Magyar őstörténet

Julianus barátai

Julianus barátai

NAGYON MEGBÁNTÁK, HOGY KI AKARTÁK IRTANI A MAGYAROKAT

Bihari Dániel tudományos újságíró cikke a 24.hu hírportálon, 2016. 07. 05.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2017. november 30. - Benkő István

Forrás: https://24.hu/tudomany/2016/07/05/nagyon-megbantak-hogy-ki-akartak-irtani-a-magyarokat/

pozsonyi-csata.JPG

Bárhogy is zajlott le a magyar állam Kárpát-medencébe költözése, azaz a honfoglalásnak nevezett folyamat, annyi tény, hogy a környező nagyhatalmaknak nagyon nem tetszett. Árpádék aktív és nagyon is sikeres “külpolitikájának” eredményeként viszont mindenkinek le kellett nyelnie a békát: érdekszférájukat egy új, erős hatalom szállta meg.

Egyedül a Keleti Frank Királyság nem nyugodott ebbe bele. A Svábföld, Frankföld, Szászföld és Bajorország alkotta állam az akkori Európa egyik legnagyobb hatalma volt, nem tűrte a konkurenciát a térségben. Több összecsapásról is tudunk a X. század elejéről, mígnem IV. (Gyermek) Lajos 907-ben úgy döntött, a magyarokat is az Avar Birodalom sorsára juttatja.

Szándékát elég érthető parancsban fejezte ki: „decretum… Ugros eliminandos esse”, vagyis  „elrendeljük… hogy a magyarok kiirtassanak”.

Súlyos hiba volt

Nem ismerjük a Kárpát-medencére törő had méreteit, a források eltérőek és nyilván túlzók. Történészek viszont annyiban egyetértenek, hogy 907 nyarán a korabeli Európa egyik legnagyobb létszámú, és legjobban felszerelt hadserege indult kelet felé.

"A hadvezérek a csapatokat három részre tagolják. Luitpold, az osztrák határ parancsnoka az északi parton, Theotmar salzburgi érsek a délin halad, a Dunán pedig hajókon a király rokona Sighard"

– írja a korábbi forrásokból dolgozó Aventinus, bajor történetíró a XVI. század elején.

Később kiderült, végzetes hiba volt a hatalmas, nehézkesen mozgó sereget így megosztani – főleg a magyarok közismerten gyors, robbanékony hadviselést gyakorló magyarokkal szemben. Először hagyták az ellenséget előre nyomulni, majd július 4-én Pozsony környékén megsemmisítették a déli hadoszlopot. Ezután felgyújtották a Dunán lassan csordogáló, hadtápot szállító hajókat, és még az éjjel könnyedén átúsztattak a folyó északi partjára.

Tiporják, gyilkolják a bajorokat

Július 5-én pedig döntő csapást mértek a frank sereg északi szárnyára is. Végzetes vereség volt ez, elestek a vezérek mind, a király is épphogy megmenekült – aki életben maradt, fejvesztve futott visszafelé. A siker titka pedig a magyarok számára hagyományos, pusztai harcmodor volt, amivel a modern, Európai hadviselés nem tudott mit kezdeni.

Aventinus:

"Mintha fürge lovaikkal akarnák áttörni a harcvonalat, nagy erővel támadnak, hatalmas nyílfelhőt bocsátanak ki. A bajorokat a szaruíjaikból kilőtt nyílvesszőkkel borítják el, majd ismét hátrálnak. Gyorsabbak nehéz fegyverzettel felszerelt seregünknél, amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek, s amilyen gyorsan jönnek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Amikor már azt hiszed, hogy győztél, a legnagyobb veszélyben találod magad… elsöprő rohammal ott teremnek, ugyanolyan hirtelen eltűnnek, először menekülést színlelnek, majd lovaikat megfordítva támadnak, nyilaznak, és dárdát vetnek, jobbról, balról, szemből vagy éppen hátulról körbe száguldoznak, kifárasztják a mieinket, majd minden oldalról ránk rontanak, a megfáradt bajorokat letiporják, legyilkolják…"

E hadviselés lényege, hogy a sereget több részre bontják, jó részét az ellenségtől távol elrejtik. A “maradék” indul támadásba, kisebb csetepatékkal, sűrű nyilazással, de a keményebb összecsapás elől megfut, csak húzza magára az ellent. Az pedig egyre diadalittasabban, egyre vakmerőbben, sokszor soraiban is megbomolva üldözi, mígnem besétál a csapdába, a távolabb várakozó magyar csapatok harapófogójába. Ekkor megfordulnak az addigi menekülők is, és a legjobb esetben is három oldalról támadva mérik ki a döntő csapást.

Sorsfordító győzelem

Magát a pozsonyi csatát történelmünk egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb győzelmeként értékelhetjük. Nevezhetjük Mohács pozitív párjának, jelentőségében talán a nándorfehérvári diadal ér fel vele. A magyar állam nemcsak megvédte magát egy nagyhatalom ellen, de súlyos csapást mért annak hadseregére. Olyan súlyosat, hogy német földről több mint egy évszázadig, 1030-ig nem indult támadás a Kárpát-medencébe.

A csúnya vereséget egyébként a németek is elismerték: „Nagyon szerencsétlen harc folyt Brezalauspurchnál (Pozsony) július 4-én” – írja a Salzburgi Évkönyv. A Sváb Évkönyv pedig:

"A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták. A bajorok teljes hadseregét megsemmisítették a magyarok."

***

TÓTH TIBOR ÉS BENKŐ MIHÁLY BARÁTAI JEGYZETE

A magyar sereg felszereltsége, harcedzettsége felülhaladta a támadókét:

RÉSZLET BÖLCS LEO BIZÁNCI CSÁSZÁR TAKTIKA C. MŰVÉBŐL
"....A szkíta népeknek tehát, mondhatni, egyforma életmódjuk és szervezetük van: sok fő alatt állnak, és a dolgokkal szemben közönyösek; általában nomád életet élnek. Csupán a bolgárok és kívülük még a türkök (A bizánci szerzők így hívták a MAGYAROK-at, mivel az összeomló Türk Birodalomból jöttek ki.) népe fordít gondot hadirendre, mely hasonló náluk, s így a többi szkíta népnél nagyobb erővel vívják a közelharcokat, és egy főnek az uralma alatt állnak. (Kiemelések tőlem - B. I.)

... szólni fogunk a türkök szervezetéről és hadirendjéről, mely keveset vagy mit sem különbözik a bolgárokétól: hogy férfiakban gazdag és szabad ez a nép, s egyéb pompát és bőséget mellőzvén, csupán arra van gondja, hogy vitézül viselkedjék a maga ellenségeivel szemben
Ez a nép tehát, amely egy fő alatt áll, fellebbvalóitól kemény és súlyos büntetéseket áll ki elkövetett vétkeiért, s nem szeretet, hanem félelem tartja őt féken; a fáradalmakat és nehézségeket derekasan tűrik, dacolnak a hőséggel és faggyal és a szükségesekben való egyéb nélkülözéssel, mint afféle nomád nép ...

Ügyesen kilesik a kedvező alkalmakat, és ellenségeiket nem annyira karjukkal és haderejükkel igyekeznek leverni, mint inkább csel, rajtaütés és a szükségesekben való megszorítás útján. Fegyverzetük kard, bőrpáncél, íj és kopja, s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják. Üldöztetés közben azonban inkább íjukkal szerzik meg az előnyt. De nemcsak ők maguk viselnek fegyvert, hanem az előkelők lovainak szügyét is vas vagy nemez fedi. Sok gondot fordítanak rá, hogy gyakorolják magukat a lóhátról való nyilazásban is.Követi őket nagy csapat ló, mén és kanca is, részint táplálékul és tejivás végett, részint pedig sokaság látszatának keltése végett.
Nem ütnek körülárkolt tábort, mint a rómaiak, hanem a háború napjáig nemzetségek és törzsek szerint szétszéledve, télen-nyáron folyvást legeltetik lovaikat; háború idején pedig a szükséges lovakat maguk mellet tartva és béklyóba verve őrzik türk sátraik közelében a csatarendbe állás idejéig; s a csatarendbe álláshoz éjnek idején kezdenek...."

Ibn Ruszta 870 körül a következőket írja a magyar haderő létszámáról, szervezetéről:

[A magyarok főnöke] "20,000 lovassal vonul ki, neve: kende. Ez azonban csak névleges címe a királyuknak, minthogy azt az embert, aki királyként uralkodik fölöttük, dzsilának hívják. (gyula)."

 

 

 

3 komment

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

https://julianusbaratai.blog.hu/api/trackback/id/tr3213405373

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Géki 2017.12.03. 11:41:10

"Szándékát elég érthető parancsban fejezte ki: „decretum… Ugros eliminandos esse”, vagyis „elrendeljük… hogy a magyarok kiirtassanak”.

A korabeli forrásokat áttekintve, a teljes mondat valahogy így hangozhatott:
„Ibi decretum omnium sententia: Boiariae regno, Ugros eliminandos esse.”
„Ott egyhangúan elhatározták: Bajorországból, a Magyarokat ki kell űzni."

A mondat végi "Bajorországból, a Magyarokat ki kell űzni" - valóban fordítható úgy, hogy "Bajorországból a Magyarokat ki kell irtani" - és elhagyva „kipontozva” a "Bajorországból" kitételt a fordítás akár még "korrektnek" is nevezhető lenne - de a valóságot akkor sem ez tükrözi - még ha, olyannyira jól is hangzik.
Ez persze semmit nem von le a győzelem értékéből - csupán egy kis pontosítás – mint ahogyan az sem, hogy a bajorok legyőzéséhez nem volt szükség, az egész magyarság „heroikus küzdelmére” – az ellenséges sereg szétzúzásához - nagy valószínűséggel - elegendőek voltak a kabarok „elővédcsapatai” is. Mire a „fősereg” bevetésére került volna sor, már régen tönkre volt verve mind a két hadtest, és a hajóflotta is lángokban állt.
Ehhez képest a „Pozsonyi csatát” – szinte meg sem említik a magyar hagyományok, és krónikák, sőt igyekeznek azt összemosni Árpádnak a Szvatopluk ellen vívott „bánhidi” csatájával. Még a múlt században a honfoglalás emlékére felállított turulszobor történetének leírása is keveri a két eseményt.
Ez az egyik legnagyobb rejtélye a korai magyar történelemnek, hogy krónikáink miért nem emlékeztek meg erről a magyarság szempontjából szinte sorsfordító győzelemről, miért igyekeztek szegény győzőknek még az emlékét is kiirtani az emlékezetből.
A válasz az Etelközben csatlakozott kabarok történetében keresendő.
Bulcsú "horka" még arról tudósítja a "Bíborbanszületett császárt" a DAI 39. fejezetében, hogy a kabarok:
„legerısebbeknek es legbatrabbaknak mutatkoztak a nyolc torzs kozul, es haboruban elıl jartak, az elsı torzsek rangjara emeltek ıket. Egy fejedelem van naluk, azaz a kabarok harom torzseben, aki maig is megvan.” – mármint hogy az-az egy fejedelem - abban az időben - Ő maga Bulcsú a „horka”.
( Arról, hogy abban az időben a „nagyfejedelem” - Fajsz – csak egy „odavetett” félmondatból értesülhetünk. Az Árpád és Géza közötti „nagyfejedelmi névsor” sehol nem maradt fenn, mindössze spekulációk sorozatával vagyunk kénytelenek azt összeállítani. )
Vagyis a kabarok szerepe ekkor még nem hogy „marginálisnak” lett volna nevezhető - hanem egyszerűen, a DAI 39. fejezetéből kiindulva „főszereplőknek” vannak feltüntetve.
Álláspontunk szerint a „Pozsonyi csatát” nem Árpád, hanem a kabarok nyerték meg, mivel az ő feladatuk volt a betörő ellenség feltartóztatása, amíg a főerők meg nem érkeznek. Ez azonban olyan jól sikerült, hogy a főerőkre már nem is volt szükség.
Az augsburgi csatavesztés szintén a kabarok nevéhez fűződik.
A csatát megelőző időszakban, azonban vészesen megromlott a viszony az Árpádok és a Bulcsú nevével fémjelzett kabar vezetők között. A jelek szerint a gyengekezű fejedelmet egyre inkább a Bulcsú horka által vezetett érdekcsoport tarthatta a kezében, s az eseményekből ítélve sikerült kierőszakolniuk azt a döntést, melynek értelmében a nyugati hadszíntéren katonai erővel kell megoldást keresni a fenyegető gondokra.
A csata elvesztése, a vereség, és a három kabar vezető - élükön Bulcsú horka – kivégzése, adta meg a lehetőséget a központi hatalom megerősítésére. A „krónikák” tehát politikai okokból, megrendelésre, nagyították fel az augsburgi vereséget, és tették láthatatlanná a pozsonyi győzelmet. A következő száz év alatt, Taksony, majd Géza és végül István széttelepítette a kabarokat – megszűnt a Karosi temetők használata – leverte a lázadozó nemzetségfőket, és kereszténnyé tette az országot. A kabaroknak a honfoglalásban és a „kalandozások korában” játszott szerepét így egyszerűen kitörölték a korai magyar történelemből, és mivel a „pozsonyi csata” a kabarok győzelme volt – azt is ki kellett törölni a nemzeti emlékezetből.
A „karosi temetők” feltárása, és az ezek alapján megszülető genetikai eredmények, azonban rámutatnak, hogy a „honfoglalók” etnogenezisében - és a sikeres honfoglalásban is - sokkal nagyobb szerepük volt a Kaukázus előteréből érkezőknek, mint ahogyan azt eddig gondoltuk.
Válasz erre 

Géki 2017.12.05. 20:14:29

@vizesnyolcas

A „kiirtásos” idézetnél én jóval lényegesebbnek gondolom a két ominózus csatára vonatkozó gondolatmenetet.
1. A pozsonyi csatát, szinte egyáltalán nem őrizte meg a magyar hagyomány. Egyetlen monda, egyetlen leírás, visszaemlékezés… semmi – legalábbis ahhoz képest, ahogyan a bajorok ezt látatták. Ha a csata valóban olyan borzasztó veszteségeket okozott – márpedig nem igen van ok, hogy ne higgyünk a forrásoknak – akkor ezt a fényes győzelmet, a mi krónikáinknak is illett volna a helyén kezelni. Árpád és fiai esetleges csatabéli halála ezt a mélységes hallgatást nem indokolja.
2. Azt a tévedést, hogy Árpád Szvatopluk elleni csatája 907 – ben volt több helyen is olvashatod, - néha még neves szakemberek is keverik a két eseményt.
3. Az augsburgi csata utáni „gyászmagyarok” megalázása, és gyalázása pedig minden képzeletet, felülmúl. Elesett katonákat nem szokás így emlegetni.
4. A DAI 39. fejezetében az van leírva, hogy a kabarok szervezték meg az egész törzsszövetséget, mint legerősebbek és legbátrabbak, és így mint „első törzs” rangjára emelkedtek.
5. A „horka” cím sem nagyon van adatolva sehol máshol, csak a DAI – ban, a „krónikák” nem ismerik, és nem is említik.
6. Olyan nép, hogy „kabarok” szintén nincs a magyar hagyományban.
7. Olyan forrás azonban van ahol a 881 Bécs alatti ütközetben még két önálló csapat a „cowari” és az „ungri” még külön működik.
8. A „Karosi – temetők” használata X. század közepéig figyelhető meg, utána elhagyták őket.
9. Bulcsú a magyar „nagyfejedelmet” - aki akkor Fajsz - elintézi egy odavetett félmondattal. Az Árpád és Fajsz közötti névsorról semmit nem tudunk – mindenféle spekulációkra vagyunk utalva.
Egyszóval rengeteg jel utal arra, hogy ezek körül az események körül valami nem kerek. Ha azonban azt a feltételezést engedjük meg magunknak, hogy a csatlakozott „kabarok” - valószínűleg szovárdok, hunok, alánok, onogurok – a felvidéket kapták, hogy nyugatról a bajorok, keletről a besenyők ellen védjék a központi „árpádokat” akkor az, sok mindent megmagyaráz.
Pozsonyi csata:
A csata lefolyásának leírása, nem tartalmazza felállt hadrendek ütközését, sőt kifejezetten, mindenki azt írja, hogy a magyarok célja az volt, hogy ilyenre ne is kerülhessen sor. Gyors könnyűlovas – huszáros – odacsapásokkal és nyílzáporral zilálták szét a bajorok sorait, aztán pedig szépen „levadászták” őket.
Ez tipikus „előőrs” harcmodor, még a csata előtt megfélemlíteni, szétzilálni az ellenség harci morálját és zárt hadrendjét. Ez pedig olyan jól sikerült, hogy „csatáról” igazában nincs is szó.
Augsburg:
A sztyeppei világban a csatlakozók sorsa csatában az elővéd, az exogámia, és így a gyors felszívódás. A „kalandozások” azonban túl jól sikerültek. Kevés emberveszteség, és a vezetők pedig iszonyúan meggazdagodtak – lásd Karos!
Bulcsú egész Bizánci útjára, - ha most lenne – mindenki azt mondaná, hogy ez egy olyan ember útja, aki készül a hatalomra, és elment „magáért” lobbizni, az akkori világ egyik vezető hatalmához – „bemutatkozott” ha úgy tetszik.
Meg vagyok győződve, hogy ha nem végzik ki, akkor ma nem „Árpádházi”, hanem „Bulcsúházi” királyainkról beszélnénk. Nagy szerencséjük volt az Árpádoknak – de hát ez már így van. A történelmet pedig a győztesek írják, az egyikből király lett, a másikból megvetett koldus. Taksony – Géza – István – pedig „szétszórták” a veszteseket, akik talán a Székelyföldön, Palócföldön, az Őrségben és a Csallóközben élhettek tovább, mint határőrök.
Válasz erre 

Géki 2017.12.05. 21:00:55

@vizesnyolcas

A Karosi temetők genetikai vizsgálatának eredményeit – Török Tibor a Szegedi Tudományegyetem professzora állttal vezetett kutatássorozat ( amelyet Neparáczky Endre publikált) –az alábbiakban foglalta össze.
Ő ugyan nem jut el addig a gondolatig, hogy a vizsgált temetőkben nem „Árpád népe” hanem a „kabarok” nyugszanak, de mások már publikáltak olyan elképzelést, hogy azon a vidéken kabarok telepedhettek le. Sőt arra is vannak jelek, hogy ez az a csoport, akik a 894 – es hadjárat után már nem is vonultak vissza a Kárpátokon túlra, hanem itt teletek.
„Véleményem szerint, a honfoglalók összes felmenője mindig is a sztyeppei kultúrkörbe tartozott…. felmenőit nagyrészt a bronzkori Szintasta–Andronovo–Baraba-kultúrkörben kereshetjük. Ők voltak az első sztyeppei lovas kultúrák europid népességgel.”
„Árpád népe a kelet-európai sztyeppén maradt vagy oda visszavonuló hunok egyik ága lehetett. Ebből az következik, hogy a néphagyományok és a krónikák valós alapokon állnak, adataikat komolyan kell venni. Tehát nagy valószínűséggel a “második bejövetel” is valós alapokon áll, vagyis a magyar etnogenezis innentől fogva nem szűkíthető a “honfoglalókra”, hanem legalább az európai hun korig kiterjesztendő.”
Az állításom igazolásához, mindenképpen szükséges volna az Árpád-házi királyaink maradványainak genetikai feltérképezése – remélem meg fog történni az is és akkor igazolást nyer a feltételezésem.
Persze az is eredmény lenne, ha kiderülne, hogy a két csoport között nincs különbség, mert akkor viszont igazolást nyerne, hogy az „honfoglalók” egységes múlttal rendelkeztek, és akkor talán a nyelvük sem volt olyan nagyon eltérő – mint azt oly sokan szeretnék láttatni.
Válasz erre 
süti beállítások módosítása