A különböző nyelvek közötti szóegyezések esetén mindig kérdéses a szóátvétel iránya. Ezt csak a nyelvi, történeti, néprajzi, régészeti adatok együttes elemzésével lehet megállapítani. Az ugor, iráni és türk nyelvekben közös a lótartásra vonatkozó szavak jelentős része. Több adat arra utal, hogy az ősmagyarok nem más népektől vették át ezeket a szavakat, hanem ők szelidítették meg a vadlovat, és ezzel világtörténelmi jelentőségű fejlődés kezdeményezői és aktív résztvevői lettek.
Kép: A Botai kultúra, ahol az i. e. 3.500 körül háziasították a lovat. Szerkesztett kép: részlet, az eredeti nem tartalmazta a folyók nevét és a „Proto-Ungarisch” szöveget. Forrás: Copenhagen group: Germanic and Balto-Slavic from Bell Beaker; Indo-Anatolian homeland in the Caucasus, May 22, 2018, https://indo-european.eu/2018/05/copenhagen-group-germanic-and-balto-slavic-from-bell-beaker-indo-anatolian-homeland-in-the-caucasus/
A képen található német nyelvű szöveg fordítása „I. e. 3.500 körül - a ló háziasítása: A Botai kultúra sztyeppei népének sikerült a vadlovat háziasítani. A Jamnaja kultúra népe átvette ezt a találmányt, azonban a DNS-vizsgálat szerint a két nép keveredése nem történt meg.” A szöveg – indirekt módon – utal arra, hogy a ló háziasítása az ősmagyarok találmánya. A genetikai (DNS) vizsgálat szerint ugyanis a jamnaja kultúra népe az indoeurópai, indoiráni (nyelvű) népek (kelta, germán, szláv, balti) elődje. A Botai kultúra népe az idézett szöveg értelmében „nem jamnaja”, ebből következően ugor.
A háziasított lovakat elsődlegesen élelmezési célra, későbbiekben haszonállatként: teherhordásra, fogatolásra és lovaglásra alkalmazták. A térségben fejlesztették ki a küllős kétkerekű, lóval vontatott, íjásszal felfegyverzett, un. andronovoi harci szekeret, amely távolsági hadviselést tett lehetővé.
Kép: Harci szekér, Andronovo-kultúra i. e. 2000-1600. Művészi rekonstrukció, a szibériai Szintasta-kultúra régészeti leletei alapján., Forrás:https://www.pinterest.de/pin/449726712776442454/
Az andronovoi harci szekér népe rövid idő alatt óriási területre kiterjesztette az uralmát, így alakult ki az un. Andronovoi kultúra.
Kép: Az Andronovoi kultúra. Forrás: CC BY –SA 3.0. https://commons.wikimedia.org/W/index.php?curid=868992
Ezt követően a harci szekér Kis-Ázsiában, Közel-Keleten, Mezopotámiában és az Eurázsiai sztyeppeövezet egész területén elterjedt és jelentősége a lovashadseregek hadrendbe állításáig fennmaradt. Harci szekereket alkalmaztak az Egyiptomra támadó és É-Egyiptomot elfoglaló hykszoszok, majd a térség későbbi hadviselésének szerves részévé vált, amiről a Biblia is tanúskodik: „Imé! Úgy jő fel, mint a felleg, és szekerei olyanok, mint a szélvész, lovai gyorsabbak a saskeselyűnél. Jaj nékünk, mert elvesztünk!” [Jer. 4: 13.]
Kép: A harci szekér elterjedése az Ural keleti lejtőin, az Andronovoi kultúrában a Közel-Keleten és az Eurázsiai sztyeppeövezet egész területén.
Harmatta János (1917-2004) nyelvészeti alapon, Tóth Tibor (1927-1991) antropológiai vizsgálatok alapján, Veres Péter a néprajzi kutatások alapján jutott arra a következtetésre, hogy elődeink már a hun korszakot megelőzően, a szkíto-szarmata időben (i. e. 700-i. e. 300 körül) a nagy sztyeppén együtt éltek a térséget benépesítő indo-iráni népekkel.
Harmatta János elsőként vette észre, hogy az ugor (magyar, hanti, manysi), és az indo-iráni nyelvekben közösek a lótenyésztésre vonatkozó szavak Ő úgy gondolta, hogy az ugor (nyelvű) népek az indo-iráni nyelvű népektől vették át a lótartásra vonatkozó szavakat és magát a lótartás tudományát is.
A következőket írja a lótartással kapcsolatos szóegyezésekről, illetőleg az indo-iráni népekkel fennálló kapcsolatokról:
"A magyar nyelv korszakbeosztásának az utóbbi időben egyre szélesebb körben elfogadott változatából kiindulva ... az ősmagyar nyelv korszaka Kr. e. 500-tól hozzávetőleg a honfoglalásig, illetve Kr. u. 1000-ig tartott, és három, egyenként megközelítőleg 500 éves alkorszakra, a korai, a közép és a késői ősmagyar korra tagolódott. Az iráni nyelvek történetének szempontjából vizsgálva az ősmagyar nyelv kapcsolatait az iráni nyelvekkel, megállapíthatjuk, hogy e hosszú korszak folyamán az ősmagyar nyelvbe mind óiráni, mind középiráni, mind újiráni jövevényszavak átvételre kerülhettek. Az iráni nyelvek szempontjából a korai ősmagyar nyelvben óiráni és középiráni, a közép ősmagyar nyelvben középiráni, a késői ősmagyar nyelvben pedig közép- és újiráni jövevényszavakkal számolhatunk. Fontos azt is figyelembe venni, hogy az iráni nyelvek fejlődési üteme nem volt egyöntetű, a keletiráni nyelvekben egész sor hangváltozás sokkal korábban következett be, mint a nyugatirániakban, ugyanakkor a szótan területén a keletiráni nyelvek archaikusabbak voltak, a névszóragozást egyesek napjainkig megőrizték, míg például a középperzsában már a legkorábbi nyelvemlékekben is alig maradt nyoma.
Ez a tény azért fontos, mert az utóbbi évek japán (Enoki Kazuo) és a kínai (Ma Yong) kutatásainak egyidejű jelentős felfedezése szerint a Hsiung-nu Birodalom létrejöttét körülbelül három évszázaddal megelőzte egy hasonló nagyságú és hatalmú Yüech-chih Birodalom, amely nyugati irányban is messze, az Irtis vidékére (Györffy szerint az Ugor őshaza - a szerk.) is kiterjedt. A yüech-chih-k iráni lovasnomádok voltak, s így a lótartást az ősmagyarok, ősvogulok és ősosztjákok elsősorban általuk ismerhették meg, s tőlük vehették át.
Korábban úgy gondolták, hogy ez török hatásra történt, azonban a török törzsek lovassá válása csak jóval később ment végbe, s még a második Türk Birodalom létrejöttének kezdetén, a Kr. u. 7. században is olyan kis lóállománnyal rendelkeztek, hogy Tonyukuk felirata szerint a türk hadseregnek csak kétharmada volt lovas (iki ülügi atliy arti), egyharmada azonban gyalogosokból állott (bir ülügi yaday arti). Egyébként is a türkökre vonatkozó történeti adatok csak a Kr. u. 4. századtól kezdődnek, s e korban történeti jelentőségük még mind keleten, mind nyugaton teljesen alárendelt volt (=Kr. e. 500 előtti vagy más kronológiai elgondolás szerint Kr. e. 1000 előtti) török hatásról, különösen a lótartást illetően aligha lehet szó. Ez annál is kevésbé valószínű, mert a lovas kultúrát és az államszervezet magasabb formáit és annak terminológiáját maguk a türkök is a yüech-chih-ktől, a hsiung-nu-któl és a szakáktól vették át.
Az utóbbi évtizedek fontos felfedezése, hogy a yüech-chih-k (=kusánák) már a Kr. e. 3. századtól az ind kharosthi írásból kifejlesztett írásbeliséggel rendelkeztek. Az utóbbi évtizedekben számos ebben a kharosthi ábécéből kifejlesztett írásban írt rövidebb-hosszabb yüech-chih, illetve kusána nyelvemlék került elő, s az írás olvashatósága lehetővé tette megfejtésüket is. Kiderült, hogy a yüech-chih-k nyelve a szakához közel álló iráni nyelv volt.
Ugyanezt lehetett megállapítani a hsiung-nu-k nyelvemlékeinek rendszeres vizsgálatából is: a hsiung-nu-k nyelve is a szaka nyelvek csoportjába tartozó keletiráni nyelv volt. Ugyancsak sikerült nagyszámú szórvány nyelvemlékük alapján pontosan meghatározni az Iránba és Indiába bevándorolt déli szakák nyelvének viszonyát az északi szaka nyelvekhez, a khotani és a tumsuqi szakához. Alig egy éve, hogy közzétették a Szir darjától északra nomadizáló kangok első nyelvemlékét is, amely a szaka típusú keletiráni nyelvek egy újabb változatát mutatja.” [Harmatta 1997: 71–83.]
Harmatta János felismerése a lótartással kapcsolatos ugor és iráni szóegyezésekre vonatkozóan nagy jelentőségű, ugyanakkor téves a szóátvétel irányára vonatkozó feltételezése. A 2000-es években folytatott genetikai vizsgálatok eredménye szerint a lovat nem indo-iráni (nyelvű) népek háziasították. A genetikai, nyelvészeti, néprajzi, régészeti adatok arra utalnak, hogy a ló háziasítása – mint az előzőekben már említettük - éppen a magyarok elődeinek találmánya. Tehát nem a magyarok vették át az indo-iráni népektől a lótartásra vonatkozó szavakat, hanem fordítva. A lótartásra vonatkozó ugor szavak eredete ugyanis a szkíto-szarmata kornál (i. e. 7-3. évszázad) korábbi időszakra, a Botai kultúra idejére (i. e. 4. évezred) és az Andronovoi kultúra idejére (i. e. 3-2. évezred) vezethető vissza és az átadás-átvétel iránya tehát fordított, vagyis az iráni népek vették elődeinktől a lótartásra vonatkozó kifejezéseket, és a lótartás kultúráját.
Veres Péter a következőket írja a magyarok elődeinek részvételéről a lovas-nomád ökotípus kialakulásában és a magyarok kapcsolatáról az Andronovoi, illetőleg az indo-iráni népekkel: „Az általunk etnikailag a magyarok őseivel azonosított cserkaszkul régészeti kultúrát K. V. Szalnyikov fedezte fel, hordozóit származásilag ugoroknak tartotta már 1967-ben megjelent könyvében. Viszont a kultúra Dél felé történő elmozdulását, népességének a sztyeppére kerülését nemrégiben mutatta ki G. B. Zdanovics ezt később E. E. Kuzmina is elfogadott nemrég megjelent híres összefoglaló monográfiájában. Zdanovics a közelben fekvő világhírűvé vált Arkaim nevű bronzkori, etnikailag egyelőre feltételesen az ősirániakkal vagy indoirániakkal azonosított, de a helyi ugor szubsztrátumon kialakult protovárosi civilizáció felfedezőjének számít. Ez a bonyolult erődítményrendszerekkel rendelkező protocivilizáció Kr. E. 1.900 és 1.600 között, kb. 400x100 km2 területet foglalt el az Uráltól keletre, a Szintasta és a Tobol folyóktól nem messze található és a korabeli Eurázsia egyik legfontosabb fémfeldolgozó központjának számított.” [Veres 2009: 58.]
"...a korai nomádok korában a sztyeppén a magyar-iráni nyelvi kapcsolat – paradox módon – minimális volt a többi erdőlakó finnugor néphez képest [Harmatta 1977]. Ez nagyon elgondolkodtató jelenség. Mindez véleményem szerint arra utal, hogy nem volt szoros szimbiotikus kapcsolat a két teljesen eltérő nyelvi csoport között, hanem inkább ellenségeskedés, állandó harc folyhatott közöttük. Mindazonáltal a szókészlettel szemben az ősmagyar hangrendszerben mégis jelentős iráni jellegű szubsztrátumhatást mutathatunk ki. Egyebek között ennek köszönhető a b-, d-, g- szókezdő hangok, a *p > f, *t > δ, *k > h, *s > h hangváltozások, valamint a –ni igevégződés megjelenése nyelvünkben. Az ősmagyar hangrendszer sajátos módon az óiránihoz nagyon hasonlóvá vált [Veres 1972:8, Vö. Oranszky 1963.] Ez nagyon fontos megállapítás [Vö. Mészöly 1910, 1929, 1930, 1951], ugyanis ez az érdekes fonetikai hasonlóság jól mutatja, hogy az igencsak hosszan tartó, fokozatos antropológiai ráhatás mellett, amit az andronovói széles arcú szarmatákhoz hasonló, europid embertani típus átvétele bizonyít az ősmagyaroknál – az ezer évig tartó permanens interetnikus, feltehetőleg iráni nyelven beszélő nőkkel való házassági kapcsolatok meglétét [Tóth 1969].
Mindenesetre ebből egyérteleműen arra a fontos megállapításra jutottunk, hogy a lovas nomád ősmagyarok kétségtelen jelentős iráni csoportokat tudtak nemcsak nyelvileg, hanem etnikailag is asszimilálni a sztyeppén. Mindez viszont egyúttal azt is bizonyítja, hogy távoli eleink bizonyítható módon minden tekintetben nemcsak egyenrangúak voltak a szomszédos idegen csoportokkal, hanem bizonyos fölénnyel is rendelkeztek a közvetlen környezetükben élőkkel szemben. A fentiek közvetve alátámasztják nézetünket, amely szerint az irániaknak a sztyeppén nem sikerült a magyarok felett megszerezniük az uralmat, jóllehet hosszú időn keresztül, egészen a nagy népvándorlás kezdetéig, sőt még tovább is, az ősmagyarok minden valószínűség szerint az iráni nyelven beszélő csoportok közelében nomadizáltak..." [Veres 2009: 73-74. o.]
Fodor István pedig a következőket írja: „Az andronovói kultúrkörből és ebből a korszakból származhatnak a magyarban és a másik két ugor nyelvben a lótenyésztéssel kapcsolatos szavak (ló, nyereg, fék, ostor, másodfű ló stb.).… az andronovói kapcsolatra vezethető vissza nyelvünk szekér szava is [Fodor 2009: 25–26.]. A szekér a Magyar Szókészlet Finnugor Elemei című szótár szerint ősiráni eredetű [MSzFE III. 1978: 576-57]
Kép: Iráni népek a nagy sztyeppén. Szerkesztett kép: Kiegészítve a szkíta szarvasok lelőhelyeivel – B. I. Forrás: The Circle of Ancient Iranian Studies
Ami a hunok történelmét illeti: a forrásokban először a Krisztus előtti harmadik század végén bukkannak fel, mégpedig "hsziungnuk" (xiongnu) néven. (Később, egy Krisztus előtt 318-ban kelt kínai oklevélben az egymással hadakozó kínai fejedelmek, mint segédhadakat említik őket.) A hsziungnuk (nevezzük őket innentől hunoknak) közvetlenül Kína szomszédságában éltek, mely akkoriban még nem terjedt túl az Ordosz-sivatag határvidékén, nyugaton a Sárga-folyó vidékén.
A Kr. előtti IV. századi kínai forrásokban már gyakran találkozunk a hunokkal, akikkel szemben a kínaiak változó sikerrel harcolnak. Ebből az időből származik az az uralkodói fejdísz, amit ma „ordosi”, vagy „höhhöti hun koronának” neveznek. Egyes kutatók szerint az egykori „bölcs királyok” /alkirályok/ egyikének koronája, fejdísze volt.
Kép: A ordosi-, vagy höhhöti hun korona. Forrás: Egy hun uralkodó fejdísze, http://www.baranta.gportal.hu/gindex.php?pg=1569372&nid=4148306
A hunok ismert nagy fejedelme Mao-tun a Kr. előtti 200-as években egységes irányítás alatti erős államot szervezett, melynek fővárosa Karakorum környékén volt.
Kr. e. 174-ben az ázsiai hunok leigázták az ellenséges tunguz, a jüe-csi (tohár) az o-sun, majd sok más népet. Ez a hun expanzió mozgásba hozta Belső-Ázsia népeit és indította el a későbbi nagy népvándorlás első hullámát. Mao-tun ekkor levelet küldött a kínai császárnak írván: "mindezen népeket hunná tettem és az összes nyilas népek egyetlen családban egyesültek". A hun népesség nyelve egyes feltételezések szerint türk lehetett, életmódjuk pedig pusztai nomád. Ekkoriban a Kaszpi-tenger és a Sárga-folyó közti hatalmas területeken türk, távol-keleti, indoeurópai, nomád népek színes és kevert sokasága élt jellemzően pásztorkodó életmódot folytatva.
Kép: A Hun Birodalom. Forrás: https://slideplayer.hu/slide/11247538/41/images/28/Az+%C3%A1zsiai+hun+birodalom.jpg
A hun törzsek folyamatosan zaklatták Kína gazdagabb vidékeit, így két évszázadon keresztül tartó háborúság zajlott a Sárga folyó menti vidékeken. Végül a kínaiak megunva a háborút egy hatalmas fal építésébe kezdtek a hunok távol tartására. Ez volt a ma ismert "kínai nagy fal" elődje. Csang K'ien kínai vezér Kr.e. 128-ban a hunok fogságába került, onnan visszatérve megbízható - számunkra is igen hasznos - adatokat közölt a kínaiaknak a hunokról. A hunok történelmében az első nagy fordulópontot a Krisztus előtti 100 körüli időszak hozta, amikor Han Wu, kínai császár (Kr.e. 141-87) megrendítő vereséget mért rájuk. Kr.e. 122 után Ho K'i-ping kínai vezér nagy támadást intézett a hunok ellen, aminek következtében a Hsziungnu Birodalom egysége a Kr. előtti I. század közepére fokozatosan csökkent és a hunok központja az Orhon, a Szelenga és a Tola folyók forrásvidékére húzódott vissza.
A kínai győzelem után a hun nép kettészakadt (egyes történészek szerint előtte egymással is háborúztak): egyik részük egy lassú, fokozatos vándorlásba kezdett nyugati irányba (ők voltak az északi hunok), a másik részük pedig (a déli hunok) helyben maradtak, Kína határvidékén. A helyben maradók Krisztus után 407-ben alapították meg a Nagy Xia nevű hun államot, Vu-lie Ti (Ho-lian Po-po, vagy Hélián Bobó) vezetésével. Ő adott parancsot egy hun főváros építésére is, melyen 413 és 427 között tízezrek dolgoztak. Ez lett Tongwancheng. A megépítés után azonban, alig 20 évnyi virágzás után az északi Wei-dinasztia nomád, türk csapatai megtámadták és lerombolták a települést. Az ezt követő évszázadokban Tongwancheng hanyatlásnak indult, majd a Jüan-dinasztia korának végére (1368) tökéletesen elnéptelenedett.
A vándorlásba kezdő hun törzsek, vagyis az északi hunok sorsa másképp alakult: Krisztus után 350 körül indultak meg Európába és 375 körül lépték át a Volgát. Megjelenésük teljesen felforgatta a dél-orosz sztyeppén élő népeket (gótokat, más germán etnikumokat) és megindították a népvándorlást. A dominó elv szerint zajló folyamat során a hun előretörés lavinaszerűen zúdította a Római Birodalomra a Kelet-Európában és a Fekete-tenger északi részein nomadizáló népeket. Az eredmény a Nyugat-Római Birodalom meggyengülése lett. A hunok végül a 390 és 420 között években a Kárpát-medencében rendezték be birodalmuk középpontját. Ez a hatalmas és sokáig legyőzhetetlennek bizonyuló államalakulat lett a korabeli Európa legerősebb entitása 400 és 450 között.
Kép: Attila Birodalma. Forrás: Harmat Árpád Péter: A hunok rejtélyes fővárosa Kínában, https://tortenelmi.blog.hu/2019/10/17/a_hunok_rejtelyes_fovarosa_kinaban_637,
Attila hun király 451-ben Catalaunum mezején fontos csatát vívott a római Flavius Aetius seregével, mely összecsapás fordulópontot hozott a hun történelemben. Innentől szerencsétlenségek sora övezte krónikájukat és 453-ban maga Attila is elhunyt. Fiai egymással viaskodtak a hatalomért. A győztesnek tekinthető Ellák nem tudta tartósan bebiztosítani befolyását és 455-ben a Nedao melletti csatában legyőzték az ellene fellázadó gepidák és más germán harcosok. A hunok innentől teljesen kiszorultak Európából keleti, illetve déli irányokba vándoroltak.
A Római Birodalom és Európa történelmét meghatározó módon befolyásoló hunok pontos eredete ma sem tisztázott. Egyelőre ma még nehezen megválaszolható a velük kapcsolatban felmerülő két legfőbb kérdés: nyelvük eredete (türk jellegének bizonytalansága) illetve a hun népesség hszingnu eredetének kérdése. Bár a történész társadalom mindkét esetben ad bizonyos válaszokat - mely egyik oldalon a hunok türk nyelvét feltételezi és a hszingnu - hun kontinuitást támogatja - valójában nincs konszenzus ezekben a fontos dilemmákban. (A magam részéről a türk-hun kapcsolat és a hszingnu eredet mellett állok.) A hun kutatás a jövő történész-generációinak kiemelt célterülete lesz. [Harmat https://tortenelmi.blog.hu/2019/10/17/a_hunok_rejtelyes_fovarosa_kinaban_637, letöltve: 2019-12-20]
A hun korszakot a Nagy sztyeppe közép- és belső-ázsiai részén az i. sz. 552-840 közötti időszakban a türk korszak követte.
Az első Türk Birodalmat Bumin hozta létre testvérével, Istemivel 551-ben, amikor a türkök legyőzték addigi uraikat, az „ázsiai avaroknak” is mondott zsuanzsuanokat az éppen széttagolt Kína egyik állama, a Nyugati Vej szövetségében. Bumin a kagán címet viselve a birodalom keleti részét igazgatta, de övé volt a főség az egész birodalomban, míg Istemi a nyugati részt jabgu címmel, bár alattvalói és főleg az utókor őt is gyakran kagánként tartották számon. Istemit tekintik a Nyugati Türk Kaganátus megalapítójának, bár az ő idejében a birodalom még egységes volt. A 7. században a birodalom két részre szakadt, majd sikerült újra egyesíteni, de a felemelkedő Tang dinasztia és az Arab Kalifátus között a 8. században felőrlődött. [Wikipédia]
Kép: A Türk Kaganátusok. Forrás: Sudár Balázs (szerk.): Magyarok a honfoglalás korában, Helikon Kiadó, Budapest, 2015., 124. o.
A 7-10. században a történeti forrásokban megjelenik egy nép, melyet a bizánci források türknek, egyes arab források „a türkök egyik fajtájának” (Ibn Rustah, Marwazi és mások [MEH 86, Nyitrai 1996: 74]) neveznek, de egyértelműen azonosítható a magyarokkal. Tehát itt nem nyelvi-etnikai, hanem politikai-kulturális kapcsolatról van szó. A türk megnevezés arra utalhat, hogy ez a nép a hatalmas Türk Birodalomból jött ki. A Don-Ural-Kaukázus térségében találkoztak az Európai hunok kelet felé visszahúzódó utódnépeivel (utrigur-kutrigur hunok). Ennek a türknek nevezett népnek a katonai tulajdonságait - Bölcs Leo bizánci császár Taktika című hadtudományi műve alapján - Julier Ferenc nyugalmazott ezredes Magyar hadvezérek című, 1930-ban kiadott hadtudományi könyvében a következők szerint írja le:
"A világtörténelemben páratlan eset, hogy egy nép: a férfiak lóháton, a nők, aggok és gyermekek szekereken a messze Ázsia felől Európa felé felkerekedjenek és az itt megtelepedett nemzetek között fegyveres ököllel nemcsak új hazát szerezzenek, hanem azt minden támadással szemben immár ezer éven át meg is tartsák. Ezt tette meg a magyar.
A honfoglaló magyarságot az új haza kiválasztásával, megszerzésével és megtartásával járó hatalmas, elsősorban katonai teljesítményre kétségtelenül a szomszédjainál értékesebb katonai tulajdonságai képesítették. (Kiemelés tőlem – B. I.)
Miben rejlik ez az ősi katonai erény?
Kezdjük azzal a közhellyel, hogy a magyar lovas nemzet volt.
Bölcs Leó, görög császár, aki 886-tól 912-ig ült Bizánc trónján, röviddel a magyar honfoglalás előtt, 889-893 között a birodalmának északi határait megtámadó bolgárok ellen az akkor még Etelközben letelepedett magyarokkal volt kénytelen szövetséget kötni. A magyarok tényleg több csatában megverték a bolgárokat és megmentették a görög birodalmat. Leó császár ezután a görög vezérek okulására megírta: „A hadi taktikáról” című katonai művét, és ennek egyik fejezetében pontos adatokat nyújt az ősmagyarok harcmodoráról. Lovas nemzeti voltunkat ekként jellemzi: „A magyarok nem kitartók gyalog megállni a helyüket, mint akik gyermekségük óta lovagláshoz szoktak”.
Leó császárnak ebben az érdekes megállapításában az rejlik, hogy a magyarság különleges harcászati érzéke korán felismerte a paripának, mint harci eszköznek nagy előnyeit. A ló, mint szállítóeszköz vitte a magyart gyorsan, tehát meglepően az ellenség elé, a lóban rejlő lökőerőt használta ki ellenállhatatlan támadásainak végrehajtására, a lóban rejlő gyorsaságot aknázta ki a csatatéren való manőverezésre és a csata után következetesen végrehajtott üldözésre.
A paripa sokszorozta meg a magyarság harci erejét, ezzel biztosította magának a hadviselési fölényt ellenségeivel szemben, mert nyilvánvaló, hogy a magyar nép csekély létszámánál fogva egyébként Európa népeivel nem birkózhatott volna meg. Néhány külföldi tudós az ősmagyarság tömegeiről fantasztikus számokat emleget, például, hogy 200.000 magyar harcos tört volna Európára. Ez bizonyos fokig természetes, mert elfogultságukban a magyarság nagy harci sikereinek indokait nem a magyar hadművészetben, hanem a tömegben keresik.
Ibn Dasta perzsa író egyik, 913 előtt megírt könyvében azonban pontos számadatot nyújt a magyarokról. Az ő műve szerint „fejedelmük 20.000 lovassal indul ki a hadjáratra”. Ez közelítheti meg a valóságot. A népességnek a hadi célokra való kihasználhatásáról szerzett tapasztalatok szerint a valósághoz járunk közel, ha a néhány százezer főre tehető magyarság minden ötödik emberét harcosnak számítjuk. Említett író bizonyára a 20.000 lovasnyi hadban látta azt az erőt, mellyel a magyarok fejedelme valamely kisebb vállalatra kiindult, mint például mikor a görögökkel a bolgárok ellen szövetkezett.
A honfoglalásra a magyarság természetesen valamennyi fegyverforgató férfival indult el, s ekkor bizonyára lehetett 50-60.000 harcosa…
Leó császár aztán megállapítja a magyar katona állhatatosságát: „a magyarok nem olyanok, mint a többi népek, melyek egy vereség után le vannak győzve”, hanem megtalálják a módot az elszenvedett csorba kiküszöbölésére.
Katonai tehetségünket ekként jellemzi: „A magyarok népes és szabad nemzet, legfőbb iparkodásuk a vitézkedés”.
Fegyelmezett, igénytelen és szívós a magyar katona: „Egy fejedelem alatt élnek, ki kemény fegyelemben tartja őket. E nép, melynek vétkeseit főnökeik kegyetlen és súlyos büntetésekkel lakoltatják, a bajt, a fáradságot nemesen tűri, hideget, meleget kiállja s a szükségletbeli fogyatkozást, mint pusztanép föl sem veszi”.
Az ősmagyar harcos hadifelszerelése bőséges, a lövésben való ügyesség magas fokon áll: „Karddal, vérttel, íjjal és kopjával fegyverkeznek, az előkelőek lovai elejükön vassal vagy nemezzel vannak borítva. Nagy szorgalmat fordítanak a lóhátról való nyilazásra”.
Az ellenség előtt a magyar magatartásában a vitézség a kellő óvatossággal párosul: „Óvatosak és titoktartók, őrseiket távolban, de egymáshoz közel állítják, hogy könnyen meg ne lepethessenek”.
Természetes, hogy ily harci erények mellett a felsőbb hadvezetés is magas fokon állott.
Általánosan ismeretes, hogy az ősmagyarok csatarendje több harcvonalra tagozódott, melyekkel a csatában rendkívül ügyesen manővereztek. Az első harcvonal rendszerint csak színleges támadást hajtott végre, hogy aztán ügyes hátrálással az ellenséget a hátsó harcvonalak átkaroló mozdulataiba csalja. Messze előreküldött kémeiktől és hírszerzőiktől rendesen idejében megtudták az ellenség közeledését s „mint szokásuk vala, hihetetlen gyorsan csatarendbe állának”.
A honfoglaló magyar lovasság csatarendjéről Bölcs Leó császár megírja, hogy „csatarendjükben sűrű, mély csoportokat alakítanak …, oldalt és hátul külön csoportjaik vannak azok támogatására, kik segélyt igényelnek és az ellenség megkerülésére”, továbbá, hogy „van a csatarenden kívül fölösleges erejük, melyet titokban gondatlanul táborozók ellen vagy harcoló hadosztályok segélyére tartanak fenn”. Kiegészíti ezt a jellemzést a következő megállapítással: „nem csupán egy harcvonalban állanak ki, hanem alakítanak másodikat, sőt néha harmadikat is.” A leghátulsó harcvonalat a fedezet alatt álló vonat alkotja: „vezeték lovaikat közel a csatarend háta mögött tartják, a poggyászt pedig 1-2.000 lépésre, hátul vagy oldalt, elegendő őrizet alatt.” Végül „nem mindig harcolnak nyílt erővel, legtöbbször cselben és titkos lesállásban áll játékuk”.
Ebből a jellemzésből reá-ismerünk arra a harcmodorra, amelyre a világháborús (I. világháború, a továbbiakban: világháború – B. I.) seregek lovasságát – kivétel nélkül – 1914 előtt nevelték. Ez szabványosan a következőleg történt: A 3.600 lovasból álló hadosztálynak az első roham végrehajtására hivatott csapatában, az első harcvonalban, 1.500 lovas foglalt helyet, és ennek mindkét szárnyát 150-150 lovas kissé hátra maradva fedezte. A második harcvonal – 900 lovas – az elsőnek jobbszárnyán kívül és hátul, a harmadik harcvonal 900 lovasa pedig az elsőnek balszárnyán kívül és hátul arra szolgált, hogy az ellenfél oldalába és hátába rontson, vagy az első harcvonal oldala ellen intézett ellenséges támadást kivédje. Esetleg a második harcvonal, mint „támadó oldal”, már kezdettől fogva messze előre rohant és csel útján iparkodott az ellenséget tévútra vezetni.
Ez azt mutatja, hogy a honfoglaló magyar lovasság harcmodorát vette át minden nemzet és 1000 éven átalkalmazta is. De az ősi magyar lovas valamiben még fölényesebb volt. Rohamközben lóhátról vívott tűzharcot: azaz nyilazott, amivel rohamának erejét megnövelte. Az íj zavartalan használatának lehetősége megkívánta, hogy a régi magyar első harcvonal mélységben sekély (1-2 soros) legyen, míg a hátsó harcvonalak, amelyek a nyilazástól megrendült ellenségre a tulajdonképpeni rohamot intézték, a szükséges lökőerő kifejtése céljából nagyobb mélységben alakuljanak.
A régi magyar nyíl szerepét a világháború előtt divatos lovasharcászatban a lovagló tüzérség és a lovas géppuskásosztagok vették át.
Az ősmagyarok jól tudták, hogy a csata eredményét csak a következetes üldözés teheti teljessé: „ha az ellenséget megszalasztják, mire sem ügyelve, kíméletlenül nyomulnak utánuk mindaddig, míg teljesen szét nem verik.”
Az ősmagyarok hadművészete számokban az alábbi képet mutatja:
A honfoglalást követő 85 év alatt, 899-től 984-ig, 43 hadjáratot viseltek, melyekről a külföldi krónikák is megemlékeznek. Ezek legtöbbje a nyugatra, hat az Itáliába és nyolc a Balkánra való betörésből keletkezett. Hét ízben hatolnak át a Rajnán. A 43 hadjáratból csak nyolc végződik balsikerrel.
Figyelmet érdemel még, hogy valamennyi hadjárat támadó jellegű volt. Nyilvánvaló, hogy e szakadatlan támadásaink az akkori egész Európát ellenségünkké tették s ennek dacára egyik ellenségünk sem kísérelte meg, hogy ellenünk nagyarányú offenzívát intézzen. Ez a tartózkodás a magyar fegyverek biztos fölényével magyarázható meg.
A magyar hadászat jellemzéséhez tartozik még annak megemlítése, hogy a felsorolt hadjáratoknak célja csak mellékesen volt a zsákmányszerzés, elsősorban az új haza megtartására irányultak azok. [Julier 1992: 5-32.]
Kép: Budapest-farkasréti veretes tarsoly (jobbra) és a tarsoly rajza (balra). Forrás: Dienes István: Honfoglalás kori veretes tarsoly Budapest-Farkasrétről, in: Folia Archaeologica 24. (1973) 186-187. o.
Kép: A honfoglalás kori veretes tarsoly pontos, ma is használatban lévő néprajzi párhuzama a nyugat-mongóliai Bajan Ölgij megyében élő mazsar (magyar) nemzetségnél. Fotó: Benkő Mihály.
Összefoglalva: Az ugor nyelvű népek (magyar, hanti, manysi – a továbbiakban ugor népek) még a nyelvi egység idején, a bronzkorban, az i. e. 4. évezred közepén kapcsolatba kerültek az iráni (indo-iráni) nyelvű népekkel. A kulturális kölcsönhatások eredménye, az ugor és indo-iráni népek közös terméke volt a küllős, lóval vontatott, íjásszal felszerelt harci szekér megalkotása. A harci szekér ezeknek a népeknek félelmetes fegyvere lett. Segítségével az indoiráni és ugor népek (preszkíták) uralták az egész Eurázsiai-sztyeppeövezetet, de hadjáratokat vezettek keleti, nyugati és déli irányban is, illetőleg kereskedelmi kapcsolatokban is voltak a velük határos térségekkel. Ez a tény hozzájárult az Eurázsiai sztyeppeövezet egységes kultúrájának kialakításához, ami a későbbi (i. e. 7-3. századi, vaskori), főként iráni nyelvű népekkel benépesített Szkíta Világ közvetlen előzménye és megalapozója volt. A harci szekér jelentősége a hátaslovak, lovas hadseregek harci alkalmazásával, a harcos lovas-nomád életmód elterjedésével csökkent, illetőleg megszűnt. A lovas hadseregeknek még az I. Világháborúban is jelentős szerepük volt. A lóval vontatott szekér teher- és személyszállító jelentősége, logisztikai szerepe egészen a 20. század közepéig fennmaradt. A magyarok elődei nyelvi (és tegyük hozzá, politikai) integritásukat a sztyeppén megőrizték. Ugyanakkor jelentős indoiráni és türk nyelvű népcsoportokat tudtak integrálni, amit a magyar nyelvben található iráni és türk szubsztrátum igazol. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a magyarok a többi néppel szemben a kezdetektől fogva katonai fölénnyel rendelkeztek.
Itt említjük meg, hogy az ugor-magyar jelenlét a Botai kultúra szűkebb és tágabb térségében a kezdetektől fogva a mai napig fennmaradt. Itt találhatók az Andronovoi, Szargatkai (szkíto-szarmata-hun) kultúra régészeti leletei és ebben a térségben, Karatal alulnál találta meg Benkő Mihály 2003-ban azt a magyar temetőt, amelybe nagy távolságból elhozzák a magyar származású halottakat és a sírokra is felírják a halott etnikai származását: MAGYAR. A térségtől északra található legközelebbi nyelvrokonaink politikai egysége, a Hanti-Manysi Autónóm Terület.
Kép: Sír a Karatali magyar temetőben. A sírkövön a felirat: „MAGYAR-KIPCSÁK”. Fotó: Benkő Mihály
Irodalom
Copenhagen group: Germanic and Balto-Slavic from Bell Beaker; Indo-Anatolian homeland in the Caucasus, May 22, 2018, https://indo-european.eu/2018/05/copenhagen-group-germanic-and-balto-slavic-from-bell-beaker-indo-anatolian-homeland-in-the-caucasus/,
Dienes István: Honfoglalás kori veretes tarsoly Budapest-Farkasrétről, in: Folia Archeologica 24. (1973) 186-187. o.
Egy hun uralkodó fejdísze, http://www.baranta.gportal.hu/gindex.php?pg=1569372&nid=4148306
Fodor István 2009: Őstörténet és honfoglalás. Magyarország története 1. Főszerk. Romsics Ignác. Budapest
Harmat Árpád Péter: A hunok rejtélyes fővárosa Kínában, Forrás: https://tortenelmi.blog.hu/2019/10/17/a_hunok_rejtelyes_fovarosa_kinaban_637, letöltve: 2019-12-20
Harmatta János 1977: Irániak és finnugorok, irániak és magyarok, In: Magyar Őstörténeti tanulmányok, Budapest, Akadémia Kiadó
Harmatta János: Iráni nyelvek hatása az ősmagyar nyelvre, In: Kovács László–Veszprémy László (szerk.): Honfoglalás és nyelvészet. Bp., Balassi Kiadó, 1997: 71–83.
Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest, 1992., 5-32.
Mészöly Gedeon
1910-1911: A –nyi képző eredete. Nyelvtudományi Kölemények
1929: Mióta lovasnép a magyar? In: Népünk és Nyelvünk I., Budapest, 205-2014
1930: Nem lovas nép volt-e az ugor kori magyar? Ethnographia XI.I.60-61.
1951: Az ugorkori vadászélet magyar szókincsbeli emlékei. Ethnographia
MSzFE III. 1978: A magyar szókészlet finnugor elemei. Főszerk. Lakó György. Budapest
Nyitrai I. (1996): A magyar őstörténet perzsa nyelvű forrásai. – In: Kovács L. és Veszprémy L. (szerk): A honfoglaláskor írott forrásai. Budapest. Pp. 61-71.
Oranszkij, I. M. 1963: Osznovi iranistiki, Moszkva, Nauka
Sudár Balázs (szerk.) 2015: Magyarok a honfoglalás korában, Helikon Kiadó, Budapest, 2015.
Tóth Tibor 1969: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról. Az MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályának Közleményei, 17
Veres Péter. 1972: A magyar nép etnikai történetének vázlata. Valóság folyóirat XV. /5. 1-12.
2009: Mérföldkövek a magyar őstörténetben. Napkút Kiadó.
Veres Péter: Mérföldkövek a magyar őstörténetben, Budapest 2009., 58. o.
Veres Péter: Mérföldkövek a magyar őstörténetben, Budapest 2009., 73-74. o.
Rövidítések
ÁMTBF = Moravcsik Gy. (szerk): Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. – Budapest, 1988., 363 pp.
DAI = Moravcsik Gy. (ford.): Bíborbanszületett Konstatin. A birodalom kormányzása. – Budapest, 1950., 341 pp.
MEH = Győrffy Gy. (szerk): A magyarok elődjeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai – Budapest, 1986., 354 pp. (3. kiadás)
