http://pestisracok.hu/nem-ott-nem-akkor-es-nem-ugy-ahogy-gondoltuk-uj-magyar-ostortenet-1-resz/

http://pestisracok.hu/nem-ott-nem-akkor-es-nem-ugy-ahogy-gondoltuk-uj-magyar-ostortenet-2-resz/

Sudár Balázs történész, az MTA Magyar Őstörténeti Témacsoportjának vezetője (fotó: Horváth Péter Gyula / PestiSrácok.hu)

 1. RÉSZ

Tényleg olyan volt-e a honfoglalás, ahogy az iskolában tanultuk? Merre és mennyi ideig vándoroltak őseink? Miért maradt fenn a nyelvünk, és miért nem értjük legközelebbi nyelvrokonaink beszédét? Finnugor nyelvű népként mi közünk a törökökhöz? Csupa olyan kérdés, amelyekre még nincs pontos válasza a történettudománynak, de az elmúlt évek fordulata nyomán legalább már bátran felteszik őket. Az MTA keretein belül 2012 óta működő Magyar Őstörténeti Témacsoport elsősorban az Oroszországban, Ukrajnában és Moldovában fellelt régészeti leletek alapján dolgozva alaposan átrendezte az elméletek eddigi rendszerét. Cikkünk első részében a magyarság vándorlását és a magyar nyelv túlélését vettük górcső alá Sudár Balázs történésszel, a témacsoport vezetőjével, és úgy tűnik, semmi sem úgy van, ahogy eddig hittük. A második részben aztán az is kiderül majd, hogy a honfoglalás-kori magyarok a korszak nagymenői voltak, és bőven lapulhatnak még meglepetések a földben vagy éppen orosz múzeumok raktáraiban.

Az elmúlt évszázad elsősorban nyelvészeti alapú kutatásai és nem ritkán slendrián módon levont következtetései a történelemhez értők és a laikus érdeklődők számára sem adtak elfogadható válaszokat a magyar őstörténetről. Az alternatív szakkiadványok minősége hullámzó, szerzőik szintén hajlamosak túltolni a biciklit az ellenkező irányba, viszont népszerűek, mert kerek egész történeteket kínálnak. Az elmúlt néhány év akadémiai szintű változtatásai hiánytalan narratívát – a történettudomány már csak ilyen – valószínűleg sosem fognak adni, a kutatás viszont sokkal szerteágazóbb lett, és az eddig hiányzó régészeti szál előtérbe helyezésével a puszta teóriák helyett az alátámasztható tényekre helyezi a hangsúlyt. Néhány hete jelent meg az Őstörténeti Témacsoport könyvsorozatának negyedik része, amely a honfoglalást és megtelepedést részletezi.

Inkább honfoglalás volt, mint menekülés

A legelterjedtebb történészi álláspont bő 1121 évvel ezelőttre teszi a honfoglalást, ám ez valószínűleg évekig elhúzódó folyamat lehetett. A magyar történelemtanításban és -kutatásban erősen él ezzel kapcsolatban a „besenyő vész” képe, pedig azt sem tudni, hogy az etelközi magyar szállásterület mekkora részét, hány törzset érintett a támadás. A besenyő fenyegetés közrejátszhatott a Kárpát-medencébe költözésünkben, de aligha volt olyan katasztrofális vereség, ahogy tanítják. A régészeti adatok alapján a magyarok rendezett módon érkeztek meg, pánikszerű menekülésre nem utal semmi. A besenyők nem is költöztek be Etelközbe azonnal a honfoglalásunk után, sőt moldáv kutatók szerint a terület nyugati része még további fél évszázadon át magyar fennhatóság alatt maradt.

A régészet leszűkíti a fantázia mozgásterét

Ugyanannyi történeti forrásból dolgoznak a kutatók, mint korábban, viszont sokkal több régészeti forrásunk lett az elmúlt években. A honfoglaló magyarság régészeti hagyatéka elég jellegzetes, így jó nyomot adhat a korábbi szállásterületeink kereséséhez, és az is biztos, hogy az itteni és az „ottani” leletek időben közel állnak egymáshoz. Mindebből arra következtethetünk, hogy hol lehettek a magyar vezető réteg, és feltehetően a hozzá tartozó köznép szálláshelyei a 9. században

– magyarázta Sudár Balázs.

A magyarokhoz köthető öv- és lószerszámveretek, szíjvég és gomb az Uelgi-tó (az Urál keleti felén) partján lévő, nagy jelentőségű lelőhelyről. (kép: facebook.com)

A kirakós elemeit összerakva most az tűnik valószínűbbnek, hogy az eddig tanítottakkal ellentétben nem századokkal korábban, hanem csak 850 táján kelt útra az Uráltól a magyarok valószínűleg kisebb része, hogy a kazárok államát északról megkerülve, mindössze pár évvel később megérkezzen Etelközbe. A többiek – akiket Julianus barát megtalált csaknem 400 évvel később – ugyanott éltek tovább, és a mongolok is csak nehezen, több hadjáratban tudták legyűrni őket.

Őseink vándorlása tehát eléggé új színben tűnik fel, ráadásul a Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár által említett Levédia eddig feltételezett helyén régészetileg semmi nyomuk a magyaroknak. Ez azért kellemetlen meglepetés, mert a levédiai, állítólagos kazár uralom alatt eltöltött 300 évet tartották a nyelvészek alkalmasnak arra, hogy a magyar nyelv magába szívja a benne megfigyelhető erős török hatásokat.

Amíg nem voltak jó párhuzamai a Kárpát-medencei magyar leletanyagnak, addig sok mindent lehetett gondolni a honfoglalás előtti magyar történelemről. Most, hogy vannak ilyen párhuzamok az oroszországi, ukrajnai és moldovai területeken, leszűkülnek a lehetőségek.

Írjuk át háromszázra, úgy kijön!

A már említett Konstantin császár azt írta, hogy a magyarok három évig harcoltak együtt a kazárokkal, és ez a három év a legújabb ismereteink szerint simán lehet az az időszak, amíg a vándorlás tartott az Uráltól Etelközig. Korábban viszont nyelvészeti alapon tévedésnek minősítették Konstantin közlését, és önkényesen átírták 300 évre a kazár–magyar együttműködést, hogy legyen idő a török nyelvi hatások kibontakozására. A gombhoz varrták a kabátot, ám kiderült, hogy az elmélet nem áll túlságosan erős lábakon. Ha viszont nem Levédiában kaptuk a török hatást, akkor hol és mikor? Erre egyelőre nem tudunk válaszolni.

A vándorlást sem egy kompakt csoport átköltözéseként kell értelmezni, hiszen menet közben is voltak, akik kiváltak, és voltak csatlakozók.

Konstantin szerint a sabartoi (szavárd) névvel illetett nép a besenyőktől elszenvedett vereség után kettészakadt, és a változatlanul ezt a nevet viselő része délre költözött a „perzsa végekre” (talán a Kaukázusba), míg a másik, turkoi (türk) néven említett része Etelközbe vándorolt. A politikai alakulatok névváltása nem egyedülálló, elég arra gondolnunk például, hogy a Szovjetunió egyik napról a másikra eltűnt, és a helyén „megszületett” Oroszország és egy sor további állam.

A szubbotyici horizont néven ismert lelőhelycsoport minden bizonnyal azonos Etelközzel (térkép: MTA)

Mivel a környéken mozgó más, török nyelvű népeket nem feltétlenül illették a bizánciak türk névvel, a magyarok turkoi megnevezése inkább politikai megnevezés lehet, mint etnikai, habár egyúttal a politikai alakulatot megszervező török vezetőrétegre is utalhat.

A Kaukázus térségében néhány hónapja kerültek elő érdekes, jellegzetesen honfoglalás-kori magyar típusú leletek a 10. századból, amelyek tartozhattak a nem sokkal azelőtt kettészakadt magyarok szavárd ágához. Csakhogy egyelőre ezekhez nincsenek meg a temetők, vagy nem magyar típusú temetkezésnél találtak rájuk. Ez már önmagában is megkeveri a dolgot, a Kaukázus ráadásul igazi kutatási útvesztő, hiszen tele van elzárt, egyedi völgykultúrákkal, és évszázadokon át a szétesett nomád államok népeinek menekülési célpontja volt.

Miért maradt fenn a magyar nyelv?

Az Árpád-korban Európa három pontján – Magyarországon, a Kaukázusban és Magna Hungariában – számolhatunk magyarokkal, akik nagyon hasonló nyelvet beszélhettek. A honfoglalók viszont valószínűleg jelentős számbeli kisebbségben voltak a Kárpát-medencében az itt talált avar és szláv népességhez képest, tehát nekik kellett volna beolvadniuk az alávetett, idegen nyelvű nép közé, ahogy ez történt például az elszlávosodott bolgárokkal és oroszokkal (ruszokkal). Így viszont itt feszül a kérdés, hogy a honfoglalók nyelve hogyan élhetett túl mind a mai napig. Sőt, a magyar nyelvhasználat már a korai Árpád-korban meghatározó volt a hivatalos latin írásbeliség mellett, a honfoglalás után eltelt egy-két évszázad pedig nem lehetett elegendő az ország elmagyarosodásához.

Sudár Balázs szerint kész csoda, hogy mi itt ma is magyarul beszélünk, hiszen a nyílt sztyeppén intenzív nyelvcserék zajlottak a történelem során, a sikeres nyelvi honfoglaláshoz pedig kevéssé valószínű, hogy elég egy egyszeri betelepülés.

A magyarok beköltözésekor nyoma sincs annak, hogy bármilyen harcban álltak volna a terület feltehető etnikai többségét adó avarokkal, néhány esetben pedig az avar kori temetőket is tovább használták a honfoglalás után. Logikusnak tűnik, hogy a honfoglalók velük azonos nyelvű népességgel keveredtek itt össze, de megfogható tényanyagunk nincs ez ügyben. Az egyetlen biztos kiindulópontunk, hogy ma is magyarul beszélünk, tehát valamikor be kellett költöznie a Kárpát-medencébe egy döntő többséget kitevő, magyar nyelvű tömegnek.

Az avarokhoz köthető nagyszentmiklósi kincs részlete. Az avarok nélkül nehéz magyarázatot találni a magyar nyelv fennmaradására. (fotó: letopisec.blog.bg)

Rejtély azonban nemcsak ott van, hogy miért maradt fenn a magyar nyelv, illetve hol szívtuk fel a török nyelvi hatást. A nyelvészek szerint legalább 2500 éve váltunk el legközelebbi nyelvrokonainktól, míg a régészeti leletek szerint még évszázadokig a közelükben éltünk. Kínzó kérdés, hogy miért különbözik mégis ennyire a nyelvünk a hantitól és a manysitól, ha a magyar nyelv változási dinamikáját nézve, nagyon hasonlítania kéne a nyelvünknek az övékhez.

A történeti elmélet eddig sem fedte a nyelvészeti elképzeléseket, hiszen korábban sem tételeztek fel időben olyan korai eltávolodást, amely megmagyarázná a komoly nyelvi távolságot. A nyelvészet egyszerűen nem foglalkozott az anomáliával, de előbb-utóbb ki kell éleződnie ennek a kérdésnek

2. RÉSZ

Az első részben a magyarság honfoglalás előtti vándorlása és a magyar nyelv fennmaradása körül megszaporodott kérdéseket boncolgattuk Sudár Balázzsal, az MTA Magyar Őstörténeti Témacsoportját vezető történésszel. A második részben arról beszélt nekünk, hogy sok érdekesség kiderülhet még őseinkről, az irigyelt gazdagságú magyarokról, akik egyből nagyban játszottak, amint megjelentek a történelem porondján.

A vándorló magyarok már a vérszerződés előtt komoly katonai erőt felvonultató, látványosan jómódú törzsszövetségben éltek, ám ez még a törzsek egyenrangúságán alapuló, mellérendelő politikai rendszer volt.

Különleges államalapítás

Etelközbe érkezvén aztán, a 9. század közepén ez a rendszer átalakította saját magát. A hét vezér maga fölé emelt egy fejedelmet, egy hadvezért, valamint egy főbírót, lemondva a hatalma egy részéről, és létrehozva egy alá-fölérendelő politikai rendszert. A magyarság olyan időben lépett szintet az önszerveződésben, amikor nem volt ilyen kényszer, a környékbeli törzsszövetségek nem jártak el hasonlóan, sőt ezt a tudást nem is volt kitől átvenniük a korabeli magyaroknak. A kazár állam jóval szervezettebb alakulat volt, amely nem szolgálhatott mintául. A magyar államszervezésnek helyi párhuzama nincs, van viszont közép-ázsiai, ami felveti a lehetőséget, hogy a magyarság államszervezési tudása onnan ered. Ez egyúttal megmagyarázná a török eredetű méltóságneveinket is.

A vérszerződéssel hozták létre őseink Etelközben a törzsek felett álló magyar államot (Székely Bertalan festménye)

Elméletek helyett tények

Az Őstörténeti Témacsoport a logikusan kínálkozó lehetőségek ellenére nagyon óvatosan von le bármiféle következtetést, hiszen egyelőre leginkább a kérdések szaporodnak a honfoglalás előtti magyar történelemmel kapcsolatban.

A korábbi magyar őstörténeti álláspontokhoz képest markánsan eltér a körvonalazódó történet, amelynek bizonyos részeit már fel lehet vállalni kijelentésként

– hívja fel a figyelmet Sudár Balázs. Ez csak itthon jelent komoly újdonságot, az orosz kutatók számára nem, hiszen ők már húsz éve ahhoz hasonló térképeket rajzolnak, mint amilyet a közelmúltban adott közre a magyarok vándorlásáról Türk Attila, a témacsoport vezető régésze.

A magyarok lehetséges vándorlása a régészeti leletek alapján (térkép: Türk Attila / MTA)

Eddig az egész vándorlástörténet tulajdonképpen fikció volt. Nyelvészeti megfontolásokra alapult, továbbá régészeti megfontolások voltak régészeti leletek nélkül, és történeti megfontolások megfelelő mennyiségű történeti forrás nélkül. Most ez megváltozott, mert van régészeti anyag, ennek a történeti kiértékelése ugyanakkor nagyon összetett dolog, ráadásul mindig benne van a pakliban, hogy előkerül valami egy váratlan helyről, ami felborítja az addigi feltevéseket. Az azért elgondolkodtató, hogy a magyarokhoz köthető leletanyag ritka és nagyon sajátságos, nem lehet bárhol belebotlani. Viszont abban a három foltban, ahol ezek előkerültek – Urál, Etelköz, Kaukázus –, ott megvannak a párhuzamaik a történeti forrásokban is.

A tananyagban eddig szereplő, és több szempontból megdőlni látszó tételek sem voltak többek hipotézisnél, ahogy az új felfedezésekből levonható logikus következtetések is valamilyen mértékben feltevések, de legalább már vannak kézzel fogható fogódzók.

A magyarok vándorlására vonatkozó eddigi legelterjedtebb elmélet

Nomád modellek adhatnak válaszokat

Azt gondolom, hogy további komoly változások várhatóak. Eddig az Uráltól a Kárpátokig tartó vándorlás 300-500 éves szakasznak volt feltüntetve, ha viszont a néhány éves vándorlást vesszük alapul, akkor más időszak történeti forrásait kell vizsgálat alá vonni. Ezek a források meglehetnek, csak eddig nem foglalkoztak velük a történészek, mert nem abba az időbe tették a magyarok vándorlását.

Módszertanilag is új helyzet állt elő, mert az utóbbi 20-25 évben óriási információs robbanás következett be, ami által sokkal elérhetőbbé vált Közép-Ázsia. Ennek a jelentőségét nem is feltétlenül az arrafelé töredékesen felbukkanó, kétségtelenül érdekes, magyarokra utaló nyomok adják, hanem a modellezés lehetősége. Annak, hogy a nomád történelem miként zajlik, teljesen más a logikája, mint a mi letelepedett társadalmunkban gyökerező gondolkodásmódunk. Ennek a megismerésében a közép-ázsiai minták sokat segíthetnek.

Nem azt mondom, hogy egy az egyben a magyarokra átültethető dolgokat fogunk találni, hanem működési modelleket gyűjthetünk össze. Ezek alapján elkezdhetünk azon gondolkodni, hogyan működik egy törzsszövetség, miként történik egy vándorlás: amikor menni kell ezer kilométert, mit viszünk magunkkal, mit hagyunk ott.

– veti fel a kutatás következő kérdéseit Sudár Balázs.

Türk Attila, a magyar expedíció vezetője és Ilés-Muszka Andrea egy 10. századi leletet vizsgálnak a Bojanovo közeli ásatáson (fotó: Szöllősi Mátyás / MTA)

Látszott, hogy nem akárki érkezett meg

A forráshelyzetből fakadóan, ezt a korszakot sosem lehet majd teljes bizonyossággal tárgyalni. A történettudomány dolga az lesz az elkövetkező időben, hogy újrarostálja, újragondolja a forrásokat, valamint létrehozzon egy példatárat nomád önszervezési és életmódbeli mintákkal, amelyekkel össze lehet hasonlítani minden apró részletet. Sziszifuszi anyagfeltáró munka következik, amely évtizedekig tarthat. A magyar őstörténet-kutatás egyik iránya lehet, hogy át kell nyálazni a sztyeppe történetét, sok száz év tapasztalatait kell feldolgozni.

Sokkal kevesebb bizonyosságot mernék kijelenteni, mint ami bekerült a régi tankönyvekbe. A mi új elgondolásaink átültetésével viszont nem állunk rosszul. A legújabb történelmi atlaszban a többi feltevés mellett már benne van a Türk Attila-féle vándorlási térkép, az előadásainkat pedig nagy érdeklődés fogadta. Az őstörténetben eddig is az okozta a legtöbb problémát, hogy többet akartak mondani a kutatók, mint amit tudhatunk. A történelem identitásképző tényező, érthető, hogy ehhez teljes képet szeretnénk, viszont megalapozatlan képre nem szerencsés identitást építeni. Ami tisztán látszik a sztyeppei történetünkből, arra is büszkék lehetünk. A honfoglaló magyarok felszerelése még a sztyeppén is kirívóan gazdagnak számított, ha valahol felbukkantak, akkor látszott, hogy nem akárki érkezett meg. A szintén nem jelentéktelen dunai bolgárok leletanyaga például eléggé hasonlít a magyarokéra, csak van egy kis különbség: az ő övvereteik bronzból készültek, a mieink meg aranyozott ezüstből. Figyelemre méltó, hogy amikor a magyar törzsszövetséget elkezdik látni a történeti források, ugyanakkortól nyomon követhető a régészeti anyag, és ez nagyjából egybeesik időben az államszervezeti szintlépéssel is. A források arról számolnak be, hogy harcolunk a bizánciakkal, harcolunk a kazárokkal, harcolunk a bolgárokkal, folyamatosan hordjuk a görög rabszolgapiacokra a szlávokat. A semmiből betoppant egy jól szervezett, erős és gazdag nép Kelet-Európába, amely egyből nagyban játszott, és amelyről mindenki tudott a tágan vett környéken.

A régi magyarokat még a közelmúltban is szegényes, egyszerű népként ábrázolták, de azóta bebizonyosodott, hogy jól szervezettek és rendkívül gazdagok voltak. (részlet az István, a király 1983-as ősbemutatójából)

Biztató kilátásokkal kecsegtet, hogy az orosz tudományos élet nagy erőkkel dolgozik saját földjük múltjának a megismerésén, és nagy kedvvel álltak bele a magyar ügybe is. Egyre izgalmasabbak vagyunk nekik mi magyarok, mert már rendszerbe állt az anyag, ami motiválja őket a magyar őstörténet további kibogozására. Így derülhet fény a következő években múltunk további, most még homályos részleteire is.