Kézai Simon krónikája szerint Attila hun király halála után a hunok egy része, a székelyek a Kárpát medencében maradtak, másik részük keletre vonult vissza, majd Attila leszármazottjának vezetésével visszatért ide. Az utóbbi eseményt, Kézai a hunok, azaz magyarok "második bejövetel"-ének nevezi. Anonymus krónikája szerint a roppant hatalmú Attila király a Tanaisztól (Don folyó) keletre, uralkodó Mágóg király (Mao Tun?), Álmos vezér apja, Ügyek pedig Attila leszármazottja. Cikkünkben annak járunk utána, hogy a magyar és székely felségjelek, nemzeti jelképek alátámasztják-e a két nép közös, hun eredetét.

ÁRPÁD CÍMERE

Bármennyire is meglepő, maga Árpád fejedelem nem használta az árpádsávot pajzsán hordott címerén.

Kézai Simon Magyar Krónikája szerint: „ETHELE király czimerén is, mellyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejü madár vala ábrázolva, mellyet magyarúl turulnak hívnak.”

Kálti Márk Képes Krónikája ennél többet ír. E szerint: „Attila király pajzsán címert viselt, ez koronás fejű madárhoz hasonlított. Ezt a címert a magyarok mindaddig, amíg a községek önmagukat kormányozták, Géza fejedelem, Taksony fia idejéig, a községek hadaiban mindenkor hordozták.” Ezzel összhangban vannak a Képes Krónika képei, melyek Attilát, Álmost és fiát, Árpádot turul madárral díszített pajzzsal ábrázolják.

Kép: Attila, a hét vezér, Álmos és Árpád a Képes Krónikában 

Sem Kézai, sem Kálti Márk krónikájának szövege nem említi a címer színét. A Képes Krónika képei alapján azonban megállapítható, hogy a címerek színe fehér volt.

A Képes Krónikával összhangban van a török nyelvű wikipédia „Hun Imparatorlugu”(352-469)” szócikke, mely szerint az Európai Hun Birodalom zászlaja fehér, rajta a koronás madárral. [Wikipédia, https://tr.wikipedia.org/wiki/Hun_%C4%B0mparatorlu%C4%9Fu., 2016-07-01]

Kép: Attila zászlója 

A fehér szín kapcsolatban áll a sztyeppei nomád birodalmak központjainak elnevezésével is. „…az ázsiai lovas népeknél az ötödik égtáj a közép volt, melyet világos színekkel, főként a sárgával és a fehérrel hoztak összefüggésbe. A sztyeppei birodalmak központjainak elnevezése sok esetben visszhangozza a központi égtáj és a világos színek azonosításának szokását. … A Kárpát-medencében is megtaláljuk e névadási gyakorlat emlékeit. Fehérvárnak nevezték a magyar főfejedelmi, később királyi hatalmi központot (Székesfehérvár), a szállásterület keleti részeit uraló gyula székhelyét (Gyulafehérvár), de a bolgárok központját is (Nándorfehérvár). Tudunk Dnyeszterfehérvár létezéséről is….” [Ötvös Péter: Szárnyak és színek a sztyeppei államszervezetben. In: História 33. évf. 1-2. sz./2011. 39-42. o.]

NAP ÉS HOLD

Családom történetét kutatva találkoztam egy Vas vármegyétől elcsatolt, ma Ausztriához tartozó két település, Felső-Őr és Alsó-Őr, illetőleg a települések birtokosai, a felső-eőri  Bertha család és 65 társa, köztük az ősi székely primor Benkő család részére adományozott címerrel. A címerben a főalak, egy kardot tartó székely vitéz fejének két oldalán Nap és Hold jelkép található. Ugyanez a jelkép megtalálható Szombahely és Vasvár címerében is. Ezek után el kezdtem vizsgálni a történelmi Magyarország vármegyéinek, településeinek és nemeseinek címereit, a Vas vármegyével szomszédos Szlavónia, Horvátország és Szlovénia címereit, és kiderült, hogy a Nap és Hold jelkép nem csak Székelyföld címerében található meg. Továbbá kiderült az is, hogy a jelképek magyarázata az un. honfoglalást megelőző időszakra, a hun-avar kor etno-kulturális folyamataira vezethető vissza.

Felső-Őrről ezt írja 1851-ben Fényes Elek:
" Felső-Őr, Ober-Wart, magyar falu, Vas vmegyében, …Mind Alsó mind Felső-Őr sok tekintetben igen nevezetes helységek. Először a többi magyaroktól elszakadva csupa német faluktól vétetnek körül, még is nem csak MAGYAR nyelvünket, hanem a reformatusok hitüket is fentartották, holott ezen az egész vidéken reformatusok teljességgel nincsenek. Hogy Őrök voltak, s az ország határait a németek ellen védeni tartoztak, kitetszik I. Károly 1328-ki okleveléből, mellyben elismeri, hogy már Béla, István és Lásszló királyok alatt Őri nemes szabadsággal éltek. Különös az, hogy ez oklevélben az őriek Őrnagyság czimmel neveztetnek. Régi szabadságaikat Rudolf 1582. megerősitvén, jelenleg F. Őrben. 41 nemes család és 106 háznép, A. Őrben 26 nemzetség és 69 háznép találtatik. Jegyzésre való végre, hogy e nemzetségek többnyire vezeték nevökről neveztetnek, p. o. Ádám, Adorján, Albert, Andorkó, Balás, Bertha, Bertók, Fábián, Fülöp, Gál, Imre, Kázmér, Miklós, Orbán, Pál, Pongrácz, stb." [ Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta, betűrendben körülményesen leíratik. Pest: Fényes Elek. 1851.^]

Ugyanerről a címer és birtokadományról a következőket írja a Vasvármegye Nemes Családjairól szóló kötet: „Az Árpádház kihaltával támadt belzavarok lecsillapítása után I. Károly király az északról jövő támadások ellen törekedett a vármegyét biztosítani. E végből már a XIII. században Borostyánkő és Német-Ujvár között letelepített és megelőzőleg is szabadalmakkal bírt határőröket 1327-ben a királyi nemes szolgák sorába emelte és Miklós ispán vezetése alatt egy területre összevonta. Ezeknek az őröknek az utódai (65 különböző nevű család) 1582. február 28-án Rudolf királytól Alsó- és Felső-Eőrre adományt nyertek. Ezen adománylevélben a következő családok vannak felsorolva:
1. Ádám, 2. Adorján, 3. Alberth, 4. Andorkó, 5. Balás, 6. Balla, 7. Barthomej, 8. Becsker, 9. Beökeös, 10. Benkő  11. Bertha,…”

Vas megye címere kék színű. Ugyancsak kék színű a szomszédos Szlavónia-, Szlovénia címere és a régi Horvát címer. A Horvát címerben és Zágráb címerében is megtalálható a Nap és Hold ábrázolás, Szlavónia címerében pedig a Nap. Ugyancsak kék színű Székelyudvarhely, Marosvásárhely címere és az egyetlen székely származású erdélyi fejedelem, Székely Mózes zászlaja is.

Kázmér Miklós elkészítette a Benkő család XV-XVII-i nyelvföldrajzi térképét. Megállapítása szerint ebben az időszakban a Benkő név a legtöbbször a történelmi Magyarország legnyugatibb és legkeletibb határánál, Vas vármegyében illetőleg Háromszéken (Sepsi-, Kézdi- és Orbaiszék, 1867. után Háromszék vármegye, ma Kovászna megye) található.

A magyarázat a honfoglalást megelőző időkre vezethető vissza.

A neves XVIII. századi történetíró, Benkő József a magyar krónikák alapján azt írja, hogy Attila halála után a hunok nagyobb része elhagyta a Kárpát-medencét. A székelyek a hunok Kárpát-medencei maradékai. A székelyeket sem az avarok, sem a magyarok nem bántották, mivel mind eredetükre, mind nyelvükre nézve atyafiak (testvérek). 

 Az avar uralom a Kárpát-medencében alig több, mint száz évvel Attila halála (453) után, 568-ban kezdődött. Először a longobárdokkal szövetségben legyőzték a Kárpát-medence keleti felén található gepidákat, majd a longobárdok Észak-Itáliába távozása után kiterjesztették uralmukat az egész Kárpát-medencére.

Az avarok két fő alkotóelemének az uar és a chuni népeket tekintik, melyeket a fekete és fehér hunokkal azonosítanak. Az avarok hozták be Európába a vaskengyel használatát, amely akkoriban forradalmi változást jelentett a hadviselésben. A vaskengyel nem sokkal korábban a mai Észak-Kína területén jelent meg. Még sem Attila, sem Nagy Károly nem használta a vaskengyelt, ahogy az a róluk készült ábrázolásokból megállapítható. Egy a nyugati türk birodalomban járt bizánci követ adott hírt arról a türk-avar konfliktusról, amelynek eredményeként az avarok nyugatra távoztak.

A Frank Birodalom és az avarok között kitört VIII. század végi háborúk az avarokat (és a velük együtt élő székelyeket) a Tiszán túlra vetették vissza. Ezt követően 805-ben Krum bolgár fejedelem részéről érte déli irányból támadás az Avar Birodalom maradékát.

A Fuldai Évkönyv szerint ugyanebben az évben Theodorus kapkán, népével a korábbi ellenség, Nagy Károly oltalmát kérte. Aachenbe utazott, ahol tisztelettel fogadták. Aachenben a latin kereszténység szerint is megkeresztelkedett. Ajándékokkal küldték vissza és engedélyezték, hogy népével Sabaria és Carnuntum (Deutschaltenburg melletti, már elnéptelenedett település) között letelepedjen. A terület Avaria néven tagozódott be a Frank Birodalomba. Theodorus kapkán idős ember volt. Még 805-ben meghalt. Utóda Ábrahám kagán lett. Ábrahám az egyik székely tribus neve a Csiki Székely Krónika szerint.

A kapcsolat az avarok és a Frank Birodalom között azonban már kezdetben sem volt felhőtlen. A frankok megtiltották a fegyverek eladását az avaroknak. Több esetben konflikusuk támadt a szlávokkal, amelyeket a Frank Birodalmi Gyülés tárgyalt. Igaz, az avaroknak adtak igazat.

A 830-as évek elején frank őrgrófot neveztek ki a hűbéres terület élére, és azt betagolták az új szervezeti egység, az Oriens keretébe. Ez a kis Avaria tehát a 805-830-as évekig állt fenn avar előkelők igazgatása alatt, utána a frank birodalom őrgrófok vezette határvidéke volt. Bizonyos mértékig zárt avar közössége még 871-ben is létezett, ezt az itteni avar adófizetők említése igazolja. A frank birodalom 876. évi újraosztásakor az avarokat már meg sem nevezték.

Mi történhetett kis Avaria népével? Anonymus közlése alapján megállapítható, hogy keleti irányban kivonultak a Frank Birodalom Dunáig terjedő területéről és várták az akkor már Etelközben táboroztó magyarokat, majd azok bevonulása után csatlakoztak hozzájuk.

Anonymus azt írja, hogy „Árpád vezér és nemesei közös elhatározással sereget küldtek Mén-Marót bihari vezér ellen. Ennek a hadseregnek Ösbő meg Velek lettek a kapitányai és vezetői. Ezek a szigetről nekiindulva a homokon keresztüllovagoltak, majd a Bőd-révnél áthajóztak a Tisza folyón. Innen továbblovagolva a Kórógy vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak, Ösbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sőt Ösbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba. A székelyek fiait azonnal elküldték Árpád vezérnek, s ők maguk elöljáróban a székelyekkel Mén-Marót ellen lovagoltak.„ Bőd rév ma Szentes egyik városrésze, Kórógy ér pedig nem messze Szentestől folyik a Kurcába, az meg a Tiszába.

Az ősi, Napot és Holdat tartalmazó székely címer talán legrégebbi fennmaradt példánya Beszterce város Evangélikus templomának falán látható 1480-ból.

Kép: A székelyek ősi címere 1480-ból, Beszterce város (Beszterce-Naszód vármegye) evangélikus templomának falán

A székelység részére napot és ra­gyogó, növekvő holdat tartalmazó bélyegző készítéséről és használatáról Barcsay Ákos fejedelemsége idején, az 1659. május 24-e és június 25-e között Szászsebesen tartott ország­gyűlés rendelkezett, a következőképpen:

"Bizonyos négy pecsétek metszessenek az országnak négy nagyobb rendei szerént, melyéknek egyike ugy mint az erdélyi vármegyéké álljon, az ország présidensénél, avagy az erdélyi itélőmesternél. A másik mely a székelységé lészen az udvarhelyszéki főkapitánynál. Az harmadik mely a szász na­tióé a szebeni polgármesternél. A negyedik pedig mely az Erdélyhez incorporáltatott Ma­gyarország részéjé, álljon azon részben lévő itélőmesternél. (...) A pecsétek pedig ilyenek légyenek: az erdélyi vármegyéknek a pecsétre metszett insigniájok légyen egy fél sas. Környül való irása: Sigillum comitatuum Tran­sylvaniæ. A székelységnek légyen egy fél hold és nap. Környül való irása: Sigillum nationis Siculicæ. A szászságé légyen hét kolcsos város, környül való irása: Sigillum nationis Sa­xonicæ. A Magyarország Erdély­hez incorporáltatott részéjé légyen négy folyóviz s a kettős kereszt, környül való irása: Sigillum partium Hungariæ Transylvaniæ annexarum."
A bélyegzőn a latin felirat – SIGIL. NATIONIS SICULICAE, azaz a székely nemzet pecsétje – mellett magyar szöveg töredéke olvasható: LO ERDELIORSZAGÆ HA. Ennek kiegészítése a szász nemzet bélyegzőjére került. Azon a latin szöveg – SIGIL. NATIONIS SAXONICÆ – mellé került magyar felirat a következő: ROM NEMZETBOL AL. Összeol­vas­va, megfejtve: HÁROM NEMZETBŐL ÁLLÓ ERDÉLYORSZÁGÉ.
A bélyegzőt Udvarhelyszék főkirálybírája őrizte és használta a székely nemzet nevében 1865-ig. 1878-ban Kolozsvárra került /az Er­délyi Múzeum-Egyesület őrizetébe, ám a román államosítás után átkerült a kolozsvári történelmi múzeumba.

Kép: A székelyek pecsétje

A Nap és a Hold imádata a hun hitvilág legfontosabb eleme.

A Xiongnu Enciklopédia szerint:

„ A kőkorszaktól kezdve a bronzkorig és a korai vaskorig a régi népek hittek a Napban és a Holdban, és imádták is ezt a két égitestet. Számos kép van a mongóliai sziklarajzokon, amelyek embereket ábrázolnak a Nappal és a Holddal. Szintén elterjedt ábrázolás a napé, a holdé és a csillagoké, sőt, ami több, szarvasé, ököré lóé és jávorszarvasé Nap fejjel vagy Nap szarvakkal (kör sok sugárral) különböző mongóliai lelőhelyeken. A mongóliai szarvasos kövek tetejére rendszerint felvésték a Napot és a Holdat. Egy Gobi-Altaji lelőhelyen különös szikarajz figura került elő: egy ember, összekapcsolva a Nappal, a Holddal és egy csillaggal. A Nap és Hold imádatának hagyományáról egyaránt szólnak régészeti és írott források. Például a Si Ji szerint „A Xiongnu Sanju reggel a Naphoz, este a Holdhoz imádkozik”. „Csatában, támadáskor megvizsgálták a Nap és a Hold elhelyezkedését, támadtak, amikor a Hold megjelent, és visszavonultak, amikor a Hold eltűnt”.

A koporsók tetején arany Napot és Holdat fedeztek fel a Noin Ulai és Gol Mod temető sírjaiban, vas Nap és Hold ábrázolásokat a Burkhan Tolgoi és Shombuuzin Belxhir köznépi temetkezéseken. A jelképek a koporsók tetején voltak, és igazolják a Xiongnuk Nap és Hold imádatát.” [Encyclopaedia Xiongnu, Ulanbaatar 2015, 169–170.]

A mongóliai, egin goli  hun sírokból Napot és Holdat ábrázoló vas- és arany fejfedő díszek kerültek elő. A régészek rekonstruálása alapján az égitesteket ábrázoló jeleket – hatalmi jelképként – törzsi vagy közigazgatási vezetők varrták süvegükre.

Kép: Az egin goli hun sírok fejfedő díszei.

Anonymus szerint a székelyek Attila király népe voltak, ami azt jelenti, hogy korábban a hunok soknemzetiségű politikai egységéhez tartoztak, akárcsak az avarok. Mindezek alapján megállapítható, hogy a székelyek által megőrzött Nap és Hold jelképek megerősítik Anonymus közlését.

Kép: Nap és hold a székelydályai református templom freskóján látható ősi székely címerben

Az a tény pedig, hogy a székelyek mind Felső Eőrben, mind Székelyföldön megőrizték magyar nyelvüket, annak ellenére, hogy idegen nyelvű népek vették őket körül, azt mutatja, hogy a hunok - legalábbis azok egy része - magyarul beszéltek.

A Nap és Hold jelképek a magyarságnál is előfordulnak, így magán a Szentkoronán és II. András király pecsétjén is.

Kép: A Nap és Hold a Szentkorona felső részén a Pantokrátort - Krisztust, mint a Világ Urát - ábrázoló kép két oldalán is, mint hatalmi jelkép.

Kép: A Nap és Hold jelkép II. András király pecsétjén.

ZÁSZÓ ÉS OROSZLÁN

„A zászlók bonyolult és még ma sem teljesen ismert, hosszú folyamat eredményeként alakultak ki. Az bizonyos, hogy eredetük az ősidőkre nyúlik vissza.” (Világ-Atlasz Nyíregyháza 2004.) Ez teszi alkalmassá a zászlókat őstörténeti összefüggések feltárására.

 A Világ-Atlasz 193 nemzetközileg elismert és 3 nemzetközileg el nem ismert, de függetlenként működő állam és egy vitatott terület zászlóját ismerteti. Ezek közül a magyaron kívül mindössze egy zászló tartalmaz vízszintesen elhelyezkedő piros-fehér-zöld csíkot, Tádzsikisztán zászlója. A Világ-Atlasz nem tartalmazza a világ legnagyobb népességű - négy ország, Törökország, Szíria, Irak és Irán északi részén, de összefüggő területen élő - kisebbségének, a cca. 36 milliós kurd nemzetnek a zászlóját. A kurd terület hajdan az ókori Méd Birodalom része volt. A kurdok magukat a médek utódainak tekintik. Az II. Világháború után rövid időre függetlenné vált, majd Irán által megszállt - a kurdok által alapított - Mahabad Köztársaság zászlaja pontos párhuzama a magyar zászlónak. A zászló közepén sugarakkal ellátott aranyszínű napkorong található.

Kép: A magukat a médek utódainak tartó kurdok zászlója

Média eredeti neve a Pallas Lexikon szerint Mada, a Szentírás héber szövegének olvasata szerint pedig Madai volt. Kiss Bálint a következőket írja: "Ha Médiának két régi nevét mely is ez: Maddj és Ar összetesszük, és a középső "a" betűt alig hallható schémává tesszük, a napkeleti nyelvek szokása szerint, éppen a mi nemzeti nevünk lesz belőle, mely is ez: Madjar-Magyar, mert a "dj"-t "gy"-nek szoktuk mondani, mint ezekben a szókban is: mondja - mongya; térdje - térgye, rendje - rengye...” [Kiss Bálint, Magyar régiségek, Pest, 1839., 10. o.]

A hunok a Volgát nyugati irányban i. sz. 370. körül lépték át. Ezt megelőzően Kelet-Európa Római Birodalomhoz nem tartozó része (az un. Barbaricum) a szarmaták uralma alatt állt. A szarmaták méd eredetéről Diodorosz Szikleitosz (i. e. 90 körül – i. e. 27 körül) a következőket írja:

„…Előadásunkban most érkeztünk el egy szomszédos [ti. Indiához szomszédos – B. I.] néphez, ezek a szkíták. Eredetileg csak egy kis földterületet birtokoltak. Testi erejüknek és vitézségüknek köszönhetően sikerült nekik fokozatosan gyarapodni, nem csak, ami a terület kiterjesztését illeti, hanem sikerült nekik saját népüket is a hatalom és a tekintély egy magasabb fokára emelni. Kezdetben az Arares (Aras) folyó mentén laktak, ekkor számuk még csekély volt: akkor egy lenézett, hírnév nélküli nép voltak. Régi királyaik közül az egyik uralma alatt, aki egy harcos fejedelem és kiváló hadvezér volt, a szkíták meghódították a hegyvidéket egészen a Kaukázusig, a síkságot az óceánig és a Maiótis tóig (Azovi tengerig), és a további területet egészen a Donig. „Később (a lakosok között keringő mese szerint) volt egy a földből született hajadon, akinek a felső teste asszonyforma volt, azon alul viszont kígyó formájú volt. Zeusnak tőle született fia a Skythés névre hallgatott. Ez nagy tekintélyre tett szert, mint még soha senki előtte, és az egész nép róla nevezte el magát szkítának. Ennek a királynak a leszármazottai között volt két pompás tulajdonságokkal rendelkező testvér: Palus és Napés, akik nagyszerű dolgokat vittek véghez. A birodalmat egymás között felosztották, a nép egyik részét paluszoknak, a másikat napészeknek hívták. Nem sokkal később ezeknek az uralkodóknak a leszármazottai, akik bátor harcosok és ügyes hadvezérek voltak, és meghódítottak egy jelentékeny földsávot a Donon túl, egészen Thráciáig, majd hadjáratot vezettek a Don innenső oldalán, és kiterjesztették országukat egészen Egyiptomig és a Nílusig. Út közben sok jelentős népet meghódoltattak, úgy hogy a szkták birodalmát az egyik oldalon egészen a keleti óceánig, a mások oldalon a Kaspi-tengerig és a Maiótis-tóig kiterjesztették.” A nép ereje ugyanazon mértékben növekedett, és kiváló királyaik voltak. „Ezektől kapták a nevüket a szakák, a masszagéták, az arimaszposzok, és még más népek. Ezek királyai az általuk legyőztött népek közül sokaknak új lakóhelyet jelöltek ki. Nevezetesen azonban alapítottak két gyarmatot: az egyikhez Asszíriánból telepítettek át (ti. embereket – B. I.) Paphlagonia és Pontus vidékére, a másikhoz Médiából jöttek, és a Donnál telepedtek le, ahol később a telepeseket szauromatáknak hívták. Sok idő múlva történt, hogy a szauromaták hatalmasokká lettek, és egy nagyobb vidéket Szkítiában elpusztítottak, a meghódított terület lakóit kiirtották, és a vidék nagyrészét pusztává változtatták.” [Diodóros Sikeliotés: Bibliothéké Lib. II. c. 43.]

A Méd Tartomány az i.e. VIII. század végén vált ki az Asszír Birodalomból és alakult meg a Méd Királyság. A Szentírás a médeket Isten Ostorának nevezi: „a seregek ura ostort emel ő ellenük...” (az asszírok ellen): i.e. 612-ben méd csapatok foglalják el Ninivét, Asszíria fővárosát. A Szentírás részletesen foglalkozik Babilon i.e. 539-ben történt elfoglalásával - „Parancsoltam felszentelt vitézeimnek...Pusztítsd el Madai”. Leírja félelmetes lovas-íjász hadseregüket. A Méd Királyságban az i.e. VI. század végén a hatalmat a korábbi vazallus perzsák vették át, megalakult a Perzsa Birodalom. Az Irtis és Ob folyók vidékén illetőleg az Altajban (Szargatka, Pazirik) feltárt régészeti leletek alapján feltételezhető, hogy a médek egy része - nem kívánva perzsa uralom alatt élni - ezt követően északi irányba, a Turáni Alföld végtelen síkságaira távozott.. Az i.e. III - i.sz. V. században Közép-Ázsiában hun-méd (magyar) szövetség jött létre, mely később Nyugati irányba vándolt és megtámadta a Római Birodalmat. Ekkor újra említésre kerül az Isten Ostora kifejezés: „Attila, rex hunorum, medorum ... flagellum Dei” = Attila, a hunok, médek királya … Isten Ostora. Kézai Simon is ír a hun-méd kapcsolatról a következők szerint: „Ethele király … A viselet módjában és alakjában mind maga mind nemzete a médok módját tartja vala.”

A Hun Birodalom széthullása után a hun-magyar utódnépek (avar, bolgár, kazár, magyar, tatár) a i.sz. VI-VIII. században fennálló hatalmas Türk Birodalom fennhatósága alá kerültek, majd a IX-XI. században zajlottak a magyar honfoglalás és államalapítás eseményei.

Az előzőekben említett Tadzsikisztán területe hajdan szintén a Méd Királyság része volt. A térség történelmi neve Tokarisztán. A tokárok a tadzsikok elődei voltak, egyes tudósok álláspontja szerint velük azonosítható a Pamir hegység vidékén az i.e. II. században megjelent, különböző neveken (jüecsi, kusán, heftalita, azaz fehér hun) említett nép. A tokárok egy része a türkök elől az i.sz. VI században - egyesülve a fekete hunokkal - nyugati irányba vándorolt és avar néven a Kárpát-medencében erős államot hozott létre, mely az i.sz. VI-VIII. század között állt fenn, és a VIII. század végén frank és bolgár háborukban omlott össze. Az avarok egy része a honfoglalás után feltételezhetően beolvadt a magyarokba.

 A Tadzsikisztán zászlóján látható stilizált korona és azon félkörben elhelyezkedő hét csillag a magyarok hét törzsével állítható párhuzamba. Hasonlóan a magyarhoz, a tadzsik címerben is található három halom, azonban ezek hófödte csúcsok. 

Kép: Az ókori világbirodalom, Média térképe.

További összefüggések feltárása érdekében a zászlók vizsgálatát indokolt kiterjeszteni a különböző formában megjelenő oroszlán ábrázolásokra is. A babiloni Istar kapun és az Altajban található paziriki ásatások lépegető oroszlája egymás pontos párhuzamai.

Az Esztergomi várkápolna-szentélyének falán - az 1930-as években folytatott ásatás során - találtak egy freskót, mely lépő oroszlánt ábrázol. Imre király hasított címerében, valamint II. András pecsétjén is megtalálhatók a lépő oroszlánok.

Kép: Oroszlán az esztergomi várkápolna falfreskóján és a magyar koronázási jogaron.

A zászlók és az oroszlánábrázolások alátámasztják a magyar krónikák és legendák állításait. Megalapozottan feltételezhető, hogy magyar nép az i.e. VI. században a méd-perzsa hatalomváltás után Mezopotámiából indult el északi irányba. Az i.e. III. században a médek (magyarok) szövetséget kötöttek a hunokkal és az i.sz. IV. században velük együtt nyugatra indultak. Ezeket az eseményeket örökíti meg Hunur és Mogur legendája, melyet Kézai Simon krónikája rögzít. A jelképek térképi megjelenítése jól mutatja a magyarok illetve rokonnépek vándorlási útját.

Kép: A zászló és oroszlán útja

Végül –egy kandidátusi disszertációhoz fűzött opponensi vélemény alapján - egy adattal szeretnék hozzájárulni a magyarokkal kapcsolatba hozható színek kérdéséhez [Róna-Tas András opponensi véleménye Fodor István: A honfoglaló magyarság kultúrájának keleti gyökerei című kandidátusi értekezéséről, in: A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 21-23 (1978-80), Nyíregyháza, 116-128.]. A csuvas irodalom legnagyobb alakja, K. Ivanov 1908-ban közölt egy népies balladát [Skazki i predanija íuvas. Cavas xallapesem. Simbirsk 1908], amelynek témája és részletei néprajzi gyűjtésből származhattak. A ballada rövid tartalma az, hogy hét testvér háborúba indul, a hét feleség otthon marad. A férjekért aggódó menyeknek anyósuk jósol, méghozzá kanállal, s a legfiatalabb fiú feleségének kanala vérrel lesz teli, ebből tudja meg, hogy férje halott. Elindul a csatatérre, s a szembe jövő sógoroktól érdeklődik, hol találja meg az urát.

 A bátyák leírják:

„Látod ott a magas dombot
Magas dombon ház
Ott alszik öcsém
Vasderes lovával,
Lova bőre alatta
Fehér kendő arcán
Zöld buzogány kezében"

A többi testvér ugyanezt a szöveget mondja, de mindegyik valamit még hozzátesz, ezek a következők:

„nyerge a feje alatt", „Lándzsája a lába végénél" stb.

Az özvegy rátalálva férje holttestére öngyilkos lesz, felakasztja magát a férje három arany hajszálára.

Itt most szempontunkból az az érdekes, hogy az eddig elsősorban a magyarság török eredetű szavai kapcsán ismert csuvasok között a századfordulón adatolt az ősi magyar temetkezési szokások pontos párhuzama: részleges lovastemetkezés, az arcot takaró fehér szemfedő, továbbá a magyarokra utaló jelképek: a piros(?)-fehér-zöld szín és a hetes szám. A dombon lévő házikó megfeleltethető az ősi lovas-nomád életformát máig megőrző bajan-ölgiji (Nyugat-Mongólia) magyarok temetőjének fa építményeivel. [Benkő Mihály: Julianus nyomdokain Ázsiában, Budapest, 2001]

Kép: A csuvas legendában leírt ősi síremlék, a "magas dombon található ház" pontos párhuzama: kopjafás, kopjás fa síremlékek a Bajan Ölgij-i magyar temetőben. Fotó: Benkő Mihály 

Kép: Az 1848. évi XXI. törvénycikk a nemzeti színről és ország címeréről.

A TITOKZATOS HETES SZÁM

A számjegyeknek gyakran a szellemi világgal, a hitvilággal összefüggő jelentése van. Ezek között különös figyelmet érdemel a hetes szám, melynek kultúrtöréneti összefüggéseiről egész lexikon is készült. Cikkünkben a hetes szám és az Eurázsiai sztyeppeövezet (a Kárpát-medencétől az Altajig terjedő terület) népeinek kapcsolatát vizsgáljuk a magyarság őstörténete, a régi magyarok hitvilága szempontjából.

A „hét” szó, mint etnikai megnevezés

 A hét szó magyarságra vonatkoztatható első - minden kétséget kizáró - említése Anonymusnál található (13. sz. első évtizede): „…amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szcítia földjéről nyugat felé.” [ANONYMUS GESTA HUNGARORUM Fordította: Pais Dezső, http://mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm, 2016-08-07] A gestában eredetileg „hetumoger” formában írt „hétmagyar” kifejezés a hét magyar vezért (illetőleg a hét magyar vezér népét) jelenti összefoglaló értelemben.

A honfoglalást közvetlenül megelőző időszakban Theophanes említi a „hephta geneai” nevet, amelyet Harmatta János egyértelműen a honfoglalásra készülő magyarokkal azonosít. Mint írja: „…a „Hét törzs” kifejezés egy nem-szláv népnek volt a neve, amely a VII. század végén a bolgárokkal szövetségesi viszonyban állott és tőlük északra élt. Mivel a történeti források más hét törzsből álló törzsszövetséget, mint a hetumoger Kelet-Európában nem ismernek, kézenfekvő arra gondolnunk, hogy az onogur-bolgárokkal szerződéses viszonyban álló „Hét törzs” a hetumoger törzsszövetség lehetett.” [Harmatta János: A Volgától a Dunáig - A honfoglaló magyarság történeti útja, http://www.c3.hu/~magyarnyelv/01-1/harmatta.htm, 2016-08-08]

Időben visszafelé haladva meg kell említeni a Hephtalita Birodalmat, mely az 5-6. században a Kusán Birodalom örökébe lépett Közép-Ázsia és India területén. A Hephtalita Birodalmat végül türk-perzsa összefogás pusztította el. A hephtaliták egy része (hephta-lita=hét törzs), akiket fehér hunoknak is neveznek, csatlakoztak a türkök elől menekülő zsüan-zsüanokhoz majd velük együtt Avaria néven a Kárpát-medencében erős birodalmat hoztak létre. A túlélő avarkori népesség végül a honfoglaló magyarokhoz, mint rokonnéphez csatlakozott. Mint Szentpéteri József írja: [az avarok ]„…A betelepülők egyes –számukra azonos –társadalmi rétegeihez tagozódhattak:  a lakosság zöme a „nincstelenek” táborát szaporította … a köznép vezetői pedig –a saját népességükből verbuvált katonai segédcsapatok élén – a honfoglaló magyarok társadalmának középszintű vezetőihez integrálódhattak. [Szentpéteri József: Kritikai megjegyzések az avar-magyar asszimiláció kérdéséhez, http://real.mtak.hu/19947/1/MOT_2014_003_Szentpeteri_43_53_u_192756.766256.pdf, 2016-08-08] A heftaliták tehát megérhették a honfoglalást és utódaik ma is köztünk élhetnek. Az sem kizárt, hogy a Keletről érkező honfoglalók között is voltak – feltehetőleg korábban a Türk Birodalomhoz csatlakozott - heftaliták.

Tovább haladva visszafelé az időben, az ókori Keleten eljutunk a hettitákhoz, akik az első vaskori birodalmat alapították Anatóliában, a Kaukázus déli előterében. A Bibliai nevek és fogalmak című könyv szerint Hét a hettiták törzsatyja volt (het-tita=hét fiai). [Bibliai nevek és fogalmak, Evangéliumi Kiadó, bővített kiadás, Budapest, 2008., 98.] A Hettita Birodalom fénykora az i. e. 16-12. században volt, ekkor az úgynevezett „Aegeische Wanderung”, a tengeri népek támadása pusztította el. A hattik/hettiták Mészáros Gyula nyelvész, etnológus szerint a szkíták elődei. [Mészáros Gyula: Chattiak és Schyták, Szeged, 1938., http://eco-invest.hu/chattiak_es_skythak.pdf, 2016-08-09]

A hetes szám és az Eurázsiai sztyeppeövezet népeinek címerei

A hetes számra utal az Árpád-sávos címer hét vágása, mely már Szent István királyunk pénzén és hadiruháján is látható a Képes Krónikában.

1. Kép: Szent István vörös-ezüst sávos (hét vágás) hadiruhában pajzsán a királyi címerrel. Miniatúra a Képes krónikában (1358)

A Szovjetúnió felbomlása után létrejött független közép-ázsiai államok közül két ország, az Orosz Föderáción belül másik két ország ősi eredetű elemeket tartalmazó címerében található meg a hetes szám.

Mind a négy említett ország népei esetében etnikai kapcsolat állapítható meg a honfoglaló magyarokkal.

Tadzsikisztán:

Tadzsikisztán címerében és zászlaján a korona felett félkörívben hét arany színű ötágú csillag található.

2. Kép: A tadzsik zászló

A tadzsikokról embertani szempontból a következőket állapítja meg Fóthi Erzsébet antropológus: „Pamíri típus. Térben és időben Közép-Ázsia vaskoráig vezethető vissza ez a teljes egészében europid típus, amelyre rövid agykoponya, magas, keskeny arc, meredek homlok, nagy, kerek szemüreg jellemző. Nem közismert, hogy Közép-Ázsiában az időszámítás kezdetéig europid típusú lakosság élt. Iráni eredetű lovas nomád népek voltak. Több hullámban érkeztek, a korábbiak a szakák, a későbbiek az uszunok voltak. Ők tulajdonképpen az ázsiai szkíták. Ezt az embertani típust nagy létszámú népesség képviselte, amely napjainkig ugyanazon a területen él a Pamír vidékén, az Amu-Darja és a Szir-Darja között. Utódaik a tadzsikok és Irán egyes vidékeinek a lakossága. Ez a pamíri típus kis számban megtalálható a hazai X. századi temetőkben is, döntő mértékben a leggazdagabb vezető rétegben." [www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/2001/0104/kultur/kultur.html, 2001-04-05]

Figyelemre méltó, hogy Tadzsikisztán az egyetlen ország, melynek zászlóján piros, fehér, zöld sáv található. Tadzsikisztán címerében megtalálható a magyar címerben is szereplő hármas halom is, a székely címerben szereplő Nappal együtt.

Türkmenisztán:

Türkmenisztán címerében hét fehér gyapjúvirág található.

Türkmenisztán a Kézai Krónikában említett történelmi Korezm területének egy részén helyezkedik el. Kézai azt írja, hogy Csaba királyfi fia, Edemen apja és korezmi származású anyja nagy számú népével csatlakozott a honfoglaló magyarokhoz. A honfoglaló magyarok a ma élő, Türkmenisztánban kitenyésztett - valójában méd eredetű - akhal teke fajtájú lovakhoz legnagyobb genetikai hasonlóságot mutató csúcslovakat lovagoltak [mult-kor.hu 2009. okt. 6., http://mult-kor.hu/20091006_csucslovakkal_hoditottak_a_honfoglalo_magyarok]. Ezt a lófajtát Türkmenisztánban olyan becsben tartják, hogy a az ország címerékbe is belefoglalták. A türkmén címer is tartalmazza a piros, fehér, zöld színt.

Baskíria:

Baskíria címerében hétágú virág található.

Baskíriáról a következőket tartalmazza Rubruk 1255-ben készült útleírása: „Amit a baskírok földjéről mondottam, a domonkos barátoktól (Itt Julianusra utal) tudom, akik a tatárok jövetele előtt utaztak oda…Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….” [Rubruk Willelmus útleírása (ford.: Győrffy György, http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0020.html, 2016-08-09]

Alánia:

Oszétia (régi/új nevén Alánia, a továbbiakban Alániát fogok írni) címerében hét hegycsúcs található.

Munkácsi Bernát 140 szóegyezést talált a magyar és alán nyelv között. Ilyen számú szóegyezés csak hosszú időtartamú együttélés eredménye lehet. Az alánok korábbi elnevezése szarmata volt. E nép régészeti leletei az egész szkíto-szarmata világban (a Kárpát-medencétől az Altajig terjedő térségben) megtalálhatók.

A jelképek párhuzamainak motivációja

A nemzeti/állami jelképek hatalmi vagy szakrális motívációra vezethetők vissza. A számjegyeknek gyakran a hitvilághoz kapcsolódó jelentése van. A kérdés az, hogy a hetes számnak milyen – a nagy sztyeppe népei körében ismert - hatalmi/szakrális háttere lehet.

Hoppál Mihály néprajzkutatót idézem: „Veres Péter egyik legutóbbi fontos tanulmányában rámutatott arra, hogy az ősmagyarok milyen kiemelkedő szerepet játszottak a lovasnomadizmus (monocentrikus) kialakulásában. Továbbá rámutatott arra is, mégpedig orosz kutatók munkáit idézve, hogy a finnugor népekre jellemző génmarkerek és mitológiai motívumok egyaránt megtalálhatók az akkor (az i.e. második és az első évezred fordulóján) a velük szomszédságban élő iráni törzseknél is. Ezt az elgondolást támogatja a magyar nyelvészetből jól ismert, a magyar és az obi-ugor nyelvek régi iráni jövevényszavaira vonatkozó tényanyag, úr, isten, ostor, arany, ezer, hét, szer, szarv, szaru stb. szavaink tartoznak ide többek között.” [Hoppál Mihály: A MAGYAR ŐSVALLÁSKUTATÁS (ÚJ) ÚTJAI, https://www.scribd.com/document/140779476/HOPPAL-Mihaly-A-magyar-%C5%91svallaskutatas-uj-utjai  , 2016-07-14]

A hét szó tehát Isten szavunkkal együtt Hoppál Mihály szerint iráni eredetű. Róna Tas András, Veres Péter, V.V. Ivanov szerint viszont Isten szavunk a hatti/hettitáktól ered [RÓNA-TAS ANDRÁS: A honfoglaló magyar nép, Bp., 1996. 129, 159.; Rédei Károly: Isten szavunk eredete Magyar Nyelv XCV (1999) 1, 42.; Veres Péter: Az észak-kaukázusi népek etnokulturális szerepe a magyarság honfoglalás előtti korai etnikai történetében, https://nti.btk.mta.hu/images/evkonyv/2008/verespeter.pdf, 2016-07-12; Voigt Vilmos: A MAGYAR ŐSVALLÁSKUTATÁS KÉRDÉSEI, in: Vallástudományi Tanulmányok 4] Hét pedig – mint említettük – a hettiták törzsatyja, mely nép az i. e. 3. évezredtől az i. e. 12. századig élt az iráni fennsíkkal szomszédos Anatóliában. A Kaukázus déli előterében található Anatóliából az ie. 12. századot követően több népvándorlási hullám indult északi és keleti irányban, a legnagyobb az ie. 6. században, a méd/perzsa hatalomváltás, majd az ezt követő, I. Dárius perzsa uralkodó hatalomra lépéséhez kötődött belháború idején. Napjainkban az adott térségben laknak az iráni eredetű nyelvet beszélő kurdok, akik magukat a médek utódainak tartják.

A hét szavunkhoz kötődő hatalmi/szakrális összefüggéseket értelemszerűen abban a térségben kell keresnünk, ahonnan Isten szavunk ered, vagyis Anatólia, az iráni fennsík, Mezopotámia illetőleg a termékeny félhold térségéből. Ehhez a térséghez tartozik a Szentföld is.

A méd-perzsa birodalom hatalmi szervezetére jellemző volt a hetes szám. A Szentírás a következőket mondja erről (a bibliai idézet már a perzsa időkre vonatkozik, azonban magából a szövegből is kiderül, hogy a perzsák megőrizték a Méd Királyság hatalmi rendjét):

„És monda a király az időket mérő bölcseknek, (mert a királynak összes dolgai a jog- és törvénytudók elé tartoznak, legközelebb valának pedig hozzá: Karséna, Sétár, Admata, Társis, Méres, Marséna, Mémukán, Persiának és Médiának hét fejedelme, a kik láták a király arczát, és elől ülének az országban):” (Eszt. 1, 13-14.)

A méd-perzsa állam hatalmi szervezetének égi mintája nézetem szerint a hitvilágban rögzített hatalmi rend volt.

Az ősi méd-perzsa vallás mai relictuma a jazidi vallás. Ezt a vallást egy zárt kurd népcsoport őrizte meg. A jazidi vallás tudomásunk szerint az első monoteikus vallás, mely az i. e. 2. évezredben keletkezett, és melynek egyes elemeit a Szentírás is tartalmazza. Megjegyzem, hogy a jazidi vallást nem foglalták szent iratokba, azonban hittételeit a papjaik hűségesen megőrizték.

A jazidi vallás megőrizte az ősi perzsa hitvilág és a hetes szám kapcsolatát. „…A jezidita teremtésmítosz teljességében különbözik a nagy világvallásokétól: elképzelésük szerint Isten először megteremti saját fényességéből Tawûsê Melek-et, az első angyalt, majd az másik hatot. Ez után a Földről hozat port az angyalokkal, melyből megteremti Ádámot…” [http://ujramegujra.blog.hu/2016/03/05/baphometh_a_teljes_anyag, 2016-08-02] Itt tehát összesen hét angyalról van szó.

A jazidik Istent, a mindenség teremtőjét tisztelik a Napban és a Páva Angyalban is. A Nap Isten fénye, az adja az életet, a Páva Angyal pedig szintén Isten fényéből, erejéből keletkezett. Párhuzamként a kereszténység Szentháromságról szóló tanítását említeném, ami szintén három személyről, de egyetlen szubsztanciáról/lényegről beszél. [Fodor Enikő: Népirtás egyenes adásban Interjú Spät Eszter vallástörténésszel, in: Hetek 2016. 06. 17. (XX/24)]

A jazidi vallás pontos párhuzama a régi magyarok vallásáról Cornides Dániel által – korabeli források megállapításai alapján – leírt adatoknak. E szerint a magyarok kizárólag a teremtő Istent imádják (monoteizmus), tisztelik az általa teremtett napot, és valamiféle szentháromságot is ismernek, mivel háromszor kiáltják: Isten, Isten, Isten. [Cornides Dániel: A régi magyarok vallásáról, [in: Eleink Magyar Őstörténet folyóirat 2010. évi 3. szám]

A hét főangyalra több helyen van utalás a Szentírásban is. „…A Szentírásban a főangyal név csak a 1Tesz 4,16: és a Júd 9: fordul elő, de az angyalok, akikre utal, az ÓSz-ben is szerepelnek: →Mihály (Dán 10,13: „az egyik legfőbb fejedelem”; 12,1: „a nagy fejedelem”), →Ráfael (Tób 12,15: „egy a hét angyal közül, aki mindig készen áll arra, hogy az Úr fölséges színe elé lépjen”; vö. Jel 8,2).” Az Isteni hatalmi rendet az említett Jel. 8,2 írja le: „És látám azt a hét angyalt, a ki az Isten előtt álla; és adaték nékik hét trombita.” (Jel. 8,2).

Mindezek alapján nézetem szerint a hetes szám szereplése a magyarság és a rokonnépek jelképei között olyan, a hatti-méd/perzsa-szkíta kultúrkörrel fennálló kapcsolatra utal, amelyből a régi magyarok vallása is eredeztető.

Összegezve: A magyar, székely és a sztyeppei népek jelképeinek összehasonlító vizsgálata megerősíti a magyar krónikák (Anonymus, Kézai stb.) közlését mely szerint mind a honfoglaló magyarok, mind a székelyek közös eredetű, hun utód népek. melyek a hunok/magyarok második bejövetelekor újraegyesültek.