in the migration period. /1st millennium A. D./ = Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae. 46. (1992/93.) 2-3. 113-131. 1 térk. 6 t.
- Benkő M., A halotti arctakaró történetéhez. = Antik Tanulmányok. 36. 1992. 1-2. 106-108.
- Benkő M., Aranymaszkos ősmagyar vezérsír (a koropcsinói leletről a Dnyeper középső folyásánál) Antik tanulmányok 57. (2003.) 111-125.
- Benkő M., Avagy vannak-e mazsarok a Mongol-Altajban? Válasz Kun Péternek Turán 2001. augusztus-szeptember 95-101.
- Benkő M.- Babakumar Khinayat: Keleti magyar néptöredékek a kazak törzsszövetségekben Eleink III. évfolyam 2. szám (2004) 5-20.
- Benkő M., Egy ajándékba kapott könyv margójára Eleink III. évfolyam 2. szám (2004) 20-31.
- Benkő M., Addenda Eleink IV. évfolyam 1. szám (2005) 94.
- Benkő M., Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. Eleink IV. évfolyam 2. szám (2005) 18-29., Kőrösi Csoma Sándor és Keleti Hagyományaink (tanulmánykötet) Kovászna, 2007.
- Erdélyi István-Benkő M., Szargatkai kultura és a hunok Eleink IV. évfolyam 2. szám (2005) 5-18.
- Benkő M., Hozászólás írásban. Eleink V. évfolyam 1. szám (9.) (2006) 92-96.
- Benkő M., A turgaji madiar törzs. - In: Valóság, ISSN 0324-7228, 2003. (46. évf.), 1. sz., 44-56. p.
- Benkő M., Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. - In: Kőrösi Csoma Sándor és Keleti Hagyományaink, ISSN 1842-9645, 2007. Kovászna 139-151. p.
- Benkő M., Beszámoló 2006 nyári nyugat-szibériai kutatóutamról Eleink VI. évfolyam 1. szám (11.) (2007) 27-37.
- Benkő M., Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII. évfolyam, 2. szám(14.) 78-83. o.
- Benkő M., Nyugat-szibériai kutatóutamról 2006-ban - In: Kőrösi Csoma Sándor és a magunk keresése, 2008. Kovászna 103-112. p.
- Benkő M., Keleti magyarok eredetmondáiból- In: Kőrösi Csoma Sándor - jelek térben és időben, 2009. Kovászna 61-64. p.
- Benkő M., Még egyszer a kazak-magyarokról. (Hozzászólás Baski Imre cikkéhez). Eleink VIII/2, 2009, 30–43;
- Benkő M., Az omszki sezserék és kapcsolataik. In: A Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesület III. Gödi Konferenciája. Őstörténeti füzetek, 8, 2009, 43–51;
- Benkő M., Harmatta János és Julianus magyarjai. Eleink, IX./1, 2010. 6–13.

KÉPEK

Az alábbiakban közlünk néhány képet Benkő Mihály könyveiből. Ezeket a cikk nem tartalmazta:

Kép: A mazsar törzs kopjafás, kopjás, síremlékei Nyugat-Mongóliában. Fotó: Benkő Mihály

Kép: A mazsar törzs szőke, kékszemű (ez ott igencsak ritka) tagjai Nyugat-Mongóliában. Fotó: Benkő Mihály

Kép: Sírkő a nyugat-szibériai Kara Tal aul magyar temetőjéből. A felirat: "MAGYAR TÖRZS". Fotó: Benkő Mihály

Kép: Magyar család férfitagjai a Kara Tal aulban. Fotó: Benkő Mihály

Kép: Fa síremlék Madyar (magyar) törzs feliratú sírkővel a szagai (Torgaj medence, Kazahsztán) magyar temetőben. Fotó: Benkő Mihály

Kép: Vadászsas és jurta. Az ősi életmód - keleti magyarok mindennapi életében megőrzött - emlékei Nyugat-Mongóliában. Fotó: Benkő Mihály

Kapcsolódó cikkek:

ISMERETLEN MAGYAR TÖRZSRE BUKKANT EGY BUDAPESTI TUDÓS
Aczél Kovách Tamás, Magyar Nemzet, Hétfő, 1967. november 6.

ÚJ MEGLEPŐ KUTATÁSI EREDMÉNYEK A MAGYAROK EREDETÉRŐL
A rejtélyes Kusán Birodalom, Magyar Nemzet 1968. november 7. Aczél Kovách Tamás

A KELETI MAGYAROK FELFEDEZÉSÉRŐL
Tóth Tibor publikációi és társainak visszaemlékezései

TÓTH TIBOR ÖRÖKSÉGE

TÓTH TIBOR TRAGÉDIÁJA

Benkő Mihály: MÉG EGYSZER A KAZAK-MAGYAROKRÓL
Hozzászólás Baski Imre cikkéhez (Eleink 2009, VIII. évfolyam, 2. szám, 31-32, kiegészítve azóta szerzett adatokkal)

Benkő Mihály MADIJAR: KAZAK-MAGYAR VAGY MOHAMED PRÓFÉTA BARÁTJA?
Hozzászólás Baski Imre újabb tanulmányához

Benkő Mihály: VÁLASZ EGY ELFOGULT KRITIKÁRA

Ajbolat Kushkumbajev: A MAGYAR (MADIJAR, MADŽAR) ETNONYM KÉRDÉSÉHEZ, KÖZÉP-ÁZSIAI FORRÁSOK ALAPJÁN

A CSODASZARVAS NYOMÁBAN - Bíró András Zsolt interjúja

JULIANUS MAGYARJAI

Benkő István–Benkő Mihály: MIT ÜZEN AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMAINAK ÖNELNEVEZÉSE

Nagy Iván: ADALÉKOK A MADJAR-MAGYAR KÉRDÉSHEZ

Benkő Mihály: JULIANUS MAGYARJAINAK UTÓDAI EURÓPA ÉS ÁZSIA HATÁRVIDÉKÉN.

MADIAROK KÖZT KAZAHSZTÁNBAN

A KELETI MAGYAROK FELFEDEZÉSÉNEK HAZAI FOGADTATÁSA

KÉT HONFOGLALÁS
Magyarok a kazak és üzbég kánságok megalapításában

Kép: A vajdahunyadi vár homlokzata (Fotó: Benkő Mihály 2017)

A történelmi Magyarország legnagyobb ép gótikus vára, amely a magyar történelem egyik legjelentősebb - ha nem a legnagyobb - hős hadvezérének, Hunyadi Jánosnak a székhelye volt. Ha valaki ezt a várat megnézi, el tudja képzelni a középkori Budát.
A vár autópályán – mely rövidesen a közeli Dévát is eléri – 5 óra alatt elérhető Budapestről. Déva és Vajdahunyad között található Csernakeresztúr, magyar panziókkal, így a Magyarországról érkező turisták nyelvi nehézség nélkül tudnak szállást foglalni.
A vár idegenforgalmi propagandáját és egyúttal vonzerejét tovább kellene fejleszteni.
Első a propaganda, utána kellene valamit tenni azért, közös magyar-román projektben (Hunyadi a román népnek is hőse), hogy a helyi kiállítások Hunyadi János tevékenységének történelmi jelentőségét is kiemeljék. és a magyar emberek figyelmét felhívják Vajdahunyadra, érdekessé téve számukra ezt ezt az oly kevés magyar által látogatott, pedig Budapesttől nem is olyan távoli helyet. Fejlesztést igényel a vár környezete is.

Kép: A vár udvara (Fotó: Benkő Mihály 2017)

Kép: A lovagterem (Fotó: Benkő Mihály 2017)

Kép: A kápolna (Fotó: Benkő Mihály 2017)

Kép: A hálószoba (Fotó: Benkő Mihály 2017)

Kép: A festett torony (Fotó: Benkő Mihály 2017)

Kép: A páncélos vitéz - Hunyadi János - a festett torony tetején. (Fotó: Benkő Mihály 2017)

Kép: A vár messziről (Fotó: Benkő Mihály 2017)

ANGOL SZERZŐ HUNYADI JÁNOS JELENTŐSÉGÉRŐL

Megjelent Roger Crowley műve Bizánc bevételéről: 1453 - Konstantinápoly utolsó nagy ostroma, Park Kiadó, 2016

Az általános részben, az ostrom előzményei előtt írja:

"Mehmed a maga részéről (Brankovics) György közvetítését kérte egy, a magyarokkal való megállapodáshoz, akiknek zseniális hadvezére, Hunyadi János kormányzó jelentette a legkézzelfoghatóbb fenyegetést a keresztény Európa felől". [R. Crowley, 1453, Budapest, 2016. 71.]. Eszerint Nyugaton nagyon jól ismerik Hunyadi szerepét és jelentőségét az akkori eseményekben. A könyv utószavát Pálosfalvi Tamás írta: "1453-1456 - egy örök téma" címen. A következőket olvashatjuk benne: "Nándorfehérvár sikertelen ostroma jelentős mértékben lelassította és más utakra kényszerítette az oszmán terjeszkedést". (321.o.) "Hunyadi János kétségkívül a a legtöbbet tette azért, hogy az oszmán terjeszkedést még idejében fel lehessen tartóztatni a Balkánon". "Nemzetközi segítséggel, de ha lehet, úgy tűnik, akár ennek hiányában is képesnek tartotta magát döntő győzelem kivívására". V. Miklós pápának a következőket írta. 1448-ban kezdett, és Rigómezőnél végetért hadjáratáról: "Mindaddig nem tágítunk, amíg az ellenségnek Európából való kiűzése valóra nem váltott reményeinket". (324-328). Ez a hadjárat ugyan Rigómezőn ért véget, de... ...Nándorfehérvárról: "Nándorfehérvár megvédéséről sajnos, aligha lehet olyan hosszú könyvet írni, mint Konstantinápoly ostromáról, - legfeljebb regényes formában. Mégis, számunkra, itt a Kárpát medencében ez marad a "nagy ostrom", a középkori Magyar Királyság legnagyobb sikere az oszmán hódítókkal szemben. (331).

A mai napon egy újsághír keltette fel a figyelmemet, mely az Iraki kurdok függetlenségi népszavazásáról szól (Index, 2017 szept. 24., Index): Lángra lobbanthatja a Közel-Keletet a kurd népszavazás

Kép: A cikket illusztráló fotó

Ennek kapcsán csokorba szedtem azokat a rendelkezésemre álló adatokat, melyek szerint a kurdok elődeinek és a magyarok elődeinek közük lehetett egymáshoz.

„A huszonkétmillió kurd a világ egyik legnagyobb olyan nemzete, amely nem önálló állam keretei között él. Kurdisztánt jogilag nem ismerik el, politikai határai nem léteznek. Négyszázötvenezer négyzetkilométernyi területén a mai Törökország, Irak, Irán, Szíria, Libanon, Örményország, Grúzia és Azerbajdzsán osztozik. Tíz–tizenkét millió kurd él Törökországban (az ottani népesség 20%-a), öt-hat millió Irán területén (10%), négymillió pedig Irakban (23%). A kurdok által lakott terület Törökországtól az Iráni-felföldig, az Araráttól a Tigris és az Eufrátesz közti területig, vagyis az ókori Mezopotámiáig húzódik.

A legtöbb történész egyetért azzal, hogy a médek, akik Kr. e. 612-ben legyőzték az asszírokat, s megalapították birodalmukat, a kurdok elődei.” [Husain Shorsh: A kurdok eredete, nyelve és vallása, http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=155&lap=0, hozzáférés: 2017-09-24]

Kálti Márk Képes Krónikája (1358) és Túróczy János Krónikája (1488) a következőket írja:

"Atyla rex hunorum, medorum …." azaz "Attila a hunok, médek … királya."

Kézai Simon Magyar krónikája szerint két testvér, Hunor és Magor egy szarvast követve talált a Meotis (Azovi tenger) vidékén új hazát.

Ugyanez a krónika Attila hun kírállyal kapcsolatban a következőket írja: Ethele király„A viselet módjában és alakjában mind maga mind nemzete a médok módját tartja vala.”

Kiss Bálint nyelvész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja a magyar név etimológiáját a következők szerint adja meg:

"Ha Médiának két régi nevét mely is ez: Madaj és Ar összetesszük, és a középső "a" betűt alig hallható schémává tesszük, a napkeleti nyelvek szokása szerint, éppen a mi nemzeti nevünk lesz belőle, mely is ez: Madjar-Magyar, mert a "dj"-t "gy"-nek szoktuk mondani” [Kiss Bálint, "Magyar régiségek, 1839, 10. o.]

A médek "Madaj" önelnevezését a Biblia is megőrizte [Szent Biblia, ford.: Károli Gáspár, Amszterdam 1685, Esa. XXI:2.: "... szálld meg te Madai Babilóniát.."]; az "-ar" második szótagot pedig a magyaron kívül a következő rokonnépek nevei is tartalmazzák: avar, bolgár, tatár, kazár, apar (pártus), kangar (besenyő), tokar (tadzsik), amire a neves orosz történész, A. H. Halikov hívta fel a figyelmet. Figyelemre méltó, hogy ezeknek a népeknek a nemzeti színei is azonosak a magyar nemzeti színekkel. Az európában ismert görögös Media szó jelentése középső, ugyancsak középső(ország) a jelentése a sumer "Mada" szónak.

Diodorus Siculus (i. e. 90 körül – i. e. 27 körül) a következőket írta:

Kép: Diodorus a szarmaták eredetéről. Forrás: Lorenz Rhodoman szerk.: Diodori Siculi Bibliothecae Historicae libri; tom. I., Amszterdam, 1746, 155–156. o., Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész: Bibliothéké cím művének II. könyve 43. fejezetéből.

A szöveg magyar fordítása a következő: A szkíták egy kolóniát hoztak létére, melynek népét „Médiából szállították el a Tanaiszhoz (Don folyó - B. I.), mely nép a Szauromata (A Szauromaták másik neve: Szarmata – B. I.) nevet kapta. Sok évvel később ez a nép megerősödött, vélgigpusztította Szkítia nagy részét, mindenkit elpusztítottak akit legyőztek és a földet sivataggá változtatták." [Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész: Bibliothéké cím művének II. könyve 43. fejezetéből, angol kiadás: Diodorus of Sicily in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, 1967 (The Loeb Classical Library). 28-29. o., Horváth Gábor fordítása, akinek segítségéért köszönetet mondok.]

Az alábbiakban látható Sarmatia térképe a hunok előtt:

Kép: Sarmatia térképe i. sz. 370, a hunok hódítása előtt. Forrás: Map of Ancient Sarmatia (Sarmatia Antiqua), Rob. Wilkinson, 1 September 1801, London

… és a hunok európai hódítása után:

Kép: A hun Attila birodalma. Forrás: The Huns, in: History of the Later Roman Empire by J. B. Bury Published by Macmillan & Co., Ltd., 1923 , http://www.novaroma.org/nr/Attack_of_the_Huns, hozzáférés 2017-09-24

370-körül a hunok a Kada nemzetségéből származó Bendegúz (Muzduk) vezetésével átlépték a Volgát, meghódították Kelet-, és Közép-Európát, kiterjesztették uralmukat az ott élő népekre. 

A hunok 395. évi, a Kelet-Római Birodalom tartományai ellen - a Kaukázuson keresztül - indított hadjáratáról Horváth Gábor írt tanulmányt: Horváth Gábor: A HUNOK 395. ÉVI ÁZSIAI HADJÁRATA A RÓMAI BIRODALOM KELETI TARTOMÁNYAI ELLEN, http://julianusbaratai.blog.hu/2017/01/12/horvath_gabor_a_hunok_395_evi_azsiai_hadjarata_a_romai_birodalom_keleti_tartomanyai_ellen, hozzáférés: 2017-09-25.

„Az 5. század elején hatoltak be a Kárpát-medencébe, ahol meg is telepedtek. Attila, a legnagyobb és legismertebb hun király fényes Kárpát-medencei udvaráról egykorú beszámoló is fennmaradt a bizánci követtől, Priszkosz rétortól.

A hunok Ruga, Bleda (Buda) és Attila vezetésével kezdetben a Nyugatrómai Birodalom szövetségesei voltak, hadsereggel támogatva azt a Keletrómai Birodalommal szemben. A két birodalom között a keletrómaiak elleni két nagy hadjárat eredményeként egyensúly alakult ki. Ezt követően Attila király a nyugatrómaiak ellen fordult. 451-ben, a catalaunumi csata eldöntetlenül végződött. Bár magát Aetius győztesnek nevezte, a csatát ő hagyta el, és a Róma elleni hadjárat során semmilyen ellenállást nem tanúsított a hunokkal szemben.

452-ben Attila betört Itáliába, és Róma felé vonult. III. Valentinianus császár Ravenna erős falai mögé menekült, s a pápa tanácsadói is a menekülést javasolták Nagy Leó pápának. Ő azonban a legenda szerint egy különösen finoman megmunkált arany karperecet emelt fel az asztalról, és a következőt mondta: „Ez a hunok munkája. Egy nép, amelyik ilyen műalkotásokra képes, hajlandó lesz az Élet igéjének befogadására is.” Misszionárius munkát hirdetett a hunok között. Kíséretével Mantovánál találkozott Attilával, és sikerült elérnie, hogy a hunok megkíméljék Rómát, és békét kössenek a birodalommal. (Igaz, ebben szerepet játszott az is, hogy a hunok táborában járvány tört ki.)

453-ban, Attila új házassága nászéjszakáján hirtelen meghalt."

Attila halálával megszűnt a hunok közti összetartó erő, birodalmuk kisebb törzsszövetségi keretekre oszlott, amelyek vezetői Attila fiai leszármazottjai közül kerültek ki. Irnek hunjai visszavonultak a meotiszi őshazába. Scythia Minorban maradt hunok másik részét Dengizik vezette, akit ugyan megöltek egy csatában, de valószínűleg leszármazottjai folytatták az uralkodást. Később a források néhol beszámolnak egy-egy hun uralkodóról, mint például a Morava folyó mellett élő Mundóról, aki az osztrogót Theoderikkel harcolt a gepidák ellen. 682-ben egy Izrael nevű keresztény misszionárius püspök a Kaukázusban és Dagesztánban élő hunokról számol be. Izrael püspök leírja, hogy „keresztény templomok épültek a hunok országában”, beszámol a hunok Derbenttől északra fekvő fővárosáról, „a fénypompás Varachanról”, amelynek utcái, terei vannak, ahol „ügyes ácsok” dolgoznak, akik egy állatmotívumokkal díszített hatalmas keresztet is állítottak, ötvöseik pedig arany- és ezüstszobrokat készítenek.” [Wikipédia,Hunok szócikk, https://hu.wikipedia.org/wiki/Hunok, hozzáférés: 20017-09-24]

Kép: Hunok a Kaukázus északi előterében i. sz. 565-ben, 100 évvel Attila halála, és 200 évvel Sarmatia területének a Hun Birodalomhoz csatolása után Forrás: A magyarság korai történetének sarokpontjai. Elméletek az újabb irodalom tükrében. Zimonyi István. Szeged. 2012 dc_500_12 ..., 114. o., http://real-d.mtak.hu/597/7/dc_500_12_doktori_mu.pdf, hozzáférés: 2017-09-26

A médek „magyar” önelnevezése a hunok Kárpát-medencéből történt kivonulása után mintegy 100 évvel, a továbbra is hun uralom alatt maradt hajdani Sarmatia területén – egy uralkodó és egy város neveként - bukkant fel a történeti forrásokban. Malalas 6. századi bizánci szerzetes krónikájában a Fekete-tenger északi partvidékén élő kutigur-hunok uralkodójának személyneveként örökíti meg azt, a térség történetét leíró Derbendnáme nevű 11. századi forrás arról számol be, hogy a hunokkal együttműködő Szasszanida Birodalom sahja, I. Huszrau Anórsiván (501-579) megalapítja Kicsi Madzsar (Kiči Majar) és Ulu Madzsar városokat.

Kép: A kurd zászló – magyar színek, közepén a székely sugaras nap képével

A magyarság embertani arculatának kérdésével kapcsolatosan Dr. Tóth Tibor a következőket állapítja meg: "Összefoglalóan, a rendelkezésre álló leletek alapján megállapítható, hogy a honfoglaló magyarság embertani kialakulásának folyamata eltérő az Ural melléki ugor csoportokétól és kronológiailag a folyamat már a szarmata korban elkezdődött, regionálisan pedig nem az Urál-, hanem az Észak-Káspi melléken ment végbe." [Dr. Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogeneziséne problémája, Anthropologiai Közlemények, IX. évf. (1965) 4. sz., pp. 139-149.]

’Sarmatae, Medorum (ut ferunt) suboles”; (a szarmaták, mint hírlik, a médektől erednek). [Plinius Naturalis Historia, VI. 7,19]

A szkíta (szkíto-szarmata), hun, magyar folyamatosságot bizonyító ókori és középkori forrásokkal korábban foglalkoztam: SZKÍTA-HUN-AVAR-MAGYAR FOLYAMATOSSÁG KORABELI FORRÁSOK ALAPJÁN, TÉRKÉPEKKEL, http://julianusbaratai.blog.hu/2017/04/14/szkita-hun-avar-magyar_folyamatossag_korabeli_forrasok_alapjan_terkepekkel, hozzáférés: 2017-09-25.

Kép: A vajdahunyadi vár Foto: Benkő Mihály

A vajdahunyadi vár a mai napig méltó őrzője Hunyadi János dicsőségének. Hunyadi János kormányzósága (1446-1453) alatt a várban élt felesége, Szilágyi Erzsébet. Az apjától örökölt kicsiny erősséget Hunyadi János ekkor építette ki rangjához méltó lovagvárrá. A várat Mikszáth Kálmán „a várak királyának” nevezte. Hunyadi János, Magyarország kormányzója, majd főkapitánya egész életét Európa védelmében vívott harcban töltötte, 1456-ban csodálatos győzelmet aratott Nándorfehérvárnál II. Mehmed szultán hatalmas túlerőben lévő seregeivel szemben. Az emlékét őrző vár egész Európa zarándokhelyévé kell, hogy váljon.

Ahhoz azonban, hogy a vár európai szintű turisztikai látványosság és méltó emlékhely legyen, jelentős turisztikai fejlesztéseket kellene végrehajtani mind a vár környékén, mind a vár belső tereiben. A várban látható kiállítást is meg kellene újítani. A vár környéke jelenleg egy romos iparterület. Az épület nem körbejárható. A kiállítás nem Hunyadi János személyére és pályafutására összpontosít, a feliratok csak román és angol nyelven tájékoztatnak. A fejlesztés lehetne közös magyar-román-európai uniós projekt. Itt meg kell említeni, hogy a nándorfehérvári diadal maga is európai összefogás eredménye volt, abban szerepet játszott Hunyadi János, barátja Kapisztrán Szent János, sógora Szilágyi Mihály és  többnemzetiségű seregük példamutató együttműködése.

Kép: A vajdahunyadi vár másik oldala. Foto: Benkő Mihály

A vár könnyen megközelíthető, az épülő autópálya már majdnem elérte Dévát, innen kb. 5 perces autóút Vajdahunyad. Déva és Vajdahunyad között található Csernakeresztúr, 100%-ig magyar település, ahol többen foglalkoznak falusi turizmussal.

A magyar király, majd német-római császár, Luxemburg Zsigmond által építtetett budai vár pompájában hasonló lehetett, de a vajdahunyadi vár ma is megtekinthető, míg a budai vár az 1686-os ostrom idején teljesen megsemmisült. Aki tehát Hunyadi János iránti tiszteletét akarja leróni, vagy szeretné tudni, hogy milyen lehetett a budai vár a 15. század közepén, annak feltétlenül el kell mennie Vajdahunyadra.

Kép: A lovagterem Foto:Benkő Mihály

"Magyarország Hunyadi korában a törökkel szemben politikai és a hadászati védekezés állapotában volt. Törökország terjeszkedett. Magyarország csak meglevő birtokállományát akarta délfelé megvédeni. Ezt a védelmet Hunyadi offenzív módon oldotta meg. Hadművészetének talán ez a legfigyelemreméltóbb sajátsága. Még ott is, ahol a török váratlan támadása, vagy semmi módon ki nem egyenlíthető túlereje folytán eleinte a védekezésre szorul, mint az 1442. évi (erdélyi) és az 1456. évi (nándorfehérvári) hadjáratokban, éles szemmel figyeli az alkalmat a védelemből a támadásra való átmenetre és hamarosan kezeibe ragadja az olyannyira fontos kezdeményezést.

Csatáiban a harcászati védelmet egyáltalában nem ismeri. Támadás és mindig támadás a jelszava, míg csak az ellenség valahol meg nem rendül, hogy ezt a kezdeti előnyt döntő sikerré fejleszthesse.

Hunyadi csatatervezésében megtaláljuk azokat a formákat, melyeket későbbi hadvezérek is sikeresen alkalmaztak. Így például a szentimrei csatában (1442) oly átkarolással idézi elő a döntést, mint Moltke a königgrätzi csaában, a Karánsebes és Hátszeg köztt vívott csatában (1442) kettős átkarolással semmisíti meg a törököt, miként Hindenburg Tannenbergnél az oroszokat, 1444-ben Kunovicánál – visszavonulás közben – azt a megrohanást alkalmazza, mint Napoleon 1813-ban Hanaunál stb.

A nándorfehérvári dicső győzelemhez hasonlót azonban a történelem alig ismer. Szinte meseszerű az, ahogyan az ostromolt és erőszakos rohammal már majdnem bevett vár kis helyőrségének kirohanása felmentéssé és döntő győzelemmé fejlődött. Ez már a hadvezetés művészetének felső fokán túlemelkedő haditény és egyben személyes hőstett. Ennek végrehajtásához a csapatával összeforrott és istenített, lángeszű és vakmerő vezér és oly csapat kellett, melynek harci erényei nem csupán a nevelésben, hanem a fajban (értsd: nemzeti karakterben – B. I.) gyökereznek.

[...]

Hogy Hunyadi hány csatában vett részt, azt ma már aligha állapíthatjuk meg, de azt tudjuk, hogy az 1440-től 1456-ig terjedő 17 év alatt összesen 14 hadjáratot vezetett. Ez oly rekord, melynek a világtörténelemben csak kivételesen akad párja. Ennél több hadjáratot például a világnak Hannibal és Julius Caesar óta legnagyobb hadvezére, Napoleon sem vezetett.” [Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest 1930. (Reprint Bp. 1992.) 94-95. o.]

Kép: Páncélos vitéz a vajdahunyadi vár tornyának tetején. Foto: Benkő Mihály

VÁLOGATOTT FORRÁSOK

1. Czuczor Gergely: Hunyadi

Ki áll amott a szirttetőn.
    Hunyad magas falánál,
S körül tekint a sík mezőn
    Az esti fénysugárnál?
Hunyadi ő, az ősz vitéz,
Hazáját most nem űzi vész,
    Várába száll nyugonni.

De hírnök jő s pihegve szól:
    «Uram, hatalmad eldűlt,
Hazádon nem kormánykodol,
     A polcra már Ulrik ült.»
«Ha úgy akarta a király,
Hunyadi akkor félre áll.»
     Mond és marad nyugodtan.

Más hírnök is jő csakhamar:
     «Törnek reád, uram, félj,
A főnemesség nyelve mar,
     Előlök, mint lehet, térj.»
«Hogy törnek rám, hihetni bár,
De úgy nem, mint török, tatár.»
     Mond és marad nyugodtan.

«Uram, hős vajda, véredet
     Szomjazza egy gonosz szív
S hogy oltsa fényes éltedet,
     Külföldre álnokul hív.»
«Rém célza már nem egy halál,
S ha Isten hagyja, eltalál.»
     Mond és marad nyugodtan.

S a mint fennáll, a mint lenéz
     Nyugalmasan szívében,
Habos lovon fut egy vitéz,
     S vérlobogó kezében,
S kiált: «édes hazánk oda,
Nyakunkon a török hada.
     Siet kivívni Nándort.»

«Pogány jő? hah! nem tűrhetem
     – Mond és tűnik nyugalma –
Magyar hazán és nemzeten,
     Nem dúl pogány hatalma!»
S acélt ragad, lovára kap,
Csatáz, vív, izzad éj és nap,
     S míg nem győz, nincs nyugalma.

Kép: A festett torony a páncélos vitézzel. Foto: Benkő Mihály

2. Arany János: Hunyadi csillaga*

Csillag tűnt fel, fényes csillag,
Merre a nap télben feljő;
Tiszta volt a mennyek boltja,
Semmi pára, semmi felhő.

S valamennyi égitestet
Homályossá tőn a szégyen,
Hogy, miként az, nem ragyognak
Összevéve hárman-négyen.

De koronkint amaz egynek
Fénye elhalt, oly sötét lett!
Bárha semmi köd vagy pára
És az égbolt tisztán kéklett.

Ámde újra még teljesben
Ragyogott fel szép világa:
Mint a gyémánt, oly tündöklő,
Mint az arany, olyan sárga.

Látta ezt egy földön járó;
A sötétből, mely övezte,
Vággyal nézve ama fényes
Csillagokra, messze, messze...

S álmodozván, így sohajtott,
Így ohajtott fel a jámbor:
„Haj! ki vagy te, sárga csillag,
Ismeretlen égi vándor?

Nem vagy-é te ama bolygó,
Minden bolygók fejedelme,
Kinek útját szabja, méri
A tudákos emberelme?

Nem vagy-é te ismeretlen
Szebb egekből új jelenség,
Hozva nékünk e vén földre
Balszerencsét, jó szerencsét?

Nem vagy-é te boldog szellem,
Megidvezült, megdicsőült,
Hogy vigasztalj a mostanról,
Hogy reményt nyujts a jövőrül?”

Ekkor ábrándos lelkében
Így zendült meg valamely szó,
Mintha csak a csillagokbul
Válaszképen lehallatszó:

Én vagyok az! földi ember
Fajod régi büszkesége,
Nevem így zeng míg egy név lesz:
Hunyadiak dicsősége.

Kiknek tiszta ép erkölcsén
Semmi csorba, semmi szeplő;
Kiknek, egyaránt, kezében
Nagy volt a kard, és a gyeplő...

(1855)

* Előhang akart lenni a Hunyadi ballada-körhöz. A. J.

 3. Thuróczy János: Magyar Krónika (Részlet)

Az első krónika-részlet bemutatja, hogy a törökök annyira féltek Hunyaditól, hogy egy esetben elég volt a megfutamodásukhoz, hogy a köd felszállása után meglátták a Hunyadi zászlóit. Pedig a győzelmeitől elbizakodottá vált török II.  Murád és II. (Hódító) Mohamed szultánok idejében csak nagyon ritkán fordított hátat az ellenségnek. A második krónika-részlet Hunyadi János nándorfehérvári világraszóló győzelméről és haláláról tudósít.

"L. fejezet

A kormányzó úr csatájáról a rácországi Krusevácnál

Ebben az időben Amurat török császár rossz szemmel nézte, hogy szomszédságában György despota ura Rácországnak; váltig gyűlölte azért, amiért kiengedte a kormányzó urat. Népének nagy részét fegyverre szólította, és Feriz bég nevű vajdája - harcias ember - vezérletével Rácországba irányította. Szigorúan meghagyta a bégnek, hogy a Morava folyó partján fekvő s régebben leromlott Krusevác várát javítsa ki, s onnan támadja György despotát. Ennek hallatára a despota megrémült; töprengett, mit tegyen, sokáig hánytorgatta magában a dolgot. Tudta, ereje nem elég, hogy ellenálljon ily nagy ellenségnek, hamarosan megvezekelt a kormányzó úr ellen cselekedett sérelemért. Mikor azonban megértette, hogy e nagy veszedelemben nincs más választása: vagy meghódol az ellenségnek, vagy segítséget kér - nem tudta, kinek segítségéhez folyamodjék. Így szólt övéihez:

- Ha a kormányzó úr nem volna rossz szándékkal ellenem, ő lenne az az ember, aki megmenthetne veszedelmemben a nagy bajtól és romlástól.

Látta, hogy a kormányzó úron kívül senkitől sem kérhet segítséget, bár pironkodott váltig, őhozzá folyamodott. A kormányzó úr pedig jobban szeretett törökkel csatázni, mint kellemes táncot járni - nyomban összehívta seregének számos vitézét, fegyvert fogott, és saját személyében ment a despota segítségére. Tudták a törökök, hogy a despota a maga védelmében fegyverhez nyúl, azt azonban nem tudták, hogy a kormányzó úr segítséget hoz neki; nyugodt lélekkel várták hát a közelgő ellenséget.

A kormányzó úr pedig, hogy minél gyorsabban érhesse el az ellenséget, egész éjszaka haladt seregével és a rác nép csapataival. Az éjszaka folyamán meg is tette az utat; napkeltére a kormányzó úr elközelgett az ellenséghez. Eközben köd támadt, úgyhogy az ellenfelek nem láthatták egymást, kölcsönösen rejtve voltak egymás szeme elől. Midőn aztán a kelő nap sugaraiban a köd felszakadt, felvillantak a fegyveres hadsorok, a török csapatok pedig látták, hogy közel az ellenség, és közte a kormányzó úr zászlóit is azonnal megismerték - erre megfordultak, nem ütköztek meg, hanem gyors futásnak eredtek. A kormányzó úr egész könnyű lovassága üldözte a futamodókat, és mind az üldözők nagy hevesen szorongatták őket. Így éjszakáig igen sokat levágtak közülük; még több is így járt volna, ha az éj sötéte be nem köszönt, s a menekülőket el nem takarja.

Az említett Feriz bég vajda sok rábízott néppel és főemberrel fogságba esett; nagy örömmel és ünnepléssel vezették a kormányzó úr elé. Így hát a kormányzó úr győzelmet nyert; visszatértében felgyújtatta Viddin városát, Bulgária főhelyét. Végül diadalmasan jött meg Magyarországba, az összes foglyot a despotának engedte át….”

[...]

LV. fejezet

Nándorfejérvárnak a török császár által lett ostromlásáról

László király Buda várában időzött, és így telt el az Úr 1455. éve, ekkor a törökök császára, Mahomet, támadással fenyegette Magyarországot, és hírlett, hogy először Nándorfejérvárát akarja megvívni. Nagy gondba és töprengésbe sodorta ez a hír nemcsak Magyarország népét, de az összes szomszédos országot is, szinte az egész kereszténységet. Konstantinápoly kegyetlen megvétele lebegett a katolikus népek szeme előtt, és nem csekély volt mindnyájuk rémülete.

Maga a török császár szinte más ember lett, mióta Görögországon diadalt vett. Kívánságában és gőgjében fentebbre tört, s azt hitte, hogy általa megújulnak hajdani Nagy Sándor győzedelmes napjai. Mondják, így beszélt:

- Egy az isten az égben! A földön is csak egy fejedelem uralkodhatik!

Midőn ezek a híresztelések László királyhoz értek, a fiatal fejedelem mélységesen megfélemlett; nem kevésbé zavarodott meg a harcias német lelkületű Ulrik gróf, aki tanácsaival irányította a királyt. Nem is tanakodtak az ország biztonságáról, nem is készítettek fegyvert az ellenség ellen; mintha hírét sem hallották volna az egésznek, egy éjszaka, a sötétség leple alatt elhagyták Buda várát és sietvést Bécs városába igyekeztek. A budai vár őrség nélkül, nyitva maradt félhónapnál is tovább. Napról napra nőtt a nagy ellenség közeledésének rettenetes híre, fegyverhez azonban senki sem nyúlt.

Végre elérkezett a nyárnak az a szaka, mikor a zöld kalászfejeknek szemei kibontakoznak és érni kezdenek, Phoebus szekere pedig az Ikrek mezején haladt, midőn a törökök császára rettenetes ostrommal szállotta meg Nándorfejérvárát. Szörnyű és nagyszámú hadi készülettel és négyszázezernél több törökkel. A magas várfalakról szerteszét a körüli réteken, síkokon számlálhatatlannak látszott az ellenséges sátrak orma: áttekinthetetlen volt az ellenség teméntelen száma. Ezenfelül maga a császár vezérelt számos hajót, melyeket tengeri hajók módjára készítettek; ezekkel annyira megszállta a vár alatt folyó Duna és Száva vizét, hogy víziúton senki sem vihetett segítséget a várba.

Nagy fáradsággal szállíttatta oda a császár a Krusevác vára körül csodás buzgalommal összegyűjtött hadi gépeket, ostromgépeket és ágyúkat. Azt hitték, ilyeneket és ilyen mennyiségben még sose hordtak össze semmilyen várostromhoz: a vár nagysága tette ezt szükségessé.

A hadi gépeket végre a várnak a síkságra néző oldalán állították fel. Némelyekkel a vaskos várfalakat törték, mások pedig a magasba, a levegőbe hajigáltak óriási nagy köveket, amelyek a város falain belül óriási robajjal lehullva, villámként, hirtelen halállal öltek meg minden élőt, akit értek. Éjjel-nappal szüntelen dörögtek az elsütött hadigépek, és rettenetes morajuk elhallatszott több mint huszonnégy magyar mérföldnyire, egészen Szeged városáig és körös-körül a környékre. Folyton működtek a hadi gépek, szakadatlanul okádták a füstöt; a napfényes, tiszta eget sűrű ködfelhő árnyékolta be és a lengedező szellők kénbűzzel keveredtek; sem a forró nyári nap, sem a hűvös éj sötétje nem hagyott nyugtot ostromlóknak, ostromlottaknak egyaránt. Gyászos csatározással telt minden idő. Ekkora lövetéstől megromlottak a derék tornyok ormai, szétomlottak az épületek és földdel egyenlővé lettek az embereket és várat védő magas falak. Mit mondhatunk még? Csak azt, hogy a védők halálos félelemtől leverten várták utolsó napjukat.

Az ország minden részébe híre szállt az elkeseredett, hatalmas ostromnak: Magyarország főurai azonban tunyán, mintha aludnának, nem küldtek fegyveres oltalmat a veszendő várnak.

Elérkezett végre a félelmetes ostromláshoz a besztercei gróf úr, eme virtusra és vitézkedésre termett férfiú. Csekély számú zsoldosa volt csak a nagy ellenséggel szemben. Magyarországbeli, keresztjelet viselő számos népek is verődtek össze Kapisztránói János fráter alatt, hogy harcoljanak Krisztus nevéért. Lengyelország tájairól is jött háromszáz keresztes. Noha a gróf úr - mint előbb már elmondottuk volt - letette a kormányzóság gondját, szokott serénysége és virtusa azonban most is ösztökélte, hogy az ellenségre támadjon.

Utat-módot keresett tehát, miként távolítsa el a nevezett folyók hátáról az ellenséges hajókat, hogy fegyveres segítséget vihessen a szorongatott várnak. Végül hajókat szedett össze, megrakta keresztes népségből való fegyveresekkel, leküldte a Duna folyón az ellenséges hajókkal szembe.

Az ellenfelek hajói összecsaptak. Lőn nagy riadás a töröknél; a magyarok is magas hangon hívták segítségül az Úr Jézust. Egyik félnek sem volt menekvésre útja. A küzdelem keményen folyt. Mindkét részről indultak hajók a Duna nagy vizén; ezek közül sokan tátongó, halálos léket kapva, a mélybe süllyedtek. Oly nagy volt a vérontás, hogy a teméntelen öldökléstől a Duna tiszta vize véres foltokkal kavargott. A viadalban mindkétfelől rengeteg eleség jutott a halaknak. Végre hosszú, fáradságos harc után győztek a magyarok; keményen törtek a törökökre, s heves lángra lobbantották vaslánccal összekötözött hajóikat.

Midőn a török császár észrevette ezt, mondják, így szólt:

- Már ha nehezebben is, mégis betelik akaratunk!

A hajók csatáján győzelmet nyervén, a gróf úr nyomban átkelt a várba s így vigasztalta a csüggedt várkapitányokat, akik már csak a halált várták:

- Miért rémüldöztök? - mondotta. - Először láttok-e törököt? Jó néhányszor megszalasztottuk már őket, ha olykor magunk is futottunk előlük. Sokszor láttátok már őket, miért zavarodtok most meg tőlük? Nemde próbáltátok már fegyverüket, erejüket? Fiacskáim, bízzunk Krisztusban, kinek nevéért annyiszor ontottuk vérünket; harcoljunk bátran az Ő nevében ellenségünkkel. Nemde, meghalt Krisztus miérettünk? Haljunk meg mi is Őérette! Legyen tehát lelkünk állhatatos és vitézkedjünk a harcon. Tudjátok, hogy félénk az ellenség. Ha isten velünk, könnyen győzünk! Isten máskor meghátráltatta, megfutamította a törököt és futva űzte vissza hazájába. Kell-e még töprengenünk? Régen hadakoztok már vezérletem alatt: próbáljátok meg!

Ilyen és hasonló szavakkal és jelenléte által bátorságot öntött ismét beléjük a gróf úr. Új vitézekkel is erősítette a várat. Nagyszámú keresztest is vitt be oda: minthogy ezek közrendű népek voltak, fegyverforgatáshoz nem értettek, a gróf úr hadra szoktatta őket, amennyire lehetséges volt.

A török császár előzetesen már hallotta, hogy apja, Amurat, éltében ugyanezen Nándorfejérvára alatt hét hónapig vesztegelt ostrommal, de siker nélkül, és győzelem helyett szégyenszemre vonult el. Ezért ez a török császár hadnagyai előtt nem kicsinyég becsmérelte saját apját, és azt mondta, hogy ő ezt a várat tizenöt nap alatt veszi meg. Mikor vajdáinak legfőbbike, az anatóliai vajda, ezt a kérkedést hallotta, előbb engedelmet kért a szólásra, majd így válaszolt a császár beszédére:

- Nagy császár! Boldog vagyok, hogy szólhatok színed előtt! Félek mégis: az lesz a dolog vége, hogy elvesztem hozzám való kegyességedet. Tudnunk kell azonban, hogy a magyarok keményebben védik váraikat mint a görögök.

Midőn tehát a jeles tornyok orma leomlott, s a falak nagy része is földig roskadva hevert, a sáncot és várárkokat a földdel egy szintig feltöltötték, úgyhogy már semmi sem akadályozta az ellenség berohanását - felvirradt az ostrom tizenötödik napja, melyre a császár a vár bevételét ígérte. Hajnalpirkadáskor népének egész sokaságát felindította. Dobpergéssel, trombitaszóval és harsány kiáltozással szilajan támadtak. Megrohanták a várat és kegyetlen öldökléssel belsejébe hatoltak. Ámbár a magyarok kevesen voltak ahhoz, hogy megálljanak ekkora ellenséggel szemben, minden erejükkel védekeztek, sűrűn kiáltozva az Úr Jézus segítségéért, s keményen megvetették lábukat az omladékok közt, állva az ellenség támadását. Meg-megújult a véres harc, a vár utcáiban folyt a küzdelem. Hullottak a hullák, a levegőt zűrzavaros rivalgás töltötte be és számtalan fegyver csattogása; gyakran kényszerült hátrálásra hol az egyik, hol a másik fél.

Ott volt Kapisztránói János fráter is. Mintegy elragadtatásba esetten, a többi fráterek is vele a földre borultak, égi segítségért tárták elméjüket és karjukat, szemüket égre emelték és nyögdelve imádkoztak; elmondhatták volna a prófétával: Felemelem szememet a hegyekre, onnan jő a segítségem!

A besztercei gróf úr pedig hol fenyegetéssel, hol intő szavakkal ösztökélte őket a harcra. Szilágyi Mihály kapitány, Kanizsai László, katonai virtusokban jeleskedő ifjak s a gróf úr magával hozott harcosainak sora, valamint a keresztesek hada is mind a vár falainak omladékain állva, keményen harcoltak. Többször kiverték már a városból a törököt, de ádáz küzdelem árán újra visszatért, mígnem a magyarok fölé kerekedett.

A várban több épület kigyulladt, hevesen csaptak föl a lángok. A győzelem jeléül a falakon már több császári zászlót tűztek ki. Megszűnt az ellenállás reménye, a magyarok már hátrálni kényszerültek - ha lett volna, hova. Kit-kit az elkerülhetetlen halál képe rémített. Végre megértették, hogy nincs mód futásban keresniök menedéküket. Szorongattatásukban egy válthatja meg őket csak, a halál. Ismét nagy hangon hívták az Úr Jézus nevét, megfogták fegyverüket, felvették pajzsukat, és tőlük telhető bátorsággal támadtak az ellenségre. Megújult a halálos küzdelem; mindkét részen sokan vesztették vérüket, lelküket. De nem maradt el isten segedelme.

A magyarok vitéz, lelkes támadása hamar megzavarta az összes török csapatot, s hátat adva megfutottak. A magyarok pedig az ég segedelmével újra fellélegzettek és új erőre kaptak; kard élével üldözték őket, mígnem a vár rombolására hozott összes hadigép és egyéb ágyú védők nélkül maradt. A törökök összes erődítésére a magyarok tüzet szórtak; a tűzvető gépek csöveit pedig vitézül beszögezték.

A harc nem ért véget a nappal. Ami előbb a vár szűk utcáin folyt, a tágas mezőn folytatódott nagy kegyetlenséggel, mígnem a leszálló éj homálya elválasztotta az ellenfeleket. Az éj sűrű sötétje alatt maga a császár is megfutott táborából, szót sem szólva erről senkinek. Isten dicsőségére és a császár zavarodására úgy történt, hogy visszamaradt mind a hadi készület; az összes gép és az ágyúk különb-különb nemei is, amelyeket ide hurcolt, zsákmányul estek. Tulajdon népe mérhetetlen sokaságának veszte után, megtért hazájába, de rossznéven vette, ha ezután bárki is emlegette előtte a vár nevét.

Némelyek így beszélték el a császár bukását: Midőn hevesen dúlt a csata, és maga a császár hajtotta harcba embereit, mellét nyíl sebezte, és félholtan zuhant le lováról. Övéi felragadták és sátrába vitték. Mikor aztán éjszaka lett, látták a törökök, hogy az anatóliai vajda meg összes főembere elesett a csatában, nagy vereséget szenvedtek, és maga a császár is szinte odavan, alig lélegzik. Megrémültek, hogy hajnalra a magyarok rájuk támadnak: megfutamodtak, és a császárt is magukkal vitték. Hogy pedig ez ne szenvedjen még inkább az úti fáradalmaktól, másfelé térve, Zsarnó nevezetű várukba szállottak be. Mikor a császár ott magához tért és megkérdezte, hol van, megmondták neki a helyet; ekkor a császár így szólt:

- Miért és miképpen kerültünk erre a helyre?

- A magyarok legyőztek, az anatóliai vajda és a seregnek majd minden hadnagyi elestek - felelték -, mi is nagy vereséget szenvedtünk, és ami ennél is több, fölségedet is inkább halva mintsem élve láttuk. Ezért futottunk idáig.

Ismét kérdezte a császár, ott maradtak-e az ágyúk és egyéb hadi szerszámok. Azt felelték neki, minden ott maradt. A császár erre szívének mélységes keserűségétől megkeseredve mondotta:

- Adjatok nekem mérget, hadd vegyem ezt magamhoz. Inkább meghalok, semhogy gyalázattal térjek meg országomba.

Így esett a török császárnak Nándorfejérvárnál a magyarokkal vívott csatája. Fennhéjázó elmével, gőgös szemmel maga akart uralkodni az egész földkerekségen, s isten ítélete szerint paraszti kéztől vette vereségét, mely pedig inkább kapa- mint fegyverforgatásra való. Sok trombita, sok dob hangja mellett vidáman érkezett és csúnyán futott meg az éjszaka csöndjében.

LVI. fejezet

Hunyadi János besztercei gróf úr haláláról

A besztercei gróf úr - aki kora ifjúsága óta annyi háborúk viszontagságait viselte - ezek után, ámbár az aggkor meg nem roskasztotta még, de a folytonos fegyverforgatásban s a kormányzás gondjaiban megfáradván erejét vesztette, betegségbe esett. Kevés napi kórság után Zimony városába szállították. Az említett Kapisztránói János fráter, isten embere, imádkozott mellette végóráján és így adta vissza lelkét Megváltójának.

Nagy siralom támadt egész Magyarországon. Szinte az egész kereszténységet felzavarta a nagy fájdalom, midőn meghallotta, hogy első harcosa befejezte életét. Fenn, a magas égboltozat csillagai is megjósolták halálát; ugyanis halála előtt a magas légben csodálatos üstökös csillag jelent meg. Maga Mahomet császár is, bár a gróf úr kevéssel halála előtt Nándorfejérvár alatt megfutamította, amikor György rác despota a császár vigasztalására megjelentette neki a gróf úr halálát, mondják, lehorgasztotta fejét, sokáig hallgatott, majd a követnek azt mondotta, hogy ámbár ellensége volt, fájlalja elmúlását, mert soha a világnak kezdetitől fogva ennek mása nem volt még a fejedelmi emberek között.

Krőzus, Lydia királya hajdan a leggazdagabb volt minden királyok között és mikor megkérdezte Solontól, ki a legboldogabb ember, Solon megmondotta neki, hogy nem ő. Hunyadi János azonban ez volt korunk összes halandói között. Mert akárcsak Tellust, aki Athén legderekabb embere volt, s akire Solon azt mondotta, hogy boldogabb, mint a kincsekkel bíró Krőzus - a Teremtő őt is megáldotta gyermekekkel, akik felől a legjobb reménységgel lehetett. Egész életében hír és dicsőség vette körül. Nagyszerűen halt meg, akárcsak Tellus. Legyőzte és megszalasztotta a nagy császárt. Hatalmas diadalt aratott, amire mindig úgy vágyakozott, és övéinek dicsérete és diadalkiáltásai között jó névvel végezte életét.

Testét övéinek nagy siralma közepette Gyulafehérvárra szállították és tisztességgel eltemették. A gróf úr az Úr megtestesülésének 1456. évében halt meg Kisasszony havában. Mondják, hogy midőn Kapisztránói János fráter észrevette, hogy végét járja, istennek ajánlotta, és ezt a sirató verset mondotta:

Üdv, mennyei ragyogás,
Ország koronája, lehulltál.
Földnek fényessége, kihunytál.
Hej, széttört a tükör, melybe tekinteni reméltünk.
Most, ellenséget legyőzve, országolsz istennel
S diadalmaskodol az angyalokkal,
Ó, derék János!

A gróf úr közepes termetű ember vala, nagyfejű, fodor és gesztenyeszínű hajú, nagy szemű, kegyes tekintetű, orcája pirosló, egyéb tagjai arányosak, szépek. Ezer közül is meglátszott, hogy ő a vezér.

Két fia volt, egész Magyarország nagy reménységgel tekintett reájuk. Már apjuk érdemeiért is szeretni kellett őket, de az is meglátszott rajtuk, hogy örökölték apjuk virtusát és természetét. Kettejük közül az idősebbik László volt, termetre apjához igen hasonló, az egykorú ifjak közül vitézségben, tisztes erkölcsökben, emberséges bőkezűségben is kivált. Az ifjabbik, Mátyás, atyja halála idején még nem nőtt ki a gyermeki sorból. Életében apja őt igen szerette. Fürgesége jó jel volt mindenek szemében: aki csak ismerte, előre sejthette már, hogy nagy ember lesz belőle.

LVII. fejezet

Kapisztránói János fráter haláláról

Akik Krisztus iránt való szeretetben társultak életükben, nem szakadtak el egymástól a kegyetlen halálban sem. Ugyanis Kapisztránói János fráter, ez a férfiú, aki méltó, hogy a szentek sorába iktattassék - őszinte szeretettel ragaszkodott a besztercei gróf úrhoz. S e gróf úr halála után nem sok napot töltött még a nap alatt; lelke földi hajlékok helyett inkább a mennybe kívánkozott, fel is szállt oda, elválva testétől, melyet a földön hagyott, amelyből vétetett. Eltemették Újlak városában alapított klastromában a regulát tartó kisebb testvéreknek, kiknek köntösét viselve maga is Szent Ferenc atya életét követte; ott számtalan csodával fényeskedett és e mai napig fényeskedni meg nem szűnik. "

[Thuróczi János: Magyar Krónika, ford.: Geréb László, , http://mek.oszk.hu/10600/10633/10633.htm, hozzáférés: 2017-09-08]

Kiegészítés:

Thúróczi leírását a nándorfehérvári csatáról a következőkkel egészítjük ki:
A nagy ostrom utáni reggelen a török új rohamra szervezte erőit, a védők holtfáradtak voltak. Hunyadi parancsot adott, hogy semmilyen indokkal ne zavarják őt pihenésében, és senki ne merjen a törökre támadni az ő engedélye nélkül.
Kapisztrán keresztesei azonban nem bírtak magukkal. Nekitámadtak az ostromlóknak. Maga Kapisztrán János próbálta őket visszatartani, de amikor ez nem sikerült, maga állt az élükre. II. Mohamed a ruméliai lovasságot küldte a keresztesek ellen, azzal, hogy mészárolják le a kereszteseket. Ez valószínűleg rövidesen meg is történt volna, azonban ekkor váratlan esemény történt.
Hunyadit felébresztették azzal, hogy kint a török megsemmisíti a kereszteseket. A vezér a várfal maradványaihoz rohant, hogy megnézze, mi történik. Felmérte a helyzetet, és hirtelen észrevette, hogy az addig a török ágyúállásokat védő lovas csapatok is a kereszteseket támadják, és rés támadt az ostromágyúk védelmében. Elkiáltotta magát: –Lóra! – A vezérnek mindig engedelmeskedő, számtalan csatában edzett páncélos lovassága habozás nélkül lóra pattant, és Hunyadi vezetésével kitörtek a várból. Elfoglalták a török ágyúállásokat, és szétlőtték vele a török tábort. Hunyadi hatalmas harci tapasztalatának köszönhető helyzetfelismerése Nándorfehérvárt megmentette reménytelen helyzetéből a várható súlyos vereséget ragyogó győzelemmé változtatta. A török vezérkar elpusztult az ágyúik elvesztését követő csatában, maga a szultán megsebesült. Serege rémülten, felszerelése nélkül menekült Nándorfehérvár alól, a szultán életét mentendő.
Hódító Mohamed, amikor már útban hazafelé Konstantinápolyba értesült Hunyadi haláláról, sírva fakadt, hogy nem tud bosszút állni…

Kép: A vajdahunyadi vár Foto: Benkő Mihály

A vajdahunyadi vár a mai napig méltó őrzője Hunyadi János dicsőségének. Hunyadi János kormányzósága (1446-1453) alatt a várban élt felesége, Szilágyi Erzsébet. Az apjától örökölt kicsiny erősséget Hunyadi János ekkor építette ki rangjához méltó lovagvárrá. A várat Mikszáth Kálmán „a várak királyának” nevezte. Hunyadi János, Magyarország kormányzója, majd főkapitánya egész életét Európa védelmében vívott harcban töltötte, 1456-ban csodálatos győzelmet aratott Nándorfehérvárnál II. Mehmed szultán hatalmas túlerőben lévő seregeivel szemben. Az emlékét őrző vár egész Európa méltó zarándokhelyévé kell, hogy váljon.

A magyar király, majd német-római császár, Luxemburg Zsigmond által építtetett budai vár pompájában hasonló lehetett, de a vajdahunyadi vár ma is megtekinthető, míg a budai vár az 1686-os ostrom idején teljesen megsemmisült. Aki tehát Hunyadi János iránti tiszteletét akarja leróni, vagy szeretné tudni, hogy milyen lehetett a budai vár a 15. század közepén, annak feltétlenül el kell mennie Vajdahunyadra.

Kép: A tanácsterem kívülről Foto: Benkő Mihály

Kép: A lovagterem Foto:Benkő Mihály

"Magyarország Hunyadi korában a törökkel szemben politikai és a hadászati védekezés állapotában volt. Törökország terjeszkedett. Magyarország csak meglevő birtokállományát akarta délfelé megvédeni. Ezt a védelmet Hunyadi offenzív módon oldotta meg. Hadművészetének talán ez a legfigyelemreméltóbb sajátsága. Még ott is, ahol a török váratlan támadása, vagy semmi módon ki nem egyenlíthető túlereje folytán eleinte a védekezésre szorul, mint az 1442. évi (erdélyi) és az 1456. évi (nándorfehérvári) hadjáratokaban, éles szemmel figyeli az alkalmat a védelemből a támadásra való átmenetre és hamarosan kezeibe ragadja az olyannyira fontos kezdeményezést.

Csatáiban a harcászati védelmet egyáltalában nem ismeri. Támadás és mindig támadás a jelszava, míg csak az ellenség valahol meg nem rendül, hogy ezt a kezdeti előnyt döntő sikerré fejleszthesse.

Hunyadi csatatervezésében megtaláljuk azokat a formákat, melyeket későbbi hadvezérek is sikeresen alkalmaztak. Így például a szentimrei csatában (1442) oly átkarolással idézi elő a döntést, mint Moltke a königgratzi csaában, a Karánsebes és Hátszeg köztt vívott csatában (1442) kettős átkarolással semmisíti meg a törököt, miként Hindenburg Tannenbergnél az oroszokat, 1444-ben Kunovicánál – visszavonulás közben – azt a megrohanást alkalmazza, mint Napoleon 1813-ban Hanaunál stb.

A nándorfehérvári dicső győzelemhez hasonlót azonban a történelem alig ismer. Szinte meseszerű az, ahogyan az ostromolt és erőszakos rohammal már majdnem bevett vár kis helyőrségének kirohanása felmentéssé és döntő győzelemmé fejlődött. Ez már a hadvezetés művészetének felső fokán túlemelkedő haditény és egyben személyes hőstett. Ennek végrehajtásához a csapatával összeforrott és istenített, lángeszű és vakmerő vezér és oly csapat kellett, melynek harci erényei nem csupán a nevelésben, hanem a fajban (értsd: nemzeti karakterben – B. I.) gyökereznek.

[...]

Hogy Hunyadi hány csatában vett részt, azt ma már aligha állapíthatjuk meg, de azt tudjuk, hogy az 1440-től 1456-ig terjedő 17 év alatt összesen 14 hadjáratot vezetett. Ez oly rekord, melynek a világtörténelemben csak kivételesen akad párja. Ennél több hadjáratot például a világnak Hannibal és Julius Caesar óta legnagyobb hadvezére, Napoleon sem vezetett.” [Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest 1930. (Reprint Bp. 1992.) 94-95. o.]

Kép: Páncélos vitéz a vajdahunyadi vár tornyának tetején. Foto: Benkő Mihály

VÁLOGATOTT FORRÁSOK

1. Czuczor Gergely: Hunyadi

Ki áll amott a szirttetőn.
    Hunyad magas falánál,
S körül tekint a sík mezőn
    Az esti fénysugárnál?
Hunyadi ő, az ősz vitéz,
Hazáját most nem űzi vész,
    Várába száll nyugonni.

De hírnök jő s pihegve szól:
    «Uram, hatalmad eldűlt,
Hazádon nem kormánykodol,
     A polcra már Ulrik ült.»
«Ha úgy akarta a király,
Hunyadi akkor félre áll.»
     Mond és marad nyugodtan.

Más hírnök is jő csakhamar:
     «Törnek reád, uram, félj,
A főnemesség nyelve mar,
     Előlök, mint lehet, térj.»
«Hogy törnek rám, hihetni bár,
De úgy nem, mint török, tatár.»
     Mond és marad nyugodtan.

«Uram, hős vajda, véredet
     Szomjazza egy gonosz szív
S hogy oltsa fényes éltedet,
     Külföldre álnokul hív.»
«Rém célza már nem egy halál,
S ha Isten hagyja, eltalál.»
     Mond és marad nyugodtan.

S a mint fennáll, a mint lenéz
     Nyugalmasan szívében,
Habos lovon fut egy vitéz,
     S vérlobogó kezében,
S kiált: «édes hazánk oda,
Nyakunkon a török hada.
     Siet kivívni Nándort.»

«Pogány jő? hah! nem tűrhetem
     – Mond és tűnik nyugalma –
Magyar hazán és nemzeten,
     Nem dúl pogány hatalma!»
S acélt ragad, lovára kap,
Csatáz, vív, izzad éj és nap,
     S míg nem győz, nincs nyugalma.

Kép: A festett torony a páncélos vitézzel. Foto: Benkő Mihály

2. Arany János: Hunyadi csillaga*

Csillag tűnt fel, fényes csillag,
Merre a nap télben feljő;
Tiszta volt a mennyek boltja,
Semmi pára, semmi felhő.

S valamennyi égitestet
Homályossá tőn a szégyen,
Hogy, miként az, nem ragyognak
Összevéve hárman-négyen.

De koronkint amaz egynek
Fénye elhalt, oly sötét lett!
Bárha semmi köd vagy pára
És az égbolt tisztán kéklett.

Ámde újra még teljesben
Ragyogott fel szép világa:
Mint a gyémánt, oly tündöklő,
Mint az arany, olyan sárga.

Látta ezt egy földön járó;
A sötétből, mely övezte,
Vággyal nézve ama fényes
Csillagokra, messze, messze...

S álmodozván, így sohajtott,
Így ohajtott fel a jámbor:
„Haj! ki vagy te, sárga csillag,
Ismeretlen égi vándor?

Nem vagy-é te ama bolygó,
Minden bolygók fejedelme,
Kinek útját szabja, méri
A tudákos emberelme?

Nem vagy-é te ismeretlen
Szebb egekből új jelenség,
Hozva nékünk e vén földre
Balszerencsét, jó szerencsét?

Nem vagy-é te boldog szellem,
Megidvezült, megdicsőült,
Hogy vigasztalj a mostanról,
Hogy reményt nyujts a jövőrül?”

Ekkor ábrándos lelkében
Így zendült meg valamely szó,
Mintha csak a csillagokbul
Válaszképen lehallatszó:

Én vagyok az! földi ember
Fajod régi büszkesége,
Nevem így zeng míg egy név lesz:
Hunyadiak dicsősége.

Kiknek tiszta ép erkölcsén
Semmi csorba, semmi szeplő;
Kiknek, egyaránt, kezében
Nagy volt a kard, és a gyeplő...

(1855)

* Előhang akart lenni a Hunyadi ballada-körhöz. A. J.

 3. Thuróczy János: Magyar Krónika (Részlet)

Az első krónika-részlet bemutatja, hogy a törökök annyira féltek Hunyaditól, hogy egy esetben elég volt a megfutamodásukhoz, hogy a köd felszállása után meglátták a Hunyadi zászlóit. Pedig a győzelmeitől elbizakodottá vált török II.  Murád és II. (Hódító) Mohamed szultánok idejében csak nagyon ritkán fordított hátat az ellenségnek. A második krónika-részlet Hunyadi János nándorfehérvári világraszóló győzelméről és haláláról tudósít.

"L. fejezet

A kormányzó úr csatájáról a rácországi Krusevácnál

Ebben az időben Amurat török császár rossz szemmel nézte, hogy szomszédságában György despota ura Rácországnak; váltig gyűlölte azért, amiért kiengedte a kormányzó urat. Népének nagy részét fegyverre szólította, és Feriz bég nevű vajdája - harcias ember - vezérletével Rácországba irányította. Szigorúan meghagyta a bégnek, hogy a Morava folyó partján fekvő s régebben leromlott Krusevác várát javítsa ki, s onnan támadja György despotát. Ennek hallatára a despota megrémült; töprengett, mit tegyen, sokáig hánytorgatta magában a dolgot. Tudta, ereje nem elég, hogy ellenálljon ily nagy ellenségnek, hamarosan megvezekelt a kormányzó úr ellen cselekedett sérelemért. Mikor azonban megértette, hogy e nagy veszedelemben nincs más választása: vagy meghódol az ellenségnek, vagy segítséget kér - nem tudta, kinek segítségéhez folyamodjék. Így szólt övéihez:

- Ha a kormányzó úr nem volna rossz szándékkal ellenem, ő lenne az az ember, aki megmenthetne veszedelmemben a nagy bajtól és romlástól.

Látta, hogy a kormányzó úron kívül senkitől sem kérhet segítséget, bár pironkodott váltig, őhozzá folyamodott. A kormányzó úr pedig jobban szeretett törökkel csatázni, mint kellemes táncot járni - nyomban összehívta seregének számos vitézét, fegyvert fogott, és saját személyében ment a despota segítségére. Tudták a törökök, hogy a despota a maga védelmében fegyverhez nyúl, azt azonban nem tudták, hogy a kormányzó úr segítséget hoz neki; nyugodt lélekkel várták hát a közelgő ellenséget.

A kormányzó úr pedig, hogy minél gyorsabban érhesse el az ellenséget, egész éjszaka haladt seregével és a rác nép csapataival. Az éjszaka folyamán meg is tette az utat; napkeltére a kormányzó úr elközelgett az ellenséghez. Eközben köd támadt, úgyhogy az ellenfelek nem láthatták egymást, kölcsönösen rejtve voltak egymás szeme elől. Midőn aztán a kelő nap sugaraiban a köd felszakadt, felvillantak a fegyveres hadsorok, a török csapatok pedig látták, hogy közel az ellenség, és közte a kormányzó úr zászlóit is azonnal megismerték - erre megfordultak, nem ütköztek meg, hanem gyors futásnak eredtek. A kormányzó úr egész könnyű lovassága üldözte a futamodókat, és mind az üldözők nagy hevesen szorongatták őket. Így éjszakáig igen sokat levágtak közülük; még több is így járt volna, ha az éj sötéte be nem köszönt, s a menekülőket el nem takarja.

Az említett Feriz bég vajda sok rábízott néppel és főemberrel fogságba esett; nagy örömmel és ünnepléssel vezették a kormányzó úr elé. Így hát a kormányzó úr győzelmet nyert; visszatértében felgyújtatta Viddin városát, Bulgária főhelyét. Végül diadalmasan jött meg Magyarországba, az összes foglyot a despotának engedte át….”

[...]

LV. fejezet

Nándorfejérvárnak a török császár által lett ostromlásáról

László király Buda várában időzött, és így telt el az Úr 1455. éve, ekkor a törökök császára, Mahomet, támadással fenyegette Magyarországot, és hírlett, hogy először Nándorfejérvárát akarja megvívni. Nagy gondba és töprengésbe sodorta ez a hír nemcsak Magyarország népét, de az összes szomszédos országot is, szinte az egész kereszténységet. Konstantinápoly kegyetlen megvétele lebegett a katolikus népek szeme előtt, és nem csekély volt mindnyájuk rémülete.

Maga a török császár szinte más ember lett, mióta Görögországon diadalt vett. Kívánságában és gőgjében fentebbre tört, s azt hitte, hogy általa megújulnak hajdani Nagy Sándor győzedelmes napjai. Mondják, így beszélt:

- Egy az isten az égben! A földön is csak egy fejedelem uralkodhatik!

Midőn ezek a híresztelések László királyhoz értek, a fiatal fejedelem mélységesen megfélemlett; nem kevésbé zavarodott meg a harcias német lelkületű Ulrik gróf, aki tanácsaival irányította a királyt. Nem is tanakodtak az ország biztonságáról, nem is készítettek fegyvert az ellenség ellen; mintha hírét sem hallották volna az egésznek, egy éjszaka, a sötétség leple alatt elhagyták Buda várát és sietvést Bécs városába igyekeztek. A budai vár őrség nélkül, nyitva maradt félhónapnál is tovább. Napról napra nőtt a nagy ellenség közeledésének rettenetes híre, fegyverhez azonban senki sem nyúlt.

Végre elérkezett a nyárnak az a szaka, mikor a zöld kalászfejeknek szemei kibontakoznak és érni kezdenek, Phoebus szekere pedig az Ikrek mezején haladt, midőn a törökök császára rettenetes ostrommal szállotta meg Nándorfejérvárát. Szörnyű és nagyszámú hadi készülettel és négyszázezernél több törökkel. A magas várfalakról szerteszét a körüli réteken, síkokon számlálhatatlannak látszott az ellenséges sátrak orma: áttekinthetetlen volt az ellenség teméntelen száma. Ezenfelül maga a császár vezérelt számos hajót, melyeket tengeri hajók módjára készítettek; ezekkel annyira megszállta a vár alatt folyó Duna és Száva vizét, hogy víziúton senki sem vihetett segítséget a várba.

Nagy fáradsággal szállíttatta oda a császár a Krusevác vára körül csodás buzgalommal összegyűjtött hadi gépeket, ostromgépeket és ágyúkat. Azt hitték, ilyeneket és ilyen mennyiségben még sose hordtak össze semmilyen várostromhoz: a vár nagysága tette ezt szükségessé.

A hadi gépeket végre a várnak a síkságra néző oldalán állították fel. Némelyekkel a vaskos várfalakat törték, mások pedig a magasba, a levegőbe hajigáltak óriási nagy köveket, amelyek a város falain belül óriási robajjal lehullva, villámként, hirtelen halállal öltek meg minden élőt, akit értek. Éjjel-nappal szüntelen dörögtek az elsütött hadigépek, és rettenetes morajuk elhallatszott több mint huszonnégy magyar mérföldnyire, egészen Szeged városáig és körös-körül a környékre. Folyton működtek a hadi gépek, szakadatlanul okádták a füstöt; a napfényes, tiszta eget sűrű ködfelhő árnyékolta be és a lengedező szellők kénbűzzel keveredtek; sem a forró nyári nap, sem a hűvös éj sötétje nem hagyott nyugtot ostromlóknak, ostromlottaknak egyaránt. Gyászos csatározással telt minden idő. Ekkora lövetéstől megromlottak a derék tornyok ormai, szétomlottak az épületek és földdel egyenlővé lettek az embereket és várat védő magas falak. Mit mondhatunk még? Csak azt, hogy a védők halálos félelemtől leverten várták utolsó napjukat.

Az ország minden részébe híre szállt az elkeseredett, hatalmas ostromnak: Magyarország főurai azonban tunyán, mintha aludnának, nem küldtek fegyveres oltalmat a veszendő várnak.

Elérkezett végre a félelmetes ostromláshoz a besztercei gróf úr, eme virtusra és vitézkedésre termett férfiú. Csekély számú zsoldosa volt csak a nagy ellenséggel szemben. Magyarországbeli, keresztjelet viselő számos népek is verődtek össze Kapisztránói János fráter alatt, hogy harcoljanak Krisztus nevéért. Lengyelország tájairól is jött háromszáz keresztes. Noha a gróf úr - mint előbb már elmondottuk volt - letette a kormányzóság gondját, szokott serénysége és virtusa azonban most is ösztökélte, hogy az ellenségre támadjon.

Utat-módot keresett tehát, miként távolítsa el a nevezett folyók hátáról az ellenséges hajókat, hogy fegyveres segítséget vihessen a szorongatott várnak. Végül hajókat szedett össze, megrakta keresztes népségből való fegyveresekkel, leküldte a Duna folyón az ellenséges hajókkal szembe.

Az ellenfelek hajói összecsaptak. Lőn nagy riadás a töröknél; a magyarok is magas hangon hívták segítségül az Úr Jézust. Egyik félnek sem volt menekvésre útja. A küzdelem keményen folyt. Mindkét részről indultak hajók a Duna nagy vizén; ezek közül sokan tátongó, halálos léket kapva, a mélybe süllyedtek. Oly nagy volt a vérontás, hogy a teméntelen öldökléstől a Duna tiszta vize véres foltokkal kavargott. A viadalban mindkétfelől rengeteg eleség jutott a halaknak. Végre hosszú, fáradságos harc után győztek a magyarok; keményen törtek a törökökre, s heves lángra lobbantották vaslánccal összekötözött hajóikat.

Midőn a török császár észrevette ezt, mondják, így szólt:

- Már ha nehezebben is, mégis betelik akaratunk!

A hajók csatáján győzelmet nyervén, a gróf úr nyomban átkelt a várba s így vigasztalta a csüggedt várkapitányokat, akik már csak a halált várták:

- Miért rémüldöztök? - mondotta. - Először láttok-e törököt? Jó néhányszor megszalasztottuk már őket, ha olykor magunk is futottunk előlük. Sokszor láttátok már őket, miért zavarodtok most meg tőlük? Nemde próbáltátok már fegyverüket, erejüket? Fiacskáim, bízzunk Krisztusban, kinek nevéért annyiszor ontottuk vérünket; harcoljunk bátran az Ő nevében ellenségünkkel. Nemde, meghalt Krisztus miérettünk? Haljunk meg mi is Őérette! Legyen tehát lelkünk állhatatos és vitézkedjünk a harcon. Tudjátok, hogy félénk az ellenség. Ha isten velünk, könnyen győzünk! Isten máskor meghátráltatta, megfutamította a törököt és futva űzte vissza hazájába. Kell-e még töprengenünk? Régen hadakoztok már vezérletem alatt: próbáljátok meg!

Ilyen és hasonló szavakkal és jelenléte által bátorságot öntött ismét beléjük a gróf úr. Új vitézekkel is erősítette a várat. Nagyszámú keresztest is vitt be oda: minthogy ezek közrendű népek voltak, fegyverforgatáshoz nem értettek, a gróf úr hadra szoktatta őket, amennyire lehetséges volt.

A török császár előzetesen már hallotta, hogy apja, Amurat, éltében ugyanezen Nándorfejérvára alatt hét hónapig vesztegelt ostrommal, de siker nélkül, és győzelem helyett szégyenszemre vonult el. Ezért ez a török császár hadnagyai előtt nem kicsinyég becsmérelte saját apját, és azt mondta, hogy ő ezt a várat tizenöt nap alatt veszi meg. Mikor vajdáinak legfőbbike, az anatóliai vajda, ezt a kérkedést hallotta, előbb engedelmet kért a szólásra, majd így válaszolt a császár beszédére:

- Nagy császár! Boldog vagyok, hogy szólhatok színed előtt! Félek mégis: az lesz a dolog vége, hogy elvesztem hozzám való kegyességedet. Tudnunk kell azonban, hogy a magyarok keményebben védik váraikat mint a görögök.

Midőn tehát a jeles tornyok orma leomlott, s a falak nagy része is földig roskadva hevert, a sáncot és várárkokat a földdel egy szintig feltöltötték, úgyhogy már semmi sem akadályozta az ellenség berohanását - felvirradt az ostrom tizenötödik napja, melyre a császár a vár bevételét ígérte. Hajnalpirkadáskor népének egész sokaságát felindította. Dobpergéssel, trombitaszóval és harsány kiáltozással szilajan támadtak. Megrohanták a várat és kegyetlen öldökléssel belsejébe hatoltak. Ámbár a magyarok kevesen voltak ahhoz, hogy megálljanak ekkora ellenséggel szemben, minden erejükkel védekeztek, sűrűn kiáltozva az Úr Jézus segítségéért, s keményen megvetették lábukat az omladékok közt, állva az ellenség támadását. Meg-megújult a véres harc, a vár utcáiban folyt a küzdelem. Hullottak a hullák, a levegőt zűrzavaros rivalgás töltötte be és számtalan fegyver csattogása; gyakran kényszerült hátrálásra hol az egyik, hol a másik fél.

Ott volt Kapisztránói János fráter is. Mintegy elragadtatásba esetten, a többi fráterek is vele a földre borultak, égi segítségért tárták elméjüket és karjukat, szemüket égre emelték és nyögdelve imádkoztak; elmondhatták volna a prófétával: Felemelem szememet a hegyekre, onnan jő a segítségem!

A besztercei gróf úr pedig hol fenyegetéssel, hol intő szavakkal ösztökélte őket a harcra. Szilágyi Mihály kapitány, Kanizsai László, katonai virtusokban jeleskedő ifjak s a gróf úr magával hozott harcosainak sora, valamint a keresztesek hada is mind a vár falainak omladékain állva, keményen harcoltak. Többször kiverték már a városból a törököt, de ádáz küzdelem árán újra visszatért, mígnem a magyarok fölé kerekedett.

A várban több épület kigyulladt, hevesen csaptak föl a lángok. A győzelem jeléül a falakon már több császári zászlót tűztek ki. Megszűnt az ellenállás reménye, a magyarok már hátrálni kényszerültek - ha lett volna, hova. Kit-kit az elkerülhetetlen halál képe rémített. Végre megértették, hogy nincs mód futásban keresniök menedéküket. Szorongattatásukban egy válthatja meg őket csak, a halál. Ismét nagy hangon hívták az Úr Jézus nevét, megfogták fegyverüket, felvették pajzsukat, és tőlük telhető bátorsággal támadtak az ellenségre. Megújult a halálos küzdelem; mindkét részen sokan vesztették vérüket, lelküket. De nem maradt el isten segedelme.

A magyarok vitéz, lelkes támadása hamar megzavarta az összes török csapatot, s hátat adva megfutottak. A magyarok pedig az ég segedelmével újra fellélegzettek és új erőre kaptak; kard élével üldözték őket, mígnem a vár rombolására hozott összes hadigép és egyéb ágyú védők nélkül maradt. A törökök összes erődítésére a magyarok tüzet szórtak; a tűzvető gépek csöveit pedig vitézül beszögezték.

A harc nem ért véget a nappal. Ami előbb a vár szűk utcáin folyt, a tágas mezőn folytatódott nagy kegyetlenséggel, mígnem a leszálló éj homálya elválasztotta az ellenfeleket. Az éj sűrű sötétje alatt maga a császár is megfutott táborából, szót sem szólva erről senkinek. Isten dicsőségére és a császár zavarodására úgy történt, hogy visszamaradt mind a hadi készület; az összes gép és az ágyúk különb-különb nemei is, amelyeket ide hurcolt, zsákmányul estek. Tulajdon népe mérhetetlen sokaságának veszte után, megtért hazájába, de rossznéven vette, ha ezután bárki is emlegette előtte a vár nevét.

Némelyek így beszélték el a császár bukását: Midőn hevesen dúlt a csata, és maga a császár hajtotta harcba embereit, mellét nyíl sebezte, és félholtan zuhant le lováról. Övéi felragadták és sátrába vitték. Mikor aztán éjszaka lett, látták a törökök, hogy az anatóliai vajda meg összes főembere elesett a csatában, nagy vereséget szenvedtek, és maga a császár is szinte odavan, alig lélegzik. Megrémültek, hogy hajnalra a magyarok rájuk támadnak: megfutamodtak, és a császárt is magukkal vitték. Hogy pedig ez ne szenvedjen még inkább az úti fáradalmaktól, másfelé térve, Zsarnó nevezetű várukba szállottak be. Mikor a császár ott magához tért és megkérdezte, hol van, megmondták neki a helyet; ekkor a császár így szólt:

- Miért és miképpen kerültünk erre a helyre?

- A magyarok legyőztek, az anatóliai vajda és a seregnek majd minden hadnagyi elestek - felelték -, mi is nagy vereséget szenvedtünk, és ami ennél is több, fölségedet is inkább halva mintsem élve láttuk. Ezért futottunk idáig.

Ismét kérdezte a császár, ott maradtak-e az ágyúk és egyéb hadi szerszámok. Azt felelték neki, minden ott maradt. A császár erre szívének mélységes keserűségétől megkeseredve mondotta:

- Adjatok nekem mérget, hadd vegyem ezt magamhoz. Inkább meghalok, semhogy gyalázattal térjek meg országomba.

Így esett a török császárnak Nándorfejérvárnál a magyarokkal vívott csatája. Fennhéjázó elmével, gőgös szemmel maga akart uralkodni az egész földkerekségen, s isten ítélete szerint paraszti kéztől vette vereségét, mely pedig inkább kapa- mint fegyverforgatásra való. Sok trombita, sok dob hangja mellett vidáman érkezett és csúnyán futott meg az éjszaka csöndjében.

LVI. fejezet

Hunyadi János besztercei gróf úr haláláról

A besztercei gróf úr - aki kora ifjúsága óta annyi háborúk viszontagságait viselte - ezek után, ámbár az aggkor meg nem roskasztotta még, de a folytonos fegyverforgatásban s a kormányzás gondjaiban megfáradván erejét vesztette, betegségbe esett. Kevés napi kórság után Zimony városába szállították. Az említett Kapisztránói János fráter, isten embere, imádkozott mellette végóráján és így adta vissza lelkét Megváltójának.

Nagy siralom támadt egész Magyarországon. Szinte az egész kereszténységet felzavarta a nagy fájdalom, midőn meghallotta, hogy első harcosa befejezte életét. Fenn, a magas égboltozat csillagai is megjósolták halálát; ugyanis halála előtt a magas légben csodálatos üstökös csillag jelent meg. Maga Mahomet császár is, bár a gróf úr kevéssel halála előtt Nándorfejérvár alatt megfutamította, amikor György rác despota a császár vigasztalására megjelentette neki a gróf úr halálát, mondják, lehorgasztotta fejét, sokáig hallgatott, majd a követnek azt mondotta, hogy ámbár ellensége volt, fájlalja elmúlását, mert soha a világnak kezdetitől fogva ennek mása nem volt még a fejedelmi emberek között.

Krőzus, Lydia királya hajdan a leggazdagabb volt minden királyok között és mikor megkérdezte Solontól, ki a legboldogabb ember, Solon megmondotta neki, hogy nem ő. Hunyadi János azonban ez volt korunk összes halandói között. Mert akárcsak Tellust, aki Athén legderekabb embere volt, s akire Solon azt mondotta, hogy boldogabb, mint a kincsekkel bíró Krőzus - a Teremtő őt is megáldotta gyermekekkel, akik felől a legjobb reménységgel lehetett. Egész életében hír és dicsőség vette körül. Nagyszerűen halt meg, akárcsak Tellus. Legyőzte és megszalasztotta a nagy császárt. Hatalmas diadalt aratott, amire mindig úgy vágyakozott, és övéinek dicsérete és diadalkiáltásai között jó névvel végezte életét.

Testét övéinek nagy siralma közepette Gyulafehérvárra szállították és tisztességgel eltemették. A gróf úr az Úr megtestesülésének 1456. évében halt meg Kisasszony havában. Mondják, hogy midőn Kapisztránói János fráter észrevette, hogy végét járja, istennek ajánlotta, és ezt a sirató verset mondotta:

Üdv, mennyei ragyogás,
Ország koronája, lehulltál.
Földnek fényessége, kihunytál.
Hej, széttört a tükör, melybe tekinteni reméltünk.
Most, ellenséget legyőzve, országolsz istennel
S diadalmaskodol az angyalokkal,
Ó, derék János!

A gróf úr közepes termetű ember vala, nagyfejű, fodor és gesztenyeszínű hajú, nagy szemű, kegyes tekintetű, orcája pirosló, egyéb tagjai arányosak, szépek. Ezer közül is meglátszott, hogy ő a vezér.

Két fia volt, egész Magyarország nagy reménységgel tekintett reájuk. Már apjuk érdemeiért is szeretni kellett őket, de az is meglátszott rajtuk, hogy örökölték apjuk virtusát és természetét. Kettejük közül az idősebbik László volt, termetre apjához igen hasonló, az egykorú ifjak közül vitézségben, tisztes erkölcsökben, emberséges bőkezűségben is kivált. Az ifjabbik, Mátyás, atyja halála idején még nem nőtt ki a gyermeki sorból. Életében apja őt igen szerette. Fürgesége jó jel volt mindenek szemében: aki csak ismerte, előre sejthette már, hogy nagy ember lesz belőle.

LVII. fejezet

Kapisztránói János fráter haláláról

Akik Krisztus iránt való szeretetben társultak életükben, nem szakadtak el egymástól a kegyetlen halálban sem. Ugyanis Kapisztránói János fráter, ez a férfiú, aki méltó, hogy a szentek sorába iktattassék - őszinte szeretettel ragaszkodott a besztercei gróf úrhoz. S e gróf úr halála után nem sok napot töltött még a nap alatt; lelke földi hajlékok helyett inkább a mennybe kívánkozott, fel is szállt oda, elválva testétől, melyet a földön hagyott, amelyből vétetett. Eltemették Újlak városában alapított klastromában a regulát tartó kisebb testvéreknek, kiknek köntösét viselve maga is Szent Ferenc atya életét követte; ott számtalan csodával fényeskedett és e mai napig fényeskedni meg nem szűnik. "

[Thuróczi János: Magyar Krónika, ford.: Geréb László, , http://mek.oszk.hu/10600/10633/10633.htm, hozzáférés: 2017-09-08]

Az i.e. 3. évezred végén az Uralon túli térségben fedezték fel a hadászatot forradalmasító harci eszközt, a küllős, kétkerekű, íjásszal felfegyverzett, lóval vontatott harci szekeret. Az újonnan felfedezett eszköz távolsági hadászatot tett lehetővé, nagymértékben megnövelte a gyorsaságot, manőverezési képességet, lőtávolságot, lövőerőt, ezáltal lehetővé tette viszonylag kevés embererővel hatalmas területek feletti uralom gyakorlását. A harci szekér korszakát a lovas-íjász harcmodor alkalmazása váltotta fel.

Kép: Harci szekér, Andronovo-kultúra i. e. 2000-1600. Művészi rekonstrukció, a szibériai Szintasta-kultúra régészeti leletei alapján., Forrás: https://www.pinterest.de/pin/449726712776442454/, letöltve: 2017-06-27

1986-ban az Ural hegység dél-keleti térségében talált különös városról, Arkaimról szóló szenzációs hír hozta lázba az érdeklődőket. A várost hívják mandala városnak (mandala szanszkrit nyelven kört jelent), vagy szibériai Stonehenge-nek, mivel tájolása a dél-angliai Stonehenge-hez hasonlóan csillagászati megfigyeléseket tesz lehetővé. A város építőanyaga azonban nem kő, hanem föld és fa volt. A köralakú település egyetlen csigavonalban haladó utcája körül találhatók a lakóépületek. Minden házban volt fürdőszoba, vízelvezető rendszer, olvasztókemence és egy érdekes kialakítású tárolóhely. Ezen a bronzkori településen mindenki a bronz, illetve réz megmunkálásával foglalkozott. A város i. e. 2100 körül épült és az i. e. 1700-as években szűnt meg benne az élet. A települést lakói teljesen lerombolták, és mindent magukkal vittek. Alig hagytak hátra néhány tárgyat, melyekkel egy múzeumot sem lehet megtölteni.

Kép: Arkaim rekonstruált képe. Forrás: https://www.sott.net/article/275517-Arkaim-Russias-Stonehenge-and-a-puzzle-of-the-ancient-world, hozzáférés: 2017-08-07.

Arkaim előtt már találtak a térségben hasonló várost a Szintasta folyó mellett. Jelenleg 9 szintastai típusú kerek, 5 ovális alaprajzú és 11 szögletes erődített település ismert. A települések kb. 60-70 km-re találhatók egymástól, vagyis lóval történő közlekedés esetén egy nap alatt elérhetünk egyikből a másikba. 

Kép: A Városok országa
(Forrás: Arkaim 2011: 18.)

A Szintasta–Petrovka–Arkaim-kultúra (i. e. 2100-1700) a nevezetes, ugor és indo-iráni nemzetiségű Andronovo kultúracsalád legrégebbi tagja. A kultúracsaládból később az Alakul-kultúra, majd ebből a Fjodorovói kultúra, az ugor nyelvűnek tartott Cserkaszkuli kultúra (i. e. 1800-1400) alakult ki. Ugyancsak az Alakul-kultúrából alakult ki a Mezsovka-kultúra, az Alekszejevka–Szargari-kultúra, az Irmen-kultúra és Karaszuk-kultúra is.

Kép: Az Andronovói kultúra területe az orosz Wikipédia szerint
(Forrás: Wikimedia Commons, CC BY-SA 3.0)

A Szintasta-Petrovka-Arkaim kultúrák nem helyi fejlődés eredményei. Eredetét a Cirkumpontusi (Fekete-tenger körüli) kultúra felbomlásának tulajdonítják (Wikipédia). A városok magas szintű tervezettsége párhuzama az Indus-völgyi Harappai kultúra városainak.

A legrégebbi, i. e. 2000-re datált küllős harci szekeret Szintasta mellett egy halomsírban találták.

Kép: A szintastai 30. sír rekonstrukciós rajza
(Forrás: Gening, V. F., Zdanovics, G. B., Gening, V. V. 1992: 215.)

Az új találmány viharos gyorsasággal terjedt keleti és nyugati, valamint déli irányban, Alig néhány száz évvel felfedezését követően már Mongóliától, Kínától kezdve egészen Egyiptomig alkalmazták. A terjedésnek a kereskedelmi kapcsolatok mellett hódítási okai is voltak. Az egyiptomi írások arról számolnak be, hogy Egyiptom északi részét és a Szentföldet Szírián keresztül egészen az Eufráteszig i. e. 1668-ban-ban egy messzi földről érkezett nép szállta meg, akiket az egyiptomiak hükszoszoknak neveztek. Haditechnikai fölényüket a térségben korábban ismeretlen - íjásszal felfegyverzett, küllős, kétkerekű, lóval vontatott - harci szekerek jelentették. 1560. körül I. Ahmesz (1570-1546) a thébai 18. dinasztia megalapítója kiűzte őket Észak-Egyiptomból. [Aharoni-Yonah 1999: 29-30. o.] Ezt követően jött létre a Szentföldtől északra a Hettita és a Mittani birodalom. Ekkor már az egyiptomiak átvették a harci szekerek alkalmazását. A híres quadesi csata (i. e. 1274) során mindkét harcoló fél, tehát mind az egyiptomiak, mind a hettiták rendelkezett harci szekerekkel. A Biblia is több esetben említi a harci szekereket. Kínában a csangsei temetőben, az egyik legpompásabb lelőhelyen 48 harci szekér és 105 ló maradványait találták meg, ezeket Csin állam egyik hajdani vezetőjével együtt temették el , aki az i.e. 1120 és 881 között uralkodó nyugati Csou (Zhou) dinasztia idején tűnt ki győzelmes hadjárataival…

A harci szekerek elterjedésének térképe
(Forrás: Wikimedia Commons, CC BY-SA 3.0) A térkép korrekcióra szorul, mivel a hükszoszok harci szekerei már i. e. 1700 körül megjelentek Észak-Egyiptomban

Az andronovói kultúrkörből és ebből a korszakból származhatnak a magyarban és a másik két ugor nyelvben a lótenyésztéssel kapcsolatos szavak (ló, nyereg, fék, ostor, másodfű ló stb.,). Az andronovói kapcsolatra vezethető vissza nyelvünk szekér szava is [Fodor 2009: 25–26.]. Ugyanakkor a szekér a Magyar Szókészlet Finnugor Elemei című szótár szerint ősiráni eredetű (MSzFE III. 1978: 576-577.).” [Zergenyei 2017]. A „nyíl” és „íj” szavaink ősi ugor eredetűek. Alternatív lehetőségként merül fel a lótenyésztéssel kapcsolatos szavak korábbi, ugor eredete is, mivel az Uraltól keletre található sztyeppei térségben már az Andronovo-kultúrát megelőzően háziasították a lovat (Botaj-kultúra, i. e. 3700-3100). Mindebből az a következtetés vonható le, hogy az íjásszal felfegyverzett, lóval vontatott, küllős harci szekér közös indo-iráni és ugor találmány. A hatalmas területre kiterjedő Andronovói kultúra kialakulásában, a térség feletti uralom gyakorlásában a harci szekerek fontos szerepet játszhattak. Szerepüket – mint azt a bevezetőben említettük – a hátasló alkalmazása, a lovas-íjász harcmodor kifejlesztése váltotta fel, ami összeköthető az andronovói komplex (földművelő és állattenyésztő) ökotípus megszűnésével és a világtörténelmi jelentőségű harcos lovas-nomád ökotípus elterjedésével.

A magyar őstörténet szempontjából döntő jelentőségű kérdés az ugor egység felbomlásának ideje, ami kapcsolatban állt a harcos lovas-nomád ökotípus kialakulásával és az Andronovo-kultúra megszűnésével. Ezzel a kérdéssel foglalkozott Veres Péter a 2009-ben kiadott Mérföldkövek a magyar őstörténetben című művének 3. fejezetében. [Veres 2009: 53-76.]

Veres Péter szerint a harcos lovas-nomád ökotípus kialakításában fontos szerepet játszott az éghajlatváltozás, a térség elmocsarasodása, ami a magyarok elődeivel azonosított Cserkaszkuli kultúra népének állataival együtt déli irányba történő vándorlását eredményezte. Álláspontja szerint a magyarok a harcos lovas-nomád ökotípust nem másoktól vették át, hanem annak kialakításában kezdetektől fogva kezdeményező szerepet játszottak.

Veres Péter az ugor egység felbomlását Moór Elemér nyomán a vasfeldolgozással kapcsolatos szavaknak a magyar nyelvben történt megjelenéséhez [Moór 1963], a lovas-nomád ökotípus megjelenéséhez, a magyarság déli irányba, a Nagy Sztyeppére vándorlásához kötötte. Abszolút időpontként az i. e. 2. és 1. évezred fordulóját jelölte meg. [vö.: Veres 2009: 53-55.]

Jelezzük, hogy a „vas” szó tekintetében valójában jelentésváltozás történt. A szó hangalakja már az ugor korból ismert, de jelentése a magyar nyelvben az ugor nyelvi egység felbomlása után megváltozott. A „vas” szó a balti-finn, lapp nyelvben: vaski: vaske- ’réz, érc’, az obi-ugor nyelvekben wəs: ātwəs ’ólom’ jelentésű.

Az indo-iráni népekkel való kapcsolatokról Veres Péter a következőket írja:

"...a korai nomádok korában a sztyeppén a magyar-iráni nyelvi kapcsolat – paradox módon – minimális volt a többi erdőlakó finnugor néphez képest [Harmatta 1977]. Ez nagyon elgondolkodtató jelenség. Mindez véleményem szerint arra utal, hogy nem volt szoros szimbiotikus kapcsolat a két teljesen eltérő nyelvi csoport között, hanem inkább ellenségeskedés, állandó harc folyhatott közöttük. Mindazonáltal a szókészlettel szemben az ősmagyar hangrendszerben mégis jelentős iráni jellegű szubsztrátumhatást mutathatunk ki. Egyebek között ennek köszönhető a b-, d-, g- szókezdő hangok, a *p > f, *t > δ, *k > h, *s > h hangváltozások, valamint a –ni igevégződés megjelenése nyelvünkben. Az ősmagyar hangrendszer sajátos módon az óiránihoz nagyon hasonlóvá vált [Veres 1972:8, Vö. Oranszky 1963.] Ez nagyon fontos megállapítás [Vö. Mészöly 1910, 1929, 1930, 1951], ugyanis ez az érdekes fonetikai hasonlóság jól mutatja, hogy az igencsak hosszan tartó, fokozatos antropológiai ráhatás mellett, amit az andronovói széles arcú szarmatákhoz hasonló, europid embertani típus átvétele bizonyít az ősmagyaroknál – az ezer évig tartó permanens interetnikus, feltehetőleg iráni nyelven beszélő nőkkel való házassági kapcsolatok meglétét [Tóth 1969].

Mindenesetre ebből egyérteleműen arra a a fontos megállapításra jutottunk, hogy a lovas nomád ősmagyarok kétségtelen jelentős iráni csoportokat tudtak nemcsak nyelvileg, hanem etnikailag is asszimilálni a sztyeppén. Mindez viszont egyúttal azt is bizonyítja, hogy távoli eleink bizonyítható módon minden tekintetben nemcsak egyenrangúak voltak a szomszédos idegen csoportokkal, hanem bizonyos fölénnyel is rendelkeztek a közvetlen környezetükben élőkkel szemben. Mindez közvetve alátámasztja nézetünket, hogy az irániaknak a sztyeppén nem sikerült a magyarok felett megszerezniük az uralmat, jóllehet hosszú időn keresztül, egészen a nagy népvándorlás kezdetéig, sőt még tovább is, az ősmagyarok minden valószínűség szerint az iráni (tegyük hozzá: türk – B. I.) nyelven beszélő csoportok közelében nomadizáltak...." [Veres 2009: 73-74.]

„Az elmondottak alapján az ősmagyar etnikumot tudatos, kulturálisan és nyelvileg zárt kommunikációs közösségként jellemezhetjük (Vö. Csáji 2009), amely meghatározott területen, egymással szoros társadalmi-gazdasági és művelődési kapcsolatban élő emberek között jött létre a Kr. e. II-I. évezred fordulóján végbement nagy jelentőségű ökológiai és művelődéstörténeti változások során. Az itt vázolt helyzet, továbbá az a szerencsés körülmény, hogy az ősmagyarság idejekorán, a sztyeppei lovas népek legelső hullámával szinkronban, azaz egy időben alakította ki klasszikus lovasnomád életformáját, lehetővé tette, hogy a mindig is számbeli fölényben levő iráni, majd török nyelvű csoportok között mint az egységes eurázsiai nagyállattartó nomád kultúra egyenrangú részese, megtartsa belső társadalmi autonómiáját. Mi több, ezzel együtt permanensen megőrizze etnikai egységét, identitását is. Így kerülték el elődeink a közvetlen szomszédos, de más nyelven beszélő nomád népek részéről az állandóan fenyegető etnikai asszimiláció veszélyét, amely beolvadás, teljes nyelvek eltűnése a történelem során oly sok más nép esetén be is következett [Vö. Csáji 2007 és Csáji 2009]. Ez a különleges állapot a sztyeppeövezetben azonban nem zárta ki kisebb magyar csoportok leszakadásának, idegen nyelvi és etnikai asszimilációjának lehetőségét, még kevésbé a kétnyelvű közvetítők által segített interetnikus kapcsolatteremtést. Az utóbbit a magyar nyelv történetének vizsgálata híven tükrözi, amire a továbbiakban is érdemes fokozottan odafigyelnünk.” [Veres 2009: 77.]

Kép: Arkaim a Google térképen

Irodalom

Aharoni-Yonah 1999: Aharoni, Yohanan; Avi-Yonah, Michael: Bibliai Atlasz, Budapest 1999.

Arkaim 1999: Аркаим 1987–1997. Библиографический указатель. Cseljabinszk

Arkaim 2011: Аркаим. Поселение эпохы бронзы. Древнейшие индоевропейцы в степях Урала. Каталог выставки. Cseljabinszk

Csáji László Koppány
2007: A sztyeppei civilizáció és a magyarság. Ómúltunk Tára 1. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest
2009: Az eurázsiai „sztyeppei civilizáció” információáramlásának hálózati modellje és hatása a törökségi, illetve más sztyeppei népek mitológiájára és folklórkincsére. In: III. Nemzetközi Tudományos Konferencia, Budapest

Csecsuskov, I. V. 2013: (Чечушков, И. В.) Колесничный комплекс эпохы поздней бронзы степной и лесостепной Евразии (от Днепра до Иртыша). Jekatyerinburg

Fodor István 1975: A finnugor régészet fő kérdései. In: Uráli népek. Nyelvrokonaink kultúrája és hagyományai. Szerk. Hajdú Péter. Budapest, 1975: 47–75.

Fodor István 2009: Őstörténet és honfoglalás. Magyarország története 1. Főszerk. Romsics Ignác. Budapest

Gening, V. F. 1977: (Генинг, В. Ф.) Могильники Синташта и проблема ранних индоиранских племен. Советская археология, 1977/4: 53-73.

Gening, V. F., Zdanovics, G. B., Gening, V. V. 1992: (Генинг, В. Ф., Зданович, Г. Б., Генинг, В. В.) Синташта. Археологические памятники арийских племен Урало-казахстанских степей. Cseljabinszk

Harmatta János 1977: Irániak és finnugorok, irániak és magyarok, In: Magyar Őstörténeti tanulmányok, Budapest, Akadémia Kiadó

Mészöly Gedeon
1910-1911: A –nyi képző eredete. Nyelvtudományi Kölemények
1929: Mióta lovasnép a magyar? In: Népünk és Nyelvünk I., Budapest, 205-2014
1930: Nem lovas nép volt-e az ugor kori magyar? Ethnographia XI.I.60-61.
1951: Az ugorkori vadászélet magyar szókincsbeli emlékei. Ethnographia

Moór Elemér 1963: A nyelvtudomány, mint az ős- és néptörténet forrástudománya, Budapest, Akadémia Kiadó

MSzFE III. 1978: A magyar szókészlet finnugor elemei. Főszerk. Lakó György. Budapest

Oranszkij, I. M. 1963: Osznovi iranistiki, Moszkva, Nauka

Szalnyikov, K. V. 1948: (Сальников, К. В.) К вопросу о стадиях в памятниках андроновской культуры Заураля. Первое Уралское археологическое совещание. Perm

Szalnyikov, K. V. 1967: (Сальников, К. В.) Очерки древней истории Южного Урала. Moszkva

Tóth Tibor 1969: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról. In: Az MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályának Közleményei, 18/1, 85-95.

Veres Péter
1972: A magyar nép etnikai történetének vázlata. Valóság folyóirat XV./5. 1-12.
2009: Mérföldkövek a magyar őstörténetben. Napkút Kiadó

Zergenyei 2017: „A sápadt árja lenéz, gyötör, kihasznál, megvet, éltedre tör!” 2017. január 13, https://www.nyest.hu/renhirek/a-sapadt-arja-lenez-gyotor-kihasznal-megvet-eltedre-tor, hozzáférés: 2017-06-29

Benkő Mihály történész, orientalista, író a belső-ázsiai nomádok életét tanulmányozva (erről lásd Nomád világ Belső-Ázsiában című képes útleírását, Bp. 1998.) lassacskán elnyervén a helyiek bizalmát, hetedik mongóliai expedícióján megtudta, hogy a Mongol-Altajban élő kazakok között található a mazsarok nemzetsége. Korábban már járt köztük, fényképezte is őket, de vendéglátói titkolták mazsarságukat. Julianus nyomdokain Ázsiában (Fényképes barangolások Mongóliában), Bp. 2001. című útleírásában (a továbbiakban: Benkő 2001) számol be a mazsarok szokásairól, titkolt történetéről. A körükben élő legenda szerint ők a szarvasok népe: egy szarvast űzve indultak el nyugat felé ezer évvel ezelőtt, de Európa és Ázsia határán harcba keveredtek egy nagyon erős néppel. A csata túlélői tovább vándoroltak nyugatra. Voltak azonban olyanok, akik nem vállalták a harcot, és elbújtak, majd visszatértek Ázsiába. Tőlük származnak az Északnyugat-Mongóliában élő mazsarok. Őseik gyávasága örök bélyeg rajtuk, ezért titkolják „mazsarságukat” (Benkő 2001: 33. o.) A mazsar csodaszarvas-legenda egy másik változatából hiányzik a gyávaság motívuma, az csak egyszerűen arról szól, hogy néhányan elunták a szarvas követését, és visszatértek Ázsiába (Benkő 2001: 38. o.). Amennyiben van valóságmagva  gyávaságuk történetének, akkor ez az ősmagyar csoport talán az első magyar-besenyő háború után szakadt el testvéreitől, kb. 1300-1100 évvel ezelőtt. Az is elképzelhető azonban, hogy folklórjukban keveredik a csodaszarvas-eredetmonda és Magna Hungariában a tatároktól elszenvedett vereség emléke, s a mongóliai kazak-mazsarok csak a tatárjárás után vetődtek keletre.

A fotókon láthatók a mazsarok – kazakokétól eltérő - europid vonásai, a honfoglalás kori sírokban a Kárpát-medencében talált, ma csak múzeumban megtekinthető tárgyak napi használatban lévő párhuzamai (pl. ötvösmunkával díszített palmettás nyereg, ezüst övveretekkel díszített öv) és a magyar temető kopjafás-kopjás sírjai. Néhány képet közlünk Benkő Mihály nyugat-szibériai magyarokhoz vezető útjáról is.

Képek a könyvből:

Palmettás, ezüstveretes nyereg

Fa sírok hadikopjával

Szarvasos kő, a tetején nap és hold jelekkel

Szarvas-agancsos sírkő (a Nyugat-Szibériában felkeresett magyar temetőben, Kara Tal)

Magyar/mazsar temető a Mongol-Altajban

Jurta és vadászsas (Mongol Altaj)

Magyar lovas, szőke, europid vonásokal, a lószerszámon ezüstveret (Mongol Altaj).

Ezüst öv és lószerszám veretek (Mongol Altaj).

Ménes (Mongol Altaj)

Magyarok (Nyugat-Szibéria, Kara Tal)

A szargatkai ménes (Nyugat-Szibéria)

Egyiptom északi részét és a Szentföldet Szírián keresztül egészen az Eufráteszig i. e. 1668-ban-ban egy messzi földről érkezett nép szállta meg, akiket az egyiptomiak hükszoszoknak neveztek. A hükszoszok megalapították a thébai 15. dinasztiát. Fővárosukat Avarisnak nevezték. A hükszosz név az egyiptomi „heka haszut” kifejezésből ered, melynek jelentése „távoli földek urai”. A hükszoszokat Iosephus Flavius „pásztorkirályoknak” nevezte. Haditechnikai fölényüket a térségben korábban ismeretlen íjásszal felfegyverzett, küllős, kétkerekű, lóval vontatott harci szekerek jelentették. 1560. körül I. Ahmesz (1570-1546) a thébai 18. dinasztia megalapítója kiűzte őket Észak-Egyiptomból. [Yohanan Aharoni, Michael Avi-Yonah: Bibliai Atlasz, Budapest 1999. 29-30. o.] Ezt követően jött létre a Szentföldtől északra a Hettita és a Mittani birodalom. Ekkor már az egyiptomiak átvették a harci szekerek alkalmazását. A híres quadesi csata (i. e. 1274) során mindkét harcoló fél, tehát mind az egyiptomiak, mind a hettiták rendelkezett harci szekerekkel.

Honnan származhatnak a hükszoszok harci szekerei? A kérdés megválaszolása hozzásegíthet annak a megoldásához, hogy honnan jöhettek a hükszoszok, lehetett-e közük a magyarok elődeihez.

A témával már korábban is foglalkoztunk: [http://julianusbaratai.blog.hu/2017/03/16/a_rejtelyes_hukszoszok] A korábbi cikkünkben foglaltakat most újabb kutatási eredményekkel egészítjük ki.

Sumer

Az első harci szekerek a mezopotámiai Sumerben jelentek meg legkésőbb az i. e. 3. évezred elején. Első ábrázolásuk az i. e. 2600 körül keletkezett keselyűsztélén látható. ^{[Winkler, Gusztáv. A hadviselés művészete. Tinta Könyvkiadó, Budapest 1999, 10. o.]} A járművek eleje magasított volt, oldalán a hajítódárdákat tároló szekrény kapott helyet. A kocsikban valószínűleg egy hajtó, két kardos és egy dárdás harcos foglalt helyet. Ezek a kocsik négy tömör kerékkel rendelkeztek. Az általános feltevés szerint a lovat nem ismerték, így általában két onagert (Az onager a lófélék családjába tartozó nagy testű emlős, vadszamár, mely Szíria, Irán, Pakisztán, India és Tibet sivatagos területein honos) fogtak eléjük. [https://hu.wikipedia.org/wiki/Harci_szek%C3%A9r, letöltve: 2017-06-26]

1. Kép: Sumer harci szekér Ur városából (i. e. 2500 körül), Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Harci_szek%C3%A9r, letöltve: 2017-06-26

A sumer városok az Indiai óceánban, az Arab-tenger észak-nyugati részén, a Tigris és az Eufrátesz torkolatánál voltak. Kereskedelmi kapcsolatban álltak az Arab-tenger keleti partjánál, az Indus-völgyben található Harappai civilizációval.

2. Kép: Ősi civilizációk Mezopotámiában és az Indus-völgyben, Forrás: http://www.imninalu.net/IndusValley.htm, letöltve: 2017-06-27

Harappa

Az Indus-völgyi civilizáció, más néven Harappa-civilizáció az indiai szubkontinens első, kizárólag régészeti emlékek alapján ismert civilizációja volt, amely fénykorát a Kr. e. 2500 – Kr. e. 1700 között élte. Nagy valószínűséggel a mezopotámiai leletekben szereplő Meluhha az Indus-völgyi civilizáció területét jelentette. A Harappai civilizációt 1921-ben tárták fel a mai Pakisztán területén. Kiterjedése mintegy egymillió négyzetkilométer volt, nagyjából akkora, mint Mezopotámia és Egyiptom együttvéve. A civilizáció területén gondosan tervezett, vízellátással és csatornázással ellátott városok találhatók, legismertebbek ezek közül maga Harappa és a Világörökség részének nyilvánított Mohenjo Daro. [https://hu.wikipedia.org/wiki/Indus-v%C3%B6lgyi_civiliz%C3%A1ci%C3%B3]

3. Kép: Mohenjo Daro romjai. Forrás: http://www.origo.hu/tudomany/20120529-indus-harappacivilizacio-csak-a-mitologiabol-ismert-szent-folyot-azonositottak.html

A Harappai civilizáció az időjárás változása, a monszun esők csökkenése, a folyók kiszáradása miatt szűnt meg az i. e. 1700-as években. Az árja hódítás már csak a megszűnés végső szakaszában, azt siettetve következett be. [Szegő Iván: Megtalálták a legendák hatalmas folyóját, 2012.05.30. 10:35 http://www.origo.hu/tudomany/20120529-indus-harappacivilizacio-csak-a-mitologiabol-ismert-szent-folyot-azonositottak.html]

A Harappai kultúra viszonylag békés volt. Területén élénk kereskedelemre utaló jelek találhatók, csaknem teljesen hiányoznak a fegyverek. Ugyanakkor jellemző a kétkerekű, ökörrel vontatott kordék alkalmazása.

4. Kép: Ökörrel vontatott kétkerekű szekér, miniatür terra cotta játék figurák Harappából, i. e. 2500 körül. Forrás: Trish Mayo from New York, US - P1250552, CC BY 2.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=6923484

A harappai civilizációval azonos időben az ottaniakhoz hasonló városok épültek az Ural hegység dél-keleti részén, Nyugat-Szibériában is. Ilyen város volt a világtörténelem legkülönösebb városa, az 1987-ben felfedezett Arkaim is.

Arkaim

A nevezetes andronovoi kultúracsalád első kultúrája a Szintasta–Petrovka–Arkaim-kultúra volt, melyet az i. e. 2100 – 1700 közé datálnak. A kultúracsaládból előbb az Alakul-kultúra, majd ebből a Fjodorovói kultúra, Cserkaszkuli kultúra (i. e. 1800-1400) alakult ki. Később ugyancsak az Alakul-kultúrából a Mezsovka-kultúra, az Alekszejevka–Szargari-kultúra, az Irmen-kultúra és Karaszuk-kultúra alakult ki

Arkaim a világ legkülönösebb városa, mely az Indus-völgyi települések párhuzama. Az Ural hegység dél-keleti részén épült kb. 50 más hasonló várossal együtt. Köralakú, ezért nevezik napvárosnak, mandala városnak is. (Mandala szanszkrit nyelven kört jelent) Nevezik szibériai Stonehenge-nek is, mivel a város tájolása – hasonlóan Stonehenge-hez - a csillagok állásának megfigyelését teszi lehetővé. Az építés módja, tervezettsége és a vízellátás-csatornázás megoldása alapján kapcsolata lehetett az Indus-völgyi Harappai kultúrával. (Hasonlóan tervezett városokat a rómaiak mintegy 1000 évvel később építettek.) A település rekonstruált képe,- különösen felülről szemlélve, tényleg mandalára emlékeztet. Vagy a kerék küllőire - lehet, hogy ez a pontosabb hasonlat. Harappában minden házban volt fürdőszoba, a szennyvizet higiénikusan elvezették. Arkaim házai a harappaiakra vagy - a Harappai kultúra területén található másik jelentős város házaira - a mohenjo-daro-iakra hasonlítanak, egy fontos kivétellel. Arkaimban minden házhoz tartozott egy olvasztókemence és egy érdekes kialakítású tárolóhely. Ezen a bronzkori településen mindenki a bronz, illetve réz megmunkálásával foglalkozott. A számítások szerint 1500-2000-en élhettek a városban, azt sajnos nem tudjuk, hogy családos emberek voltak-e. Nem hagytak maguk után semmilyen nyomot. Sem ékszert, sem műtárgyakat, sem írást, sem emberi csontvázakat; mindössze néhány kerámiacserepet, házi- és vadállatok csontjait, egy-két kő- és bronzszerszámot találtak. A leletek száma siralmasan kevés, még egy múzeumi szobát sem tudtak berendezni. Feltételezik, hogy a város nem véletlenül égett le. A lakói összeszedték minden holmijukat, elvonultak, és a házakat szándékosan felgyújtották valamikor az i. e. 1700 évek körül. [Müszélia: Arkaim, 2012-03-25, http://iroklub.napvilag.net/iras/41008, Letöltve: 2017-06-27]

5. Kép: Arkaim rekonstruált képe. Forrás: https://www.sott.net/article/275517-Arkaim-Russias-Stonehenge-and-a-puzzle-of-the-ancient-world

Moór Elemér (1881-1968) elsőként vette észre, hogy amíg az ugor nyelvekben közösek a bronzkészítésre utaló „réz” és „ón” szavak, addig a vassal kapcsolatos közös terminológia teljesen hiányzik.

Az andronovói kultúrkörből és ebből a korszakból származhatnak a magyarban és a másik két ugor nyelvben a lótenyésztéssel és a bronzkészítéssel kapcsolatos szavak (ló, nyereg, fék, ostor, másodfű ló stb., illetőleg réz és ón).… az andronovói kapcsolatra vezethető vissza nyelvünk szekér szava is [Fodor 2009: 25–26., a bronzkészítéssel kapcsolatban Moór 1963]. Ugyanakkor a szekér a Magyar Szókészlet Finnugor Elemei című szótár szerint ősiráni eredetű (MSzFE III. 1978: 576-577.).” [Zergenyei: „A sápadt árja lenéz, gyötör, kihasznál, megvet, éltedre tör!” 2017. január 13, https://www.nyest.hu/renhirek/a-sapadt-arja-lenez-gyotor-kihasznal-megvet-eltedre-tor, letöltve: 2017-06-29,

Szemben a Harappai kultúrával az Andronovoi kultúra népei egyáltalán nem volt békések. Szintastában lócsontokat, kétkerekű szekeret és nap-szimbólumokat találtak. A kultúra életében fontos szerepet játszott a hadviselés és a távolsági kereskedelem. Itt találták fel a kétkerekű, lóval vontatott küllős harci szekeret, és itt alkalmazták a szekerek felfegyverzésére az íjászokat. Ebben a térségben háziasították a lovat (Botai kultúra), és alkalmazták azokat a harci szekerek vontatására (fogatolás). A térségben jött létre a félelmetes új harci eszköz, a bevezetőben említett íjásszal felfegyverzett, küllős, kétkerekű harci szekér. Az Andronovoi kultúrához tartozó Cserkaszkuli kultúrát ugor nyelvűnek tartják.

Veres Péter a következőket írja a magyarok elődeinek részvételéről a lovas-nomád ökotípus kialakulásában és a magyarok kapcsolatáról az Andronovoi kultúra népével: „Az általunk etnikailag a magyarok őseivel azonosított cserkaszkul régészeti kultúrát K. V. Szalnyikov fedezte fel, hordozóit származásilag ugoroknak tartotta már 1967-ben megjelent könyvében. Viszont a kultúra Dél felé történő elmozdulását, népességének a sztyeppére kerülését nemrégiben mutatta ki G. B. Zdanovics ezt később E. E. Kuzmina is elfogadott nemrég megjelent híres összefoglaló monográfiájában. Zdanovics a közelben fekvő világhírűvé vált Arkaim nevű bronzkori, etnikailag egyelőre feltételesen az ősirániakkal vagy indoirániakkal azonosított, de a helyi ugor szubsztrátumon kialakult protovárosi civilizáció felfedezőjének számít. Ez a bonyolult erődítményrendszerekkel rendelkező protocivilizáció Kr. E. 1900 és 1600 között, kb. 400x100 km2 területet foglalt el az Uráltól keletre, a Szintasta és a Tobol folyóktól nem messze található és a korabeli Eurázsia egyik legfontosabb fémfeldolgozó központjának számított.” [Veres Péter: Mérföldkövek a magyar őstörténetben, Budapest 2009., 58. o.]

„Az andronovói kultúrkörből és ebből a korszakból származhatnak a magyarban és a másik két ugor nyelvben a lótenyésztéssel kapcsolatos szavak (ló, nyereg, fék, ostor, másodfű ló stb.).… az andronovói kapcsolatra vezethető vissza nyelvünk szekér szava is [Fodor István 2009: 25–26.]. A szekér a Magyar Szókészlet Finnugor Elemei című szótár szerint ősiráni eredetű (MSzFE III. 1978: 576-577.). Ez az etimológia párhuzamba állítható a régészeti megfigyelésekkel.”

Mivel a hükszoszok feltűnése Egyiptomban nagyjából egybeesik Arkaim felszámolásával, alaposan feltételezhető, hogy innen indultak a hükszoszok egyiptomi hódító útjukra. Közöttük magyar nemzetiségű csapatok is lehettek szép számmal. Ezt követően a kétkerekű harci szekért széles körben elterjedt az eurázsiai sztyeppeövezetben, majd egész Eurázsiában.

6. Kép: Andronovo kultúra i. e. 2000-1600. Művészi rekonstrukció, a szibériai Szintasta-Arkaim település alapján., Forrás: https://www.pinterest.de/pin/449726712776442454/, letöltve: 2017-06-27
   
   
7. Kép: Andronovo kultúra i. e. 2000-1600. Művészi rekonstrukció, a szibériai Szintasta-Arkaim település alapján., Forrás: https://www.pinterest.de/pin/449726712776442454/, letöltve: 2017-06-27

Indo-iráni és magyar kapcsolatok

A magyarok és az Andronovo kultúra indo-iráni nyelvű népei között fennálló szoros kapcsolatokat nyelvi és antropológiai bizonyítékok igazolják.

Veres Péter a következőket írja az iráni-magyar nyelvi kapcsolatokról: "...a korai nomádok korában a sztyeppén a magyar-iráni nyelvi kapcsolat – paradox módon – minimális volt a többi erdőlakó finnugor néphez képest [Harmatta 1977]. Ez nagyon elgondolkodtató jelenség. Mindez véleményem szerint arra utal, hogy nem volt szoros szimbiotikus kapcsolat a két teljesen eltérő nyelvi csoport között, hanem inkább ellenségeskedés, állandó harc folyhatott közöttük. Mindazonáltal a szókészlettel szemben az ősmagyar hangrendszerben mégis jelentős iráni jellegű szubsztrátumhatást[1] mutathatunk ki. Egyebek között ennek köszönhető a b-, d-, g- szókezdő hangok, a *p > f, *t > δ, *k > h, *s > h hangváltozások, valamint a –ni igevégződés megjelenése nyelvünkben. [2]Az ősmagyar hangrendszer sajátos módon az óiránihoz nagyon hasonlóvá vált [Veres 1972:8, Vö. Oranszky 1963.] Ez nagyon fontos megállapítás [Vö. Mészöly 1910, 1929, 1930, 1951], ugyanis ez az érdekes fonetikai hasonlóság jól mutatja, hogy az igencsak hosszan tartó, fokozatos antropológiai ráhatás mellett, amit az andronovói széles arcú szarmatákhoz hasonló, europid embertani típus átvétele bizonyít az ősmagyaroknál – az ezer évig tartó permanens interetnikus, feltehetőleg iráni nyelven beszélő nőkkel való házassági kapcsolatok meglétét [Tóth 1969].

Mindenesetre ebből egyérteleműen arra a a fontos megállapításra jutottunk, hogy a lovas nomád ősmagyarok kétségtelen jelentős iráni csoportokat tudtak nemcsak nyelvileg, hanem etnikailag is asszimilálni a sztyeppén. Mindez viszont egyúttal azt is bizonyítja, hogy távoli eleink bizonyítható módon minden tekintetben nemcsak egyenrangúak voltak a szomszédos idegen csoportokkal, hanem bizonyos fölénnyel is rendelkeztek a közvetlen környezetükben élőkkel szemben. Mindez közvetve alátámasztja nézetünket, hogy az irániaknak a sztyeppén nem sikerült a magyarok felett megszerezniük az uralmat, jóllehet hosszú időn keresztül, egészen a nagy népvándorlás kezdetéig, sőt még tovább is, az ősmagyarok minden valószínűség szerint az iráni nyelven beszélő csoportok közelében nomadizáltak...." [Veres Péter: Mérföldkövek a magyar őstörténetben, Budapest 2009., 73-74. o.]

Következtetések

Az ugor nyelvű népek (magyar, hanti, manysi – a továbbiakban ugor népek) még a nyelvi egység idején, a bronzkorban, az i. e. 3. évezred elején kapcsolatba kerültek az iráni (indo-iráni) nyelvű népekkel. A kulturális kölcsönhatások eredménye, az ugor és indo-iráni népek közös terméke volt a küllős, lóval vontatott, íjásszal felszerelt harci szekér megalkotása. A harci szekér ezeknek a népeknek félelmetes fegyvere lett. Távolsági hadviselést tett lehetővé. Segítségével az indoiráni és ugor népek (preszkíták) uralták az egész Eurázsiai-sztyeppeövezetet. Ez a tény hozzájárult az Eurázsiai sztyeppeövezet egységes kultúrájának kialakításához, ami a későbbi (i. e. 9-1. századi, vaskori), Szkíta Világ közvetlen előzménye és megalapozója volt. A harci szekér jelentősége csak a hátaslovak, lovas hadseregek harci alkalmazásával, a harcos lovas-nomád életmód elterjedésével csökkent, de teljesen nem szűnt meg. (A lóval vontatott szekér teher- és személyszállító jelentősége, logisztikai szerepe egészen a 20. század közepéig fennmaradt.) A magyarok elődei nyelvi (és tegyük hozzá, politikai) integritásukat a sztyeppén megőrizték. Ugyanakkor jelentős indoiráni népcsoportokat tudtak integrálni, amit a magyar nyelvben található iráni szubsztrátum igazol. Ez csak úgy lehetséges, hogy a magyarok a többi néppel szemben katonai fölénnyel rendelkeztek.

Az ugor nyelvi egység még a vaskor előtt, de a ló háziasítása és a harci szekér kialakítása után szűnt meg. Ennek bizonyítéka, hogy a ló, szekér, a bronzkészítésre utaló réz és ón szavak egyeznek mind a három ugor népnél, míg a vasfeldolgozásra vonatkozó kifejezések a három ugor nép nyelve közül csak a magyarban .találhatók meg. [Fodor István 2009: 25–26., Veres Péter: Mérföldkövek a magyar őstörténetben, Budapest 2009., 53o.]

Irodalom

Arkaim 1999: Аркаим 1987–1997. Библиографический указатель. Cseljabinszk

Arkaim 2011: Аркаим. Поселение эпохы бронзы. Древнейшие индоевропейцы в степях Урала. Каталог выставки. Cseljabinszk

Csecsuskov, I. V. 2013: (Чечушков, И. В.) Колесничный комплекс эпохы поздней бронзы степной и лесостепной Евразии (от Днепра до Иртыша). Jekatyerinburg

Fodor István 1975: A finnugor régészet fő kérdései. In: Uráli népek. Nyelvrokonaink kultúrája és hagyományai. Szerk. Hajdú Péter. Budapest, 1975: 47–75.

Fodor István 2009: Őstörténet és honfoglalás. Magyarország története 1. Főszerk. Romsics Ignác. Budapest

Gening, V. F. 1977: (Генинг, В. Ф.) Могильники Синташта и проблема ранних индоиранских племен. Советская археология, 1977/4: 53‒73.

Gening, V. F., Zdanovics, G. B., Gening, V. V. 1992: (Генинг, В. Ф., Зданович, Г. Б., Генинг, В. В.) Синташта. Археологические памятники арийских племен Урало-казахстанских степей. Cseljabinszk

Manuel, Marc: Chronology and Culture-History in the Indus Valley, https://www.academia.edu/243477/Chronology_and_Culture-History_in_the_Indus_Valley, letöltve: 2017-06-29

Moór Elemér 1963: A nyelvtudomány, mint az ős- és néptörtétet forrástudománya, Budapest

MSzFE III. 1978: A magyar szókészlet finnugor elemei. Főszerk. Lakó György. Budapest

Szalnyikov, K. V. 1948: (Сальников, К. В.) К вопросу о стадиях в памятниках андроновской культуры Заураля. Первое Уралское археологическое совещание. Perm

Szalnyikov, K. V. 1967: (Сальников, К. В.) Очерки древней истории Южного Урала. Moszkva

Szegő Iván 2012: Megtalálták a legendák hatalmas folyóját, 2012.05.30. 10:35, ,http://www.origo.hu/tudomany/20120529-indus-harappacivilizacio-csak-a-mitologiabol-ismert-szent-folyot-azonositottak.html, letöltve: 2017-06-29

Tóth Tibor 1969: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról. Az MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályának Közleményei, 17.

Veres Péter 1972: A magyar nép etnikai történetének vázlata. Valóság folyóirat XV/5. 1-12.

Veres Péter 2009: Mérföldkövek a magyar őstörténetben, Budapest

Zdanovics, G. B.
1988: Bronzovij vek Uralno-Kazahovszkih sztyepej. Szverdlovszk
1990: Otcsot. Gorogyiscse Arkaim po raszkopkam 1989. Cseljabinszk

[1] A szubsztrátum (eredete a latin substratum, a sub- ’alsó-’ és a stratum ’réteg’ szavakból; alapréteg) a nyelvészetben használatos szakkifejezés: alsóbb nyelvi réteg, amely – főként a meghódított és nyelvét elvesztő népek esetében – az alacsonyabb műveltségű vagy kisebb számú beolvadt (ős)lakosság eredeti nyelvének hatásait jelenti a spontán nyelvcsere útján felvett új nyelvben. Ezt hasonlóan kell elképzelni ahhoz, mint amikor az idegen nyelvet tanuló kezdetben „akcentussal” fogja használni azt, ugyanis saját elkódolt anyanyelvének sajátosságait tudat alatt átviszi a tanult nyelvre. Így például az „a” hangot, amely anyanyelvében nincs meg, megpróbálja egy olyan, közel álló hanggal helyettesíteni, amely létezik saját nyelve hangkészletében (vö. amikor egy magyar anyanyelvű tanul angolul).

[2] „Hasonló tendenciát mutat ki a finnségi csoportba tartozó permi nyelveknél is, amely hangtani jellegek azonban egyáltalán nem jellemzőek a finnugor alapnyelvre. Ez az érdekes egybeesés a –ni főnévi igenévi végződéssel egyetemben sokáig megtévesztette a kutatókat, akik ennek alapján magyar –permi közvetlen etnikai érintkezést feltételeztek. Jóllehet a mindkét finnugor  csoportnál kimutatott hasonló nyelvi jelenségek valójában egy harmadik, nevezetesen iráni forrásból származnak, beleértve a –ni főnévi igenévi végződést is, amelyet korábban – véleményem szerint tévesen – közvetlen közös kapcsolatnak véltek a magyar, illetve zürjén és udmurt nyelv között." [Veres Péter: Mérföldkövek a magyar őstörténetben, Budapest 2009., 73-74. o.]

A kazak-orosz határ közelében, a sztyeppe vidék északi peremén az orosz régészek hatalmas bronzkori városok nyomaira leltek. Azóta is találgatás folyik, vajon kik építettek ilyen jól tervezett településeket?

Kép: Arkaim ma Forrás: http://costadelsolmagazin.com/content/arkaim-ujabb-szog-az-emberiseg-hivatalos-fejlodestortenetenek-koporsojaban, letöltve: 2017.06.19.

A szkíták városa? 

Gennady Zdanovics, az ásatást vezető régész elmondta, hogy a település egykorú Babilonnal és előbb épült, mint Trója, vagy akár Róma.  Az első város nyomára 1989-ben találtak rá orosz régészek, miután a katonai vezetés megengedte a civileknek, hogy belépjenek a szigorúan lezárt katonai körzetbe. A valódi régészeti ásatás csak nemrég kezdődött meg. A régészek húsz, spirál alakú települést térképeztek fel, melyekről azt feltételezik, hogy az árják építették. További ötven város nyomát sejtik a Cseljabinszk város melletti sztyeppei területen. A páratlan leletek 640 kilométer hosszan húzódó kazak-orosz határ mentén fekszenek. Bár a kitalált úgynevezett árja vándorlás elmélete még máig megfertőzi a kutatókat és úgy vélik, hogy csak hozzájuk köthető az ilyen nagymértékű városi civilizáció, sokkal valószínűbb, hogy az indoeurópai népek közé besorolt szkíták hozták létre ezeket az ősi építményeket, hiszen ők éltek több évezreden át ezen a földön.

Megjegyzés: Ma már általánosan elfogadott álláspont, hogy a szkíták nem alkottak egységes népet, a szkíta világ alkotóelemei különböző nyelvű, de egységes kultúrájú népek voltak. „Nem létezik "finnugor", amiképpen "indogermán" népi eredet se: ezek nyelvtörténeti kategóriák. A kulturális gyökerek nem moshatók össze sem a vérségi, sem a nyelvi származással.” - ABLONCZY BÁLINT: FORDULAT A MAGYAR EREDETKUTATÁSBAN, Heti Válasz XIII. Évf., 31. szám. 2013. augusztus 1.” - B. I.

Kép: Arkaim elhelyezkedése

Különleges leletek

A városokat 3500-4000 évvel ezelőtt építethették. Méreteik nagyjából megegyeznek a legnagyobb ősi krétai városokéval. A kutatók most már azt feltételezik, hogy az ókori műveltség nem a görögöktől terjedt keletre, hanem annak őshazája Ázsia volt és onnan sugárzott ki az öreg kontinensre. Bettany Hughes, angol történész máris felvetette, hogy az egész bronzkori civilizáció akár erről a vidékről, vagyis a szibériai sztyeppe vidék északi pontjáról is eredhet. Nem számolt az észak-indiai térséghez köthető harrapai civilizációval, mely a közép-ázsiai térség legfejlettebb városait alakította ki. Első lakói a dravidák lehettek, akik a szkítákkal álltak rokonságban. A régészek szerint a városokat alaposan megtervezték, a házakban körülbelül kétezer ember élt. A települést árokkal vették körül. A város közepén alakítottak ki egy teret, mely a közösségi élet helyszínéül szolgált. Talán ott végezték el a nagy áldozati szertartásokat.

Árja műveltség?

Bár egyetlen nyelvészeti adatot, írást sem találtak a romok alatt, egyes kutatók máris kitalálták, hogy az indoeurópai nyelv ebből a térségből származott, sőt már olyan feltételezések is felreppentek, hogy ebből a térségből ered az elő-indoeurópai nyelv. Másik „bizonyítékul” a kerámiákon talált ősi szvasztika-ábrázolások szolgáltak. A régészek szerint az árják szent szövegében, a Védákban ez a jel a mesterek szimbóluma volt. Az ősi napszimbólumot, az örökkévalóság jelét azonban nemcsak az úgynevezett árja népek használták, hanem már a dravidák (közép-ázsiai szkíták) által létrehozott harappai civilizáció tárgyain is előkerül. Sőt, azt is többen kimutatták már, hogy a Védákban és más szent szövegekben visszaköszön az ősi dravida, tehát nem árja műveltség. A szvasztika egyébként széles körben elterjedt a sztyeppei térségben, ugyanúgy jelen van a bronzkori szkítákhoz köthető kaukázusi leleteken, mint a Kárpát-medencei szkíta tárgyakon. Önmagában tehát ennek a jelképnek a megléte nem igazolja azt, hogy a város az árjáké lehetett. Ugyanez vonatkozik a lóáldozatra és a lovas temetkezésre. Ezt a régészek szintén az árják tipikus temetkezési formájának tartják, hiszen egyes, indoeurópainak tartott népek – például a masszagéták és a szkíták- gyakorolták. Az árják Indiában pedig átvették ezt a szokást a szkítáktól. A lovas műveltség és a hozzá kapcsolódó áldozati szokás szkíta és hun őseink sajátja, akik a lovak mesterei voltak és ezt a fajta temetkezési szokást évezredeken át gyakorolták.

Kép: Arkaim rekonstruált képe. Forrás: https://www.sott.net/article/275517-Arkaim-Russias-Stonehenge-and-a-puzzle-of-the-ancient-world

_____________________________________________________________

NÉHÁNY ARKAIMRA VONATKOZÓ ADAT

Kivonat Müszélia Arkaim c. cikkéből, Feltöltés dátuma: 2012-03-25, http://iroklub.napvilag.net/iras/41008

 Arkaimot csak 1987-ben fedezték fel…Arkaim egy romváros az Ural hegység déli részében, a kazahsztáni határtól északra. Fölfedezését a véletlennek köszönheti. A szovjet hatóságok ki akartak alakítani egy víztározót, és csak a rend kedvéért vizsgáltatták meg a kiválasztott helyszínt egy cseljabinszki kutatócsoporttal, amelyet Gennadij Zsdánovics vezetett. Nagy volt a meglepetés, amikor megtalálták a régi várost; ami nem egészen érthető, mert régebben is tártak fel hasonló településeket - Szintasta, Petrovka - a régióban. A hatóságok nem akartak lemondani a víztározóról, … a nemzetközi felháborodás retirálásra kényszerítette a hatóságokat. Arkaim megmaradt; archeológusok, történészek, etnográfusok … tanulmányozzák, mert van mit.

… Arkaim a világ legfurcsább városa; még városnak is csak feltételesen nevezzük, mert merőben eltér az összes többitől. … Arkaim nem vaktában épült, …Arkaimot …valaki megtervezte, még hozzá nagyon gondosan. Ez nem olyan nagy ritkaság, a világ sok részében vannak tervezett városok. Dzsaipur például határozott tervek szerint épült a 18. századi Indiában. Igaz, de egyik sem olyan különleges, mint Arkaim. Először is, ez kör alakú, bár nem egészen szabályos, mert a belső fal átmérője 40 és 42,3 m között váltakozik. A külső falat nagyon komoly, védelmi céllal építették. Tövében, a külső oldalon, vizesárok húzódik, amely 2 m mély. Maga a fal 4-5 m vastag és 5,5 m magas, pontosabban ennyi volt, mert a város valamikor elpusztult, leégett, de erről majd később. Anyaga fakeretekbe tömörített föld és mész, a külső oldalát vályogtéglákkal fedték, színesre festették. A városnak négy bejárata volt, a legnagyobb a nyugati. Házak sora csatlakozott ehhez a vastag falhoz, a belső oldalon, 110-180 m2 alapterülettel. Ezek egy 5 m széles, gyűrű alakú útra nyíltak; az út másik oldalán ismét fal következett, amely egy 25x27 m2-es központi teret vett körül. A tér felőli oldalra is házakat ragasztottak. A tér lakóinak élete elkülönült azokétól, akik ajtaja a település egyetlen utcájára nyílott. A belső falun csak egyetlen kapu volt, hogy az elzárkózás még teljesebb legyen.

…. A belső házakban éltek az urak, a külsőkben a szolgák? Nem logikus, miért nehezítették volna meg a szolgák számára, hogy bejussanak a munkahelyükre? Ráadásul a házak sem tűnnek előkelőbbnek, azt persze nem tudhatjuk, volt-e díszítés, és ha igen, milyen. Az építési módból vagy a felszereltségből nehéz lenne eljutni a klasszikus úr és szolga megkülönböztetéshez.

Akkor Arkaim egy nagy szakrális építmény volt, ahol csak papok éltek, és a központi téren végezték a kultikus cselekedeteiket? … ehhez azt is tudni kellene, hogy mikor épült a település. A konszenzus az, hogy Kr.e. 1800-1700 között; sokkal későbbi nem lehet, mert a feltételezések szerint az "árja" népek ősei, a proto-európaiak és proto-iráni-indiaiak ekkor már elhagyták az ázsiai őshazát, nyugat, illetve dél felé vándoroltak, és meghódították azokat a területeket, ahol ma is élnek, Írországtól és Skandináviától Indiáig. …ennek a hosszú mondatnak szinte minden elemét meg lehetne kérdőjelezni, vagy legalábbis több kötetnyi magyarázatra lenne szükség? …

Semmi garancia nincs arra, hogy az egyébként helytelenül árjáknak nevezett népeknek közös őseik voltak, együtt laktak Belső-Ázsia sztyeppéin, onnan rajzottak szét a szélrózsa minden irányába - az egyik csoport Szkítiába és Mezopotámiába (eszerint a sumérek is "árják" voltak), egy másik akkor érkezett meg Indiába, amikor az ottani, Indusvölgyinek, Szindhu-Szaraszvatinak, vagy újabban csak harappainak nevezett kultúra már megsemmisült, ezért a hódítással sem kellett sokat vesződniük, és így tovább. Lingvisztikai bizonyítékok vannak erre a scenario-ra; egy csomó tudós dolgozik azon, hogy a mai élő nyelvekből, illetve régi irodalmi emlékekből kikövetkeztesse, hogyan beszéltek a proto-indoeurópaiak. Ez kétségkívül érdekes türelemjáték, de az ősi civilizáció emberei nem támadnak föl, hogy megerősítsék a következtetéseiket.

… az Indus völgyében a régészek semmit sem találtak, ami arra mutatna, hogy oda bármikor egy nagyobb, a helyi lakosságtól genetikailag eltérő, harcias nép érkezett volna, akik aztán az egész India történelmét felülírták. A Védák és más régi írások sem tudnak idegen invázióról vagy fokozatos betelepülésről, éppen ellenkezőleg, arról számolnak be, hogy a helyi lakosság hagyta el, több hullámban, Indiát - voltak köztük királyfiak, akiknek otthon már nem jutott trón, kalandvágyó ksatriják, kereskedők, akik másutt jobban megtalálták a számításukat, és akadtak száműzöttek is, akiknek büntetésből kellett elhagyniuk Árjavartát, a mai India szívét. Ennek azonban semmi köze Arkaimhoz, ezért csak en passant jegyzem meg, hogy a tíz király csatája, Szagara győzelme, a paradák és pahlavák elűzése, Jajáti fiai, Amavaszu nyugati utazása, a szóma növény keresése, és hasonló történetekre gondolok; meg persze a mitannikra, kasszitákra és hurritákra, akik egyszer csak feltűntek a Közel-Keleten, illetve Anatóliában, és "kelet felől" jöttek, a saját hagyományaik szerint.

A legnagyobb baj az, hogy a régi tárgyakat nem könnyű datálni - jó, ha mélyebb kultúrrétegből kerül elő, jogosan tartjuk régebbinek. De a jelenleg legbiztonságosabbnak ismert radiokarbonos kormeghatározás, a C14 izotóppal végzett elemzés csak szerves anyagok esetében működik. Arkaimról mit mond a szén?

Kr.e. 1700 körül, az elszenesedett épületfa maradványok alapján. Vagyis ugyanaz, mint az egész, proto-árjának nevezett kultúrkör esetében, amit Szintastáról neveztek el.

... Szintastában lócsontokat, kétkerekű szekeret és nap-szimbólumokat találtak, és manapság a tudományos világ meg van győződve arról, hogy a lovat az árja ősök háziasították, senki más nem lehetett annyira zseniális, hogy feltalálja a kereket, a napot kizárólag ők tisztelték, más népek észre sem vették azt a nagy, tüzes golyót az égen, meg hasonlók. Az európai kultúra is Ázsiában, az Uráltól délre született meg; … (Megjegyzés: Veres Péter bebizonyította, hogy a magyarok ősei nem másoktól, pl. un. árjáktól vették át a lovas-nomád életmódot, hanem annak kialakításában kezdeményező szerepet játszottak. – Veres Péter: Mérföldkövek a magyar őstörténetben, Budapest 2009., 53-77. o.) …

… Mit tudunk még a városról? Magas fatornyaik voltak, ezért Arkaimot néha fellegvárnak nevezik. A külső falnál 40, a belsőnél 20 lakást alakítottak ki, úgy, hogy két-két házat sugárszerűen felhúzott fal választott el; ezért aztán a település rekonstruált képe, különösen felülről szemlélve, tényleg mandalára emlékeztet. Vagy a kerék küllőire - lehet, hogy ez a pontosabb hasonlat. A házak emeletesek voltak, mindegyikhez tartozott egy kút; a szennyvizet központi csatornába vezették, amely az egyetlen utca teljes hosszában, az épületfából kialakított útfelület alatt haladt, és a vizet a külső árokba szállította. Ez a "vízvezeték" nagyon sokáig ismeretlen volt az úgynevezett árja utódnépeknél. …. Harappában (India – B. I.) minden házban volt fürdőszoba, a szennyvizet higiénikusan elvezették; itt csak az a bökkenő, hogy az árja inváziós vagy beszivárgós elméletek hívei szerint ebben a városban dravida népek éltek.

Arkaim házai valóban a harappaiakra vagy a mohendzso-daroiakra hasonlítanak, egy fontos kivétellel. Arkaimban minden házhoz tartozott egy olvasztókemence és egy érdekes kialakítású tárolóhely. … Ezen a bronzkori településen mindenki a bronz, illetve réz megmunkálásával foglalkozott. (kiemelés tőlem – B. I.) A számítások szerint 1500-2000-en élhettek a városban, azt sajnos nem tudjuk, hogy családos emberek voltak-e.

Nem hagytak maguk után semmilyen nyomot? Nem. Sem ékszert, sem műtárgyakat, sem írást, sem emberi csontvázakat; mindössze néhány kerámiacserepet, házi- és vadállatok csontjait, egy-két kő- és bronzszerszámot találtak. A leletek száma siralmasan kevés, még egy múzeumi szobát sem tudtak berendezni. Feltételezik, hogy a város nem véletlenül égett le. A lakói összeszedték minden holmijukat, elvonultak, és a házakat szándékosan felgyújtották.

De miért? … arra tudok gondolni, hogy volt itt valami titok, amit az emberek még az elköltözésük után is meg akartak óvni. Egy várost általában senki sem hagy el a maga jószántából. Vagy az ellenség rombolja le - de Arkaimban nem ez történt - vagy természeti katasztrófa üldözi el a lakosságot, Indiában például az életet jelentő Szaraszvati folyó kiszáradása. Arkaimban semmi, az emberek egyszer csak fölkerekedtek, minden felgyújtottak, és máshol keresték a boldogságot.

…Konyha nem is volt, csak olvasztókemence? … Nem éppen, mivel az állati csontok jelenléte arra mutat, hogy húst is ettek. Volt konyhájuk, és még hűtőszekrényük is: a kúpos tárolóhelyek. Ezek ugyanis agyagcsöveken keresztül kapcsolódtak a kutakhoz, és tapasztalatból tudjuk, hogy minél mélyebb a kút, annál alacsonyabb benne a hőmérséklet. Két agyagcső volt közvetlenül a vízszint fölött, az egyik a kemencéhez vezetett, hideg levegőt áramoltatott be, és fújtató helyett szolgált; a másik cső a tárolóhelyen hűtötte le a hőmérsékletet. Ez elég bonyolultan hangzik, még az is elképzelhető, hogy a csöveknek más céljuk volt. Egyébként a konyha kialakításával nem sokat vesződtek. Még tűzhelyeik sem voltak, csak helyek a tűz számára. A központi téren is, ahol lehet, hogy áldozatokat mutattak be. …

Nem tudjuk, hogy Arkaimban milyen áldozatokat végeztek, és mi volt a céljuk, …Mondják, hogy a belső fal a Napot, a külső a Holdat jelképezi, ismerték az aranymetszés szabályát, a földtengely hosszát, a föld Naptól és Holdtól való távolságát, ilyen és hasonló asztronómiai adatokat építettek be a városukba. … ha elfogadjuk a városba beleépített asztronómiai adatokat, valamint hogy Arkaim ugyanolyan obszervatórium, mint a sokkal híresebb Stonehenge, sőt még kiválóbb, mert Stonehenge csak 15, Arkaim viszont 18 égi jelenség vizsgálatát tette lehetővé (de minek kellett ehhez olvasztókemence?), Stonehenge mérési pontossága 10 ívperc 1o-hoz képest, Arkaimé olyan pontos, hogy azt már le sem merik írni a szakirodalomban, csak célozgatnak (K.K. Bisztruskin) a 2000 évvel későbbi Almagestre ….

www.mult-kor.hu/csodalatos-kincseket-rejtett-belso-azsia-legnagyobb-hun-sirja-20150702?print=1

Múlt héten egy átfogó monográfia jelent meg Belső-Ázsia legnagyobb hun sírjáról, a mongóliai Gol Mod 2 hun királysír régészeti feltárásának eredményéről. Az Ulánbátorban napvilágot látott kötet az Ulánbátor Egyetem oktatóinak a közös munkája.

Dimaadzsav Erdenebátor régész professzor elmondta, hogy vezetésével az Ulánbátor Egyetem Régészeti Tanszéke 2011-ben terepbejárást végzett Arhangáj megye Öndör-Ulaan járásában, ahol körülbelül 200 hun sírt azonosítottak be és ott figyeltek fel a hatalmas királysírra, amelynek a Gol Mod 2 nevet adták.

A könyv borítója

Még ugyanebben az évben a mongol régészek megkezdték az 1. számú előkelő sír kutatását, amely körül 30 mellékes sír feküdt. Maga a sír 86 méter hosszú és 46 méter széles volt, magassága pedig 2-4 méter között váltakozott. Az ásatás során kiderült, hogy ez nemcsak az eddig legnagyobb hun sír Mongóliában, de Belső-Ázsiában is.

Magát a temetkezési helyet az i. e. 1. és az i. sz. 1. század közé keltezték, ami azt jelenti, hogy az oda temetett előkelő - talán sanjü - már a nagy és egységes hun birodalom felbomlása utáni úgynevezett északi hun állam vezetője lehetett. A sírkomplexum feltárása tíz évig tartott, amelyben mind a mellékes sírok, mind a nagy királysír feltárásra került. Ez az első olyan nagy hun előkelő temetkezési hely, ahol teljes feltárást végeztek a szakemberek. Erdenebátor professzor elmondta, hogy ez az első olyan régészeti feltárás Mongóliában, amelyben csak helyi, mongol szakemberek vettek részt. 

Az ázsiai hunokról most napvilágot látott mű azért különösen fontos, mert jól összefoglalja az új régészeti eredményeket, megcáfol néhány, régi elméletet. Ezekről megemlékeznek a mű bevezetőjében, ahol felsorolták az eddig feltárt nagy előkelő hun sírokat Mongólia területén. A fejezetekben a hunok gazdag anyagi kultúráját mutatják be, például a királysírból előkerült hintókat, lószerszámokat, ékszereket és díszeket, fegyvereket, edényeket stb. 

Mindegyikről fényképek és pontos leírások is találhatók a monográfiában. A könyv szerkesztője, Dimaadzsav Erdenebátor kiemelte, a királysírból kiásott termékeket majdnem mindegyikét hun mesterek gyártották és nem a kíniaktól szerezték be őket. A régészek nemcsak a fémtárgyak anyagvizsgálatából állapították meg, hogy a hunok és a kínaiak eltérő fémösszetételű öntvényeket használtak, ezenkívül meg is találták a helyi hun ipari műhelyek nyomait is.

Az Ulánbátor Egyetem antropológusai a sírokban talált állatcsontokat vették vizsgálat alá, amelyből meghatározták, hogy milyen haszonállatokat tartottak a hunok. A régészek felfigyeltek a különleges állatáldozati szokásokra is, többek között a jelképes lovas temetkezés nyomaira, amit a mongolok „züld” áldozatnak neveznek. Ez a fajta állatáldozati mód már a mongóliai bronzkori sírokból is kimutatható.

Az ázsiai hunok temetkezési helyéről előkerült leletek rávilágítanak arra, hogy ez az ókori belső-ázsiai hatalom nem barbár törzsek gyülekezete volt, hanem nagyon jól szervezett államot teremtettek, erről a kortárs kínai történeti krónikák adtak hírt. A hunok ipartelepeket létesítettek és bekapcsolódtak a Selyemút menti áruforgalomba: élénk kereskedelmet folytattak a keleti és nyugati országokkal, ahonnan luxustermékeket importáltak. Ezeknek nyomait –Gol Mod 2 esetében római üvegcsészét - a régészek megtalálták a sírokban.