A tápiószelei Blaskovich-kúriában kiállított gyűjtemény egyik vitrinjében látható egy csodálatos formájú ötvösremek másolata. Eredetijét, amely egy különleges arany-ezüst ötvözetből, az úgynevezett elektronból készült, a környéken ásták ki majdʼ száz évvel ezelőtt.
Mintegy 94 évvel ezelőtt, 1923 őszén, Hillebrand Jenő és Bella Lajos, a Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának régészei különleges leletre bukkantak egy, a Blaskovich Aladár birtokán fekvő sírhalom alatt.1 A később tápiószentmártoni szarvasként elhíresült kora vaskori ötvösremek „...egy tűzpad szélén 1,2 m-nyi mélységből került elő összehajtott állapotban”2. A feltárók mindössze egy kúpos végű arany fülbevalót találtak mellette. A 22,7 centiméter hosszú és 99 grammos elektronból3 trébelt lemez egy szarvast ábrázol, melynek stilizált agancsát, szőrzetét és végtagjainak vonalait az ötvösmester poncolással hangsúlyozta ki. A szarvast felszegett fejjel, lábait maga alá húzva, pihenő vagy egyes elképzelések szerint „szökellő” pózban ábrázolták. Szemét és fülét forrasztott rekeszekkel emelték ki, melyekben a megtaláláskor már hiányzó üvegpaszta kitöltés lehetett. Az elektronszarvas hátsó oldalán forrasztott fülek helyezkedtek el, amik a tárgy felerősítését szolgálhatták.4
A tápiószentmártoni elektronból domborított szarvas Kr. e. 6. század, hossza: 22,7 cm, Magyar Nemzeti Múzeum © Magyar Nemzeti Múzeum Fotó: Vágó Ádám
A lengyel lelet
A tápiószentmártoni szarvas az 1920-as évek elején nemcsak Magyarország területén, de a tágabb értelemben vett közép-kelet-európai térségben is ritkaságnak számított. Hasonló jelentőségű lelet egyedül a mai Lengyelországhoz tartozó, vettersfeldei (Witaszkowo) kincsleletből volt ismert a műkedvelő közönség számára. A kincset 1882-ben August Lauschke, egy helyi földműves véletlenül fedezte fel szántóföldjén. Mint később kiderült, Lauschke sajátos üzleti érzékről tett tanúbizonyságot a leletek „értékesítése” során. Felismerve műkincs voltukat, a legjelentősebb darabokat jutalom reményében a helyi földesúrhoz, herceg Heinrich zu Schönaich-Carolath-hoz vitte, akinek közvetetítésével végül a berlini Königliche Museen Antiquariumába kerültek. A 6000 márkás vételár a megtaláló családját gazdagította. 5 A megvásárolt leletek között egy 41 cm hosszú trébelt arany hal formájú veret és aprólékosan kidolgozott fegyvertartozékok és ékszerek voltak.6 Lauschke egy csüngőt és néhány láncot megtartott magának, jó pár darabot baráti körének ajándékozott. Egyes műtárgyakat ékszerészeknek adott el, akik egyszerűen beolvasztották a felbecsülhetetlen értékű leleteket. A nagyközönség és a régészeti kutatás számára elveszett aranytárgyakról egyedül Louis D. Nebelsick korabeli feljegyzésekre és rajzokra alapozott rekonstrukciójából van némi sejtésünk. 7
Az eredeti kincs egy része díszes fegyverekből és fegyvertartozékokból állt: aranyveretes tegez és kardhüvely, akinakésszal (rövidkard) és aranyba foglalt fenőkővel. A lelet másik felét nagyszámú aranyékszer: egy nyak- és karperec, láncok, fülbevaló és csüngők alkották.8 A leghíresebb műtárgy, a több mint félkilós aranylemezből trébelt, hátoldalán rögzítőfülekkel ellátott „görög-szkíta stílusú” hal formájú veret. A hal farka kosfejekben végződik, testét melluszonya osztja két részre. Legfelül állatküzdelmi jelenet látható, uszonya alatt egy tengeri lény delfinekből és halakból álló rajt vezet.9 A Kr. e. 500-ra keltezhető kincsegyüttes különlegessége a tárgyak művészi értékén túl, előkerülésének helyében rejlik. Ahogy arra már a lelet első publikálója, Adolf Furtwängler is rámutatott, stilisztikai alapon a tárgyak valószínűleg a szkíta elit megrendelésére, a Fekete-tenger északi részén található görög kolóniák valamelyik műhelyében készülhettek.10 Mindezek ellenére a tárgyak elrejtésére ettől a térségtől 2000 kilométerrel északnyugatra, egy helyi kora vaskori közösség (ún. billendorfi kultúra) erődített településén került sor. Utóbbi számos régészeti módszerekkel nehezen alátámasztható elmélet alapjául szolgált. Felmerült, hogy a lelet egy szkíta „fejedelem” sírjaként értelmezhető, mások hadizsákmányként vagy a szkíta és billendorfi kultúra vezető rétege közötti diplomáciai csereajándékként értelmezték.11 Akárhogy is történt, az 1800-as évek végén felfedezett vettersfeldei leletből került elő az első olyan szkíta ízlésű, nagy méretű aranylemez tárgy, amely Közép-Európa keleti feléről származott és stílusa alapján kapcsolatba lehetett hozni a Fekete-tenger vidéki szkíta temetkezések anyagával.12
A vettersfeldei/witaszkowói kincslelet fontosabb tárgyai. Jobb felső sarokban a domborított arany hal formájú veret, Kr. e. 500 k., hossza: 41 cm, Staatliche Museen zu Berlin, Antikensammlung Forrás: Furtwängler 1912, Taf. I–III alapján
Hérodotosz és az oroszországi analógiák
Nem volt véletlen, hogy a tápiószentmártoni szarvas átfogó tudományos értékelése széles körű sztyeppei kapcsolatrendszere miatt több évig váratott magára – egészen addig, amíg a kor egyik legösszetettebb gondolkodású kutatója, a régész-ötvös végzettségű Fettich Nándor közre nem adta nagy hatású tanulmányát az Archaeologiai Értesítő hasábjain.13 Az oroszul beszélő Fettich nemcsak a hazai leletanyaggal volt tisztában, de a Szovjetunióban tett, 1926-os tanulmányútja során egyedülálló betekintést nyert az őskori és népvándorlás kori sztyeppei leletanyagba is. A hazai régészet számára kevésbé feltérképezett régió ismeretében megfelelő tudással bírt ahhoz, hogy a tápiószentmártoni szarvast stilisztikai és technológiai szempontból helyesen értékelje. Ő mutatott rá először arra is, a tárgy kapcsolatrendszerének részletes felvázolásán túl, hogy a lelet legszorosabb párhuzamait a távoli sztyeppei szkíta elit temetkezések (Kostromskaya-Stanitsa, Kelermes, Kul’Oba) leletei között kell keresni.14
A kostromskayai kurgán szerkezete Forrás: Brasinszkij 1979, 39. kép; Galanina 2007, 199, Abb. 1
A Kubán folyó bal partján fekvő Kostromskaya-Stanitsa kurgánban, 1897-ben Nikolai Ivanovich Veselovsky régész és orientalista egy olyan megdöbbentő sírleletet tárt fel, mely főbb részleteiben kísértetiesen emlékeztetett a Hérodotosz által leírt szkíta „királyok” temetkezési szokásaira.15 Az elhunytat az 5,5 m magas halom alatt található legalsó sírkamrában helyezték el. A főkamra fölötti szintben tizenhárom feláldozott, mellékletek nélkül eltemetett ember feküdt. A halom belsejében Veselovsky egy 3,2 × 3,2 méteres, négyzet alakú, ácsolt faszerkezetes sírboltot tárt fel. A fakonstrukció körül huszonkét feláldozott ló szabályosan elrendezett tetemét fektették le, némelyiket még fel is szerszámozták. Jóllehet a sírhalmot már az őskorban kirabolták, mégis számos kiemelkedő lelet került elő innen. Ezek között említhető négy vaslándzsa, két nyílhegyeket tartalmazó tegez, bronz- és vaspikkelyes páncéling, fenőkő és egy kerek vaspajzs, melynek külsejére egy lábát maga alá húzó aranyszarvast applikáltak. 16 Utóbbi alapján értelmezi a kora vaskori kutatás jelentős része a hátsó oldalán függesztőkarikákkal ellátott nagy méretű aranyfigurákat pajzsdíszként. Ez egy olyan reprezentatív tárgy lehetett, amely kiemelkedik a szkíta fegyverzetben megfigyelhető fonott vesszőből készült, pikkellyel borított vagy vaslemezes fapajzsok köréből.17 Eltérő véleményt Andrej Ju. Alekseev fogalmazott meg, aki a kostromskayai feltárás adatainak újraértékelése alapján a szarvast tegezdíszként értelmezte.18 A szarvasfigurát hasonló pózban ábrázolták, mint a tápiószentmártonit. Lábait maga alá húzza, fejét felszegi, túlméretezett stilizált agancsa faráig ér. Szeme és ívelt, hegyes füle szintén üvegberakásos lehetett. Ugyanakkor a magyarországi darabtól eltérően nem láthatók rajta finoman poncolt minták, az alak kidolgozása sokkal plasztikusabb, testrészeinek élei nyers erőt sugároznak.19 A kostromskayai aranylemez figura nem az egyetlen párhuzam ebből a térségből,20 hasonlót egy Kelermes nevű kozák település közelében is találtak.
A környéken fekvő sírhalom-csoport területén az 1890-es évek végétől modern kori fosztogatások, régészeti feltárások és számos tudományos expedíció is zajlott.21 A Kelermesről felszínre hozott leletek egyik legszenzációsabb darabja egy, az I. kurgánból származó arany párducfigura, amelyet egy vas pikkelyborításos pajzson találtak. 22 Hasonlóan a kostromskayai szarvashoz, az állat teste szintén plasztikus, végtagjai éles vonalakkal határoltak. Testtartása leginkább az áldozata felé lopakodó ragadozóra emlékeztet. A párduc mancsain és farkán kis méretű, összegömbölyödő vadállatok láthatók. Szeme és füle berakással kiemelt, hasonlóan a többi figurához, hátoldalán felerősítést szolgáló karikák vannak. A tápiószentmártoni szarvas legutolsó párhuzamát, az 1830-as években felfedezett Kul’Oba-i szkíta elit temetkezés leletei között találhatjuk meg. A szarvast a magyarországi és kostromskayai darabhoz hasonló pózban ábrázolták. Látványos eltérés a szarvas testén figyelhető meg. Combjára egy görög stílusú griffet, testére nyúl és oroszlán képét trébelték. Felszegett nyaka alatt egy kutya húzódik meg.23 A három aranyfigura a szkíta művészet eltérő hatásokat magán viselő periódusaiból származik, a kutatás a kostromskayai leletet a Kr. e. 7. századra, a kelermesi példányt a Kr. e. 7. század végére, a Kul’Oba-i darabot pedig a Kr. e. 4. századra keltezi.24
Domborított aranypárduc a kelermesi I. kurgánból, Kr. e. 7. század vége, hossza: 32,6 cm, Szentpétervár, Ermitázs Forrás: Brasinszkij 1979, 82, 75. kép Fotó: Vladimir Terebenin
Fekvő aranyszarvas Kul’Oba-ról, Kr. e. 4. század, hossza: 31,5 cm, Szentpétervár, Ermitázs Forrás: Brasinszkij 1979, 53., 54. kép Fotó: Vladimir Terebenin
Zöldhalompuszta
A Fekete-tenger vidéki aranylemez figurákra emlékeztető, tápiószentmártoni szarvas Magyarország területén egészen 1928 áprilisáig egyedülálló leletnek számított. Ekkor a Borsod-Abaúj- Zemplén megyei Mezőkereszteshez tartozó Zöldhalompusztán sírásók a tápiószentmártoni elektronszarvasnál is jelentősebb leletre bukkantak. A lelet hitelesítő ásatására júniusban került sor, ekkor újfent a Magyar Nemzeti Múzeum két kutatója, a korábban említett Fettich Nándor és a korszak másik kiváló ősrégésze, Márton Lajos érkezett ki a helyszínre. Az ásatás során a két régész sikeresen tisztázta az aranytárgyak előkerülési körülményeit. Kiderült, hogy a leletek egy hamvasztásos rítusú sírból származhattak, mely fölé a vaskorban nagy méretű, 25 m átmérőjű halmot emeltek. A jórészt aranytárgyakból álló sírmellékletekből mára csak egy oroszlánfigurákkal díszített lánc, 136 darab félgömb alakú pityke, egy csüngő és egy nagy méretű, 37 cm-es szarvasfigura maradt fenn. Hogy az eredeti együttes a fentinél sokkal több kincset rejthetett, Fettich 1928-as leírásából tudhatjuk meg:
„A lelettárgyak ezen hamus rész aljában egy csomóban feküdtek. Legelőször a kis aranygombok kerültek elő, azután a szarvasalak és legalul feküdtek a lánc töredékei. A tárgyak körül égetett csontok egészen apró maradványai találtattak, melyekből kiszállásunkkor még a helyszínen egész világosan észlelhető darabokat lehetett látni. A sírásó munkások – amint előadták – a tárgyakra első pillanatban nem nagy gondot fordítottak, mert azt gondolták, hogy valamelyik urasági családtag koporsójának lehullott díszítményeivel van dolguk, és vizsgálgatás közben a szarvasalakot szétvágták, a láncot is elszaggatták és a láncon lévő egyik oroszlánalak hátsó részét levágták. Bemondásuk szerint e sérülési nyomok jórészt az ásótól származnak. A lelet feldarabolásának módja és egyéb körülmények azonban arra engednek következtetni, hogy meg is osztozodtak rajta. A szarvasalak hátsó részét az urasági család csak napok mulva szerezte meg a munkásoktól, a lelet megmentése is leginkább a család fáradozásának köszönhető. A megmentett darabok mellett állítólag még más tárgyak is feküdtek. A munkások beszéltek apró, ezüstszínű fémgolyócskákról, melyek olyan megolvadt cseppek lehettek, amilyen a láncon is látható. Az aranytárgyakon itt-ott látható zöld patinanyomok tanusága szerint bronztárgynak is jelen kellett lenni. Azonkívül a munkások említettek valami nagy sisakforma rozsdás tárgyat, melynek azonban még nyomát se lehetett találni. A kis aranygombokból még az új sír visszahányásakor is szedtek össze több darabot...”25 Az itteni aranyszarvas szemeit és füleit üvegpaszta berakással kitöltött rekeszekkel emelték ki. A tápiószentmártonihoz hasonlóan testrészeit poncolt díszekkel hangsúlyozták. A figura ábrázolása viszont sokkal dinamikusabb, olyan, mintha az ötvös a hirtelen hátratekintő és elrugaszkodni készülő állat mozdulatát örökítette volna meg. Másik különlegesssége, hogy nyakán egy kampós csőrű madárfej látható.26
Ismeretlen eredetű rokon leletek
A két szarvasfigura párhuzamai sokáig a korábban említett szkíta elit temetkezésekből és a vettersfeldei kincsből voltak ismertek. Egészen addig, amíg a közelmúltban a Menashe-Michael Goldelman által vezetett, londoni székhelyű Eurasian Art Ltd. online katalógusában fel nem tűnt két, korábban magángyűjteményekben elzárt darab. Az első egy mindössze 12,5 cm hosszú szarvasbika, mely a mezőkeresztesi (zöldhalompusztai) darabhoz hasonlóan hátrafordítja a fejét. Stilizált agancsa és farka görbe csőrű ragadozómadár-fejekben végződik, az agancsa és teste közötti négyzetes mezőt pedig egy domborított nyúl képe tölti ki. A másik egy 32,7 cm nagyságú példány, itt a szarvas lábait maga alá húzza, fejével felfelé tekint, stilizált agancsának vége ragadozómadár- fejben fut ki. Az agancs és a test között meghúzódó négyzetes panelen ragadozómadár- fej jelenik meg, csakúgy, mint az állat farkán. Mindkét darab hátulján függesztőfülek találhatók. Sem pontos származási helyük, sem előkerülésük körülménye nem ismert. Stilisztikai alapon a két figurát a Kr. e. 6. század végi és Kr. e. 5. század eleji Kubánvidéki szkíta leletanyaggal hozták kapcsolatba. 27 Amennyiben a két tárgy valóban eredeti darabként értelmezhető, akkor a szkíta elithez köthető temetkezések mellékleteiként kerülhettek a föld alá.
A szkíta állatstílus
Hogyan illeszkednek a tápiószentmártonihoz hasonló „pajzsdíszek” a szkíta művészet körébe? A szkíták a Kr. e. 8. és 3. század között jelentek meg Eurázsiában. Régészeti hagyatékuk Belső-Ázsiától egészen a Fekete-tenger és a Kárpát-medence keleti feléig követhető nyomon. A „szkíta” megnevezés voltaképpen összefoglaló terminus, amely több különböző földrajzi régió – pl. Tuva, Altaj, Aral-tó vidéke, Tian-san, Dél-Ural és a Felső-Volga területe, Kubán-vidék, Krím, Észak-Pontusz – vaskori lovas nomád csoportjának hagyatékát fedi. Ezen a hatalmas területen egyedülálló stilizált zoomorf stílus bontakozott ki, melynek fő alakjai a sztyeppei népek közvetlen természeti környezetében megjelenő vadállatok. Az állatstílus az anyagi kultúra szinte minden elemén felfedezhető; mesterien kivitelezett példáit a szkíták fegyverein, használati eszközein, ékszerein, edényein, ruháin, nemeztárgyain, faragványain, sztéléin láthatjuk, de tetoválások formájában még saját magukon is viselték. Legfőbb alakjai ragadozók (kampós csőrű madarak, párducok, tigrisek, oroszlánok) és növényevő állatok (szarvasok, antilopok, gazellák, nyulak, muflonok, bakkecskék), de gyakran ábrázolnak olyan keveréklényeket is, mint a griffek. Az állatok gyakran túlhangsúlyozott testarányokkal, kicsavart vagy összegömbölyödő pózokban tűnnek fel. Jellemző az egyes testrészek kiemelése, ilyen például a szarvasfigurák üvegpasztával kitöltött szeme és füle vagy a Kárpát-medencei darabok poncolással megerősített testvonalai. Ragadozók esetén gyakori a fogak és mancsok hangsúlyozása. Előfordulnak visszatérő témák, mint az állatküzdelem, de ismétlődő testtartások is, mint a leroskadó vagy galoppozó szarvas, kiterjesztett szárnyú ragadozó madarak, lopakodó párducok. Hogy pontosan mit jelenthettek ezek az ábrázolások a vaskori szkíták számára, azt írásos források hiányában, pusztán régészeti módszerekkel nem lehet egyértelműen megválaszolni. Mindössze találgathatunk a mögöttük húzódó mitológiai tartalomról, személyes vagy akár generációkon keresztül továbbörökített jelentésekről. Az olyan állatok, mint a szarvas, megtestesíthettek kozmikus erőket, tulajdonságokat (gyorsaság), totemőst, de lehettek óvó-védő lények is. A visszatérő jelenetek mögött mára már homályba veszett, szájhagyomány útján terjedő vaskori hősi énekek és mondák rejtőzhettek. Egyes feltevések szerint az állatalakok utalhattak a szyteppei népek háromosztatú világképére is. A madarak az eget, a szarvasok és más növényevő állatok a középső világot, míg a halak és a ragadozók az alvilágot jelképezhetik.28 Az állatstílus eredete a korai szkíta kultúra bölcsőjében, Tuva vidékén kereshető. A Kr. e. 9. század vége és a 7. század között bontakozott ki az ún. szkíta-szibériai állatstílus. Kialakulásában a késő bronzkori helyi előzményeket és a kínai Csou-dinasztia hatásait egyaránt számontartják. A kor legjelentősebb leletei az Aržan 1. és 2. halomsírokban láthatók, melyek mellékletei között állatstílussal díszített fegyverek, aranyékszerek, faedények kerültek elő.29 Jelentősek az ún. szarvasos kövek is, melyeket a Kr. e. 9. és 8. század között állítottak fel legnagyobb számban, Dél-Szibéria és Mongólia területén.
A fontosabb leleteknek a tetovált testű szkíta múmiák számítottak, amelyek bőrén kicsavart pózokban ábrázolt szarvasokat és fantasztikus lényeket mutató mintázatok maradtak ránk.
A szarvas figurákkal gazdagon borított sztélék különlegessége emberszerűségük: „deréktájban” vésett övekkel és fegyverekkel vannak felszerelve.30 A szkíta művészet korai fázisának remekei (Kr. e. 8–7. sz.) krími, észak-pontuszi és Kubán-vidéki leleteken is láthatók. Ide köthető a kostromskayai szarvas és kelermesi párduc is.31 A Kr. e. 6. és 5. század közöttről több területen, a Dél- Urál, Felső-Volga, Kubán-vidék, Észak-Pontusz és az Altaj területén találkozhatunk állatstílussal díszített leletekkel.32 A Kr. e. 5. században a szkíta művészet szempontjából az egyik legérdekesebb régiónak az Ukok-fennsík számított. Az itteni pazyryki jégkurgánokban Sergei Ivanovich Rudenko tökéletesen konzerválódott fabútorokat, faragványokat, nemezruhákat és bőrtárgyakat tárt fel. A szenzációs leletek szkíta állatstílusban megfogalmazott szarvasokkal, ragadozó madarakkal és nagymacskákkal voltak díszítve. Egyes elképzelések szerint a pazyryki állatküzdelem jelenetek és mitikus lények esetén érezhetők az Akhaimenida művészet hatásai is.33 A fontosabb leleteknek a tetovált testű szkíta múmiák számítottak, amelyek bőrén kicsavart pózokban ábrázolt szarvasokat és fantasztikus lényeket mutató mintázatok maradtak ránk.34 A szkíta művészet legutolsó fázisa, a Kr. e. 4. és 3. század a görög és szkíta kultúra találkozásának legintenzívebb időszaka. A korszakhoz köthető leletek a Krím-félsziget, a Kubán-vidék és az Észak-Pontusz területén tűntek fel.35 Ekkor a Fekete-tenger melléki görög gyarmatvárosok specializált műhelyei (pl. Olbia) a szkíta elit megrendelésére készítenek nemesfém tárgyakat, az ötvösök pedig mindeközben átveszik a sztyeppei állatstílus fő elemeit, melyeket saját mitológiai jeleneteikkel (gigászok harca, Pegasus), antropomorf ábrázolásokkal kevernek és saját fémtechnológiai fogásaikkal dolgoznak ki.36 Ennek az időszaknak a terméke a Kul’Oba-i halomsírban feltárt szarvas és a vettersfeldei hal formájú veret is.
Domborított aranyszarvas Kostromskayáról, Kr. e. 7. század, hossza: 33 cm, Ermitázs, Szentpétervár Forrás: Galanina 2007, 200, Abb. 2 Fotó: Vladimir Terebin
A stilizált zoomorf állatstílus első hatásai az ún. pre-szkíta korban (Kr. e. 8–4. sz.) jutnak el a Kárpát-medence keleti felébe. Ekkor a helyi bronzkori közösségek leletanyagában észak-kaukázusi és Fekete-tenger vidéki kapcsolatokkal bíró lószerszámok, fegyverek, azokon pedig az állatstílus egyes elemei tűnnek fel.37 Erdélyben, a magyar Alföldön és Dél-Szlovákiában a Kr. e. 7. század végén jelenik meg a valódi szkíta anyagi kultúra, amely már több szálon kapcsolódik az észak-pontuszi térséghez. Ennek az időszaknak legfontosabb terméke a tápiószentmártoni és mezőkeresztes–zöldhalompusztai szarvas alakú pajzsdísz vagy tegezveret, melyek előképeit a Kr. e. 7. századi Kubán-vidéki halomsírok anyagában láthatjuk, de mindkét darab már a Kr. e. 6. századi szkíta elit hagyatékához köthető.38 Rejtély, hogy készítésük a Kárpát-medencén belül vagy azon kívül történt- e,39 de Kemenczei Tibor, a vaskor egyik meghatározó hazai kutatójának véleménye szerint már helyben, a Tisza-vidéken készülhettek, sztyeppei és Kubán-vidéki példányok alapján, és Kárpát-medencei mesterük tökéletesen ismerte a szkíta állatstílust.40
A mezőkeresztes–zöldhalompusztai aranyszarvas, Kr. e. 6. század, hossza: 37 cm, Magyar Nemzeti Múzeum © Magyar Nemzeti Múzeum Fotó: Vágó Ádám
Szakmai tanácsaikért és segítségükért köszönettel tartozom V. Szabó Gábornak és Tóth Farkas Mártonnak. Hálával tartozom Menashe-Michael Goldelmannak, hogy hozzájárult az Eurasian Art online katalógusában közölt szarvasok bemutatásához.
A szerző a Magyar Nemzeti Múzeum – Régészeti Tár munkatársa.
Ismeretlen lelőhelyű aranyszarvas, svájci magángyűjteményből, hossza: 12,5 cm, Eurasian Art Ltd. London Forrás: Goldelman 2008
Aranyszarvas leletek a Kárpát-medencétől az Altájig. Forrás: Katalógus: szerk.: Fodor István – Kulcsár Valéria: Szkíta aranykincsek. Időszaki kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest (2009) kiegészítve a szkíta szarvasok lelőhelyeivel (kiegészítés - B. I.)
Lábjegyzet:
1 Fettich Nándor: A tápiószentmártoni aranyszarvas – Der Goldhirsch von Tápiószentmárton. Archaeologiai Értesítő 41 (1927) 138. o.
2 Bella Lajos: A tápiószentmártoni skytha aranyszarvas – Der skythische Goldhirsch von Tápiószentmárton. Az Országos Magyar Régészeti Társulat Évkönyve 2 (1927) 157. o.
3 A tárgyon dr. Zsivny Viktor múzeumi igazgatóőr végzett a kor technológiájának megfelelő elemösszetételi analízist, mely eredményei alapján a tárgy 51,17% ezüstöt, 46,98% aranyat, 1,63% rezet és 0,03% vasat tartalmazott. Bella 1927, 157. o.
4 Fettich 1927, 139–140. o.; Kemenczei Tibor: Studien zu den Denkmälern skythisch geprägter Alföld Gruppe. Budapest, 2009, 138. o.
5 Adolf Furtwängler: Der Goldfund von Vettersfelde. Dreiundvierzigstes Programm zum Winckelmannsfeste der Archäologischen Gesellschaft zu Berlin, 1883. In: Johannes Sieveking – Ludwig Curtius (Hrsg.): Kleine Schriften von Adolf Furtwängler. Erster Band. München, 1912, 470–471. o.
6 Fontosabb leletek: zoomorf jelenetekkel díszített arany akinakész hüvelyveret; egy állatfrízes négykaréjos veret; egy aranyba foglalt fenőkő; egy kígyófejes és egy tömör arany karperec; vas akinakész; émail- és filigrándíszes kardkoptató; fonott arany nyaklánc forrasztott karikákkal; aranycsüngők és egy szerpentin berakásos fülbevaló. Furtwängler 1912, 471–476. o.
7 Manfred Nawroth: A vettersfeldei aranylelet: A Fekete-tengertől Lausitzba. In: Fodor István – Kulcsár Valéria (szerk.): Szkíta Aranykincsek. Kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban. 2009. március 25. – május 31. Budapest, 2009, 111. o; Luis Daniel Nebelsick: Chapter 2. “The Vettersfelde (Witaszkowo) Hoard”: history of discovery, identification of the findspot, reconstruction of the hoard’s contents, and its cultural-historical and iconographic context – “Skarb z Vettersfelde (Witaszkowa)”: dzieje odkrycia, identyfikacja miejsca ukrycia skarbu, rekonstrukcja jego zawartości oraz kontekst ikonograficzny I kulturowo-historyzny. In: Zbigniew Kobyliński (Red.): Kontekstualizacja skarbu z Vettersfelde/Witaszkowa: badania archeologiczne na st. 2 w Kozowie w Ziemi Lubuskiej – Contextualization of the Hoard from Vettersfeld/Witaszkowo: archaeological excavation at Kozów, site 2 in the Lubusz Land. Fundacja Archeologiczna. Zielona Góra, 2014, 22–23, 25–30. o. Fig. 2.6.
8 Nebelsick 2014, 25–29, Fig. 2.7.
9 Nawroth 2009, 112. o.
10 Furtwängler 1912, 15–16. o; Nawroth 2009, 115. o.
11 Nawroth 2009, 117–118. o.
12 Nawroth 2009, 111–118. o.
13 Fettich 1927.
14 Fettich 1927, 141. o.; Fettich Nándor: A zöldhalompusztai szkíta lelet – La Trouvaille Scythe de Zöldhalompuszta. Archaeologia Hungarica 3. Budapest, 1928. 13. o.
15 Hérodotosz: A görög-perzsa háború. Ford. Muraközi Gyula. Budapest, 2004. 71–72 o.
16 Ljudmila K. Galanina: Die Fürstengräber von Kostromskaja und Kelermes. In: Wilfried Menghin – Hermann Parzinger (Hrsg.): Im Zeichen des Goldenen Greifen. Königsgräber der Skythen. Eine Austellung des Deutschen Archäologischen Instituts und des Museums für Vor-und Frühgeschichte, Staatliche Museen zu Berlin in Zusammenarbeit mit der Kunsthalle der Hypo-Kulturstiftung München und dem Museum für Kunst und Gewerbe Hamburg. München–Berlin–London–New York, 2007, 198. o.
17 Evgenij V. Černenko: The Scythians 700-300 BC. Men-at-Arms Series 137. Hong Kong, 1983. 8. o.
18 Andrej Ju. Alekseev: O tak nazyvaemych „naščitnych emblemach” skifskoj epochi. In: Ju. Ju. Piotrovskij (Ed.): Mezhdu Aziej I Evropoj, Kavkaz v IV-I tys do n.e. Sankt-Peterburg, 1996; Nebelsick, 2014, 42–43. o.
19 Ljudmila Galanina: Scythian Art from the Pontic Steppes. In: Joan Aruz – Ann Farkas – Andrei Alekseev – Elena Korolkova (Eds.): The Golden Deer of Eurasia. Scythian and Sarmatian Treasures from the Russian Steppes. New York, 2000, No. 140.
20 Kemenczei Tibor: A zöldhalompusztai aranyszarvas – Der Goldhirsch von Zöldhalompuszta. A Hermann Ottó Múzeum Évkönyve 37 (1999) 172. o.
21 Ljudmila K. Galanina: Die Kurgane von Kelermes. »Königsgraber der frühskythischen Zeit«. Steppenvölker Eurasiens I. Moskau, 1997, 17. o.
22 Galanina 1997, 119. o.
23 Michail Artamonow: Goldschatz der Skythen in der Eremitage. Leningrád, 1970, 72–73. o.
24 Evgenij V. Černenko: Die Schuzwaffen der Skythen. Prähistorische Bronzefunde III/2. Stuttgart, 2006, 112–115. o.
25 Fettich 1928, 10. o.
26 Kemenczei 1999, 167. o.
27 Menashe-Michael Goldelman (dir.): Masterpieces of Ancient Eurasian Art Vol 1. Selected Objects of Gold and Silver from private Western European and North American collections. 6th Century BC – 2nd Century AD. London–Bonn, 2008. http://nomadic.org.uk/masterpieces- of-ancient-eurasian-art/3-Plaque-in-theform- of-a-recumbent-stag; http://nomadic.org.uk/ masterpieces-of-ancient-eurasian-art/2-Plaque-in-theform- of-a-flying-stag
28 Mariquita Villard: The Scythian Animal Style. Parnassus 3/5 (1931) 31. o.; Galanina 2000, 191. o; Hermann Parzinger: Die Skythen. München, 2004, 100– 101. o; Fodor István: Rokonaink-e a szkíták? In: Szkíta Aranykincsek, 122–127. o; Valeska Becker: Zur Entstehung und Ausbreitung der „Zoomorphen Junktur” in der skythischen Kunst. In: Claus Dobiat – Friedrike Fless – Eva Stauch (Hrsg.): Äußerer Anstoß und innerer Wandel. Festschrift für Rudolf Echt zum 65. Geburtstag. Internationale Archäologie Studia honoraria 37. Rahden/ West. 2015, 59–60, 71–72. o.
29 Hermann Parzinger – Anatoli Nagler: Die ersten Reiternomaden: Der Beginn einer neuer Epoche. In: Im Zeichen des Goldenen Greifen, 61–62. o; Becker 2015, 60–63. o.
30 Parzinger–Nagler 2007, 64. o. Abb. 1, 5.
31 Becker 2015, 61–63. o.
32 Becker 2015, 63. o. Abb. 3–4.
33 Ljudmila L. Barkova: Die Fürstengräber der Pazyryk-Kultur. In: Im Zeichen des Goldenen Greifen, 119–130. o.
34 Barkova 2007, 121–123. o.
35 Becker 2015, 66–70. o.
36 Kemenczei 1999, 169. o.
37 Kemenczei 1999, 169. o.
38 Kemenczei 1999, 174. o.
39 Kemenczei 2009, 58–61. o.
40 Kemenczei 1999, 175. o; Kemenczei 2009, 61. o.
Képforrások feloldása:
Josif Benjaminovics Brasinszkij: Szkíta kincsek nyomában. Leningrád–Budapest, 1979
Adolf Furtwängler: Der Goldfund von Vettersfelde. Dreiundvierzigstes Programm zum Winckelmannsfeste der Archäologischen Gesellschaft zu Berlin, 1883. In: Johannes Sieveking – Ludwig Curtius (Hrsg.): Kleine Schriften von Adolf Furtwängler. Erster Band. München, 1912, 1–52. o.
Ljudmila K. Galanina: Die Fürstengräber von Kostromskaja und Kelermes. In: Wilfried Menghin – Hermann Parzinger (Hrsg.): Im Zeichen des Goldenen Greifen. Königsgräber der Skythen. Eine Austellung des Deutschen Archäologischen Instituts und des Museums für Vor-und Frühgeschichte, Staatliche Museen zu Berlin in Zusammenarbeit mit der Kunst- halle der Hypo-Kulturstiftung München und dem Museum für Kunst und Gewerbe Hamburg. München– Berlin–London–New York, 2007, 198–203. o.
Menashe-Michael Goldelman (dir.): Masterpieces of Ancient Eurasian Art Vol 1. Selected Objects of Gold and Silver from private Western European and North American collections. 6th Century BC – 2nd Century AD. London–Bonn, 2008
