Az - itt csak részleteiben ismertetett - cikk különös fontossága abból ered, hogy nyelvészeti bizonyítékait tartalmazza a szkíta-hun-avar-magyar kapcsolatrendszernek. Ennek alapján megállapítható, hogy a magyarság már a szkíta kortól fontos szereplője volt az Eurázsiai sztyeppe övezet világtörténeti jelentőségű eseményeinek. Mindez összhangban van dr. Tóth Tibor antropológiai, Veres Péter néprajzi, Dienes István régészeti kutatásaival, egyúttal magyarázatot ad arra, hogy az ősi Kusán Birodalom utódállamának (Tadzsikisztán) miért hasonlók a jelképei a magyar állami jelképekkel, továbbá miért találhatók a honfoglaláskori temetőkben olyan selyemre és bőrre vart nemesfém halotti maszkok, mint a hajdani Kusán Birodalomban, miért találhatók a feltárt sírok alapján a honfoglalók vezető rétegében pamíri típusú személyek, továbbá miért jelennek meg az indoszkíták vallási jelképei, a nap és hold a történelmi Magyarország egyes országainak, megyéinek, városainak és nemeseinek címereiben.

"A magyar nyelv korszakbeosztásának az utóbbi időben egyre szélesebb körben elfogadott változatából kiindulva ... az ősmagyar nyelv korszaka Kr. e. 500-tól hozzávetőleg a honfoglalásig, illetve Kr. u. 1000-ig tartott, és három, egyenként megközelítőleg 500 éves alkorszakra, a korai, a közép és a késői ősmagyar korra tagolódott. Az iráni nyelvek történetének szempontjából vizsgálva az ősmagyar nyelv kapcsolatait az iráni nyelvekkel, megállapíthatjuk, hogy e hosszú korszak folyamán az ősmagyar nyelvbe mind óiráni, mind középiráni, mind újiráni jövevényszavak átvételre kerülhettek. Az iráni nyelvek szempontjából a korai ősmagyar nyelvben óiráni és középiráni, a közép ősmagyar nyelvben középiráni, a késői ősmagyar nyelvben pedig közép- és újiráni jövevényszavakkal számolhatunk. Fontos azt is figyelembe venni, hogy az iráni nyelvek fejlődési üteme nem volt egyöntetű, a keletiráni nyelvekben egész sor hangváltozás sokkal korábban következett be, mint a nyugatirániakban, ugyanakkor a szótan területén a keletiráni nyelvek archaikusabbak voltak, a névszóragozást egyesek napjainkig megőrizték, míg például a középperzsában már a legkorábbi nyelvemlékekben is alig maradt nyoma.
Ez a tény azért fontos, mert az utóbbi évek japán (Enoki Kazuo) és a kínai (Ma Yong) kutatásainak egyidejű jelentős felfedezése szerint a Hsiung-nu Birodalom létrejöttét körülbelül három évszázaddal megelőzte egy hasonló nagyságú és hatalmú Yüech-chih Birodalom, amely nyugati irányban is messze, az Irtis vidékére (Györffy szerint az Ugor őshaza - a szerk.) is kiterjedt. A yüech-chih-k iráni lovasnomádok voltak, s így a lótartást az ősmagyarok, ősvogulok és ősosztjákok elsősorban általuk ismerhették meg, s tőlük vehették át (Veres Péter szerint a helyzet fordított - a szerk).
Korábban úgy gondolták, hogy ez török hatásra történt, azonban a török törzsek lovassá válása csak jóval később ment végbe, s még a második Türk Birodalom létrejöttének kezdetén, a Kr. u. 7. században is olyan kis lóállománnyal rendelkeztek, hogy Tonyukuk felirata szerint a türk hadseregnek csak kétharmada volt lovas (iki ülügi atliy arti), egyharmada azonban gyalogosokból állott (bir ülügi yaday arti). Egyébként is a türkökre vonatkozó történeti adatok csak a Kr. u. 4. századtól kezdődnek, s e korban történeti jelentőségük még mind keleten, mind nyugaton teljesen alárendelt volt (=Kr. e. 500 előtti vagy más kronológiai elgondolás szerint Kr. e. 1000 előtti) török hatásról, különösen a lótartást illetően aligha lehet szó. Ez annál is kevésbé valószínű, mert a lovas kultúrát és az államszervezet magasabb formáit és annak terminológiáját maguk a türkök is a yüech-chih-ktől, a hsiung-nu-któl és a szakáktól vették át.
Az utóbbi évtizedek fontos felfedezése, hogy a yüech-chih-k (=kusánák) már a Kr. e. 3. századtól az ind kharosthi írásból kifejlesztett írásbeliséggel rendelkeztek. Az utóbbi évtizedekben számos ebben a kharosthi ábécéből kifejlesztett írásban írt rövidebb-hosszabb yüech-chih, illetve kusána nyelvemlék került elő, s az írás olvashatósága lehetővé tette megfejtésüket is. Kiderült, hogy a yüech-chih-k nyelve a szakához közel álló iráni nyelv volt.
Ugyanezt lehetett megállapítani a hsiung-nu-k nyelvemlékeinek rendszeres vizsgálatából is: a hsiung-nu-k nyelve is a szaka nyelvek csoportjába tartozó keletiráni nyelv volt. Ugyancsak sikerült nagyszámú szórvány nyelvemlékük alapján pontosan meghatározni az Iránba és Indiába bevándorolt déli szakák nyelvének viszonyát az északi szaka nyelvekhez, a khotani és a tumsuqi szakához. Alig egy éve, hogy közzétették a Szir darjától északra nomadizáló kangok első nyelvemlékét is, amely a szaka típusú keletiráni nyelvek egy újabb változatát mutatja.
Mindezek az új felismerések most lehetővé teszik, hogy mind az ugor (= a magyar, vogul és osztják összefoglaló neve, amely azonban nem valamilyen ugor nyelvegységre utal, mert az ebben a korban már felbomlott), mind a türk lovas kultúra alapszókincsét a yüech-chih-k, hsiung-nu-k és szakák (ázsiai szkíták - a szerk.) nyelvéből származtassuk."

A legújabb kutatások szerint a ló háziasítása nem indo-európai, indo-iráni nyelvű népek, tevékenysége volt. Ez a világtörténelmi jelentőségű esemény a Botai kultúra népe (elődeink) tevékenységének eredménye, és arra az i. e. 4. évezred folyamán került sor. "A botaji kultúra i. e. 3500 körüli (i. e. 3700–3100 közötti^[1]) rézkori kultúra volt az Uraltól keletre eső sztyeppeövezetben a mai Kazahsztán északi részén, amelyben vadlovaké mellett nagy mennyiségben találtak háziasított lovak csontját is. Ezzel mintegy ezer évvel korábbról sikerült a ló háziasítására bizonyítékot találni, mint ahogy eddig a kutatók gondolták." [Dr Alan Outram and Professor Richard Evershed (University of Bristol): The origins of pastoralism in prehistoric Kazakhstan. (Hozzáférés: 2011. augusztus 13.) A botaji kultúra feltárása. [2006. október 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2005. október 25.)] Tehát nem őseink vették át a lótenyésztéssel kapcsolatos szavakat az iráni nyelvű népektől, hanem fordítva. Mindez azonban semmit nem von le Harmatta János felfedezésének, a magyar-iráni-türk szóegyezés megállapításának jelentőségéből. Harmatta János 1997-ben még nem tudhatott a ló háziasításával kapcsolatos kutatási eredményekről, mivel azokat később publikálták.