Ismételten jelennek meg gúnyos hangvételű népszerű-tudományos cikkek és „tudományos” tanulmányok Magyarországon, melyek kétségbe vonják Jordanes azon tudósítását mely szerint Attila hun királyt hármas koporsóba temették. A legújabb mongóliai ásatások azonban Jordanes tudósításának hitelességét támasztják alá.

Nézzünk példaként egy népszerű-tudományos cikket. Bakos András: Attila koporsója a mi Szent Grálunk című cikke http://www.delmagyar.hu/szeged_hirek/attila_koporsoja_a_mi_szent_gralunk/2292740/, letöltve: 2017-05-19] a következőket tartalmazza: „… Ami Attilát és hármas koporsóját illeti … Úgy gondoljuk, Attila jó ideig az Al-Dunánál lakott, Bleda, Buda halála után költözhetett fel ide, és egy évtizedig, 453-as haláláig élt itt valahol, Hódmezővásárhely és Szeged környékén. Erre a szikáncsi aranylelet utal, és az 1926-ban előkerült nagyszéksósi aranylelet, egy máshol eltemetett fejedelem tárgyaiból rakott áldozati máglya maradéka, amelyet volt, aki Attilának tulajdonított, de mértékadó vélemény szerint a 400-as évek elején került a földbe. Így inkább egy korábbi hun nagyfejedelemé lehetett. … „Titokban a földbe rejtették" – ez a leghitelesebb írott információ Attiláról. Jordanes ravennai püspök, római történetíró konyhalatinsággal ír erről, összekever egy gepida, keresztény, koporsós (kiemelés tőlem – B. I.) temetést Attiláéval. A hármas koporsós verziót Ipolyi Arnold Magyar mitológiája, majd Jókai Mór szép meséje után Gárdonyi Géza Láthatatlan embere dolgozza föl….” E szerint a koporsós verziót Jordanes ravennai püspök találta ki összekeverve Attila temetését egy keresztény koporsós temetéssel, a hármas koporsós verziót Ipolyi Arnold találta ki, majd a fantáziaszüleményt Jókai Mór szép meséje után Gárdonyi Géza dolgozta fel. Az alábbiakban bizonyítom, hogy mindez nem felel meg a valóságnak, szó sincs fantáziaszüleményről.

Kép: A nagyszéksósi aranylelet. Attilának is tulajdonították, de valószínű, hogy korábban került a földbe. Fotó: Schidt Andrea, www.delmagyar.hu/szeged_hirek/attila_koporsoja_a_mi_szent_gralunk/2292740/, letöltve: 2017.05.20.

Nem hibáztatom a cikkírót, mivel az információit nyilván mértékadó szakemberektől kapta. Rimócziné Hamar Márta: „A fele sem tudomány” Attila temetéséről Jordanes és Móra Ferenc nyomán című tanulmányában  [http://epa.oszk.hu/02500/02518/00243/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_1985_03_632-639.pdf, letöltve: 2017-05-19] megkísérli cáfolni a hármas koporsóba történt temetést: „Mórára hivatkozom [Móra Ferenc: Attila koponyájáról. In: Utazás földalatti Magyarországon Bp. 1982. 190.], aki a maga józan eszére hallgatva, a hun temetkezési szokások ismeretében ismét tréfásan, de cáfolja a „hagyományt", mondván: „…hogy a hun királyt keresztény módon koporsóba zárták, azt csak akkor hiszem el, ha kiderül, hogy Nagy Leó pápát lóháton temették el és föléje halmot domboltak." (kiemelés tőlem – B. I.) Ugyancsak e temetkezési szokások ismeretében cáfolja újabban a koporsós temetést Kaposvári Gyula Sikerült-e megtalálni Attila sirját?" [Kaposvári Gyula: Sikerült-e megtalálni Attila sírját? Múzeumi Levelek. 4. Szolnok, 1961. 27. sk] c. érdekes cikkében, bár nyelvi értelmezéssel ő sem próbálkozik. Bóna István tanulmánya [Bóna István: A szeged-nagyszéksósi hun fejedelem. In: A magyar régészet regénye. Szerk.: Szombathy Viktor. Bp. 1968. 111.] megerősíti feltételezésemet. Bár a szövegből koporsót olvas ki, mégis józan régész- logikával érvelve írja: „Való, hogy hármas koporsóról Jordanes beszél. Mondja, vagy költi jó 80—100 évvel a temetés után. Ez azonban példátlan temetési módja lenne egy nomád fejedelemnek."

Rimócziné továbbmegy Bónánál. Tanulmányában kijelenti, hogy Jordanes szövegében szereplő „… latin copercula sok mást jelenthet, de koporsót aligha….” Majd így folytatja: „„…A fordítókat nem gondolkoztatta el az a tény, hogy a nomádok temetkezési szokásai nem ismertek efféle alkalmatosságot: dús arany, ezüst mellékleteket annál inkább….” Mindezek után megkisérli cáfolni a Tisza mellékágába történt temetés „oral history” által megőrzött tényét is: „.. egy olyan nagy és szeszélyes folyóba temetni, mint a Tisza, technikailag kivitelezhetetlen volt egyáltalán, de különösen néhány nap leforgása alatt…”, majd idézi Móra Ferenc szavait: „Móra „leszámolt" Attilával. Miután „komoly történeti irodalomban" nem találta nyomát a vízbetemetésnek, leszögezi: „Attilát éppúgy halom alá temették, mint a többi hunt.” (kiemelés tőlem – B. I.) [Móra Ferenc: Leszámolás Attilával. In: Utazás a földalatti  Magyarországon. Bp.  1982.]

A nyelvi értelmezésről annyi, hogy rákerestem a latin copercula szó jelentésére. A szó jelentése magyarul: „koporsók”. Erre kár több szót vesztegetni.

Jordanes a következőket írja: „…És hogy ennyi kincstől az emberi kíváncsiság távol tartassék, a munkára kirendelteket kárhozatos fizetésképpen legyilkolták, azaz egyszerre jelent meg a halál az eltemetőknek az eltemetettel”. Ha a sírt elrejtették, akkor nyilván nem emeltek halmot föléje.

Nézetem szerint nem meggyőző a Tisza mellékágába történt temetkezés cáfolata sem, hiszen a szabályozást megelőző időben számtalan kanyarulata, mellékága volt a folyónak. Egy mellékág elzárása nem jelenthetett problémát. Ugyanakkor a folyómederbe történő temetkezésnek vannak analógiái (később ismertetem), tehát ezt a hagyományt teljes bizonyossággal kizárni nem lehet.

A hunok soknemzetiségű, különböző nyelvű és temetkezési szokásokkal rendelkező törzsek élén érkeztek a Kárpát-medencébe. Hun kori sírokat ugyan találtak (szarmata, alán stb.), de eddig egyetlen teljes bizonyossággal hun előkelőkhöz köthető sírra sem leltek rá, mint ahogy Attila sírját sem találták meg. Az előzőekben említett nagyszéksósi aranylelet is csak egy máshol eltemetett fejedelem – esetleg Attila -  áldozati máglyájának maradéka. A Kárpát-medencében talált hun kori sírokból tehát nem lehet a hun előkelők temetkezési szokásaira következtetni.

A hármas koporsóval történő temetkezést cáfolni igyekvő szerzők nem sejthették, hogy a 20. században és a 21. század elején Mongóliában olyan előkelő hun sírokat fognak feltárni időszámításunk kezdetének idejéből, melyek párhuzamokat nyújtanak a hármas koporsóval történő temetkezéshez, A víz alá történt „rejtett” temetkezésnek is van mongóliai párhuzama. Nemrégiben Kelet-Mongóliában, a Kerulen folyó egyik kiszáradt ágának medréből került a felszínre egy mongolkori vezérsír, talán valamelyik mongol nagykán sírja. Ez utóbbi lelet is jelzi, hogy a víz alatti temetkezés nem volt ismeretlen Belső-Ázsia nomád előkelői között.. Mégis, fent említett szerzőink kategorikusan kizárják annak lehetőségét, hogy a hunok koporsóba temetkezhettek.

A Xiongnuk (északi hunok) temetkezéséről a következőket írja Ursula Brosseder német régésznő: „Az elit sírokban a külső és belső kamrákban volt a koporsó. A köznépi sírokban csak egy koporsó volt. Azonban csak két olyan xiongnu sírt tártak fel Mongóliában, amelyikben nem volt koporsó.” [Xiongnu terrace tonbs and their interpretation as elite burials. In: Current Archaeological Research in Mongolia. First international conference on archaeological research in Mongolia. Bonn, 2009, 247-280. 263 o.]. Ilyenformán az állítás, hogy nomádok nem temetkeztek koporsóba, - enyhén szólva – megalapozatlannak tűnik.

Dimadzsaav Erdenebaatar szerint a mongóliai xiongnu vezéri temetkezési szokások a Han uralkodók temetkezési szokásait utánozták. [Dimadzsaav Erdenebaatar, The culture of the Xiongnu Empire, Ulanbator 2016, 32-33.] A Kínában feltárt előkelő sírokban pedig mindig volt koporsó.

Kép: Hun előkelő koporsója. Külső és belső kamra. és ezekben a koporsó Ceven Djorgotov által készített rekonstrukciója, az arany díszítésekkel együtt. Forrás: D. Erdenebaatar: The culture of the Xiongnu Empire, Ulanbator 2016, 116-117.

A hunok kincseit bemutató mongol kiadvány, a Treasures of the Xiongnu című katalógus kötetnek  „Az elit sírjainak belső felépítése és temetkezési szokásai” címszava alatt a következőket olvashatjuk: "A síron belül és a sírgödör mélyén volt egy külső és belső sírkamra, bennük a koporsó. A koporsó falai rendszerint gerendából készültek, különböző mintákkal díszített nemezzel voltak borítva. A koporsók jól felépítettek voltak, pillangó díszítéssel a sarkokon. Esetenként a koporsó selyemmel és egyéb textilekkel is le volt terítve, és Nap és Hold jelek voltak rajta a fej közelében. A koporsó falait gyakran borították virágok és szalagok. Elég gyakran fordultak elő a Xiongnu elit sírokban arany díszítések." [Treasures of the Xiongnu. Ulan Bator, 2011. (A Mongol Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének kiadványa.) 35. o.]

Sírrablók a sírokat rendszeresen kifosztották. Ezért a hun előkelők mindent megtettek, hogy a sírokra ne találjanak rá. A sírokat több emeletes mélységbe, sok esetben homokba ásták. A sírok kirablása a beomlás veszélye miatt életveszélyes feladat volt, mégis, az eddig feltárt előkelő sírok esetében minden esetben megtörtént. A régészek azt találták meg, amit a sírrablók meghagytak. Ez általában roppant kevés volt. (Érdekesség azonban, hogy a Gol Mod II. temető 1. számú, a legutóbbi évtizedben feltárt sírjában a rablók benne felejtettek egy teljes arany, és egy teljes ezüst lószerszámdísz garnitúrát. Így ez a sír, amelyet csak mongolokból álló expedíció ásott, külföldi résztvevők nélkül, és amelyet az ásatást vezető régész professzor, D. Erdenebaatar sanjü sírként, vagyis xiongnu uralkodói sírként határoz meg, az első olyan xiongnu sír Mongóliában, az ásatások csaknem száz éves története során, amelyből nagy mennyiségben kerültek elő művészi, ékkövekkel díszített arany tárgyak. A koporsót és az azt rejtő két kamrát a rablók a sírrablás során tönkre tették.

Kép: Noin Ula-i – több emelet mélységű - hun vezérsír. Ásató régész: P. K. Kozlov, 1924-25. Forrás: http://antropogenez.ru/single-news/article/676/, letöltve: 2017-05-21

Következtetés:

Jordanes közlése a hármas koporsóról igazolást nyer a mongóliai hun sírok régészeti leletei alapján. A Mongóliában feltárt xiongnu sírokba vitathatatlanul nomádok temetkeztek, mégis volt koporsójuk, „külső és belső kamrában”. A hun uralkodók a kínai Han császári család temetkezéseit utánozták.  Időszámításunk első évszázadaiban azonban a sírrablók elleni védekezés arra késztette a xiongnu uralkodókat, hogy halmok nélküli, rejtett sírokba temetkezzenek. Ettől az időszaktól kezdve egyetlen uralkodói sírt sem tártak fel Mongóliában [D. Erdenebaatar: Investigation of xiongnu elite burials Gol Mod-2 at Balgasín Tal. Ulan Bator 2015, 220.], Úgy tűnik, hogy ez a rejtett uralkodói temetkezési forma a hunokkal eljutott Belső-Ázsiából a Kárpát-medencébe, de a több kamrás – koporsós temetkezés emlékeivel együtt. Attila sajátos temetése (rejtve – az adott esetben víz alá, egykori belső-ázsiai nagyúri  temetkezési szokásokat megőrző hármas koporsóba) arra mutat, hogy birodalmának hun előkelői közvetlen kulturális és vérségi kapcsolatban állhattak a belső-ázsiai (Mongólia, Észak-Kína) hun birodalom vezető rétegével, pontosabban: az ő leszármazottaik lehettek, és Attilát ősi szokásaik köztük fennmaradt emlékei szerint temették el.

Jordanes Getica c. műve Attila temetéséről

A temetés leírása Jordanes VI. századi történetíró Getica c. művének 49. fejezetében:

„Postquam talibus lamentis est defletus, stravam super  tumulum  eius, quam appellant,  ipsi ingenti commessatione  concélébrant, et contraria invicem sibi copulantes luctum funereum (v. 1.: lucto fune-reo) mixto gaudio explicabant, noctuque secreto cadaver terra reconditum copercula primum auro, secundum argento, tertium ferri rigore communiunt, significantes  tali argumento potentissimo regi  omnia convenisse: ferrum, quod gentes domuit, aurum  et argentum, quod ornamentum rei publicae utriusque acceperit. Addunt arma hostium caedibus adquisita, faleras vario gemmarum fulgore pretiosas  et diversi generis insignia, quibus colitur aulicum decus. Et ut tantis divitiis humana curiositas arceretur, operi deputatos detestabili mercede trucidarunt, emersitque momentanea mors sepelientibus cum sepulto." [Jordanes: De  Getarum sive Gothorum origine et rebus  gestis, Mon. Germ. Auct. Antiquiss. V./l.  1882.  634]

„Miután ilyen siralmas panaszolkodással elsiratták, sírhalma fölött roppant vigassággal ún. strava-t (halotti tort) tartottak és egymással ellentétes dolgokat egybekötve, örvendezéssel vegyes gyászünnepet ültek, majd éjszaka a titokban földbe rejtett holttestet előbb arany, másodszor ezüst, harmadszor rideg vas koporsóba helyezték, ily módon jelezvén, hogy a nagy hatalmú királynak minden  jár: a vas, mivel népeket hódoltatott meg, az arany és az ezüst, mivel  mindkét birodalom díszjelvényeit elnyerte. Hozzáteszik még az ellenségek levágása árán szerzett fegyvereket, indenféle drágakövektől  csillogó ékességeket és különféle dísztárgyakat, az udvari fényűzés kellékeit. És hogy ennyi kincstől az emberi kíváncsiság távol tartassék, a munkára kirendelteket kárhozatos fizetésképpen legyilkolták, azaz egyszerre jelent meg a halál az eltemetőknek az eltemetettel.”

Az északi hunok (xiongnuk) és a magyar etnogenezis:

„Az északi hsziungnuk az időszámításunk első évszázadában, a kínai császári hadseregtől elszenvedett katonai csapások után, ha megtépázva is, de megőrizték politikai függetlenségüket Belső-Ázsiában. Az i. sz. II. században Nyugat felé indultak, magukkal sodorva az útjukba akadó törzseket. Mogilnyikov feltételezi, hogy a továbbiakban, az i. sz. III-IV. századok során, az északi hsziungnuk erőteljesen megváltozott kultúrával és megváltozott etnikai összetétellel, Közép-Ázsia, Kazahsztán és Délnyugat-Szibéria területén belül hatalmas, sok etnikumból álló nomád törzsszövetséget, mondhatnánk, államot alkottak. Ez a nomád államalakulat „hun” néven vált ismertté. A jelentős népszaporulat a fent említett területek népeinek további Nyugat felé vándorlásához vezetett.” [Mogil’nyikov V. A. Sargatszkaja kul’tura. In: Moskova M.G. (szerk.), Stepnaja polosa aziatskoj chast’i SSSR v skifo-sarmatskoe vremja. Moskva 1992. 292 – 311. (Serija Arheologija SSSR), 254 sk.] Mogilnyikov megállapításait kiegészítem azzal, hogy a hunok közép-ázsiai terjeszkedése kettéosztotta a korábban a Kárpát-medencétől az Altajig terjedő szkíto-szarmata világot. A térség népességének keleti része hun főhatalom alá került és a többszáz éves hun uralom alatt kialakulhatott közöttük a hun identitástudat. A hunok további nyugat felé való vándorlása során a közép-kelet európai Sarmatia népének a hun főhatalom alatt álló népekkel való integrációjához hozzásegíthetett a közös szkíto-szarmata eredet.

Kapcsolódóan a fentiekhez, a - szkíto-szarmata kultúrkörbe tartozó, ugor nyelvű - szárgátkai kultúrával, létének megszűntével és az ősmagyar etnogenezissel kapcsolatban a következőket írja V. A. Mogilnyikov: „A szárgátkai kultúra az i. sz. III század végén, vagy a IV. század elején megszűnt létezni, nyilvánvalóan a népvándorlás eseményeinek következtében. A lakosság letelepedett része megsemmisült, vagy északra, a tajgazónába menekült, nomád állattenyésztést folytató része pedig a hunok soknemzetiségű együttesében nyugatra vonult, és a magyar etnogenezis egyik elemévé vált”. (kiemelés tőlem – B. I.) [Mogil’nyikov V. A. Sargatszkaja kul’tura. In: Moskova M.G. (szerk.), Stepnaja polosa aziatskoj chast’i SSSR v skifo-sarmatskoe vremja. Moskva 1992. 292 – 311. (Serija Arheologija SSSR), 310-311]. V. A. Mogilnyikov ezen utóbbi feltételezésének alapja a magyarok ugor nyelve, valamint az, hogy a szárgátkai kultúrát a kultúrával foglalkozó kutatók többsége ugornak véli. Megjegyeznénk, hogy Vámbéry Ármin tisztán elméleti alapon, régészeti bizonyítékok ismerete nélkül, V. A. Mogilnyikovéhoz némileg hasonló nézetre jutott, már a XIX. század végén. Vámbéry úgy vélte, hogy „ugorok bőségesen voltak Attila seregében” [Vámbéry Ármin. A magyarság keletkezése és gyarapodása. Budapest, 1898.47].” [Erdélyi István-Benkő M., Szargatkai kultura és a hunok Eleink IV. évfolyam 2. szám (2005) 5-18., Benkő, M. –Erdélyi, I., The Sargatka culture and the Huns. In: Global Turcic (International Turcic Institute, Astana), 2015/3/4.]

Térképek

Kép: Xiongnu Birodalom i. e. 200 körül. Forrás: http://alfahir.hu/az_%C3%A9szaki_hun_kir%C3%A1lys%C3%ADrok-20110617

Kép: A Hun Birodalom i. sz. 300. körül Forrás: https://hu.pinterest.com/pin/403424079099143296/

Kép: Attila Hun Birodalma. Forrás: http://www.sheppardsoftware.com/Europeweb/factfile/Unique-facts-Europe34.htm

A Kaukázus északi előterével már több blogbejegyzésben foglalkoztam:

http://julianusbaratai.blog.hu/2017/03/22/nagy_sandor_kapuja

http://julianusbaratai.blog.hu/2017/01/21/egy_cikk_margojara_nyilt_level_kolozsi_adam_urhoz

http://julianusbaratai.blog.hu/2017/01/12/horvath_gabor_a_hunok_395_evi_azsiai_hadjarata_a_romai_birodalom_keleti_tartomanyai_ellen

http://julianusbaratai.blog.hu/2017/01/01/madzsar_magyar_varos

Az MTA Kutatóhelyeinek 2013. évi tevékenységéről szóló jelentés a témával kapcsolatban a következő fontos információt tartalmazza: „A magyar őstörténethez tágabban kapcsolódó források közül elkészült a Derbendnáme, valamint egy 10. században íródott, íjászatról szóló kézikönyv válogatott részeinek a fordítása.” /http://mta.hu/data/dokumentumok/hatteranyagok/Az%20MTA%20Kutatohelyeinek%20eredmenyei/akademiai_kutatohelyek_beszamoloja_2013_1c.pdf/ Sajnos a Derbendnáme fordításának publikációja tudomásom szerint ma is várat magára.

A közelmúltban egy hozzászólás írója megosztotta személyes tapasztalatait, melyeket a kaukázusi Derbent városában tapasztalt, és felajánlotta a segítségét a Kaukázusi régészeti kutatásokhoz. A hozzászólást és  a Derbent és Madzsar városokkal kapcsolatos legfontosabb ismereteket az alábbiakban közlöm:

„A Kaukázusi Derbent városának piacán ugy tünt magyar beszédet hallok. Mikor kiderült honnan jönnek a hangok megtudtam hogy a hegyekböl az Avar nemzetség egyik dialektusát beszélő csoport egymás között használta anyanyelvét. Mikor megtudták hogy magyar vagyok - ők is igy Madzsarnak szolitottak- elmondták hogy ősi eredet meséikben mint elment testvért emlegetnek. A Gelendzsiki piacon Alán eladó jelezte hagyjuk az orosz nyelvet nyugodtan beszéljunk a sajátunkon hiszen hallja az akcentusbol hogy földik vagyunk. Miután jeleztem hogy én igen messziről jöttem máris rávágta TEHÁT Madzsar? Ha orosz nyelvtudásommal és Kaukázusi helyismeretemmel segiteni tudok rélgészethez értő és déloroszországban kutatást tervezőknek irjanak cs.angyal@gmail.com +79280443936”Angyal Csaba", 2017.05.10., Hozzászólás az  ÚJ MAGYAR ŐSTÖRTÉNET (1-2. RÉSZ), INTERJÚ SUDÁR BALÁZZSAL című blogbejegyzéshez.

Kép: A derbenti erődítmény látképe

Derbent a Világ egyik legősibb városa ( a területén 5 ezer éves településnyomokat tártak fel) viszont a világ talán legrégebbi, máig álló, több mint másfél ezer éves erődrendszere. Ma az Oroszországhoz tartozó Dagesztán második legjelentősebb városa (126 ezer lakos)
Az erődrendszert és a védelmi falakat a már akkor is jelentős kereskedő város körül az iráni eredetű Szaszanida dinasztiából származó I. Kavádh uralkodó építtette, az északabbi sztyeppékről érkező nomádok ellen a térség történetét elbeszélő XI-XII. századi krónika szerint.

Már ez előtt is voltak falak és védelmi rendszerek de azok nagy részét lerombolták a hunok akik a IV század közepén elfoglalták ezt a vidéket, majd uralták és adóztatták egészen az VI.század közepéig. Maga (a későbbi hatalmas erődöt és falakat építő) I. Kavádh Szasszanida uralkodó is hun seregek segítségével lett király. Derbent jelentőségét a különlegesen kedvező, stratégiai fekvése adja. A Kaukázus keleti láncai itt egészen szinte a Kaszpi tengerig nyúlnak és csak egy kb. 3,5 kilométer széles lapályos terület van a tenger és a hegyormok között. Ebből kifolyólag ennek a területnek a birtoklásával ellenőrizni lehet az Iránt és az északabbi sztyepvidéket összekötő egyetlen jól járható szárazföldi utat. Ezt nevezik a Derbenti kapunak.

Kép: A kaukázusi régió 565 körül. Derbent határváros a Szaszanida Birodalom és a hunok között. Forrás: Zimonyi István: A magyarság korai történetének sarokpontjai, Szeged, 2012., 114. o., http://real-d.mtak.hu/597/7/dc_500_12_doktori_mu.pdf, letöltve: 2017.05.15.

Kavádh Péroz fia, a Szászánida Birodalom királya 488-496 és 498-531 között. Nagybátyja, Balás megvakíttatása után került trónra. /Wikipédia/

Ulu Madzsar és Kicsi Madzsar városokat Hoszrau Anúrsírván szászánida király alapította, aki a turániak ellen számos erődített várost épített a Kaukázus keleti oldalán, a mai Dagesztánban. /az MTA BTK Őstörténeti Témacsoport gondozásában kiadott Magyarok a honfoglalás korában, Budapest, 2015. 157. o./ Az említett két város mellett adatolt Madzsar város is, mely az Aranyhorda harmadik legnagyobb városa volt és Timur Lenk pusztította el 1396-ban.

Kép: A kaukázusi 'Magyar' várának képi ábrázolása Szerelmey Miklós 1847. évi művében.Galéria: Magyarok a Kaukázusban (Fotó: Országos Széchényi Könyvtár)

Kép: A Kaukázus északi előtere /Forrás: Google map/

Huszrau Anósírván (501 – 579. január 31., görög: Khoszroész) I. Kavád fia, a Szászánida Birodalom királya 531-579 volt. A leghíresebb szászánida király, híressé a szászánida kormányzati rendszer reformjával vált. /Wikipédia/

1. rész

http://www.ng.hu/Tudomany/2009/06/Kina_rejtelyes_mumiai_1_resz

Múmiák, akik európai emberekre hasonlítanak, ám Kínában találták őket. Ez a felfedezés megváltoztathatja a történelmet. Vajon a nyugati ember több mint 3000 évvel Marco Polo előtt eljutott Kínába?

Kína nyugati, sivatagos területét mítoszok és legendák övezik. Ősi kínai szövegek az ország nyugati peremén élő furcsa népekről számolnak be. A történetetekben a legvadabb képzeletek kapnak szárnyra. Egy népcsoport, akiknek vörös hajuk és kék szemük van. Ezeket a történeteket számos szakértő érdektelennek és a fantázia szüleményének tartotta egészen egy váratlan találkozásig.

1988-ban az amerikai Victor Mair, az ősi kínai szövegek szakértője Kína hátországába utazott egy vidéki múzeumba. Az utazás egy életre szóló felfedezéssé vált.

„Teljesen felkészületlenül értek az aznap látottak. Azt hittem, hogy csak edényekkel, szerszámokkal és a többi szokásos múzeumi tárggyal találkozom majd. Egy múmiákkal teli szobába léptem be. Megrendítő és magával ragadó élmény volt. Az arcuk állapota alapján, mintha nemrég hunytak volna el. A múzeum szerint azonban több ezer évesek voltak. Volt egy múmia, amitől nem tudtam elszakadni. Hosszasan néztem a szemeit, és ha jól emlékszem, el is sírtam magam. Azt hiszem arra gondoltam, hogy az ott a testvérem, vagyis egy 3000 éves ember, aki a testvéremre hasonlít – emlékszik vissza az első találkozásra Mair.

Ezek az egykor élt emberek nem hagytak maguk után épületeket, írásos emlékeket, csak a holttestüket. És egy jó állapotban megmaradt leletgyűjteményt. A kutatóknak a régészeti feljegyzések mélyére és – a 21. századi molekulárbiológiai módszerek segítségével – magukba a holttestekbe is bele kellett tekinteniük.

Modern kutatások
A leletek vizsgálatakor a tudósok meglepő felfedezésekre jutottak. Olyan technológiák és találmányok kerültek elő, amelyek akkor talán még ismeretlenek voltak a kínaiak számára. Ilyen volt a kerék, a bronz és a gyapjúszövet. Ezek a nyomok arra utalnak, hogy nem Kínából, hanem máshonnan származnak.

A Chercheni Embernek hívott múmia a világ legrégebbi ismert nadrágját viseli. Ruházatuk, a csizmáik, az öveik, és a díszes szalagjaik részleteiben a származásukra utaló nyomok rejlenek. A kutatók rábukkannak egy nyilvánvaló motívumra, a skótkockás mintára. Ezt a technikát egyértelműen európainak tartják. Hasonló darabokat találtak ennek a korszaknak a környékén Németország, Ausztria és Skandinávia területén is. Vajon ezek a Kínában fellelt múmiák egy elveszett európai néphez tartoznak? Az igazság nem ennyire egyszerű.

Az öltözékek európai eredetre vallanak

Első alkalommal körülbelül 4000 évvel ezelőtt jutottak el emberek ebbe a medencébe. Az egyik legöregebb múmia, amely az ideérkezésük idejéből származik, a Loulan szépe nevet kapta, bár ahhoz egy régész szemére van szükség, hogy megértsük, miért hívják így.

Textilszálak
A textíliák sokféle információt szolgáltatnak az emberekről, arról, hogy kik voltak ők, miként éltek, és hogyan kapcsolódnak más történelem előtti kultúrákhoz. Bár a ruházat európai gyökerekre utal, a pusztán divatra alapozott ítéletek nem meggyőzőek. A tudósoknak a szálakat kellett megvizsgálniuk, hogy pontos válaszokat kapjanak. A mikroszkóp alatt a dolog egyértelművé vált: a szálak gyapjúból készültek. A gyapjú birkáktól és kecskéktől származik. Ez az egyik legkorábbi régészeti bizonyíték a gyapjú felhasználására a régióban.

A feltételezések szerint a birkapásztorkodás 6000 évvel ezelőtt a Tarim-medencétől 3000 kilométerre nyugatabbra lévő területen, a mai Közel Keleten bukkant fel. A tarimi múmiák idején már az egész Közel-Keleten elterjedt, és Európa nyugati részéig is eljutott. A bizonyítékok alapján a ruha nem kínai volt, és anyaga nyugatabbi területekről származott.

Bronz
A kutatók a múmiák körül bronzleleteket is felfedeztek. A bronz két fém, a réz és az ón ötvözete. Manapság mindennaposnak számít, de a saját idejében az emberiség egyik nagy találmánya volt. Elsőként időszámításunk előtt 3500 körül, az ősi Mezopotámiában használhatták. A forradalmi technológia új eszközöknek és fegyvereknek nyitott utat. A múmiák időszámításunk előtt 1800-ból valók, és bronz van náluk; mindez azelőtt, hogy Kínába került volna. A bronz a túlélés kulcsát jelenthette ebben a környezetben.

Ló és a Szibériai kapcsolat
A leletek között van egy múmia, ami a Chercheni emberként ismeretes. Feltűnően jó állapota egyedülállóvá teszi őt az itteni és a világ többi múmiája között is. A Chercheni ember időszámításunk előtt kb 1000 évvel ezelőtt élt. Közel két méter magas, világos hajú és bőrű külsejük kísértetiesen emlékeztet a korai kínai szövegek által említett titokzatos nyugati emberekre. A Chercheni Ember élénk színű köntöst és a világ legrégebbi nadrágját viselte. Egy nyerget találtak a sírjában. A közelében egy ló koponyáját és patáit.

A Chercheni ember

A Pontic sztyeppe nevű területen (Botaji kultúra) 5500 évvel ezelőtt elsőként háziasították a lovat. Ez a lépés olyan mértékben forradalmasította és alakította át a világot, mint a repülőgép. A lovak felgyorsították a dolgokat. A ló lehetővé teszi a kapcsolatot a Tarim-medencén túli világgal, a kapcsolatot Kínával.

4000 kilométerrel arrébb a kutatók egy újabb nyomra bukkantak. Az oroszországi Szentpétervárban a híres Ermitázs Múzeum számos, a világ számára ismert művészeti alkotásnak ad otthont. Vannak azonban kevésbé ismert termei is. Ezeknek a termek olyan munkákat rejtenek, amelyek sokkal inkább a régészeket érdeklik és nem a műkedvelőket: egy másik múmiát. Erre a leletre Szibériában, Pazyryk területen, a tarimi emberektől 1000 kilométerre északra bukkantak rá. Ő sztyeppei nomád férfi volt. A szakértők könnyen felfedezik a Tarim medence múmiáival való szoros kapcsolatot. Szekere volt, amelyet küllős kerékkel szereltek fel. A szőnyegek ugyanolyan bonyolult szövési technikával készültek, mint déli szomszédainál. Egy teljesen felnyergelt, mumifikálódott ló fekszik mellette. A pazyryk törzs vezetője a tarimi nép létezésének vége felé élt. Mégis, a nála lévő tárgyak megmunkálásuk alapján gyanúsan hasonlítanak az 1000 kilométerre lévő Tarim-medencében találtakéhoz. A régészeti bizonyítékok által kirajzolódó térkép egyre kuszábbá vált. Európai kinézetű gyapjú textíliák, bronz, amely eredetileg Mezopotámiából származik, továbbá a ló, amit a Pontic sztyeppén háziasítottak. Mindez egy olyan néphez tartozik, amelynek létezéséről a közelmúltig semmit sem tudtunk.

2003-ban rábukkantak egy új múmiára, aki mellett számos szokatlan tárgyat találtak: hangszereket, csengőket, pálcákat. A férfi a Yanghai Sámán nevet kapta, aki az i. e. 8. század környékén élt. Ez az utolsó fejezete a tarimi nép létezésének. A sámánnál a vizsgálatok szerint marihuána volt, amelyet minden bizonnyal elszívott, és transzba esett tőle. A sámánon talán a legfigyelemreméltóbb dolog a sapkáját díszítő porceláncsigák. Ilyenek több, mint 1600 kilométerre délre, az Indiai óceánban találhatók. Ez egy újabb távoli hely a térképen, amely szintén felkerült a listára:

Lehet, hogy négy nyugat-kínai rejtélyes múmia teljesen átírja az emberiség jelenleg elfogadott őstörténetét? A Tarim-medencében megtalált, fosszilizálódott holttestek korát a szakemberek 2400 és 4000 év közöttire becsülik, ám különlegességük nem ebben, hanem az európai emberét idéző testi jegyeikben, valamint a mellettük talált, Belső-Ázsiában ez idő tájt még nem használatos eszközökben áll. Vajon kik ők? Honnan jöttek? És milyen szerepük lehetett a korabeli kultúra és technológia régióbeli terjesztésében?

A furcsa eredmények a kontinens ellenkező irányaiba mutatnak. Honnan jött hát ez a népcsoport? A kérdésre a végső választ csak a DNS vizsgálat adhatja meg. Erről a kutatási irányról, illetve a leletek tudománytól független, politikai vetületéről olvashat a cikksorozat 2. részében.

2. rész

http://www.ng.hu/Tudomany/2009/06/Kina_rejtelyes_mumiai_2_resz

A Tarim-medencében talált múmiák és eszközeik vizsgálata meglepő eredményt hozott. Honnan jött ez a népcsoport? A kérdésre a választ csak a DNS vizsgálat adhatja meg.

A cikksorozat első részéből kiderült, hogy a kutatások furcsa eredményei a kontinens ellenkező irányaiba mutatnak. A textíliák, a motívumok, a sámán sapkáját díszítő porceláncsigák, a lószerszámok mind más területre jellemzők.

Tudomány és politika
Kína nyugati részén, a tibeti fennsíkot északról lezáró hegyláncokon túl, a Tien-San déli lejtői között húzódik az óriási Tarim-medence, amelyet nyugat felől a Pamír 7000 méternél is magasabb vonulatai határolnak. A hegyekkel körbezárt medence közepén egy hatalmas, kietlen homoksivatag, a Takla Makán terpeszkedik. Ezen a helyen egy európai emberre hasonlító népcsoport telepedett le több ezer évvel Marco Polo vagy bármilyen más ismert Kína és a nyugati világ között létrejött kapcsolat előtt. Történetüknek azonban titokzatos módon nyoma veszett.

Sokáig úgy tartották, hogy a nyugati világ és az ősi Kína közel 3000 évig külön fejlődött. Nem volt közvetlen kapcsolatuk és jelentős kereskedelem sem folyt le közöttük. 1978-ban azonban egy kínai expedíció Wang Binghua régész vezetésével a helyi vezetők segítségével eljutott a Tarim-medence szívébe. Az ásatások során egy olyan múmiára bukkantak, amely nem hasonlított rájuk. Az arcának nem kínai vonásai voltak. Ezt követően több mumifikált holttest került elő. Feltűnésük szemben állt Kína egyedi és független eredetét hirdető hagyományos identitástudatával.

1929-ben egy koponyát találtak Peking közelében. A leletről azt tartották, hogy egy 300 ezer éves előember maradványa. Sokan úgy vélték, hogy az újkori kínaiak, a Föld más népeitől elkülönülve, ettől a Pekingi ember nevet viselő őstől származnak. Ennek az elméletnek még mindig vannak hívei Kínában. Egyesek számára a lelet által sugallt történet dogmává nőtte ki magát: a kínai történelem megszakítás nélkül visszavezethető az emberiség kezdetéig.

Az európai emberre hasonlító múmiák politikailag érzékeny témát jelentettek és mellőzötten, egy távoli múzeum sötét termében feküdtek.

DNS-kutatás

2007 februárjában Felix Li Jin, a Shanghai Fudan Egyetem munkatársa, Kína egyik vezető népességi genetikusa néhány munkatársával útnak indult a távoli Tarim-medence felé. A kínai hatóságok engedélyt adtak arra, hogy meghatározott számú múmián dolgozzanak. Ám nem éppen irigylésre méltó feladat DNS mintát venni ilyen ősi holttestekből. A szövetek csontszárazak, összezsugorodtak. A DNS rendkívül ellenálló molekula, ám az idő múlásával a bonyolult lánc felbomlik, a kettős spirál elkezd széthullani, és a benne kódolt információ eltűnik.

A csapat végül 12 tarimi múmiából vett mintákat. Felix apró genetikai jellegek, úgynevezett markerek után kutatott a DNS hosszú szálai között. Hibákat keresett a nukleotidbázisok sűrűjében. A mintázat annyira egyedi, mint egy írott szöveg. Az apró eltérések, amelyek nem fordulnak elő gyakran, de ha mégis, akkor tovább öröklődnek és a rokonság fokáról árulkodnak. A közös marker közös ősöket jelent.

„Arra számítottunk, hogy az általunk vizsgált múmiák az európai vonalat vitték tovább” – mondta el Felix. A DNS vizsgálat végül egyértelmű eredményeket adott: egész Eurázsiából vannak rokonsági ágak.

A DNS bizonyítékok alapján egyértelmű, hogy egy vegyes népről van szó. Jelenleg még csak előzetes adatok állnak rendelkezésre. A további vizsgálatok még folyamatban vannak, de a tarimi múmiák genetikai összetétele egy bonyolult, az egész kontinensre kiterjedő keveredésre utal. Egy olvasztótégely a világ közepén. „Ha anélkül mutatnánk meg valakinek az adatokat, hogy tudná, honnan származnak a minták, akkor valószínűleg egy modern, kozmopolita populációra, talán Manhattan lakosságára tippelne” – érzékeltette a hasonlatot Felix.

Lehet, hogy négy nyugat-kínai rejtélyes múmia teljesen átírja az emberiség jelenleg elfogadott őstörténetét? A Tarim-medencében megtalált, fosszilizálódott holttestek korát a szakemberek 2400 és 4000 év közöttire becsülik, ám különlegességük nem ebben, hanem az európai emberét idéző testi jegyeikben, valamint a mellettük talált, Belső-Ázsiában ez idő tájt még nem használatos eszközökben áll. Vajon kik ők? Honnan jöttek? És milyen szerepük lehetett a korabeli kultúra és technológia régióbeli terjesztésében?

A Tarim-medence egykor útvonalak találkozási pontja volt. Ma már mindent elborít a sivatag homokja.

A jelenlegi eredmények alapján úgy tűnik, hogy a Tarim-medence egy népvándorlás útkereszteződése volt. Mindez nemzedékekkel azelőtt, hogy a Selyemút bejáratott útvonala összekötötte volna Keletet és Nyugatot, s a két világ kereskedett, kapcsolatot tartott és hatással volt egymásra.

A szkíta-hun-avar-magyar folyamatosságot ókori és középkori források kifejezetten vagy közvetett módon kijelentik. Az alábbiakban ismertetett források kapcsolódnak a Kaukázuson keresztül (észak-déli irányban) folytatott hadjáratokhoz.

1. Herodotosz (ie. 484 – 425.körül) a szkítáknak a Méd Birodalom idejében indított hadjáratáról. (A hadjáratra Szent Jeromos is hivatkozik, amire később kitérünk).

Herodotosz I. Könyvéből:
104. ... A scythak azonban nem törtek be ezen a részen, hanem egy föllebbi, sokkal hosszabb, úton kanyarodva, jobbukon lévén Kaukáz hegye. Itt a Medok megütközven a scythákkal és meggyőzetvén a csatában, megfosztattak uralmuktól. A scythák pedig egész Ázsiát foglalták el.
[...]
106. A scythák mintegy huszonnyolcz évig uralkodtak Ázsiában ..."
[TÉLFY JÁNOS: GÖRÖG FORRÁSOK A SCYTHÁK TÖRTÉNETÉHEZ, Pest, 1863]

1. Kép: A szkíták hadjáratai [Forrás: http://kingofwallpapers.com/scythia/img-001.php?pic=/scythia/scythia-001.jpg, letöltve: 2017-04-14] A térkép jobb felső negyedében feltüntetett „Scythian migration route”-tal nem értek egyet. Mészáros Gyula nyelvészeti és régészeti adatokkal alátámasztott tanulmánya szerint a szkíták a Kaukázus déli oldaláról érkeztek az ie. 12-6. század népmozgásai során. Vö.: Mészáros Gyula: Chattiak és skythak, Szeged, 1938., http://eco-invest.hu/chattiak_es_skythak.pdf, letöltve: 2017-04-14,

2. Iosephus Flavius (isz. 37 – 100 körül) az alánok Média ellen indított 35. évi hadjáratáról

„...az alán nép a Tanais-folyó és a Maiótis-tó közt lakó skytha törzs. Ez a nép ebben az időben elhatározta, hogy rablóhadjáratot indít Médiába és még azon túl is; ebben az ügyben tárgyaltak a hyrkaniaiak királyával, mert ez az ura annak a szorosnak, melyen Nagy Sándor király vaskaput csináltatott (a kaukázusi Derbend szoros- a szerk.), hogy el lehessen zárni. Miután a hyrkaniaiak királya megengedte nekik az átvonulást, nagyszámú csapattal megrohanták a gyanútlan médeket, és teljesen kifosztották a népes országot..."
/FLAVIUS Bel. Jud. =Josephus Flavius:Azsidó háború. Fordította:RévayJózsef.Bp.1964. /

A Kaukázus északi előterében – a hunok megjelenése előtt – a szarmaták gyakorolták a hatalmat. A szkíta törzsként említett alánok a szkíta kort követően a szarmata törzsszövetségben is megtalálhatók voltak. Napjainkban az oszétek tekintik magukat az alánok utódainak.

2. Kép: „Ázsiai Szarmacia” melyet a Tanais (Don folyó) választ el az Európai Szarmacia-tól, görög írásos források alapján, egy Londonban kb. 1770-ben nyomtatott térképen. Az alánok a térkép jobb felső negyedében (az Asiatica szó alatt találhatók), [Forrás: http://www.mlahanas.de/Greeks/LX/Sarmatians.html, letöltve: 2017-04-14]

3. Szent Jeromos (347-420.) 77. levele, 399., a hunok 395. évi hadjáratáról a Római Birodalom keleti tartományai ellen

„Az a hír érkezett, hogy a hunok hordái törtek előre a Maeotistól özönlöttek a jeges Tanais és a durva Massageták között, ahol Nagy Sándor kapuja zárta a vad népeket a Kaukázus mögé és gyorslábú lovaikon nyargalnak ide-oda, megtöltve a világot pánikkal és vérontással. ... Ezekről a hunokról mondja Hérodotosz, hogy Dáriusz méd király idején 20 évig rabságban tartották és az egyiptomiaktól és etiópoktól éves adót szedtek. ...”

[/hagibal.blogspot.hu/2013/04/hun-invazio-kozel-keleten-395-ben.html, letöltve: 2017-01-12]

Szt. Jeromos a hunokkal azonosítja Herodotosz szkítáit. Herodotosz szerint a hadjáratra nem a méd (valójában perzsa) Dárius, hanem a méd Cyaxares (ie. 625–585) idejében került sor.

3. Kép: A hunok 395. évi hadjárata, [hagibal.blogspot.hu/2013/04/hun-invazio-kozel-keleten-395-ben.html, letöltve: 2017-01-12]

4. Priszkosz Rhétor ([410-420 között] – 472 után), 474 körül

„Mikor megkérdeztük, milyen úton jutna el Attila Perzsiába, Romulus azt felelte, hogy a médek országa nincs nagy távolságra Szkítiától, és a hunok számára nem ismeretlen az út. ...Ezek a hunok amint a rómaiaknak mondták, átkeltek egy sivatagos területen, majd egy folyón (Romulus úgy gondolta, hogy a Maeotison), 15 nap alatt átkeltek néhány hegységen (a Kaukázuson – a szerk.) és bevonultak Médiába. Miután végigdúlták és pusztították a vidéket, szembetalálkoztak a perzsa hadsereggel, megtöltötték fejük felett az eget nyilakkal, meghátráltak a hirtelen jött veszedelem elől és visszavonultak a hegyeken túlra.”

A szöveg kifejezetten nem említi a Kaukázust vagy Nagy Sándor kapuját, de a leírás alapján megállapítható, hogy a Kaukázuson keresztül vezető útról és a hunok – még Attila uralkodása előtti -, 396. évi, Perzsia elleni hadjáratáról van szó.

[Horváth Gábor: Hun invázió a közel-keleten 395-ben, hun-invazio-kozel-keleten-395-ben.html, letöltve: 2017-01-12]

4. Kép: A hun Attila birodalma, [Forrás: http://www.sheppardsoftware.com/Europeweb/factfile/Unique-facts-Europe34.htm, letöltve: 2017-04-14]

5. a) Szevillai Szent Izidor (556 – 636) a szkíta-hun-avar-magyar folyamatosságról. A szövegezésből nyilvánvaló, hogy azt Szent Jeromos 3. pont szerinti levele alapján írta. A szöveg a médek idejében a szkíták által indított hadjáratra utal.

„…A magyarokat azelőtt hunoknak hívták, és utána – királyuk neve után – avaroknak, és ezelőtt ezek a távoli Maeotis és a jeges Tanais (Don) a masszagéták vad népe között éltek. Aztán a fürge lovaikon kitörtek a Kaukázus sziklái közül, ahol Nagy Sándor Kapui visszatartották a vad népeket. A keletet húsz évig tartották rabságban, az egyiptomiaktól és etiópoktól pedig évi adót szedtek...”/A latin Patrologia 82-ik kötet kilencedik könyv második fejezet 66. cikk./

b) A Szent Izidor korában (6. század) lezajlott történt eseményekről ír Malalas (6. századi történetíró) és a Derbentname (11. századi krónika):

„… a magyar népnév a történelmi forrásokban először nagy valószínűséggel Malalas 6. századi bizánci szerzetes krónikájában fordul elő, aki a Fekete-tenger északi partvidékén élő kutrigur hunok uralkodójának személyneveként örökíti meg azt. A Derbendnâme nevű 11. századi forrás ugyanerre az évszázadra és a Kaukázus északi részére vonatkoztatva arról számol be, hogy a Szasszanida Birodalom sahja, I. Huszrau Anósírván (501-579) egyéb városok mellett megalapítja Kicsi Madzsart (Kiči Majar) és Ulu Madzsart is….” [Milyen eredetű a magyar nyelv?, tortenelemportal.hu, 2012. október 1., (http://tortenelemportal.hu/2012/10/torok-eredetu-e-a-magyar-nyelv-turkologiai-konferencia-ankaraban/, letöltve: 2017-02-18)]

5. Kép: A Kaukázus északi előtere és a Kaukázustól délre eső területek a 6. században Forrás: Zimonyi István: A magyarság történetének sarokpontjai, Szeged, 2012, 114. o., http://real-d.mtak.hu/597/7/dc_500_12_doktori_mu.pdf, letöltve: 2017-04-14]

6. Rubruk (1255):

„…Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….”

[A tatárjárás emlékezete. Szerk. Katona T. Bp. 1981. 95-100. Fordította: Györffy Gy.]

Rubruk korában (13. század) fontos események történtek a keleten maradt magyarok sorsában. A hét vezér Szkítiából történt kijövetele (Anonymus, Riccardus) után „a keleti magyarság zöme … az uráli-kazakisztáni sztyeppéken maradt, később „behódolt a mongoloknak, és betagozódott az Aranyhorda katonai szervezetébe, a „madzsar” (magyar) etnikai név megőrzése mellett. Az ő utódaik lehetnek a kazak-magyarok és az Üzbegisztánban, Szamarkand környékéről leírt kipcsak-magyarok. [Vö.: Etnicheskij Atlas Üzbekistana, 2002 Tashkent, 59; Catherine Poujol, Dictionnaire de L’Asie Centrale, 2001 Paris, 193]” .

A magyarok nemcsak az üzbégek, hanem velük szomszédos rokonaik: a nogajok etnonomenkatúrájába is bekerültek. (Nogaj Horda, Mangyt Jurta). Erre hiteles adatok is szolgálnak. V. V. Trepavlov alapvető munkájában a Nogaj Horda történetéről megnevezi a nogaj törzsi-nemzetségi szervezeteket, ezeken belül említi a „madzsarokat” is. A magyar „el” (ulusz) elnevezése szerepel XVI-XVII. századi orosz hivatalos dokumentumokban is – „mozsar nemzetség” néven. [Trepavlov, 2002, 502.].

6. Kép: A Mangüt Jurt (Nogaj Horda) a 15-18. században

7. Kép: A keleti magyar törzs (nép) önelnevezése és tamgája a Nogaj-horda törzsi-nemzetségi nomenklaturájában [Семенов, Н.: Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Cпб., 1895].

8. Egy 19. századi történész összefoglalója:

Fejér György (1840)
„…Isidorus, Zosimus Comes, Paulus Orosius, Blondus, Carolus Sidonius és mások szerint az a nép, amelyet régebben hunoknak és újabban magyaroknak neveznek, kezdetben ismeretlen nép volt, nevük sem volt, ismeretlenek voltak, akiket egykor  – úgymond – a hegyek mögé zárt (Nagy Sándor kaukázusi kapujára utal – a szerk.), utolérhetetlen vidéken tanyáztak, hirtelen felbőszülve dühödten törtek elő, (…) a gótokat és az alánokat saját lakóhelyükről elűzték, mígnem a lakóitól megfosztott Pannóniát elfoglalták…”
[ Aborigines et incunabula Magyarorum, ac gentium cognatarum populi Pontici, Pontus. Budae, 1840. 22. (Ism. Athenaeum 1842.)]

Az eddig oktatott magyar őstörténet humbug volta ma már tudományos tény. Ezt bizonyítják az alábbi, mértékadó tudósok által tett nyilatkozatok, valamint ezekkel összhangban álló ókori és középkori források. A fennmaradó kérdés az, hogy ki és milyen ideológia mentén térítette el a magyar történelemtudományt.

1. Mértékadó tudósok nyilatkozatai

http://julianusbaratai.blog.hu/2016/12/03/ablonczy_balint_fordulat_a_magyar_eredetkutatasban

julianusbaratai.blog.hu/2017/01/13/nem_ott_nem_akkor_es_nem_ugy_ahogy_gondoltuk_uj_magyar_ostortenet_1-2_resz_interju_sudar_balazzsal

julianusbaratai.blog.hu/2017/02/21/hunok_es_magyarok_fordulat_az_ostortenetkutatasban_ii_resz

julianusbaratai.blog.hu/2017/02/21/hunok_es_magyarok_fordulat_az_ostortenetkutatasban

http://julianusbaratai.blog.hu/2017/04/16/otvos_zoltan_kaukazusi_testverek

julianusbaratai.blog.hu/2017/01/21/egy_cikk_margojara_nyilt_level_kolozsi_adam_urhoz

julianusbaratai.blog.hu/2016/09/18/kommentar_kovacs_noemi_nem_alkottak_egyseges_nepcsoportot_a_szkitak

2. Ókori és középkori szerzők a szkíta-hun-magyar azonosításról:

Herodotosz (ie. 484 – 425.körül) a szkíták - Cyaxares idejében (ie. 625–585) - a Kaukázuson keresztül, a  közel-kelet ellen indított hadjáratáról. A hadjáratra Szent Jeromos is hivatkozik.

I. Könyvéből:
104. ... A scythak azonban nem törtek be ezen a részen, hanem egy föllebbi, sokkal hosszabb, úton kanyarodva, jobbukon lévén Kaukáz hegye. Itt a Medok megütközven a scythákkal és meggyőzetvén a csatában, megfosztattak uralmuktól. A scythák pedig egész Ázsiát foglalták el.
[...]
106. A scythák mintegy huszonnyolcz évig uralkodtak Ázsiában ..."
/TÉLFY JÁNOS: GÖRÖG FORRÁSOK A SCYTHÁK TÖRTÉNETÉHEZ, Pest, 1863/

Iosephus Flavius (isz. 37 – 100 körül) az alánok 35. évi hadjáratáról
„...az alán nép a Tanais-folyó és a Maiótis-tó közt lakó skytha törzs. Ez a nép ebben az időben elhatározta, hogy rablóhadjáratot indít Médiába és még azon túl is; ebben az ügy­ben tárgyaltak a hyrkaniaiak királyával, mert ez az ura annak a szorosnak, melyen Nagy Sándor király vaskaput csináltatott, hogy el lehessen zárni. Miután a hyrkaniaiak királya megengedte nekik az átvonulást, nagyszámú csapattal megrohanták a gyanútlan médeket, és teljesen kifosztották a népes országot..."
/FLAVIUS Bel. Jud. =Josephus Flavius:Azsidó háború. Fordította:RévayJózsef.Bp.1964. /

Szent Jeromos 77. levele, 399., a hunok 395. évi hadjáratáról a Római Birodalom keleti tartományai ellen
„Az a hír érkezett, hogy a hunok hordái törtek előre a Maeotistól özönlöttek a jeges Tanais és a durva Massageták között, ahol Nagy Sándor kapuja zárta a vad népeket a Kaukázus mögé és gyorslábú lovaikon nyargalnak ide-oda, megtöltve a világot pánikkal és vérontással. ... Ezekről a hunokról mondja Hérodotosz, hogy Dáriusz méd király idején 20 évig rabságban tartották és az egyiptomiaktól és etiópoktól éves adót szedtek. ...”
hagibal.blogspot.hu/2013/04/hun-invazio-kozel-keleten-395-ben.html, letöltve: 2017-01-12/

Herodotosz skythák-ról beszél, akiket Szt. Jeromos a hunokkal azonosít, és a hadjáratra nem Dárius, hanem a méd Cyaxares idejében (ie. 625–585) került sor.

Priszkosz Rhétor, 474 körül
„Mikor megkérdeztük, milyen úton jutna el Attila Perzsiába, Romulus azt felelte, hogy a médek országa nincs nagy távolságra Szkítiától, és a hunok számára nem ismeretlen az út. ...Ezek a hunok amint a rómaiaknak mondták, átkeltek egy sivatagos területen, majd egy folyón (Romulus úgy gondolta, hogy a Maeotison), 15 nap alatt átkeltek néhány hegységen és bevonultak Médiába. Miután végigdúlták és pusztították a vidéket, szembetalálkoztak a perzsa hadsereggel, megtöltötték fejük felett az eget nyilakkal, meghátráltak a hirtelen jött veszedelem elől és visszavonultak a hegyeken túlra.”
A szöveg kifejezetten nem említi a Kaukázust vagy Nagy Sándor kapuját, de a leírás alapján megállapítható, hogy a Kaukázuson keresztül vezető útról és a hunok 396. évi, Perzsia elleni hadjáratáról van szó.
/Horváth Gábor: Hun invázió a közel-keleten 395-ben, hun-invazio-kozel-keleten-395-ben.html, letöltve: 2017-01-12/

Szevillai Szent Izidor (556 – 636)
„…A magyarokat azelőtt hunoknak hívták, és utána – királyuk neve után – avaroknak, és ezelőtt ezek a távoli Maeotis és a jeges Tanais (Don) a masszagéták vad népe között éltek. Aztán a fürge lovaikon kitörtek a Kaukázus sziklái közül, ahol Nagy Sándor Kapui visszatartották a vad népeket. A keletet húsz évig tartották rabságban, az egyiptomiaktól és etiópoktól pedig évi adót szedtek...”/A latin Patrologia 82-ik kötet kilencedik könyv második fejezet 66. cikk./

Kép: A Kaukázus a 6. században. Ekkor alapították a Derbendnáme (11. századi arab v. perzsa krónika) szerint Kicsi Magyar és Ulu Magyar városokat és ekkor uralkodott a térségben Muageris kutigur (hun) uralkodó Malalas 6. századi bizánci krónikás szerint

Rubruk (1255):
„…Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….”
/A tatárjárás emlékezete. Szerk. Katona T. Bp. 1981. 95-100. Fordította: Györffy Gy./

Kép: A Nogaj horda (az Aranyhorda vazallus állama) térképe a XV-XVIII. században..

A honfoglalás után a keleti magyarság zöme … az uráli-kazakisztáni sztyeppéken maradt, később „behódolt a mongoloknak, és betagozódott az Aranyhorda katonai szervezetébe, a „madzsar” (magyar) etnikai név megőrzése mellett. Az ő utódaik lehetnek a kazak-magyarok és az Üzbegisztánban, Szamarkand környékéről leírt kipcsak-magyarok. [Vö.: Etnicheskij Atlas Üzbekistana, 2002 Tashkent, 59; Catherine Poujol, Dictionnaire de L’Asie Centrale, 2001 Paris, 193]” .

A magyarok nemcsak az üzbégek, hanem velük szomszédos rokonaik: a nogajok etnonomenkatúrájába is bekerültek. (Nogaj Horda, Mangyt Jurta). Erre hiteles adatok is szolgálnak. V. V. Trepavlov alapvető munkájában a Nogaj Horda történetéről megnevezi a nogaj törzsi-nemzetségi szervezeteket, ezeken belül említi a „madzsarokat” is. A magyar „el” (ulusz) elnevezése szerepel XVI-XVII. századi orosz hivatalos dokumentumokban is – „mozsar nemzetség” néven. [Trepavlov, 2002, 502.].

Fejér György (1840)
„…Isidorus, Zosimus Comes, Paulus Orosius, Blondus, Carolus Sidonius és mások szerint az a nép, amelyet régebben hunoknak és újabban magyaroknak neveznek, kezdetben ismeretlen nép volt, nevük sem volt, ismeretlenek voltak, akiket egykor (Nagy Sándor) – úgymond – a hegyek mögé zárt, utolérhetetlen vidéken tanyáztak, hirtelen felbőszülve dühödten törtek elő, (…) a gótokat és az alánokat saját lakóhelyükről elűzték, mígnem a lakóitól megfosztott Pannóniát elfoglalták…”
/ Aborigines et incunabula Magyarorum, ac gentium cognatarum populi Pontici, Pontus. Budae, 1840. 22. (Ism. Athenaeum 1842.)/

Eredeti cím: KUSHKUMBAYEV, Aybolat The Magyar (Madžar, Madiar) Ethnonym in Medieval Written Sources, Ford.: Benkő Mihály

Kép: Kelet-ázsiai fegyveresek rekonstrukciója, balról jobbra: türk, mongol, kipcsák, kazak, középen a rekonstukciót irányító tudós, Ajbolat Kushkumbajjev

A múltban létező népek (etnikumok), etnikai csoportok, törzsek, nemzetségek elnevezésének és önelnevezésének kérdése mindig is a szakemberek: történészek, etnológusok, filológusok figyelmének központjában állt. Számos olyan etnikai név van, amelynek eredetét sokféle: szociális, kulturális, etnopolitikai, etnográfiai, nyelvi és egyéb tényezőkkel, valamely etnikai egység, nyelvcsoport etnikai összetétele kialakulásának speciális vonásaival magyarázhatjuk. A történetírásban máig találkozhatunk országneveket adó etnikumok, etnikai egységek, nemzetek legváltozatosabb elnevezéseivel. Ezeknek különböző nemzetek nyelvein különféle értelmük és tartalmuk lehet. Például a középkori kipcsakokat a keleti forrásokban (arab és perzsa elbeszélő szövegekben) kyfdžaknak, az ótürk írásokban kybčaknak, a kínai krónikákban cin’čának, Oroszországban polovecnek, a bizánci és nyugati krónikákban kumannak, kunnak, palócnak, stb. nevezték. Az etnikai elnevezések témájával foglalkozó kutatók között időnként vad viták folynak arról, hogy mi volt az ősi neve ennek, vagy annak az etnikumnak, etnikai csoportnak, törzsnek, illetve nemzetségnek, van-e kapcsolat a nép egykori összetétele és neve, és annak napjainkig fennmaradt (vagy megváltozott) formája között. Valamely etnonym történelmi korokon keresztüli szilárd fennmaradása nem is annyira az etnikai elnevezés stabilitásáról adhat nekünk információt, mint amennyire a név viselői közös történeti emlékeinek fennmaradásáról, a múltjukról, egykori vezéreikről, nemzetségeiknek alapítóiról, stb..

Úgy vélem, ehhez a problematikához tartozik a középkori magyarok magyar, megyer, mogyeri önelnevezése, valamint az „onogur”-ból származó ( Hungarus, Ungarn, Hongroise, Hungarian, huniguri, hunigari, ugri, venger) elnevezései idegen nyelveken. Úgy tűnik, hogy Keleten a legkorábbi információt arab írott források adták a magyarokról. Ibn Ruszta a 903 körül, vagy kissé később írott művében „al-Madžgarija” (al-Maggariya) néven említi őket. Ebben a névben, ha elvesszük belőle az „al ”határozott névelőt és az „iya” képzőt, felismerhető a mai „magyar” népnév. Al-Bekri „Kitab al-maszalik va-l-mamalik” című művében leírja a madžarok országát (Maggariya, „al-Madžarija, vagy bilad al-Maggariya). A X–XI. századi perzsa írók is szólnak a madžarokról (magyarokról). A „Hudud al-alam” (anonim perzsa mű) közlést ad „Maggari” országáról, amely Nyugaton terül el. Al-Gardizinél (Zajn al-akbar, XI. sz.) szintén „Maggarinak (vagy többes számban Maggariyannak) nevezik a magyarokat. A „Nuhbat al-dahr fi adzsa ib al-barr va-l-bahr” című arab műben a „magyar” etnonym „magar” formában jelenik meg. A késő-középkori és modern orosz írott forrásokban, a következő formákban figyelhető meg ez az etnonym: Madžar/Magar –Možar, Mažar [Levickij, 1978, 56–60].

Egy forradalom előtti orosz szerző, d. A. Hvolszon rendszerezte a koraközépkori magyarokról szóló információkat. Olyan hipotézist állított fel, amely szerint a Magyar (Madžar) és Baskír (Basghard) etnonymek közös gyökérrel rendelkeznek. Úgy véli, hogy „baskír” etnomym eredeti formája „Badžghard” volt, amely így fejlődött a továbbiak során:

Bashgard – Badžgar

Bashkard – Modžgar

Bashkart – Madžgar

Bashkert – Madžar

Bashkirt – Magyar

Baskír. [Hvolszon 1869, 114.]

Nem teljesen érthető, hogy az idézett rekonstrukcióban a „B” betűből miképpen lett „M”. Hvolszon ötletét mindenfelé átvették és ismételték, így az egyik tudományos munkából a másikba vándorló elképzeléssé vált. A középkori magyarok és a baskírok etnikai rokonságával kapcsolatban elfogadom Hvolszon érveit. Azonban ki kell jelentenem, hogy a „Magyar” és „Baskír” etnikai nevek között nincs nyelvi kapcsolat. A két elnevezés különböző gondolatokat rejt, így különböző a jelentésük is.

246. G. Kuzejev – Lotz kutatásaira hivatkozva –[1956, 679 sk.] – három szóra hívja fel a figyelmet a „Magyar” szó családjából. 1) mogyer – a magyarok országa; 2) magyar – a magyarok vezérének személyneve; és 3) megyer, az etnonym. Emellett a mod szótag, a szó töve, a magyar nép országára utal, míg a med szótag azon törzs nevének (Magyar) az alapja, amely törzs az egész magyarság etnikai önelnevezését adta. [http:// shejere.narod ru/kuzeev]. A híres filológus, V. V. Napolszkij úgy véli, hogy a magyarok önelnevezése, a magyar < mažar amely azonos a „megyer <*mežer ősmagyar törzsnévvel, a *mancar /menc-r szóból, az ősmagyarok önelnevezéséből származik. Az első szótag ugor, legalább is az eredetére nézve. (Vö. az osztják etnikai neveket: mans /déli/, mansci /északi/, man si /keleti/, mant /északi/; mos /az obi ugorok egyik frátriájának az önelnevezése/). A manc-ar menc-r* szavak második szótagja török eredetű: *ar – „férj, férfi” [Napolski, 2002, 246.]. Véleményem szerint ennek a nagyon fontos álláspontnak alapvető jelentősége van. Ugyanis helyesen mutat rá a magyarok önelnevezésének vegyes jellegére, és utal ennek az etnikai csoportnak, – amelynek voltak ugor és török összetevői már etnogenezisének korai időszakában is – a bonyolult szerkezetére.

Napolszkij tudományos álláspontja ismét megerősíti azokat a korábbi megalapozott véleményeit az etnológusoknak és néprajzosoknak, amelyek szerint sehol, de különösen az eurázsiai sztyeppéken nem léteztek mindössze egy etnikai összetevőből álló etnikai csoportok, (más szavakkal: tiszta etnikai csoportok), sem a középkorban, sem a korábbi történeti korszakokban. Az eurázsiai népek számára gyakorlatilag lehetetlen volt megőrizni „etnikai tisztaságukat” a nomád élet túlnyomó szerepének feltételei között azon népek körében, amelyek ezeken, a végtelen területeken éltek, és sokrétű kapcsolatokat tartottak fenn egymással, elsősorban etnikai szempontból nézve. A hasonló etnikai folyamatokat, egy-egy etnikai csoport kialakulását lehetetlen egyvonalú fejlődési irányként vizsgálni. Kétségtelen, hogy a gyakorlati etnikai kutatások komplikáltabb folyamatokat mutathatnak ki a tiszta etnikai csoportok létezésének sémájánál és koncepciójánál, amelyet olyan kutatók alakítottak ki, akiket néha túlságosan is befolyásolnak saját hipotézisek és szerkezeti elképzeléseik, „logikai következtetéseik”. Ráadásul, ezek a kutatók a végsőkig ragaszkodnak ahhoz, hogy más kutatók nézeteit egyáltalán ne ismerjék el. Lehet, hogy olyan eretnek gondolatokat vetettem itt papírra, amelyeket első látásra nehéz elfogadni. Véleményem szerint az „etnikum” XX. századi etnológia által kidolgozott fogalma a régebbi és modern történelmi korok nomád etnikai-politikai egységeiről, aligha fogadható el teljes egészében, bár ma még túlnyomó szerepet játszik az etnográfiai és egyéb szakirodalomban. Még napjainkban sincs olyan pontos meghatározása az „etnikum” fogalmának, amely minden tudóst kielégítene, különösen, ha azokról a kutatókról van szó, akik etnikai kérdésekkel (etnogenezisekre vonatkozó problémákkal) szakszerűen és céltudatosan foglalkoznak.

A vélemények többsége szerint az ősmagyarok nagyjából a IX. század közepén hagyták el „genetikai fészküket” és a rokon keleti népeket. A magyarok keleti őshazájának kérdése már a XIX. század második felétől kezdve vitatott. A tudósok körében számos hipotézis, álláspont merült fel, és merül fel vele kapcsolatban, napjainkban is. Ha valamennyiről szólnék, messze túllépném cikkem kereteit. Szükség lenne speciális, egyedül ezzel a kérdéssel foglalkozó kutatásra. Jó hír a számomra, hogy az utóbbi időben ilyen jellegű kutatásokba kezdtek éppen a magyar kutatók [Lásd például: Gyóni Gábor, 2007]. Egy tény kétségtelen: a magyarok a Kárpát-medencébe Kelet felől érkeztek. Bíborban született Constantin bizánci császár egyike volt az elsőknek azok közül, akik hírt adtak a magyarok Kelet-Európába érkezéséről, „De Administrando Imperio” című munkájában tett feljegyzéseiben. A császár „Turk” etnikai névvel említette művében a magyarokat. Azonban megemlíti azt is, hogy korábban „Savarto asphaloi” (szavírok, szabírok, szabarok) volt a nevük. A besenyők ellen vívott vesztes háborújuk során a magyarok kétfelé váltak: keleti és nyugati magyarokra. „Az egyik rész keletnek ment lakni, a perzsa részek felé, és ezeket a mai napig a turkok régi nevén Savartoaszfaloi-nak nevezik. A másik rész pedig nyugot felé ment lakni…” [Bíborban született Constantin császár, De Administrando Imperio. 38. fejezet. In: A magyar honfoglalás kútfői, Budapest 1900, 121.] Nagyon valószínű, hogy a bizánci szerző nemcsak eltorzította a magyarok etnikai nevét, de rosszul is értelmezte azt. Azonban, mégis, nagyon fontos információt kaptunk tőle: a magyarok egy része valahol Keleten maradt. Azok az események, amelyek kapcsolatban állnak a valamikor egységes magyar nép kétfelé szakadásával, nem Kelet-Európában, a Fekete-tenger mellékének északi sztyeppéin mentek végbe, hanem valahol távolabbra Keleten. Könnyen lehetséges, hogy a kettéválás folyamata hosszabb időt vett igénybe, mint ahogy azt a kutatók többsége véli. Elképzelhető, hogy ez az eseménysorozat megkezdődött már a Volga és Ural-folyók között, és eltartott néhány évtizedig. A magyarok egyik ága Nyugat felé távozott. Vándorútjuk során egyre távolabb kerültek keleti testvéreiktől, és egyre kevésbé tartották velük a kapcsolatot. Semmi kétség azzal kapcsolatban, hogy a keleti magyarok létezése a Volga-folyó és az Urál-hegység között történelmi tény volt. A XI–XIII. századok során arab és perzsa szerzők egyaránt hírt adnak a keleti és nyugati magyarokról. (A magyarok önelnevezése és országneve: „Maggari”, „al-Maggariya”, „bilad Basgird wa Magar”; „al Magar”: városnév az Északi Kaukázusban).

A keleti magyar nép és országa nagy valószínűséggel önállóan létezett a Volga-Ural régióban, délkeletre Volgai Bulgáriától, egészen a mongol hódításig. Azonban azt nehéz megmondani, hogy valóban volt-e államuk az adott korszakban. A „Mongolok titkos Története” (1240) szerzője a könyv 262&-ában beszél országukról. Ez a paragrafus azokról az eseményekről szól, amikor a nagy mongol hadvezér, Szubotáj Bagatur Nyugat felé (a szövegben: észak felé) vonult csapataival, és 11 nemzetet és országot hódoltatott: „Kanlin, Kibcsaut, Bachžigit, Orosut, Machžarat, Asut, Sasut, Serkesut, Keshimir, Bolar, Raral (Lalat).” A mongol hadsereg bővizű folyókon kelt át: az Idil és Ajakh folyókon. (A Volga- és Ural folyók). Az idézetből világos, hogy a keleti magyarok országának mongol neve „Machžarat” volt (a „Machžar” etnonym a többes számot jelző „at” végződéssel). Tehát az adott információ éppen a keleti magyar népről és annak országáról szól. Egyes régóta meglévő elméletek szerint Pannóniát (Magyarországot) jelölték ott ezzel a névvel. Azonban az 1229-1232-es hadjárat során a Volga-Urál régióban megjelent mongol hadsereg feladatai között nem szerepelt a Magyar Királyság meghódítása, többek között már csak azért sem, mert a Kárpát-medence nagyon messze terült el a Volga-régiótól. Szubotáj elsődleges feladata akkor a volgai helyi népek: a kipcsakok, bolgárok, magyarok, szakszinok, baskírok, stb. leigázása volt. A Mongolok titkos Történetének egy másik paragrafusa arról szól, hogy a mongol hadseregnek kemény harcot kellett vívnia ezek ellen az országok ellen: „(Mivelhogy) Szubotáj Bagatur kemény ellenállásba ütközött azoknak az országoknak a részéről, amelyeket meg kellett hódítania, különösen Kanlin, Kibcsaut, Bachžigit, Orosut, Asut, Sesut, Machžar, stb. részről”. [Kozin 1941, &262, 270]. Nem szabad, hogy megzavarjon minket a Volgától távol fekvő nyugati területek (például: Kijev) említése a Mongolok Titkos Történetében. A hősi elbeszélés művészi stílusban íródott, és a mongolok valamennyi hőstettéről be kívánt számolni. Ezért említi egyetlen összefüggésben valamennyi meghódított nemzetet. A fent idézett szöveg megerősíti az Abu-L-Gazi munkájából kapott információt „a Madžarok és Baskurdok” földjeinek meghódításáról.

Julianus barát szintén a magyarok szívós ellenállásáról értesít bennünket a mongolokkal szemben. A magyar származású dominikánus szerzetes 1235–1238 között kétszer is ellátogatott a keleti magyarokhoz. Julianust azzal a feladattal küldték keletre, hogy találja meg a keleti magyarokat, a Kárpát-medencei Magyar Királyságban élő nép rokonait. Ez az önfeláldozó ember hosszú útja során nagy szükséget szenvedett, éhség és szomjúság gyötörte, eltemette kísérőit, azonban végül megtalálta azokat, akiket oly elszántan keresett. Találkozott egy magyar nővel Volgai Bulgáriában. Ez az ország a magyarok országától keletre, vagy délkeletre terült el. Az asszony megmutatta Julianus barátnak a szülőföldje felé vezető utat. A következőket olvashatjuk a vonatkozó írott forrásban:

„Azon ország egyik nagy városában, mely – mint mondják, ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar asszonyra akadt, akit éppen arról a földről adtak férjhez erre a tájra, amelyet ő keresett. Ez az (asszony) megmagyarázta a barátnak, milyen úton kell mennie, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre kétség nélkül megtalálja azokat a magyarokat (is), akiket keres. Ez így is történt.

Megtalálta őket a Nagy Etil folyó mellett… [De facto Ungariae Magne. In: Bendeffy László, Az ismeretlen Julianus.Budapest, 1936, 32. sk.]. Tehát a jelentés szövegéből arról értesülhetünk, hogy Julianus barátnak már nem kellett hosszú utat megtennie a keleti magyarok lakóhelyéig. (Elképzelhető, hogy az Atil-folyó alatt ebben az esetben nem a Volgát kell érteni, hanem valamelyik mellékfolyóját, feltehetőleg a Bjelaját.) Világosan kiderül a szövegből, hogy a keleti magyarok országa az Edil (Atil, Itil, vagyis a Volga) folyó bal partján terült el. Az útbaigazítást követve Julianus barát valóban megtalálta nagy messziségben élő rokonait, akikkel meg tudta érttetni magát magyar nyelven. Találkozása a keleti magyarokkal igazolta reményeit. Ahogy a hivatkozott forrásban írja: „Mikor azok meglátták, és megértették, hogy keresztény magyar, nagyon örültek megérkezésének; körülvezették házanként és falvanként, és hévvel tudakozódtak keresztény véreik királyságáról és országáról. És bármit akart nekik elmondani hitükről vagy egyébről, nagyon szorgalmasan hallgatták őt, mivel a nyelvük teljességgel magyar volt, és megértették őt, és ő is azokat.

Pogányok. Istenről semmi fogalmuk nincs, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vadállatok. Földet nem művelnek, ló-, farkas-, és efféle húst esznek, lótejet és vért isznak. Lóban, fegyverben bővelkednek s a hadakozásban nagyon vitézek.

A régiek hagyományaiból tudják, hogy a magyarok tőlük származnak, de hogy (most) hol laknak, azt nem tudták.

A tatár nemzet szomszédos velük. Mikor ezek a tatárok hadakoztak velük, nem tudták leverni őket az ütközetben, sőt az első csatában (a magyarok) verték meg azokat. Ezért is szövetséges társaikká választották őket, és így együtt tizenöt országot egészen elpusztítottak”. [Bendeffy L., id. m., 33.] Mindez megerősíti a mongol forrásból idézett információt, amely szerint a keleti magyarok kemény ellenállást tanúsítottak a mongol hódítókkal szemben, és első támadásuk alkalmával nem váltak alattvalóikká. A keleti magyarok Julianus által leírt életmódja igazi nomádnak mutatja be őket. Ahogy kiderül az elbeszélésből, „lóhúst ettek és lótejet (kumiszt) ittak”. A következő itt a legfontosabb információ: a keleti magyarok nem műveltek földet, vagyis nem voltak földművelők, és jól el voltak látva lovakkal, fegyverekkel. Amikor 1238 után mongol uralom alá kerültek, besorolták őket a mongol tizedes hadiszervezetbe, és attól kezdve a sztyeppe új urainak szövetségeseként aktívan részt vettek a szomszédos államok és népek ellen vívott háborúkban. A híres és hiteles szerző, Rasid-ed-Din, amikor leírja a Dzsucsidák, Dzsingisz kán legidősebb fia leszármazottai birodalmának, az úgynevezett Arany Hordának a katonai erejét, beszámol arról, hogy a magyarok részt vettek a mongolok hadjárataiban. A perzsa történetíró kiemeli a következőket: Toktaj és Bajan kánok hadseregének nagy része (XIII. sz. vége – XIV. sz. eleje) magába foglalja annak a négyezernek (négyezer mongolnak – A. K.) a leszármazottait, de új orosz, cserkesz, kipcsak, madžar és más egységek soroltattak hozzájuk az utóbbi időben”. [Rasid-ed-Din 1952, 275.] Közismert, hogy Tokta egyike volt az Arany horda nagykánjainak (1291–1312), Bajan kán pedig, aki Dzsucsi kán legidősebb fiának Ordának (Ichennek) a leszármazottja volt, a mai Kazahsztán területén uralkodott, és fővezére, vagy egyik vezetője volt a Kék Hordának, az Aranyhorda keleti szárnyának.

A mongolok, miután meghódították Dest-i-Kipcsak területét és Eurázsia Kelet-Európára eső területének nagy részét, új alattvalóikat az uluszok és szárnyak katonai rendszere alapján osztották szét. Valamennyi harcképes embert (többnyire a férfiakat) beosztották az általuk használt tizedes hadirendbe, azért, hogy azok teljesíthessék kötelező katonai szolgálatukat. Ez a hadiszervezet hosszú ideig fennmaradt és radikálisan megváltoztatta az etnikai-politikai helyzetet a meghódított régiókban. Az alávetett népességet szétszórták, újra és újra felosztották, oda-vissza költöztették keletről nyugatra, délről északra. Háború esetén nomádok, földművelők egyaránt kötelesek voltak uluszuk vezetőjét követni, bármely irányba. A keleti magyar népesség eltörökösödése a mongol korszakban kezdődött (vagy fejeződött éppen be). Közismert, hogy a Dzsucsi Ulusz lakosságának többsége azokból a török nyelvű népekből állt, amelyek részben Dest-i-Kipcsak őslakosai voltak, vagy a mongolokkal érkeztek Keletről, Belső- és Közép-Ázsiából. A mongolok maguk –ahogy ez kiderül az írott forrásokból – gyorsan asszimilálódtak a helyi etnikai közeghez, de megőrizték törzsi és nemzetségi etnikai neveiket. Nem okozhat nagy meglepetést az Aranyhorda nomád népességének sokrétűsége, hiszen azt megerősítik az utóbbi időkben felfedezett régészeti leletek és az antropológiai adatok is. Az Arany horda „etnikai kohója” a következőképpen működött: Miután a behódoltak bekerültek a mongol tizedes hadirendbe, a helyi lakosság és az újonnan érkezettek többé-kevésbé egységessé váltak. A különféle törzsi-nemzetségi csoportokból „egybeolvadt” összetevők új etnikai egységeket alkottak, vagy pedig a legerősebb nemzetségek önelnevezése alatt koncentrálódtak. Az ilyen nemzetségek nem voltak vérrokonok a nemzetiségi makro-hierarchia magasabb és középső fokain. Azonban a közös genealógiai fán látszólagos rokonság egyesítette őket. Az itt tárgyalt tényeket igazolják a feltételesen magasabb hierarchikus kapcsolatba lépett nemzetségek közös „sadžrái, sezseréi” (genealógiai táblázatai). Ha az etnikai-politikai piramis alacsonyabb szintjeit nézzük, láthatjuk, hogy azok a családok vagy csoportok, amelyek szoros rokonságban voltak egymással, megőrizhették önelnevezésüket, és patriarchális vonalon továbbvihették korábbi kapcsolataikat is.

Mi történt azokkal a keleti magyarokkal a mongolkorban, akiket akkor már sok száz éve „madžarnak” neveztek? Lehetséges vajon, hogy eltűntek volna, illetve teljes mértékben asszimilálódtak volna Dest-i-Kipcsak sztyeppéinek „török néptengeréhez?” Természetesen egy részük szétszóródhatott a kipcsak nyelven beszélő nomádok között, és valóban asszimilálódhatott hozzájuk. Az is igaz, hogy a kipcsak törzseknek azt a részét, amely makacs ellenállást tanúsított a mongolokkal szemben, a hódítók fizikailag megsemmisítették. Más etnikai csoportok asszimilálódtak az új nemzetségekhez és törzsekhez, és elveszítették korábbi önelnevezésüket. Megint mások azonban, bekerültek a mongol katonai rendszerbe, és megőrizhették korábbi etnikai nevüket. Úgy tűnik, hogy a Nagy Sztyeppén szétszórt, magyarokkal ez a harmadik forgatókönyv zajlott le. Rasid-ed-Din fentebb idézett szövege megerősíti azt a feltételezést, hogy mongol hercegek és katonai vezetők között felosztott magyar egységek (természetesen nemzetségek) más nomád törzsekkel együtt élték nomád életüket egyes területeken, és az ulus vezetője katonai erejének részévé váltak. Mindezt bizonyítja a Dzsucsi ulusz etnikai (törzsi-nemzetségi) összetétele a XIV–XV. századok során. A hírneves kazak kutató, T. I. Szultanov több mint 60 ottani nemzetség listáját mutatja be. A felsorolásban a madžarok is szerepelnek. [Sultanov 1982, 8; Istorija Kazakhstana, 2001, 255; Isakov, 2004, 34.] Dest-i-Kipcsak törzseinek listája az 1430–1460 közötti évekből ismert Maszud B. Oszman Kuhisztani munkáiból, valamint a 92 üzbég törzs listájából, az „Ilatija”-ból, a később, a XIX. században készült „Tuftat at-tavarih i khani” alapján. A „Madžar” etnonym egyértelműen rögzítve van ezen a listán, amelyen, és ez talán még fontosabb, a „Basgyrd” népnév is szerepel. A neves etnográfus, S. M. Abramson által rögzített lista kiegészítéseként tudomást szerzünk az üzbégek „Madžar” nemzetségének létezéséről is [Madžmu at tavarih, 2002, 232 sk.]. Ez a nemzetség a Sejbanida kánok, Abu-l-Hair kánnak és utódainak alattvalója volt. A „Tavarih-i-Guzida-ij Nuszrat-Náméban” egy ádáz csata leírása is szerepel. A csata csúcspontján „Saikh Mazid bagatur a madžar omakból (törzsből) két nyílvesszővel is eltalálta magát Burunduk kánt.” [Materialy, 1969, 22]. A Madžar törzselnevezést említik a közép-ázsiai Sejbnidák dinasztikus történetében, a „Nuszrat Náméban”, vagyis a „Győzelmek Könyvében” is. Egy másik közép-ázsiai szerző, Hafiz-I Tanys a török-mongol törzsek felsorolásakor szintén említi a Madžar törzset. Mahmud Ibn Vali többször is szólt a Madžarokról „Bahr al asrar fi manakib al-ahijar” című művében.

A kazak regős (írott és improvizációs) irodalomnak egy korai időkre keltezett költeménye váratlan megerősítését adta ezeknek a fent idézett történeti adatoknak, amelyek világosan mutatják, hogy a keleti magyar etnikai csoport fennmaradt és tovább létezett Dest-i-Kipcsak sztyeppéin az Arany Horda későbbi időszakaiban (XIV–XV. századok) is. Az „Er-Soban” (Soban Batir) című vers elmondja, hogy a kazak Salkiiz-zirau (1465–1560) értesült Er-Soban betöréséről az Észak-Kaukázusba a Volga-Urál régióból, az Arany Horda területéről. A behatolás során Er-Soban 200 lovat hajtott el a kabard régióban élő Bigazü méneséből. A kabard nagyúr, üldözőbe vette a lótolvajokat. Az üldözés során Er-Soban verses beszédben sorolta fel katonai egységének legkiválóbb harcosait. Több más mellett, a következőkről szól:

”Van még egy vitéz, Kojan, aki csak a harcban él,

Zászlaját szilárdan tartja kezében lovasaink élén,

Ha ellenséggel ütközünk, ő mindig első a harcban,

Mivel e merész vitéz a hős Madžar nemből való.”

A kabard Bigazü ettől a fenyegetéstől annyira megrettent, hogy úgy döntött: azonnal visszatér szülőföldjére, mert világossá vált számára, hogy ilyen félelmetes ellenfelekkel szemben végzetes lenne harcba szállnia. [Poety, 1993, 50].

Ahogy látjuk, a költeményben „Kojan vitézről van szó, a hős Madžar nemből”. Szeretném az olvasó figyelmét erre a versszakra irányítani. Itt a kérdéses név éppen „Madžar” formában jelenik meg. Így bizonyítottnak tekinthetjük, hogy ez volt a „Magyar” etnonym korai formája a török nyelvekben, így a kazak nyelvben is.

A Madžar név nemcsak az üzbég, hanem a nogaj etnikai nomenklatúrában (Nogaj Horda) is megjelent. V. V. Trepavlov alapvető kutatásait összegző művében felsorolja a nogaj törzsi-nemzetségi közösségeket, közöttük a „Madžar” törzset is. Továbbá, ír ezeknek a törzseknek az elnevezéseiről a XVI–XVII. századi orosz dokumentumokban, amelyekben említésre kerül a Možarskoje r.” is. Ebben az esetben az „r” betű az orosz „rod” szó kezdőbetűje. Ennek a szónak a jelentése: „nemzetség” [Trepavlov, 2002, 502]. Z. Ja. Bojarsinova kutatásaiból ismert, hogy a kazakok Középső Hordájában a kipcsak törzs legnagyobb ága a kara-kipcsak ág volt, amely a Torgaj-fennsíktől az Isim és Irtis folyókig terjedő végtelen sztyeppéken élt. A kara-kipcsakoknak jelentős befolyása volt Nyugat-Szibéria szomszédos törzseire is. Bojarsinova a kara-kipcsakok más etnikai csoportjai között a „Madžar (Magyar) kipcsakokat” is említi. (A szerző „Madžar/Magyar Kipcsak kifejezését szándékosan idéztem szó szerint. A. K.) [Bojarshinova 1960, 75; Istorija Kazakhstana, 1997, 154.]. A kazak törzsi nemzetségi szerkezet későbbi leírásai, különösen a kiemelkedő jelentőségű orosz etnográfus, N. A. Arisztov feljegyzései bizonyítják, hogy a „мадiар” etnikai csoport valóban létezett a kipcsakok között az Orosz Birodalom Sztyeppei Kormányzóságában, az Akmolai Régióban [Aristov, 1896, 379.]. Lehet, hogy éppen a XVIII–XIX. századok fordulója táján történt, hogy a „Madžar” etnonym helyet adott a „Madiar, illetve „Magyar” változatainak. Ez a változás a török nyelvekben, ahol a „,dž” illetve „ž” betűk minden további nélkül változhatnak „j”-re, vagy „i”-re és viszont, könnyen megmagyarázható. A fenti a tudósítások a kazak sztyeppék magyarjairól, összehasonlíthatók F. Scserbinának a XX. század elején a kazak sztyeppei régiók kutatására szervezett expedíciójának eredményeivel. A 11. kötetből (Omszk Régió) értesülünk arról, hogy a „4” adminisztratív aulban (településen) kizárólag magyarok éltek. Az első kazak történészek egyike, M. Tynyspajev komoly erőfeszítést szentelt a kazak nemzetségek genealógiai táblázatainak kidolgozására. Táblázataiból arról értesülhetünk, hogy a „madijarok” a következőképpen kapcsolódtak be a kipcsakok törzsi-nemzetségi hierarchiájába: Bultun – Orys1 – Madiar. Tynyspajev azt is hangsúlyozza, hogy vannak madiarok a Tokal-argünök Zsogaly-sekty nemzetségében is [Tynyspajev 1925, 69, 70.]. A magyarok, pontosabban madiarok észlelései az argün és kipcsak területeken és közegben megerősítést nyertek a Kazah Tudományos Akadémia Történeti, Néprajzi és Régészeti Intézetének a XX. század 50–60-as éveiben szervezett speciális néprajzi expedícióinak során is [Mukanov, 1974, 58, 186 sk.].

Azok, akikből napjainkra a kazak-madžarok (madijarok) lettek, viszonylag későn egyesültek a kazak néppel. Mindenekelőtt többé-kevésbé egységesen, egy tömbben, a nogaj és üzbég etno-politikai egységekhez csatlakoztak a XV–XVII. századokban. Kazak-magyar nemzetségek között fennmaradt legendák, mesék szólnak a kazak sztyeppékre érkezésükről déli-délkeleti irányból, még abban az időben, amikor a Sejbanidák oldalán harcoltak. Ez az adat nem zárja ki, hogy érkezhettek egyes csoportjaik nyugati irányból is.

A fentebb leírt adatokat összegezve, megállapíthatjuk, hogy a középkori szerzők korábbi szövegeiben a „Madžar”, „Mažar”, „Machžar”, a magyarokra vonatkoztatható etnonymek szerepelnek egészen az újkorig (XVIII. sz.).A „madiar”, madijar” formák később jelennek meg a kazak nyelvben. Ez utóbbi etnikai nevek változatai az üzbégek között napjainkig fennmaradt „madžar” etnikai névnek. A „Madžar” etnonym, illetve toponym fennmaradását a nogaj, kazak, üzbég területeken, a Krím félszigeten, vagy az Észak-Kaukázus népei között nem magyarázhatjuk meg egyszerű véletlennel. Ugyanez a jelenség figyelhető meg Eurázsia török népeinek etno-nomenklatúrájában más etnonymek esetében is. A kipcsak, argün, najman, kirej/it/, kongürat stb. etnonymek úgyszintén mindenütt léteznek a fentebb felsorolt ázsiai és kelet-európai népek körében. A Magyarországra került kunok, kumánok, polovecek XIII. századi története különösen érdekes és tanulságos ebből a szempontból. Ők sokáig megőrizték eredeti nyelvüket, és kunnak”, palócnak” nevezték őket magyarul.

Még egy megjegyzést tennék: a keleti magyarok nem vesztették el önelnevezésüket, és nem is „tűntek el”, napjaink egyes kutatóinak elképzelése ellenére sem. Az adott kérdésekre csak az utóbbi időben figyeltünk fel, amikor is alaposan és részletesen tanulmányozni kezdtük a még ma is sok rejtélyt, sötét, feltáratlan részletet is tartalmazó történelmünk etnogenetikai, antropológiai és etnokultúrális problémáit. Véleményem szerint folytatni kell ennek a nagyon érdekes és átfogó problémának a kutatását. Sajnos, a magyar kollegák csak nagyon keveset tudnak erről a kérdésről. Azonban, szeretném felhívni a figyelmet a következőkre: Egyre több régészeti adat mutat arra, hogy nemcsak ősmagyar (ahogy gyakrabban említik: ugor) emlékek maradtak fenn Észak- és Nyugati-Kazakisztán területein, hanem olyan régészeti emlékek is, amelyek a magyar kultúra gazdag elemeinek jelenlétére mutatnak sztyeppéinken a korai középkorban. Ezek az elemek alapvető összetevői a Nagy Sztyeppe sokszínű nomád civilizációjának.

IRODALOM

Абуль-Гази-Багадур-хан. Родословное древо тюрков. М., - Ташкент - Бишкек, 1996.

A magyar honfoglalás kútfői, Budapest 1900, 121.

Аристов Н.А. Заметки об этническом составе тюркских племен и народностей и сведения об их численности // Журнал «Живая старина». Отделение этнографии. Вып. III и IV.   СПб., 1896.

Ахмедов Б.А. Историко-географическая литература Средней Азии XVI-XVIII  вв.: (Письменные памятники). Ташкент: Фан, 1985.

Bendeffy László, Az ismeretlen Julianus.

Бояршинова З.Я. Население Западной Сибири до начала русской колонизации Томск., 1971.

Габор Д. Протовенгры на Урале в первом тясячелетии нашей эры в российской и венгерской историографии. Автореф. дисс. … к.и.н. Екатеринбург, 2007.

История Казахстана (с древнейших времен до наших дней).  В пяти томах. Т. 2.  – Алматы: «Атамура», 1997.

История Казахстана и Центральной Азии: Учеб. пособие/ Абусеитова М.Х. и др. – Алматы: Дайк-Пресс, 2001.

Исхаков Д.М. Тюрко-татарские государства XV-XVI вв. Казань: Институт истории им. Ш. Марджани АН РТ, 2004.

Кляшторный С.Г., Султанов Т.И. Казахстан: летопись трех тысячелетий. Алма-Ата, 1992.

Козин С.А. Сокровенное сказание монголов. М. – Л.: Изд-во АН СССР, 1941.

Константин Багрянородный. Об управлении империей. Текст, перевод, комментарии. Изд. второе, исправ. Под ред. Г.Г. Литаврина и А.П. Новосельцева. – М.: Наука, 1991.

Кузеев Р.Г. Происхождение  башкирского народа // http://shejere.narod.ru/kuzeev.htm#_О_ПРОИСХОЖДЕНИИ_И_ИСТОРИИ%20РАССЕЛЕНИ#

Левицкий Т. «Мадьяры» у средневековых арабских и персидских географов // Восточная Европа в древности и средневековье (сборник статей) М.: Наука, 1978.

Маджму ат-Таварих // Материалы по истории кыргызов и Кыргызстана. Бишкек, 2002. 2-е изд.

Материалы по истории казахских ханств XV-XVIII веков (извлечения из персидских и тюркских сочинений). Алма-Ата: Наука, 1969.

Материалы по киргизскому землепользованию собранные и разработанные экспедицией по исследованию степных областей. Акмолинская область. Омский уезд. Т.XI. Омск., 1902.

Муканов М.С. Этнический состав и расселение казахов Среднего жуза.  Алма-Ата: Наука КазССР, 1974.

Напольских В.В. Баскарт, или Великая Венгрия // Христианский мир и «Великая Монгольская империя». Мат-лы францискианской миссии 1245 года. Крит. текст, пер. с лат. «Истории Тартар» брата Ц. де Бридиа С.В. Аксенова и А.Г. Юрченко. Экспоз., исслед. и указ. А.Г. Юрченко. СПб.: Евразия, 2002.

Поэты пяти веков. Казахская поэзия XV – начала ХХ в. Вст. ст., сост., биогр., спр. и прим. М.М. Магауина. Пер. с каз. Алма-Ата: Жазушы, 1993.

Рашид-ад-Дин. Сборник летописей. Пер. с пер. О.И. Смирновой.  Прим. Б.И. Панкратова и О.И. Смирновой Ред. проф. А.А. Семенова М.-Л: Изд-во АН СССР, 1952. Т.1. Книга 2.

Султанов Т.Н. Кочевые племена Приаралья в XV - XVII вв. (вопросы этнической и социальной истории). - М.: Наука, 1982.

Трепавлов В.В. История Ногайской Орды. М.: Изд-я фирма «Восточная литература» РАН, 2002.

Тынышпаев М. Материалы к истории киргиз-казахского народа. Ташкент, 1925.

Хвольсон Д.А. Известия о хозарах, буртасах, болгарах, мадьярах, сла­вянах и руссах Абу-Али Ахмеда бен-Омар ибн-Даста. СПб., 1869.

Lábjegyzetek:

1  Az „urusz” szó a „russzkij” fonetikus változata. Ez a forma könnyen megmagyarázható. A török nyelvektől idegen az „r” betű szókezdő betűkénti használata. Így a „russzkij” szó akcentust kapott, és „urus, orus, orys” formában jelent meg. Az írott forrásokban találkozhatunk az „arus, ars” változattal is, a második változatot feltehetőleg „arys”-nak ejtették. Az „Urus” név meglehetősen elterjedt volt a török nemesek és Dzsingisz kán leszármazottai között, legalább a XII. századtól kezdve. Napjaink kutatóinak értelmezése szerint az Urus nevet általában szőke gyerekek kapták. [Sultanov. Vö.: Kazakhstan: Letopis’ trekh tysijachletij. 1992, 198.].

Kép: A kazak értelmező szótár MAGYAR, MAZSAR szócikke, [Kazak: 1999. 447. o.]

A kritikát, mint mûfajt nagyon nagyra értékelem. Bonyolult és felelõs munka a kritikus tevékenysége, hiszen írásában mérlegelnie kell egy-egy mû érdemeit és hibáit. Alaposnak, pontosnak, és meggyõzõnek kell lennie, csúsztatások és manipulációk nélkül. Sajnálatos módon, az én könyvem esetében a kritikus tökéletes tájékozatlanságát tapasztaltam a közép-ázsiai, és ezen belül a kazak történelem és historiográfia kérdéseiben. Mûvemet csak felületesen olvasta el. Mindebbõl származó tárgyi tévedései nem zavarják meg abban, hogy kérlelhetetlenül szigorú legyen. Gere Zsolt cikkének durvább hibái közül kénytelen vagyok néhányat kiigazítani, ha másért nem, azért, hogy a kritikájának félrevezetõ jellegét ellensúlyozzam.

1) Szembeszökõ, hogy a kritikus korábbi, a témában megjelent tudományos cikkeket, könyveket [Pl.: „Julianus nyomdokain Ázsiában”, Budapest, 2001; „A Torgaji Madiarok”, Budapest, 2003; Babakumar Khinayat: „A Keleti magyarság írott emlékeibõl”, Budapest, 2007.] nem olvasta, sõt, azok még csak a kezében sem voltak. Ha nem így lenne, nem szerepelne kritikájában a következõ, kissé faramuci állítás: „Benkõ Mihály azért ment 2003-2006 között két alkalommal is Északnyugat-Kazakisztánba és Nyugat-Szibériába kipcsak-magyarokat keresni, mert Tóth Tibor antropológus 1968-ban állítólagos kipcsak-magyarok között végzett volna antropológiai méréseket Közép-Ázsia délnyugati részén, Üzbegisztánban”. (A két terület több ezer kilométernyire esik egymástól) [A nyugat-szibériai magyar-kipcsak expedíciók valóságos elõzményeirõl lásd: „A keleti magyarság írott emlékeirõl”, Budapest, 2007, 65 sk.; és a „Magyar kipcsakok”, 2008 Budapest, 27. oldal vonatkozó szövegeit!].

Tóth Tibor 1965-ös útja nyomán a Torgaj-vidéki argün-magyarokhoz vezetett expedíciót (2002-ben) a Kazak Akadémia Keletkutató Intézete támogatta és segítette.

Ellentétben Gere Zsolt állításával – Tóth Tibor 1965-ös torgaji útjáról, és a többi keleti magyarról, akikkel a magyar kutatók közül õ találkozott elõször az utóbbi évszázadok során –, számos jelentõs tudományos publikáció jelent meg Magyarországon és külföldön is.
Szó sincs tehát arról, hogy a neves antropológus „hipotézisét tanulmány formájában ki sem fejtette”.
A „visszhangtalanság”, valamint az, hogy „a történész szakma elutasította”, nem az õ lelkén szárad.
Tóth Tibornak a „közép-ázsiai õsmagyar relictum” kérdésérõl írt legfontosabb munkájának adatait a magát komolyan vevõ kritikus fellelheti többek között a fentebb hivatkozott korábbi könyvek jegyzeteiben is.

2) A magyar-kipcsak és argün-magyar törzsnevekben a „magyar” szónak nincs kiejtésbeli árnyalata. Így nem is volt mit „elmosnom”. Mély „a” hanggal, „magyarként” nevezik meg az adott nemzetségek, törzsek tagjai önmagukat. Mindössze néhány magyarországi kutató nevezi õket szóban és írásban a saját feje után, többnyire megkülönböztetésként, „madjarnak”. Ezt az állításomat a kritikus nemrégiben akár maga is ellenõrizhette volna. Nem is kellett volna ehhez Kazakföldre utaznia. Elegendõ lett volna, ha 2008. augusztus 9-10-én, kijön a kunszentmiklósi Bösztörpusztára, a méltán híressé vált kurultájra, és ott személyesen az argün-magyar küldöttség tagjaitól érdeklõdik önelnevezésükrõl.

3) Ellentétben a kritikus állításaival, „Magar” etnonym vagy helységnév, toponym Közép-Ázsiában és Kazakisztánban még csak véletlenül sem fordul elõ. Nepálban lehet találkozni vele. Továbbá: a Kaukázus-vidéken sohasem létezett „Madzsar vár”.
Volt viszont arrafelé három Madzsar város is: kettõ közülük (Ulu-Madzsar és Kicsi-Madzsar) Dagesztánban, egy (Al-Madzsar) pedig a mai Buggyonovszk város szélén, a Kuma-folyó bal partján.
Hasonló tévedésekkel találkozva, csak örülhetek annak, hogy ez alkalommal „feltûnõen kerültem” a témámhoz nem közvetlenül kapcsolódó kérdések tárgyalását. Egyébként könyvek elõszavaiban a neves magyar, vagy külföldi orientalisták (Harmatta János, Erdélyi István, Babakumar Khinayat), bõségesen kitérnek a keleti magyarok kutatástörténetére.
Szó esik itt a nagy felfedezõkrõl is, így többek között Julianus barátról, Turkolly (és nem Torkolly, ahogy Gere Zsolt írja!) Sámuelrõl, Kõrösi Csoma Sándorról, Vámbéry Árminról, Ujfalvy Károlyról, Zichy Jenõrõl, Almássy Györgyrõl, Mándoky Kongur Istvánról.

4) A sezserék (genealógiai táblázatok) Kazahsztánban értékes írott történeti forrásnak számítanak, a pusztai hagyományok írásba foglalt emlékei. A régi példányok, mint például a könyvemben publikált „omszki arab betûs sezsere”, ráadásul nagyra becsült ritkaságok is.
Gere kritikus azért ír lekezelõ hangon (a szerinte nyilván kizárólag általam) „feltételezett bizonyító erejükrõl”, mert jelentõségüket a közép-ázsiai historiográfiában nem ismeri.
A kazak tudósok számára valamely törzsszövetség nagy genealógiai táblázatán egy-egy etnonym szimbolikus megjelenése személynév formájában, egyértelmûen azt jelenti, hogy a törzsszövetségben, valamikor megjelent egy bizonyos etnikum.
(Valamennyi kazak törzsszövetség, törzs, különféle területekrõl származó nemzetségek, törzsek konglomerátumából áll).
Minderrõl megjelent könyvekben részletesen szólok [Vö.: „A keleti magyarság írott emlékeibõl”, Budapest, 2007, 25 skk; 78-83.; „Magyar Kipcsakok”, Budapest, 2008. 57. skk.].

Bolat Kumekov – turkológus professzor, a Kazak Tudományos Akadémia rendes tagja, az almatii Kipcsakológiai Intézet vezetõje –, a magyarokat és a kunokat (kipcsakokat) leíró közép-ázsiai arab és perzsa források világszerte ismert, kiváló szakértõje. A magyar-kazak közös gyökerekrõl szóló cikkében a következõket írja:

„– A mongol támadás elõtti idõszak végére a Volga-Urál folyóközben, a magyar törzsek egyik csoportja, betagozódott a kipcsak törzsszövetségbe. Ez a tény világosan kifejezõdésre jut a kazak sezserékben (genealógiai táblázatokban). A kazak nép Középsõ Hordájának (etnikai-területi egység) nemzetiségi-törzsi szerkezetén belül, a kipcsak törzsek leszármazási táblázatain, nemzetségi szinten megtaláljuk a „magyar” etnonymet. Ugyancsak a Középsõ Hordában, az argün törzsszövetségben is vannak magyarok. 1965-ben Tóth Tibor magyar kutató antropológiai méréseket végzett a kazak nemzet argün-magyar etnikai csoportjának tagjain. Az antropológiai kutatások módot adtak Tóth Tibornak arra, hogy jelentõs morfológiai hasonlóságot állapítson meg az argün-magyarok és a kipcsakok azon csoportja között, akik akkoriban ugyanabban a zónában, a Torgaj-kapuban, a Szarükopán éltek. A magyarok argün közegben, legkorábban a XVI. században jelenhettek meg. A XIV-XV. századok fordulóján az argünök egy része délrõl északra költözött, majd a XVI. században megtelepedtek az Isim-folyónál és a Torgaj-vidéken. Nyilvánvaló, hogy az argün törzsszövetségben, ebben az idõszakban jelenhetett meg a magyar etnikai csoport, amikor is a kipcsakok és az argünök között sokoldalú együttmûködési folyamatok és kölcsönhatások voltak megfigyelhetõk.”

B. A. Kumekov professzor cikkét orosz, vagy magyar nyelven szívesen a kritikus rendelkezésére bocsátom, de oroszul meg is jelent Magyarországon. [Б. Е. Кумеков, Казахи и венгри: общие исторические корни, 144. In: A magyarság és a Kelet. II. õstörténeti konferencia. Régészet és írásos források, történelem szekció. 139–155.].
Az „omszki magyar-kipcsak sezsere” ezen a néven ismert a kazak történetkutatásban. A kazak tudósok évtizedek óta keresték. Nekünk sikerült megtalálnunk, és könyvemben konzerválnunk, megmentenünk az utókor számára. [„A közép-ázsiai sezserék forrásértékérõl, szerepükrõl a történetkutatási módszertanban”, vö: Р. Г. Кузеев, Башкирские шежере. Уфа, 1960, 5-23].

5) Ellentétben Gere Zsolt kritikus feltételezésével, nemcsak a sezserék nyújtanak történeti értékû információt a kazak-magyarok elõdeirõl. A 14-17. századi arab és perzsa nyelvû közép-ázsiai források számos fontos adatot közölnek a keleti magyarok XIV-XVI századi történetérõl. A Batu kán által hódoltatott keleti magyarok Sejbani kán országrészének, az Aranyhorda „jobbszárnyának” hadrendjébe kaptak besorolást. Amikor késõbb, a XV. század második felétõl a 16. század elejéig tartó idõszakban a Keleti Dest-i-Kipcsak (az Aranyhorda keleti „szárnya”) Dzsucsida uralkodói, Sejbani kán leszármazottai az egyre erõsödõ orosz nyomás elõl az Ázsiába való visszatérésrõl döntöttek, a keleti magyarok részt vettek a döntés következtében végbement kazak (és az üzbég) honfoglalásban. Azóta a Kazahsztánt megalapító 92 törzs egyikeként tartják õket számon. (Az idevonatkozó forrásokra a legutóbbi könyvem 1), 2), és 24) számú jegyzeteiben hivatkozom).

A további eseményekrõl már valóban elsõsorban a sezserékbõl és a hozzájuk csatlakozó, terepen gyûjtött, évszázadokon keresztül fennmaradt népi hagyományokból, legendákból értesülhetünk. A kazak kutatók – például B. E. Kumekov is –, felhasználják ezeket a forrásokat. A XVI. századtól kezdve a keleti magyarok Kazakföldön elsõsorban a kipcsakok között éltek, és a velük együtt költöztek a XVIII. század folyamán az északi sztyeppékre.

6). A kritikus epés megjegyzéseket fûz Kudajbergen Ordabajev celinjei tanítónak magyar nyelven is leközölt, Szarübáj batürrõl szóló elbeszélõ költeményéhez. Ez ellen önmagában még nem is emelnék kifogást. Irodalmi ízlések és pofonok különbözõk. Azonban nem világos számomra Gere szövegében a „más irodalmi hagyomány nélkül” kifejezés, arra vonatkozólag, hogy „a vers Toldi és a János vitéz nyelvén és stílusában jelenik meg magyarul.”

Gere Zsoltnak a könyv iránt érzett zsigeri indulatai alapján arra kell következtetni, hogy burkoltan esetleg arra céloz: szerinte a verset én költöttem, vagy esetleg a versformát magam ötlöttem ki.

A költemény publikált, formája ellenõrizhetõ. Kudajbergen Ordabajev celinjei tanító kazak nyelvû versét Almatiban megkapta Amirzsanov Kaliakbar Köskimbajev magyar-kipcsak akszakal, a Kazah Szocialista Szovjet Köztársaság egykori kulturális miniszterhelyettese. Õ a mûvet 2006 novemberében közölte a „Kazak Batürlarü” (Kazak hõsök) címû, Almatiban megjelenõ irodalmi újság két teljes oldalán.

A „Szarübáj vitéz” címû elbeszélõ költemény formája: négyütemû, 11-12 szótagos verssorok, AABA rímrendszerû négysoros szakaszok. Ez a hazánkban „magyarosként” ismert, de Közép-Ázsiában is elterjedt versforma a kazak kis- és nagyeposzok formájának egyik általánosan elterjedt változata.

A Szarübáj vitézrõl (a magyar-kipcsakok XVIII. századi vezérérõl) szóló vers azért a Toldi és a János vitéz stílusában fordítódott magyarra, mert a kazak költõ úgy írta meg. A fordító nem is tehetett volna mást, hiszen mûfordításnál a formahûség elemi követelmény. A puszta és a pusztai pásztorélet életképeinek lírai ábrázolásáért is a költõ a felelõs.

Gere Zsolt az általa bírált könyvebõl csak arra képes reagálni, amit megértett belõle, az pedig – sajnos úgy tûnik –, nagyon kevés.
Így nem ítélhet érdemben annak sem szakmai, sem irodalmi színvonaláról.

Az a dorgálásnak szánt kijelentése viszont, hogy „az eredet, a rokonság kérdését nem pusztán tudományos, hanem elsõsorban nemzeti kérdés”, emelt fõvel vállalható. Ma is méltatlan lenne bármely, a magyarság történetével kapcsolatos kérdést nemzeti érzés nélkül, a magyar identitástudat kiteljesítésére való törekvés nélkül kutatni.

Elvégre magyarok vagyunk.

Saját múltunkat, és mindazt, ami Eurázsia területén hozzá kapcsolódik, nem vizsgálhatjuk olyan „tárgyilagosan”, mint biológus a bogár lábán az ízeket.

Benkő Mihály

Góg és Magóg fia vagyok én

Hiába döngetek kaput, falat

/Ady/

A Kaukázus a termékeny félhold vonatkozásában ugyanazt a szerepet játszotta, mint a Nagy Fal a Kínai Császárság védelmében. Mindkettő a Kárpát-medencétől a Belső-Ázsiáig húzódó Nagy Sztyeppén élő népek elleni védekezést szolgálta. Ezek az un. íjfeszítő lovasnépek több hadjáratot vezettek a Kaukázuson keresztül Mezopotámia, Kis-Ázsia, a Közel-Kelet és Egyiptom  területére. Ezekről a hadjáratokról az ókori és középkori szerzők tudósítanak. A tudósítások visszatérő eleme, hogy a hadjáratok során áttörtek a Nagy Sándor által a Kaukázusban épített érckapun. A történeti munkák utalnak a szkíták és az alánok, a szkíták és a hunok, valamint az utóbbiak és a magyarok kapcsolatára.

Kép: A Kaukázus és a Kaukázus északi előtere Mazsar (Madzsar) város helyével Forrás: Google map.

1. A szír Nagy Sándor legenda és Nagy Sándor kapuja

A szír Nagy Sándor legenda az isz. 3. században keletkezett korábbi források feldolgozásával. A késői hellenisztikus szerző egyesítette a kleitarchosi hagyományozási vonallal összefüggő, eredetileg is mesés elemeket is tartalmazó történeti elbeszéléseket (Kleitarchos antik görög történetíró volt, az ie. 4. század végén és az ie. 3. század elején élt.), valamint a Nagy Sándornak és kortársainak tulajdonított leveleket (az ún. ,,levél-regény"-t).  

A regényben Nagy Sándor eléri a világ térbeli végeit, ahol nagy zajt hall. Amikor megkérdezi kísérőt, hogy mi ez, azt a választ kapja, hogy a hegycsúcsokon túl él a hunok rettenetes népe, akik át fognak kelni a hegyszoroson és elpusztítják az ezen az oldalon lévő területeket. Nagy Sándor erre „Háromezer vasmunkás kovácsot és háromezer rézműves embert hozatott; ezek rezet és vasat öntöttek össze s összegyúrták, ahogy az ember agyagot szokott csinálni; elhozták és kaput csináltak (belőle). Egyik hegytől a másik hegyig küszöböt csináltatott; tizenkét könyök volt a hossza; a hegy szikláiba verette bele, rézbe és vasba foglalta… azután a sziklákba vasszegeket csináltatott és tizenkét fokkal bíró vaskulcsot kovácsoltatott és rézlakatot forgattatott rá.” (Kmoskó Mihály: Szír írók a steppe népeiről. Szerk. Felföldi Szabolcs. Bp. 2004. 72–81.).

Nagy Sándor kapujának a helye nincs megjelölve, de a rá hivatkozó források többnyire a Kaukázussal kötik össze. A Kaukázus két legismertebb átjárója a Derbenti-kapu és az Alán-kapu (Dariel-hágó). A Derbenti-kapu keleten, a Kaukázus és a Kaszpi tenger között húzódó mintegy 3-3,5 km széles földsáv. Az Alán-kapu a Kaukázus közepén található hegyszoros."Derbent városa Dagesztánban a Kászpi-tenger nyugati partján, a Kakukázus hegység nyúlványai és a tenger közötti keskeny átjáró bejáratánál fekszik. Az átjáró nevét különböző nyelvekben és számos változatban vonatkoztatták a közelében fekvő városra. A város mostani neve az újperzsa darband (dar ‘kapu’ + band ‘fémrúd; akadály, gát, torlasz’ szószerint ‘rácsos / eltorlaszolt (?) kapu’) kifejezésből származik. A Darband név először a 7. században bukkant fel a város neveként. A város arab neve is egy konkrét vagy metaforikus kapuval való kapcsolatra utal: Bāb wa’l-Abwāb ‘a Kapu és a Kapuk’, Bāb al-Abwāb ‘a Kapuk Kapuja’, vagy egyszerűen csak al-Bāb ‘a Kapu’. Ezek a bizonyos „kapuk” tulajdonképpen a keleti Kaukázus völgyeinek a bejáratait jelentették valamelyik helyi nyelvjárásban.A régi örmény források adatai közül figyelmet érdemel a ‘hunok kapuja’ jelentésű megnevezés." (Baski Imre: Vaskapuk, in: Csagircsa, Karcag 2007, 32-33. o.)

Az alábbiakban a a szkíták Cyaxares idejében (ie. 625–585) a Kaukázuson keresztül a közel-kelet ellen indított hadjáratával, az alánok isz. 35. évben Média és Arménia ellen indított háborújával és a hunok isz. 395. évi, a Római Birodalom keleti tartományai ellen indított háborújával kapcsolatos történeti munkák Nagy Sándor kapujával kapcsolatos részleteit közöljük.

Kép: Carl Wuttke: Hegyvidéki táj - Kazbek hegy. (Fotó: Forrás: Néprajzi Múzeum, Rajz-, festmény- és nyomat gyűjtemény)

2. Válogatott ókori és középkori források:

2.1. Herodotosz (ie. 484 – 425.körül) a szkíták - Cyaxares idejében (ie. 625–585) - a Kaukázuson keresztül, a  közel-kelet ellen indított hadjáratáról. A hadjáratra a 2.3. pont szerint Szent Jeromos is hivatkozik.

Herodotosz I. Könyvéből:

104. Maotis tavától Phasis folyójáig és a Colchokig harmincz napi útja van egy jól menőnek. Colchisbol pedig nincs messze átkelni Médiaba, hanem csak egy nép van közöttök, a Saspirok. Az ezeken keresztülmenők Médiában lehetnek. A scythak azonban nem törtek be ezen a részen, hanem egy föllebbi, sokkal hosszabb, úton kanyarodva, jobbukon lévén Kaukáz hegye. Itt a Medok megütközven a scythákkal és meggyőzetvén a csatában, megfosztattak uralmuktól. A scythák pedig egész Ázsiát foglalták el.

[...]

106. A scythák mintegy huszonnyolcz évig uralkodtak Ázsiában s erőszakuk és hanyagságuk által minden föl volt forgatva; mert a rendes adón kivül beszedtek minden egyestől azt mit mindegyikre önkényt kivetettek s ezen adón kívül körülnyargaltak és elrablók azt, a mi mindegyiknek sajátja volt. Ezek többségét Cyaxares és a Medok meghiván vendégekül és leitatván, megölték. És igy visszaszerezték országukat a Medok s uralkodtak azokon, kiken az előtt is..."

/TÉLFY JÁNOS: GÖRÖG FORRÁSOK A SCYTHÁK TÖRTÉNETÉHEZ, Pest, 1863/

2.2. Iosephus Flavius (isz. 37 – 100 körül) az alánok 35. évi hadjáratáról

Arról a szorosról, amelyet Nagy Sándor rekesztett el vaskapukkal először Iosephus Flavius tesz említést az I. században (Bell. lud. VII, 7, 4):

 „Talán már fentebb említettem, hogy az alán nép a Tanais-folyó és a Maiótis-tó közt lakó skytha törzs. Ez a nép ebben az időben elhatározta, hogy rablóhadjáratot indít Médiába és még azon túl is; ebben az ügy­ben tárgyaltak a hyrkaniaiak királyával, mert ez az ura annak a szorosnak, melyen Nagy Sándor király vaskaput csináltatott, hogy el lehessen zárni. Miután a hyrkaniaiak királya megengedte nekik az átvonulást, nagyszámú csapattal megrohanták a gyanútlan médeket, és teljesen kifosztották a népes országot, amelyben rengeteg a hasznos háziállat; és senki sem mert szembeszállni velük. Pakoros, az ország királya, rémülten menekült a pusztaságba, mindent otthagyott nekik, és csak nagy üggyel-bajjal sikerült 100 talentum lefizetése árán kiváltania feleségét és ágyasait, akiket az alánok elfogtak. Miután így kényelmesen és kardcsapás nélkül rabolhattak, folytonos dúlás és pusztítás közben eljutottak egészen Armeniáig, amelynek Tiridates volt a királya. Ez szembeszállt velük, ütközetbe is bo­csátkoztak, azonban majdnem élve elfogták. Ugyanis egy alán messziről hurkot vetett rá, és el is hurcolta volna magával, ha a királynak nem sikerül a hurkot még idejében elvágnia kardjával és így megmenekülnie. A harc még jobban megvadította a barbárokat, az egész országot elpusztí­tották, aztán visszatértek hazájukba rengeteg fogollyal és egyéb zsákmánnyal, amit ebben a két királyságban raboltak."

/FLAVIUS Bel. Jud. =Josephus Flavius:Azsidó háború. Fordította:RévayJózsef.Bp.1964. /

2.3. Szent Jeromos 77. levele, 399., a hunok 395. évi hadjáratáról a Római Birodalom keleti tartományai ellen

„Az a hír érkezett, hogy a hunok hordái törtek előre a Maeotistól özönlöttek a jeges Tanais és a durva Massageták között, ahol Nagy Sándor kapuja zárta a vad népeket a Kaukázus mögé és gyorslábú lovaikon nyargalnak ide-oda, megtöltve a világot pánikkal és vérontással. A római hadsereg nem volt jelen akkor, mert a polgárháborúk Itáliában tartották. Ezekről a hunokról mondja Hérodotosz, hogy Dáriusz méd király idején 20 évig rabságban tartották és az egyiptomiaktól és etiópoktól éves adót szedtek. Jézus óvja meg a római világot ezen vadállatok további támadásaitól! Mindenhol váratlanul bukkantak fel, jövetelük megelőzte hírük érkezését, nem kíméltek sem vallást, sem rangot, sem kort, még a csecsemők sírása sem keltett bennük szánalmat. Gyerekek voltak kénytelenek meghalni azelőtt – mondhatni -, mielőtt elkezdtek volna élni, a kicsik nem észlelve nyomorult végzetüket még mosolyogtak is ellenfelük kezére és fegyvereire. Általánosan elfogadott, hogy a megszállók célja Jeruzsálem volt, az arany iránti mohóság hajtotta őket ebbe a városba. Városfalai elhanyagoltak voltak a békeidő miatt, ezért rendbe hozták, Antiochia ostromállapotban volt. Türosz sóvárgott rá, hogy újra sziget legyen, elvágva magát a szárazföldtől. Mi is előkészítettük hajóinkat, és az emberek a tengerparton feküdtek le elővigyázatosságból ellenségeink érkezése miatt. Nem számított, hogy kemény szél fújt, mert jobban rettegtünk az barbároktól, mint a hajótöréstől. MI azonban nem saját biztonságunk miatt voltunk idegesek, hanem a szüzek tisztasága miatt, akik velünk voltak. Abban az időben még nem voltak nézeteltérések közöttünk és a belküzdelmet árnyékba vetette a barbárokkal vívott csata. ”

/Horváth Gábor: Hun invázió a Közel-keleten 395-ben, http://hagibal.blogspot.hu/2013/04/hun-invazio-kozel-keleten-395-ben.html, letöltve: 2017-01-12/

Kép: A hunok 395. évi támadása a Kaukázuson keresztül a Római Birodalom keleti tartományai ellen Forrás: Horváth Gábor

"Kettőben tévedt sz. Jeromos ; mert nem Dárius, hanem Cyaxares alatt történt a scythák (Szt. Jeromos szerint a hunok – a szerk) betörése s nem 20 hanem 28 évig tartották elfoglalva Ázsiát:” /TÉLFY JÁNOS: GÖRÖG FORRÁSOK A SCYTHÁK TÖRTÉNETÉHEZ, Pest, 1863/

Herodotosz skythák-ról beszél, akiket Szt. Jeromos a hunokkal azonosít.

2.4. Priszkosz Rhétor, 474 körül

 „Mikor megkérdeztük, milyen úton jutna el Attila Perzsiába, Romulus azt felelte, hogy a médek országa nincs nagy távolságra Szkítiától, és a hunok számára nem ismeretlen az út. Régen, mikor országukon éhínség söpört végig azon jöttek át és a rómaiak nem tudtak ellenállni nekik azokon a részeken. Basik and Kursik, a királyi család tagjai és nagy haderő parancsnokai (akik később Rómába jöttek szövetséget kötni) elérték a médek földjét. Ezek a hunok amint a rómaiaknak mondták, átkeltek egy sivatagos területen, majd egy folyón (Romulus úgy gondolta, hogy a Maeotison), 15 nap alatt átkeltek néhány hegységen és bevonultak Médiába. Miután végigdúlták és pusztították a vidéket, szembetalálkoztak a perzsa hadsereggel, megtöltötték fejük felett az eget nyilakkal, meghátráltak a hirtelen jött veszedelem elől és visszavonultak a hegyeken túlra. Ők kis zsákmányra tettek szert, mivel nagyrészt a médek elvették tőlük.”

A szöveg kifejezetten nem említi a Kaukázust vagy Nagy Sándor kapuját, de a leírás alapján megállapítható, hogy a Kaukázuson keresztül vezető útról és a hunok 396. évi, Perzsia elleni hadjáratáról van szó.

/The Chronicle of pseudo-Joshua the Stylite. Translated: Trombley-Watt. Liverpool, 2000. 9-10.o., in: Horváth Gábor: Hun invázió a közel-keleten 395-ben, http://hagibal.blogspot.hu/2013/04/hun-invazio-kozel-keleten-395-ben.html, letöltve: 2017-01-12/

2.5. Szevillai Szent Izidor (556 – 636)

„…A magyarokat azelőtt hunoknak hívták, és utána – királyuk neve után – avaroknak, és ezelőtt ezek a távoli Maeotis és a jeges Tanais (Don) a masszagéták vad népe között éltek. Aztán a fürge lovaikon kitörtek a Kaukázus sziklái közül, ahol Nagy Sándor Kapui visszatartották a vad népeket. A keletet húsz évig tartották rabságban, az egyiptomiaktól és etiópoktól pedig évi adót szedtek...”

/A latin Patrologia 82-ik kötet kilencedik könyv második fejezet 66. cikk, Migne Patrologia latina Tomus 82. page 334. S. Isidori: Originum sive Etymologiarum liber. IX. caput II. § 66, Ford: Némäti Kálmán: Nagy-Magyarország ismeretlen történelmi okmánya, 1911., reprint 2001./

2.6. Rubruk (1255):

 „…Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….”

/A tatárjárás emlékezete. Szerk. Katona T. Bp. 1981. 95-100. Fordította: Györffy Gy./

2.7. Fejér György (1840)

„…Isidorus, Zosimus Comes, Paulus Orosius, Blondus, Carolus Sidonius és mások szerint az a nép, amelyet régebben hunoknak és újabban magyaroknak neveznek, kezdetben ismeretlen nép volt, nevük sem volt, ismeretlenek voltak, akiket egykor (Nagy Sándor) – úgymond – a hegyek mögé zárt, utolérhetetlen vidéken tanyáztak, hirtelen felbőszülve dühödten törtek elő, (…) a gótokat és az alánokat saját lakóhelyükről elűzték, mígnem a lakóitól megfosztott Pannóniát elfoglalták…”

/ Aborigines et incunabula Magyarorum, ac gentium cognatarum populi Pontici, Pontus. Budae, 1840. 22. (Ism. Athenaeum 1842.)/

  3. Nyelvi összefüggések

A hunok nyelvét nem ismerjük. A mi szempontunkból lényeges körülmény, hogy a forrásokban említett másik szkíta nép, az alánok utódai, a ma is a Kaukázusban élő oszétek és a magyarok nyelve között nagyszámú szóegyezés van, ami a két nép tartós együttélését feltételezi. /Tamerlan Tajmurazovics Kambolov: Oszét nyelv történelmének vázlata (Очерк истории осетинского языка Владикавказ, 2006. 463 о.), Munkácsi Bernát: Alanische Sprachdenkmäler in ungarischen Wortschatze // Keleti Szemle. V. 1904. 304―329. o., Hannes Sköld: Die ossetischen Lehnwörter im ungarischen. Lunds Universitets Arsskrift, N. F.Avd. I. Bd, 20, No4; Idem. Woher stamen die ossetischen Lehnwörter im ungarischen? Bd. 3, Heft 2, 1925. /

4. Góg és Magóg fiai és a kaukázusi kapuk

A bibliai Góg és Magóg háromszor szerepel a Szentírásban. Mózes I. könyve szerint Jáfet fiai Gómer, Mágóg és Madai (Károli Gáspár fordításának 1908. évi revidiált változata szerint). Ezékiel könyvében az utolsó időkre vonatkozó próféciában Góg-ról beszél Mágóg földjén (Ez 38-39). A prófécia szerint Góg észak felől (Ez. 38:15) támadja meg a Szentföldet. A Jelenések könyvében pedig az utolsó nagy háborúban vesz részt Góg és Mágóg népe (Jel. 20:8-9). A Góg szó jelentése „csúcs, hegy, óriási, hatalmas”.

Josephus Flavius a bibliai Góg-Magógot azonosítja a scytha néppel: „Elfoglalván a földet, melyet találtak a melyet azelőtt senki sem lakott, saját neveik után nevezik vala a népeket. Ugyanis az úgynevezett gomarokat, kiket a görögök galatáknak neveznek, Gomer alapítá, Magog pedig a tőle elneveztetett magogokat alapítaná, kik magukat szkítáknak nevezik.”

/Antiquitatum Iudaicarum Liber. I. Cap. VII./

Flavius tehát az alánokat a szkíták egyik népének nevezi akik Nagy Sándor kapuján keresztül támadtak, máshol pedig Góg és Mágóg népét azonosítja a szkítákkal. A hunok 395. évi Nagy Sándor kapuján át vezetett döbbenetes erejű támadását a keresztény hagyomány érthetően összekötötte a bibliai végidőkkel, és következésképp Góg és Mágóg népét a Kaukázusi kapukkal.

      5. Arab és oszmán terjeszkedés dél-északi irányban, "Ungaria Maior" magyarjainak sorsa

Nagy Sándor kapujának, a kaukázusi átjáróknak a 7-9. században is fontos szerepe volt, de akkor már fordított irányban. Ezeken keresztül törtek előre a Kaukázus déli oldaláról északi irányban az arab hódítók. Ebben az időszakban a magyarok az arab támadás ellen kűzdöttek a kazárokkal együtt. A DAI szerint a magyarok 3 évig a kazárok minden háborújában résztvettek. A hét vezér „Ungaria Maiorból=Nagyobb Magyarországról” történt kijövetele után több magyar maradt ott, mint ahányan eljöttek. Őket azonban az arabok elleni kűzdelmek, a mongolok, majd a mongolok közötti belháborúk, végül az orosz hódítás felmorzsolták (Madzsar várost Timur Lenk pusztította el 1396-ban.) Jelenlétük nyomait csupán földrajzi nevek, egy speciális szekér neve, ruha, szablya, tánc neve és más (türk) törzsekhez csatlakozott – mai napig fennmaradt – néptöredékek őrizték meg.

Kép: A kaukázusi 'Magyar' várának képi ábrázolása Szerelmey Miklós 1847. évi művében.Galéria: Magyarok a Kaukázusban (Fotó: Országos Széchényi Könyvtár)

A mongol korban és az azt követő tatár kánságok idején a Kaukázus északi előtere az Aranyhorda, majd a Nogaj kánság uralma alá került. A Nogaj Kánságot meggyengítette a kalmük támadás (16. század). A Nogaj Kánság egy része a Kazak Kánságba olvadt bele, más részére – így a Kaukázus északi előterére - Oroszország terjesztette ki a hatalmát.

1453. május 29-én foglalta el II. Mehmed oszmán szultán Konstantinápolyt, A Konstantinápolyt elfoglaló oszmán törökök Bizáncot Perzsia irányából közelítették meg. Kis-Ázsia elfoglalása után a Kaukázus ütközőövezet lett a két nagy birodalom, a magát Bizánc utódának tekintő ortodox keresztény Oroszország és a mohamedán Oszmán-török Birodalom között. Mindkét hatalom törekedett Kaukázus térségének az elfoglalására. A két birodalom közötti feszültség különösen a 18. század végén és a 19. század elején élesedett ki. Az átjárók fölötti uralmat végül az Oroszok szerezték meg, és a mai napig is fenntartják. A Derbenti-kapu az Oroszországhoz tartozó főként mohamedán Dagesztán, az Alán-kapu pedig a szintén Oroszországhoz tartozó főként keresztény Oszétia (ma ujból Alániának nevezik magukat) része.

Összegzés: Nagy Sándor kapuja és a rá vonatkozó történeti források források számunkra azért különösen érdekesek, mert ezek alapján megállapítható, hogy az ókori és középkori források mit tudtak az alánok és a hunok szkítákkal, illetőleg az utóbbiaknak a magyarokkal fennálló kapcsolatáról. Iosephus Flavius az alánokat szkíta törzsnek nevezi, Szent Jeromos a hunokról írva megjegyzi, hogy róluk írja Herodotosz, hogy 20 évig uralkodtak a Kaukázustól délre lévő térségen. Herodotosz azonban nem hunokfól, hanem szkítákról ír. Szent Jeromos tehát a szkítákat azonosítja a hunokkal. Szent Izidor és Rubruk pedig a hunokat azonosítja a magyarokkal.

Jegyzetek

1. Hérodotosz (i. e. 484 körül –i. e. 425 körül) Hérodotosz az első ismert történész, aki rendszerszerűen gyűjtötte az anyagait, lehetőség szerint ellenőrizte forrásait és jól felépített, élénk szövegben fogalmazta meg kutatásának eredményeit. Cicero a „történelem atyjának” (pater historiae) nevezte el. Azt is feljegyezte róla, hogy számtalan történetet (innumerabiles fabulae) ismert és adott elő. Egyetlen fennmaradt, kilenc kötetes művének, amit magyarul Történelem címen ismerünk, eredeti címe Hisztoriai. Ez a korabeli ógörög nyelven „kutatások”-at jelentett, a görög-perzsa háborúk előzményeit és történetét tárta fel. E mű címéből keletkezett a historia latin szó, amit számtalan mai nyelv átvett. Munkássága hatalmas forrásanyagot jelentett a korabeli történelmet, néprajzot és földrajzot kutatók sok generációja számára. Adatai természetesen mai szemmel nézve nem mindig állják meg a helyüket, de ő a maga részéről mindig hangsúlyozta, hogy csak azt jegyezte fel, amit számára forrásai elmondtak.

Wikipédia

2. Iosephus Flavius (Jeruzsálem, 37/38-Róma, 100 után): zsidó történetíró. - Matatiás pap fia. Rabbinista nevelésben részesült, 16 éven át volt előbb a farizeusok, majd a szadduceusok, az esszénusok és 3 é. a pusztában Bannus remete tanítványa. 19 é. korában nyilvánosan a farizeusokhoz csatlakozott. 64: Rómába utazva elérte, hogy Nero (ur. 54-68) a zsidó papokat szabadon bocsássa. Amikor visszatért, az épp kitört →zsidó háborúban Galilea parancsnoka lett, 67: róm. fogságba került. Megjövendölte Vespasianusnak, hogy hamarosan cs. lesz, ezért jutalmul visszakapta szabadságát (ettől fogva Flavius). Jeruzsálem pusztulását Titus környezetében élte át, utána Rómába ment, és ettől kezdve a Flaviusok kegyéből polgárjogot és évjáradékot élvező író. - Művei: A Bellum Iudaicum (A zsidó háború) a zsidó-róm. háború tört-e →Maszada elestéig (73), IV. Antiokhosszal (ur. Kr. e. 175-164) kezdődő, részletes előtört-tel. Róm. párti, apologetikus irányzatú mű (minden bajnak a →zelóták az okai). Az előtört-hez főleg Damaszkuszi Nikolaosztól vett át sokat; egyébként saját élményei, gör-róm. följegyzések (egyebek közt Vespasianus és Titus idejéből) szolgáltak alapul. - Az Antiquitates Iudaicae (A zsidók története) 20 köt-ből álló mű, amely 93-94: jelent meg. Tartalmazza a zsidók tört-ét az ősidőktől Kr. u. 66-ig. Vezérelve: csak az Isten által szabott renden alapuló zsidó alkotmány tehet egy népet boldoggá. Forrásai: az ÓSz, akkori értelmezés szerint; apokrif iratok (pl. 3Ezd, Jub), más zsidó és gör-róm. művek és gyűjt-ek. Tört. forrásként nem mindenütt megbízható. A Jézusról szóló rész (Testimonium Flavianum) eredetiségét vitatják. - A Vita (Önéletrajz) vsz. 100 u. jelent meg az Antiquitates egyik új kiad-ának függelékeként. ~ védekezése Tibériási Justusszal szemben. - A kétkötetes Contra Apionem (Apion ellen) a zsidóság védekezése, a 2. köt-ben főleg az alexandriai Apion vádjai ellenében. - Egy 4 köt-es mű Isten lényéről és a parancsok értelmezéséről befejezetlen maradt. - Sokáig tévesen ~nak tulajdonították a 4Mak szerzőségét, valamint a Hippolütosz c. írást is. - M. m-ul: A zsidók tört. Ford. Révay József. Vál. Hahn István. Bp., 1980. - Apión ellen. Ford. Hahn István. Uo., 1984. - A zsidó háború-Önéletrajz. Ford. Révay József. Uo. 1990. **

Pallas IX:963. (*37; †94 k.) - LThK V:1141. - VIL V:765. - Kroll 1993:432, 548.

3. Jeromos, Szent (Hieronymus Sophronius Eusebius), Eusebius fia, latin egyházatya, szül. Stridonban (Dalmáciában v. a Muraközben) 331 körül. Rómában nyerte tudományos kiképeztetését, hol megismerkedett a kereszténységgel. Tudományos ismereteinek gyarapítása céljából több utazást tett a nyugaton és a keleten. Előbb Galliát járta be s innen visszatérvén, fölvette a keresztséget s egy ideig Aquilejában tartózkodott. 373. beutazta a keletet s hosszabb ideig Antiochiában tartózkodott, hol paulinus püspök és patriárka pappá szentelte. Még ugyenezen évben Konstantinápolyba ment nazianzi szt. Gergely előadásainak hallgatására. Damasus pápa meghivására 381. Paulinus és Epiphanius kiséretében megjelent a római zsinaton. A pápa megbizta az Italának nevezett régi latin bibliafordítás átjavításával, e revideált szöveg később Vulgata (közkézen forgó) nevet nyert. Damasus halála után 385. elhagyta Rómát és ismét Palesztinába vonult. Itt Bethlehem közelében egy kolostorban lakott, hol tudományos foglalkozásokkal töltötte életét 320 szept. 30. bekövetkezett haláláig. Kolostora mellett temettetett el; szentté avatása után azonban teteme Rómába vitetett át. Emléknapját szept. 30. üli az egyház. Az egyház a nagy latin egyháztanítók sorába iktatta. Munkái biblikus, polemikus és történelmi tárgyuak. Összes művei többféle kiadásban lettek közrebocsátva. A maurini kiadásban öt kötetben foglalvák. Egyéb kiadások: az Erasmus-féle (1516-20); A Marianus Victorius-féle (Róma 1566-72); a Tribbechovius-féle (Frankfurt 1648); a Martianay-féle (Páris 1693-1704, 5 köt.); a Vallarsi-féle (Verona 1734, 11 köt.). V. ö. Dankó József, Divum Hieronymum oppido Stridonis etc. natum esse (Mainz 1874); Sychowski St., Hyeronimus als Kirchenschriftsteller (Münster 1894); H. als Litteraturhistoriker (Kirchengesch. Studien, Münster 1895).

Pallas Nagylexikon, http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/053/pc005327.html

4. Izidor, Sevillai, Szt, Isidorus Hispalensis (Sevilla közelében, Ny-gót birod., 556 k.-Hispala, 636. ápr. 4.): érsek. - Apja, a gót kir. tisztviselő korai halála után bátyja, Leander apát nevelte. Fiatalon szerz. 586 k. bátyja utóda, a ktori élet előírásait egyszerűsítette, rendezte. Gazdag kvtárat gyűjtött. 600 k. bátyja utódaként sevillai érs. Fontosnak tartotta a papság képzését, a sevillai isk. a tud. közp-ja lett. 633: a toledói ált. zsin-on a ker. élet megújításáért s az Egyh. jogainak megőrzéséért küzdött. - Legjelentősebb műve az egész kk-on át használt Etymologiarum libri XX enciklopédia, amelyben 20 fej-ben egységes rendszerbe ötvözte korának a szövegekre, tud-okra és a világra vonatkozó teljes ismeretanyagát, amelynek számottevő része antik örökség: 1. nyelvtan, stilisztika, irod. műfajok; 2. ékesszólástan, logika; 3. számtan, mértan, zeneelmélet, csillagászat; 4. orvoslástan; 5. jog, tört.; 6. kv-ek, írás; 7-8. vallás, egyh., egyh. szervezet; 9-10. a nyelvek; 11. az ember és testrészei; 12. állatok; 13. ég, föld, víz; 14. világrészek, orsz-ok; 15. városok, épületek, földbirtokok; 16. kőzetek, ásványok, mértékek és súlyok; 17. növények; 18. háború, katonai fölszerelés, sportok, látványosságok, játékok; 19. mesterségek; 20. étkezés, pihenés, ház körüli dolgok. - Ikgr. Ppi öltözetben v. mint a csaták védősztjét kereszttel, karddal, lovon ábrázolják (→lovasszentek). A kk-ban számos tankv. forgott közkézen ~ neve alatt: De rerum natura, De numeris, De viris illustribus, Historiae és Cronica majora, Libri differentiarum, Ars grammatica. - A RK-ba 1722: vették föl. Madrid, a pásztorok, földművesek, napszámosok, talyigások védőszentje. Ü: ápr. 4. M.I.

Sachs 1980:190. - SzÉ 1984:146.

 Magyar Katolikus Lexikon, http://lexikon.katolikus.hu/I/Izebel.html

5. Priszkos rhetor, Görög történetíró. Születési helye Trákla, dátumot a forrás nem közöl. Halálának a feltételezett időpontja 473. 448 körül II. Theodosios császár követeként járt Attila hun királynál. E követségét meg is írta és ezzel rendkívül fontos adatokat szolgáltatott Attila jellemrajzához és hazánk régi földrajzához.

Kislexikon, http://www.kislexikon.hu/priszkosz_rhetor.html

6. Rubruk, Wilhelm, Ruisbroeck, Ruysbroek, de Rubruquis, OFM (Rubrouc, Dunkerque mellett, Flandria, 1215/1220-Párizs?, 1270 k.): misszionárius, pápai követ. - 1248: Szt IX. Lajos kir-lyal a keresztes hadakkal együtt Ciprusba, Egyiptomba s a Szentföldre ment. Amikor hírét vették, hogy a volgai mongol kán, Batu fia, Szartach ker. lett, 1252. IV. 12: a kir. ~ot követségbe küldte hozzá. Szartachtól IV. Ince p. követeként 1253: Batu kánhoz, majd egy ferences testvér, 2 nesztoriánus pap és egy vez. kíséretével Karakorumba, Möngge nagykánhoz ment. 1253. XII-1254. I: tartózkodott a nagykán városában, ahol m., orosz, alán, grúz és örm. foglyokból álló telepet talált. ~ célja a nagykán megtérítése volt, ez nem sikerült, s mindössze 60 embert keresztelhetett meg. VIII: indult vissza. 1255. V: érkezett Akkóba, ahol lektor volt, s mivel tartfőn-e nem engedte el Párizsba, IX. Lajos számára levélben írta meg a látottakat. A kir. visszahívta Párizsba, ahol Roger →Baconnal is kapcsolatba került. - J. →Carpini OFM után ~ volt az első, aki megbízható híreket hozott a mongol birod-ról. Művének 7 kz-a maradt meg, melyek csak egyes szavakban v. névírásban térnek el egymástól: Sinica Francisciana. Kiad. A. van den Wyngaert. I:164. Quaracchi-Firenze, 1929. - Nem teljes és hibás m. ford-a: Rubruquis: Utam Tatárországban. Ford. Brózik Károly. Bp., 1881. - Napkelet felfedezése. Közread. Györffy György. Bp., 1965:118. (~ útleírása 1255-ből. Ford. Gy. Ruitz Izabella) ** LThK IX:83. - NCE XIV:36.

Magyar Katolikus Lexikon, http://lexikon.katolikus.hu/R/Rubruk.html

7. Fejér György (1766-1851), teológus, történetíró. Keszthelyen és Székesfehérváron tanult. 1783-85-ben az egyetemen Katona István és Koppi Mihály keltette fel érdeklődését a történelem iránt. 1790-ben pappá szentelték. Kezdetben házi tanító lett. 1796-ban segédlelkész, majd plébános és kanonok. 1802-től dogmatikát tanított a székesfehérvári szemináriumban, 1808-tól teológiát a pesti egyetemen. 1824-43 között a pesti egyetemi könyvtár igazgatója. Írt verseket, drámákat, imádságoskönyveket, teológiai, egyháztörténeti, mezőgazdasági könyveket, filozófiai és esztétikai tanulmányokat. A Tudományos Gyűjtemény alapítója és első szerkesztője volt. Fő műve a Codex diplomaticus Hungariae (43 kötetben, Buda 1829-1844), melyhez később három indexkötet is készült.

Heraldikai Lexikon, https://hu.wikibooks.org/wiki/Heraldikai_lexikon/Fej%C3%A9r_Gy%C3%B6rgy

A hükszoszok lóval vontatott, és íjászokkal felfegyverzett harci szekerekkel érkeztek az ie. XVIII. században Egyiptomba. A heka haszut (görögös kiejtéssel hükszosz nevet az egyiptomiaktól kapták. Nevük jelentése: idegen födek urai, Josephus Flavius szerint pásztorkirályok. A Nílus deltájában épített fővárosuk neve Avarisz (!) volt.

A térségben korábban a lótenyésztést, harci szekeret, összetett íjat nem ismerték, ezek legrégebbi régészeti lelőhelyei messze északra, a Kaukázuson túl, a Nagy Sztyeppén kerültek elő.

Mindezek alapján már korábban feltételeztem, hogy összefüggés van a hükszoszok és a Nagy Sztyeppe népei között. A hükszoszok a Kaukázus átjáróin keresztül érkezhettek Mezopotámiába és Egyiptomba. Ezt megerősítette egy a harci szekerekről szóló tanulmány, melyre később bukkantam rá. A közelmúltban pedig a Foreign Policy című amerikai lap adott hírt a kínai kultúra hükszosz eredetére vonatkozó új elméletről, ahogy arról egy a Magyar Nemzet online változatában megjelent cikk hírt ad. Ez a cikk a legendás Sárga Császár birodalma helyének leírásából és az ősi kínai bronzkultúra leleteinek vizsgálatából indult ki, de a kínai kultúra hükszosz eredetét támasztják alá a Sárga Császár találmányaira vonatkozó hagyományok is. Ugyanis a Sárga Császárnak tulajdonítják a lótenyésztés, a kocsi, az íj, a fokos felfedezését.

Az említett három, különböző időpontokban és szerzők által készített, de egymást kiegészítő cikket egységes szerkezetben közlöm. Megjegyzem, hogy az első két cikket már korábban is közzétettem.

(PRE)SZKÍTÁK A SZENTFÖLDÖN

"Igen vitézek"

2016. augusztus 15. - Benkő István • 

Imé! Úgy jő fel, mint a felleg, és szekerei olyanok
mint a szélvész, lovai gyorsabbak a saskeselyűknél.
Jaj nekünk, mert elvesztünk!
Kemény nemzet ez, ős időből való nemzet ez;
Nemzet, a melynek nyelvét nem tudod, és
nem érted, mit beszél.
Tegze olyan, mint a nyitott sír, mindnyájan vitézek.

A XIX-XX. századi régészeti ásatások nyomán kirajzolódott az Alpoktól (Bécsi medencétől) az Altajig húzódó hatalmas terület, az Eurázsiai Sztyeppeövezet egységes kultúrája. Ez számunkra azért fontos, mivel a kérdéses terület a Turáni Alföld, az Ukrán és Orosz Sztyeppe mellett magában foglalta a Kárpát-medencét is.Ezen a területen az i.e. VII-III. század között – a hunok közép-ázsiai megjelenéséig - a szkíták, majd a szarmaták (a továbbiakban együtt: szkíták) uralkodtak. A korszakot a régészeti leletek alapján Szkíta Világnak nevezik. A Szkíta Világ jellemzője az un. szkíta triád, az állatábrázolás, a fegyverzet és a lószerszámok egysége. A szkíták félelmetes lovas-íjász harcosok voltak, lovas nagyállattartó életmódot folytattak.

Hogyan jöhetett létre egy ilyen hatalmas térségben egy viszonylag egységes, magas civilizációs szintet elérő kultúra.

Ha ennek a magyarázatát kutatjuk, mintegy ezer évvel korábbi eseményeket kell figyelembe venni.

Az ie. 1668. évben valahonnan messze északról idegen nép, a hükszoszok jelentek meg a termékeny félhold területén, melynek jelentős részét könnyűszerrel el is foglalták. Létrehozták az egyiptomi 15. dinasztiát. Hatalmuk Észak-Egyiptomtól Palesztínán és Szírián keresztül egyészen az Eufratész területéig ért.

Mielőtt rátérünk a hükszószok katonai fölényének okaira, néhány szó a harci szekér történetéről.

Maga a szekér sumer találmány. Már az ie. 3500 év körül felfedezték és mind teherszállítás, mind katonai célra használták. A sumer harci szekér azonban tele korong kerekes volt, a rajta található harcos pedig hajítódárdával volt felfegyverezve.

Kép: Sumer harci szekér

A legrégebbi küllős kerekekkel ellátott, kétkerekű lóval vontatott harci szekeret az Ural hegység keleti térségében tárták fel. Ennek datálása alig háromszáz évvel korábbi, mint a hükszoszok megjelenése Egyiptomban.

Kép: Kétkerekű, küllős harci szekér

A hükszószok erejét ez a technikai újítás adta: a "küllős harci kocsi", amely az ókori Kelet hadseregeinek ütőképes fegyverévé fejlődött. A harci kocsiról, mint félelmetes fegyverről, és az azokon található páros lovagokról - az egyik íjász, a másik hajtja a kocsik - szó esik a Szentírásban is.

A hükszoszokat 1560. körül I. Ahmesz (1570-1546) a thébai 18. dinasztia megalapítója kiűzte Egyiptomból. A hükszoszokat a későbbiekben már nem említik.

Nagyjából a hükszoszok Egyiptomból történt kiűzését követően két nagyhatalom jött létre kétfolyóköz, a Tigris és Eufratész térségében, a Hettita és a Mittani Birodalom, melyek közül az utóbbit az egyiptomi iratok Naharina (kétfolyóköz) néven neveznek.

Az ie. 16-15. században a Szentföld két uralmi övezetre oszlott. Az északi rész a Mitanni Birodalom (az egyiptomi elnevezése Naharina), míg a déli része Egyiptom befolyási övezetébe tartozott. Thotmesz fáraó i.e. 1482-ben egy Mitanni által szított lázadást vert le, II. Amenhotep fáraó korai hadjáratai (i.e. 1450 és 1445) Mitanni határáig hatoltak [Yohanan Aharoni, Michael Avi-Yonah, Anson F. Rainey, Ze'ev Safrai: Bibliai Atlasz, Budapest, 1999., 31., 34. o.].

A Mitanni Birodalomról kevés információ áll rendekezésünkre. A források szerint a birodalom népe, a hurrik kaukázusi nyelven beszéltek. Ők hozták a Közel-Keletre a lótenyésztési ismereteket. Harci szekereik voltak, melyeken két lovag helyezkedett el, az egyik hajtotta a lovat, a másik dárdával, nyíllal volt felfegyverkezve. Isteneik Indiából származtak. A fegyveres erők külön kasztot képeztek, marjannunak nevezték őket.

Mitannitól nyugatra helyezkedett el a Hettita (Khitteus) Birodalom, Asszíria pedig a fennhatósága alá tartozott. A Mitanni Birodalom területe később hettita, majd asszír befolyási övezetbe került. A hettiták neve is fontos szerepet játszik egyiptomi feljegyzésekben. II. Ramses a mai Szíria területén, Damaszkusztól északra lezajlott quadesi csatát (i. e. 1286.), melyben a hettita harci kocsik fontos szerepet játszottak, fényes győzelemként állította be, de az valószínűleg súlyos egyiptomi vereség volt, amit aztán bölcs béke követett [C.W. Ceram: Secret of the Hittites: The Discovery of an Ancient Empire, 1973.] A hettita harcosok vitézségére utal, hogy később, az i.e. X. században Dávid király hősei között szerepel hitteus Uriásnak a neve.

Nézetem szerint az Észak-Egyiptomot megszálló, majd onnan kiűzött (pre)szkíta harcosok alapították a Mitanni és Hettita Birodalmakat, majd az Asszír, Babilóni, Méd Birodalom hadseregének magját képezték. Erre utal, hogy Mitanni ott helyezkedett el, ahol később a Méd Birodalom központja volt, és ahol ma a kurdok élnek.

További összefüggések

A szkíták, a médek, a bevezetőben említett Szkíta Világ, majd a hunok, magyarok, kurdok közötti feltételezhető kapcsolat már túlmutat a Közel-Kelet térségén.

Jegyzet:

Haszanov Zaur:

"... Meggyőződésünk szerint azon az alapon is el lehet dönteni, milyen csoportok népesítették be Szkítiát, hogy megvizsgáljuk mindazon népeknek az etnikai folytonosságát, amelyekről a rá következő századok politikai történelme beszél a történelmi szkíta területek kapcsán. Az egykori Szkítia területén többféle etnikai formáció településeire is utalnak nyomok, köztük vannak török-mongol, finnugor, szláv, germán, iráni és kaukázusi nyelvűek...." (Haszanov Zaur: Módszertani hibák a szkíták eredetének iráni verziójában. In: Eleink IX. évf. 1. szám (17.) 2010, in memoriam Harmatta János, 68-81. o.)

MI KÖZÜNK A HARCI SZEKÉRHEZ?

Dr. Winkler Gusztáv, 2014.02.04., http://www.pannonpalatinus.hu/?p=2838

2016. szeptember 27. - Benkő István • 

Korábban foglalkoztunk a (pre)szkíták szentföldi megjelenésével. Az alábbiakban közölt hadtörténeti tanulmány szorosan kapcsolódik az általunk tárgyalt témához, ezért teljes szövegét, és a legfontosabb képeit közöljük. (A szerk.)

A következő rövid publikációban kísérletet teszünk az ókor (talán kissé túldimenzionált) egyik jelentős harci eszköze, az úgynevezett harci szekér kialakulásának és használati körülményeinek összefoglalására, tisztázására. Ezen kívül bemutatjuk azokat a régészeti-történeti eredményeket, hipotéziseket, amelyek a magyarság elődeinek esetleges kapcsolatára utalnak a harci szekérrel, főként ennek kialakulásával.

Először röviden foglaljuk össze, mit tudunk a katonai célokra alkalmazott kocsiról a történettudomány mai állása szerint, mit tartalmaznak a különféle tankönyvek, oktatási anyagok. A fegyveres kocsi (még nem a klasszikus harci szekér) első konkrét ábrázolása és leírása a sumér államok győzelmi feliratai között látható a Kr.e. 2500 utáni időkből (1). Ez a kocsi négy tömör kerékkel ellátott, funkciójában távolra-ható fegyverekkel ellátott eszköz. Fontos megemlíteni, hogy ekkor is mindig gyalogsággal együtt ábrázolják (2). Bizonyos idő elteltével, már mint a tipikus harci szekér küllős kerekekkel (3) megjelenik az egyiptomi leírásokban, képeken (Kr.e. 1500 után). Az olvasható, hogy a Nílus vidékére egy hikszosz nevű, általunk ismeretlen nép által kerül (4). Ezután már az egész ismert világban gyorsan elterjed, és egészen az ezredfordulóig használják, sőt erősen kihangsúlyozzák szerepét. A harci szekér fénykorában (Kr.e. 1400 – Kr.e. 1100) tankönyvek jelennek meg a különféle taktikai elemek végrehajtásáról, az alkalmazás fortélyairól (5). Úgy tanultuk, hogy ennek a kornak az asszír birodalom vet véget, mégpedig a lovasságnak, mint új fegyvernemnek a bevezetésével (6). Ezek után a harci szekér speciális alkalmazása tart még egy ideig, de ezzel késő foglalkozunk. A következőkben a fent látható számozott megjegyzésekkel folytatjuk beszámolónkat.
(1). Noha az első ábrázolások Sumér területéről származnak a Kr.e. 2500 körüli időkből, de természetesen a „gyorsreagálású” erők távolraható fegyverekkel történő bevetésére korábbról is igény mutatkozhatott. Ezt alátámasztja az is, hogy erre az időszakra már teljesen kifejlődik a gyalogság zárt (falanx) rendszerű alkalmazása, mint meghatározó fegyvernem. És ezt a zárt, erősen védett rendet valahogyan fel kellett törni. Mindenesetre, ezt is megelőzi egy hosszabb fejődési szakasz (kocsi, lóvontatás, stb.). Ebben az első dokumentált korban a négykerekű kocsit (ló hiányában?) öszvérek, vagy félszamarak vontatják, a kocsi eleje magasított, oldalára a hajítódárdák tárolószekrényét helyezték el. Ismereteink szerint két harcost (hajtó, fegyveres támadó) szállított.

(2). Mivel az ábrázolásokon, vagy hozzájuk kapcsolódva mindig szerepel a zárt rendszerű gyalogság, ez azt sugallja, hogy a harci kocsi ekkor is másodlagos fegyver, inkább a nemesség számára egy védettebb de több felkészülést igénylő fegyvernem. Ez ismételten rámutat a harci kocsi múltjának nagyobb mélységére.

(3). Az Egyiptomi Középbirodalom, de legfőképpen az Újbirodalom hivatalos irodalma és művészete (hasonlóan a hettita művészethez) bő teret szentel a harci szekérnek, esetenként, mint a fáraó által vetetett eszköz, erősen eltúlozva annak alkalmazását, és ami sajnos rányomta sokáig a történettudományra a bélyegét, a művészetnek alárendelve külső megjelenését. Utalhatunk itt „a tunikás fáraó letiporja az ellenség hadait” témájú képekre. Ez mindenesetre azt is sugallja, hogy az egyiptomiak (legalábbis az első időkben) felülértékelték lehetőségeit, bizonyítva, hogy a harci szekér hozzájuk már készen, teljes fejlettségi fokán jelenik meg.

 (4). A hikszoszok megjelenése Alsó Egyiptomban terjeszti el ezt az újszerű harci eszközt. Utalva a (3). megjegyzésre úgy tűnik, hogy a kocsi bevezetése a haditechnikába tényleg nagyon gyors lehetett, hiszen az egyiptomiaknak nem volt idejük rendszeresíteni, a hadsereget kiképezni. Kérdésként merül fel a hikszoszok mibenléte, illetve ők milyen információkra támaszkodhattak a harci szekér átvételénél. Erre a fontos kérdésre később kitérünk.

(5). Az alkalmazási taktikai lépésekre, a harci szekerek irányváltására, fordulásaira egyrészt szanszkrit szövegből értesülünk. A fő probléma ebben az esetben, hogy a kocsimozgások vezényszavait ahhoz a latinhoz hasonlították, amelyik nyelv ekkor még ki sem alakult. Némely kutató inkább a sumér nyelvi gyökerekre hajlik, de szerintünk ilyenformán ez sem állja meg a helyét. Ezen kívül jelentős még az a tény, hogy az egyik legkorábbi hettita harcászati szabályzat mitanni szerző műve. Mindkét megjegyzés egyértelműen hurri eredetre utal, tehát ezt az irányt meg kell vizsgálnunk.

(6). A harci szekér katonai alkalmazásának a tanultak szerint az asszír hadseregben megjelenő új fegyvernem, a lovasság vet véget. A probléma ebben az esetben legfőképpen az, hogy Asszíria területe, gazdasági-társadalmi berendezkedése gyakorlatilag alkalmatlan arra, hogy a „semmiből” létrehozzák, kifejlesszék azokat a technikai újításokat, amelyek a lovas hadviseléshez szükségesek. A képet tovább bonyolítja, hogy a Kárpát-medencében ekkor (a bronzkor derekán) már sorozatban kerülnek elő olyan fegyverek, amelyek jórészt a lovas harcmodorra jellemzőek (pl. a hosszú, szúró kard). Tehát valószínűleg a sztyeppén már sokkal előbb kialakult a lovasság intézménye, ami természetesnek is mondható.

Most nézzük meg, hogyan is néztek ki ezek a szerkezetek, illetve mi módon alkalmazták őket. Mivel a harci szekér használata évezredeket ölel fel, ezért három fő részre oszthatjuk használatukat. Az első az úgynevezett sumér korszak. Itt leginkább azt kell megjegyezni, hogy a küllős, gyors harci szekerek megjelenését természetszerűleg megelőzik a „kezdetleges” formák, a gyorsan mozgó csapatok igénye. A sumér államok hadseregei négy keréken mozgó, a szállításnál használható kocsikat alkalmazták. Nyilván ezek nem rendelkeztek a gyors mozgás lehetőségével, tehát feladatuk inkább a távolraható fegyverek (hajítódárda) koncentrálása, a gyalogság sorainak zavarása, esetleg szétzilálása.

A pár évszázad alatt teret nyert könnyű, küllős kerékkel ellátott változat már megnövelt sebességgel gyors manőverekkel használhatóvá vált taktikai műveletek végrehajtására (bekerítés, roham, stb.). Néhány kérdésre itt kell rámutatnunk. Az egyik a bevethetőség. A harci szekér osztagok az alakzatban történő manőverekre csak kizárólag sík terepen (gyakran előkészített terepen) voltak képesek. Ebből következik, hogy a csatatereket jó előre ki kellett választani, ami furcsa lehet mai szemmel. A másik kérdés az, hogy igazából mit is csináltak ezek a járművek a harctéren. Le kell szögezni, hogy semmi esetre sem az ellenséges gyalogság letiprását, hiszen egy zárt rendszerű lándzsás tömeget szemből megbontani öngyilkosság. A harci szekér osztagok többszöri gyors rohamukkal demoralizálhatták az ellenséget, hajítófegyverekkel koncentráltan támadhatták, bekerítéseket hajthattak végre, és természetesen a másik fél szekerei ellen küzdhettek. Végül sokáig nyílt kérdés volt az, hogyan élhették túl a harcosok és maguk a lovak a harcot, hiszen íjászai, parittyásai, dárdásai az ellenségnek is voltak. Erre az egyiptomi rajzok nem nyújtanak felvilágosítást, mert általános a már említett „tunikás fáraó” ábrázolás. A kérdésre más források mellett az úgynevezett „dendrai lelet” adott választ, ugyanis sikerült felfedezni egy teljes zárt bronzpáncél-készletet, amit a kocsizók használtak. Rendelkezésre áll néhány ábrázolás is, ahol felismerhető a ló páncélozása. Ez helyre is teszi a képet, igaz, hogy felmerül egy másik kérdés, ez az agyonpáncélozott egység az igazi gyors műveletekre alkalmas volt-e?

Kép: Eredeti (helyes) ábrázolás, vadászjelenet

Kép: A dendrai páncél (a díszsisak helytelen utólagos kiegészítés)

A további vizsgálathoz tehát rendelkezésre állnak a fentebb kiemelt mondatok: A harci kocsi kialakulásának nagyobb időmélysége, a hurri (hikszosz) bevezetés valószínűsítése, a lovasság kialakulásának sztyeppei környezete.
Nézzük meg, a legújabb (nemzetközi) kutatások szerint hogyan áll a harci szekér, és a hozzá szorosan kapcsolódó lótartás kialakulásának ügye. A legfrissebb publikált irodalom a lótartás (lovaglás) kialakulását természetszerűleg a sztyeppe-erdős sztyeppe vidékre teszi, mégpedig az úgynevezett botai-tersek kultúrkörbe (Délnyugat-Szibéria, Urál déli területe), ahová régészeti-kulturális és antropológiai szempontból ősmagyar elődeink szintén szervesen kapcsolódtak. Ha ehhez még hozzávesszük az „ősuráli” ló szavunkat is (ami máig megmaradt), nem kétséges ennek nagy valószínűsége. Az új távlatokat nyithat ebben a kérdéskörben, hogy a régi kínaiban szintén ló-nak hívták a lovat, és napjainkban is a fehér ló neve „pej” (de ennek kutatása messze vezetne). Mindenesetre őseink benne voltak egy olyan áramlatban, ahol a lótartás, megnevezések, stb. valamilyen rend szerint áramlottak (és ebbe beletartoznak pl. a manysik is). Felmerül a kérdés, ha egyszer a külföldi kutatók publikációi ezt tükrözik, mi miért nem szentelünk neki akár egy fél oldalt is.

Kép: A ló háziasítása (a zöld vonal a sztyeppe területek határát jelzi)

„Sajnos” a harci szekér bevezetésével hasonló a helyzet. Noha a katonai fejlesztések villámgyorsan elterjednek (ahol társadalmi, természeti fogadókészség van), de a külföldi kutatók a régészeti leletek alapján elemezni tudták azt a néhány száz évet, amelyik eltelt a küllős kerék bevezetésétől az általános használatig. Az eredmény természetes eredménynek tűnik. Ahol a lótartás kialakult, körülbelül ott fejlesztették ki a harci szekér klasszikus típusát. Megint beletrafáltunk? Azt hozzá kell ehhez tenni, hogy az ilyen eszközök kifejlesztéséhez nagykiterjedésű, szabad sztyeppe kell, tehát a fent tárgyalt „kultúrvidékek” igazából nem jöhetnek szóba. Az más kérdés, hogy a sztyeppén élő, kultúrájában, társadalmi és antropológiai felépítésében hasonló népek milyen konkrét nyelven beszéltek? Egyáltalán, vannak-e olyan ma élő nép, amelyik pontosan tovább hordozza nyelvüket?
Megemlítendő még a hurri-hikszosz vonal. Tudjuk, hogy a hurrik (és a rokon kassuk) vezetik be az Észak-mezopotámiai térségben a lótenyésztést, a hikszoszok (hurrik) pedig Egyiptomban a harci szekeret. Orosz kutatók megállapították, hogy a hurrik nyelve ragozó nyelv, kultúrája pedig úgynevezett Alekszejevka-típusú nagyállattartó kultúra. Ez a kultúra azonban eredendően Délnyugat-szibériai sztyeppei kultúra volt. Megint helyben vagyunk?

Kép: A harci szekér kialakulása és eltejedése Eurázsiában

Végül néhány szót a harci szekerek utóéletéről. A történelemkönyvek szerint az asszír állam részben azért tudott viszonylag rövid idő alatt jelentős eredményeket elérni, mert bevezették a lovasság intézményét. Azonban akár Közép-Európából is, de az Uráltól délre eső sztyeppéről is kerültek elő olyan leletek, amelyek egyértelműen lovas hadviselésre utalnak. „Mint tudjuk”, az asszír katonai tevékenységre nagy hatással volt a hurri befolyás, ezért teljesen valószínű, hogy az asszír hadsereg tőlük kapta a katonai újdonságot.
A támadó harci szekérnek nagyon gyorsan leáldozott a napja, hiszen a mobilabb lovasság akár könnyűlovas íjászként, akár nehézlovasként sokkal jobban tudta azokat a feladatokat ellátni, amelyek a klasszikus ókor manőverező hadviselésénél felvetődtek. Bizonyos ideig még (főleg a Közel- és Közép-Keleten) alkalmazták, mint sarlós szekereket, de általában nem sok eredménnyel. Vannak adatok arról is, hogy pl. a kelták mint szállítóeszközöket vetették be harctevékenységnél. Mindenesetre azok a filmbeli jelenetek, amikor római tisztek száguldoznak a csatatéren harci szekérrel, teljesen légből kapottak. A rómaiak formára hasonló kocsikat használtak versenykocsiként, és diadalszekérként.

Kép: A küllős harci szekér elterjedésének megközeítő történelmi térképe (i. e. 2000-500)

Egyiptomból származik a kínai civilizáció?

Magyar Nemzet Online, Földi Bence, 2016. szeptember 3., szombat 05:12, frissítve: szombat 10:13

Egy új felfedezés szerint egyiptomi bevándorlók alapíthatták a kínai kultúrát az ókorban. A Foreign Policy összeszedte azt is, miként alakult a kínaiak őskeresése a történettudományban.

Szun Veitung geokémikus még márciusban tartott egy előadást a hefei Tudományos és Technológiai Egyetemen, amelyen ókori történelmi szövegeket is citált. Egy ponton Szima Csient idézte, aki azt írta, hogy a kínai kultúrát megalapozó Hszia Birodalom (Kr. e. 2070–1600) egy észak felé tartó óriási folyó mentén jött létre. „Csak egyetlen nagyobb folyó van a világon, amely észak felé folyik. Melyik az?” – tette fel a kérdést a professzor, majd valaki megválaszolta: a Nílus – így kezdődik a Foreign Policy pénteki, A kínai civilizáció az ókori Egyiptomból származik? című cikke.

A tudós az elmúlt egy évben komoly vitát generált az interneten arról, hogy szerinte a kínai civilizáció alapítói egyáltalán nem kínaiak voltak, hanem egyiptomi migránsok. Persze ezt nem csupán ókori szövegek alapján állítja: a kilencvenes években radiometrikus kormeghatározás során vizsgálta az első kínai bronzleleteket. Ezek azonban összetételükben sokkal közelebb állnak az egyiptomi bronzokhoz, mint a későbbi kínai leletekhez. A professzor felfedezése révén egy évszázados identitásvita éledt újjá: honnan származnak a kínaiak?

Nem szárazföldön, hanem vízen

Szun szerint téves az a közismert elmélet, miszerint a kínaiakhoz a Selyemúton északnyugat felől érkezett a bronzkori technológia. Úgy véli, hogy valójában nem a szárazföldön, hanem tengeren hozták el a bronzzal kapcsolatos tudást a külföldiek, akik nem mások voltak, mint a hükszoszok. Ez a sémi eredetű nép Kr. e. 1720 és 1710 között foglalta el Alsó-Egyiptomot, a helyiek nevezték el őket heka haszutnak, azaz idegen földek urainak. Mintegy száz évig uralkodtak a területen, birodalmukhoz tartoztak Szíria és Palesztina egyes részei is. Uralmuk kimerült a városok adóztatásában, saját adminisztrációt nem hoztak létre, nem vegyültek az egyiptomiakkal. A hükszoszokat I. Jahmesz felső-egyiptomi fáraó győzte le Kr. e. 1550-ben, addigra viszont megismertették a hükszoszokat a harci szekérrel, a vertikális szövőszékkel, a lanttal és az összetett íjjal. (Az előzőekben hivatkozott források szerint ez pont fordítva történt, mármint ezekkel az Ural térségéből érkező  hükszoszok ismertették meg az egyiptomiakat. Ugyanígy az Ural térségében történt a ló háziasítása, és Arkaim ugyanott nagy bronzfeldolgozó központ volt - B. I.) Szun szerint ugyanezen technológiákat – kiegészülve a bronzművességgel, valamint a növények és állatok háziasításával – vitték el Kínába is a hükszoszok. Ugyanezen technológiák nyomaira bukkantak a régészek a második kínai dinasztia, a Sang Birodalom fővárosában, Jenben. A hükszoszok háborús célokra hajókat építettek, amelyekkel a Vörös- és Földközi-tengeren is vitorláztak. A professzor úgy spekulál, hogy az összeomló hükszosz civilizáció egy kis csoportja fogta magát, és elvitorlázott keletre, így jutottak el Kína partvidékére, ahol érkezésükkel elkezdődött a bronzkor.

A tudós 95 ezer karakteres esszéjét tavaly szeptemberben publikálta egy kínai utazási magazin, a Kooniao. Ezt követően indult az online vita Szun téziséről, amely a reakciók szerint azért jutott el sok emberhez, mert a professzor közérthető nyelven írta meg esszéjét. Persze sokan ellenségesen viszonyultak a felvetéshez, egy kommentelő szerint Szun bárkit elfogadna az őseként, más pedig arra mutatott rá, hogy inkább a jelen problémáival kellene foglalkoznia.

Százéves vita

Szun szerint az addig közismert és közkedvelt származástörténetet – miszerint az ősi Sárga Császár fiai – érdemes megkérdőjelezni, ám ezzel nem ő az első. A 20. század elején vetették fel egyre többen, hogy meg kéne vizsgálni a kínai civilizáció valódi gyökereit, mindezt egy francia filológus, Albert Terrien de Lacouperie 1892-es könyve nyomán kezdték feszegetni. A Kora kínai civilizáció nyugati gyökerei Kr. e. 2300-tól Kr. u. 200-ig című könyvet 1903-ban fordították le kínaira, e szerint a civilizációjuk bölcsője a mezopotámiai Babilonban volt. A Sárga Császár volt az, aki kivezette népét a Közel-Keletről egészen a kínai síkságokig és a Sárga folyóig – vélte De Lacouperie, majd utána több kínai tudós is. A teória olyannyira elterjedt, hogy a köztársaság kikiáltását követően, 1915-ben a himnuszba is bekerült, hogy Kínában a Kunlun-csúcsról származók leszármazottjai élnek – a hegycsúcs a kínai mitológiában a messzi-messzi Nyugaton található.

A 20-as, 30-as években aztán a sino-babilonianizmus már nem volt olyan népszerű – a japán agresszióra erős nacionalista politika volt a válasz, így nem lehetett nyugati gyökerek után kutatni. 1928-ban bukkantak rá újkőkori kerámiamaradványokra Kelet-Kínában, így ki lehetett jelenteni, hogy De Lacouperie bronzkori bevándorlással kapcsolatos elmélete nem igaz, hiszen voltak már korábban is bennszülött népek a területen. Ugyanezen évben kezdték kiásni a már említett Jen városát, ahol olyan írásnyomokra bukkantak, amelyek egyértelműen a mai kínai írás előzményei. Végül a nyugati származástörténet helyett kettős eredetről kezdtek beszélni: a nyugat-kínai és kelet-kínai újkőkori kultúrák fokozatosan hatottak egymásra, így alakult ki a Sang Birodalom elődje. Az 1950-es évekig tartotta is magát ez az elmélet.

Ám a Kínai Népköztársaság 1949-es megalapítása újabb nacionalista fordulatot hozott a kínai történettudományban, azt bizonygatták, hogy szinte a semmiből, önállóan, nyugati és más hatásoktól mentesen alakult ki a kínai civilizáció. Ráadásul azt is be kellett mutatniuk, hogyan alakult ki egy primitív társadalomból a modern szocialista Kína, miközben kritizálniuk kellett Konfiuciuszt és a többi ősi kínai bölcset. Meglepő módon az egyiptomi régészettől is „csórtak” egy ötletet egy államtanácsi tag ottani látogatását követően: a kínai dinasztiákat egymásból eredeztették, így több ezer éves folytonosságot tudtak felmutatni a kínai történelemben. Kétszáz szakértő öt éven át dolgozott ezen és 1,5 millió dollárba került, de sikerült. Persze Nyugaton vitatták a projekt tudományos megalapozottságát.

Az új tudományos projekt

Ezt követte az az 1996-ban indult kutatás, amelynek kezdetekor Szun Veitung még csak PhD-hallgató volt az említett egyetemen. Mintegy kétszáz bronztárgy elemzéséért felelt, több közülük Jenből származott. Szun arra az eredményre jutott, hogy ezen Sang-dinasztia kori bronzleleteknek szinte megegyezett a radioaktivitási értéke az ókori egyiptomi bronzkincseknél mért számmal. Ez pedig annyit jelenthet, hogy az első kínai bronzleletekhez és az ókori egyiptomi bronztárgyakhoz szükséges ércek egymáshoz közeli helyekről, afrikai bányákból származhattak.

Kép: Kínai bronztárgy

A felzúdulást elkerülendő, Szun témavezetője nem engedte, hogy nyilvánosságra kerüljenek ezen eredmények. Arra kérték, hogy eredményeit adja át, és válasszon másik projektet. Ezt követően húsz évvel a már professzori szintre jutott Szun végül kész volt közölni mindent, amit a Sang-dinasztiáról és Kína bronzkoráról megtudott. Ugyan a közvélemény többé-kevésbé nyitottan reagált tudományos eredményeire, az akadémiai fősodor szemében Szun kívülállónak számít. A most elfogadott, 1990-es évek elején elterjedt elmélet szerint a kínai civilizáció külső eredetű. Ám nem egyszeri bevándorlás nyomán alakult ki, hanem lassan, kereskedés révén, amelyet eurázsiai sztyeppei népek segítettek, miután ők érintkeztek Európa és Kína őslakos népeivel....