Az alábbi újságcikk  szerzője, és azt köveető interjú alanya a nemrég elhunyt Khaliakpar Amirzsanov Kushkumbajev (1926 Karatomar, Omszki Terület, Cserlaki járás - 2015 Almati) akszakal; kiemelt nyugdíjas újságíró, a Kazak SZSZR egykori kulturális miniszterhelyettese, haláláig az almati környéki magyar-kipcsakok vezetője. Ő volt a  magyar-kipcsak csúcs- értelmiségi Kushskumbajev  család feje, és a 2003-2007-es években  kazakhsztáni és nyugat-szibériai kutatásaim egyik legfőbb támogatója. Amirzsanov Khaliakpar és családja útmutatásával és segítségével jutottam el három alkalommal a nyugat-szibériai Russzkaja Poljanai járásba, a magyar kipcsakokhoz. 
 A Kushkumbayev családdal történt megismerkedésem története a következő:
Jaczkovits Miklós, korábbi mongóliai, majd kazakisztáni magyar nagykövet támogatásával 2002-ben meglátogattam a Tóth Tibor antropológus által 1965-ben  felfedezett Torgaji magyarokat. Ekkor már egy évtizedes terepkutatás volt mögöttem, melyet a mongol-altaji kazakok között folytattam. Torgajban sikeres utam volt: Magyar temető sírköveit, embereket, tájat, életképeket  fotóztam, nemzetségtáblákat, mondákat, legendákat gyűjöttem. Amikor 2002-ben a torgaji út után visszatértem Almatiba, hazautazásom előtt meg akartam köszönni a Kazak Akadémia Keletkutató Intézetének támogatását. Az igazgatónő, Meupert Abuszeitova éppen külföldön tartózkodott, ezért bementem a helyetteséhez, Szanat Kushkumbajev igazgatóhelyetteshez. Őt többször láttam már, megfigyeltem, hogy valamit szeretne mondani nekem, de aztán mégis hallgatott. Kifejeztem neki hálámat az Intézet segítségéért torgaji utazásom támogatásával kapcsolatban. Ekkor így szólt: „Én kipcsak-magyar vagyok. Szívesen szervezek Önnek egy utat szülőhelyemre, a nyugat-szibériai Kara-Talba.” Ő mondta el, hogy a magyar-kipcsakoknak négy ága van: Kondbáj, Kendebáj, Szarü Kul (sárga hajú, vagy fehér magyar), Kara Kul (fekete hajú, vagy fekete magyar). Ő fekete magyar. Szanat Kushkumbajev a szavát megtartotta. Segítségével vettem fel a kapcsolatot Aibolat Kushkumbajev történésszel, a Köksetau-i majd az Astanai Gumiljov Egyetem történész professzorával és magával a cikk írójával is. Nagy megtiszteltetés, hogy Amirzsanov Khaliakpar ebben a Magyarországról szóló cikkében személy szerint engem is megemlít.
Amirzsanov ebben a cikkében tanúságot tesz arról a barátságról és érdeklődésről, mellyet a Magyarországhoz, a magyar történelemhez és kultúrához viszonyul. Ez nem véletlen. Első találkozásunkkor a következőket mondta nekem: „Mi, kipcsak magyarok, Julianus barát magyarjainak leszármazottai vagyunk.” Majd amikor együtt ültünk egy jurtában: „Tessék egyenesen ülni, ahogy őseink tették.” Amirzsanov Khaiakpar Testvére vagy unokatestvére, Aibolat apja pedig a következőket mondta Aibolatnak: „Mi nem vagyunk kipcskakok,mi  nem vagyunk kazakok, mi magyarok vagyunk.” Ez a megjegyzés fordította Aibolat érdeklődését népének története felé, ezért lett történész.

(Benkő Mihály)

Kép: Kaliakpar Amirzsanov Kushkumbayev

 A mai Magyarország Európa központi részén terül el, a Duna osztja két részre. Területe 93 ezer négyzetkilométer, lakosainak száma 10 millió. Magyarország egy nemzetiségű országnak tekinthető. Lakosainak 97 százaléka magyar, Az országot érintő legfontosabb történeti eseményeket néhány szóval összefoglalhatjuk. Az egykori római tartomány, Pannónia  a kora középkor első századaiban több nép kezére került,egészen addig, amíg a IX. században a Keletről, Árpád vezetésével érkező magyarok meg nem telepedtek benne. A XIII. században a magyarokkal egyesültek a velük rokon kipcsakok. Pogány elődeik, akik valaha itt Keleten éltek a bőséges füvet nyújtó pusztákon, felvették a kereszténységet. A századok során a magyarok a szláv, német, mongol nemzetekkel vették fel a kapcsolatot. Volt, akivel háborúztak, másokkal barátkoztak. Beléptek az európai nemzetek családjába, ugyanakkor azonban megőrízték ősi nemzeti jellegüket is. Népnevük, a „magyar” „embert” jelent. Egyes források (B. A. Ribakov) a magyar őshazát a z Urál-hegység nyugati oldalán keresik, mások a Káspi-tenger partvidékén

A magyar királyok népük új lakóhelyén erős államot létesítettek, amely fennállt egészen a XVI. századig, amikor is a magyar területet a törökök és a Habsburgok osztották fel maguk között. A XIX. században Magyarország a  később, 1918-ban széthulló osztrák-magyar monarchia része lett. A második világháborúban Magyarország Németország szövetségese volt, majd a háború után a szocialista tábor része lett. A magyarok 1956-os kísérlete arra nézve, hogy országuk semlegessé váljon, azzal végződött, hogy a szovjet hadsereg bevonult Magyarországra, és sok ezren elmenekültek az országból.

Kis gazdasági kiegészítés: Az ország nyersanyag kincse: bauxit, szén, vas- és acél-kombinát Dunaújvárosban, alumínium-gyár Székesfehérvárott, az Ikarusz autóbusz-gyár Budapesten. Magyarország az egyik legnagyobb gép-, gyümölcs- és bor-exportőr Európában. 2007-ben az  export az ország gazdasági tevékenységének 12 százalékát tette ki, míg az import 7,2 százalékát.

A kulturális együttműködés a nemzetek együttműködésének egyik legfontosabb láncszeme. A kazakok többsége keveset tud Magyarországról, pedig közösek a gyökereink. A kazahoknak van magyar nemzetsége. Ennek képviselőivel elsősorban a kipcsákok és más nemzetségek között találkozhatunk. Pontosan ők, a mi távoli őseink, jöttek ide a Káspi-mélyedés sztyeppéiről, a tudományos kutatások eredményei szerint. (Kiemelés tőlem - a szerk.)

Kazahsztán egyik legjobb írója, Muhtar Magauin a következőket mondja: „ Ó, Magasságos,  a világon minden előrehalad és változik, azonban mégis, ameddig él egy nemzet, nem halnak ki szokásai sem, amelyeket őseitől örökölt”. Valóban, a magyaroknak és a kazakoknak sok közös vonása van, elsősorban a filológia és a kultúra, az életmód, a népi művészet terén. A magyarok éppen olyan jóindulatúak és vendégszeretők, mint a kazakok.

Ismeritek a hortobágyi pusztát, ménesekkel, csikósokkal, fehér subákkal, és fekete gyapjú sapkákkal, amelyek elbűvölik az arra utazókat? A magyarok színes női kendőit, fejfedőit? Mindez nagy érdeklődést kelt a néprajzosokban. Fennmaradtak a régi állattenyésztési szokások – a magyar nomádok hagyományos tudása, amit megőriztek egészen addig, amíg a Dunához nem költöztek, és még a Duna-Tisza partján is, sokáig.  A magyar konyhának keleti vonásai vannak. A kazakokhoz hasonlóan, a magyarok is sok húst esznek, gyakran készítenek lapos kenyeret, magyar néven lángost. 

A magyarok családi életében mindmáig élnek régi szokások és hagyományok: náluk is van családfő, akinek a parancsait teljesíteni kell. A falusi családok többségében a nők nem ülnek egy asztalhoz a férfiakkal. A magyaroknál is megvan az a szokás, hogy a férj halála esetén a feleség, gyermekeit és a családi vagyonát magával víve hozzámegy férje egyik rokonához. Nem hasonlít ez a máig fennmaradt kazak népi szokásokhoz? Mindez persze nem jelenti azt, hogy akár a magyaroknál, akár a kazakoknál sérülnének a nők jogai.

A magyar népzene különbözik a a magyarokkal szomszédos népek zenéjétől, keleti  eredetű. Jellemzőek rá a pentatón dallamok. Ugyanez a típusú zene jellemző Kazahsztánra és Szibériára. A. P. Borodin, amikor az „Igor herceg” operát alkotta meg, nem egyszer járt Szibériában azért, hogy tanulmányozza az ottani népek zenei kultúráját. Utazásai eredményeként alkotta meg az operában a „polovec (kipcsak) lányok kórusát”. Ami a pentatón dallamokat illeti, ezek tipikusak voltak Szibéria és az Urál népeinél, vagyis azokon a területeken, ahonnan a magyarok vitték ezt a zenei motívumot Európába.. Ezeket a gondolatokat megerősítette Sípos János zenetudós és turkológus könyvének bemutatója, a kazakok és magyarok melódiáinak fonetikai hasonlóságáról 2004-ben, a kazahsztáni magyar nagykövetségen. Ez a mű komoly érdeklődést keltett tudományos körökben.

A kulturális közelség is ősi a magyarok és kazakok között. Hogy ne legyek túl tendenciózus és elfogult, harmadik személyre hivatkozom –az egyik new-yorki zsinagóga vezetőjére, Artur Schneiderre, aki járt Almatiban:  A Második Világháború idején Magyarországon találtunk menedéket. Önök nálam jobban ismerik a kazak-magyar rokonságot. Gyermekként Budapesten vettem kezekbe almát, azt a gyümölcsöt, amelynek magyar és kazak nyelven ugyanaz a neve.”

A híres magyar tudós, Almásy György „Vándorutam Közép-Ázsiában (1900) című könyvében leírja, hogy felfigyelt számos magyar és kazak szó fonetikai hasonlóságára. Például: ursik-orsó, kendir-kender, szakáll-szakáll, sátor-satir, eski-kecske, kos-kos, tezek-tőzeg. Ezek után a példák után Almásy felhoz ulyan példákat is, mint az „alma”, „árpa”, balta”, amelyek pontosan ugyanúgy hangzanak a két nyelven. Még folytathatnánk.

A magyar folklór fontos része a népmesék és népdalok területe, amelyen egyaránt érezhető keleti (a sámánizmus nyomai), és európai hatás. Sok dal szól a Robin Hoodhoz hasonlóan a szegényeket védő betyárokról, akik a szabad ég alatt, erdőkben, mocsarakban, nehéz körülmények között élnek. Ha a „betyár” szó rablót jelent, ugyanez vonatkozhat az orosz „Kudjar” szóra is.

A népi költészet jelentős részét képezik a hétköznapi mesék és a humoros rigmusok. Akaratlanul is ezekre emlékeztetnek a tradíció folytatójának, a nagy költőnek, a magyar nemzet kedvencének, Petőfi Sándornak a versei:

„Szeret a lány? Iszom örömömben!
Nem szeret? Kell innom keservemben!”
(Petőfi: Dalaim).

Pál mester ilyformán okoskodott,
És félrecsapta
Szilajhetykén a kalapot:
"Eh, aki adta!
Mire való a feleség nekem?
Nélkűle szabadabb lesz életem”
(Petőfi: Pál mester)

Fontos megemlítenünk, hogy a mi költő-forradalmárunk, Petőfi fordítója, a magyar-argün nemzetségből származó Mirzsakip Dulatov a „Magyar” írói álnevet használta.

A magyar falvak alaprajza kör alakú, a házak vályogfalúak, három részesek, nádtetővel borítottak. Mindez egyértelmű maradványa a nomád életnek. Mi, idősebb kazakok, akik a XX. század első felében születtünk, valamikor hasonló házakban éltünk.

Az igazi férfi tiszteli őseit. Ez régi igazság, azonban valóban nagyon fontos, hogy fenntartsuk és megismerjük őseink  hagyományait, és ezzel az ő emlékezetüket. A kazakokra nem lehet ráfogni, hogy nem veszik figyelembe ezt a szempontot. Ennek bizonyítéka a Bolat Kumekov akadémikus által vezetett Kipcsak Intézet is. Azonban nálunk nem látni ezen a téren akkora lelkesedést, mint a magyaroknál. Ennek prózai objektív okai lehetnek: eszközök és szponzorok hiánya. Mindez természetesen megvan a magyaroknál is. Azonban ők mégis talpraesettebbek és érdeklődőbbek is nálunk a saját népük múltjának kutatása terén.

Napjaink egyik magyar kutatója, Benkő Mihály a következőket írja: „Nem csoda, hogy elődeink Keleten keresték testvéreinket már a XIX. században, és hogy az ázsiai sztyeppék felé indultak útnak.”.Nyilvánvaló a lángoló lelkesedés egy sor magyar kutatóban arra, hogy hogy a keleti rokon népek életmódját és kultúráját kutassák. Az ősei földjén elhunyt Mándoky Kongur Istvánt Almatiban, a kazak hősöknek, tudósoknak és művészeknek  nyugvóhelyet adó Kensai temetőben helyezték sírba. Kőrösi Csoma Sándor kutatóútját és életét Indiában fejezte be, nem sikerült eljutnia oda, ahová készült: Turkesztánba. Petőfi Sándor,  nagy magyar költő sírja Szibériában, a Bajkál-tó partján, Barguzinban van. (Egyik változata a költő halálának – a szerk.).A XIX–XX. századok során a magyarok hatalmas lelkesedéssel próbálták visszaállítani keleti rokonaikkal a kapcsolatot. Itt megemlítenénk Vámbéry Ármin, gróf Almásy György,Mándoky Kongur István és Tóth Tibor nevét. Tanulmányozták a nyelvészetet, a szokásokat, hagyományokat, a népi iparművészetet, a zenei örökséget, stb. Kiemeljük itt közülük Vámbéry Ármint, aki útjai során járt a kazakok között is. 1892-ben megjelent „Közép-ázsiai utamról” című könyvében leírja, hogy a kazakok mennyire szeretik a költészetet és a zenét. Ismerik családfájukat. Náluk (és valószínűleg a magyaroknál is) fennmaradt az a szabály, hogy egy férfinak hét nemzedéken át ismernie kel elődeit, ha nem akarnak tudatlannak látszani.

A XX. században sem a cári Oroszország, sem a Szovjetunió nem engedélyezte külföldieknek sem a kazakok tanulmányozását, sem Kazahsztán eldugottabb sarkainak meglátogatását. A fentebb említett kutatók közül többé-kevésbé sikerrel járt Tóth Tibor, aíki  Kazakisztán végtelen sztyeppéin, a kosztanáji területen, eredményes kutatást végezhetett magyar törzsek között. Tóth Tibor antropológiai munkájáról, és annak jelentőségéről a következőket mondja Erdélyi István: „Egyikünk sem gondolt arra, hogy néhány évvel később olyan felfedezést tesz, amely megértőbb tudományos fogadtatás esetén idehaza akár korszakalkotó is lehetett volna”.

A tiltások ideje elmúlt. Kazakisztán nyílt,önálló köztársaság lett. És íme, folytatva a be nem fejezett sikeres expedíciókat, amelyeket még Julianus barát kezdett meg a XIII. század elején, a Kazak Köztársaságba utazott Benkő Mihály. Eddig már háromszor járt nálunk. Először a kosztanáji terület magyarjaihoz vezetett az útja, amelyről 2003-ban jelent  meg „A torgaji madiarok” című munkája. Másodszor és harmadszor nagy könyvének, a „Magyar kipcsakoknak” a megjelenése előtt, 2005-ben, majd 2007-ben. Ekkor Nyugat-Szibériában és Kazakisztán déli részén, az almati területen vett részt expedíción. Nem kétséges, hogy rövidesen publikálásra kerülnek újabb érdekes megjegyzései a sztyeppei nomádokról, a mai türk népek életére jellemző kultúrájukról, életmódjukról, szokásaikról.

Kép: Kaliakpar Amirzsanov Kushkumbayev (középen), Benkő Mihály (balra) és Aibolat Kushumbayev (jobbra)

Kiket ismerünk a magyar tudomány, irodalom és kultúra klasszikusai közül?

A magyar irodalom felvirágzása idején (XVIII–XIX. század) adta a világ számára Petőfi Sándort, Arany Jánost, Ady Endrét, Mikszáth Kálmánt és másokat, akik műveikben szépítés nélkül ábrázolták a magyar nép életét. A magyar zenei iskola megalapítói között feltétlenül meg kell nevezni Liszt Ferencet, és korszakalkotó műveit,. a „Magyar Rapszódiákat”, a „Hungáriát”, az operettszerzők között Lehár Ferencet, Kálmán Imrét, a változatos nemzeti táncot, a „Csárdást”. Mindezek a világ valamennyi színpadának repertoárjában megtalálhatók. Magyarország kiemelkedő tudósokat, kutatókat adott a világnak, közülük tizenhárman kaptak Nobel-díjat. Sport terén 260 olimpiai érmet kaptak magyarok. Magyarországon 1260 múzeum, kiállító helyiség, galéria van, közülük 225 Budapesten. És ismerjük-e vajon kellőképpen a magyar színművészetet, film-művészetet, játszanak-e színházainkban magyar színdarabokat?

Nálunk Almatában volt Zalka Máté utca. Ha kérdeznénk a szemben jövőket, talán száz közül egy tudna arról, hogy kiről van szó. Pedig ő neves magyar író, aki 1919-ben emigrált hozzánk. És ismerjük-e vajon kellőképpen a magyar színművészetet, film-művészetet, játszanak-e színházainkban magyar színdarabokat?

Párhuzamosan felvetődik egy másik kérdés is. Ismerik-e vajon a magyarok Abajev, M. Auzov, Sz. Mukanov, Sz. Szejfullin és mások műveit?

Úgy vélem, hogy a  hivatalos találkozókon nemcsak a barátságról, gazdasági és kulturális együttműködésről, hanem a rokonnemzetek egymáshoz közelítéséről is beszélnünk kellene. A kutatók munkájának végső soron a közös kultúra, a népeink régi időktől fennálló kapcsolatainak alapvető tanulmányozására kellene vezetni. A tudományok különböző ágazatainak Magyarországról Kazahsztánba és Kazahsztánból Magyarországra utazó képviselőinek találkozásai,véleménycseréi fontosabbak a protokolláris diplomáciai találkozóknál.

Kívánok boldogságot, jóllétet, virágzást az egész magyar népnek.

Egy magyar-kipcsák akszakal visszaemlékezései

Az adatgyűjtés körülményei:

            Audiofelvétel lejegyzése

Felvétel helyszíne: Almati egyik kávéháza

Idő: 2007 augusztus

Adatközlő: Amirzsanov Khaliakpar Kuskumbajev

Adatgyűjtő(k): Benkő Mihály, Babakumar Khinayat

Az alább leírtak adatközlője a nemrég elhunyt Amirzsanov Khaliakpar Kuskumbajev akszakal volt; kiemelt nyugdíjas újságíró, a Kazak SZSZR egykori kulturális miniszterhelyettese, haláláig az almati környéki magyar-kipcsak kolónia vezetője. Ő volt a magyar-kipcsak csúcs-értelmiségi Kuskumbajev család feje, és a 2003–2007-es években kazakisztáni és nyugat-szibériai kutatásaim egyik legfőbb támogatója. Amirzsanov Khaliakpar és családja útmutatásával és segítségével jutottam el három alkalommal a nyugat-szibériai Russzkaja Poljanai járásba, a magyar-kipcsakokhoz. A vele folytatott beszélgetést 2007-ben, utolsó nagy kazakisztáni utamon, Almatiban vettük magnóra. A szöveget nemrégiben – amikor értesültem Amirzsanov Khaliakpar haláláról – leírattam és lefordítottam oroszról magyarra. Közzétételével ennek a nagy embernek kívánok emléket állítani.

„Sűrű sötét homály fedi a múltat,

Az emlékező sokszor jobb, ha hallgat.

A porból lett ember porrá is lészen.

Csak a Föld és Ég maradnak tanúnak.”

(Kudajbergen Ordabajev: Szarübáj Batür)

• A nevem Amirzsanov Khaliakpar Kuskumbajevics. 1926-ban születtem Karatomar faluban, az Omszki terület Cserlaki járásában, amelyet később három részre osztottak. Szülőhelyemet jelenleg Russzkaja Poljanai járásnak nevezik, korábban hívták Novovarsavszkajai járásnak is.

 Ön a magyar nemzetségből származik?

•  Igen, a magyar nemzetségből származom, tudom, hogy a nevünk legalább hat-nyolc nemzedék óta – vagyis száznyolcvan-kétszáznegyven éve – „magyar”. Azonban ez a viszonylag rövid idő nem jelenti azt, hogy mi nem lennénk magyarok. Őseink úgy döntöttek, hogy „Magyarnak” nevezik el gyermekeiket, azért, hogy fennmaradjon nevünk, amely nyilvánvalóan a távoli múltból maradt ránk. A mi családunkban a harmadik lányom nevezte el fiát Magyarnak, azért, hogy a gyerek ne felejtse el, mely nemzetség tagja. A bátyám az unokájának adta a Magyar nevet, ami azt jelenti, hogy jelenleg Almati környékén legalább két Magyar nevű gyerek él.

 És eredeti szülőhelyükön, Oroszországban?

•  Ott nyilván jóval több Magyar nevű ember van.

 Ön magyar faluban született Nyugat-Szibériában?

• Karatomar faluban nőttem fel, aztán a családom átköltözött az újonnan szervezett cserlaki szovhozba, 1936-ban. Ezután orosz iskolába iratkoztam be, és ott tanultam. Befejeztem három évfolyamot, aztán nem volt módom tovább tanulni, mert kitört a háború. Abban az időben minden felnőttet elvittek a hadseregbe. Ekkor történt, hogy Jaszinbajev, a Faluszovjet elnöke magához vett engem, és oroszul tudóként kinevezett a Faluszovjet titkárának. Minden felnőtt harcolt, senki nem volt odahaza, aki dolgozhatott volna.

 Ön akkor 14 éves volt?

• Igen, tizennégy éves lehettem. Senki nem tudott írni orosz nyelven az ott élők közül, sokan nem is ismerték ezt a nyelvet, én viszont orosz iskolában tanultam. Így lettem a falu, vagy az aul tanácstitkára. Később ez az aul-szovjet a Nyikolajevkai aul-szovjet nevet kapta. Mellettünk volt a négyes számú aul, az iszajevkai.

 Iszajevkán kulan-kipcsakok éltek?

• Igen, kulan-kipcsakok. És mellette, a negyedik aulban szagal-kipcsakok.

 E szerint az adminisztratív felosztás nemzetségek szerint történt?

•  Igen, pontosan úgy. Annak ellenére, hogy a szovjethatalom, hogy úgy mondjam, diktatórikus volt, nálunk megőrizte a nemzetségi kapcsolatokat, és egyesítette a nemzetségeket, akik aztán egymás mellett éltek a falvakban, aulokban. A szagal-kipcsakok a négyes aulban, a magyar-kipcsakok az ötös aulban, a kulan-kipcsakok pedig a hatos aulban laktak. Később, miután 1934-ben Kirovot megölték, az ő tiszteletére a mi aulunk a Kirov aul nevet kapta. A kirovi Falutanács alá hat kolhoz tartozott: a Petrov kolhoz, a Jaroszlavszkij kolhoz – ezek orosz forradalmárok nevei –, a Sztálin kolhoz, a Március 8 kolhoz, a Khojandy kolhoz. Ezekben a kolhozokban dolgoztak a magyar-kipcsakok.

 Ezek a kolhozok mind azonos járásban voltak?

• Nem, nem mind. Kazak neve közülük csak a Khojandü kolhoznak volt. Khojandü kazakul nyulat jelent. A környékén nyilván gyakran vadásztak nyulakra. Ebben az aulban szagal-kipcsakok is éltek, azonban ők nem az egész falut birtokolták, a helység másik felében magyarok laktak. A szagal-kipcsakokat valamikor elüldözték eredeti lakóhelyükről, az Irtis mentéről, onnan költöztek a mi környékünkre.

 Tehát egy kolhozban különböző nemzetségek tagjai dolgoztak?

• A kirovi Falutanácsnak magyarok és kipcsakok voltak alávetve, a Falutanács elnöke Muszabajev volt. A területi egység ellenére, a Falutanács alá tartoztak orosz kolhozok és falvak is – Grobyseva, Kremnevo, Scsukino.
• Korábban azon a vidéken, ahol a magyarok és kipcsakok éltek, minden aulnak és falunak kazak neve volt. Napjainkra ezek orosz falvakká lettek, orosz forradalmárok, irodalmárok, művészek stb. neveit kapták. Azonban ott, ahol a magyarok éltek, az egyik falunak egy részét Surtanbajnak nevezték. Kazakul a surtan csukát jelent, a „baj” gazdag urat. Ez a név nyilván hallal kapcsolatos. Az ott lakók elődei korábban nyilván vízparton laktak. Hasonló ez ahhoz, ahogy a bazáros Bazarbajnak, a farkasvadász Arszkbajnak nevezi el fiát. A falu dombon túli részét Etilnek hívták. A terület 50 kilométer távolságnyira van az Irtis vizétől. Abban az időben még nem értettem, de felnőttként ma már tudom, hogy az „Etil” szó oroszra fordítva a Volgát jelenti. Más jelentése nincs is. Felteszem, hogy azoknak az ősei, akik ott élnek, ahová nálunk letelepítették a magyarokat és kipcsakokat, a dombon túli terület elnevezésével visszaemlékeztek őshazájukra.

Sokan azt mondják, hogy ők egykor az Irtis partján éltek?

• Az Irtistől ezek a falvak nincsenek nagy távolságra, mindössze 50 kilométernyire.
  Ami a társadalmi életformát illeti, ott a családfő és a családtagok, akik mind engedelmeskednek a családfőnek. Általában véve, a fiataloknak engedelmeskedniük kell az idősebbnek. Öregebbre nem szabad kezet emelni, ez nemzeti hagyomány. A népi iparművészetről annyit, hogy a kazakok nomád állattenyésztők voltak, szépen feldíszített jurtákat állítottak fel.

 A régi magyarok jurtákban éltek?

•  Majdnem minden családnak volt jurtája, de télen földkunyhókban éltek.
• Háromrészes, illetve háromszobás, földbe vájt épületek voltak ezek, konyhával, amelyben ebédelni lehetett. A tetők nádfedelűek voltak. A Kárpát-medencei magyaroknál az ilyen tetőket tudomásom szerint sással fedik – nálunk náddal és tőzeggel.

 És miért volt ez a nemzetség erősebb a többinél, talán azért, mert náluk volt az egyetlen középiskola?

•  Nem, az egyetlen középiskola Omszkban volt.

 A faluban kazak nyelven tanultak?

• És az összes többi aulból, sőt, más falusi szovjetek területéről is, például Kulanovóból is ebbe az iskolába jöttek tanulni. Hogyan sütöttek? Élesztőt nem használtak, édeskés kenyeret sütöttek. Nád és tőzeg hamujában sütötték. A tetők laposak voltak, nem voltak még a mostaniakhoz hasonló drága, ferde tetők.

 A magyarok nősültek egymás között?

• Igen, de csak a hetedik nemzedéktől. Arra törekedtek abban az időben, hogy minél távolabbi legyen a rokonság, hogy elkerüljék a belterjességet. Az ünnepeken egyszólamú énekeket énekeltek. A fő zeneszerszám a négyhúros dombra volt.

 A temetkezési szokások?

• Az Irtis-vidéki, nyugat-szibériai temetkezések különböztek és különböznek a dél-kazakisztániaktól. (Jelenleg az Almati körzetben élek.) Nyugat-Szibériában két méter mély gödröt ástak, annak mélyén hagytak egy kis kiemelkedést, a mellé eresztették le a földi maradványokat, miután speciális nemezszőnyegbe tekerték őket. Nem volt sírhalom, deszkákat vagy nádat helyeznek a gödörre, és beszórták földdel.

 Állítottak a halottnak emléket, voltak „magyar” feliratok?

•  Akkoriban még nem voltak.

Kép: Sír a Kara Tal-i magyar temetőben. (Nyugat Szibéria, Omszki Terület, Russzkaja Poljanai Járás).

A szájhagyományban megőrződött a magyar mentalitás? Hogy mi magyarok vagyunk, legendák, hagyományok a magyarokról? 

• Persze, voltak ilyenek, például Szarübáj Batir legendája is ilyen. Azonban a legendákat a tanultabb emberek őrizték meg, és a nagy többség nem volt ilyen, csak a gazdagabbak. Őket viszont a forradalmi időszakban elűzték, agyonlőtték, senki nem maradt közülük, akiknek akárcsak a nevét említhetnénk. Megtiltották azt is nekik, hogy jót egyenek és igyanak, pusztán azért, mert gazdagok voltak.

 Érintette Önöket a terror?

• A terror mindenkit érintett, az én nemzetségemet kevésbé, de mások nagyon sokat szenvedtek.

 Az adott járásban harminc családot semmisítettek meg?

• Harmincat? Aulonként semmisítettek meg harminc családot!

 Ön azt mondja, hogy a falusi tanács hatókörébe tartozó területen 300 magyar család élt?

• A hat kolhozban a falusi tanács által ellenőrzött területen összesen 360 magyar család dolgozott.

Ezek magyarként határozták meg önmagukat?

• Igen, magyarként. Magyarként és kipcsakként. Számomra azonban érdekes a következő kérdés: Anatolij Ribakov szerint a ma „Vengrijában” élő magyarok az Urál középső szakaszáról indultak el, mások szerint viszont a ma Oroszországhoz tartozó Káspi-vidékről. Az általam ismert adatok, az öregek, korábbi nemzedékek elbeszélése alapján úgy vélem, hogy őseink a mai aktöbei Káspi-mélyföldről indultak el a mai Kosztanáji terület felé, és onnan kerültek az Omszki területre. Az ilyen vándorlások természetesek, hiszen voltak éhínségek, nemzetségek közötti összetűzések, apám is mesélte, hogy sok magyar elvándorolt a háború és a terror éveiben, különböző okokból. Én egyetlen fiú voltam, anyám neve Arnaus volt, az apámé Anspaj. Amikor anyám rokonait kerestük, kiderült, hogy anyámnak voltak leánytestvérei, akik szintén magyarokhoz mentek férjhez, és férjükkel együtt elvándoroltak valahová – ahogy később megtudtam, a Baraba sztyeppére.

 Mennyire erős a magyar eszme, a magyar mentalitás az összegyűjtött legendák és hagyományok alapján?

• Erről nem sokat hallottam, de egyet el tudok mondani a magyarokról, hogy nagyon tisztelték a dzsingiszidákat.

 Voltak a magyaroknak dzsingiszida vezetőik, más néven töréik?

• Nem voltak, de szerették volna, hogy legyen ilyen vezetőjük, aki irányítja őket. Ezért eldöntötték, hogy szereznek egyet maguknak. Ez a 19. század elején történt, úgy 1820 körül. Átmentek a mai Kazakisztán területére, és elhoztak egy Szamai nevű dzsingiszida fiút. Adtak neki állatokat – teheneket, lovakat, bárányokat, és dolgoztak neki. Így nekik is lett töréjük.[1] A kulan-kipcsakok és szagal-kipcsakok nevettek rajtunk. Azt mondták: Itt éltek már kétszáz évig töre nélkül. Most miért lett ily hirtelen szükségetek egyre?
  
  Én azt hiszem, hogyha nem jöttek volna az októberi szocialista forradalom okozta változások, az Omszki területen élő kazakoknál feltehetőleg jobban megőrződött volna a nemzetségek alapján történő letelepedés, nem mentek volna el olyan sokan, nem lettek volna szovhozok és kolhozok. Az a terület, amelyen a magyar-kipcsakok élnek, Uszty-Kamenogorszkig, az Irtisig, a karkaralini terület, mind Nyugat-Szibéria része volt. Azoknál, akik 1910-ig ezeken a tájakon születtek, az útlevelükben szülőhelyként a nyugat-szibériai kormányzóságot határozták meg. Azonban 1924-től, amikor megalakult a Kazak Autonóm Köztársaság, azok a területek, ahol a magyarok éltek, a Kazak Autonóm Köztársaság Petropavlovszki területéhez kerültek. Aztán amikor megalakult a Kazak Szovjet Szocialista Köztársaság, a moszkvaiak maguk rajzolták a térképet, és így szóltak: ez a típusú vidék a tietek, ez az oldal pedig a miénk, Oroszország része lesz. És ez az óta is úgy maradt.
  
  Természetesen szükség van jó kutatómunkára a magyarok között. Volt, aki szerint az igazi kipcsakok az Irtis-vidéken élnek, de még nem tudjuk, hol találhatók a többiek. A csimkenti vidékről a magyarok többsége a kosztanáji területre érkezett, oda, ahol nagy szabad térségek vannak, feketeföld, amelyen jól legeltethetők a lovak. A ló nem szaporodik a tajgában, széles térségekre, árvalányhajas sztyeppére van szüksége. Mindezt meg is találták őseink a kosztanáji területen, és onnan jöttek oda, ahol most élnek a magyarok. Azért mentek el az aktöbei sivatagos területről, mert ott nem találtak az állataik számára elegendő takarmányt.

 Az Omszk-vidéki magyarok tudatában él, hogy más országokban is élnek magyarok?

• Igen, tudtak erről. Ezt az öregektől hallottam.
  Ami az argün-magyar és magyar-kipcsak nemzetségek keletkezését illeti, úgy vélem, hogy valamikor magyarok és kipcsakok, magyarok és argünök összeházasodtak egymással, természetesen gazdag a gazdaggal és szegény a szegénnyel. Minden nemzetség azt kereste, hogy elkerülje a belterjességet, ne legyen túl közeli rokonság, hogy egészségesek legyenek a gyermekek. Ez okból távolabb kerestek maguknak feleséget. Tehát a magyarok a kipcsakok közül, a kipcsakok pedig a magyarok közül választottak menyasszonyt. Ilyenformán vegyült a két etnikum. Az argün-magyarok között ugyanez történhetett.[2]
  
  Nagy örömöm telt az Önnel folytatott beszélgetésben. Adja át legszívélyesebb üdvözletemet Jaczkovits úrnak és kedves nejének. Nemrég, júniusban itt volt Bíró András antropológus, sokat beszélgettünk, tetszett nekem, felelősségteljes, aktív ember. Megvitattuk, hogyan lehetne folytatni Tóth Tibor munkáját. Itt van Benkő Mihály, aki igen aktív, egyike a legaktívabbaknak azok közül, akik tanulmányozzák a kazak–magyar rokoni kapcsolatokat, és ez nagyon jó dolog. Nagyra értékeltem Sipos János zenekutató munkáját, ő Jaczkovits úr követsége idején járt nálunk. Remélem, az itt említettekkel még sokszor találkozunk.

 Mit tud mondani a szibériai magyar-kipcsakok vallásáról?

• Tudomásom szerint az iszlám vallás csak az 1850-es évek után érkezett meg hozzánk, amikor Oroszország úgy döntött, hogy kiválaszt támogatásra mindenütt egy-egy vallást. Akkor tatár mullahok érkeztek hozzánk Kazanyból és Baskíriából, és írni-olvasni tanították a gyermekeket. Az iszlám szerintem éppen az Omszki területre érkezett meg legkésőbb. Addig nálunk sámánok voltak, akik gyógyítottak, varázsoltak és jósoltak. Azonban ők is Istenben hittek, ahogy ez természetes minden ember számára.

Kép: Amirzsanov Khaliakpar Kuskumbajev és szibériai útjaim egyik kísérője: Babakumar Khinayat Zsambul Zsaaba kazak költő sírjánál (Almati környéke)

Az interjú Benkő Mihály Őseink nyomában Ázsiában, Barót 2020 című könyvében jelent meg.

[1]A törével (dzsingiszida vezetővel) rendelkező etnikai csoportok önálló egységnek számítottak a mai Kazakisztán és Nyugat-Szibéria területén.

[2]Ugyanezt mondta el nekünk 2002-ben Csingisz Baszilov magyar-kipcsák akszakal Asztanában. Szerinte a magyarok egy része Turkesztán városának környékéről, a Kara Tau hegységből költözött fel az északi sztyeppékre, ahol kipcsák lányokat vettek feleségül. Testvéreik nyugat felé vonultak.

[*] Az eredeti cím: Magyarország és a kelet