(Az antik szerzők első közlései a hunokról. A hunok kelet-európai expanziójával és uralmával kapcsolatos történeti események. A hun-hsziungnu kapcsolat problémája. A hun vándorlás jellegének meghatározása. A hunok életmódja. A hun hódítás szerepe az európai népek és a Római Birodalom életében.)

Kép: A hunok vándorlása. Forrás: Harmat Árpád Péter: A hunok rejtélyes fővárosa Kínában, https://tortenelmi.blog.hu/2019/10/17/a_hunok_rejtelyes_fovarosa_kinaban_637,

A dél-orosz sztyeppék hunkori emlékeinek tanulmányozása és kronológiájuk megállapítása arra az eredményre vezetett, hogy ezek az i. sz. V. század első felére és közepére keltezhető régészeti emlékek az ottani hun uralom alatt élő nomád törzsek kultúráját elevenítik fel. Ennek a kultúrának a kialakulásában maguk a hunok is jelentős szerepet játszottak.

Az európai hunok történetét négy részre oszthatjuk fel. I. – a hunok behatolása a délkelet-európai sztyeppékre (370–378); II. – a hun törzsszövetség kialakulása és uralma a Fekete-tenger északi partvidékén (378–445); III. – Attila birodalmának kialakulása Pannóniában (445–454); IV. – a hun törzsszövetség bukása (454 – az V. század második fele). A történeti források nem egyforma mértékben foglalkoznak ezekkel a periódusokkal.  A legrészletesebb adatok az első és harmadik szakaszról szólnak, amikor is a hunok története szorosan kapcsolódott a Római birodalom népeinek sorsához. A második és negyedik szakaszról sokkal kevesebb és kevésbé érthető az adat.

Még mielőtt nekikezdenénk a hunok i. sz. V. század végéhez kapcsolódó történetének eseményei leírásához, tekintsük át az antik szerzők néhány olyan értesítését, amelyek szerint korábbi időkben a hunok nevéhez hasonló törzsnevek fordultak elő.

Az első író, aki a hunokról értesít bennünket, Dionysos Periegetes, aki Hadrianus császár korában (i. sz. 117–138) élt, és verses formában hagyta ránk „földleírását”. Művének a Káspi-tengert leíró részében a következőket írja: „Az egész nagy Káspi-tenger kör alakú, nem úszol rajta keresztül 3 holdhónap alatt, olyan nehéz ez az út. Északon egyesül az Óceán folyamaival… Most elmondom, milyen népek élnek körülötte, kezdve észak-nyugatról. Elsők – a szkíták, akik az Azóvi tengertől a Káspi-tengerig terjedő részen élnek, utánuk következnek az unnok, mögöttük a káspiak, majd a harcias hegyi népek: az albánok és a kadusziak, az ő szomszédságukban a mardik, irkánok és tapírok következnek” [Latüsev I., 1893, 185–186].

Egyes tudósok úgy vélik, hogy Dionysos „unnjai” esetében Sztrabón „vitik, utik” nevének eltorzításáról, vagyis sajtóhibáról van szó, amit a figyelmetlen írnokok követtek el, akik mintha számukra ismeretlen neveket ismert nevekkel helyettesítettek volna [Thompson, 1948, 20]. Azonban szerintünk ez az álláspont vitatható. Először is, nézzük meg a szöveget, amelyben Sztrabón megemlékezik az utikról. Sztrabón a következőket írja:”Kortársaink a dajamokat olyan nomádoknak tartják, akik a Káspi-tenger partján, a tengerbe ömlő Parnami folyótól balkézre élnek. Távolabb, a folyóközben sztyeppe terül el, mögötte Hirkánia, ahol a tenger már kiszélesedik a dagesztáni és örmény hegyekig. Ezek a hegyek hold alakúak, egészen a tenger partjáig érnek, öblöt képezve. Lejtőiken, amelyek a tengerparton kezdődnek és a hegytetőkig érnek, viszonylag kis területen élnek az albánok és az örmények. A terület nagyobb részét a gilik, kadusziak, amardiak, vitik (utik) és az anariakok foglalják el. Azonban a partvidék legnagyobb részén, csaknem 5000 stádium hosszúságban a kadusziak élnek [Łatusev 1893, 149]”. Ebből az idézetből világosan látható, hogy Sztrabón a Káspi-melléki nemzetek elhelyezkedését írja le, észak-keletről kezdve, később átmegy a tengerpart déli részére, majd a nyugati partvidékre, ahol aztán mindenekelőtt az albánokról és az örményekről ír. Így feltételezhető, hogy az albánok után említett törzsek északabbra találhatók. Azonban a „Geografia” más részeiben Sztrabón pontosabban leírja ezeknek a törzseknek a lakóhelyét. Miután részletezi a Hirkániai Tenger (Káspi-tenger) déli részét megkerülő utat, Sztrabón a következőket közli: „Eratoszthenész, az ismert hellén földrajztudós szavai alapján az út e körül a tenger körül magába foglalja az albánok és kadusziak 5400 stádiumnyi területét, majd az anariakok, mardik és irkáok országát az Oksz folyóig 4800 stádium hosszúságban, ezt követően pedig a Akarszt folyóig 2400 stádium hosszúságban”. [Latüsev 1893,148]. A könyvnek ebben a részében a leírás kétségtelenül északról dél felé megy, az albánokkal kezdve, majd tovább halad, Kelet felé. Ilyenformán a kadusziak, az anariakok és a mardi északabbra laktak, az albánok pedig délebbre. Ugyanez a kép figyelhető meg Sztrabón leírásaiban az ázsiai tauruszokról, Ezen a részen megjegyzi, hogy a hegység északi részén először a gilek földje következik, majd a kadusziak területe. Ezután sorban: az amardiak, a hirkániaiak egy része, majd a parthus, hirkániai és árja népek, akik mögött már csak a puszta van… amit Hirkániától a Szarii, majd az Ohu folyó választ el  Kelet felé [Łatusev 1893, 151]. Bár az utik csak egyetlen szakaszban kerültek említésre, Sztrabón „Geográfiájának” fentebbi szakaszai vizsgálatából kiderül, hogy a Káspi-tenger déli részének törzsei a következő sorrendben helyezkedtek el az adott területen: albánok, örmények, gilek, kadusziak, amardok, utik, anariakok, hirkániaiak.

K.. V. Trever feltevése szerint az utik az albán nép egyik bennszülött törzse voltak [Tever 1959, 46 sk.] K. V. Trever feltevését Moisses Chorenei és Kalantauji Mózes adataira alapozza, amelyek szerint az utik az albánok mitikus elődjének, Aran királynak a leszármazottjai, akiket még a legendás ariánus uralkodó, Valarsan telepített le Albániában [Chorenei Mózes 2, VIII; Kalantauji Mózes, 1, 4]. Ezzel kapcsolatban érdekes a régi örmény történetírók tanúbizonysága az „Otjano” (görögül), vagy „uti” (örményül) területről, a Kura folyó partján. Ez a terület a a IV. században Arménia hatalma alá tartozott, majd az albán királyság része lett [Trever 1959, 46].

Ilyenformán bizonyított, hogy az utik kétségtelenül a Kaukázus hegyei között éltek, és együtt említették őket az albánokkal, kadusziakkal, amardokkal, anariakokkal és a hirkániaiakkal. Dionysos unnjait a Káspi-törzsek csoportja választja el ezektől a népektől. Ha feltételezzük, hogy Dionysos másolója a sztrabóni „úti” etnikai nevet eltorzította és helyette az „unn” szót írta le, akkor miért változtatta meg helyüket a Sztrabón által leírt törzsek sorrendjében? Nem hozhatta-e létre ezt a változást maga Dionysos, aki kétségtelenül felhasználta Sztrabón adatait? Pontosabban szólva, a Dionysos által felsorolt hegyi és tengermelléki törzsek albánok – kadusziak – mardik – hirkániaiak – csaknem teljesen egyezik Sztrabón műve egyik szakaszának felsorolásával. Eratoszfanész ismertetésével leírja a Hirkániai-tenger körül élő népeket: albánok – kadusziak – anariakok – mardik – hirkániaiak.

Miután kimutattuk, hogy szerintünk Dionysos unnjait lehetetlen azonosítani Sztrabón utijaival, megpróbálunk választ adni egy másik rendkívül fontos kérdésre is – hol helyezhetjük el az ókori térképen az unnokat. A mai szakirodalmon belül van olyan vélemény, hogy ez utóbbiak a Káspi-tenger és az Aral-tó között laktak [Artamonov 1962. 42]. Azonban szerintünk ezt a feltételezést nem erősítik meg az írott források adatai. Sajnos, az adott véleményt a kutatók nem vizsgálták, így nem ítélhetjük meg, hogy mi volt az alapja ennek a feltételezésnek.

Dionysos unnjainak az  elhelyezési kísérletekor a térképen abból indulunk ki, hogy a szerző tudósítása teljes értékű forrás, és nem más hibájából származó félreértés.

Ha feltételezzük, hogy az unnok a Káspi-tengertől keletre éltek, akkor a Dionysos által az unnok után felsorolt törzsek listája ellentétbe kerül más szerzők, mindenekelőtt Sztrabón adataival. Nézzük meg ismét Sztrabón művének három szakaszát, amelyben némi változtatásokkal ugyanazokat a törzseket sorolják fel. Problémánk eldöntéséhez alapvető a hirkániaiak elhelyezkedésének meghatározása a térképen. Azokban az esetekben, ahol Sztrabón nyugatról kezdi a Hirkániai-tenger, vagyis a Káspi-tenger déli része körül élő törzsek leírását, a hirkániaiak az utolsó helyre kerülnek, az albánok – kadusziak – anariakok és mardik mögé. Viszont ahol észak-keletről kezdi a törzsek leírását, dél-kelet felé, „Hirkánia” országa felülről a harmadik helyre kerül, a daiok után, „akik a Káspi-tenger partján élnek, a tengerbe ömlő folyótól balra”.és a puszta mögött, amely a daiok és Hirkánia közötti területet tölti ki. Ebben az esetben Hirkánia (és a hirkániaiak országa) megelőzi a listán a hirkániai tengerpart többi népét.

Dionysosnál a hirkániaiak nem az utolsóelőtti helyen vannak, hanem az albánok, kádusziak és mardok után. Ez a sorrend feltevésünk szerint azt jelzi, hogy Dionysos észak-nyugatról kezdi a Káspi-tenger partvidéke népeinek felsorolását, majd végigmegy a nyugati parton, déli irányban. Nem mond ellent ennek a feltételezésnek a káspiak elhelyezése sem az unnok és az albánok között. A káspiakról Sztrabón is megemlékezik,a következőképpen: „Az albán földhöz tartozik Káspiána is. Ezt a földet a káspi népről nevezték el, azokról, akiknek a nevét kapta a tenger, és akik napjainkban már nem léteznek”. [Latüsev 1893, 143]. Lejjebb a következőket írja Dionysos: „Eratoszfanész szerint a tuzeniek a Kaukázust Káspinak nevezik, elképzelhető, hogy a hegység a káspiak neve után lett átkeresztelve”. [Latüsev 1893, 136]. Plinius, a második római tudós ezen a néven (i. sz. 23–79) szintén megjegyzi, hogy a Káspi-tenger nyugati partvidékén élnek a káspiak. „A Kira (Kura) folyótól kezdve a tenger a Káspi nevet viseli, partján a káspiak élnek”. Nem áll ellentétben ezzel a megközelítéssel Pomponius Melus (i. sz. I. század közepe) közlése sem- Ő a Káspi-tenger leírásakor megjegyzi: Jobbra a tengertől a partvidéken szkíta nomádok élnek, majd a Káspi-öböltől távolabb káspiak és szauromaták. A Hirkániai-tengernél élnek az albánok, moszkhok, hirkániaiak…”

A fentebb idézett szakaszokból világosan kiderül, hogy a káspiak a nyugati partvidéken voltak találhatók, együtt az albánokkal, pontosabban, tőlük kissé északabbra. Különösen fontosak ezzel a kérdéssel kapcsolatban Pomponius Melus adatai, amelyekből megtudhatjuk, hogy a káspiak a Káspi-öböl mellett éltek, amit pedig az ókori szerzők különválasztottak a déli, Hirkániai Tengertől (vagy öböltől), és az északi (Szkíta) öböltől. Úgy tűnik, mintha a Káspi-tengert az óceánnal egyesítő szorosnak a Volgát képzelték az ókorban. A helyet, ahol a „szoros” a Káspi-tengert eléri, „torkolatnak” nevezik.

Tehát az északnyugati partvidék, ahol Dionysos a Káspi-vidéki törzsek leírását kezdi, a „szorostól”, vagyis a Volga-deltától jobbra fekszik. Feltehetőleg a Káspi-tenger nyugati partvidékén a Volgától a Kaukázusig terjedő sztyeppékről van itt szó. Ezen a területen belül Dionysos elsőnek a szkítákat helyezi el (a Káspi tenger „Óceánba torkollásáig”), majd következnek az unnok, a káspiak, a hegyi népek és a közelükben élők (albánok, kanarodok, mardik, hirkániaiak és tapírok), vagyis a Hirkániai-tenger partvidékét benépesítő törzsek. A Hirkániai-tenger pedig azonos a Káspi-tenger déli medencéjével, amelynek partjaiig elérnek a Kaukázus hegyláncai, egészen a Kaukázusontúlig.

Nem tudjuk tehát pontosan meghatározni az unnok lakóhelyét, azonban világosan kiderül, hogy ez a Volgától nyugatra, vagyis a Káspi-tenger nyugati partvidékén kellett, hogy legyen, és nem a keleti partvidéken. Feltételesen elhelyezhetjük az unnokat a Kuma és Terek folyók közébe. Más kérdés, hogy Dionysos unnjai azonosíthatók-e a Kelet-Európában az i. sz. IV. század utolsó negyedében megjelenő hunokkal. Erre a kérdésre nehéz válaszolni, csak feltételezésekkel állhatunk elő. Dionysos felsorolásában – az unnokat kivéve – valamennyi nép jól ismert már korábbi forrásokból. Azonban ilyen jelenséget sok szerzőnél megfigyelhetünk, amikor megjelennek olyan törzsek nevei, amelyek a szerzővel egy korban élnek. A régi történetírók és földrajztudósok műveiben a különböző korszakokban egyes népek átkerülnek egyik területről a másikra, így a forrásokban követni tudjuk a törzsek költözését, új törzsek megjelenését és régiek eltűnését. Elképzelhető, hogy Dionysos, amikor leírta a Káspi-tengerpart lakóit, felsorolásába felvette egy olyan nép nevét is. amely az ő idejében vált ismertté. Dionysos unnjainak az egykor a Kuma és Terek folyók közötti szállásterületének kérdését, valamint az unnok és Ammianus Marcellinus hunjainak esetleges azonosságának problémáját érinti az i. sz. VI. században Jordanes gót történetíró is. Ő, amikor Scythia határait leírja, ahová Skandináviából érkeztek a gótok, a következőket közli: „Scythia határos Germániával, odáig, ahol az Ister ered, és kiterjed a Fekete-tengerig: a Tira, Danasztra (Dnyeszter) folyókig, majd a Taurusz hegyláncaiig. A Meótiszig, a Boszporuszi (Kercsi) öbölig, a Kaukázus hegyeiig és az Aragva folyóig, majd a Káspi-tenger bal partjáig. „Ez a tenger, amely Ázsia szélső határán van, az északkeleti óceántól kezdődik, gomba alakú, vagyis először keskenyebb, majd szélesedő kerek formájú. Beleér a hunok területébe, az albánokig és a szerekig”.

Mindebből az következik, hogy Jordanes, aki Scythia területét a Kaukázusig és az Araksz folyóig viszi el, leírásával ezután balra fordul, majd megkerülve a Káspi-tengert a nyugati oldalról kezdve. Felér a sztyeppéig, ahol megemlíti a hunok területét, majd ez után írja le az albánok és a szerek földjeit. Szerek – ez a kínaiak elnevezése a hagyományos irodalomban. Azonban az adott szövegben aligha lehet szó igazi kínaiakról. Ahogy erre számos kutató felfigyelt már, a selyemkereskedelmi központok áttolódásával Nyugatra a „szer” (kínai) név a közép-ázsiaiakra ruházódott át, ezen belül pedig mindenekelőtt a szogdokra. Ebben az értelemben használja a”szer” nevet Jordanes is. Jordanes közlése alapján a szkíták keleti szomszédjai a szerek voltak. Scíthia keleti határától kezdve, már a Káspi-tenger partján az ő területük kezdődött. A hunok területe feljebb van az albánokénál, ez utóbbiak országa Scíthia déli határvidékét képezi, Perzsiával, Ibériával, Pontussal és az Ister déli folyásával együtt. Amennyiben feltételezzük, hogy Jordanes Scythia helyzetét abból az időből írja le, amikor a gótok az i. sz. III. században átköltöztek a Fekete-tenger északi partvidékére, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a hunok és lakóhelyük abban az időben már ismertek voltak. Ennek a közlésnek a fényében valószínűbbé válik az általunk javasolt értelmezése Dionysos leírásának a hunokról, vagyis földjük helyének megállapítása a Terek és Kuma folyó között. Nem érdektelen az unnok említése Ptolemaiosz i. sz. II. századi görög földrajztudós térképén sem. Európai Szarmatia leírásakor Ptolemaiosz megemlíti, hogy a basztarnok és a roxolánok között, vagyis a Dnyeper és az Azóvi-tenger között élnek a hsziungnuk [Łatüsev 19893, 232]. Az adott szakasz véleményünk szerint azoknak az eseményeknek a visszhangját juttatja el hozzánk, amelyek Belső-Ázsiában történtek az időszámításunk előtti utolsó évszázad végén és időszámításunk elején, a hunok északi és déli csoportra történt kettéválása után. Ahogy erről a kínai forrásokból értesülhetünk, a hsziungnuk déli csoportja Kína befolyása alá került, az északi csoport pedig a szienpi és kínai haderőtől elszenvedett vereségek nyomán, i. u. 93 után Nyugatra vonult, Dzsungáriába [Bicsurin 1950, 113–138]. Arról, hogy az elvonult hunoknak mi lett a sorsuk, útjuk során milyen népekkel kerültek összeütközésbe, és milyen messzire vonultak el északnyugati irányban – erről nem szólnak a kínai krónikák. Azonban ahogy ezt láthattuk, éppen ez lenne az időszak, amikor az európai krónikások először említik a hun-gun-unn törzseket. Nem kizárt, hogy az állandó háborúk és expanziók során egy kisebb belső-ázsiai unn csoport már ekkor megjelent a dél-orosz sztyeppéken.  V. V. Latüsev, Ptolemaiosz közlését kommentálva, ezt tekinti a hunok türk törzse első említésének a Kaukázus vidékén. Azonban a régészeti anyag alapján kiderül, hogy a hunok első megjelenése Európában – ha ugyan volt ilyen – nem hozott semmi lényeges változást az adott terület lakossága össztételének és kultúrájának jellegében. Ilyenformán a ptolemaioszi hunok sorsa tisztázatlan. Elég valószínű, hogy az újonnan érkezők asszimilálódtak a helyi szarmata lakosságba. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban figyelemre méltó a szuszlovói temető 51. kurgánjában (Szaratovi Terület, Volga-vidék) észlelt temetkezési szokások bizonyos fokú különbözősége a helyi szokásoktól. Ebben az i. sz. I. századi temetkezésben teljes mértékig a szarmata szokások szerint volt eltemetve egy férfi, fegyverzete azonban feltűnően keleti eredetű volt, és élesen különbözött az adott korszak szarmata harcosainak fegyverzetétől. A szuszlovói temetkezés sajátosságaira több kutató is felhívta a figyelmet, számos alkalommal [Minajeva 1927, 116]. A A sírból a felszínre került egy hosszú kard, fém felsőrész nélkül, bronzlemezbe burkolva, nagy nyílhegyek, mélyen leérő foglalattal és 10 cm hosszúságú rombusz alakú végződésekkel, valamint közép-ázsiai összetett visszacsapós íj csont rátétjei. Hasonló kardok és nyílhegyek kerültek a felszínre a kuluhari típusú közép-ázsiai temetőkből [Mandelstam 1966, IX. tábla, 1–4], a ljavandaki és kujumazari temetőkből [Obelcsenko 1957, 221, 16. rajz]; ugyanő, 1961, 131, 8–10, 17–21 rajzok.] Azonban a legérdekesebbek maguk a romboid alakú nyílhegyek, amelyeknek formája teljes mértékig azonos Mongólia és a Bajkálontúl hun nyílhegyeinek korai példányaival [Kolovanov 1976, 173–179; Erdélyi-Djorzsszüren-Navan 1967, 341–344, 13.rajz] Az adott esetben önkénytelenül is felmerül az elképzelés, hogy a szuszlovói kurgánba temetett elhunyt, jövevény volt a szarmaták között, akivel együtt nem szarmata fegyvereket, hanem saját, illetve elődjei fegyverét temették el. Feltehető, hogy ott, az eurázsiai sztyeppéken kóborló első hunok, vagyis Ptolemaiosz hunjainak nyomaira bukkantunk [Zaszeckaja 1982, 60–64, 3. rajz, 1–2.].

 

Az első kétségtelenül hiteles források a hunokról a IV. század végéről származnak. Ezek a hunok Nyugatra vonulása idejében élt római író, Ammianus Marcellinus közlései. A hun hódítás időszaka és a hun uralom Kelet-Európában új korszak nyitánya a dél-orosz sztyeppéken. Ennek kezdetét jelzi a gótok, szarmaták, és alánok szövetségének bukása. Ezek a népek voltak az elsők, amelyek a hun hordák katonai csapásával találkoztak. A hunok behatolása Európába, gyors előretörésük Nyugat felé, megrendítették a római társadalom civilizált köreit. Ez volt az oka annak, hogy Ammianus Marcellinus részletes leírása mellett számos római szerző – történészek, írók, költők – is említik ezeket az eseményeket. Valamennyien kiemelték a hunok nem mindennapi kegyetlenségét. Így például Ammianus Marcellinus  a következőket írja: „Ez a zabolátlan nép, amely elviselhetetlen rettegést és pusztítást hozott magával, rablások és mészárlások között haladt előre a szomszéd népek között, és elérte az alánok, a korábbi masszageták földjét” [Latüsev 1904, 339].Claudius Claudianus római költő (375–400) a következőket írja: „Észak földje nem etet kegyetlenebb népet”. [Łatüsev, 1904, 378]. Ausonius költő (393 után) szintén a „vérengző” hunokról emlékezik meg. [Latüsev 1904, 315]. Eusebius Hieromnyus is a hunok kegyetlenségét húzza alá, 389-ben írott soraiban: „Egész Kelet megremegett a váratlanul érkezett hírektől, amelyek szerint a Meótisz legkeletibb szélétől… megjelentek a hunok, akik ide-oda vágtatva gyors lovaikon, mindenhová mészárlást és rettegést hoztak” [Latüsev 1904, 368 sk.]. Felhozhatnánk itt egyéb forrásokat is, amelyek megerősítik az információt nemcsak a hunok kegyetlenségéről, amely elborzasztotta messzi korok krónikásait és költőit, hanem amelyek mindenek felett aláhúzzák azoknak az eseményeknek a nagy méretét, amelyek megváltoztatták Európa megannyi népének és magának a római birodalomnak a sorsát.

Az európai hunok korának első szakaszáról az elsőként említett Ammianus Marcellinus adja a legrészletesebb leírást. Az első népek, amelyek összeütközésbe kerültek a hunokkal Kelet-Európában, az alánok, a korábbi masszageták voltak [Latüsev 1904, 339]. Ammianus Marcellinus közlése szerint az alánok a Tanaisz (Don) mindkét oldalán, ezenkívül a Meótisztól északra, a Don középső folyásánál és a Kaukázus előhegyeiben hatalmas területet birtokoltak. A hun betörésről szólva az alánok földjére, Ammianus Marcellinus kihangsúlyozza, hogy a hunok éppen azoknak az alánoknak a földjére támadtak, akik a gótokkal határos területeken éltek. Miután a hunok legyőzték és kirabolták az alánokat, azoknak maradékait maguk közé sorolták [Latüsev 1904, 342], majd velük együtt támadtak az osztrogótok királyának, Germanariknak nagy és termékeny földekben gazdag birodalmára.

Ahogy az írott forrásokból kiderül, a hunok két úton érkeztek a Fekete-tenger északi partvidékére. Az egyik csoportjuk közvetlenül a dél-orosz sztyeppéken keresztül haladt, a másik pedig a kercsi öblön kelt át. Ez utóbbi esemény jut kifejezésre abban a legendában, amely szerint a hunok egy böglyöktől hajszolt bikát, vagy szarvasbikát hajszolva átkeltek egy vizes területen. Ezt a legendát elsőként Szozomenosz, i. sz. V. századi egyházi történész írta le. Ő mesélte el, hogy az egymás szomszédságában élő hunok és gótok sokáig nem tudtak egymásról, mert hatalmas tó választotta el őket egymástól. „Egy alkalommal egy böglyöktől űzött bika átkelt a tavon, és nyomában ment egy hun pásztor, aki meglátta a másik part földjeit, és értesítette erről a vele egy törzsbelieket. Mások szerint egy, a tavon átszaladt szarvas mutatta meg az „unnoknak” a vízzel borított utat. Ez alkalommal a vadászok visszatértek, miután csodálattal nézték a szemben lévő part földjeit, ahol kellemesebb volt a klíma és alkalmasabb földművelésre. Értesítették vezetőiket a látottakról. „Először kisebb sereggel felderítést végeztek a gótok földjén, majd hatalmas sereggel indítottak támadást, legyőzték a gótokat, és elfoglalták valamennyi földjüket” [Latüsev 1893, 762 sk.]. Annak a kérdésnek tisztázásához, hogy melyik tavon kelhettek át a hunok,n agy jelentőséggel bír Zoszimus közlése, aki leírva a hunok támadását a gótok ellen, a következőket mondja: „Találtam olyan hírt, amely szerint a Kimmeri Boszporusz, amelynek alja a Tanaisz folyó iszapjával van borítva, adott nekik módot arra, hogy száraz lábbal keljenek át Ázsiából Európába” ][Latüsev 1893, 800 sk.]. Még határozottabban szól a hunok átkeléséről a Kimmer Boszporuszon (Kercsi Szoros) Myrinai Agafiosz, akinek közlése szerint a hunok átkeltek a Meótiszi-tó (Azóvi-Tenger) addig járhatatlannak tekintett szájánál, ott, ahol a tó a Pontuszi Tengerrel (Fekete-Tenger) találkozik [Myrinei Agafiosz, 1953, 147 sk.]. A. Vasziljev az írott források gondos tanulmányozása alapján arra a nézetre jutott, hogy a hunok télen keltek át a szoroson, amikor azt rendszerint jég borította [Vasziljev 1921, 289–300].  A régészeti anyag tanúbizonysága alapján a hunok először a Tamany-félszigeten jelentek meg, elpusztították a városok és települések lakóit az Ázsiai Boszporusz területén. N. I Szokolszkij, régészeti adatokra támaszkodva kimutatta, hogy a hunok útja a Tamany-félsziget északi részén keresztül vezetett, és támadásuk során elpusztítottak olyan nagy városokat, mint Kepi, Phanagoria, Hermonasz, valamint a fantalovi félsziget erődített településeit [. Szokolovszkij 1968, 251–261]. Miután átkeltek a Kercsi Öböl legkeskenyebb pontján, a hunok a Boszporuszi Királyság európai területére értek, ahol elpusztították Tiritaka várost. A pusztítás nemcsak a kisebb városokat és településeket érte el, hanem a Boszporuszi Királyság fővárosát, Pantikapeit is. ennek a nagyvárosnak a jelentős része ekkor dőlt romba. Éppen a hun támadás pusztította el végképp a Pontuszi Királyságot, ezt a hatalmas rabszolgatartó államot, amely az i. sz. 370-es években végképp megszűnt létezni. Emellett a hunok a Krímben találkoztak a krími gótokkal. Miután legyőzték őket, kiléptek a Fekete-tenger északi partján elterülő sztyeppékre, és harcba keveredtek a Dnyeper-vidéki keleti gótokkal. A hun-gót összeütközés eredményeit részletesen ismerteti Ammianus Marcellinus, akinek leírásait más szerzők gyakran ismételték. A hunok legyőzték az osztrogótokat, Ermanarik gót király öngyilkosságot követett el. Az utána megválasztott gót király, Vitimir egy ideig ellenállt. Az alánokat, akik a hunok másik törzsére támaszkodtak, pénzzel a maga oldalára állította. Azonban több politikai győzelme után csatát állt és legyőzetett a fegyver erejével. Vitimir kiskorú fia, Viderik nevében a kormányzást Alavius és Fritigern vették át, akik a leírások szerint „nagy tudású és erőslelkű vezérek voltak” [Latüsev 1904, 342 sk.]. Azonban az osztrogótok, elveszítve a reményt az ellenállásra, a Dnyeszterhez költöztek, ahol egyesültek a vizigótokkal. Amikor a vizigótok vezére, Athanarik értesült a hunok Nyugat felé vonulásáról, elhatározta, hogy nagy tábort üt a Dnyeszter partján, ahol összegyűjti erőit a hunok elleni harc céljaira. Kiküldött egy csapatot Munderik vezér irányítása alatt 20 mérföldnyi távolságra, hogy figyeljék az ellenség közeledését. Azonban a hunok rájöttek, hogy az általuk látott előőrs nem az ellenség főereje. Megkerülték a gót felderítőket, és éjszaka, átkelve a Dnyeszteren, Athanarik seregére vetették magukat. A váratlan támadás által szétzúzott gótok „meredek hegyek közé”, vagyis a Kárpátokba menekültek Ammianus Marcellinus közlése szerint. A hunok, miután a Dunáig űzték a gótokat, megálltak. Ammianus Marcellinus úgy vélte, hogy ennek oka a továbbhaladásukat akadályozó hatalmas zsákmány volt. Azonban valószínűbbnek látszik, hogy hunok visszatérése a Fekete-tenger mellékének sztyeppéire kapcsolatban állt azzal a törekvésükkel, hogy megőrizzék uralmukat az ott alávetett népek és az elfoglalt területek felett. Nem kizárt, hogy a hunok által elfoglalt területeken felkelés kezdődött nyugati hadjáratuk idején. Lehetséges, hogy ebben az időben folyt le Ermanarik király harmad-unokatestvérének, Vinitariusz osztrogót vezérnek a kísérlete arra nézve, hogy megszabaduljon a hunoktól. Jordanész szavai alapján Vinitariusz „megőrizte uralmi jelképeit” és „keserűséggel viselte alávetettségét a hunoknak” FJordanész 1960, 115]. Arra törekedve, hogy megszabaduljon a hunoktól, Vinitariusz az antok ellen vezetett gót győzelemmel végződött hadjáratot. Azonban az így megszerzett szabadsággal Vinitarius „alig egy éven át rendelkezett”.

Balambér hun vezér, maga mellé véve egy másik osztrogót vezért, Gezemundot, Ermanarik király unokáját, az így egyesített erőkkel fellépett Vinitariusz ellen. A döntő csatában Vinitariusz elesett. A gótok ezután teljes mértékben behódoltak a hunoknak. Még „saját királyocskájukat” is csak a hunok engedélyével választhatták meg. A gótok teljes behódolásáról ad Jordánész egy másik közlése tanúbizonyságot. Eszerint Vinitariusz halála után a gótok vezére Gunimund, Emanarik király fia volt, az ő halála után pedig az ő fia, Toriszmund, aki csak két éven át uralkodott. A következő negyven évben a gótoknak nem voltak saját királyaik. Jordanész ezt a helyzetet azzal magyarázza, hogy a gótok oly mértékig gyászolták a fiatal Torizmund halálát, hogy semmiféle új királyt nem akartak, hogy „Torizmund emléke örökké éljen” [Jordanész 1960, 116].

Azonban e sorok íróla feltételezi, hogy a gót származású Jordanész ilyen jellegű magyarázata azzal az igénnyel készült, hogy valamivel vidámabbra fesse elődeinek nehéz helyzetét.  Valóságban azt, hogy a gótoknak negyven éven át nem volt királyuk, úgy kell tekinteni, mint teljes behódolásuk jelét a hunok irányában. Behódolásuk valószínűleg akkor ment végbe,  amikor a hunok a vizigótokat a Dunáig üldözték, és így elvették az osztrogótoktól azt a lehedetőséget, hogy rokonaiktól támogatást kapjanak. A Vitimirrel és Vitinariusszal kapcsolatos  események arra utalnak, hogy bizonyos ellentétek lehettek az osztrogótok egyes hordái között Ermanarik királyságának bukása után, amikor megpróbálták függetlenségüket visszaszerezni.

Ugyanabban az időben, a vizigótok, a hozzájuk csatlakozott osztrogótok és más, többek között szarmata-alán törzsek, miután kikerültek a hunok hatóköréből, Valens római császártól engedélyt kaptak arra, hogy átkeljenek a Dunán, majd Moesia és Thracia tartományokban megtelepedjenek. Azonban a rómaiak által megszabott szigorú feltételek miatt a barbárok fellázadtak az ellen, aki megmentette őket a pusztulástól. 378-ban az adrianapoliszi csatában a rómaiakat szörnyű vereség érte, elesett maga Valens császár is [Jordanész 1960, 92 sk.]

Így végződött a hun hódítás első szakasza,amely az egész barbár villágot mozgásba hozta. Ezt a szakaszt követte a Fekete-tenger északi partvidéke fennmaradt lakosságának teljes alávetése, majd a hunok által vezetett politikai formáció, törzsszövetség kialakítása. Mindezek az események, kezdve az alánok hun uralom alá kerülésétől az adrianapoliszi csatáig a IV. század 70-es éveiben játszódtak le.

A hunok betörése Európába és Nyugat felé mozgásuk egyelőre nagyon gyengén fejeződik ki a régészeti forrásokban. A hun expanzió alapvető jelei a régészeti anyagban a Boszporuszi Királyság városai felégetésének, lerombolásának jelei; a Don-vidék településein és magában Tanaisz városban az élet megszűnése, a görög-szarmata lakosság és a gótok csernyahovi kultúrája létezésének megszűnése.

Más a helyzet azokkal a régészeti forrásokkal, amelyek a hunok kelet-európai történetének negyedik szakaszára, a hun vezetésű hatalmas törzsszövetség kialakulásának idejére vonatkoznak a Fekete-tenger északi partvidékén (378–445). A Fekete-tenger északi partvidékén ezt az időszakot viszonylagos politikai és gazdasági stabilitás jellemzi. Mindez módot adott a Boszporuszi Királyság néhány városa és települése, például Phanagoria, Tanaisz és a főváros, Pantikapei újjáéledésére. (Pantikapeit akkoriban kezdték Boszporusznak nevezni). Visszatért az élet a csernyahovi kultúra néhány településére is. A nomádok, akiknek mindig is szükségük volt a földművelés és a kézműipar termékeire, érdekeltek voltak ebben az újjáéledésben, ami ezeken a helyeken kizárólag a szomszédos sztyeppéken kialakult viszonylagos stabilitás esetén volt lehetséges. Éppen erre a korra keltezhető a hunkor régészeti emlékeinek többsége a dél-orosz sztyeppéken. Ebben az esetben többnyire feldúlt sírokról van szó, amelyeket véletlenül fedeztek fel helyi lakosok építkezés és földmunka közben. Kisebb mértékben előfordulnak ásatásokon feltárt temetkezések is (a mi periodizációnk alapján 1a, 1b csoportok) [Zaszeckaja 1986, 79–91, 2. rajz]. Erre utal a temetkezési szokások specifikus jellege.  Ahogy könyvünk ide vonatkozó részében kimutattuk, ez különösen vonatkozik az egyedülálló sírokra, amelyek csak ritkán egyesülnek temető formájában. Többnyire kurgán sincs felettük, ami különösen nehézzé teszi a hunkor emlékeinek felkutatását. Az adott esetben nehezíti a kutatást a részletes dokumentációk hiánya és a fennmaradt emlékek hiányos volta is. Azonban, bár a hun emlékek száma kicsiny, a leletanyag és a temetkezési szokások nagymértékű változatossága jellemzi őket.

Az időleges békés időszak a Fekete-tenger északi partvidékén módot adott nemcsak az elpusztult földművelő települések újjáéledésére, hanem a hun törzsszövetség megerősítésére is. Harcias törzsek lévén, amelyek számára a hadizsákmány és a beszedett adó volt a legfontosabb, a létfeltételeket biztosító bevételi forrás, a hunok folyamatosan támadták a szomszédos országokat. A nyugati határokon meglévő viszonylagos béke idején a hunok Keletre vezettek hadjáratot, értesülünk Eusebius Hieromnyus, a hunok európai expanziója idején élt római krónikás művéből. A krónikás feljegyzései szerint abban az időben amikor a hunok megjelentek Kelet felől, véresen kegyetlenkedve az ottani római provinciák lakosságával, a római hadsereg nem tudott az ottani provinciák segítségére jönni, mert „Itáliában kellett maradniuk a polgárháború miatt” [Latüsev 1903, 368 sk]. Ugyanezekről az eseményekről tudósít egy másik, a IV. század végén és az V. század első felében élt antik író: Philostrogius, aki két hun csoportosulásról ír: a nyugatiról, amely a Dunától nyugatra eső területekre vezetett hadjáratokat, és a keletiről. Philostrogius szavai alapján a második csoport, „átkelve” a Tanaisz (Don) folyón és bejutva a keleti területekre, Nagy Örményországon keresztül betört az úgynevezett Meltinbe. Onnan az Euphrates vidékére törtek, és keresztülhaladva Cilicia kelet-római provincián, hihetetlen mészárlást vittek végbe [Latüsev 1893, 742]. A továbbiakban Philostrogius megjegyzi, hogy a rómaiak problémáit még növelte „a Trivigild nevezetű szkíta, a napjainkban gótoknak nevezettek közül”. Trivigild gót hadvezér említése kapcsán, aki Eutropius konzulsága idején vezetett egy barbár felkelést, pontosan keltezni tudjuk a Philostrogius által leírt keleti hun hadjáratot a 398-as évre [Thompson 1948, 28]. Ebből a közlésből érthetjük meg azt is, hogy melyik itáliai polgárháborúról emlékezik meg Hieromnyus a fent idézett szakaszban. Valószínű, hogy ugyanerről a hadjáratról beszélt a római birodalom követe, Romulus Panini, Priszkosznak, ő pedig ezt beleszőtte „elbeszéléseibe”. Priszkosz a következőket közli: „Amikor megkérdeztem, milyen úton mehet Attila Perzsiába, Romulus úgy válaszolt, hogy Média nincs nagyon messze Scythiától, a hunok ismerik oda az utat, és már régebben, amikor náluk éhínség dühöngött, betörtek a keleti provinciákba ezen az úton. A rómaiak, akik akkoriban éppen mással háborúztak, nem tudták őket megállítani. Médiába Vaszih és Kurszih királyi szkíták, nagy hadsereg vezérei törtek be, éppen azok a férfiak, akik később Rómába utaztak követségbe, szövetségkötés céljából. Ahogy ők maguk mesélték, először sztyeppéken vágtak át, majd valamilyen tavon (feltehetőleg a Meótiszon), aztán tizenöt nap múltával átvágtak valamilyen hegyeken, és Médiába értek” [Priszkosz 1861. 62]. E. A Thompson feltételezi, hogy a Priszkosz által feljegyzett történet a 415-420–as, sőt, esetleg  későbbi évekre vonatkozhat, azonban semmit nem hoz fel  ennek a feltételezésnek a megerősítésére [Thompson 1948, 31]. Mi magunk hajlamosak vagyunk arra, hogy úgy véljük: a fentebb idézett szakasz is a hunok 398-as keleti hadjáratára vonatkozik. Mindkét értesítésben szerepel az, hogy a hunok a Meótisz vidékéről érkeztek, és hogy a rómaiak akkoriban valamilyen háborúval voltak elfoglalva, és ezért nem tudtak közbeavatkozni a hunok ellen.

Ugyanabban az időben, amikor a hunok fő erői a Fekete-tenger északi partvidékén működtek, hatalmuk alatt egyesítve a helyi, szarmata-gót eredetű, lakosságot  Volgától a Dnyeszterig, egy csoportjuk a Dunánál tevékenykedett. A 270–410-es évekről részletes leírást adó Zosimus antik szerző közlése alapján, Öldin hun vezér Róma oldalán harcolt Gaina gót vezér hadai ellen. Ebben a háborúban Zosimus szerint Öldinnek két célja volt. Az egyik az, hogy ne engedje meg Gainának azt, hogy az Iszter (Duna) mögött találjon magának lakóhelyet;  a másik pedig az, hogy „szívességet tegyen a római császárnak [Latüsev 1893,  80]. A harcok eredményeképpen Gaina elesett, Öldin a gót vezér fejét Konstantinápolyba küldte. Egy másik római szerzőnél, Ermius Szozomenosznál, aki kilenc könyvben írta le a 324–423-as évek történetét,, a kilencedik könyvben ismét találkozunk Öldin hun vezér nevével. Ekkor a hun vezér már a rómaiak ellen harcolt. Szozomenosz értesülése szerint „Öldin, a Duna mögött élő barbárok vezére, hatalmas erőkkel átkelt a folyón és állást foglalt Trákia határvidékén. Útját Martis Castrum felé vette, onnan támadta Trákia többi részét, és elbizakodottságában nem akart tárgyalni a rómaiakkal” [Latüsev 1893, 771]. Azonban  a rómaiak végül kiűzték Öldint Thrákiából, aki nagy nehézségek árán átkelt visszafelé a Dunán és elmenekült. Későbbi sorsa ismeretlen. Emellett emlegetnek valamilyen hunokat, akik Stilicho római vezér oldalán vettek részt egy támadásban [Latüsev 1904, 378]. A fentebb idézett írásos források arról tanúskodnak, hogy az i. sz. 400-as években a Duna bal partja olyan hunok kezében volt, akik függetlenítették magukat a Fekete-tenger északi partvidékének hun vezéri szálláshelyeitől, saját vezérük volt. Együttműködésük a rómaiakkal, nem egyezett a hun szövetség általános politikájával. Igaza van E. A. Thompsonnak, aki szemben áll néhány tudós feltételezésével, amely szerint Öldin az egész hun törzsszövetség vezérre lett volna, és őt követték az ismert hun vezérek – Donat, Csarato, Rua, Blead, Attila [Thompson 1948]. Thompson szerint az egész hun szövetség vezérének hadereje túl nagy volt ahhoz, hogy a római hadseregbe lépett volna szolgálatba. Számunkra ez a nézet teljesen logikusnak tűnik. Sőt, az írott források arról tanúskodnak, hogy a rómaiak voltak függőségben a hun uralkodóktól, akikkel állandó diplomáciai tárgyalásokat folytattak annak érdekében, hogy elhárítsák a Római Birodalom ellen irányuló hun támadásokat. Olimpiadorosz 22 krónikás könyvet írt az i. z. 407–425-ös évekről. Ezekből tudjuk, hogy ő maga is vezetett a kelet-római császár által összeállított küldöttséget Donat hun uralkodóhoz. Ahhoz, hogy a követség elérhesse a hun földeket, át kellett hajóznia a Fekete-tengeren, ami arra utal, hogy a hun fővezérek szálláshelye akkoriban valahol a Fekete-tenger északi partvidékeinek sztyeppéin volt [Jordanész 1960, 59].

Donat halála után a hatalma fiára, Karatonra szállott átt. Ez a tény megint csak arról tanúskodik, hogy akkoriban a Fekete-tenger északi partvidékén volt a hatalmas hun politikai szövetség központja, és hogy a hun uralkodó hatalma örökletes volt.

A továbbiakban megtudjuk, hogy a hun szövetség feje Ruga lett, aki az első időkben megosztotta hatalmát Munzdukkal és Öktarral, és hatalmon maradt Attila uralmáig, bár nem az Attila uralma alá kerülő összes földeken [Jordanész 1960, 101]. Csak 432-ben, testvérei halála után lett Ruga az egyetlen hun uralkodó. Érdekes Priszkosz értesítése Ruga döntéséről azzal kapcsolatban, hogy háborút kívánt folytatni az amilzurok, alcidurok, tonszurok, boiszkok és egyéb olyan népek ellen, akik Róma szövetségesei lettek. Ezek származásukra nézve hun törzsek. Jordanész, amikor felsorolja a hun törzseket, megemlíti közöttük az alpidzurokat, alcidzurokat, itimarokat, kunkarokat, boiszkokat, alciagirokat, hunugurokat, stb. Mirinei Agaphios a hun törzsek között megemlít bizonyos ultidzurokat. Az említett török eredetű törzsnevek az európai szerzők forrásaiban először a Kelet-Európa elleni hun támadásokkal kapcsolatban lettek leírva. Lehetséges, hogy a Priszkosz által megnevezett törzsek, amelyek ellen Ruga harcra készült a tervezett  nyugati hadjárata során, ugyanazok a központtól elvált hunok voltak, akik nem tértek vissza a hun főerőkkel a Fekete-tenger északi partvidékére az i. sz. IV. század 70-es éveiben. A Duna partján visszamaradva és függetlenné válva a hunok dél-orosz sztyeppei fő erőitól, ez a hun csoport a 400-as évek elején Öldin uralma alatt tevékenykedett. Ugyancsak valószínű, hogy éppen ezek a törzsek segítették Aetius római hadvezért a gótok elleni harcban, amiért Aetius átadta nekik Pannóniát.  Ruga, Priscos szavai szerint, mindezeket a hun származékokat alá akarta vetni, és egy államban egyesíteni. Azonban a Ruga által megkezdett hódító politikát Attila, a nevezetes hun király fejezte be. Ruga 433-ban bekövetkezett halála után a hatalma két rokonára, vagyis testvére, Munzduk két fiára: Bledára és Attilára szállott át. Ebben az időben vitték át Pannóniába a királyi főhadiszállást. 445-ben Bledát megölték, és Attila lett a hun törzsszövetség egyedüli, teljhatalmú uralkodója.

Kép: A hun Attila birodalma. Forrás: Harmat Árpád Péter: A hunok rejtélyes fővárosa Kínában, https://tortenelmi.blog.hu/2019/10/17/a_hunok_rejtelyes_fovarosa_kinaban_637,

Attila uralkodási ideje a hun uralom diadalmaskodásának korszaka volt Európában. A hunok történetének erről az időszakáról számos korunkbeli kutató írt [Bernstam 1951, 154–163; Thompson 1948, IV. fejezet; Gordon 1960; Altheim 1951, 1958, stb.], és a régi szerzők tudósításaiból is bővebbek róla. Különösen értékes Priszkosz közlése, mert ő eltöltött egy bizonyos időt Attila udvarában a Kelet-Római Birodalom követeként. Attila uralmát állandó háborúk jellemezték a rómaiak ellen, és ezek a háborúk nem egyszer római városok és földek teljes kifosztásával és elpusztításával jártak. Így például a 442-es évben a hunok átkeltek az Isteren, és elpusztítottak számos római várost és erődöt [Priszkosz 1960, 2. Szakasz, 22]. Ugyanabban az évben Attila összegyűjtötte haderejét és levelet küldött a római császárhoz azzal a követeléssel, hogy azonnal adják ki neki a szökevényeket és fizessék ki az adót, és küldjenek követet a további évek adóinak nagyságáról folyatandó tárgyalásra. A rómaiak elutasították Attila követelését, a hun király pedig római városokat és erődöket pusztított el [Priszkosz, 1861, 5. Szakasz, 23]. A békeszerződés arra kötelezte a rómaiakat, hogy adják ki a hunoknak az összes szökevény foglyot. 447-ben ismét hatalmas összeütközés ment végbe a hunok és a rómaiak között. Ez a herszonini támadásként lett ismertté, a Dardanella szorosnál. [Priscos 1861,2. Szakasz, 25.]. A rómaiak vereséget szenvedtek, és békét kellett kötniük, a hunok által megszabott feltételek szerint. Át kellett adniuk a hunoknak az összes szökevény foglyot, és hatezer aranyat az adósság fejében. Minden évben kétezer aranyat kellett fizetniük fejenként a váltságdíj fizetése nélkül elszökött hadifoglyokért, ha pedig nem fizettek, a foglyokat kellett visszaadniuk a hunoknak. 448-ban Attila rokonát, Edikont küldte Konstantinápolyba, azzal a feladattal, hogy érje el a hadifoglyok kiadását, valamint azzal a követeléssel, hogy a rómaiak hagyják abba a hunok által elfoglalt földek művelését a Duna mentén Pannóniától Trákiáig, a piacot pedig tegyék át Nisbe. A tárgyalással kapcsolatban a bizánciak követséget küldtek Attilához. Ebben a küldöttségben vett részt Priszkosz is, aki részletes leírást hagyott ránk erről az utazásról [Priszkosz 1861, 7–8 szakasz, 29–73].

A hunok pannóniai hódításának időszakával hozzuk kapcsolatba az V. századi leleteknek a Novogrigorjevka-Pécsújszeg típusú csoportját (a mi periodizációnk szerint: 1b alcsoport. [Zaszeckaja 1986, 79–91, 2. rajz]. Ezek a sírleletek lovas harcosok emlékei. Találkozunk köztük fegyverekkel és lószerszámmal. Az utóbbiak a polikróm stílus harmadik stilisztikai csoportjába tartoznak. Ezekkel a leletekkel egyaránt találkozhatunk a Fekete-tenger északi partvidékén, Moldvában, Romániában, és még egy központban: Magyarországon (Pannóniában). Figyelemreméltó, hogy a hsziungnu-hun típusú áldozati-kultikus üstök az 1b típusú leletanyaggal együtt kerülnek a felszínre. Ebben az esetben úgy tűnik, megfigyelhetjük a hunok Keletről Nyugatra mozgását. A leletek kronológiájára (V. század első fele) és topográfiájára támaszkodva meglehetős biztonsággal feltételezhetjük, hogy az adott leletek a Fekete-tenger  melléki hunok Nyugat felé mozgását tükrözik, Attila vezetésével, Pannóniáig. Így a leletek a hunok kelet-európai történetének harmadik szakaszához tartoznak, összefüggésben Pannónia meghódításával, és ott az úgynevezett „Attila-birodalom” kialakításával. Ez a nomád állam soketnikumú és soknyelvű volt. Germán, iráni és török eredetű törzsek és népek szövetségből állott.

Hatalmas haderejére támaszkodva, Attila új hadjáratot indított, ezúttal Nyugat felé, a Rajnához. Egy sor győzelmet aratva, és besorolva hadseregébe több nyugati népet – keleti frankokat, thüringiaikat, rajnai burgundokat – Attila Galliába vonult haderejével.

A döntő csata a hunok és a rómaiak között a katalaunumi mezőn (Champagne) ment végbe, i. sz. 451-ben.  A terep, ahol az ellenfelek találkoztak, lejtős volt („mint dombtető emelkedett ki”). Aki ezt a dombot elfoglalta, a harci cselekményekre alkalmasabb helyzetbe került. A dombtól jobbra állomásoztak a hunok, nagyszámú és különböző etnikumból álló szövetségeseikkel együtt. Ezek között túlnyomó többségben voltak az osztrogótok, három testvér: Valamir, Theodemir és Videmer vezetése alatt. Ahogy a krónikás írja: származásukra nézve nemesebbek, mint maga Attila, akinek szolgáltak”, valamint a gepidák, Ardarik király vezetése alatt. A domb másik oldalán állomásozott a római hadsereg, amelynek egységei között ott voltak a vizigótok Theoderik király vezetése alatt,és az alánok is, Szangibán vezetése alatt. A római sereg vezére Aetius volt. Magának a csatának a színes leírását Jordanes hagyta ránk. Ahogy a gót származású krónikás írja: „itt gyűltek össze mindkét oldalról a legerősebb ezredek. Nem volt itt semmiféle titkos manőver, nyílt csatában csaptak össze: [Jordanész 1960, 104].”Ebben a leghíresebb csatában a leghatalmasabb törzsek elvesztek,ahogy mondják, mindkét oldalon 165 ezer ember, nem számítva 15 ezer gepidát a hunok, és frankot a rómaiak oldalán, akik még a fő összecsapás előtti éjjelen egymásnak estek, és elpáholták egymást állásaikban. [Jordanész 1960, 109].

A katanaulumi csatafordulópont volt a hunok történetében, akik haderejük javát elveszítve, korábbi hatalmukat is elveszítették. Nem volt győztese ennek a csatának, de mindkét sereg szervezetlenné és harcképtelenné vált. A vizigótok és a rómaiak fokozatosan elhagyták állásaikat. Attila pedig, látva az ellenség elvonulását, sokáig táborában maradt még, valamiféle ravaszságot feltételezve az ellenség részéről. Azonban, miután meggyőződött arról, hogy a rómaiak nem térnek vissza, Attila ismét római földre támadt, az észak-itáliai Venetia tartományra. A hadjárat során a provincia számos városa elpusztult. A rómaiak arra kényszerültek, hogy Leo pápa vezetésével békét kérő követséget küldjenek a hunokhoz. A béke megkötése után Attila visszavonult a Dunához. Ezután az írott források szerint a hunok arra törekedtek, hogy a „Liger folyónál (Loire) élő alánokat alávessék”. Azonban Toriszmud király, a katanaulumi csatában elesett I. Theodirok vizigót király fia „megakadályozta Attila ezen elgondolásának megvalósítását”. Ahogy Jordanész írja, „csaknem ugyanakkora csata alakult ott ki, mint Katanaulumnál”. Torizmund megfosztotta a hunokat a győzelem minden reményétől. Kiűzte őket országából, úgy, hogy semmi reményük nem maradt a győzelemre. „Hazáig szaladtak”.

Ezek az események a 453-as évben történtek.

454-ben Attila meghalt. Jordanész elbeszélése szerint holttestét három (vas, ezüst és arany) koporsókba temették el, éjjel titokban. Vele együtt értékes, drágakövekkel díszített falárokat, ékszereket temettek el. „Azért, hogy senki se tudja elbeszélni a sír hollétét, a temetésben résztvevőket lemészárolták”.

Attila halálával eljött a hun hegemónia végleges megszűntének ideje. Összeomlott a hun birodalom. Attila utódai között harc tört ki a hatalomért, és „amíg ők, esztelenül valamennyien arra törekedtek, hogy hatalomra kerüljenek, valamennyien elvesztették hatalmukat” [Jordanész 1960, 118]. Attila fiai sorsvetéssel akarták eldönteni az alávetett törzsek elosztását maguk között, a törzsek vezéreit nem is kérdezve. Mindez amazok között felháborodást keltett. Először a gepidák szakadtak el a hunoktól, királyukkal, Ardarikkal az élükön. Más, addig Attila alattvalóinak számító törzsek is csatlakoztak hozzájuk. „És íme, valamennyien fegyverkeznek” – adja elő Jordanész – egymás kölcsönös elpusztítására,. A csata Pannóniában zajlik, egy Nedao nevű folyónál. Ide tartottak különféle törzsek, amelyek egykor Attilának hódoltak, elszakadnak a hunoktól királyságukkal és törzseikkel együtt… egymás ellen uszítják egymást… Lehetett ott látni kopjával támadó gótot, karddal örjöngő gepidát, rugot, aki gerelyt vet a gepidára, és svábot, bátran harcolva buzogánnyal; hunt az íjával, alánt, nehéz fegyverzetben, gepidát, könnyű fegyverzetében” [Jordanész 1960, 118 sk].

Ebben a csatában a gepidák győztek. Attila legidősebb fia, Ellak elesett. Másik kettő, Dengizik és Ernák kénytelen volt a Pontuszi-tengerhez, vagyis a Fekete-tengerhez futni, ahol az akacir törzs játszott akkoriban főszerepet. Priscos leírása szerint „ennél a népnél sok vezér volt”.

A hun „birodalom” bukása tulajdonképpen annak a hun törzsszövetségnek a szétbomlását jelentette, amelyet a fegyver ereje, és olyan hatalmas és győzhetetlen uralkodó tekintélye tartott össze, mint Attila volt. Kizárólag fegyver erejével tartotta hódoltságban Attila az elfoglalt területeket, még akkor is, ha azokat hun törzsek birtokolták. Ahogy Priszkosz meséli, amikor az akacirok arra a gondolatra jutottak, hogy önállóan békét kötnek a rómaiakkal, Attila engedélye nélkül, a hun uralkodó „nagy hadat” küldött ellenük. Egyeseket legyilkolt, másokat hódoltságra kényszerített. Elsősorban ez volt az oka a hunok hatalmas vereségének Attila uralkodása idején, ami aztán nemcsak a vezér, de birodalma pusztulásához is vezetett.

A hunok további sorsa a múlt ködének homályába vész. Az írott forrásokból ismert az a tény, hogy sikertelenül próbálkoztak azzal, hogy ismét hatalmuk a alá vessék a gótokat, és másodszor is elfoglalják Pannóniát. Tervük kudarcba fulladása után baráti kapcsolatot szerettek volna kiépíteni Rómával, kereskedelmi kapcsolatok kiépítése révén. Azonban követségük, amelyet ezzel a céllal küldtek Leó kelet-római császárhoz, nem ért el eredményt. Ezután Dengizik „minden eredmény nélkül” háborút kívánt vezetni Róma ellen, azonban Irnik visszautasította, hogy vele együtt készüljön háborúra, mert helyi harcok kötötték le. [Latüsev 1893, 843 sk.]. Dengizik harcban elesett, a fejét Anagisztosz kelet-római hadvezér Konstantinápolyba vitte. Mindezek az események az V. század közepén történtek.  Ebben az időben a Fekete-tenger északi partvidékének sztyeppéin új törzsek jelentek meg – a szaragurok, ugorok és onogurok, akik, ahogy erről a korabeli források értesítenek, kiszorították az agacirokat az általuk uralt területről. A fenti törzseket később a szavírok űzték el „hazai földjükről”, azokat pedig az avarok, akik egy olyan nép elől menekültek el, amely az „óceán” partján élt [Latüsev 1893, 841-843].

A hunok utódainak tekinthetjük az utigur és kutigur törzseket, akikről két bizánci forrás szól I. Justinianus (527–565) korából. Ezek pedig Caesareai Prokopiosz és Myrinao Agathius [Prokopiosz Caesariából, 1950, 384–388; Agathius 1953, 147]. Közlésükből kiderült, hogy ez a két nép egymástól független, egymással is harcoló törzsszövetséget képezett, és mindkettőjüknek megvolt a maga meghatározott földterülete. A kutigurok Meótisztól nyugatra éltek, az utigurok pedig az Azóvi-tenger keleti partjain. A szüntelen háborúik egymás között – és ez nagyon megfelelt I. Justinianus politikájának – ezeknek a törzseknek szinte teljes pusztulásához vezettek. Az élve maradottak más népek között telepedtek le, és felvették azok nevét. Azonban a szűkszavú forrásokból nem értesülünk arról, hogy mennyi ideig éltek az utigurok és kutrigurok Oroszország déli részén, és hogy milyen mértékig volt közvetlen a kapcsolatuk a hunokkal.

A hunokról szóló bizánci forrásokból az is kiderül, hogy ebben az időben, vagyis az i. sz. VI. század első felében jelennek meg a történelmi arénában a már említett szavírok, akik elsősorban a kaukázusontúli vidékeken tevékenykedtek, valamint a bolgárok, stb. Ezeket a népeket gyakran nevezik hunoknak, ami magyarázható azonos eredetükkel, vagy egyszerűen azonos életformájukkal, amiért például Priscos a hunokat szkítának nevezi. A fent felsorolt törzsek, amelyek a hun törzsszövetség bukása után kerültek fel a történelem lapjaira, csak röviden kerülnek említésre a bizánci forrásokban, elsősorban a Bizánc-Irán háborúban való részvételük miatt, amikor is a törzsek egyik része Irán, másik része pedig Bizánc oldalán harcolt. Ahogy ezt M. I. Artamonov helyesen összegzi, ezeknek a törzseknek az egyesülése bizonytalan és rövid ideig tartó volt, mivelhogy okai is időlegesek, elsősorban katonai jellegűek voltak [Artamonov 1962, 78]. Nem kizárt, hogy egyesek közülük tagjai voltak a hunok hatalmas törzsszövetségének, azonban nem játszottak benne vezető szerepet. Lehetséges, hogy távolabb, keletre éltek a Fekete-tenger melléki központoktól.

Attila birodalmának összeomlása nyilván kifejezésre jutott a Fekete-tenger északi partvidéke és a dél-orosz sztyeppe más területeinek politikai helyzetében. Egyes hun törzsek hatalmának elvesztése szerepet játszhatott más, megjelenő törzsek függetlenségének megmaradásában, vagy elnyerésében, olyanokéban, amelyek csak röviddel előbb jelentek meg a törzsszövetség területén és politikai életében.

A hunok történetének ezzel a zavaros korszakával kapcsolhattuk össze egy sor olyan régészeti emléket, amelyeket a második csoportba sorolunk XG3-2 [Zaszeckeja 1986, 84 skk]. Ennek a leletcsoportnak a fő jellegzetességei a lószerszámdíszek tipológiailag új formái, amelyekre aranyozott bronzlemezek a jellemzőek, „arc” ábrázolással, valamint ugyanúgy készült négyszögletes lemezek, rekeszekkel és granulációkkal. Emellett megkülönböztető vonás az első csoportra jellemző polikróm tárgyak csaknem teljes hiánya.

A fentebb elmondottak alapján feltételezhetjük, hogy a második csoport emlékei a fentebb leírt események jellemzői – gondolunk itt a szavírok által eredeti hazájukból kiűzött szaragurok, ugorok és onogurok megjelenésére a Fekete-tenger északi partvidékén. Vajon hol volt ezeknek a népeknek az eredeti hazája?

Ez lehetett M. I. Artamonov szerint a Volga alsó vidéke és az Urál déli vidéke [Artamonov 1962, 66]. Figyelemreméltó, hogy a második csoport emlékei elsősorban a Volgántúl és a déli Volga-vidéken kerültek a felszínre. Mindössze egyetlen ilyen emlék származik a Fekete-tenger északi partvidékéről, a novogrigorjevkai temető VII. sírjából, ugyanonnan, ahol két másik sírban, a VIII. és IX. sírokban a tárgyak és a temetkezési szokások az 1b csoport jellemzőit viselték magukon . A VII. Sír temetkezési szokásai teljesen azonosak voltak a VIII. és IX. sír szokásaival (halottégetés oldalt), azonban a leletanyaga különbözött a másik két sírétól, keletibb jellegű tárgyaival.

A második csoport emlékei (i. sz. V. század második fele) jelentősen kisebb mennyiségben kerültek a felszínre, mint a korábbra keltezhető első csoportéi (i. sz. IV. század vége – V. század első fele). Ez a helyzet teljes mértékig összeegyeztethető azzal a történeti helyzettel,amely a dél-orosz sztyeppéken a hun törzsszövetség bukása nyomán alakult ki. A terület törzseinek állandó egymást váltása, a szinte folyamatos háborúk az átjáró folyosóvá változott sztyeppei területek elpusztásodásához vezettek. Ezeken a területeken keresztül igyekeztek Nyugatra mindenféle török-ugor eredetű törzsek. A Kazár Kaganátus kialakulása előtt gyakorlatilag a hun törzsszövetség volt ténylegesen az utolsó olyan nagy, egységes nomád szövetség, amely még abban az időben alakult ki a Fekete-tenger mellékén, amikor ott a helyzet egyaránt megfelelő volt a nomádok és a letelepedett földművelő lakosság és a városi kézműipari központok kulturális fejlődése szempontjából.

Ahogy ezt már említettük, a hun régészet egyik problémája az európai hunok származásának kérdése és kapcsolatuk kérdése a belső-ázsiai hsziungnukkal. Ez a probléma már két évszázada vitatott. Még a XVIII. században J. Daugignes francia történész volt az, aki elsőként feltételezte, hogy az európai hunok azonosak az ázsiai hsziungnukkal. Azóta széles körű vita folyik ezzel kapcsolatban, a szakirodalomban. Egyes kutatók fenntartják Daugignes álláspontját, mások viszont szemben állnak vele. A hunok és hsziungnuk etnikai eredetével kapcsolatban sem voltak egységesek az álláspontok. Mondták őket töröknek, mongolnak, finneknek, sőt, még szlávoknak is. ennek a problémának a történetét 1925-ig részletesen feldolgozta K. A Innosztrancev, aki maga úgy vélte, hogy a hunok azonosak a hsziungnukkal és török eredetűek [Innosztrancev 1926]. Az utóbbi években sem csökkent az érdeklődés a téma iránt. A már létező elméletek mellett újak is keletkeztek. Egyikük szerzője, A. N. Bernstam azt feltételezte, hogy az európai hunok a belső-ázsiai hsziungnuk leszármazottai és s hun nemzet kialakulását hosszú és komplikált folyamatnak tekintette. Bernstam úgy vélte, hogy az i. e. I. század során a hsziungnuk egy része átköltözött Közép-Ázsiába, ahol helyi, nem mongol lakossággal keveredtek. Az asszimiláció eredményeképpen a hsziungnuk etnikai jelleg és kultúrája megváltozott. Később, az i. sz. IV. században ez a „kevert hun csapat”Nyugatra vonult. Útja során felvett törzsszövetségébe uráli, volgai és kámai népeket. Ennek következtében kulturális jellegük és külső kinézetük még inkább megváltozott. Ilyenformán alakult ki az a hun nép, amely később betört Kelet-Európába [Bernstam 1951]. L. N. Gumiljev a hunokat hsziungnu-ugor keveréknépnek véli, megjegyezve, hogy „az Urál-vidéki ugorok voltak azok a népek, amelyek menedéket adtak a menekülő hsziungnuknak, és módot adtak nekik arra, hogy új erőt gyűjtsenek. Éppen az ugorok területéről kezdték meg a hunok új hadjáratukat Nyugat felé. A két nemzet egyesült, és új nép lett belőlük – a hunok [Gumiljev 1960, p.242.]. Ezt a nézetet támogatta m. I. Artamonov is, aki feltételezte, hogy a mai Mongólia területéről érkezett hsziungnuknal 200 év alatt „sikerült hunná válniuk”, vagyis teljesen új nemzet vált belőlük. A viszonylag kisszámú hun horda az Urál-vidéki sztyeppéken elsősorban ugor népektől volt körülvéve, akikkel nem haboztak különféle típusú kapcsolatokba lépni [Artamonov 1962, 42].

Ezt a bonyolult és sokat vitatott kérdést: két nép, az egymástól jelentős kronológiai periódusok által elválasztott hsziungnuk és hunok kapcsolatát vizsgálva a kutatók a történeti és írott forrásokra támaszkodtak, és nem a régészeti forrásokra. A népvándorláskor elején a történeti arénából  eltűnt egy nép – a hsziungnu, és megjelent ugyanott egy másik – a hun. A régészeti összehasonlítás hiánya a belső-ázsiai hunok (i.e. I. század – i. sz. II. század) és a kelet-európai hunok régészeti anyaga párhuzamai teljes hiányának köszönhető. Persze, ha figyelembe vesszük a két nép történeti szereplése közötti 2–300 éves kronológiai rést, nehéz számítani még csak a régészeti anyag egymáshoz közel állására is. Mégis, úgy véljük, a régészet az a tudományág, amely választ tud adni a hun-hsziungnu kultúrák esetleges összefüggéseinek kérdésére. Még ha a hsziungnuk össze is ütköztek és keveredtek is más népekkel vándorútjuk során, a hagyományoknak valamelyes nyomot kellett hagyniuk régészeti emlékeiken. Ahogy már fentebb megjegyeztük, egyes kutatók az összetett íjak meglétét az európai hunoknál a hsziungnu fegyverek utódának, vagyis keleti kultúra elemeinek tekintik. [Alföldi 1932, 17–36]. Nem egyszer említik a „hun típusú” bronzüstök belső-ázsiai eredetét is.

Napjainkban, amikor egyre több új anyagot tárnak fel Belső- és közép-Ázsiában és Kelet-európában, többek között a dél-orosz sztyeppéken is, ismét felmerült az adott, azoknak a jelentős történelmi események központjába került területekről származó régészeti emlékek tanulmányozásának szükségessége, amelyeken a hsziungnuk és hunok is jelentős szerepet játszottak. Kelet-Európa különböző hunkori régészeti emlékei, azok eredete és fejlődése tanulmányozásának véleményünk szerint jelentős szerepe van a hsziungnu-hun kapcsolatok létének, vagy nem létének eldöntése szempontjából. Ebből a szempontból érdekes eredményeket adott azon nyílhegyek osztályozásának és prototípusai kiválasztásának általunk elvégzett munkája, amelyek nem a korábbi helyi (dél-orosz sztyeppék) szarmata-alán típusú fegyverek továbbélését jelzik, hanem már korábban ismertté váltak az időszámításunk első évszázadának belső-és közép-ázsiai régészeti feltárásain. [Zaszeckaja 1983, 70–84]. Az általunk osztályozott háromlapátos, trapéz alakú és lépcsőzetes formájú nyílhegyek, és valószínűleg a sima tollú nyílhegyek is, a belső-ázsiai hun kultúra további fejlődésének fokozatai. Párhuzamaik Mongólia és a Bajkáluontúl régészeti emlékeiből származnak [Erdélyi és mások, 1987, 341 sk, 13. rajz; Konovalov 1976. I. 2–7, 12–16, II. 17–25, 28.]. Különösen sok párhuzam származik Tuvából, a kokeli temetőből [Djakonova 1970, I–III. tábla, Vajnstejn 1970, 7–79]. Más nyílhegyek, mint például a babérlevél formájúak, Közép-Ázsiából származnak.  Egy sor temetkezési együttes keltezése alapján, amelyekben észleltek ilyen típusú nyílhegyeket, megállapítható, hogy a fenti nyílhegytípusok kelet-európai elterjedésének ideje egybeesik a hunok kelet-európai expanziójának, majd uralmának idejével. A szóbanforgó temetkezések közül meg kell említeni a 154-es kercsi kriptát, amelyből 11 temetkezést tártak fel az i. sz. V. század közepéről [Zaszeckaja 1979, 5–127]; az i. sz. V. század keretein belülre keltezett novogrigorjevkai (Zaporozsjei kerület [Minajeva 1927, V. tábla, 40]; és rovniji (szaratovi terület) [Rau 1927. 67–78] hamvasztásos temetkezések. Ezen kívül ide tartoznak szórványleletek Novaja Majacskáról (Herszoni terület [Minajeva 1927, 105], és a kizil-adiri barlangtemetkezésből [Zaszeckaja 1982/a, 54–77, 2. rajz]. Az i. sz. IV. század végétől az i. sz. V. század elejéig terjedő időszakra keltezhető az Altajban a tuzonoviji temetkezés és Kazahsztánból az Aktöbe II. nekropolisz egyik temetkezése. A szerzők ezeket a temetkezéseket publikációikban a népvándorláskorral, ezen belül is a hunok vándorlásának korával kötik össze [umanszkij 1979, 141; Makszimova 1968, 71, 79; 38 rajz, 3–8.]

A hunkorban jellegzetes lépcsőzetes és romboid tollhegyek legnyugatibb elterjedési pontja Magyarország volt, ahol együtt jelennek meg az adott korszakra nézve jellemző, a szabad végeken ezüstvégződésekkel rendelkező vaszablákkal, csiszolt gyűrűkkel együtt [Alföldi 1932, 60. Abb. 17, 8, 10] Másfajta tárgyak, amelyek szintén a hsziungnuk és a hunok etnokultúrális kapcsolataira utalnak a fentebb említett bronzüstök, amelyeknek belső-ázsiai eredetét a kutatók már nem egyszer kimutatták. Figyelemreméltó, hogy ezeknek az üstöknek az egyike a belső-ázsiai hsziungnukra jellemző nyílheggyel együtt került a felszínre, a kizil-adiri barlangtemetkezésben (Orenburgi kerület) [Zaszeckaja 1982/a, 37, 38, 39. Tábla].

A hsziungnu-hun üstök tanulmányozása módot adott arra, hogy kövessük a hsziungnuk, majd a hunok útját és etnokultúrális kapcsolatait történetük közbeeső időszakában, vagyis abban az időben, ami a hunok elvándorlásától Belső-Ázsiából a hunok megjelenéségi Kelet-Európában eltelt. Ahogy ezt már kimutattuk, ezzel kapcsolatban nagy jelentősége van azoknak az agyagedény leleteknek, amelyek a „hun típusú” bronzüstök utánzatai Közép-Ázsiában, az i. sz. II–IV. századi dzsetüszári kultúra településein. Ez a tény arra vall, hogy ezen a helyen valamilyen hsziungnu csoport telepedett le, és bizonyos ideig ott is maradt. Nem tekinthető véletlennek, hogy a hunkor kelet-európai régészeti együtteseiben a belső-ázsiai elemek mellett közép-ázsiai származású tárgyak is a felszínre kerülnek, gondolunk itt elsősorban a három fokozatú és a három lapátos babérlevél alakú nyílhegyekre. Néhány ékszer, így a koltok, szintén bizonyítottan közép-ázsiai eredetűek. Nem kizárt, hogy a nyugati expanzióban részt vett törzsek némelyike közép-ázsiai származású. Természetesen naiv dolog lenne azt állítani, hogy az európai hunok közvetlen utódai a hsziungnuknak. Azonban a kölcsönös kapcsolatok kétségtelenek. Az írott források szerint a hunok, éppen úgy, mint a hsziungnuk, a mongol fajhoz tartoztak. Ammianus Marcellinus aláhúzza, hogy a hunok megkülönböztető jele a szakállnélküliségük, anmit úgy érnek el, hogy a csecsemő születésekor annak arcát mélyen bevágják éles fegyverrel, azért, hogy visszatartsák a szőrzet megjelenését a hegek helyén, „és így ők szakáll és a szépség minden jele nélkül öregszenek meg, hasonlóan az eunuchokhoz” [Latüsev, 1904, 337]. A továbbiakban Ammianus Marcellinus azt írja, hogy „kitűnnek zömök és erős alkatukkal, és általában véve, elrettentő külsejükkel. Kétlábú állatként kell felfogni őket, vagy olyan cölöpökhöz hasonlónak, amelyeket mélyen levertek híd építésekor” [Latüsev 1904, 337]. Nem kevésbé kifejezően írja le őket Claudius Claudianus: „külsejük formátlan és szégyenletes a testük… szórakozásuk a test bemetszése…” [Latüsev 1904, 378]. A híres hun vezér, Attila külseje közel áll a fenti leírásokhoz Jordanész elbeszélése alapján: „Attila alacsony termetű volt, széles mellű, nagy fejjel és kicsiny szemekkel. Ritka, őszes szakállal, lapos orral, visszataszító bőrszínnel, külseje származásának minden jelét mutatta” [Jordanész 1960, 102].

A hunok ilyen visszataszító leírásában nyilván túlzások vannak, azonban nyilvánvaló, hogy megjelenésük szokatlan volt az európaiak számára. Nem hasonlítottak a dél-orosz sztyeppéken élő barbárokhoz. Ammianus Marcellinus a hunok külsejének leírásakor szembeállítja a hunokat az alánokkal, azt azonban hangsúlyozza, hogy életformára nézve a hunok és az alánok hasonlóak egymáshoz. A hunok maguk is tudták, hogy külsejük elrémíti az európaiakat. Erről tanúskodnak Attila szavai, amiket akkor mondott, amikor hadseregéhez szólt a nevezetes katanaulumi ütközet előtt. Azért, hogy erősítse a hunok lelkét, Attila a korábbi győzelmeikre emlékezteti őket: Ki volt az, akinek elődei előtt megnyílt az út az annyi évszázadon át járhatatlan meótiszi mocsarakon keresztül? Ki kényszerítette akkor a felfegyverzettek elől elmenekülni a felfegyverzetteket? Az itt összegyűltek többségének arca nem olyan, mint a hunoké [Jordanész 1960, 107].

A fentebb idézett forrásrészletek alapján meglehetős biztonsággal állíthatjuk, hogy a Kelet-Európába érkezett hunok a mongol fajhoz tartoztak. Ezt a tényt részben megerősítik az antropológiai adatok is. Napjainkban mindössze néhány olyan temetkezés ismert, amelyekben a halottaknak mongol vonásaik voltak. A mi területünkön ilyen a Verhneje Pogromnoje falunál feltárt temetkezés az Alsó-Volga-vidéken [Zaszeckaja 1968, 35 sk.], és egy kamasz lány temetkezése Beljarusz erődített településnél a Krímben [Dasevszkaja 1969, 52–61]. Tőlünk nyugatra megfigyelt temetkezések: egy férfitemetkezés Simmeringből (Ausztria, Zaszeckaja szerint Magyarország), [Alföldi 1932, 22], és egy női temetkezés Geroszeny településnél Romániából. Ezen a két helyen szintén mongol vonású koponyák kerültek a felszínre. Sajnos, a legtöbb esetben az antropológiai adatok hiányoznak, aminek az a fő oka, hogy a hunkor temetkezései rendszerint feldúlt sírokból kerülnek elő. Érdekes, hogy az Alsó-Volga-vidéki és a krími temetkezéseken a mongol antropológiai vonások török temetkezési szertartással – lóbőrös temetkezéssel párosultak. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a kelet-európai hunok leírásaiban egy egész sor nyilvánvalóan török eredetű törzsnév szerepel, a jellegzetes „gur” végződéssel. Ezeket megemlíti Priscos és Jordanész is – akacírok, agacírok, szavírok, hunugurok, alpintzurok, itimarok, tunkasziak, stb [Latüsev 1893, 810, 829; Jordanész 1960, 91]. Caesariai Prokopiuasznál és Myrinai Agathiosnál említésre kerülnek az utigurok, kutrigurok és ultindzurok [Caesariai Prokopiosz 1950, 384, 288; Myrinai Agathios 1953, 147 sk.]. Mindezek a nevek különböznek a dél-orosz sztyeppéket a hunok előtti időszakban benépesítő iráni eredetű törzsek neveitől. Közelebb állnak olyan később említett, kétségtelenül török törzsnevekhez, mint a szavírok, ugurok, oguzok, avarok, kazárok, bolgárok, stb.

Ilyenformán minden jel arra mutat, hogy az európai hunok kétségtelenül keleti eredetűek, és kapcsolatban álltak mongol fajú, esetleg török törzsekkel.

Végül néhány szó a közös vonásokról. Itt a kelet-európai hunok társadalmi rétegződésére és életmódjára gondolunk, valamint a hun betörés történelmi szerepére és meghatározott jellegére.

A hun hódítás a népek vándorlásának azon fajtájához tartozik, amikor a hódítók nem békésen épülnek be a helyi közegbe, asszimilálva egymást. Ellenkezőleg, támadásuk gyökeres változást hoz az alávetett népek sorsában. Többségük az adott helyzetben vagy megsemmisül, vagy kilökődik eredeti területéről [Klein 1973]. Mindez világosan kifejezésre jut az írott és régészeti forrásokban. A hun hódítás és uralom korszaka Kelet-Európában egybeesik teljesen új, a szarmatákétól gyökeresen különböző temetkezési szokások megjelenésével. Ilyenek a hamvasztásos temetkezés, a kurgánhalom alatti áldozóhelyek, kurgán nélküli temetkezések, lóbőrös és teljes lovas temetkezések – a szarmatáknál teljesen idegen szertartások. A hun temetkezések leletanyagának megkülönböztető jele az agyagedények csaknem teljes hiánya. Ezzel szemben a szarmaták, különösen időszámításunk első évszázadaiban (I–III. századok), feltétlenül elhelyeztek a sírba néhány különböző funkciójú agyagedényt, amelyek száma egy-egy sírban 3-4 példány is lehetett. Nem kevésbé fontos jellegzetessége a hunkori temetkezéseknek a minden férfitemetkezésben ott lévő lószerszám, amelynek formái eredetiek, és a nyergek fémrészei is vannak. Végül, a dél-orosz sztyeppék nomád kultúrájának egyik legfontosabb hunkori jellemzője a sajátos polikróm stílusú ékszerek elterjedése. Ezek az ékszerek stilisztikai jellegzetességeik szempontjából különböznek az előző és következő korszakok ékszereitől az adott területen.

Számunkra alapvetően helytelennek tűnik néhány kutatónak az a kategorikus állítása, amely szerint Ukrajna sztyeppéin az anyagi kultúra fejlődése a hunkorban a korábbi szarmata-alán stílus folytatása, és ezért késő-szarmata stílusnak nevezhetjük [Rutkovszkaja 1969, 149–160]. Nem tagadjuk, hogy az alánok és a szarmaták nem semmisültek meg teljesen, azonban, szétverve és kiszorítva szálláshelyeikről, elvesztették politikai függetlenségüket, és szerepük alacsonyabb rendűvé vált a dél-orosz sztyeppék történeti színpadán a helyi lakosságot alávető jövevényekkel szemben.

A kelet-európai hun uralmat nem lehet úgy tekinteni, mint a szarmata-alán törzsek kultúrájának egyenes folytatását. Arra sincs alap, hogy az i. sz. IV. század végi– V. század elejei sztyeppei régészeti emlékeket a késői szarmata kultúrával hozzuk kapcsolatba, még akkor sem, ha ezen emlékek némelyike a sztyeppe korábbi uraihoz tartozott. A jövevények nemcsak megváltoztatták a dél-orosz sztyeppék lakosságának kulturális arculatát, de olyan pusztító erővel is rendelkeztek, amely az iráni nyelvű szarmata-alán törzsek egységének teljes megszűntéhez vezetett.

A hunok, akik éppen úgy nomád állattenyésztők voltak, mint a szarmaták és az alánok, az utóbbiakkal összehasonlítva a nomád gazdálkodás alacsonyabb szintjén álltak. Azonban a hunok életmódja és a hun társadalomnak a politikai felépítése a kelet-európai uralmuk idején megváltozott. Attila birodalmának hunjai némileg különböztek azoktól a hunoktól, akik az i. sz. 370-es években betörtek a dél-orosz sztyeppékre, és akiket Amianus Marcellinus úgy jellemzett, mint „minden mértéket felülmúlóan vadakat”. A hunok nomád életmódjának leírásakor Ammianus Marcellinus közli, hogy a hunoknak nincsen meghatározott lakhelyük, állandóan vándorolnak, „mintha örök vándorlók lennének, nomád sátraikkal együtt, amelyben életüket töltik. Ezekben a sátrakban szőnek nekik asszonyaik szánalmas ruhákat, alszanak férjükkel, szülnek nekik gyermekeket, és táplálják azokat serdülő korukig. A hunok közül senki sem képes válaszolni arra a kérdésre, hogy hol a hazája, a hun az egyik helyen fogantatik, a másikon születik, a harmadikon szoptatják” [Latüsev 1903, 339]. „Lovaikon nevelkednek, szívósak, de külsőre nézve formátlanok,és gyakran, női módon ülve meg a lovat,végzik szokásos tevékenységüket. Éjjel-nappal lovaikon ülnek, kereskednek, esznek, isznak, fejüket lovuk nyakára hajtva alszanak, álmodnak. A fontos ügyeik megbeszélését is lovaik hátán végzik [Latüsev 1903, uo.].

Claudius Claudianus római költő a mitológiai kentaurokkal hasonlítja össze a hunokat.

Szokásaikat nem változtatták meg Attila korára sem. Priszkosz írja, hogy találkozásukkor a római küldöttséggel Attila küldöttei „gyűlést tartottak a város szélén, lóháton, úgy, ahogy ez a barbároknál szokás, minden sietség nélkül” [Łatüsev 1893, 811].

A nomád életmódról tanúskodik Ammianus Marcellinus leírása arról, hogy a hunoknak nem voltak állandó lakóhelyeik. „Sohasem bújnak semmiféle épületbe, utálattal viseltetnek mindenféle építmény iránt. Még csak nádfedelű viskóik sincsenek” Latüsev 1903, 337]. Nem ismerték a hunok a földművelést annak legprimitívebb formájában sem. Erről tanúskodik egy antik szerző, akinek megjegyzése alapján „a hunoknál senki sem foglalkozik földműveléssel és szántással” [Latüsev 1903, 339]. „Nem ismertek szigorú királyi hatalmat, megelégedtek előkelőik közül kiválasztott ideiglenes vezetőikkel, elpusztítottak mindent, ami az útjukba került” [Łatüsev 1903, 338].

A fentebbi idézetek alapján megállapíthatjuk, hogy a hunok európai történetük kezdetén s nomád élet első, kóborló fokozatában voltak. Ez a fokozat Sz. A. Pletnyeva osztályozása alapján meghatározott életfeltételekkel volt kapcsolatban, [Pletnyeva 1982, 18, 1. rajz]. Ezek közül a jellegzetességek közül kettő teljes mértékig megfelelt a hun társadalom fejlettségi fokának az i. sz. 370-es években, amikor meghódították a Volgától a Dunáig kiterjedő sztyeppét. Mindenekelőtt meg kell említenünk a katonai tevékenység jellegét – olyan támadásokat, amelyek következtében az elfoglalandó terület lakossága megsemmisül, és a támadók elfoglalják legelőiket. Fontos a hunok akkori társadalmi berendezkedése is – katonai demokrácia, amelyben a hadsereg maga a nép, a társadalom élén az öregek és vezérek állnak. Egyébként ez utóbbi jellegzetességeknek megléte a hunoknál, , amelyek a nomád élet Sz. A. Pletnyeva által  jeírt első fokozatának jellemzői, meglehetősen problematikus: nem támasztják alá sem az írott, sem a régészeti források. Csak feltételezhetjük, hogy a dél-orosz sztyeppékre betört nomád horda, amelyet a hunok vezettek, sok etikumból állt, amelyek sok nyelven beszéltek, és különböző kultúrák jegyeit viselték önmagukon. Kétségtelen, hogy abban a korban nagyon modern fegyverük volt – az összetett visszacsapós íj. Azonban semmit nem tudunk a forrásokból temetkezési szokásaikról, vallásukról, és nem rendelkezünk olyan régészeti emlékekkel sem, amelyek kifejezésre juttatnák a hunok kelet-európai történetének ezt a kezdeti szakaszát (370–378). Az általunk ismert és könyvünkben megemlített régészeti emlékek mindegyike, éppen úgy, mint a szórványleletek, a hunok második és harmadik korszakának emlékei: vagyis a hun törzsszövetség kialakulásával állnak kapcsolatban, először a Fekete-tenger partvidékén, majd Pannóniában (i. sz. IV. század vége – V. század eleje).

A hunok történetének ebben a két időszakában, amely valamivel több mint 70 éven át tartott, társadalmuk jellege némiképpen megváltozott.

Az írott források hitelesnek tűnő adatai alapján a kialakuló hun törzsszövetség soketnikumú volt. Soknyelvű törzsekből és népekből állt. Elsősorban magukból a (feltehetőleg) török nyelvet beszélő hunokból, iráni nyelven beszélő alánokból és szarmatákból, germán törzsekből – gepidákból, gótokból, stb. Priszkosz elbeszélésében szerepel Attila táborában egy görög, aki „barbár ruhába volt öltözve”. Itt a szerző megjegyzi,  hogy Attila udvarának népe „soknemzetségű keverék”. Priszkosz itt aláhúzza, hogy a szkíták (barbárok) – I. Z) saját barbár nyelvük mellett könnyen megtanulják a hun vagy gót nyelvet, és a római nyelvet is, ha valakinek közülük kapcsolata van a rómaiakkal [Latüsev 1893, 827].

A szövetség élén álló egyetlen vezető hun volt, örökletes hatalommal. Ugyanakkor az egyes szövetséges törzsek élén saját törzsükből származó, az uralkodó által kinevezett vezető állt.

Sz első időkben, ahogy ezt már láttuk, a hun uralkodó szálláshelye a Fekete-tenger északi partvidékén volt. Onnan vezettek Rua, majd Attila újabb hadjáratokat Nyugatra, a Dunához. Elfoglalták Pannóniát, ahová átköltöztették Attila főhadiszállását. Az Ammianus Marcellinus által leírt hunokkal szemben, akiknek állítólag nem volt semmiféle lakóhelyük, Attila szálláshelye, ahogy ezt Priszkosz leírja, „hatalmas település” volt, Attila palotáival. Ezek gerendákból és jól gyalult deszkákból épültek, fakerítéssel voltak körülvéve. A kerítés nem biztonsági, hanem esztétikai okokból épült. Az uralkodói szállások mögött emelkedett Ogonezes (Attila rokona) palotája, szintén fakerítésekkel körülvéve, de bástyák nélkül (Latüsev 1893, 825 sk.]. Hasonlóan gazdag volt Rékának, Attila feleségének a palotája. „A kerítésen belül sok építmény volt. ezek közül némelyik szépen elhelyezett, faragott deszkákból épült, mások négyszögletesre faragott gerendákból, amelyek fa körökben voltak elhelyezkedve. Ezek a körök a földtől viszonylag magasra emelkedtek (valószínűleg sajátos sátrak voltak – I. Z. ) Belépve, Priszkosz találkozott Rékával, aki puha heverőn hevert. A „sátor” (jurta) nemezszőnyegekkel volt borítva, ezeken jártak [Latüsev 1893, 829]

A törzsszövetség fennállása idején a hun háborús akciók jellege megváltozott. Nem elözönlő jellegű inváziók jellemezték őket, hanem a betörések meghatározott célokat követtek – foglyok ejtése, rablás, zsákmányszerzés. A régészet által feltárt temetkezések alapján ebben az időben ment végbe a hun társadalom anyagi alapon történő rétegződése és a nemzetiségi arisztokrácia kialakulása. Erre vall az a meghatározott jellegű sírlelet anyag, amely kifejezi a törzsi előkelők kultúráját. Az ilyen politikai képződményt Sz. A. Pletnyeva sémája szerint (a nomád élet második stádiuma) feltételesen „birodalomnak” is nevezhetjük [Pletnyeva 1982, 43, 2. rajz]. Azonban ha megvizsgáljuk a nomád élet második stádiumának, amelyre mindenek előtt a nomád gazdálkodás területének behatárolása és az egyes évszakok állandó szálláshelyei a jellemzőek, akkor láthatjuk, hogy Rua és Attila hun társadalma nem illeszkedik tökéletesen bele a Pletnyeva által ábrázolt második stádium sémájába. Számos olyan jellemzője volt, amely az első időszakra jellemző. Ezek a következők: Sok nemzetiség, soknyelvűség, a törzsi és nemzetségi vezetők fennmaradása, és a régészeti források jellege, amelyekre szétszórt egyéni temetkezések és különféle temetkezési szokások a jellemzőek.

Ilyenformán a hun társadalomra fennállásának utolsó időszakában is a nomád élet fejlődésének 1. stádiuma volt mindenekelőtt a jellemző. Ezen belül már megjelent a második szakasz néhány jellemzője is. Így a „birodalmi korszak” hun társadalma nem illeszthető be teljesen Sz. A. Pletnyevának a nomád élet különböző szakaszait leíró sémájába.

Végezetül néhány szót a hunok lelet-európai történelmi szerepéről. Erről a kérdésről a szakirodalmon belül A. N. Bernstam szólt a leghatározottabban. Ő a hun hódítások progresszív szerepét emelte ki, ami szerinte abban merült ki, hogy valószínűleg a hun hódítás volt a rabszolgatartó Római Birodalom bukásának egyik fő oka. Ugyanakkor azonban A. N. Bernstam nem tagadja a hunok negatív szerepét sem abból a szempontból, hogy szétzúzták Kelet-Európa földművelő népeinek fejlettebb kultúráját [Bernstam 1951, 16 sk].

Vannak kutatók, akik kizárólag a korábbi európai civilizáció elpusztítóit látják a hunokban. Valóban, aligha lehet előrevivő fejleményként jellemezni egy sor nép és kultúra kiirtását, ami kétségtelenül lefolyt a hun hódítás során például a dél-orosz sztyeppék szarmata-alán lakossága esetében. Az a tény is vitathatatlan, hogy éppen a hun betörés állította meg a földművelő csernyahovi kultúra további fejlődését, és vezetett a Fekete-tenger melléke legnagyobb kulturális és kézműipari centruma: a Boszporuszi Királyság bukásához.

Azonban a hunoknak megvolt a maguk fontos történelmi szerepe, amikor részt vettek a hatalmas, soknemzetiségű és soketnikumú Római birodalom szétzúzásában, amely folyamat nyomán új államok keletkeztek Európában. A Fekete-tenger melléke antik civilizációjának egyesülése Róma uralma alatt az i. sz. I–II. századokban progresszív jellegű volt és jelentős gazdasági-kulturális fejlődéshez vezetett. Viszont a hun támadás idején a Római Birodalom már a pusztulás szélén állott. Gazdasági és szociális-politikai krízis, egymás közötti háborúk, barbár törzsek betörése jellemezte a birodalomnak ezt a korszakát. A gótok, frankok, allemanok, kvádok és más barbár népek darabokra szaggatták az egykor hatalmas Impériumot. I. Valentianus (364–375) császár idején a Római Birodalom nyugati (nyugati provinciák) és keleti (keleti provinciák) részekre esett szét. A keleti rész fővárosa Konstantinápoly lett, ahol Valens császár uralkodott. Ilyen körülmények között a hunok által a Fekete-tenger mellékéről elüldözött „barbár” hordák megjelenése a Dunánál nem lehetett, hogy ne fejeződjön ki pusztító módon a Római Birodalom történeti helyzetének alakulásában.

Kétségtelen, hogy éppen a hunok támadása volt az a fordulópont, amely, ahogy már megjegyeztük, felforgatta az egész barbár világot. Nem véletlen, hogy a szakirodalomban a kelet-európai hun hódítás időszaka a nagy népvándorlás időszakaként ismert. A hunok behódoltatták a dél-orosz sztyeppék alánjait és szarmatáit, s Fekete-tenger mellékének osztrogótjait, kilökték a nyugati gótokat a maguk területéről és azok a Dunához költöztek. Mindennek eredményeképpen a fentebb említett népek hatalmas tömegei keltek át a római provinciákba, megerősítve a birodalom lakosságának enélkül is éppen eléggé elbarbarizálódott részét. Új felkelések és hadjáratok rázkódtatták meg Rómát. Különösen a gótok aktivizálódtak. Elfoglalták Gallia déli területeit és Hispánia észak-keleti részét, és ezen a területet önálló államot alkottak. Az angolok, majd később a hozzájuk csatlakozott szászok elfoglalták Britanniát, a vandálok átvonultak Észak-Afrikában, és Karthágó területén szintén önálló államot alkottak. A frankok elfoglalták Észak-és Közép-Gallia számos területét, a burgundok a Rajna völgyét. Az i. sz. V. század közepére a Nyugat-Római Birodalom hatalma alatt csak Itália és a Keleti Alpok egy része maradt.

Szent Ambrosius milánói püspöknek az Apokalipszis hét látomásának könyvét magyarázó alkotásának függelékében a következők olvashatók: „És a tíz szarv, amit láttál, tíz király, akik még nem jutottak királysághoz. A tíz szarv jelenti azokat a királyokat, akik elpusztították a Római Birodalmat. Hiszen Ázsia már régen elveszett. Aztán a szaracénok elfoglalták a maradékát is, a vandálok elvették egész Afrikát, a gótok Hispániát, a longobárdok Itáliát, a burgondok Galliát, a hunok Pannóniát, az alánok és a svábok pedig pusztává tettek számos olyan helyet, amely a hatalmuk alá került.” [Łatüsev 1903, 354.]. Amellett, hogy a hunok nem éppen kis szerepet játszottak a Római Birodalom pusztulásában, arra is rá kell mutatnunk, hogy éppen a hunok mutatták meg a Nyugat felé vezető utat azoknak a török népeknek, amelyek keleti eredetű kulturális hatásokkal ismertették meg Európát.

Korábban több cikkben foglalkoztam a magyar népnév eredetével, a szkíták, szarmaták, kimmerek és a médek kapcsolatával.[1] Megemlítettem, hogy a szkíták i. e. 653-625 között huszonnyolc évig uralkodtak a médeken. Ebben az időben Médiából telepeseket vittek a Tanaisz (Don folyó) keleti oldalára. Később, I. Dareiosz perzsa uralkodó idején,  i. e. 520-ban Médiában lázadás tört ki a perzsa uralom ellen. A perzsák leverték a Médiabeliek lázadását, a menekülő méd nemesség a szkíták által korábban a Tanaisz (Don folyó) mellé telepített szarmatákhoz csatlakozott. Ezáltal a szarmaták mind létszámban, mind katonai erőben jelentősen megerősödtek, és - ahogy Diodorosz Szikeliotész (Kr. e. 90 körül – Kr. e. 27 körül) írja -  „…végigdúlták Szkítia nagy részét, mindenkit elpusztítottak akit legyőztek és a földet sivataggá változtatták."

A szarmata hódítás – és/vagy a szarmaták által maguk előtt tolt közép-ázsiai andronovoi, kimmer, szaka népesség - túljutott az Altaj hegységen. Ebben az időben jelent meg az Irtis-Isim-Tobol vidéken a sokak által a magyarok őshazájának tekintett, szkíto-szarmata jellegű Szargatkai kultúra. Dr. Tóth Tibor antropológus is a szarmata korra datálja a magyarok antropológiai arculatának kialakulását: „Mind a koravaskori, mind a Szarmata-Kushan időszaki leletekkel való összehasonlításból egyöntetűen megállapítható, hogy a honfoglaló magyarság elődeinek, vagyis az ősmagyaroknak antropológiai arculata (aspektusa) eltér a Káma-Bjelája mentén élt népvándorláskori etnikai csoportokétól és a morfogenezis areálja az Észak-Káspi mellékére körvonalazódik. Ezenkívül az összehasonlításokból megállapítható az is, hogy az ősmagyarok antropológiai arculata kialakulásának folyamata az Alsó-Volga és a Mugodzsár közötti térségben már az időszámításunk előtti I. évezredben elkezdődött, feltehetően a Szrubno-andronovói csoportoktól eredő morfológiai szubsztrátumon. Lehetséges, hogy ez összefüggésben volt proto-ugor csoportok déli, dél-nyugati irányú infiltrációjával, amely a nevezett régió, egyébként indo-iráni, etnikai miliőjét érintette. A kialakulás folyamata véleményünk szerint a Szarmata-Kushana korszak egészében tartott a lényegében már a prekushan időszakban elkezdődött.”[2]. Harmatta János akadémikus is foglalkozik az iráni népek hatásával:  „…az utóbbi évek japán (Enoki Kazuo) és a kínai (Ma Yong) kutatásainak egyidejű jelentős felfedezése szerint a Hsiung-nu Birodalom létrejöttét (i. e. 174, Mao Tun egyesíti az íjfeszítő népeket – a szerk.) körülbelül három évszázaddal megelőzte a hasonló nagyságú és hatalmú Yüech-chih Birodalom, amely nyugati irányban is messzire, az Irtis vidékéig terjedt ki. A yüech-chih-k iráni lovasnomádok voltak, s így a lótartást az ősmagyarok, ősvogulok és ősosztjákok elsősorban általuk ismerhették meg, s tőlük vehették át.”[3] Itt nem foglalkozom azzal, hogy ki volt az átadó és ki az átvevő. A ló háziasításával, a harci szekér elterjedésével kapcsolatos tanulmányaimban már kifejtettem erre vonatkozó nézeteimet.[4] Csak azt a tényt rögzítem, hogy a Yüech-chih birodalom kialakulásának ideje egybe esik a szarmaták keleti irányú terjeszkedésének idejével (i. e. 5-3. század) és helyével (Közép- és Belső Ázsia).

 

Kép: A szkíto-szarmata világ i. e. VI. - i. e. II. század. A körrel jelzett Szargatkai kultúra az i. e. V. században jött létre, jellegét tekintve szkíto-szarmata, de feltételezett nyelve ugor.

A szarmaták (andronovoiak, kimmerek, szakák) szervezhették meg az i. e. 3. század végén, i. e. 2. század elején Hsziongnu-hun Birodalmat. Ezt a megállapítást támasztja alá Szergej Gennájevics Botalov, az Orosz Tudományos Akadémia egyik vezető régészének Hunok Ázsiában és Európában című, 2013-ban magyar nyelven megjelent könyve, mely a szkíták, szarmaták és hunok népessége közötti összefüggésekkel foglalkozik. A tudományos életben szükséges óvatossággal azt írja, hogy a népvándorlás korában, Európában megjelenő hunok a korábban keletre távozott szarmaták leszármazottai. A könyv szerkesztőjének megfogalmazásában: „Annak a paradoxonnak a vizsgálatakor, hogy hol vannak a népes alánokat és gótokat legyőző hunok régészeti emlékei, ha a kortársaikban (késő szarmatáknak, alánoknak, illetve gótoknak) tulajdonított leletek száma az övék sokszorosa, arra a következtetésre jut, hogy az eddig un. késő szarmata típusnak meghatározott leletek tekintélyes része valójában a közép-ázsiai és európai hunok késő szarmata lakossággal összeolvadt népességének hagyatéka.” [Botalov 2013: 5-6.]

Szergej Botalov a hunok magját iráni nyelvű és kultúrájú népnek tartja. A következőket írja:

„…a kutatók döntő többségének egybehangzó [a véleménye] azzal kapcsolatban, hogy a nomád hun birodalom sokféle népű és soknyelvű társadalom volt. Moravcsik Gyula és Gerhard Doerfer véleménye szerint a hun népi-nyelvi sajátosságok kifejtésének nem arról kellene szólni, hogy a soknemzetiségű államban résztvevők által használt legtöbb nyelvet rekonstruáljuk, hanem arról, hogy fel kell kutatni az eredeti hun uralkodó összetevőt, s ez az egészen kisszámú uralkodói réteg nyelve lehet [Doerfer, 1986, 82-83. old.]. … meglátásunk szerint önmagáért beszél … annak a ténynek a felismerése, hogy nem török nyelvűek a hioniták-heftaliták, akik Ázsiában „fehér hunok” néven szerepelnek (bizánci és perzsa forrásokban), húnákként (indiai forrásokban), azaz ők a hunok egyik része (és valószínű nem is kicsiny része). Ugyancsak különös jelentőséget hordoz az a körülmény, hogy a kutatók-keletkutatók nagy része (R. Ghirshman, V. Henning, Szt. Konov, A. Wesendonk) annak a véleménynek ad hangot, hogy a heftaliták iráni nyelvűek és etnikailag közel állnak a tokhárokhoz. Ezt hozza fel munkájában A. M. Mandelstam [1954, 61. old.] is. A kínai forrásokból is meg lehet ismerni azt a tényt, hogy tekintet nélkül a sajátos ejtésre és az átírásra, feltétlenül léteznek komoly eltérések hsziungnu (ázsiai hun) és a türk-asina tulajdonnevek között. Határozott hasonlóság van azonban a rangok elnevezéseiben, amelyeket a türkök a hsziungnuktól és a heftalitáktól vehettek át, erre L. N. Gumiljov mutatott rá [1959, 132. old.]. … Számunkra úgy tűnik, hogy a dogmatikus és sztereotípiákat képző álláspont okolható azért, hogy máig a legtöbben elvetik a hunok – vagy bizonyos meghatározó részük – iráni nyelvűségét és iráni népekkel rokonítható kultúráját. Pedig ezen feltételezésre több mint elégséges indok állna rendelkezésre. Feltételezésünk szerint, amit fent említettük, a hsziungnu-hun kultur- és etnogenezis Észak-Kína területén ment végbe, azon a vidéken, ahol az északi barbárok – az „ordoszi bronz” kultúrközösség hordozói – paleo-iráni lakossága  lakott. Enek a kultúrának a tárgyi díszítésében az állati stílusformáknak a jelentése és ikonográfiája kizárja, hogy kételkedjünk egységes paleo-iráni kultúrájukban, amely Eurázsia szaka és szkíta-szarmata ábrázoló hagyományaival rokonítható. … Egyébként, Mandzsúriának és a Kínai Alföldnek a keleti ősmongol lakossággal való szomszédsága valószínűleg szintén bevitte a saját vonásait e nomád szövetség lakosságának kulturális arculatába, ami a hunok lehetséges mongol és törökségi kulturális rétegét alapozta meg." [Szergej Botalov: Hunok Ázsiában és Európában, Budapest, 2013. 22-49.] 

Szergej Botalov felhívja a figyelmet arra, hogy amikor a hunok benyomultak Európába, Tanaisz várost – szemben a többi várossal – nem pusztították el. Mint írja: „… valószínű, az alsó-doni főváros és az adott kor nomád egyesülései összefüggő kulturális térség kereteiben léteztek. Ez választ adhat arra a kérdésre, hogy miért hiányoznak a hun pusztítás nyomai Tanaisz rétegében, eltérően más, a Fekete-tengertől északra lévő pontuszi városoktól…” [Szergej Botalov: Hunok Ázsiában és Európában, Budapest, 2013. 27-28. o.] Mint említettük, a szarmatákat a szkíták a Tanaisz (Don) folyóhoz telepítették és itt volt az említett azonos nevű város is.

Botalov megállapításait kiegészítik az ugor nyelvűnek tartott szargatkai kultúrára vonatkozó régészeti megállapítások. Ez a régészeti kultúra Nyugat-Szibériában található, szkíto-szarmata jellegű, létrejöttének időpontja egybeesik a szarmaták nyugati expanziójával, területe részben átfedi a hajdani Andronovoi kultúra területét. Amikor a Hsziongnu Birodalom létrejött, a Szargatkai kultúra hun befolyás alá került és a hunok nyugatra vonulásával (i. sz. III. század) megszűnt. A témát feldolgozó Mogilnyikov szerint népessége a hunokkal vonult nyugatra és a magyar etnogenezis részévé vált.

A HUNOK ÁZSIÁBAN (I. E. II – I. SZ. III.).

Mao-tun a Hsziungnu Birodalom sanjüje (i. e. 209 – i. e. 174), Tou-man sanjü fia volt. Alatta élte a birodalom első fénykorát. Leigázta az ellenséges tunguz, a jüe-csi (tohár) az o-sun, majd sok más népet. Ekkor levelet küldött a kínai császárnak írván: "mindezen népeket hunná tettem és az összes nyilas népek egyetlen családban egyesültek". Ez a hun expanzió – most már kelet-nyugati irányban - mozgásba hozta Belső-Ázsia népeit és indította el a későbbi nagy népvándorlás első hullámát. A hun népesség nyelve egyes feltételezések szerint türk (mások szerin iráni) lehetett, életmódjuk pedig pusztai nomád. Ekkoriban a Kaszpi-tenger és a Sárga-folyó közti hatalmas területeken türk, távol-keleti, indoeurópai, nomád népek színes és kevert sokasága élt jellemzően pásztorkodó életmódot folytatva.

Kép: A Hun Birodalom. Forrás: https://slideplayer.hu/slide/11247538/41/images/28/Az+%C3%A1zsiai+hun+birodalom.jpg

A Hsziongnu-hun birodalom megalapítása, az „íjfeszítő népek egyesítése” kettévágta a szkíto-szarmata világot. A szkíto-szarmaták ázsiai részét a hatalmas Hun Birodalomban egyesítették. Ez a szokásos következményekkel járt. A meghódított népek egy része elpusztult, másik részét a birodalom integrálta, harmadik részük elmenekült.

A hun törzsek folyamatosan zaklatták Kína gazdagabb vidékeit, így két évszázadon keresztül tartó háborúság zajlott a Sárga folyó menti vidékeken. Végül a kínaiak megunva a háborút egy hatalmas fal építésébe kezdtek a hunok távol tartására. Ez volt a ma ismert "kínai nagy fal" elődje. Csang K'ien kínai vezér Kr.e. 128-ban a hunok fogságába került, onnan visszatérve megbízható - számunkra is igen hasznos - adatokat közölt a kínaiaknak a hunokról. A hunok történelmében az első nagy fordulópontot a Krisztus előtti 100 körüli időszak hozta, amikor Han Wu, kínai császár (Kr.e. 141-87) megrendítő vereséget mért rájuk. Kr.e. 122 után Ho K'i-ping kínai vezér nagy támadást intézett a hunok ellen, aminek következtében a Hsziungnu Birodalom egysége megbomlott, területe a Kr. előtti I. század közepére fokozatosan csökkent és a hunok központja az Orhon, a Szelenga és a Tola folyók forrásvidékére korlátozódott.

A kínai győzelem után a hun nép kettészakadt (egyes történészek szerint előtte egymással is háborúztak): egyik részük egy lassú, folyamatos vándorlásba kezdett nyugati irányba (ők voltak az északi hunok), a másik részük pedig (a déli hunok) helyben maradtak, Kína határvidékén. A helyben maradók Krisztus után 407-ben alapították meg a Nagy Xia nevű hun államot, Vu-lie Ti (Ho-lian Po-po, vagy Hélián Bobó) vezetésével. Ő adott parancsot egy hun főváros építésére is, melyen 413 és 427 között tízezrek dolgoztak. Ez lett Tongwancheng. A megépítés után azonban, alig 20 évnyi virágzás után az északi Wei-dinasztia nomád, türk csapatai megtámadták és lerombolták a települést. Az ezt követő évszázadokban Tongwancheng hanyatlásnak indult, majd a Jüan-dinasztia korának végére (1368) tökéletesen elnéptelenedett.

SZARMATÁK EURÓPÁBAN A HUNOK ELŐTT

A Közép-Ázsiát elfoglaló hunok a szkíto-szarmaták – uralmukat el nem fogadó - részét nyugat felé szorították. A dominó hatás következtében a szarmaták jelentős európai területeket foglaltak el a Római Birodalmon kívül. Egy részük később behódolt a rómaiaknak.

Kép: A szarmata törzsek legkorábbi elterjedése (i. e. 653-625)

Kép: Szarmata törzsek a hunok előtt Európában

Kép: A szarmaták a Kárpát-medencében, a Duna-Tisza közén és az Alföldön.

Kép: Germano-Sarmatia, Sarmatia Europaea a Donig és a Dontól keletre Sarmatia Asiatica a hunok Európába történő benyomulása előtt. (I. e. II. század – i. sz. III. század)

HUNOK EURÓPÁBAN (I. SZ. 4-5.)

A vándorlásba kezdő hun törzsek, vagyis az északi hunok először a mai Kazakisztánt és Nyugat-Szibéria déli területét foglalták el. Krisztus után 350 körül indultak meg Európába és 375 körül lépték át a Volgát.

Kép: Hun vándorlás Belső-Ázsiától a Kárpát-medencéig. Forrás: Harmat Árpád Péter: A hunok rejtélyes fővárosa Kínában, https://tortenelmi.blog.hu/2019/10/17/a_hunok_rejtelyes_fovarosa_kinaban_637,

 Megjelenésük teljesen felforgatta a Kaukázus északi előterében és a dél-orosz sztyeppén élő népeket (szarmatákat, gótokat, és más etnikumokat) és megindították a népvándorlást. A dominó elv szerint zajló folyamat során a hun előretörés lavinaszerűen zúdította a Római Birodalomra a Kelet-Európában és a Fekete-tenger északi részein nomadizáló népeket. Az eredmény a Nyugat-Római Birodalom meggyengülése lett. A hunok végül a 390 és 420 között években a Kárpát-medencében rendezték be birodalmuk középpontját. Ez a hatalmas és sokáig legyőzhetetlennek bizonyuló államalakulat lett a korabeli Európa legerősebb entitása 400 és 450 között.

Kép: Attila Birodalma. Forrás: Harmat Árpád Péter: A hunok rejtélyes fővárosa Kínában, https://tortenelmi.blog.hu/2019/10/17/a_hunok_rejtelyes_fovarosa_kinaban_637,

Attila hun király 451-ben Catalaunum mezején fontos csatát vívott a római Flavius Aetius seregével, mely összecsapás fordulópontot hozott a hun történelemben. Innentől szerencsétlenségek sora övezte krónikájukat és 453-ban maga Attila is elhunyt. Fiai egymással viaskodtak a hatalomért. A győztesnek tekinthető Ellák nem tudta tartósan bebiztosítani befolyását és 455-ben a Nedao melletti csatában legyőzték az ellene fellázadó gepidák és más germán harcosok. Az Attila fiak: (Kremhild-tól született) Aladár és Csaba (Irnik) összecsapása. A nemzet színe Csabához ragaszkodott, az idegen nemzetségek pedig Aladárhoz. 15 napig tartott a "budai téren" a harc, rengeteg vér folyt. Végül Csaba győzött. A megmaradt hunok Csaba vezetésével átkeltek a Dunán és a birodalmuk bitorlóinak tekintett gótokat megtámadták. A gót király Valamir megverte a támadókat. Csak kevesen menekülhettek el. Irnák visszavonult Szkítiába. 460 k. Etele két fia, Emez és Ulczi, kb. 3000 főnyi hunjaikkal az Olt vize mellett Erdélyben telepedtek le. Később őket a határszélek őrzéséről székelyeknek neveztek el és a mai napig élnek. 469-ben Dengezik (Atilla fia) sokadszorra is megtámadta a gótokat, de Bácsnál visszaverték őt. Ezután Rác országra támadt, de ekkor Anagaszt, a Duna melléki római őrsereg parancsnoka győzte le. Dengezik (Gyengezics) fejét levágták amit Konstantinápolyban karóra húzva közszemlére tettek ki.

A Római Birodalom és Európa történelmét meghatározó módon befolyásoló hunok pontos eredete ma sem tisztázott. Egyelőre ma még nehezen megválaszolható a velük kapcsolatban felmerülő két legfőbb kérdés: nyelvük eredete (türk vagy iráni jellegének bizonytalansága) illetve a hun népesség hszingnu eredetének kérdése. Bár a történész társadalom mindkét esetben ad bizonyos válaszokat - mely egyik oldalon a hunok türk nyelvét feltételezi és a hszingnu - hun kontinuitást támogatja - valójában nincs konszenzus ezekben a fontos dilemmákban. (A magam részéről az szarmata/iráni-hun kapcsolat és a hszingnu eredet mellett állok. A türkök saját írásaik szerint is megkülönböztetik magukat a hunoktól. Ezek szerint a türkök a hunok szolgálatában álltak, mint kovácsok. Eredetmondájuk is eltér a hunok eredetmondáitól, farkashoz és nem szarvashoz kapcsolódik – a szerk.) A hun kutatás a jövő történész-generációinak kiemelt célterülete lesz. [Vö.: Harmat https://tortenelmi.blog.hu/2019/10/17/a_hunok_rejtelyes_fovarosa_kinaban_637, hozzáférés: 2019-12-20]

KRONOLÓGIA

5. e. 5. század – i. e. 3. század A szarmaták kelet felé terjeszkednek. Létrejön a Szargatka-kultúra. Egyes részeik túljutnak az Altajon.
6. e. 205-174 Mao Tun egyesíti az íjfeszítő népeket, megalapítja a Hsziongnu-hun birodalmat.
7. e. 3-1 század A hun törzsek folyamatosan zaklatják a Kínai Császárságot.
8. e. 100 körül Han Wu, kínai császár (Kr.e. 141-87) megrendítő vereséget mért a hunokra. A hunok kettészakadnak, az egyik részük, az északi hunok fokozatos vándorlásba kezdenek nyugati irányban.
9. e. 100-i. sz. IV. század A hunok Közép-Ázsiában telepednek le, majd tovább húzódnak nyugat felé, ezzel dominó hatást váltanak ki. Elindul a hunoknak behódolni nem akaró sztyeppei népek vándorlása a hunok előtt nyugat felé. A hunok nekiszorítják őket a Római Birodalom határának. A Római Birodalom egy részüket befogadja.
10. sz. 318-373. A hunok 56 esztendeig a Volga vize mellett éltek, majd amikor fogytán volt a termőföldek adta táplálék Európa felé indultak. Száznyolc hadat azaz nemzettséget állítottak össze a szanaszét élő töredékekből maguk közül.
    Vezetőket, azaz had-nagyokat választottak Csele fiát, Bélát (Belét) és testvéreit Kevét és Kadücsát (Kadocsa) a Szemény nemzetségből. Hadbírónak a Torda nemzetségbeli Kadart választották, aki a peres ügyeket intézte.

BALAMBER (373-387)

I. sz. 373. A hunok Balambert királyuknak választották (uralkodik 14 éven át, 387-ig), s ő alatta Európába tértek.
I. sz. 374. A hunok átkelnek a Volgán (Etel).
I. sz. 374-376. Csatlakoznak hozzájuk többek között az alánok# és a gepidák. Csatlakoztak: "Alipzurok, Alzidzurok, Itamarok, Tunkassiták, Alánusok, Osztrogothusok" (Szekér 59.)
A besenyők és fehér kunok (kozárok) földein keresztül Susdalba (Sudzsa), Ruthén v. Oroszországba, majd a fekete kunok hazájába a későbbi Moldvába vándoroltak.
I. sz. 376 táján a hunok, szövetségben az alánokkal a gótok ellen indultak. A gótok hajdan egy nép volt, majd ost (keleti) ill. wese (nyugati) gótokra szakadtak. A hunok érkezésére a keleti gótok királya Hermanrich# hirtelen meghalt#, így a támadók lerohanták őket velük együtt a rokon gepidák nemzetségét is.
I. sz. 376. nov. 17. I. Valentinianus császár (sz. 321-ben Pannóniában) meghal Brigetio (Ó-Szőny) városában.
I. sz. 377. Balamberék átlépnek a Kárpátokon és Erdélyen át a Tisza partjáig nyomultak előre.
A Rácföldön (Trákországban) megtelepedett gótok a római császárral Valens-sal kerültek összeütközésbe. A gótok segítségül hívták a hunokat akik kétszer ütköznek meg a császárral és komoly sikert aratnak. Erre Valens# rémületében perzsa és római szövetségeseket gyűjtött.
378. aug. 9. Hadrianapolisi vagy Drinápolyi csata#. Fridigern, a nyugati gótok királya szövetségben a hunokkal és az alánokkal megtámadta Valens császárt, aki a csatában elesett. A császár nyíllövést kapott, egy falusi kunyhóba menekült, melyet a rátörő ellenség rágyújtott. Valens bennégett.
I. sz. 379. jan. 19. Theodosiust# Sirmiumban# császárrá emelik. Ennek előzménye volt, hogy Gratián# segítségül hívta Theodosiust a spanyol hadvezért, hogy védje meg a birodalma határát a Valenst legyőző hun-gót-alán seregektől. Theodosius ezt megtette, a támadókat békeszerződésre kényszerítette, ezért Gratián a keleti birodalom császárává nevezte ki.
I. sz. 380. Egy hun csapat Pannóniába költözik a római területre - láthatóan megállapodás nyomán.
I. sz. 381. Tárnokvölgyi ütközet (Százhalom alatt).
I. sz. 381. Tulnni ütközet (Ausztria)
I. sz. 381. Az aquileiai zsinat felszámolja a pannóniai arianizmust#.
---
#  Az erős és hatalmas alánok a későbbi lengyel könnyű lovasok az uhlánok ősei. A hunok gyakori akciók által kifárasztották őket, egy részüket Litvániába kergették, más részüket szövetségesükké tették 376 táján.
#  A keleti gót Hermanrich utódjának Winithárt (Withimér) választották fejedelemül, de őt a hunok hűtlenség és pártütés miatt néhány év múlva megölték.
#  Azt mondják ijedtében, vagy a kapott sebeibe. Jászay 1855. 44.
#  Flavius Iulius Valens (328-378) római császár 364. március 28. és 378. augusztus 9. között.
#  Drinápoly (a mai Edirne Törökország európai részén)
#  Flavius Theodosius (*347. január 11. Cauca (Sevilla közelében) Spanyolo. – +395. január 17.) a Római Birodalom császára volt 379-től haláláig. Újraegyesítette a birodalom nyugati és keleti felét, így ő volt az egységes birodalom utolsó császára. Halála után az állam véglegesen kettészakadt Kelet-római Birodalomra és Nyugat-római Birodalomra. Theodosius arról is ismert, hogy ő tette államvallássá a birodalomban a niceai hitvallásra épült kereszténységet.
#  Sirmium: Szávaszentdemeter (szerbül Sremska Mitrovica) város a mai Vajdaságban (Szerbia).
#  Gratianus: római császár, I. Valentinianus római császár idősebb fia (*359 Sirmium, +383). 367-től atyjának társcsászára volt, 375-től pedig a birodalom nyugati részének ura. Valens az öccse volt.
#  A niceai zsinat 325-ben elítélte Arius alexandriai püspököt és követőit, emiatt I. Constantinus Ariust a Duna-vidékére száműzte. Ennek révén terjedt el az arianizmus Pannóniában 326-tól. A kiátkozás egyik oka Ariusnak azon tana, mely szerint Krisztus nem egy az Atyával, hanem az Atya teremtette a világra, saját képmására de "mint az isteni tanács végrehajtója." Maga Arius 335-ben halt meg 80 évesen, barátai szerint mérgezés miatt. (Farkas 1865. 105)

KARATON (387-399)

I. sz. 387. Balamber meghal. Utóda Karaton (aki 12 évig uralkodik).
I. sz. 388. Magnus Maximus ellencsászár elfoglalja Pannóniát, Theodosius több csatában legyőzi.
I. sz. 388. Megszűnik a sisciai (sziszek) római pénzverde, mely 262 óta állt fenn.
I. sz. 391 előtt Karaton követet küldött Theodosius császárhoz, Donátot, akit a császár minden törvény ellenében megöletett. Karaton kegyetlenül bosszút állt volna, ha a császár nem halmozza el drága ajándékokkal. Később jó szövetségesekké lettek, olyannyira, hogy Theodosius kedvéért Maximus majd Eugenius császárok# ellen is fegyvert fogott Karaton.
I. sz. 394/95 tele. Uldin megjelenik az Al-Duna végén. Hun betörés.
I. sz. 395. febr. 17. I. Theodosius császár meghal. Követője Honorius (395-423).
I. sz. 395. Megszűnik a pénzforgalom. A római birodalom kettészakad.
I. sz. 397. A hunok kapcsolatba kerülnek a Krisztus hittel. Sz. Hieronymus (Jeromos, *340k., +419/420) írja levelében: "A Hunnusok tanullyák a Zsoltárt, Scythiának hidegei a Hitnek melegségitől hevülnek." Jeles igehirdetők ekkor Nicetás# és Teotimus püspök.
I. sz. 399. Karaton halála.
---
#  Flavius Eugenius (+394. szeptember 6.) 392. augusztusában trónbitorlóként lépett fel a Római Birodalomban. A császári udvaron belül titkári feladatokat látott el (magister scrinorum). Sok híve volt a szenátusban.
#  Nicetas Remesianus (*350 k. – +415 k.) latinul alkotó korai keresztény író. Szent Nicetas, Remesiana (Romatiana, ma: Bela Palanka, Horvátország) püspöke volt, a gótok apostolának, Paulinus Nolanusnak (Nolai Szent Pál) barátja.
ULDIN (399-409)
I. sz. 401. A vandálok végigpusztítják Észak-Pannóniát, Norciumot és Raetiát.
I. sz. 401. A gótok betörnek Itáliába. Vezetőjük Alarich.
I. sz. 402. Alarich megkapja Pannonia egy részét és letelepíti népét.
I. sz. 402. Stilicho Itáliából visszaszorítja a gótokat s letelepíti őket Pannóniában. - Athaulf vezette gótok is Pannóniába költöznek.
I. sz. 405. A pannóniai romanizált lakosság megindul Itália illetve nyugat felé. Radagaisus vezetésével egyes gót csapatok Itáliába vonulnak.
I. sz. 406. A hunokhoz kerül a Ny-Római kormányzattól Valeria tartomány

BENDEGÚZ (MUNDZUK) (411-428)

"általad nyert szép hazát Bendegúznak vére"
I. sz. 411. Az Érd nemzetség fiát, Bendegúzt fejedelemmé választják
I. sz. 424. Aetius későbbi római hadvezér a hunoknál vendégeskedik. Itt tanulja ki a hadi tudományokat.
I. sz. 426. A hunok beütnek Trákiába, majd Konstantinápolyt ostromolják. Csak különös természeti erők védték meg a várost. Villámok és nagy égi háború volt. A hunok megrémülve elvonultak.
I. sz. 427. Pannónia Secunda (Szerémség) területe a Kelet-Római Birodalomhoz kerül.
I. sz. 428. Bendegúz meghal.

 

OKTÁR (OGGDÁR) ÉS RUA TÁRSURALKODÁS (428-434)

I. sz. 430. Hun támadás a burgundok ellen a Rajna mellett. Útjuk során mindent felégettek.
I. sz. 430/31. Oktár egy lakoma után meghalt "megpukkadt", majd a 20 ezres hun sereget a három ezer fős burgundok megtámadták és 10 ezer hunt leöltek.
I. sz. 432. Aetius elmenekül Rómából és Ruához fut.
I. sz. 433. Rua csapatai segítségével Aetiust Valentinián császár fényes pozícióba helyezte. - Hun-római békeszerződés is köttetik, mely során Carpiliót, a császár fiát adták át zálogul. Nyugat-Pannónia a hunokhoz került.
I. sz. 434. Rua Konstantinápolyba küldi követét Osult
I. sz. 434. Rua (Roás), Bendegúz testvére meghal.

ATILLA (434-453)

I. sz. 434. Atilla kormányozni kezd.
I. sz. 435. Hatalmas sereggel a burgund nemzetséget az öt évvel korábbi öldöklésükért kiirtotta.
I. sz. 437. Aetius tanácsára nyolc ezer gótot öletett meg, ezzel mentesítette a nyugat római birodalmat azok háborgatásától.
I. sz. 438. Nézetkülönbségek miatt a hunok a Dunán átkelve betörnek a római területre és Viminácz várost elfoglalják. Kifejezetten a margusi püspök fejét követelik aki korább többször áttört a hunokhoz és ott kincseket rabolt.
I. sz. 439. Ravenna városa a "magister militum" címet adományozza Atillának. A "római főhadvezér" címet Valntiniánus császár Atilla neheztelése miatt adta, engesztelésül, amihez jelentős pénz is járult.
I. sz. 440. Atilla megtámadta a Fekete-tenger melléki fellázadt kozárokat, akiket engedelmességre szorított.
I. sz. 441. Atilla és Bleda együttesen Moesiába, Thraciába és Illyriába rontott. Több várost, u.m. Nisszát, Singidunumot és Szerémet elfoglalta. A hunok már Theodosius császárt szorongatták, aki bármi áron de megegyezett velük. Az alku pontjait Atilla szabta meg.
I. sz. 444 k. Előkerül a Hadisten kardja.
I. sz. 444 (445?). Bleda, Atilla öccse megöletett. "Mások alattomos üldözéseinek áldozatául ejtette." (Jászay 1855. 80.)
I. sz. 446. Atilla a Kelet-Római Birodalomban pusztít. 60 várost dúlt fel. II. Theodosius békét ajánl fel.
I. sz. 447. jan. 27. Földrengés Konstantinápolyban.
I. sz. 449. II. Theodosius császár követséget küld Atillához. Itt jár Priscus a krónikás.
I. sz. 450. Meghalt II. Theodosius bizánci császár, akit Marcianus követett.
I. sz. 451. tavasz. Hunok, gepidák, keleti gótok fél milliós hada a Római birodalom ellen indul nyugatra (Gallia felé).
I. sz. 451. ápr. 7. Atilla serege elfoglalta Metz-et.
I. sz. 451. júl. Catalaunumi v. mauriacum-mezei csata.
I. sz. 452. Atilla Észak-Itáliában pusztít. Rómáig jut.
I. sz. 453 tavasz (454?). Atilla a nászéjszakáján meghalt. A menyasszonya a baktriai király elképesztően szép leánya Mikolt. Több baljóslatú jel előzte meg a nászt: 1) Etele legkedvesebb lova, melyet minden harcban használt a lakodalom előtti nap elpusztult. 2) Mikolt az ágyba lépés előtt úgy beütötte a lábát a küszöbbe, hogy sokáig nem tért magához. Atillán a gyakran eluralkodó vérhányás oly nagy mértékben fogta el hogy az a torkába folyva őt megfojtotta.

ATILLA FIAK KÜZDELMEI (454-469)

I. sz. 454. Nadeo-folyó menti csata. 30 ezer hun és maga Ellák is elesett. - A gótok a római császár engedélyével a Balaton a Dráva és Száva közti részt elfoglalták. - A hunok a Pruth, Szeret és Neszter folyók mellett telepedtek le.
I. sz. 454. Az Atilla fiak: (Kremhild-tól született) Aladár és Csaba összecsapása. A nemzet színe Csabához ragaszkodott, az idegen nemzetségek pedig Aladárhoz. 15 napig tartott a "budai téren" a harc, rengeteg vér folyt. Végül Csaba győzött.
I. sz. 455. A megmaradt hunok Csaba vezetésével átkeltek a Dunán és a birodalmuk bitorlóinak tekintett gótokat megtámadták. A gót király Valamir megverte a támadókat. Csak kevesen menekülhettek el.
I. sz. 455. Avitus császár rövid időre visszafoglalja Pannonia egy részét. Savariát földrengés pusztítja.
I. sz. 455 k. Irnák visszavonult Szkítiába.
I. sz. 460 k. Etele két fia, Emez és Ulczi, kb. 3000 főnyi hunjaikkal az Olt vize mellett Erdélyben telepedtek le. Később őket a határszélek őrzéséről székelyeknek neveztek el és a mai napig élnek.
I. sz. 469. Dengezik (Atilla fia) sokadszorra is megtámadta a gótokat, de Bácsnál visszaverték őt. Ezután Rác országra támadt, de ekkor Anagaszt, a Duna melléki római őrsereg parancsnoka győzte le. Dengezik (Gyengezics) fejét levágták amit Konstantinápolyban karóra húzva közszemlére tettek ki.

I.sz. 5-6. század A Hun Birodalom törzsszövetségekre, nemzetségekre hullik szét.

Jegyzetek 

[1] A magyar népnév eredete, https://julianusbaratai.blog.hu/2018/12/23/a_magyar_nepnev_eredete_753

Szkíták, médek szarmaták, https://julianusbaratai.blog.hu/2020/05/21/szkitak_medek_szarmatak

A hiányzó láncszem – a kimmerek, https://julianusbaratai.blog.hu/2020/06/27/a_hianyzo_lancszem_a_kimmerek

[2] Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról, in: MTA, II. Oszt. Közl. 19. 1969., 91. o.

[3] Harmatta János Iráni nyelvek hatása az ősmagyar nyelvre, in: Kovács László–Veszprémy László (szerk.): Honfoglalás és nyelvészet. Bp., Balassi Kiadó, 1997: 71. o.

[4] Az őstörténet harckocsija és a magyar etnogenezis, https://julianusbaratai.blog.hu/2017/08/07/az_ostortenet_harckocsija_es_a_magyar_etnogenezis, hozzáférés: 2020-05-22

Médek-magyarok, https://julianusbaratai.blog.hu/2016/06/02/medek_magyarok, hozzáférés: 2020-05-22

Kurdok és magyarok, https://julianusbaratai.blog.hu/2017/09/24/kurdok_es_magyarok, hozzáférés: 2020-05-22

 

Ókori és középkori források alapján a kimmerek, hunok és magyarok között történelmi folyamatosság áll fenn. Ennek egyik legfontosabb bizonyítéka a Prokopiosz által rögzített kimmer-hun eredetmonda párhuzama a Kézai Simon által leírt magyar eredetmondával és középkori történetírók hun-magyar folyamatosságra vonatkozó megállapításai.

Az i. e. II. és I. évezred fordulóján a Meotisz (Azovi-tenger) vidékén alakult ki a lovas-nomád (vándorló) nagyállattartó életforma és a lovas-íjász harcmodor. Az itt található szrubna régészeti kultúra törzseinek leszármazottjai voltak a kimmerek, akik az i. e. 12. század és i. e. 8. század között uralták az eurázsiai sztyeppe Kárpátok és Kaukázus közötti részét. Hérodotosz a Fekete-tenger északi partvidékének legősibb népeként ír róluk.

Korábban foglalkoztunk a ló háziasításával (i. e. 4. évezred, Botai kultúra) és a kétkerekű, küllős, íjásszal felfegyverzett, lóval vontatott úgynevezett „andronovoi harci kocsi” felfedezésével.[1] A legrégebbi küllős, lóval vontatott, íjásszal felfegyverzett (kiemelés tőlem – B. I.) harci szekeret az Uraltól keletre, a hatalmas Andronovoi régészeti kultúra területén találták és i. e. 2000 körüli időpontra datálták. A harci szekérrel felfegyvezett harcosok az i. e. 2. évezredben átkeltek a Kaukázuson. A küllős harci szekér és a lótenyésztés ezt követően Elő-Ázsiában, Mezopotámiában és Egyiptomban hatalmas karriert futott be. Ezzel voltak felfegyverezve a térség nagyhatalmai, Egyiptom, a Hettiták, Mitanni, Asszíria, Babilon hadseregei.

Az Andronovoi régészeti kultúrával párhuzamosan, azzal kölcsönhatásban, tőle nyugatra fejlődött a Szrubna (Szrubnaja) régészeti kultúra.

Kép: Az Andronovoi és a Szrubna régészeti kultúrák. Az előbbi területén háziasították a lovat és találták fel az „Andronovoi harci szekeret”, az utóbbi területén jelent meg legelőször a nomád nagyállattartó életmód. Forrás (valamennyi cikkben szereplő kép, eltérő megjelölés hiányában): Istvánovits Eszter – Kulcsár Valéria, Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszék: Egy elfelejtett nép, a szarmaták, A Jósa András Múzeum Kiadványai 74. Sorozatszerkesztő: Rémiás Tibor HU – ISSN 0133–8110, 2018, a térképeket Toldi Zoltán készítette.

A kimmerek írásos emlékben első ízben az i. e. 8. században jelennek meg, Homérosz ,,Odüsszeiában,,[2] illetve Hérodotosz[3] (i. e. V. század) ,,Históriájában”. Sztrabon[4] is említi őket. [5] Ezenkívül, mint ,,gimir,, nép, szerepelnek az asszíriai szövegekben és Gómer néven a Bibliában is. Hérodotosz írja, hogy a kimmerek igen nagyszámú nép voltak, mely nagy területet népesített be a Dnyeper és Don között, illetve a Krímben és a Kubány vidékén éltek. A legendák és elbeszélések alapján megállapítható, hogy az adott nép földműveléssel és nomád pásztorkodással foglalkozott, de ezenkívül több információnk van arról, hogy a kimmerek több hadjáratot vezettek Elő-Ázsiába. Az i. e. 7. század végén a kimmer kultúrát meglehetősen váratlanul és hírtelen felváltotta a szkíta kultúra. [V. ö.: A Krim őstörténete – kimmerek, https://zotmundhirek.hu/2016/12/23/krim-ostortenete-kimmerek/, hozzáférés: 2020-06-24 (A cikk V.A.Zaharov tanulmánya nyomán készült.)]

Kép: Kimmerek egy etruszk vázán

A harci szekér alkalmazása után az i. e. 8. és 7. században egy újabb haditechnikai újítás, a kimmerek és szkíták által alkalmazott lovas-íjász harcmodor ismét nagy változásokat hozott a „Termékeny félhold” (Elő-Ázsia, Mezopotámia és Egyiptom) politikai helyzetében. A Kaukázus északi előteréből kiinduló kimmerek, és a velük szomszédos térségből, a Kaukázus dél-keleti előteréből, az Araxes folyó mellől kiinduló szkíták hol az egyik, hogy a másik nagyhatalom szolgálatába szegődtek. Ez az időszak Média felemelkedéséhez és Asszíria lehanyatlásához köthető. A szkíták, médek és szarmaták kapcsolatát ebben a korszakban korábban ismertettem.[6] Most rátérek a kimmerek szerepére.

A kimmerek i. e. 720 táján átkeltek a Kaukázus hegyláncain, és lerohanták Urartut, elpusztítva az ország északi és nyugati részét. Az asszírok i. e. 714-ben tönkreverték I. Rusza urartui király seregét, majd legyőzték a kimmereket is: a két meggyengült nép ezután valószínűleg szövetséget kötött, és közösen hódították meg Phrügiát (i. e. 695-ben). Ezután a kimmerek hosszan tartó, hullámzó eredményű konfliktusba keveredtek Phrügia utódjával, Lüdiával. Kezdetben jelentős sikereket értek el: i. e. 676–650 körül megölték Lüdia királyát, Gügészt, elfoglalták Szardeisz alsó városát (i. e. 644), és még Ióniát is sanyargatták. Gügész utóda, II. Ardüsz azonban az asszírokkal szövetkezve túlerőre tett szert. Az ősellenség, a szkíták Asszíriával szövetkeztek, a kimmerek ezért Asszíria ellenségeivel. I. e. 713-ban csatlakoztak a Daiakku vagy Khavakhsatra által vezetett méd felkeléshez. Ezt a lázadást az asszírok leverték, de i. e. 673-ban Teuspa kimmer király ismét méd oldalon található. Ezúttal Khsathrita sikeres felkeléséhez csatlakozott, Teuspa sikerrel harcolt a szkíták ellen. A végeredmény azonban ismét bukás volt, mivel Khsathrita elesett egy csetepatéban, így a szkíták fennhatósága alá került Média és a kimmerek is. Végül i. e. 625-ben a médek Kyaxarés (Khsathrita fia) vezetésével újjászervezik a hadsereget, hogy lerázzák a szkíta uralmat. Döntő győzelmet aratnak Madyés szkítái felett, bekebelezik az Urmia-tó vidékét, a szkíták pedig elhagyják Mannaj[7] területét. A szkíták i. e. 600 körül a Kaukázuson északi irányban átkelve elfoglalják a kimmerek ősi földjét, a Fekete-tenger ma Dél-Ukrajnához tartozó északi partvidékét.

Herodotosz a szkíták eredetéről három mondát ír le. Ezek közül az egyikben szerepelnek a kimmerek is. E szerint: „„Van még egy hagyomány, a legtöbben azt mesélik, és magam is azzal értek egyet. Az Ázsiában[8] lakó nomád szküthák háborúba keveredtek a masszagetákkal, ennek folytán kénytelenek voltak átkelni az Araxész folyón[9] és a kimmerek földjére vonulni. A hagyomány szerint ugyanis az a föld, amelyen most a szküthák laknak, egykor a kimmereké volt. A kimmerek a szküthák betörésének hírére – mivel nagy ellenséges sereg közeledett feléjük – tanácsot tartottak, de véleményük megoszlott: mindkét fél erősen ragaszkodott a maga nézetéhez, de a királyoké volt a helyesebb. A nép ugyanis úgy gondolkodott, hogy el kell vonulni s nem szabad kockáztatni a túlerővel szemben. A királyok viszont úgy, hogy a földért harcolni kell a támadókkal. Sem a nép nem akart engedni a királyoknak, sem a királyok a népnek. A nép úgy döntött, hogy vándoroljanak el, és harc nélkül adják át az országot a támadóknak. A királyok pedig úgy döntöttek, hogy inkább saját földjükön essenek el, és ott leljék sírjukat, mint hogy a néppel együtt elmeneküljenek, mert végiggondolták, hogy mennyi jóban volt részük itt, és mennyi rossz várna rájuk, ha elmenekülnének hazájukból. Minthogy kétféle döntést hoztak, két egyenlő lét számú pártra szakadtak, harcolni kezdtek egymással, és addig küzdöttek, amíg elhullottak egymás kezétől. A többi kimmer a Türasz folyó mellett temette el az elesetteket (sírdombjuk ma is látható), majd a temetés után kivonultak az országból, a szküthák pedig bevonultak és birtokukba vették az elhagyott területet.” [Hérod. IV.11. 57]

Ezt követően egészen az i. sz. 6. századig nem hallani a kimmerekről. Ekkor azonban Prokopiosz[10] De bellis című művének a Gót háborúról szóló részében négy idősíkban említi őket: „ősi időkben”, „azután egyszer”, „az idők múltak” és „az én időmben”.

Prokopiosz a következőket írja De Bellis (=A háborúk) című művének VIII. könyvében (A gót háború):

„„VIII.4. A Saginák felett számos hun törzs telepedett le. És onnan tovább az országig, amely a nevét Elysiáról kapta, barbár népek lakják mind a partját, mind a belső földjeit ennek a földnek egészen az úgynevezett Maiótisz-tóig és a Tanaisz folyóig[11], amely e tóba ömlik. És ennek a tónak kijárata van a Fekete-tengerre. …

„VIII. 5. Az ősi időkben hatalmas tömegű hun, akiket akkoriban kimmereknek hívtak, vonult át ezen a vidéken - ahogy már említettem – és egy király uralkodott mind felett. Aztán egyszer a hatalom egy bizonyos férfi kezébe került, akinek két fia született, név szerint Utigur az egyik és Kutrigur a másik.  A két fiú, miután apjuk élete véget ért, megosztotta egymás között a hatalmat, és mindegyik a saját nevét adta alattvalóinak: egyiket utiguroknak, másikat kutriguroknak hívták egészen az én időmig. Mindezek azóta is ezen a területen élnek, szabadon társulnak egymással, de nem keverednek azzal a néppel, amelyek a tó túlsó oldalán és azon túl telepedett le, mert sohasem keltek át e víz túlsó oldalára, és azt sem gyanították, hogy amazok átkelnének azon, rettegve attól , ami a valóságban nagyon könnyű volt, egyszerűen azért, mert sohasem kíséreltek meg átkelni rajta, és teljesen kizárták azt, hogy az lehetséges. …

De az idők múltak , és azt mondják (ha a történet úgy igaz, ahogy mondják) néhány kimmer ifjú vadászattal töltötte az időt s egy előlük menekülő szarvasünő beugrott a vízbe. Az ifjak pedig akár becsvágyból, vagy vetélkedés okából, akár valami isteni hatalom (szellem) kényszerítette őket, üldözőbe vették a szarvast, és nem hagyták abba a kergetést, míg csak vele együtt el nem érték a túlsó partot és ott az üldözött vad, bármi volt is, tüstént eltűnt. Azt hiszem, hogy csak azért tűnt ez itt föl, hogy az itt lakó barbárokra bajt hozzon. Az ifjak vadászata nem járt hát sikerrel, de harcra és zsákmányra adott alkalmat. Amilyen gyorsan csak lehetett, visszatértek az ősi földre és az összes kimmériaiaknak hírül vitték, hogy a víz járható. Magukhoz véve fegyvereiket, habozás nélkül egész népükkel átkelve, a túlsó parton termettek… a hunok, miután egyeseket megöltek, másokat kiűztek közülük [a gótok közül], miként állítottuk, birtokba vették a földet. És a kutrigurok, egyfelől magukhoz vették gyermekeiket és feleségeiket, és letelepedtek ugyanazon a helyen, ahol még az én időmben is laknak. És habár a császártól minden évben sok ajándékot kapnak, még mindig folyamatosan átkelnek az Iszter folyón[12], és elözönlik a császár földjét, legyenek akár békében, akár háborúban a rómaiakkal. …

Az utrigurokat vezéreik hazájukba visszavezették, hogy ott a jövőben egyedül letelepedjenek. Amikor ezek a Maeotis-tóhoz közelebb jöttek, egyedül az ún. trapezita (tetraxita) gótokkal találkoztak. Először a gótok elsáncolták magukat ... , azután pedig megállapodtak egymással, (...), hogy csatlakoznak egymáshoz, és az átkelést együtt kísérlik meg, és hogy a gótok a velük szemben fekvő parton telepednek le, és az utigurok barátaiként és szövetségeseiként a jövőben teljes egyenlőségben élnek örörök időkre. ... Miközben a kutrigurok, miképpen mondottuk, a tó innenső részén maradtak, az utrigurok egyedül foglalták el földjüket, legkevésbé a rómaiak nélkül Kiváltképpen nehézséget okozott, hogy nem saját szándékuk szerint laktak, hanem körül voltak véve különféle, szomszédságukban lakó törzsekkel. Ha az ember átkel a Maeotis taván és a Tanaisz folyón, miképpen mondottuk, az ottani síkságot jobbára a kutrigur hunok lakták.” „ [Procopius: History of the Wars. V. Translation.: H.B. Dewing. London, 1928. p. 85-95, magyarra fordította Darkó Jenő és Horváth Gábor]

Prokopiosz tehát az i. sz. 6. században a Meotisz vidékén élő hunokat a görög-római történetírók szeme elől az i. e. 7. században eltűnt kimmerekkel azonosítja.

A hun magyar azonosságot több középkori történeti forrás említi. A legfontosabbakat az alábbiak szerint ismertetem:

Szent Jeromos (347-420.) 77. levele, 399., a hunok 395. évi hadjáratáról a Római Birodalom keleti tartományai ellen

„Az a hír érkezett, hogy a hunok hordái törtek előre a Maeotistól özönlöttek a jeges Tanais és a durva Massageták között, ahol Nagy Sándor kapuja zárta a vad népeket a Kaukázus mögé és gyorslábú lovaikon nyargalnak ide-oda, megtöltve a világot pánikkal és vérontással. ... Ezekről a hunokról mondja Hérodotosz, hogy Dáriusz méd király idején 20 évig rabságban tartották és az egyiptomiaktól és etiópoktól éves adót szedtek. ...”

[/hagibal.blogspot.hu/2013/04/hun-invazio-kozel-keleten-395-ben.html, letöltve: 2017-01-12]

Szt. Jeromos a hunokkal azonosítja Herodotosz szkítáit. Herodotosz szerint a szkíta uralom Média felett 653-625 között, 28 évig tartott és a szkíták Médiát az egységes méd birodalmat létrehozó uralkodó, Khsathrita-Phraortés (Uvakhsatra) idejében hódították meg. Itt még nincs szó hun-magyar azonosságról, de később Isidorus Szent Jeromos levele alapján ír arról. (Lásd az alábbi bekezdésben.)

Kép: A hunok 395. évi hadjárata, [hagibal.blogspot.hu/2013/04/hun-invazio-kozel-keleten-395-ben.html, letöltve: 2017-01-12]

Szevillai Szent Izidor (556 – 636) a szkíta-hun-avar-magyar folyamatosságról. A szövegezésből nyilvánvaló, hogy azt Szent Jeromos előzőekben ismertetett levele alapján írta. A szöveg a szkíták által 653-ban Média ellen indított hadjáratra utal.

„…A magyarokat azelőtt hunoknak hívták, és utána – királyuk neve után – avaroknak, és ezelőtt ezek a távoli Maeotis és a jeges Tanais (Don) a masszagéták vad népe között éltek. Aztán a fürge lovaikon kitörtek a Kaukázus sziklái közül, ahol Nagy Sándor Kapui visszatartották a vad népeket. A keletet húsz (valójában huszonnyolc) évig tartották rabságban, az egyiptomiaktól és etiópoktól pedig évi adót szedtek...”[A latin Patrologia 82-ik kötet kilencedik könyv második fejezet 66. cikk.]

Rubruk (1220-1293):

„…Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….” [Rubruk útleírása 1255-ből in: Győrffy György: Julianus barát és a Napkelet felfedezése, https://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0020.html, hozzáférés: 2020-06-27]

Fejér György (1766-1851)

„…Isidorus, Zosimus Comes, Paulus Orosius, Blondus, Carolus Sidonius és mások szerint az a nép, amelyet régebben hunoknak és újabban magyaroknak neveznek, kezdetben ismeretlen nép volt, nevük sem volt, ismeretlenek voltak, akiket egykor  – úgymond – a hegyek mögé zárt (Nagy Sándor kaukázusi kapujára utal – a szerk.), utolérhetetlen vidéken tanyáztak, hirtelen felbőszülve dühödten törtek elő, (…) a gótokat és az alánokat saját lakóhelyükről elűzték, mígnem a lakóitól megfosztott Pannóniát elfoglalták…” [ Aborigines et incunabula Magyarorum, ac gentium cognatarum populi Pontici, Pontus. Budae, 1840. 22. (Ism. Athenaeum 1842.)]

Veres Péter néprajzkutató, a történettudományok (néprajz) kandidátusa a következőket írja a lovasnomadizmus kialakulásáról és annak a magyar etnogenezisben betöltött szerepéről:

„A Kr. e. II–I. évezred fordulója táján a klíma- és ökológiai változások, a gazdálkodási mód átalakulása, valamint az obi-ugorok elődeinek elvándorlása következtében felbomlott. Ennek az etnikai differenciálódási folyamatnak a során az ugorok déli csoportját alkotó protomagyarság a lovasnomád életformára tért át, ezzel véglegesen kivált ősi, ugor közösségéből. Idegen népekkel intenzív interetnikus kapcsolatokba lépve kezdetét vette – a bronzkor végén, a vaskor elején – önálló fejlődése, sajátos etnikai arculatának kialakulása.

Érdemes felfigyelni arra, hogy az Urál keleti, ázsiai oldalának ligetes–sztyeppés térségéből – amely egyben a finnugor őshaza legdélibb, vagy ahhoz igen közel fekvő területe lehetett –, a sztyeppe felé történő, déli irányú vándorlás figyelhető meg az adott időszakban, vagyis a bronzkor végén. Egy andronovoid jellegű régészeti műveltség népessége az Urál mögötti területről, a nyugat-szibériai erdő és sztyeppe határvidékéről kiindulva a Kr. e. 12–10. század között, vagyis éppen a lovasnomadizmus említett eurázsiai kialakulása idején, északról beékelődött a sztyeppe övezetbe. Ugyanakkor az Észak-Kaspi vidékére lokalizált széles arcú protoeuropoid, andronovói jellegű embertani típuson a nyugat-szibériai tajga népeire jellemző, észak-mongoloid jellegű uráli antropológiai beszüremlés állapítható meg.

Sokatmondó egybeesésnek kell tartani, hogy a populációs-genetikai módszerrel végzett legújabb embertani vizsgálatok az ősmagyarok antropológiai jellegének kialakulását várható módon az Urál környéki finnugor őshazától valamivel délebbre helyezik.

A legújabb magyar és szovjet paleoantropológiai kutatások alapján az a kép bontakozik ki, hogy a honfoglaló magyarság embertani képletének hosszan tartó kialakulási folyamata már a Kr. e. 12. században elkezdődött, éspedig nagyjából a Kaspi-tenger északi térségében az Alsó-Volga és a Mugodzsár-hegység, valamint az Aral-tó által határolt területen. Itt, a Dél-Urál környéki sztyeppéken ment végbe a Kr. e. 12–2. század között koponyaalkatuk morfológiai formálódása, amely az indoiráni etnikai jellegű gerendasíros, valamint az andronovói europoid antropológiai szubsztrátum hatását mutatja. Lényegében ugyanebben az időben, vagyis a korai nomádok korában kezdett kialakulni a magyar etnikum egyik fontos jellemzője, a külön nyelv is. Az ősmagyar hangrendszer sajátos módon az óiránihoz hasonló *p→f, *t→δ (z), *k→h, (x)*s→h hangváltozások és a b-, d-, g- szókezdő hangok megjelenése alapján formálódott ki, amely általában nem jellemző rokon nyelveinkre.

Feltűnő, hogy az ugorság felbomlása, az említett időjárás-változások és a lovasnomadizmusra való tömeges áttérés éppúgy, mint az ősmagyarság antropológiai típusának és önálló nyelvének kezdeti formálódása, egyaránt a Kr. e. 2–1. évezred fordulója körüli időre rögzíthető.

A különböző módszerekkel dolgozó tudományok egymástól függetlenül létrejött eredményeinek e szembetűnő egybeesését inkább a sztyeppén lezajlott történeti folyamat egymásba kapcsolódó láncolatának, mintsem a véletlen játékának tarthatjuk. Annál is inkább, mivel a felsoroltakon kívül a kialakuló ősmagyarság ekkori fő interetnikai kapcsolatát a nyelvészet, embertan és régészet egybehangzóan egyaránt egy forrásban, mégpedig az európai és közép-ázsiai sztyeppéken domináló iránságban jelöli meg. Nem látszik kizártnak, hogy a hosszabb ideig egymás szomszédságában nomadizáló óiráni és dél-ugor (ősmagyar) népcsoportok nemcsak kulturális és antropológiai szempontból hatottak egymásra, hanem bizonyos mértékben akár nyelvileg is befolyásolták egymást. A genetikailag különböző nyelvcsaládokhoz tartozó, de hosszabb együttélésük során szoros szomszédi kapcsolatba került nyelvek között a keveredés következtében ún. nyelvszövetség alakulhat ki. Ennek keretében az egymással intenzív kapcsolatban lévő népek nyelvében közös hangtani jelenségek, izoglosszák jöhetnek létre. Ezeknek realitását a magyar nyelv óiráni jövevényszavai is alátámaszthatják.

Tehát az ősmagyarság etnikai formálódásában nem lehet figyelmen kívül hagyni az iráni, mindenekelőtt pedig szauromata csoportok hatását.

Ugyanakkor nem hanyagolható el a belső tényezők szerepe sem, amely az ősmagyarságnak a sztyeppén elfoglalt különös helyzetéből fakadt. Ugyanis a finnugor jellegű ősmagyar nyelv különállása az indoeurópai, később az altáji nyelvcsaládhoz tartozó állattartó nomádok között nagyban akadályozta a velük való mindenoldalú, kölcsönös kapcsolatteremtést. Többek között jelentősen korlátozta az etnikai keveredés lehetőségét. Ennek következtében nemcsak nyelvi, de egyúttal genetikai határ is kialakulhatott az endogámmá váló ősmagyar csoport és a nyelvileg eltérő etnikai környezete között. Ez viszont viszonylagos nyelvi és kulturális, sőt antropológiai egyöntetűséghez vezetett, azaz bizonyos etnikai integrálódást eredményezett.

Népünk etnogenezise akkor fejeződött be, amikor legközelebbi nyelvrokonaitól elszakadt, és önálló, zárt nyelvi-kulturális közösséggé alakult. Az ősmagyar etnikumot olyan tudatosult kulturális egységként határozhatjuk meg, amely az adott területen egymás között valóságos társadalmi–gazdasági viszonyokban élő emberek között jött létre. A magyar népet, mint dinamikus adaptív nyílt rendszert, viszonylag állandó közös kulturális sajátosságok jellemezték. Tagjaiban előbb-utóbb tudatosult közösségük egysége és más, hasonló csoportoktól való elhatárolódása. Ezt az univerzális szociálpszichológiai „mi”-csoporttudat és a közösségen belüli házasodás (endogámia) dominálása, valamint az önelnevezés fejezték ki. A magyar nép etnikai története során ezek – a minden etnikumra jellemző ismérvek –, de különösképpen a nyelv volt a kulturális integrálódás legfőbb tényezője. A kialakuló magyarság legfontosabb objektív ismérve a nyelv volt, szubjektív kritériuma pedig bizonyára a leszármazás vonalán számon tartott sajátos „mi”-csoporttudat. Megítélésünk szerint a lovasnomád ősmagyar törzsi nyelvjárások láncolata – vagyis a magyar etnikum –, mint közepes (vagy talán a nomadizmus következtében valamivel erősebb) intenzitású információs hálózattal bíró, zárt kommunikációs rendszer jött létre….” [Veres Péter: A magyar nép etnogenezise, in Historia 1990-2, https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/90-02/ch02.html, hozzáférés: 2020-06-27]

A lovas-nomadizmus kialakulásának Veres Péter által ismertetett eseményei, azok helye és ideje egybeesik a kimmerek megjelenésével. Ezért fontos a magyar őstörténet szempontjából a kimmerek történetének kutatása, a magyar őstörténettel való összefüggések feltárása.

Összegezve: Az ismertetett történeti források alapján a összefüggés áll fenn a magyar őstörténetben szerepet játszó Andronovoi kultúra és a vele szomszédos Szrubna kultúra, valamint az utóbbi népe, a kimmerek között. A kimmerek lovas-nomád életmódot folytattak és a szkíták előtt az i. e. 12-7. században uralták a Fekete-tenger északi előterét. Ekkor eltűntek a görög-római történetírók látóköréből. A kimmerek i. sz. 4. századi újbóli megjelenése hun néven csak úgy magyarázható, hogy a szkíták és szarmaták támadása elől a kimmerek egy része keletre vonult és részt vett a hun etnogenezisben. Középkori források alapján a magyarokat korábban hunoknak hívták, azaz az ókori és középkori források szerint a magyarok a kimmerek és hunok utódai.

Jegyzetek:

[1] AZ ŐSTÖRTÉNET „HARCKOCSIJA” ÉS A MAGYAR ETNOGENEZIS, https://julianusbaratai.blog.hu/2017/08/07/az_ostortenet_harckocsija_es_a_magyar_etnogenezis, hozzáférés: 2020-06-27

[2] A kimmerek földjéhez köti Homéros Odysseus pokoljárását: „Ott van a kimmeriosz nép városa, lakhelye, ködbe és felhőbe takartan; a nap sose néz le reájuk, és sohasem fénylik sugarával az égi magasból, sem mikor útnakered, föllépve a csillagos égre, sem mikor újra leszáll, és föld fele fordul az égről; vészteli éj feszül egyre e gyarló földilakókra.”    (Homéros Od. XI.14–19) 

[3] Hérodotosz, vagy Halikarnasszoszi Hérodotosz (görögül: Ἡρόδοτος [Ἁλικαρνασσεύς]), (Halikarnasszosz, Kis-Ázsia, ma Bodrum, Törökország, i. e. 484 körül – Thurioi, i. e. 425 körül) görög történetíró. Egyetlen fennmaradt, kilenc kötetes művének, amit magyarul Történelem címen ismerünk, eredeti címe Hisztoriai. Ez a korabeli ógörög nyelven „kutatások”-at jelentett, a görög-perzsa háborúk előzményeit és történetét tárta fel. E mű címéből keletkezett a historia latin szó, amit számtalan mai nyelv átvett.

[4] Sztrabón (ógörögül: Στράβων, elterjedt átírásai Strabón, Strabon, latinul: Strabo), (Kr. e. 63 körül – Kr. u. 23 után) ókori utazó, földrajzi író. Fő műve a „Geógraphika hüpomnémata”.

[5] Sztrabon, II. 5,7. (Kr. e. 1. század): Sztrabon megemlíti, hogy „a szakák hasonló betöréseket tettek, mint a kimmerek (kiemelés tőlem – B. I.) és a trákok, részint távolabb, részint közel vidékekre; mert Baktriát is elfoglalták, és Arméniának legjobb földjét is birtokba vették, melynek saját nevük után a Szakasszene nevet hagyományozták; s a kappadókokig nyomultak előre, főleg az Euxinus mellettiekhez” (XI, 8,4; TÉLFY, p. 85; ld. Szakasszene Ptolemaiosnál hibásan Szakapene néven szerepel Szirakene alatt V. 13,9-nél, de északon Ázsiai Szarmáciában is megjelenik a Szakatae nép- és területnév, a szovárdok szomszédságában, V. 9,16). Strabónál is láthatjuk a szkíta-szauromata-szaka népek dél-kaukázusi, dél-káspi jelenlétének nyomait a Kr. e. 7. századtól.

[6] Szkíták, médek, szarmaták, https://julianusbaratai.blog.hu/2020/05/21/szkitak_medek_szarmatak, hozzáférés: 2020-06-26

[7] Az Urmia-tó és az ókori Mannaj országa a mai Észak-Nyugat-Iránban található.

[8] Itt Ázsia alatt a Kaukázustól délre található Elő-Ázsiát kell érteni.

[9] Az Araxés Hérodotosnál a Kaukázus dél-keleti előterében Kaszpi-tengerbe torkolló folyó.

[10] Kaiszareiai Prokopiosz (ógörögül: Προκόπιος ὁ Καισαρεύς [Prokopiosz o Kaiszareusz], latinul: Procopius Caesariensis), (Caesarea Maritima, 500 körül – Konstantinápoly, 562 körül) kora középkori bizánci történetíró, aki legfőképpen I. Justinianus császár alatti háborúk leírásáról ismert.

[11] Maiótis-tó=Azovi tenger, Tanaisz folyó=Don folyó.

[12] Iszter folyó=Duna

 

Fotó: Fűrjes Viktória

Az alábbi cikkben érintett térség Torgaj vidék néven történelmi-földrajzi egységet alkot a kazakisztáni Kosztanaj megyével, melynek Zsangeldi járásában ma is található egy madiar/madijar (ejtsd: magyar) törzs szállásterülete. A törzs tagjai között Tóth Tibor 1965-ben, Bíró András Zsolt 2007-ben antropológiai-, Benkő Mihály 2002-ben néprajzi terepkutatást folytatott. Erről a terepkutatásról szól a Torgaj vidéki madiarok - magyar néptöredék Kazakisztánban c. könyve. (Lásd: https://www.libri.hu/konyv/benko_mihaly.a-torgaji-madiarok.html) A régészeti leletek történeti-régészeti megalapozást adnak a könyvben foglalt néprajzi adatoknak.   

Magyar szempontból szenzációs leletanyagot rejthet a föld az Ural-átjáróhoz közel eső Uelgi-tó körzetében – mondja a Heti Válasz Online-nak Csáji László Koppány néprajzkutató, kulturális antropológus, aki a helyszínre utazó régészdelegációval vett részt a „Magyarok az eurázsiai sztyeppén” című nemzetközi tudományos konferencián. Csáji tézise szerint a sztyeppezónában (is) újra kell gondolni a néprokonságról alkotott régi fogalmainkat.

Augusztus 16. és 21. között, több szakaszban tért haza kiküldetéséből a magyar tudóscsoport, mely régészek és más tudományágak képviselőivel közösen Oroszországban, az Urálon túli sztyeppés területen vett részt magyarságtörténeti konferencián, valamint ásatásokon. (Előbbit egyébként az Orosz Tudományos Akadémia – fennállása előtt először – kifejezetten magyar kérdések tárgyalásának szentelte.) Az MTA Bölcsészettudományi Központjának Magyar Őstörténeti Témacsoportja (MŐT) és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszéke képviseletében járó kutatókat Türk Attila régész vezette. (Az expedíciót megelőzően a Heti Válasz összeállítást közölt a magyar őstörténet-kutatás helyzetéről.)

„Talányos leletek”; „rendkívül sikeres ásatás” – ígéretes jelzők az önök által kiadott MTI-közleményekben. Mennyire nagy durranás az uelgi-tavi leletcsoport?

Nem túlzás: szenzációs lelőhelyről van szó. A konferencián felszólaló régészek úgy értékelték, hogy sok évtized alatt egyszer van ilyen lenyűgöző újdonság. Ráadásul a leletanyag döntő részének felismerték közeli, honfoglalás kori „magyar-gyanús” jellegét. Az ásatást vezető Szergej G. Botalov beszámoló cikkét az Uelgi ásatások első két évadjának eredményeiről én fordítottam magyarra, a mi szempontunkból ő is rendkívül fontosnak értékeli a lelőhelyet.

Még mielőtt belevágnánk, segítsen egy kicsit elképzelni: hol járunk, milyen vidék ez és mitől különleges?

Térképről nézve Oroszország területén, Cseljabinszk várostól északra száz kilométerrel, az erdőssztyeppén járunk. A terület fekvése is érdekes: jórészt klasszikus füves sztyeppét látunk Uelginél, de a tágabb értelemben vett környezet, a nagy uráli átjáró keleti oldala még két másik zóna találkozása is: innen északra már nagy erdőségek vannak (Jekatyerinburg a tajga déli határa), nyugatra pedig az Urál egyik legnagyobb, a vaskortól kiaknázott vasérclelőhelye található. A hegység sziluettje tiszta időben látható is. A térséget ma tatárok és baskírok lakják, de az orosz hódítás előtt lovas nomád, földműves és bányász-iparos csoportok élőhelye volt. Magyar szempontból legfontosabb az Uelgi-tó térsége, mely a tágabb értelemben vett sztyeppezónához tartozik. Több korszak leleteit is feltárták itt: közvetlenül mellette egy bronzkori kurgánt (sírhalom), egy hanti-manysi jellegű tárgyakat rejtő középkori áldozóhelyet és azt a hatalmas temetőt is, melynek szintén több időrendi rétege van a VIII.-tól a XIII. századig.

Keményen hangzik. Ez valamiféle szakrális helyszín lehetett?

Elképzelhető. Ám azt sem zárhatjuk ki, hogy véletlen területi egybeesésekről van szó. Lehetséges, hogy a környéken megnyílik majd egy új lelethorizont is, amiről még nem tudunk, csak sejtjük, hogy ott van. A kisszámú, de érdekfeszítő lelőhelyek (Szinyeglázovo, Bajramgulovo, Graultrü) orosz régészek szerint összefüggenek az Uelgi IX-X. századi anyagával. Mások – mint például az ufai V. Ivanov – szerint Uelgi első korszakát az úgynevezett karajakupovói kultúrához sorolhatjuk. Ez a mostani lelőhely – Uelgi – azonban már három évvel ezelőtt sokszor annyi tárgyleletet hozott, mint az előbbi három lelőhely együttvéve.

Kép: Cseljabinszk és az Uelgi-tó

Akkor most terítsük a lapokat: magyar leletekre bukkantak az orosz kollégák az Urál-átjárónál, vagy sem?

Egyelőre nem tudunk biztosat mondani; a régészeti leletek etnikai olvasatát adni szinte lehetetlen feladat. Fontos megjegyeznem, hogy nem vagyok régész, a régészek szerint úgy fogalmazhatunk, hogy az Uráltól keletre az Uelgi-tó az első igazán meggyőző, magas sírszámú temető, ami a magyar honfoglalás kori leletanyaggal közvetlen kapcsolatot mutató leletcsoportot is magában foglal. Olyan tárgyak, főleg fémveretek kerülnek elő a földből, amikre ha Magyarországon, Moldovában, vagy a délnyugati ukrán területeken bukkannak, a régészek azonnal rátennék a „IX-X. századi magyar” címkét. Ez a formakincs, technológia és fegyverek a lovas temetkezéssel kiegészítve a honfoglalás kori magyarnak tartott leletanyag Volga-vidéken túli legközelebbi párhuzamát jelentik – egy öthektáros területen. Persze pusztán régészeti leletek alapján eldönteni, hogy a sírban fekvő halott (vagy a közösség, aki eltemette) magyarnak tartotta-e magát, lehetetlen feladat. Türk Attila régész szerint azonban a honfoglalás kori leletanyag genezise és főként keleti gyökerei máig nem tekinthetők lezárt kutatási témának, így a párhuzamot mutató Uelgi leletek feldolgozása elsőrendű régészfeladat.

Azt mondja a leletekről, hogy honfoglalás koriak, vagyis IX. századiak. Miközben a magyar vándorlás feltételezett folyamata ebben a térségben sokkal korábban járt.

Csak nagyon erős kérdőjelekkel fogalmazhatunk az időszakról is. Egyelőre a kalibrált C14-es, radiokarbonos vizsgálat eredményei sem állnak rendelkezésre. Tehát ha feltételeznénk, hogy itt valóban magyar csoportról van szó, akkor az sem dőlt el, hogy a keleten, „Magna Hungáriában” maradt, vagy az Etelközbe vándorló korai magyarok hagyatéka-e.

És ha kiderül, hogy nem magyarok nyugszanak ott?

Amennyiben ez véletlen párhuzam, és a régészek számára a szemfelcsillanást okozó azonnali reakciók ellenére mégsem magyarok hagyták maguk után a leletcsoportot, akkor fel kell tenni a kérdést: hogyan fordulhat elő, hogy megszólalásig hasonló aranyozott ezüst rozettás vereteket, palmettás motívumokat, szablyákat, lószerszámokat látjuk a kárpát-medencei magyar sírokban is, de máshol nem? Sokszor mintha egy öntőformából keletkeztek volna. Ez ismét új kérdésfeltevések irányába visz el. Elméletileg felvetődhet a kevert vagy többnyelvű lakosság vagy a folyamatos asszimiláció kérdése is, de erről korai beszélni, tekintve, hogy a lelőhely döntően még nincs feltárva.

 

Kép: Az Uelgi régésztábor melletti dombon a magyar és az orosz zászló lobog (fotó: Csáji László Koppány)

Igaz, hogy ezen a környéken kevésbé bolygatottak a temetők, mint máshol, például Európában?

Uelgi esetében pont az ellenkezője igaz. Aki, és ami csak lehet, turkált ezek között a leletek között a kipcsakoktól a baskírokon és a kozákokon át a helyben gyakran előforduló, mormotaszerű földikutyákig. Ezt a helyet egyfajta nemesfémbányaként fogták fel. Károkat okoztak a modern kincsvadászok is. Ezért is szenzáció, hogy a bolygatások ellenére is ezrével kerülnek elő az értékes leletek, és néha jól tanulmányozható sírokra bukkanunk. Külön érdekesség, hogy a feltárás is fémdetektoros kincsvadászok felfedezése nyomán indult meg. Egyébként a sok bolygatás csak az egyik történelmi tényező, ami nehezíti a munkát; a szovjetek ugyanis a II. világháborúban az Uráltól keletre pozícionálták a hadiipart. Nem kedvez az archeológiai terepmunkának, hogy annak idején több atombombát is telepítettek a környékre, és '57-ben a közelben robbant fel a Majak atomreaktor (Cseljabinszk 40).

Komolyan? Van sugárzásveszély is?

Az odaúton volt egy zóna, ahol még könnyíteni sem lehetett kiszállni az autóból, de a feltárás területe – legalábbis reméljük – kevésbé szennyezett.

A magyar delegáció régész tagjai az MTA Bölcsészettudományi Központjának Őstörténeti Témacsoportjából és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszékéről kerültek ki. Milyen szakterületeket öleltek fel?

Honfoglaláskorra szakosodott régésztől a magnetométeres eljárással háromdimenziós modelleket készítő szakemberig, állatcsont-specialistától az antropológusig és kerámiaszakértő régészig sokféle tudós volt a csapatban. Mende Balázs Gusztáv paleoantropológus az MTA Archeogenetikai Laboratóriumának is vett mintákat. Az egész út talán legfontosabb tudományos eredménye a mintegy harminc év kihagyás után újjáalakult orosz-magyar régészeti együttműködés, a közös ásatás és a tudományközi párbeszéd, melynek folytatása is várható.

Ön azonban néprajzkutató-antropológusként utazott ki. Hogyan került képbe?

Több éve járok a térségbe, a mostani tudományos konferencia pedig abszolút tudományközi volt. A változó helyszíneken zajló tanácskozás középső két napja Uelgiben zajlott (az első Sadrinszkban és környékén, az utolsó Cseljabinszkban), én pedig itt tartottam előadást az ethnosz-modellek kritikájáról és az etnicitáskutatás új útjairól. Ezekre azért volt szükség, mert az etnikai olvasatok lehetőségével kapcsolatban a régészek között éles vita van. A régészetet általában nem a tartják társadalomtudománynak, az ehhez szükséges elméleteit, modelljeit kénytelen a szociológiától vagy a szociálantropológiától kölcsönözni. Az átvételeknél azonban jobb a közös párbeszéd, hiszen mi sem tudunk „régészül”.

Vagyis ön a leletek etnikai azonosításában segíthet?

Még ez is túlzás. Az egész etnikai kérdés és ethnosz-probléma újragondolásában, régi beidegződések, a szovjet ethnosz-elméletnek és magyarországi hatásainak vizsgálatában, újraértelmezésében, és egy árnyaltabb, ha úgy tetszik társadalomtudományosabb etnikai megközelítés kidolgozásában segédkezek.

Kép: Leletek Uelgiből (fotó: Szergej Arkanov)

Hogy értsük, vegyünk konkrét példát!

Tegyük fel, hogy előbukkan egy sír, melyben egyszerre tárnak fel a Volga-Káma térség felé mutató hajfonat díszeket, klasszikus sztyeppei övcsatot, altájinak tűnő ruhadíszeket és az Ob-Irtis vidékének stílusát mutató kerámiákat, mindezt részleges lovas temetkezésként – a régészek meg csak vakarják a fejüket. Sokukat bosszantja ez a kavarodás: íme, egy kevert sír, ami nem ad biztonságos támpontot ahhoz, hogy egyértelmű csoportba soroljuk. Hozzáteszem: ilyen sírból nem kevés akad Uelgiben.

Hadd hozzak én is egy példát, sokkal blődebbet: ha ma is mellékletes sírokba temetkeznénk, a Nokiája mellé temetett magyarról az utókor kimutatná, hogy finn, hiszen a telefonon látható márkajel erre következtet. Nagyjából ez a probléma a leletek etnikai azonosításánál is, nem?

Csak óvatosan: a régészet már a XX. század elején felvetett hasonló kérdéseket. Azóta a tárgyak, régészeti kultúrák és etnikumok összefüggését és ennek elméleti problematikáját többször újraértelmezték, napjainkban pedig ismét egy „kiforrási” folyamatnak vagyunk tanúi. A helyzet az, hogy ami a korai középkort illeti, írásos források szempontjából hatalmas „vakfolt” található Eurázsia térképén: a Volga-Urál térség, a kazah sztyeppe és az attól keletre eső nyugat-altáji terület, illetve Szibéria írott források alapján alig „látható”. Ha nincs írott forrás, és így a történész alig tud hozzászólni a vitához, akkor felértékelődik a régészet szerepe. A régészeknek pedig az etnicitáskutatás lehet különösen tanulságos: az, hogy a konkrét esetek és példák milyen sokféleségben jelennek meg a gyakorlatban.

Rendben, akkor mi az ön válasza?

Újra kell gondolnunk néhány alapelemet. A tapasztalatok a néprajzi és antropológiai terepmunkákban azt mutatják, hogy az ethnosz-modell nem használható elméleti alap. Mára az etnicitást másként szemléljük, mint húsz, vagy ötven éve. Fel kell ismernünk, hogy korábban is létezett például kettős identitás, hogy az egynyelvű és egykultúrájú helyszínek keresése a nemzetállamok és nacionalizmusok korának retrospekciója, visszavetítése. Pedig már Szent István is másra tanít minket intelmeiben.

Tehát a fő probléma az, hogy mai fejjel és fogalmakkal nem érthető meg pontosan a középkor embere?

Felteszem a kérdést: biztos, hogy célravezető az, amikor – akár a magyaroknak, akár a germán népeknek, a románoknak vagy más népeknek – jól körülhatárolható, homogén területeket, őshazákat keresünk? Miért abszolutizálunk egy vélt kulturális szálat, „vérvonalat”, nyelvi kapcsolatot a „visszanyomozás” során? Biztos, hogy célravezető, amikor homogén, egymástól elhatárolt körökbe rajzoljuk a különböző népeket a sztyeppezónában, és ezeket vándoroltatjuk? És egyáltalán: miért nem számolunk a honfoglalás után – akár a Kárpát-medencében – „rokonná váló” népekkel? Túl messzire vezetne annak bemutatása, mennyire saját prekoncepcióink rabjai voltunk, amikor a rokonságot kerestük. Márpedig a tudós szerepe az is: ne csak hangzatos, kész válaszokat adjon, hanem tanítson meg jobban kérdezni.

 

Kép: Magyar és orosz régészek közös ásatása Uelgiben. A magyar fél vezetője Türk Attila régész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusa (fotó: Csáji László Koppány)

Úgy érti, hogy nincs is egy pontosan azonosítható területű őshaza?

Talán. Mondok egy példát. A XIX. században egy oroszországi német tudós, Pjotr Köppen (Reguly Antal kortársa) a cár megbízatásából készített etnikai felméréseket a Volga és az Urál térségéről (is). Az itt keletkezett elég részletes térkép sem tartalmaz homogén köröket, etnikai zónákat, amire azt tudnánk mondani, hogy ez kérem „a” baskír terület, ez „a” mordvin terület, ez a tisztán mari terület stb. A konkrét pillanatban, az 1830-40-es években ezek sokszorosan egymásba fonódtak! Hozzáteszem: Köppen idejében még nem volt szó szovjetrendszerről, népek átpakolásáról; ez az orosz cári időszak közép-ázsiai benyomulása előtt készült etnikai pillanatfelvétel. A kérdésem tehát a következő: miből gondoljuk, hogy ha ekkor nem is, de korábban bezzeg egységes etnikai zónákat kell keresnünk a sztyeppe, az erdős sztyeppe, de akár az erdőzónában? Mire alapozhatjuk azt a „szakaszos vándorlásmodellt”, ami már jó ideje ott van a tankönyveinkben? Mennyire határolható körül egyetlen, önmagába visszatérő vonallal a térképen az, hogy „Magna Hungaria”? Miért tételezünk fel „országszerű” őshazát? Folytathatjuk: hol van a választóvonal etnogenezis és népességtörténet között? Nem zajlanak hasonló, heterogén folyamatok köztünk és a „késznek tekintett népekben” ma is?

 

Csáji László Koppány

Tanulmányait az ELTE-n (jogtudomány, társadalomfilozófia, szociológia, történeti demográfia), a BJKMF-en (katonai logisztika), a Bristol University-n (nemzetközi jog) és a Pécsi Tudományegyetemen (néprajz, kulturális antropológia) folytatta. Az utóbbi tizenkét évben többek között etnológiai kutatásokat végzett az indiai rabarik és rádzsputok, a japán itakók, a nepáli khámok, az afganisztán-pakisztán határán élő hunzai burusók és az uráli tatárok és baskírok között.

Meghívott előadó volt többek között a Kyoto-i Sangyo Császári Egyetemen (2007), a kaliforniai UCLA-n (2008). Utazásait, kutatásait számos cikkben és könyvben (Dzsánkrí 1999, Tündérek kihalófélben I-III. 2004, Ég az út mögöttem 2006, A sztyeppei civilizáció és a magyarság 2007/2010), illetve tizennyolc dokumentumfilmben dolgozta fel, amelyeket a Duna Televízió sugárzott (pl. Hunza mítoszok, Lovasnomádok utódai 1.-10., Kasztrendszer az atomkorban). 

„Vas Tamás operatőrrel a mostani utat is dokumentáltuk. Több mint 12 órányi filmes nyersanyagot vettünk fel, melyből 5-6 perces blokkok már heteken belül, később pedig két 26 vagy egy 52 perces dokumentumfilm is látható lesz, a Közmédia megbízásából” – mondja a Heti Válasz Online-nak Csáji László Koppány.

 

Forrás: Heti Válasz, http://valasz.hu/vilag/magyar-temeto-azsiaban-68256?fbclid=IwAR0WGjZ9Tc6dsrSC18oWy569_6zMVE3dOWsqWVpdpKST8d80qfA_uyTyIJY

Video: Magyar halomsírok az Uralon túli, keleti sztyeppén, https://www.youtube.com/watch?v=cbkCp98YLPY&fbclid=IwAR3qKmYAl5LZFcC0ZRvMKBirdvB5OfdflggwRcTPj1By17gtK5csDIfLkCw

A magyar népnév eredetének egyik változatával korábban többször foglalkoztam. E szerint a magyar népnév vagy a médek önelnevezéséből,[1] vagy a 6. században élt hun király, Muagerisz nevéből ered.[2] [3]

A Kézai Simon által lejegyzett magyar eredetmonda pontosan rögzíti az eredet helyét: a Meotisz ingoványait, ahova a két ősapa, Hunor és Magor, mindketten Ménrót fiai Perzsia vidékéről jöttek.[4] Vizsgáljuk meg, van-e történeti alapja az eredetmondában szereplő népmozgásnak.

Az ókori Méd Birodalom (Hebrew: ידמ, Mâday; Greek: Μηδος, Me'dos) az i. e. 8. század végén jött létre, amikor a Méd Tartomány lerázta az Asszír igát. A méd felkelést kezdetben a szkíták is támogatták.[5] Később Asszíria a szkítákkal szövetkezett, hogy elhárítsa a méd veszélyt, így Madüész, szkíta király megtámadta Médiát.[6] Ezután Egyiptomot akarta elfoglalni, de I. Pszammetik fáraó ajándékokkal halmozta el őt, így megmenekült a Nílus országa.[7]

 

Kép: Madüesz szkíta király i. e. 653-ban megtámadta Médiát és Egyiptomot.

A szkíta uralkodó 28 évig (i. e. 653- i. e. 625) magas adókkal sarcolta a médeket mindaddig, míg Uvakhsatra népével együtt sikeresen fellázadt ellenük.[8] Hérodotosz művéből az derül ki, hogy ezután a méd uralkodó Madüészt meghívta egy fogadásra, ahol megölette a szkíta királyt.[9]

 

Kép: Méd Birodalom i. e. 600 körül. In English: Median Empire about 600 B. C., Date: 1923, Source: From The Historical Atlas, from the map collection of the Perry Castaneda Library (PCL) of the University os Texas at Austin, Author: William Robert Shepherd (1871-1934). (Public domain.) Kiemelések: Media, Aria, a médek két elnevezése, Araxes folyó, a szkíták ősi szállásterülete.

I. e. 612-ben a Babiloniakkal szövetséges médek elfoglalták Ninivét, Asszíria fővárosát. Ezt követően – a Bibliában is szereplő - Hárán határváros miatt háború tört ki Média és korábbi szövetséges Babilon között. Babilont a méd-perzsa csapatok 539-ben foglalták el, de már korábban, i. e. 550-ben az Akhaimenida nemzetséghez tartozó perzsa uralkodóház került hatalomra. Kürosz Kr. e. 550-ben fellázadt Asztüagész méd király hatalma ellen, és egy ütközetben legyőzte; ezzel ölébe hullott a Méd Birodalom. A történeti tényekhez hozzátartozik, hogy saját nagyapját győzte le, miután anyja - Mandáné - Asztüagész lánya volt, míg apja Kambüszész - Xenophonnál a perszeuszok királya. Kürosz halála után a trónutódlási harcokból oldalági rokona, Dárius (i. e. 522 – i. e. 487) került ki győztesen. Uralkodásának kezdetén több lázadást is le kellett vernie, így i. e. 520-ban a médek is fellázadtak ellene. A lázadás leverése után[10] a méd nemesség északi, míg a papság keleti irányban elhagyta a birodalmat.

A SZKÍTÁK ÉS SZARMATÁK EREDETE

A szkíták és szarmaták eredetéről Diodorosz Szikeliotesz (Kr. e. 90 körül – Kr. e. 27 körül) ókori görög történetíró a következőket írja:[11]

„…Kezdetben az Arares (Arax) folyó mentén laktak, ekkor számuk még csekély volt: akkor egy lenézett, hírnév nélküli nép voltak. Régi királyaik közül az egyik uralma alatt, aki egy harcos fejedelem és kiváló hadvezér volt, a szkíták meghódították a hegyvidéket egészen a Kaukázusig, a síkságot az óceánig és a Maiótis tóig (Azovi tengerig), és a további területet egészen a Tanaiszig (Don). … Nem sokkal később …  kiterjesztették országukat egészen Egyiptomig és a Nílusig. … A szkíták királyai egy kolóniát hoztak létére, melynek népét „MÉDIÁBÓL” szállították el a Tanaiszhoz (Don), mely nép a Szauromata (A Szauromaták másik neve: Szarmata – B. I.) nevet kapta. Sok évvel később ez a nép megerősödött, vélgigpusztította Szkítia nagy részét, mindenkit elpusztítottak akit legyőztek és a földet sivataggá változtatták..." [DIODORUS 1967: 28-29. Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész: Bibliothéké cím művének II. könyve 43. fejezetéből, angol kiadás: Diodorus of Sicily in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, 1967 (The Loeb Classical Library). 28-29. o.]

Kép: A Meotisz vidéke.

A médek Don folyóhoz telepítésére akkor kerülhetett sor, amikor a szkíták uralkodtak Média felett, tehát i. e. 653-i. e. 625 között. A szarmaták sok évvel későbbi megerősödése a méd-perzsa hatalomváltás utáni időpontra, a perzsa Dáriusz uralkodásának idejére (i. e. 522-i.e. 487) datálható, amikor uralkodása kezdetén Dárius leverte a médek lázadását és a méd nemesség elmenekült, csatlakozott a Don mellé telepített szarmatákhoz.

 

Kép: A magukat a médek utódainak tartó kurdok zászlaja. A Napnak 21 sugara van, azaz a szimbólikus hetes szám háromszorosa.

SZKÍTA-MÉD KRONOLÓGIA

Kr.e. 700 Szkíta törzsszövetség létrejötte.
Kr.e. 680 körül Szkíták feltűnése Elő-Ázsiában, központjuk a mai Azerbajdzsán területe, az Araksz folyó mentén, Mingečaur környékén, Iránban az Urmia-tó déli részén (Atropaténé területe).
Kr.e. 674 körül A szkíták egyrésze méd és manneus szövetségeseikkel harcolnak Asszíria ellen. Uralkodójuk az asszír források szerint Partatua (görögül Prótothyés) Az asszír uralkodó a szkíták megnyerésére törekszik (Urartu ellen), így Partatua megkapja az asszír Assarhadon leányának (egy hercegnő) kezét.
Kr.e. 653-625 Az egységes méd birodalmat létrehozó uralkodó, Khsathrita-Phraortés (Uvakhsatra) Ninive ellen fordul, de az asszírok pártját fogó Madyés (a szkíta Partatua fia) szkíta uralkodó kimmer szövetségeseikkel hátba támadják a médek seregét, és megölik Khsathritát. Közösen feldúlják Kis-Ázsiát, Észak-Szíriát, Föníciát, Damaszkuszt, Palesztinát. Egyiptomban Psammetich fáraó (Kr.e. 663-609) csak pénzzel és ajándékokkal tudja visszafordítani őket. Média és Mannaj országában Hérodotosz szerint 28 évig uralkodnak.
Kr.e. 625 A médek Kyaxarés (Khsathrita fia) vezetésével újjászervezik a hadsereget, hogy lerázzák a szkíta uralmat. Döntő győzelmet aratnak Madyés szkítái felett, bekebelezik az Urmia-tó vidékét, a szkíták pedig elhagyják Mannaj területét.
Kr.e. 615 A méd Kyaxarés Ninive ellen indul (ahogyan apja is), de az asszírok újra segítséget kapnak a szkítáktól.
Kr.e. 612 A méd Kyaxarés és új szövetségese, a babilóni Nabu-Kudurri-Usur elfoglalja Ninivét, és Asszíria végleg elveszíti nagyhatalmát. A szkíták egyik fele ezután visszatér Dél-Oroszországba, másik fele méd uralom alá kerül.
Kr.e. 610 A Méd Birodalom a szkíták segítségével végleg elfoglalja az urartui területeket.
Kr.e. 600 körül Ez az időszak a kimmer-szkíta törzsszövetség küzdelme Dél-Oroszországban. Ekkor bomlik fel a kimmer törzsszövetség, egyesek elmenekülnek, mások csatlakoznak a szkítákhoz. Ezzel egy időben keleti elemek jelennek meg a Kárpát-medencében, amely a Fekete-tengertől északra eső területekről kiinduló bevándorlást feltételez. (Szkíta szarvas a Kárpát-medencében: Mezőkeresztes-Zöldhalompuszta, Borsod megye – halomsír (Magyar Nemzeti Múzeum) 1923. évi ásatás - Márton Lajos, Fettich Nándor
Kr. e. 550 előtt Háború a korábbi szövetséges, Babilon ellen Hárán határváros miatt.
Kr. e. 550 az Akhaimenida nemzetséghez tartozó perzsa uralkodóház került hatalomra.

Média királyai: Daiakku/Deiokes 728-675, Khsathrita-Phaortes 675-653, Kyaxares 653-585, Astyages 585-550.

Jegyzetek: 

[1] Kiss Bálint, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja a magyar népnév eredetét Médiára[1] vezeti vissza. „Ha Médiának két régi nevét mely is ez: Madaj és Ar összetesszük, és a középső ’a’ betűt alig hallható schémává tesszük, a napkeleti nyelvek szokása szerint, éppen a mi nemzeti nevünk lesz belőle, mely is ez: Madjar-Magyar, mert a ’dj’-t ’gy’-nek szoktuk mondani, mint ezekben a szókban is: mondja – mongya; térdje – térgye, rendje – rengye...” [Kiss Bálint: Magyar régiségek I-III., Pest 1839. I. köt. 10.]

[2] Muagerisz király, https://julianusbaratai.blog.hu/2018/03/19/muagerisz_kiraly, hozzáférés: 2020-05-20

[3] Az ázsiai Media neve a médok odatelepedése előtt Aria volt (Herod. VII, 62. Paus. II, 3.). De csak a görög és latin íróknál Media a neve; maguk a médek Magya –nak nevezték, mely szó „föld” -et jelent az ő nyelvükön. Ezért mondták a görögírók Madya népét gigászoknak is, ami azt jelenti, hogy a „föld-szülöttek”. A méd szó mása is magya volt az ő nyelvükön. Ellenben „magyar" azt jelenti médul, hogy „médiai” Madyahoz tartozó; az -r vagy, -ra ugyanis suffixum ethnicum volt a méd nyelvben. Ennek többeséül Madyap szolgált; ellenben médok a. m. Magyape. (J. Oppert, Le peuple et la langue des Médes. Paris, 1879. 56—59. 202. 204 sk. 207. 210. 213. 278. Hom. Od. VII, 59. 206 v. ö. X, 120).

[4] Kézai Simon a következőket írja: „Mellőzve már most a mellékes dolgokat, melyek csak a tárgy színezésére valók, térjünk vissza Ménróthoz. Ez az Óriás a nyelvzavar kezdete után Havilah (Eviláth) földjére költözött, amelyet ekkor Perszisz (Perzsia) vidékének nevezeztek, és ott két fiút nemzett a feleségével, Eneth-tel, nnevezetesen Hunort és Magort, akiktől a hunok vagyis a hungarusok (magyarok) eredtek. […] Mivel Hunor és Magor elsőszülöttei voltak Ménrótnak, apjuktól különváltan éltek sátraikban. Történt pedig, hogy egy nap vadászni igyekeztek Meotisz ingoványaiba, amikor is a pusztaságban egy gímszarvas jelent meg előttük; ők üldözőbe vették, az meg menekült előlük. Ott azután végérvényesen eltűnt a szemük elől, s noha sokáig keresték, képtelenek voltak bármiképp is rátalálni. Végül, miután bebarangolták az említett ingoványokat, úgy találták, hogy azok alkalmasak barmok táplálására. Ezt követően visszatértek apjukhoz, s beleegyezését elnyerve, minden ingóságukkal együtt a Meótisz ingoványai közé költöztek, hogy ott telepedjenek le. Meotisz vidéke pedig Perzsiával határos. Egyetlen kis gázlótól eltekeintve, körben mindenfelő tenger zárja körül; folyói egyáltalán nincsenek, de bőviben van fűnek, fának, szárnyasoknak, halaknak és vadaknak. Nehéz oda a ki- és bejárás. Mármost a Meótisz ingoványai közé költözve, öt éven át egyfolytában ott maradtak. A hatodik évben azután, amikor kimozdultak onnan, a pusztaságban véletelenül Belár fiainak feleségeire és gyermekeire akadtak, akik férjük nélkül maradtak sátraikban. Ezeket minden ingóságukkal együtt, gyors vágtában a Meótisz ingoványai közé hurcolták. Mármost véletlenül a gyerekek között fogták el az alánok fejedelmének, Dulának két lányát is; egyiküket Hunor, másikukat Magor vette feleségül. Az összes hun ezektől a nőktől veszi eredetét. S az történt, hogy hosszabb ideig maradtak ezek között az ingoványok között, kezdtek hatalmas néppé nőni, és az a föld sem befogadni, sem táplálni nem bírta őket.” [Kézai Simon Gesta Hungarorum 1282-1285 között.]

[5] Világtörténet, 583. old.

[6] Világtörténet, 583. old.

[7] Hérodotosz 1.105.1 (angol nyelven). www.perseus.tufts.edu. (Hozzáférés: 2012. január 24.)

[8] Hérodotosz 1.103.1 (angol nyelven). www.perseus.tufts.edu. (Hozzáférés: 2012. január 24.)

[9] Hérodotosz 1.103.1 (angol nyelven). www.perseus.tufts.edu. (Hozzáférés: 2012. január 24.)

[10] Marcali Henrik a következőket írja az i. e. 520. évi méd lázadásról: "A fenyegető veszedelem arra birta Dareiost, hogy maga lépjen közbe; Artavardiját az ál Smerdis ellen küldötte, maga pedig távozva Babylonból, a Kerend szoroson át Médiába tört, egyesülve Vidarnával, 520 juniusában az ellenséget tönkreverte Kundurus falva mellett. Phraortes észak felé futott alkalmasint azért, hogy a hegyek közé vegye magát s ott folytassa a harczot; azonban Ragá mellett elfogták és Ekbatanába vitték. Kegyetlen büntetés várt rá: levágták orrát, fülét, nyelvét, kitolták a szemét, odalánczolták a palota kapujához, és mikor a nép már eleget gyönyörködött e látványban, karóba húzták; főbb emberei szintén karón vagy hóhér bárdja alatt végezték életöket. .." [Marcali Henrik: Nagy Képes Világtörténet, Budapest, 1898-1905] A lázadás leverése után a méd nemesség és papság elhagyta a birodalmat. [Lipcsei Ildikó: Az ókori Irán birodalomszervező dinasztiái - médek és perzsák www.matarka.hu/koz/ISSN_0866-6032/tomus_27_1_2009/ISSN_0866-6032_tomus_27_1_2009_217-236.pdf, hozzáférés: 2009. április 25.]

[11] „Előadásunkban most érkeztünk el egy szomszédos [ti. Indiához szomszédos – B. I.] néphez, ezek a szkíták. Eredetileg csak egy kis földterületet birtokoltak. Testi erejüknek és vitézségüknek köszönhetően sikerült nekik fokozatosan gyarapodni, nem csak, ami a terület kiterjesztését illeti, hanem sikerült nekik saját népüket is a hatalom és a tekintély egy magasabb fokára emelni. Kezdetben az Arares (Arax) folyó mentén laktak, ekkor számuk még csekély volt: akkor egy lenézett, hírnév nélküli nép voltak. Régi királyaik közül az egyik uralma alatt, aki egy harcos fejedelem és kiváló hadvezér volt, a szkíták meghódították a hegyvidéket egészen a Kaukázusig, a síkságot az óceánig és a Maiótis tóig (Azovi tengerig), és a további területet egészen a Tanaiszig (Don). „Később (a lakosok között keringő mese szerint) volt egy a földből született hajadon, akinek a felső teste asszonyforma volt, azon alul viszont kígyó formájú volt. Zeusnak tőle született fia a Skythés névre hallgatott. Ez nagy tekintélyre tett szert, mint még soha senki előtte, és az egész nép róla nevezte el magát szkítának. Ennek a királynak a leszármazottai között volt két pompás tulajdonságokkal rendelkező testvér: Palus és Napés, akik nagyszerű dolgokat vittek véghez. A birodalmat egymás között felosztották, a nép egyik részét paluszoknak, a másikat napészeknek hívták. Nem sokkal később ezeknek az uralkodóknak a leszármazottai, akik bátor harcosok és ügyes hadvezérek voltak, és meghódítottak egy jelentékeny földsávot a Donon túl, egészen Thráciáig, majd hadjáratot vezettek a Don innenső oldalán, és kiterjesztették országukat egészen Egyiptomig és a Nílusig. Út közben sok jelentős népet meghódoltattak, úgy hogy a szkták birodalmát az egyik oldalon egészen a keleti óceánig, a mások oldalon a Kaspi-tengerig és a Maiótis-tóig kiterjesztették.” A nép ereje ugyanazon mértékben növekedett, és kiváló királyaik voltak. „Ezektől kapták a nevüket a szakák, a masszagéták, az arimaszposzok, és még más népek. A szkíták királyai egy kolóniát hoztak létére, melynek népét „MÉDIÁBÓL” szállították el a Tanaiszhoz (Don), mely nép a Szauromata (A Szauromaták másik neve: Szarmata – B. I.) nevet kapta. Sok évvel később ez a nép megerősödött, vélgigpusztította Szkítia nagy részét, mindenkit elpusztítottak akit legyőztek és a földet sivataggá változtatták." [DIODORUS 1967: 28-29. Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész: Bibliothéké cím művének II. könyve 43. fejezetéből, angol kiadás: Diodorus of Sicily in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, 1967 (The Loeb Classical Library). 28-29. o.]

KAPCSOLÓDÓ CCIKKEK

(Pre)szkíták a Szentföldön

https://julianusbaratai.blog.hu/2016/08/15/_pre_szkitak_a_szentfoldon

Az őstörténet harckocsija és a magyar etnogenezis.

https://julianusbaratai.blog.hu/2017/08/07/az_ostortenet_harckocsija_es_a_magyar_etnogenezis

Médek-magyarok

https://julianusbaratai.blog.hu/2016/06/02/medek_magyarok

Kurdok és magyarok

https://julianusbaratai.blog.hu/2017/09/24/kurdok_es_magyarok

Szkíta-hun-avar-magyar folyamatosság korabeli forrás alapján térképekkel

https://julianusbaratai.blog.hu/2017/04/14/szkita-hun-avar-magyar_folyamatossag_korabeli_forrasok_alapjan_terkepekkel

A magyar név eredete

https://julianusbaratai.blog.hu/2016/05/29/a_magyar_nev_eredete

Attila a hunok és médek királya

https://julianusbaratai.blog.hu/2016/06/24/attila_a_hunok_es_medek_kiralya

Az eurázsiai sztyeppeövezet népei és az ősmagyarok

https://julianusbaratai.blog.hu/2019/12/24/az_eurazsiai_sztyeppeovezet_nepei_es_az_osmagyarok

"Megjelent a Kelet Kapuja 2019 április-júliusi számában. A teljes cikk ott olvasható. Itt az összegzést közöljük figyelemfelhívásként.

Kép: Keleti magyarok a Mongol-Altajban. Fotó: Benkő Mihály

ÖSSZEGZÉS
Időnként úgy tűnik, hogy azokban az országokban, ahonnan valamikor ide, a Kárpát-medencébe érkeztünk, vagyis tőlünk Keletre, talán még nagyobb az érdeklődés Julianus magyarjainak a mongolkor utáni sorsa iránt, mint nálunk, idehaza. Új tanulmányok készülnek erről a témáról, és új adatok is kerülnek a felszínre.
Ilyen új adatot tartalmaz például a Roman Hautala által hivatkozott pápai okirat, amelyből kiderül, hogy 1330 tavaszán Manascole Tamás újonnan kinevezett szamarkandi püspök Tana kikötőjéből kezdte meg szárazföldi útját Szamarkand felé, Madzsar városán és a Derbenti Kapun keresztül. Azért tette meg a püspök ezt a hatalmas kitérőt új állomáshelye felé vezető útján, hogy a Kaukázus északi előterében bemutathassa a XXII. János pápa által küldött ferences prédikátorokat Jeretamir keresztény magyar fejedelemnek.

Kép: XXII. János pápa levele Jeretamir keresztény magyar fejedelemnek. (Első közlés: O Raynaldus:Annales Ecclesiastici XV.ad.a.1329.nr.96. V.ö. Gombocz Z.: A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány II./Nyelvtud. Közl. XLVI. évf. 1-33/ Bp.,1923) Azonosító: DKA-033408 URL: https://dka.oszk.hu/033400/033408 Dátum: 2012-05-08.

Vásáry István történetileg és nyelvészetileg is bizonyította, hogy a „mozsar” szó jelenléte az oroszországi toponymekben, helységnevekben a keleti magyarokra utal.

Minden jel arra vall, hogy a Kaukázus északi előterében az Arany Horda idején és az utána következő időszakban valóban éltek keleti magyarok. Németh Gyula írja „Feltűnő, hogy a Kuma mellett csoportosan találjuk a magyar neveket. Itt van Kunmadžar, a Možar tó és Možarsk helység. A névnek e csoportos jelentkezése nem lehet véletlen”. A Kuma folyó partján állt Madzsar város is. Madzsar az Arany Horda déli részének egyik legjelentősebb központja volt egészen addig, amíg Timur Lenk el nem pusztította 1395-ben. A városban kereszteződtek az Kaukázus északi előterének nagy kereskedelmi útjai, így átment rajta a Derbent Kapu felé vezető út is. Útjában Szamarkand felé Mancasole Tamás püspöknek érintenie kellett Madzsar városát, és körülötte a Kuma folyó vidékét, azt a vidéket, ahol máig is maradtak fenn nyomai a keleti magyaroknak.

Ha ez a megállapítás igaz a Volga-Urál-vidékre és a Don felső folyására nézve, akkor nem lehet kevésbé igaz a Kaukázus északi előterére nézve sem. A Sztavropoli Hátságon és a Nogaj Alföldön, a Terek és a Kuma-folyók mentén élő nogajoknak ma is van mozsar-magyar nemzetségük. Orosz néprajzkutatók 1896-ban adatolták és lerajzolták a tamgájukat is. A Nogaj Horda negyvenegy törzséből huszonkilencnek maradt fenn a tamgája, ezek egyike a magyar törzs.
Szintén nagyon fontos az A. K. Kushkumbajev által feltárt, nálunk eddig ismeretlen arab krónikás adat Timur Lenk és Toktamis egymás ellen vívott háborújáról. Ebből kiderül, hogy az egykor a Volga-Urál-vidéken élő, a tatároknak behódolt magyarok zöme Timurnak, vagy más néven Tamerlánnak az Arany Horda kánja, Toktamis ellen a XIV. század végén lefolytatott pusztító hadjárata idején költözhetett át eredeti otthonából, a Don partvidékére. A XV-XVI. századok során, a Don forrásvidékén élő magyarok a Kaszimovi Kánság alattvalói lettek, a Don középső és alsó folyásánál élők pedig a Nogaj Horda törzseihez csatlakozhattak.
A kaszimovi kánság már a XVII. század elejére Oroszország része lett. Tőle Délre Nogaj Horda még fennállt a XVII. század közepéig, a Volga-vidéket is elérő kalmük támadásig és hódításig.. Ez után keleti része a kazakokhoz csatlakozott, a nyugati része a Krími Kánsággal egyesült és oszmán vazallus lett, középső része pedig az orosz uralom alá került. A szétszóródott keleti magyarok egyes etnikai csoportjai azonban török és kaukázusi törzsekhez csatlakozva, azok nyelvét átvéve, de saját nevüket is megtartva fennmaradtak, méghozzá nemcsak kazak, üzbég és baskír területeken, hanem a Kaukázus északi előterében, Délkelet-Európában is. Tardy Lajos leírása szerint 1637-ben a kozákok elfoglalták a Don torkolatában fekvő Azov városát.1641-ben oszmán törökök, cserkeszek, krími tatárok mellett húszezer mazsar vitéz is harcolt a török szultánnak abban a seregében, amely sikertelenül kísérelte meg visszavenni a várost. Ugyancsak Tardy közli, hogy az első világháborúban tíz mozsar (Mosharen) hadifoglyot regisztráltak az orosz hadsereg muzulmán katonái között. az Ausztria-Magyarország területén felállított hadifogolytáborokban. Ezek valószínűleg nogaj-magyarok voltak.
A Nogaj Horda felbomlása után kerültek keleti magyarok az oszmán török hűbéres államába, a Krími Kánságba is. Turkolly Sámuel a XVIII. század elején még hét olyan falut talált a Krímben, amelyeknek magyarul beszélő lakossága volt.

Kép: Turkoly Sámuel 1725. ápr. 2-i levele Aztrahányban, részlet. Jelzet: MNL HML XIII.1. XII.

Ma már a „magyar” etnikai nevet viselő törzsek, nemzetségek elvesztették eredeti nyelvüket, török nyelveken beszélnek. A fiatalok egyre kevésbé ismerik a hagyományokat. Legendáik is eltűnőben vannak. Ezt tapasztaltuk a közös kazak-magyar expedíciók során. Régebben, ahogy mondták nekünk, az öregek minden este történeteket meséltek a múltról. Azonban amikor mi jártunk az argün-magyaroknál és a kipcsak-magyaroknál a XXI. század első évtizedében, ha legendák iránt érdeklődtünk, a legtöbbször a következő választ kaptuk: „Hamarább kellett volna jönniük!”
Mégis, sikerült szájhagyományban fennmaradt régi mondákat gyűjtenünk. De csak remélni tudom, hogy nem az volt az utolsó pillanat.
A keleti magyarok utódai ma is sokfelé élnek, élhetnek tőlünk Keletre, a Don-Volga-Urál-vidéken, a Kaukázus lábainál és Közép-Ázsiában. Azonban a világ gyorsan változik. Az emberek azokról a vidékekről, amelyekre Tóth Tibor egykori szándéka szerint terepkutatás céljából néprajzi-történeti, genetikai, antropológiai expedíciók indulhatnának vagy indulhattak volna, a városokba költöznek. Etnikai tudatuk egyre inkább halványul. Ha fel akarjuk keresni mindazokat, akik még ma is magyarnak tekintik magukat, akkor sietnünk kell.
Úgy gondolom, hogy Tóth Tibor, magam és Bíró András kutatásai, publikációi, összegyűjtött adatai és tárgyai felbecsülhetetlen értéket képviselnek, de csak a kazakisztáni, nyugat-szibériai, üzbegisztáni, és nyugat-mongóliai magyarokat érintik. Ezek megtalálása is csak szerencsének, személyes helyi kapcsolatoknak köszönhető.

Feltétlenül szükségesnek tartom a kutatások folytatását, azok eredményeinek közkinccsé tételét. Ma is változatlanul érvényesek a 2004-ben elhunyt Harmatta János professzor, akadémikusnak a mongol-altaji kereit-kazakok között élő mazsarok felfedezéséról az MTV2 „Tud-óra” című adásában elmondott szavai:
„Ezt a kutatási munkát feltétlenül tovább kell folytatni, mert az adott esetben a nyelvészeti, történeti, etnográfiai összefüggés a honfoglalás előtti magyarsággal igazolható. Egy ilyen kutatást államilag támogatott őstörténet kutató társaságnak, intézetnek kellene végeznie, vagy legalábbis állami támogatást igényelne. E nélkül az elért siker nem lehet más, mint nagy szerencse, kitartás és hősies erőfeszítés eredménye”

Sok más kutatót követve 1957 nyarán magam is Kelet felé indultam Julianus barát nyomdokain. Baskíria fővárosába, Ufába érkezve nagy meglepetésemre honfitársammal, Tóth Tibor antropológussal akadtam össze a szálloda halljában. Ő akkor már egy éve folytatta embertani vizsgálatait a baskíriai lakosság körében. Szorgalmasan méregette százával, ezrével a felnőtt férfiakat és nőket, antropológiai rokonságot keresve a baskírok és a honfoglaló magyarok között. Elkísértem vidékre, a falvakba, és nagy tisztelettel figyeltem kitartó és pontos munkáját. Feladata nem volt egyszerű. Nem mindenki mutatkozott hajlandónak arra, hogy alávesse magát az embertani méréseknek. Egy évvel később ásatásokat végezhettem Baskíriában. Tóth Tibor pedig még hosszú éveken át folytatta a különböző nemzetségek tagjainak embertani felmérését Baskíriában és a Szovjetunió más területein. Egyikünk sem gondolt arra, hogy néhány évvel később olyan felfedezést tesz, amely megértőbb tudományos fogadtatás esetén idehaza akár korszakalkotó is lehetett volna. Egy madijar, azaz magyar törzs tagjai között végezhetett embertani méréseket Kazakisztánban, a hatalmas közép-ázsiai ország torgaj-kosztanaji területén.

A honfoglaló magyarság a népvándorlás egyik utolsó hullámával, sztyeppei lovas nomád népként érkezett meg a Kárpát-medencébe a IX. század utolsó éveiben. Elsősorban régészeti, de más forrásokból is ismert kultúrája törökös jellegű volt, jelentékeny iráni elemekkel tarkítva. Így egyáltalán nem különös, hogy az ősi hagyományok alapján a Keleten maradt testvéreink kutatására induló honfitársaink Ázsia pusztái felé indultak el már a XIX. század elejétől kezdve. A kutatandó terület, valamint annak egykori és mai népei áttekintése még napjainkban is szinte emberfeletti feladat. Hatalmas földrajzi távolságok, nyelvi nehézségek, politikai akadályok, háborúk, járványok tették lehetetlenné még a közelmúltban is a magyar Kelet-kutatók céljainak elérését.

A Keletet járó magyar tudósok, a legnagyobbak is, képletesen szólva magánvállalkozásban járták nehéz útjukat. Csak kevesen érezhették közülük maguk mögött akadémiai vagy más körök erkölcsi és anyagi támogatását. Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin, gróf Almásy György, Pricz Gyula, Diószegi Vilmos, Mándoky Kongur István – hogy csak néhányat ragadjunk ki a legnagyobbak közül – nem mindig adhatták át egymásnak tapasztalataikat. Többen közülük be sem fejezhették megálmodott munkájukat, mert közbeszólt a hatalom vagy korai haláluk. A magyar tudósokban azonban sohasem aludt ki a rokon népek, kultúrák és emlékeik kutatásának lángja.

Kőrösi Csoma Sándor eredetileg Dél-Oroszország irányában indult volna el Keletre. Azonban az elébe tornyosuló akadályok miatt – háborúk, járványok – dél, majd délkelet felé vette az útirányt. Végül Indiába érkezett, nem sokkal közelebb kerülve eredeti úti céljához, Turkesztánhoz, mint Székelyföldön. Az akkoriban még szinte feltáratlan, ismeretlen óriási Tibeti-fennsík állotta útját. Vámbéry Ármin a magyar Kelet-kutatás egyik megalapítója 1863-ban Türkmenisztánon és Üzbegisztánon át Kasgárba, vagyis szintén Kínai-Turkesztánba kívánt eljutni, a háborúk miatt azonban a Bokharai Emirátusból inkább visszatért Európába Afganisztánon és Perzsián át. Újfalvy Károly antropológus a XIX. század utolsó harmadában Baskíriában, az orenburgi kazakok között és Üzbegisztánban végzett fontos antropológiai méréseket, szintén a keleti magyarok nyomában járva.

A sikeresen megszervezett magánexpedíciók, mint például a Zichy Jenő gróf által szervezett és finanszírozott kaukázusi-közép-ázsiai expedíciók munkáját sem kísérte itthonról segítőkészség, inkább gáncsoskodás. Ezért a végeredmény némileg torzó maradt. Stein Aurél, világszerte egyik legismertebb orientalistánk brit szolgálatban Baktriába, Kínai-Turkesztánba és Perzsiába vezetett expedíciókat. A Tien-san északi és a Pamír hegység nyugati oldalára csak érintőlegesen jutott át. Almásy György kazak földön csak a Balkas tóig jutott el, később délen, a Tien-san kirgizisztáni területén végzett földrajzi és biológiai kutatásokat. A második világháború után, 1957-58-ban Diószegi Vilmos néprajzkutató jelentős tanulmányutakat tett Dél-Szibéria, majd később Mongólia török nyelvet beszélő népei között.

Nevezett kutatók közül senki sem jutott el Kazakisztán északi pusztáira. Nem jártak különbül a kazak föld népei között járt kutatóink sem. Mándoky Kongur István, aki elsősorban a magyarországi kunokkal rokon kipcsakok között kutatott, vagy Torma József néprajzos nem járt a torgaji argün-madijarok között, pedig hallottak róluk. Mándoky Kongur István nem kapott erre engedélyt az 1970-80-as években. A nemrég elhunyt Torma Józsefet, Magyarország első nagykövetét a függetlenné vált Kazakisztánban adminisztratív akadályok nem tarthatták volna már vissza attól, hogy Tóth Tibor nyomán a torgaji argün-magyarokhoz induljon.

Azonban megromlott egészségi állapota miatt nem vállalkozhatott a több, mint kétezer kilométeres útra Almatiból a torgaji nehéz terepre.

Mi volt a konkrét oka annak, hogy keleti testvéreinket kereső, ősi múltunkat kutató tudósaink elkerülték az Európát Nyugat-Szibériával összekötő hatalmas kazak síkságot?

A Kazak Köztársaság kétmillió-hétszáztizenhétezer négyzetkilométernyi, javarészt sivár pusztából álló területe nyugat-keleti irányban az Urál keleti oldalától, a Kaszpi-tengertől az Irtis folyóig terjed, észak-déli irányban pedig a Tien-san hegyvonulatától a szibériai tajgazónáig. Tizenötmillió lakosának több mint a fele kazak, de élnek kazakok nemzetiségként, mintegy másfél millióan, Kínai-Turkesztánban, a Mongol-Altajban és Délnyugat-, Nyugat-Szibériában is. Vannak magyar kutatók, akik a kazak sztyeppékre, az Isim és a Tobol folyó pusztáira képzelik a magyar őstörténet kezdetét. Kétségtelen, hogy a hatalmas kazak pusztákon végigvonult a népvándorlás valamennyi hulláma s Dzsingisz kán és Batu kán hadserege. A kazak nép három hordája, a „Kis Zsüsz, a Középső Zsüsz és a Nagy Zsüsz” a XV. Századtól kezdve alakult ki ugyanazon a területen. Szövevényes háborúk folytak arrafelé

A XIX. század húszas éveiig, a cári kolonizáció kezdetéig. Az orosz hódítás pedig nem ment könnyen. Lázadások, háborúk folytak az Uráltól az Irtisig terjedő sztyeppéken a SIX. Század során szinte végig és a XX. század első felében is. A kazak ellenállás egyik fő fészke éppen a szóban forgó Torgaj-vidék volt. Még akik el is jutottak a magyar kutatók közül kazak földre, mint például Almásy György, nem gondolhattak arra, hogy utazási engedélyt kapjanak erre a távoli, a cári adminisztráció által veszélyesnek tekintett területre. Az első világháború után, a szovjet időkben a magyar kutatóutak lehetősége az egykori cári birodalom ázsiai területe felé végképp lezárult. A főváros, Alma Ata és környéke kivételével Kazakisztán zárt terület lett a külföldiek előtt egészen 1991-ig, a Szovjetunió széteséséig, a Kazak Köztársaság függetlenné válásáig.

Tóth Tibor az 1960-as években Moszkvában készült akadémiai doktori disszertációjának megvédésére. Több mint háromezer mérést végzett sokkötetes, máig kiadatlan disszertációjához a Szovjetunió több köztársaságában. 1964 tavaszán Baskíriában megkezdett munkáját, a kipcsakok felmérését szerette volna folytatni a Kazak Szovjet Köztársaság területén. Almatiban, a Kazak Akadémia ülésén Szeitbek Nurhanov torgaji származású nyelvész hívta fel Tóth Tibor figyelmét a torgaji madijar törzsre. 1965-ben ők ketten el is jutottak a torgaji területre, ahol Tóth Tibor számos antropológiai felmérést végzett a magát madijarnak nevező törzs tagjai között. Később szeretett volna Magyarországról visszamenni a Torgaj-vidékre magyarokból álló néprajzos, nyelvész-, régészexpedícióval. Minderről találkozásainkkor, hazai és külföldi konferenciákon sokszor beszélt velünk, tudóstársaival. Tóth Tibor szenzációsnak vélt felfedezéséről a Magyar Nemzet is írt akkoriban. Azonban a megálmodott expedíció nem jött létre. Benkő Mihálynak az olvasó kezében tartott könyvéből kiderül, az volt a csoda, hogy Tóth Tibor egyáltalán eljutott a külföldiek számára szigorúan zárt területre.

Fényképezésre nem kapott engedélyt, így tulajdonképpen nem szerezhetett cáfolhatatlan bizonyítékot fontos, magyar szempontból egyedülálló felfedezéséről. Idehaza pedig az irigység és a közöny, az értetlenség sodorta eredményeit a teljes feledésbe. Tóth Tibor meg nem értett, csalódott emberként halt meg 1991-ben – éppen abban az évben, amikor megalakult a független Kazak Köztársaság, és ezzel elhárultak az adminisztratív akadályok a kazak földön folyó elfogulatlan néprajzi, történeti, régészeti kutatások elől. Emlékét Magyarországon szinte teljesen elfeledték. Kazak földön viszont, ahogyan e könyv szerzőjének írásából megtudjuk, mindmáig jól emlékeznek rá mind tudományos körökben, mind a torgaji, szarikopai madijarok között, akik körében a tudós antropológus immár harminchét éve időzött.

E könyv szerzője, Benkő Mihály jókor látogatott el a függetlenné vált Kazak Köztársaságba azért, hogy megkísérelje Tóth Tibor sajnálatos módon elfelejtett felfedezésének újjáélesztését. Útja Észak-Kazakisztánba, a félsivatagos kazak óriás sztyeppe Torgaji kapunak is nevezett hosszú mélyedésébe vezetett, az argün-madijarok közé. Azon a vidéken füves puszták, szikesek váltakoznak mocsárvidékekkel. Az éghajlat erőteljesen kontinentális, nyaranként nemegyszer 40 Celsius-fokos hőséggel, télen mínusz 40 Celsius-fokos hideggel, ősszel és tavasszal esőkkel, tundrai szelekkel. Ilyen természeti körülmények között kell megtalálni azokat a pusztai embereket, akik nemcsak ismerik törzsük, népük múltját, de hajlandók is beszélni nemcsak ismerik törzsük, népük múltját, de hajlandók is beszélni róla. Ugyanis a félelem máig sem múlt el teljesen az emberek szívéből.

Benkő Mihálynak jutott a szerencse, hogy megismerhesse a kazakok argün törzsszövetségében élő madijar törzs szóbeli hagyományait, mondáig és a múlt mélységeibe visszanyúló írásos leszármazási táblázataikat, az úgynevezett sezsiréket. Ezek a táblázatok segítik az emlékezetet, hiszen minden kazak férfiúnak kötelessége apai ágon férfi őseit legalább hetedíziglen ismernie és szükség esetén emlékezetből felsorolnia. A Benkő Mihály által gyűjtött dokumentumok arról is tanúskodnak, hogy a Középső Zsüszbe tartozó argün törzsszövetségben élő madijarok minden valószínűség szerint ősi törzsnevüket, népnevüket viselik.

A madijar név számunkra nagy jelentőségű, hiszen kazak jelentése kiejtésével együtt nem más, mint magyar. Magától adódik az elgondolkoztató kérdés: honnan származik ősi népnevünk? Hogyan magyarázzák nyelvészeink a manysi névvel nem egészen megnyugtató módon rokonságba hozott magyar név egy változatának megjelenését törzsnév formájában a török nyelven beszélő kazakok között?

Az olvasó kezébe kerülő könyvben közölt sezsirében nemcsak a „madijar”, hanem az üzbég, türkmén, kirgiz, karakalpak és kazak nemzetek neve is meg van személyesítve. Ez gyengíti az olyasféle magyarázatokat a „madijar, mazsar, madzsar” név megjelenésére Ázsiában, hogy esetleg a magyarországi mongol győzelem emlékére neveztek el így Batu európai hadjárata után egy mongol herceget alattvalóival egyetemben.

Benkő Mihály felfedezése rendkívül figyelemre méltó, és egyáltalán nem mellőzhető a további vizsgálatok során. Rendkívül érdekes az is, hogy a Madijar testvéreként Hudijar is megjelenik mindkét, Benkő Mihály által gyűjtött seszirében és mindhárom mondában. Hunor és Magyar testvériségének leírása Kézai Simonnál eszerint talán mégsem középkori tudós elmélet, hanem ősi hagyomány. A szarikopai madijar vadászok és állattenyésztők, akik Madijarról és Hudijarról meséltek a szerzőnek, aligha olvasták Kézai Simon Gesta Hungarorumát.

Tóth Tibor napjainkra csaknem elfeledett embertani kutatásai 1965-ből, valamint Benkő Mihály 2002. szeptemberi kutatóútja arra kell késztessék Kelet-kutatóinkat, hogy további beható vizsgálatokat végezzenek Kazakisztánban most, hogy ez végre lehetségessé vált. Reméljük, hogy a két állam tudományos munkáját irányító vezetők felfigyelnek erre, és módot találnak a továbblépésre. Ez a színpompás képekkel illusztrált szövegű könyv arra van hivatva, hogy felhívja a tudós körök és az értő nagyközönség figyelmét erre a kérdésre. A torgaji kazakok földjére hosszú, több ezer kilométeres út vezet nemcsak Almatiból, de még a Kazak Köztársaság új fővárosából, Asztanából is. A szerző több mint egy évtizedes tereptapasztalatai a mongóliai kazakok között módot adtak neki arra, hogy a számára szerencsés helyzeteket rövid idő alatt jól ki tudja használni a kazakisztáni kazakokkal való első találkozása során a nehéz, még kazak tudósok által is alig kutatott terepen, és néhány napos torgaji tartózkodása idején tudományos szempontból nagy jelentőségű anyagot gyűjthessen össze.

A szarikopán, a szagai magyar temetőben Benkő Mihály kilenc sírkövet fényképezett le. Mindegyiken szerepel az elhunyt nevén, születésének és elhalálozásának évén kívül a madijar törzsnév és az ide temetkező magyar nemzetség neve: az Aitkul. Ez legalábbis elgondolkodtató a keleti magyar néptöredékek kutatása szempontjából, különösen annak Volga-vidéki középkori sírkőnek tükrében, amelyet Iszmailnak, Madzsar Redzsep fiának emeltek Csitopol ban a XIV. században. Az Ural-vidéken a mongol hódítás során elmenekült keleti magyarság nyomát őrizte meg a sírfelirat – de mi a megoldás az argün törzsszövetség madijar törzse sírfeliratain tömegesen megőrzött ősi népnevünk esetében? A Volga-vidéken eddig nem bukkantak semmi nyomára a magyarokkal kapcsolatos, a folklórban fennmaradt leszármazási tudatnak vagy Hudijart és Madijart idéző elbeszélésnek.

Pedig a Szarikopai-mocsarak között, Kumsiqban hallott legenda szerint két testvér: Hudijar és Madijar éppen a Volgától indult el Nyugat felé…

Nagyméretű, mongol és angol nyelven kiadott, gyönyörű képekkel illusztrált könyv jelent meg tavaly Ulan Batorban az első, önálló mongol régészeti expedíció által feltárt mongóliai hsziungnu temető, a Gol Mod-2. sírmező feltárásának eddigi eredményeiről. (D.Erdenebaatar: The cultural heritage of the Xiongnu Empire, Ulanbaatar, 2016.). A kutatások a temetőben tizenegy éve folynak. Az 1. számú, rablók által feldúlt, kísérő temetkezésekkel körülvett, 80 méter hosszú és 40 méter széles, 21 méter mély sírból, művészi arany és ezüst ötvösmunkák és számos használati tárgy, hintók, áldozati álélatok maradványai  kerültek a felszínre. Az ásató régészek szerint a sír feltehetőleg az egyik hsziungnu shanjü, vagyis Égtől rendeltetett uralkodó sírja. A belőle feltárt leletek teljesen új képet adhatnak a Belső-Ázsiában, a Kinai Birodalom határvidékein élő hsziungnuk anyagi kultúrájáról, és új alapokra helyezhetik a mongóliai régészeti kutatásokat, és a Belső-Ázsiából Kelet-Európa felé vonult hunok kutatását is.

I.

„A huszadik század eleji ásatások a Noyon Uul-i hegyekben bebizonyították, hogy a Hsziungnu Birodalom nem mítosz volt, hanem valóban létezett. A mi ásatásaink és kutatásaink pedig bizonyítják, hogy a Hsziungnu Birodalom hatalmas eurázsiai állam volt, amely gazdasági és kulturális hídként szolgált a Kelet és a Nyugat között.”–í rja D. Erdenebaatar, az Ulanbatori Egyetem Régészeti Tanszékének professzora, a Gol Mod-2 előkelő hsziungnu temető ásatásait bemutató, művészi kiállítású, nagyszabású könyvében [ERDENEBAATAR 2016, 5, 21.].

Mielőtt ismertetném a magyar olvasóval a Gol Mod-2 hsziungnu temetőben folyó, az eurázsiai hun régészet szempontjából véleményem szerint is valóban korszakalkotó jelentőségű ásatásnak eddigi eredményeit, fel kell vázolnom az olvasó számára a mongóliai ázsiai hunok (a továbbiakban: hsziungnuk) régészeti kutatásának történetét, P. K. Kozlov Noyon-Uul-i 1924-es ásatásaitól kezdve, a XXI. század elejéig, vagyis napjainkig. Ezt teszem már csak azért is, mert ebben az évszázados, fontos és tudományos szempontból igen érdekfeszítő munkából magam is kivettem a részem, évtizedeken keresztül.

A xiongnuk mongóliai sírjainak feltárásai 1924–ben kezdődtek meg, amikor P. K. Kozlov ezredes, Tibet és Mongólia kutatója egy az észak-mongóliai Noyon Uul hegyekben rejtőző nagy temetőben régészeti szempontból nézve nem szakszerűen, „aranyásó módszerrel” feltárt 6 előkelő hsziungnu sírt. Az ásatásokat a Kozlov által felfedezett lelőhelyen a következő években képzett orosz régészek: G. I. Borovka és A. D. Simukov folytatták. A feltárt nagy és mély, lépcsőzetes elit sírokból és a kisebb kísérő sírokból számos, az ázsiai hunok életét bemutató tárgy került az Ermitázsba: többek között nemezszőnyegek figurális ábrázolásokkal, ruhák, bronz- és ezüst és arany veretek, selyemdarabok és kínai feliratú lakozott serleg is. [RUGYENKO 1962/a, I–LXIII. táblák], A Noyon Uul-i kutatásokat újította fel a második világháború után az egyik első, Moszkvában tanult mongol régész, Ts. Dorjsuren. Ő újabb előkelő sírt és 15 köznépi sírt tárt fel Noyon Uulban 1954-1957 között. [DORJSUREN, 1961]. Ezekhez a kutatásokhoz csatlakoztam 1961-ben jómagam is, amikor Ts. Dorjsurennel együtt két kisebb sírt tártunk fel Noyon Uul-ban. Ez után három évtizedig én voltam az 1960-as évek elején megszervezett közös magyar-mongol akadémiai, régészeti expedíciók vezetője.

Nem véletlenül vállaltam magamra ezt a feladatot. 1955-59-ben, egyetemi tanulmányaim befejezése után, Szentpéterváron (akkor: Leningrád) voltam aspirantúrán. Ottani munkám során, többek között kapcsolatba kerültem, és együtt dolgoztam terepen is két nagynevű és nagy tudású orosz kutatóval: L. N. Gumiljovval, a Történettudományok Doktorával, az „eurázsiai gondolat” elméletének kidolgozásával, valamint A. N. Bernstam régész professzorral, a közép-ázsiai hun temetők feltárójával. Ők nagyon komolyan foglalkoztak a népvándorlás kezdeteivel, illetve a hunok Nyugatra, Közép-Ázsiába, majd Kelet-Európába vonulásának kérdésével. Nézeteik hatottak rám. Így a már addig is meglévő érdeklődésem egyre inkább a hunok története, régészete felé irányult. Természetesen nem volt számomra közömbös az sem, hogy a hunok Attila királyuk uralkodása idején komoly szerepet játszottak Pannónia történetében, és a dunai limes lebontásával közvetlen szerepük volt a Római Birodalom bukásában is. Középkori krónikáink pedig összekapcsolták a magyarok történetét a hunok történetével. A kutatók egy része az európai hunokat az ázsiai hunoktól, vagyis a hsziungnuktól származtatta, mások azonban kételkedtek ebben az eredetben. A régészet tudománya sem tudott a hunokkal kapcsolatos történeti és régészeti kérdésekre egyértelmű választ adni. L. N. Gumiljov és A. N. Bernstam úgy vélték, hogy az ázsiai hunok Európa felé vonulásuk során Szibériából más népek mellett magukkal sodortak nagyszámú ugort is, akik aztán az Urál-vidéken részt vehettek a magyar etnogenezisben. Jómagam hajlottam a két nagy orosz tudós nézeteinek elfogadására. (Később, az 1990-es évek elején, az övékéhez hasonló álláspontra jutott V. A. Mogilnyikov, a neves szibériai régész is. Vö.: [MOGILNYIKOV 1992, 292–311.]). Mások viszont erősen vitatták Bernstam és Gumiljov nézeteit a hunokról. A hivatalos szovjet tudománypolitikai álláspont akkoriban és a következő évtizedekben is, erősen hun-ellenes volt.

Régészi, történészi pályám egyik fő céljának tekintettem a hsziungnuk kapcsolódásának Attila hunjaihoz, vagy esetleg ennek ellenkezőjének a régészeti bizonyítását. Mindez arra vezetett engem, hogy a gyökerénél próbáljam a kérdést megragadni, és az ázsiai hunok ősi lakóhelyén, Mongóliában vegyek részt hsziungnu temetők felkutatásában, ásatásában. Szerencsére módom és alkalmam is nyílt erre.

1961–1990 között Ts. Dorjsuren, majd D. Navan és D. Tsevendorj mongol régészekkel együtt számos hsziungnu köznépi sírt tártunk fel a többek között a Gol Mod-1-es temetőben, ahol később, 2000-től a francia-mongol közös expedíció végzett feltárásokat; valamint a Noyon Uul-i, Naimaa Tolgoi-i, Dulga-Uul-i,  Morun Tolgoj-i és  Khudagyn Tolgoi-i hsziungnu kurgántemetőkben. A mongóliai kutatásokban különböző időkben több magyar kutató is részt vett: így Ferenczy László, a Kelet-Ázsiai Múzeum akkori igazgatója; Makkay János régész, Fresch Miklós archeo-botanikus; Benkő Mihály történész; Sugár Lajos fényképész; rajzolóként Egyed Endre, az MTA Régészeti Intézete Műszaki Osztályának vezetője, és Erdélyi Péter. Ásatásaink eredményeinek egy része megjelent tanulmány formában [ERDÉLYI 1962; 1963; 1974; 1994; ERDÉLYI–FERENCZY 1963; ERDÉLYI–NAVAAN 1965; ERDÉLYI– NAVAAN 1966; ERDÉLYI–NAVAAN–DORJSUREN 1967; ERDÉLYI–FEJES 1987]; majd könyv formájában is [ERDÉLYI 2000]. Teljes leírásuk megtalálható kiadatlan ásatási naplóimban.   

Megemlíteném, hogy az 1988-as Dulga Uul-i ásatásunkon Hentij Ajmagban, majd közvetlenül utána terepfelmérésünkön Szuhbaatar  Ajmagban, a mongol fél részéről Ts.  Tsevendorjjal együtt kezdő régészként részt vett D. Erdenebaatar is, aki jelenleg a Mongol Állami Egyetem Régészeti Tanszékének tanszékvezető professzora, és a Gol Mod-2 előkelő hsziungnu temető cikkünk második részében ismertetendő ásatásainak vezetője.  Magyar részről ugyanennek az 1988-as expedíciónak tagjai voltak még Benkő Mihály, Erdélyi Péter, és Sugár Lajos. Dulga Uulban az alkalommal velünk egy időben, de tőlünk függetlenül végzett ásatásokat a hsziungnu köznépi temetőben V. V. Volkov orosz régész.

Hogy az olvasó könnyebben képes legyen elképzelni a terepmunka szépségeit és nehézségeit Mongólia pásztorok, nyájak, ménesek lakta széles pusztáin, először is le kell szögeznem, hogy a mongol pusztán, hegyekben a régészeti lelőhelyek, vagyis a nagy temetők nincsenek beépítve. Tehát építmények sehol nem akadályozták a kutatást. Mongóliában a fővároson, Ulan Batoron és a megyeszékhelyeken kívül az 1960-90 közötti években nem voltak sehol sem állandó épületek. A nehézségeket más problémák okozták. Aszfaltozott utak, autószervizek, benzinkutak kint a terepen akkoriban még szinte egyáltalán nem voltak. Benzint sem volt mindig egyszerű beszerezni. A földutakon egy olyan távolság megtétele, amelyet aszfalton néhány óra lett volna, napokig tarthatott. Ráadásul, Mongólia területe óriási: több mint 1 millió négyzetkilométer. A földrésznyi országban másfél millió ember lakott, ebből egy millióan a fővárosban. Fél millió ember, vagyis két négyzetkilométerenként egy ember élt kint a hatalmas füves térségeken. A kiépítetlen utakon gyakori volt a mély sár, amelybe a Mongol Akadémia Régészeti Intézetének gyengén szervizelt öreg teherautói esetenként beleragadtak. Az „expedíciós hónap” július volt. A téli, tavaszi időszakban nem eshetett szó sem ásatásról, csak esetleg terepfelmérésről. A nagy esőzések, a folyók áradása augusztusban kezdődött, ilyenkor könnyen kint lehetett ragadni a terepen. Segítség nélkül várhatták a kutatók az apadást. A talajra nyáron is az örök fagy volt a jellemző, ez megnehezítette a legalább 4-5 méter mélységben lévő sírok feltárását. Így a több tucatnyi sírt magukba foglaló temetőkből többnyire csak két-három sírt voltunk képesek feltárni egy-egy expedíció során. Nagyobb sírok, vagyis előkelő hun sírok feltárására azok mérete, és a Mongol Tudományos Akadémia részéről az adott célra szánt igen csekély anyagi támogatás következtében, az egyes expedíciókon rendelkezésünkre álló idő alatt, nem is gondolhattunk. Ehhez nagyszámú munkásra lett volna szükség, akiknek megfizetésére nem volt pénz a expedícióink költségvetésében. Élelmiszerellátásunkról a napidíjból kellett gondoskodnunk.

Az általunk kutatott hsziungnu köznépi temetők valamennyi sírját alaposan kirabolták, kevés leletet adtak. Mégis, feltárt leleteink között akadtak olyanok is, amelyek jelentősen előrevitték az ázsiai hunok kutatását. Naimaa Tolgoi-ban áldozati bronzüstöt tártunk fel az egyik sírból. Hasonló bronzüstök a szibériai, közép-ázsiai és kelet-európai hun sírokból is felszínre kerültek. A népvándorlás korai időszakát kutató régészek nemzetközi szinten más, bizonyosan jellemző hun-hsziungnu régészeti leletek híján, ezeknek a bronzüstöknek a segítségével tudták valószínűsíteni az európai hunoknak az ázsiai hunoktól származását. 1971-ben Dulga Uulban a közös magyar–mongol akadémiai régészeti expedíció fedezte fel 1971-ben egy öt és fél méter mélységű hsziungnu sír feltárásakor a világ eddig ismert legrégibb vaskengyelét. Később, 1981-ben, V. V. Szvinyin orosz régész tárt fel  egy kengyelpárt a Tola folyó partján fekvő  Mozin Tolgoi nevű hsziungnu temető egyik sírjából. Így teljesen bizonyítottá vált, hogy az ázsiai hunok már ismerték és használták a kengyelt. A kengyel felfedezése annakidején forradalmat jelentett a nomád lovas hadviselés történetében. Nagymértékben elősegíthette a hunok katonai sikereit, Ázsiában és Európában egyaránt. 1989-ben a közös magyar-mongol akadémiai expedíció, azaz mi is ástunk az imént említett Mozin Tolgoj-i ázsiai hun temetőben, és az 1. sz. sírból egy zeneszerszámot: dorombot tártunk fel. Az acél lemeznek annak idején a keskenyebb részét vették a szájba, a vastagabb rész kiállt belőle, úgy zenéltek vele. Ezt a zeneszerszámot sámánok is használták. Emberi csontokat alig találtunk a sírokban, ami előkerült, azt Magyarországon vizsgálták meg az antropológusok. Megtaláltuk Dulga Uulban a többek között az ősmagyarokra is jellemző részleges lovas temetkezés nyomait is. Így nyugodtan mondhatjuk, hogy a gyér leletanyag ellenére is, munkánk nem volt eredménytelen. Ásatásaink hozzájárultak az ázsiai hunok kultúrájának, hitvilágának, hadművészete alapjainak jobb megismeréséhez.

Meg kell jegyeznem, hogy ugyanebben az időszakban, vagyis 1961–1990 között szovjet régészek is folytattak ásatásokat mongóliai hsziungnu temetőkben: többek között P. K. Konovalov, V. V. Volkov.  Jelentős kutatások folytak már 1949-től a Bajkálontúlon is (a Szovetunió Burját-Mongol Autonóm Köztársaságában) A. P. Okladnyikov, P. B.  Konovalov, A. V. Davidova, S. S. Minajev vezetésével. Érintetlen köznépi xiongnu sírokat is feltártak [Vö.: DAVIDOVA 1985.]. Felszínre kerültek hsziungnu sírok, temetők Kínában: Belső- Mongóliában, és Shanszi tartományban is. [XIONGNU ENCYCLOPAEDIA 2013, 10. skk.].

1990–2006 között mongol-francia, mongol-amerikai, mongol-dél-koreai és mongol-orosz közös expedíciók végeztek terepszemlét és folytattak ásatásokat Mongólia területén, többek között olyan hsziungnu temetőkben is, amelyeket korábban mi is kutattunk: így Gol Modnál, Dulga Uulnál, és Noyon Uulban. A franciák voltak az elsők, akik feltártak egy teljes, 98 sírból álló ázsiai hun temetőt Burkhan Tolgoinál (Bulgan Provincia).  Fontos eredményei voltak az Arkhangai Ajmagban, a Gol Mod-1 temetőben folytatott ásatásaiknak is. Jelentős monográfiák is megjelentek ebben az időszakban: például a közös francia-mongol expedíció vezetőjének, P. H. Giscardnak a könyve a hsziungnu temetkezési szokásokról 58 sír leletanyaga alapján, [GISCARD 2000.]; vagy Z. Batsaikhan mongol régész műve: The Xiongnu (archaeology, ethnography, history). [BATSAIKHAN 2003]. A francia régészek színes filmet is készítettek ásatásaikról.

1961-ben, amikor Mongóliában elkezdtem dolgozni, még mindössze 850 előkelő és köznépi ázsiai hun sír helyét ismerték a földrésznyi ország területén a régészek. Ezek közül addigra 173-at tártak fel. A terepfelméréseken felfedezett mongóliai hsziungnu sírok száma 2013-ben már mintegy 5 ezer volt, ebből az előkelő sírok száma mintegy 2000. A régészetileg kutatott temetkezések száma jelenleg 500 körül lehet, ezek között vannak köznép és előkelő sírok egyaránt. Természetesen a feltárt sírok bizonyára csak a töredékét adják a teljes hsziungnu sírállománynak, és a felmért sírmezők is csak egy kis részét adhatják Mongólia hsziungnu temetőinek.

Mongóliában valamennyi feltárt hsziungnu sír rabolt volt, a köznépi, és előkelő sírok egyaránt. A „Han Shu” kínai forrás szerint Zhao császár idején a wuhuanok megerősödtek, és bosszúból kirabolták a hsziungnu sanjü halomsírját. A hsziungnuk haragra gerjedtek, Keletre vonultak, és megsemmisítették a wuhuanokat.  A történetben lehet némi igazság, mert mindeddig nem került a felszínre Mongóliában rabolatlan hsziungnu sír. [ERDENEBAATAR 2015, 220.]. (A hsziungnu kor után a népvándorláskori nomád népek vezéreit a sírrablás elleni védekezésként Mongóliában, Közép-Ázsiában és Kelet-Európában egyaránt rejtett sírokba temették, ezek nagyon ritkán, és csak véletlenül kerülnek a felszínre. [Vö.: ERDENEBBAATAR 2015, uo.]). A feltárt 500 rabolt mongóliai hsziungnu sír leletanyaga így is igen jelentős, de csak nagyon kevés művészi aranytárgy akad közöttük. A kutatók egy része emiatt úgy vélte: a hsziungnu sírokban kirablásuk előtt is kevés arany lehetett. Ennek az elméletnek az alapján, ha a mai Mongólia határain, vagyis az északi hsziungnu birodalom központján kívül eső területeken – például Belső-Mongóliában – arany ötvösműveket bőségesen tartalmazó hunkori sírokat tártak fel, a sírok nemesfém leleteit a kor régészeti szakirodalmában nem tekintették hsziungnu emlékeknek, hanem inkább szkíta, jüe-csi ötvösműveknek. Vonatkozott ez például az Ar Tsaidami „hunkori” – nyilván hsziungnu – temetőre is (Kína, Belső-Mongólia), ahonnan 1972-ben három sírból 218 ékszer, köztük egy teljes aranyöv és egy arany korona, a tetején türkiz szemű madárral került a felszínre. [Vö.: ENCYCLOPAEDIA XIONGNU 2013, 96].

Véleményem szerint a mongóliai előkelő hsziungnu sírokban – ruházat, nemezszőnyegek, nyílhegyek, a koporsókat díszítő selyem, vékony aranylemezek, bronz-, vas- és agyagedények, kínai és más eredetű tárgyak, stb. mellett – bőségesen lehettek aranyból, ezüstből készült ötvösmunkák is, hiszen a sírrablók nem véletlenül túrták fel és fosztották ki aranyásó „kút” módszerrel ezeket az igen mély sírokat. [ENCYCLOPAEDIA XIONGNU 2013, 141.]. Viszont nemesfém ékszerek tömeges sírba tételére, valóban kevés bizonyítékhoz juthattunk mi, a Mongóliában kutató régészek, szinte napjainkig. A sírokat fosztogató rablók alaposan végezték munkájukat. [Vö: ENCYCLOPAEDIA XIONGNU, 2013, 25.]. A régész a feltárt tárgyakkal dolgozik, csakis azok alapján ítélhet egyértelműen. Ezért adta a következő címet egyik cikkének Ursula Brosseder német régésznő: „A hsziungnu lépcsőzetes temetkezések és azoknak előkelő temetkezésként történő értelmezése [BROSSEDER 2009]. Ez a cím jelzi, hogy a lépcsőzetes hsziungnu sírokat gazdag nemesfém leletek híján eddig régészetileg tulajdonképpen csak értelmezni lehetett előkelő sírokként.

Ezen a helyzeten változtatott alapvetően a közép-mongóliai Gol Mod-2. temető több mint egy évtizede folyó feltárása, amelyet D. Erdenebaatar, az  Ulan Batori Egyetem régészeti Tanszékének vezető professzora irányít. Az előkelő hsziungnu temető 1. számú sírjából, bár ez is alaposan rabolt volt, komoly mennyiségben kerültek a felszínre gyönyörű arany és ezüst lószerszámveretek, jáde tükör valamint más, tudományos szempontból is felbecsülhetetlen értékű tárgyak. Ez, a kincs, amely a feltárás helyszíne és a leletek kora alapján kétségtelenül hsziungnu nagyúri sírból került a napvilágra, többek között bizonyítja a nemesfém tárgyak bőséges használatát a hsziungnu előkelők között. Belső-Ázsia legnagyobb hsziungnu sírjának frissen publikált leletanyaga alapján végre egyértelműen megkülönböztethető, külön választható lehet a Han-kori hsziungnu ötvösművészeti állatstílus az eurázsiai szkíta-szarmata állatstílustól. Úgy tűnik, hogy a mai Kína, Mongólia területén és a Bajkálontúlon észlehető, M. Rosztovcev által meghatározott „neo-állatstílus” a kínai Han császárok korában Eurázsia nomád népei közül elsősorban a hsziungnukra, vagyis az ázsiai hunokra volt jellemző. M. Rosztovcev szerint ez a stílus elterjedt Szibéria nagy részén, megjelent Dél-Oroszországban, valamint Oroszország keleti, központi részein, a skandináv országokban sőt, feltehetőleg még Nyugat-Európában is, [ROSZTOVCEV 1929, 83, 92],

Az alábbiakban ismertetjük a Gol Mod-2 hsziungnu temető feltárásának eddigi eredményeit. Beszámolónk alapja, a kollegái szerint is „aranykezűnek” bizonyult D. Erdenebaatar professzor 2015-ban Ulan Batorban megjelent mongol nyelvű szakmai monográfiája [ERDENEBAATAR 2015]; valamint az idén megjelent, a nevezetes ásatást és leleteit művészi fotókon és mesteri illusztrációkon keresztül bemutató nagyméretű, angol-mongol nyelvű könyve, a „The Cultural Heritage of the Xiongnu Empire” [ERDENEBAATAR 2016].

II.

A Gol Mod-2 néven ismertté vált mongóliai hsziungnu arisztokrata temetőt a Hangai hegységben, Arkhangáj provincia Undur Ulaan szamónjában egy közös mongol-amerikai terepfelmérő expedíció fedezte fel 2001-ben. A terület neve Balgasyn Gal. A temetőt a helyi pásztorok Gol Modnak nevezik, ugyanúgy, mint a tőle 100 kilométernyire, Khairkhan szamónban fekvő Gol Mod-1 temetőt, amelyet Ts. Dorjsuren fedezett fel 1961-ben. 1963-ban a Gol Mod-1 temetőben  Ts. Dorjsurennel együtt feltártunk néhány kisebb sírt. [Vö.: ERDÉLYI-NAVAAN-DORJSUREN 1967.]. Később, 2000–2008 között a francia-mongol közös régészeti expedíció folytatta ott az általunk megkezdett munkát. A Mongólia méreteihez képest viszonylag kicsiny, 100 kilométernyi távolság két, olyan, a egyaránt a Hangai hegységben rejtőző hsziungnu arisztokrata temető között, amelyeket a helyiek egyaránt Gol Mod néven ismernek, arra mutat, hogy annakidején a Hangai hegység lehetett az északi hsziungnu birodalom központja. [ENCYCLOPAEDIA XIONGNU 2013, 99.].

A 2001-ben felfedezett Gol Mod-2 hsziungnu temető 452 sírja közül 107 nagy előkelő sír. Ebből 98 négyszögletes alakú, a sírhoz vezető kő folyosóval, 9 pedig kerek, ugyancsak felvezető kő folyosóval. 81 kerek mélyedés is van a temetőben, kőtakaró nélkül. Ezekeket szintén sírnak vélték. A kő folyosóval rendelkező síroknak kísérő sírjaik vannak, amelyekbe valószínűleg a központi sírokban eltemetett előkelőségeket a másvilágra kísérő embereket temették. Ezeknek a kísérő síroknak a száma a nagy sírok körül változó, 1-től 30-ig terjed. Összesen 264 kísérő sír van a Gol Mod-2 temetőben. [ENCYCLOPAEDIA XIONGNU 2013, 98 sk.]

A Gol Mod-2 hsziungnu temetőben 2002 óta folynak Az ásatások, az Ulanbatori Egyetem Régészeti Tanszéke munkatársainak részvételével, akiket a tanszékvezető professzor, D. Erdenebaatar irányít. Ez az első olyan mongóliai ásatás, amelyet csak mongol kutatók végeznek, önállóan. külföldi résztvevő nélkül. Az eddigi feltáró munkát két mongol cég: a Dzsenko Kft és a Tünen Khisigten Kft támogatta, jelentős összegekkel, mintegy 150 ezer dollárral. Így nem volt gond a nagy sírok feltárásához szükséges nagyszámú fizikai munkás bérének kifizetése. A munkálatokon egyébként részt vettek katonai egységek, nyári szakmai gyakorlaton lévő régészhallgatók is.

A jó szervezés módot adott arra, hogy az 1. számú előkelő sír és 30 kísérő sírjának feltárását egyszerre végezzék, a híres orosz régész, S. S. Minajevnek, a bajkálontúli hsziungnu sírok egyik feltárójának módszerével. [ERDENEBAATAR 2015, 220.].

2002–2010 között folyt az 1. számú előkelő sír kísérő sírjainak feltárása. A sírok valamennyije rabolt volt. Ennek ellenére jelentős leletek is kerültek elő belőlük. Ilyenek voltak a 3. számú, egy gyermeket magában rejtő sírból felszínre került birka lábközépcsontok, A hasonló csontocskák  mindmáig a jurtákban élő mongóliai gyermekek kedvenc játékai, ezt jómagam is többször láttam. Önmagában is érdekes lett volna, hogy a 2000 évvel ezelőtt élt hsziungnu gyermekeknek ugyanaz volt a kedvelt játéka, mint a mai pusztai mongol kicsiknek. Azonban a 3. számú kísérő sírból felszínre került lábközépcsontokra olyan tamgák voltak felvésve, amelyek 1200 évvel később a dzsingiszi birodalmat alapító nemzetségek tamgái voltak, Napot ábrázoló, villa alakú és rács alakú mintákkal. Ez a tény D. Erdenebaatar szerint bizonyítja Dzsingisz kán mongoljainak közvetlen leszármazását a hsziungnuktól. [ERDENEBAATAR 2015, 228]. Ahogy maga Dzsingisz kán írta nyolcszáz évvel ezelőtt, Csang Sun taoista bölcsnek: „Úgy tűnik nekem, hogy a shanjük távoli kora óta nem volt még egy ilyen hatalmas birodalom (mint a miénk)…” Tehát már maga Dzsingisz kán is állama elődjének tekintette a hsziungnu shanjük birodalmát. [ERDENEBAATAR 2016, 13.].

Ugyancsak értékes lelet a 30. számú kísérő sírból feltárt kék üvegedény, amely a Római Birodalomban, feltehetőleg Germániában készült. A lelet, az első ilyen jellegű Mongóliában, bizonyítja a belső-ázsiai hsziungnu birodalom széleskörű, a Római Birodalomig terjedő kereskedelmi kapcsolatait. [ERDENEBAATAR 2015, 228.]. A Selyem úton a Kínai Császárság, Kelet-Turkesztán, Szogdia, Baktria, Perzsia, Róma és Görögország kereskedtek egymással. A Hsziungnu Birodalomnak egyik fő célkitűzése volt a a Nagy Selyem Út belső-ázsiai szakaszának uralása [TSEVENDORJ–SARUULBUYAN 2011, 27].

A Gol Mod-2 hsziungnu temető legterjedelmesebb, igen rangos sírjának, az 1. számú sírnak a felvezető folyosóját 2006–2010 között, magát a sírt pedig 2011 májusától 2011 november 8-ig tárták fel. A 40 méter széles, felvezető kőfolyosóval együtt mintegy 80 méter hosszú, és 25 méter mély sír Belső-Ázsia legnagyobb ázsiai hun sírja. [ERDENEBAATAR 2015, 228.].

A hatalmas sírt alaposan kirabolták, ami nehezebbé tette a sírban használt temetkezési szokások megállapítását.  21 méter mélyen feküdt a 25–30 cm vastag fákból készült temetkezési fülke. Mellette nagy áldozati tűz nyomai, amelynek nyomait egy méter vastagságú faszénréteg őrzi. Ezen a szénrétegen az itt eltemetett hsziungnu nagyúr által használt, elégetett, 16–17  hintó feküdt. Ezt a hintók fennmaradt bronz- és vas maradványai bizonyítják. Egy lakkozott fából készült hintó – feltehetőleg a kínai Han császárok temetkezési ajándéka – ép állapotban lett eltemetve. [ERDENEBAATAR 2016, 31.].

16 méter mélyen a föld felszíne alatt a sírhalom északi részén 30 ló és 5–6 bárány, vagy kecske koponyáját és lábszárcsontjait fedezték fel a régészek. Ez a részleges lovas- és báránytemetkezés egészen biztosan a tor áldozati étkezésének maradványa volt. ERDENEBAATAR 2016, 32.] Újabb régészeti bizonyíték került hát elő arra nézve, hogy a részleges lovas temetkezést, a honfoglaló magyarok egyik legjellegzetesebb temetkezési szokását a hsziungnuk, illetve az ázsiai hunok is gyakorolták. 

A rablók annakidején a délkeleti oldalon hatoltak be a temetkezési fülkébe, amely aztán a rá nehezedő föld súlya alatt teljesen összeomlott. Azonban fontos, hogy meg lehetett állapítani a koporsót rejtő fa fülkének a helyét. Az expedíció megtalálta a teljesen elpusztított koporsó maradványait, az áldozati tárgyakat, beleértve ebbe díszítő tárgyakat és mázas kerámiát is. Az elhunyt tájolása észak-déli volt, hasonlóan más hsziungnu temetők sírjaihoz. A rablók a koporsó arany díszítését is leszedték, a koporsóból pedig szinte mindent elvittek. Az elhunyt használati tárgyai: agyag- és bronz edények üstök, bronz tálak, bronz áldozati teás kancsó azonban a gerenda-fülkében a helyükön maradtak. A fülke északi oldalán kerültek elő nagy agyagedények, üveg- és jáde kupák. A keleti falnál lószerszámok kerültek arany, ezüst és bronz veretekkel, valamint itt fedeztek fel a régészek unikális leletként egy páratlan szépségű faragott jáde tükröt is. Könnyen lehet, hogy a rablók mindezt a kincset a homokos talajba épült, a fejükre omló mély sírból való menekülés pánikjában hagyták ott.

A sírból jóval több, mint száz arany és ezüst veret került a felszínre. A féldrágakövekkel ékesített, arany lószerszám veretek kiemelkedően szép darabjaiként publikálása után világszerte ismertté vált a szakemberek körében egy 13 centiméter átmérőjű arany falár-pár, amelyeken egyszarvú, szárnyas sárkányokat öntött ki az ötvösművész. A sárkányok füleit, tollait, ízületeit kvarckristály és zafír betétek ékesítik. Ennek az egyszarvú, különleges hatalommal rendelkező mitikus lénynek a mongol neve „Bersz”. A Bersz egyesíti magában a sárkány és a hópárduc erejét. Ugyanez az állat látható a falárokkal együtt feltárt torzított ovaloid arany lószerszám vereteken is. Az aranyozott ezüst lószerszám veretek közül az ugyancsak 13,3 centiméter átmérőjű két falár-pár közül az egyik párt egyszarvú kőszáli kecske, a másikat pedig és egy Mongóliában élő antilop-fajta egyszarvú ábrázolása díszíti. Ugyanezek a mitikus állatok láthatók a tucatnyi torzított ovaloid ezüstlemezen is. Egyes, 3 cm átmérőjű arany lószerszám vereteken és a kisebb ezüst csatokon, valamint a jáde tükrön macskaszerű ragadozók alakja vehető ki.

Az ásatást vezető D. Erdenebaatar szerint az arany falárok a Nap, az ezüst falárok a Hold jelképei. [ERDENEBAATAR 2016, 56–65; 124–131.] A hun előkelő sírjaiban a koporsó északi, fej felőli részéről gyakran kerültek elő arany, vagy vas Nap és Hold jelképek. A Hsziungnuk Nap és Hold imádatát jelzi a Shiji nevű kínai forrás: „A Hsziungnu shanjü reggel a Naphoz, este a Holdhoz imádkozik…” [ENCYCLOPAEDIA XIONGNU, 2013, 169 sk.].     

Az összetört koporsó feltárása során került elő az eltemetett koponyájának egy része, valamint arany lemezekkel díszített páncélzata [ERDENEBAATAR 2015, 221.].

A sírból a felszínre került egy olyan típusú, füles bronzüst is, amelyhez hasonlóakat nemcsak belső-ázsiai hsziungnu sírokból, hanem hun sírokból is feltártak, Szibériától Kelet-Európáig, és amelyeket a kutatók már jó ideje a hsziungnu-hun azonosság bizonyítékának tekintettek. [ERDENEBAATAR 2016, 190 sk; ÉRDY 1993; ZASZECKAJA 1994, 134 sk.]. 

A Gol Mod-2 temető 1. számú sírját és kísérő sírjait az elvégzett rádió-karbon vizsgálat az i. e. II – i. sz. I. századra keltezi.

A Gol Mod-2 temető (Balgasyn Tal, Khanui Bag, Undur Ulaan szamón, Arkhangai Provincia) 1. számú előkelő sírjából felszínre került régészeti anyag bőséges bizonyítékot ad arra, hogy az itt eltemetett személy a hsziungnu társadalmon belül igen magas rangú személy lehetett. Bár a sír alaposan kirabolt volt, és lehetetlen megállapítani, mi mindent vittek el belőle, az ásatás vezetője szerint a bronz és agyag edények, ékszerek és a művészi arany- ezüst- és bronz lószerszámok mennyiségben és minőségben, megjelenésükkel és ábrázolásaikkal egyaránt bizonyítják, hogy a sírba az egyik shanjüt, vagyis egy Égtől rendeltetett hsziungnu uralkodót temettek el. [ERDENEBAATAR 2016, 37.].

III.

A Gol Mod-2 temető eddigi kutatásai nem csak Mongólia számára, hanem a nemzetközi régészettudomány számára is jelentősek. A temető 1. számú sírja ásatásának során a mongóliai hsziungnu régészet történetében első alkalommal kerültek a felszínre egy keltezése és földrajzi helye alapján kétségtelenül hsziungnu, vagyis ázsiai hun vezéri sírból, jelentős mennyiségben, arany ékszerek, ezüst- és bronztárgyak. A nagyszabású temetkezés és kísérő sírjai leleteinek megismerése a szakemberek számára könnyebbé tehetik az Ázsiából Európa felé vonuló hunok régészeti hagyatékának pontosabb meghatározását is.

Időszámításunk második századának elején az északi hsziungnuk eltűntek a mongol sztyeppéről. Az i. sz. II–IV. században megjelentek Nyugat-Szibériában, Közép–Ázsiában, majd az i. sz. IV. század második felében, 370 körül Kelet-Európában, a Fekete-tenger partvidékén is, ahol viharos érkezésük után rövidesen véget vetettek az indoeurópai-szarmata népek uralmának, és hatalmas birodalmat hoztak létre. Attila hun király uralkodása idején ennek a birodalomnak a központja a mi hazánk területére, Pannóniába tevődött át. Attila halála után a hunok pannóniai uralma összeomlott, ők maguk a Fekete-tenger partvidékére húzódtak vissza. [ZASZECKAJA 1994, 5.]

Mindezeknek a mozgalmas történeti eseményeknek kevés régészeti nyoma maradt. Szemben a Mongólia területén eddig felmért 5000 és feltárt 500 hsziungnu sírral, a dél-orosz sztyeppéken az 1990-es években összesen 54 hun temetkezési komplexumot és 10 szórványleletet tartottak számon. [ZASZECKAJA 1994, 6. Ráadásul a kutatás a kevés felszínre került tárgyat is többnyire szarmata leletként írta le. A hunok az i. sz. IV. századtól kezdték rejtve eltemetni előkelő halottaikat, így ezután keletkezett temetkezéseiket csak véletlenül lehet megtalálni. Magyarországon, Attila birodalmának központjában eddig egyetlen hunnak meghatározott sír sem került a felszínre, csak szórványleletek, temetési áldozatok maradványai, áldozati célból elrejtett kincsek.

Közép-Ázsiában, a Tien-Shanban és a kazah pusztákon is a felszínre kerültek ásatások révén hunkori sírleletek, azonban ezeknek az etnikai hová tartozásáról is szinte vérre menő viták folytak az orosz régészeti irodalomban. Ez a vita odáig fajult, hogy a Közép-Ázsiában ásatásokat végző A. N. Bernstam 1951-ben megjelent munkáját a hunok történetéről [BERNSHTAM 1951.] bezúzták, (csak néhány példánya maradt fenn), miután Sztálin elvtárs egy beszédében azt mondta, hogy „úgy törtek ránk a fasiszták, mint a hunok”. A. N. Bernstam könyvének bezúzása után a „hun” szót sokáig le sem merték írni a Szovjetunióban, és ennek a tartózkodásnak napjainkig van – még nálunk is – érzékelhető, kedvezőtlen hatása. A hunok régészeti-történeti emlékei jó időre teljesen „eltűntek” Nyugat-Szibériából, Közép-Ázsiából, az Urál-vidékről, de még a dél-orosz sztyeppékről is. Minden kora-népvándorláskori sírleletet és szórványleletet szarmatának, szakának határoztak meg a szovjet régészeti irodalomban, vagy esetleg – néhány évszázaddal visszakeltezve – szkítának.

Szibériában a Bajkál tótól nyugatra, az orosz és szovjet régészek egyetlen sírt sem határoztak meg hunnak. A nyugat-szibériai népek az i. sz. III–IV. században is kurgánokat emeltettek halottaik sírjai fölé, azonban előkelő sírjaiknak szinte valamennyijét alaposan kirabolták, hasonlóan a mongóliai északi hsziungnu sírokhoz. Éppen a nyugat-szibériai régészeti leletek pontosabb etnikai meghatározására tehetnek jelentős hatást a mongóliai Gol Mod-2 hsziungnu temető feltárásának eddigi eredményei.

A XVIII. század elején összeállított szentpétervári Nagy Péter cár-féle Szibériai Gyűjteményben számos Nyugat-Szibériából származó drágakövekkel ékesített arany övveretet őriznek. A Szibériai Gyűjtemény arany tárgyai mind szórványleletek, lelőhelyük Nyugat-Szibérián belül ismeretlen. Viszont a XX. század utolsó évtizedeiben, több mint háromszáz éve először, végre két előkelő harcos rabolatlan sírját is felfedezték és feltárták a nyugat-szibériai régészek az Omszki Területen, az Irtis folyó partvidékén Szidorovkán és Iszakovkán, az un. Szargatkai Kultúra területén (i. e. VI. sz – i. u. III–IV. sz.),. [ERDÉLYI-BENKŐ M. 2016, 225 skk.]. Ezekből a sírokból számos más a halottal eltemetett tárgy mellett a Szibériai Gyűjtemény arany emlékeihez hasonló türkiz betétes arany övveretek, csatok is kerültek a felszínre. A szidorovkai harcos fegyveröve két féldrágakő betétes aranycsatjának sárkány-tigrisharcot bemutató állatjelenete ordoszi és bajkálontúli hsziungnu sírokból és szórványleletekből származó bronzveretekről már régóta ismert a régészeti szakirodalomban,. [Vö, például.: SALMONY 1933, Pl. XXII; DAVIDOVA 1971; ENCYCLOPAEDIA XIONGNU 2013, 38, 1, 2. ábrák.]. (Ugyanez az állatharc jelenet jáde fegyveröv csaton is előkerült Belső-Mongóliából. [Vö.: ERDÉLYI-BENKŐ 2016, 228.]). Ezek ordító azonosságok ázsiai hun leleteken. Mégis, a népvándorláskorral foglalkozó orosz és magyar régészek a Nagy Péter féle Szibériai Gyűjtemény aranytárgyait, és érintetlen nyugat-szibériai sírokból felszínre került párhuzamaikat: a nyugat-szibériai Szidorovkán és Iszakovkán feltárt arany fegyveröv vereteket, csatokat, elsősorban a nagy orosz régész, Sz. I. Rugyenko nyomán ma is szkíta, szarmata leletként tartják számon, vagy esetleg ugor-magyarként, mint Fodor István. [RUGYENKO 1962/b, Vö.: MATJUSENKO TATAUROVA 1997, 97; FODOR 2009; ERDÉLYI-BENKŐ M. 2016]. Feltételezik, hogy a „barbár” hsziungnuk előkelői ékkövekkel díszített szkíta aranytárgyak mintakincsét másoltatták sematikusan, gyengébb minőségben bronzba a maguk számára. [MATJUSENKO-TATAUROVA 1997, 99.]

Ennek a teóriának a tévességére már korábban is utaltak olyan régészeti adatok, vélemények, amelyeknek az elmélet jelenlegi orosz és magyar hívei nem szenteltek elég figyelmet. A szidorovkai leletről szóló monográfia szerzői maguk írják, hogy M. A. Devlet a bronzlemezek elterjedése központjának az Ordosz-vidéket tekinti, a lemezeken az ábrázolásokat pedig ázsiai hun eredetűnek tekintette. [DEVLET 1980,] V. A. Davidova pedig kifejti az ordoszi típusú bronzokról,  hogy „az ilyen lemezek általánosan elfogadott keletkezési időpontja az i. e. II–I század, és elterjedésük színhelye vagy hsziungnuk által ellenőrzött terület, vagy az ősi lakóhelyük”. Ehhez még hozzáteszi: „Fel kell tételeznünk, hogy a lemezek témáit az általunk jelzett időben (i. e. II–I. sz), és nem előbb, maguk a hunok alkották.” [DAVIDOVA 1985.]. Ts. Tsevendorj szerint a hsziungnuk fegyveröveit viselőjük társadalmi rangja alapján díszítették arany, ezüst, bronz és vas veretekkel.  A hsziungnu kor fegyveröv vereteinek ábrázolásain láthatók ökrök, lovak, tevék, bárányok, kecskék és jakok, valamint sárkányok, személyek. A hátteret a vereteken fák, növények, hegyek és folyók képezik. Eszerint a hsziungnuknál nem az előkelők viseltek bronz veretű fegyveröveket. Ők áttört, ékkő betétes arany, ezüst csatokkal díszítették öveiket. Az ezekkel azonos mintázatokat, jeleneteket ábrázoló, szintén áttört bronzcsatok, veretek pedig nem a nemesfémből készültek gyenge minőségű utánzatai voltak. Talán ugyanazok a hsziungnu ötvös mesterek készítették őket, mint a nemesfém vereteket, csak alacsonyabb rangú harcosok számára. [XIONGNU ENCYCLOPAEDIA 2013, 25.] Ts. Tsevendorjnak ez a  leírása a hsziungnu fegyverövek vereteinek stílusáról jelzi, hogy azok és a Szibériai Gyűjtemény ékkövekkel díszített aranytárgyai azonos stílusban készültek. Adataiból tehát határozottan arra lehet következtetni, hogy Szibériai Gyűjtemény arany csatjai, veretei, és szidorovkai, iszakovkai párhuzamaik ábrázolt témái is a hsziungnukra jellemzőek, természetesen nem kizárva, sőt, feltételezve a szkíta-szibériai állatstílus hatását a hsziungnu kultúrára. [Vö.: DEVLET 1980].   

A fentieknek egyébként már csaknem kilencven éve, 1929-ben publikálták egy feltehetőleg kevesek számára ismert bizonyítékát. A szidorovkai gazdag harcos arany fegyveröv csatjának és a Szibériai Gyűjtemény hozzá stílusra és ábrázolásmódra legközelebb álló aranytárgyainak nem szórványleletként, hanem sírban talált, és nem bronzból, hanem szintén ékkövekkel díszített aranyból készült, közvetlen párhuzama is van Belső-Ázsiából. A szóban forgó csat Észak-Mongóliában, a nevezetes Noyon Uulban, vagyis vitathatatlanul hsziungnu, illetve ázsiai hun előkelő sírból került a felszínre, ötven évvel a szidorovkai leletek felfedezése előtt. M. Rosztovcev publikált 1929-ben az egyébként alaposan kirabolt Noyon Uul-i hsziungnu temető egyik előkelő sírjából egy  négyszögletes, áttört, számos türkiz betéttel díszített arany fegyveröv csatot, amelyen griff és egyszarvú oroszlán-sárkány verekszik egy oroszlánnal. [ROSZTOVCEV 1929, 87; XIV. Pl, 4.]. A csatot 1926-27-ben A. D. Simukov tárta fel [ENCYCLOPAEDIA XIONGNU 2013, 141.]. Az Ermitázsban őrzik, de nem a Szibériai Gyűjteménynek vele teljesen azonos stílusban készült aranytárgyai között, hanem a Noyon Uul-i ásatások leletanyagában. Így eshetett meg, hogy ez, a „neo-állatstílusnak” a hsziungnu eredetét bizonyító tárgy, elkerülhette a hunkorral és az állatstílus különböző formáival foglalkozó régészek, köztük szidorovkai 1. kurgán 2. sírjában nyugvó előkelő harcos arany fegyveröv csatjának párhuzamait kereső V. I. Matjusenko és L. V. Tataurova figyelmét is. M. Rosztovcev szerint egyébként a Kína északi részén és Belső Ázsiában, Mongóliában a Han korban elterjedt ötvösművészeti „neo-állatstílus” fő motívumai éppen az állatharc, vagy egy állat egymagában. [ROSZTOVCEV 1929, 96.] Itt jegyeznénk meg, hogy a közép-ázsiai érintetlen sírokból „in situ” feltárt leletek alapján, a szkíta-szaka előkelők más formájú aranyveretekkel ékesítették fegyveröveiket, mint a hsziungnuk. Erre tanúbizonyság az issziki Aranyember (Kazahsztán) és a tillatepei kincs (Afganisztán) aranyban bővelkedő sírlelet anyaga. [AKISEV 1978 100 sk; SARIADINI 1985, 155.] A Noyon Uul-i előkelő hsziungnu sírból feltárt négyszögletes, áttört, türkiz betétekkel díszített, állatharc jelenetes csat irányjelző arra nézve, hogy a Szibériai Gyűjtemény szórványleleteinek, valamint a szidorovkai és iszakovkai harcosok arany fegyverövei és lószerszáma arany csatjainak, vereteinek párhuzamait hol, milyen irányban kell keresnünk.

Ezt a sokat vitatott kérdést végképp eldönteni látszik a Gol Mod-2 előkelő hsziungu temetőnek a legutóbbi két év során publikált, mennyiségben és minőségben kiemelkedő leletanyaga. Az ott folyó ásatás valóban bebizonyította, hogy a „Hsziungnu Birodalom hatalmas eurázsiai állam volt, amely gazdasági és kulturális hídként szolgált a Kelet és a Nyugat között”. [ERDENEBAATAR 2016, 21.].  A temető 1. sírjából nagy számban előkerült „új állatstílusban” készült arany veretek, lemezek csaknem mindegyike türkiz betétekkel díszített. Az ásatást bemutató két könyv szerzői szerint ezek az ékszerek hsziungnu ötvösök alkotásai. [ERDENEBAATAR 2015; ERDENEBAATAR 2016, 21.] Többé tehát nem állíthatja senki, hogy a „neo-állatstílus” és különösen hozzá az arany és féldrágakövek felhasználása a Han-korban nem a hsziungnukra, hunokra elsősorban volt jellemző.

A  Gol Mod-2 temető nemesfém lószerszám vereteinek közvetlen párhuzamai vannak a legutóbbi időben feltárt nyugat-szibériai arany, ezüst leletek és a szentpétervári Szibériai Gyűjtemény aranytárgyai között.

A szidorovkai kurgántemető 1. kurgán 2. számú érintetlen sírjából a lószerszámok között a felszínre került két 24 cm. átmérőjű aranyozott ezüst falár, sárkányábrázolásokkal. Ezeket Fodor István „iráni importnak” tekinti. [FODOR 2009, uo.]. Azonban a szidorovkai falárok esetében egyáltalán nem biztos, hogy szükség volt importra. Hozhatták őket magukkal a Belső-Ázsiából Nyugat felé vonuló hunok is. Mongóliában már korábban is a felszínre kerültek előkelő hsziungnu sírokból – ha csekély számban is – mellhámokat ékesítő ezüst, aranyozott ezüst és arany falárok. Az ovális és kerek vereteken, falárokon rendszerint mitikus állat ábrázolások voltak: egyszarvú antilop (Gol Mod-1, 20. sír; Gol Mod-2, 1. sír; Noyon Uul, 20. sír); sárkány (Noyon Uul, 20. sír); jak (Noyon Uul, 6. sír); szarvas (Noyon Uul, 6. sír); kőszáli kecske (Tsaram).. A mitikus állatok falárokon ábrázolt képei a hsziungnu elit sírokban azt jelképezték, hogy a díszes lószerszámmal felszerelt lovak gazdái igen magas helyet foglaltak el a hsziungnu társadalmi ranglétrán. [ENCYCLOPAEDIA XIONGNU 2013, 62; ERDÉLYI-BENKŐ M, 2016]

Ahogy fentebb már részletesen leírtuk, a Gol Mod-2 mongóliai hsziungnu temető 1. számú sírjából felszínre került egy aranyból készült, türkiz betétekkel ékesített sárkányokat ábrázoló falár-pár. A Mongóliában újonnan feltárt és publikált leleteket, a Szidorovkán ásató régészek eddig még nyilván nem ismerték, nem is ismerhették. Pedig ezek kétségtelenül hsziungnu (ázsiai hun) eredetű, közvetlen párhuzamai az 1985-ben feltárt szidorovkai sárkányos falároknak. Így a szidorovkai temető 1. kurgán 2. sírjában eltemetett előkelő harcosnak hun vezéri mivoltát leginkább éppen az elhunyt mellé helyezett sárkányos aranyozott ezüst falárok, valamint az ordoszi, bajkálontúli, mongóliai bronz övveretek ékkövekkel díszített, aranyból készült pontos párhuzamai bizonyíthatják.

Bár nem sárkányokat ábrázol, mégis, ötvösművészeti stílus és a felhasznált nemesfém anyag szempontjából közvetlen párhuzama a Gol Mod-2 temető 1. számú sírja sárkányos falár-párjának egy féldrágakő betétekkel gazdagon díszített, domború, 167–169 gramm súlyú arany falár-pár a Nagy Péter-féle Szibériai Gyűjteményből. [RUGYENKO 1962/b, 15, 42 sk; III. tábla; 5. tábla, 4.].  Ezt az ötvös remekmű falár-párt Sz. I.Rugyenko, a nagyhírű orosz régész, – akkoriban még összehasonlításra alapot nyújtható, sírból feltárt párhuzamok híján – tévesen, „szkíta ruhadíszként” határozta meg. [RUGYENKO, 1962/b, uo.]  A Szidorovkán ásató V. I. Matjusenko és I. V. Tataurova ásatásuk eredményének publikálásakor már tudták, hogy a két szentpétervári, féldrágakövekkel díszített két korong falár-pár, bár azt, hogy lószerszámokat díszítettek volna, nem említik. Viszont megállapították, hogy a Szibériai Gyűjtemény falárjai „megdöbbentően közel állnak” a szidorovkai arany csatokhoz és övveretekhez. [Vö.: MATJUSENKO–TATAUROVA 1997, 73.]. Most, a Gol Mod-2 temető 1. számú sírja leleteinek publikálása után ehhez a megállapításhoz hozzátehetjük, hogy a két szentpétervári falár készítési stílusra, az ábrázolásmódjára nézve igen közel áll a Gol Mod-2 hsziungnu temetőben feltárt sárkányos arany falárokhoz is. Valószínűnek látszik, hogy a szentpétervári falárok a Gol Mod-2 temető 1. számú sírjához hasonló színvonalú előkelő hun temetkezésből, talán egy hun uralkodó sírjából kerülhettek a felszínre.

A Szibériai Gyűjtemény két arany falárjának közepén egy szarvas-ábrázolás van, a szélein pedig négyszer ismétlődik a következő jelenet: macskaszerű ragadozó támad vaddisznóra, és mélyeszti bele a karmait. A ragadozók szemeit fekete kövek, a lemez többi részét türkiz betétek díszítik. [RUGYENKO 1962/b, uo.] A szentpétervári falárok ragadozóinak szinte pontos párhuzamait látjuk a Gol Mod-2 temető 1. számú sírjából szintén domború, kisebb méretű, kerek, türkizzel díszített aranyveretein, és ezüst csatjain [ERDENEBAATAR 2016, 92 o, ábrák; 173 o, ábrák]. Szintén a szentpéterváriakhoz hasonló macskaszerű ragadozó ábrázolások vannak sárkányok társaságában a Gol Mod-2 temető 1. számú sírjából feltárt jáde tükör széleire faragva körben, és a tükör tetején [ERDENNEBAATAR 2016, 46–51.]. Ez a gyönyörű, művészi kidolgozású jáde tükör feltehetőleg olyan kínai műhelyben készült, amely az északi hsziungnu uralkodók megrendelésére, az ő ízlésük szerint dolgozott. A jádének az újkőkortól kezdve fontos szerepe volt a kínai kultúrában. A kínaiak úgy hitték, hogy a jáde kapcsolatot teremt Ég és Föld között. Ez a drágakő volt Kínában a vallás és a politikai hatalom egyik jelképe. [SCARPARI 2000, 176-179.]. A bronz tükrök elég gyakoriak voltak a hsziungnu elit sírokban [Vö.: TS. TSEVENDORJ–J. SARUULBUYAN 2011, 145–151.], azonban jáde tükör feltehetőleg csakis uralkodói sírba kerülhetett. Mindez ideig csak a Gol Mod-2 temető 1. számú sírjából került egy példány a felszínre. A jáde 6,5–6,75-ös keménységű, így csak kvarc-, vagy gyémánthegyű szerszámokkal lehetett megmunkálni. Erre csakis kínai műhelyben kerülhetett sor.

A Gol Mod-2 előkelő hsziungnu temető ékkövekkel díszített arany és aranyozott ezüst lószerszám veretei, falárjai kétségtelenül hsziungnu ötvös mestereknek az M. Rosztovcev által meghatározott, belső-ázsiai „új állatstílusban” készült alkotásai. [Vö.: ROSZTOVCEV 1929, 91.]. Ugyanezzel az „új állatstílussal” találkozhatunk a nyugat-szibériai szidorovkai sírból felszínre került falárokon, fegyveröv vereteken, valamint a szentpétervári Szibériai Gyűjtemény falárjain, arany vereteinek jelentős részén.  Egyre inkább úgy tűnik, hogy a Szibériai Gyűjteményben őrzött nyugat-szibériai arany szórványleleteknek nagy része, és a Szargatkai Kultúra területén az 1980-as évektől kezdve feltárt érintetlen elit sírokból felszínre kerülő arany, ezüst leletek a Népvándorláskor elején a Belső-Ázsiából Szibérián keresztül Nyugat felé vonuló hun előkelők ránk maradt emlékei.      

Meg kell említenünk a Mongóliában az utóbbi időben feltárt, hsziungnu-kori apró aranygömbökkel, (szaknyelven granulációkkal) díszített aranytárgyakat is. Granulációkkal ékesített arany foglalatok, bennük ékkövekkel, gombok, függők és aranylemez is kerültek felszínre a Gol Mod-2 temető 1. számú sírjából. Adatolhatók ilyen tárgyak más Mongóliában feltárt hsziungnu elit sírokból is, például a Gol-Mod-1 temetőnek a francia-mongol expedíció által végzett ásatásairól.  Így a „polikróm” ötvösművészeti stílus, amelyet I. P. Zaszeckaja egyértelműen a közép-ázsiai és kelet-európai hunoknak tulajdonít, eredetezhető akár Belső-Ázsiából, az északi hsziungnu birodalom területéről is. A stílus ma ismert formái a hunok Nyugat felé vonulásának idején, Közép-Ázsiában és Kelet-Európában alakulhattak ki. A hunkor polikróm ékszerei, amelyeket általános díszítési metódus jellemez, – a színes betétek és a granulációkból álló geometrikus díszítések egysége – alaposabb megfigyelés esetén technikai és díszítési sajátosságaikkal élesen különválaszthatók más ékszercsoportoktól. [ZASZECKAJA 1994, 9, 50–68; Vö.: ERDENEBAATAR 2016, 109; XIONGNU ENCYCLOPAEDIA, 2013, 92, 94–96.]. 

IV.

Erdenebaatar megállapítása szerint az időnként feszültebb, de hosszú időszakokon keresztül békés kínai-hsziungnu kapcsolatok hatása kulturális téren érzékelhető volt többek között a hsziungnu arisztokraták temetkezési szokásaiban is. A hsziungnu előkelő temetkezések sokban hasonlónak tűnnek a Han dinasztia-korabeli Kína uralkodó osztálya felső rétegének temetkezéseihez. Ennek okai többek között az esetenkénti „vegyes” házasságok is lehettek. Az alábbiakban az ázsiai hunok bizonyos, részben a Gol Mod-2 temető ásatásain is észlelt, Kínából „importált” temetkezési szokásairól ejtünk néhány szót.

Az időszámításunk kezdete körüli időkben bizonyos belső- és külső tényezőknek köszönhetően a Hsziungnu elit temetkezések szertartásai és szerkezete változásokon mentek keresztül. [ERDENEBAATAR 2016, 35.] Mivel az északi hsziungnu állam és a Han Kína hasonló erejű államok voltak, a két ország politikai, kereskedelmi, mezőgazdasági és kulturális téren szoros kapcsolatban állt egymással, és kölcsönös gazdasági és kulturális befolyást is gyakoroltak egymásra. Hasonlóan a Han Kína uralkodó rétegéhez, a hsziungnu arisztokraták is kezdtek mély sírokba temetkezni, Kínából származó tárgyak: mázas poharak, tányérok, tükrök és hintók kíséretében.. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a hsziungnuk utánozták vagy lemásolták volna a Han-dinasztia temetkezési szokásait. [ERDENEBAATAR 2016, uo]

Többek között átvették a hsziungnuk a kínai előkelőktől a koporsós temetkezés szokását is. A Han-kor kínai kriptáiban szobát alakítottak ki a koporsóba helyezett halott számára. A kínai példa nyomán, a hsziungnu előkelő sírokban a koporsók egy, vagy két fa kamrába kerültek a gödrök mélyén.

Ursula Brosseder német régésznő a következőket írja a mongóliai hsziungnu temetkezésekről: „Az elit sírokban külső és belső, fagerendákból készült kamrákban volt a koporsó. A köznépi sírokban csak egy koporsó volt. Azonban eddig mindössze két olyan sírt tártak fel Mongóliában, amelyben nem volt koporsó”. [BROSSEDER 2009, 263.]. A „Treasures of the Xiongnu” szerint: „A síron belül, a gödör mélyén volt két fülke, és ezekben a koporsó. A koporsó falai rendszerint fagerendákból készültek, amelyek különböző mintákkal díszített nemezzel voltak borítva. A koporsók jól felépítettek voltak, rendszerint pillangó-rögzítéssel a széleken. [TSEVENDORJ-SARUULBUYAN 2011, 45]. A legszebben díszített koporsók tetejére gyakran festettek lakkal felhőszerű díszítéseket és repülő madarakat. Készültek díszítések aranyból, ezüstből, bronzból, vasból és nyírfakéregből. Esetenként a fej mellett a koporsóra volt erősítve aranyból vagy vasból a Nap és a Hold jelképe. A legelőkelőbb sírok esetében az egész koporsót beborító, virág alakú arany díszítéseket féldrágakő betétek ékesítették. [TSEVENDORJ-SARUULBUYAN 2011, 62–70].

A Gol Mod-2 hsziungnu temető 1. számú sírjában a koporsót a rablók a sír kifosztásának során teljesen megsemmisítették, az arany díszítéseket is elvitték róla. Így D. Erdenebaatar könyvében illusztrációként egy másutt feltárt igen előkelő hsziungnu sír arany rátétekkel díszített koporsójának rekonstrukciója került közlésre. [ERDENEBAATAR 2016, 33, 116-117.].

A két fakamrába helyezett, arany díszítéssel borított ázsiai hun koporsók akaratlanul is eszünkbe juttatják a kelet-európai hunok hatalmas királyának, Attilának hármas – bronz, ezüst, arany – koporsóba történt temetkezése legendáját, és alátámasztják Jordanes gót származású krónikás és ravennai püspök tudósításának hitelességét Attila temetéséről.

Egyes magyar kutatók – így Móra Ferenc, vagy Rimócziné Hamar Mária – úgy vélték, hogy Attila temetésének koporsós változatát Jordanes találta ki, összekeverve Attila temetését egy keresztény koporsós temetkezéssel. A hármas koporsós temetkezést szerintük Ipolyi Arnold eszelte ki, majd Jókai Mór szép meséje után Gárdonyi Géza dolgozta fel, [BENKŐ I, 2017,]. Azért gondolták ezt így, mert a magyarországi kutatási tapasztalatok alapján úgy tudták, hogy sztyeppei és a Kárpát-medencébe a sztyeppéről érkező nomádok nem temetkeztek egyetlen koporsóba sem, hogy hármas koporsóról ne is beszéljünk. Azonban nem volt arról tudomásuk, hogy a hsziungnukra, vagyis az ázsiai hunokra, akiknek nomád mivoltát soha senki nem tagadta, ez a megállapítás nem vonatkozhat. Őket koporsóba, a vezetőiket hármas koporsóba temették. Kelet-Európába vándorolt utódaik szájról szájra, nemzedékről nemzedékre szálló emlékeikben megőrizhették egykori királyaik, a hsziungnu sanjük két fülkébe és arannyal borított koporsóba, illetve hármas koporsóba temetésének hagyományát. Jordanes leírása hiteles: Attila hun királyt a belső-ázsiai hun ősök temetkezési szokásainak alapján, arannyal borított, vagy arany koporsóba, és két külső koporsóba temethette el udvari kísérete a Kárpát-medence valamelyik nagy folyója egyik holtágának a medrében. [BENKŐ I, 2017.]

Ugyancsak kínai, de a Han-kornál jóval korábbi kulturális hatásra vall a hsziungnuknál és a Népvándorláskori eurázsiai nomád népek temetkezésein a selyem arctakarók, vagy a selyem alapú szem-és szájlemezek, maszkok használata.

Az 1990-es sangcsunglingi (Henan tartomány) ásatások során selyemből és rávarrott jáde lemezekből álló halotti maszk került a felszínre a Nyugati Csou-korban élő (i. e. VIII. század), Guo herceg sírjából. [DEBAINE-FRANCFORT 1999; SCARPARI 2000, 96. kép.]. Az elhunyt herceg arcát borító selyem arctakaróra jade lapok voltak varrva. Ezek a halott szemöldökét, szemeit, az orrot, füleket és a két bajszot ábrázolják, a halott állát egy körcikkely (lunetta) jelképezi. [BENKŐ M. 2004, 21; BENKŐ M. 2005 95–99.]. A testet több rétegnyi vörös és sárga selyembe burkolták. A fentihez hasonló selyem alapú maszkokkal történő temetkezés szokása széles körben elterjedt volt Kína előkelőségei között a Nyugati Csou-korban (i. e. 1045–771) és a Keleti Csou Korban (i. e. 771–221). Például Luoyangban a Csongcsou utca nyugati végén feltárt gazdag Keleti Csou-kori temetőben 51 halott arcán volt selyemre varrott jáde lemezekből készült maszk. Ezek formája különbözött. Mégis, valamennyi selyemre varrott jáde lemezből készült maszkon volt szem-, orr-, száj- és áll-lemez. [RAWSON 1996, 154, 72. kép.]. A szokás Kínában a legfejlettebb formáit éppen a Han-korban érte el (i.e. 221– i. sz. 206) érte el. Ebben az időben a fent leírt selyem halotti arctakaró fölé egymáshoz erősített jáde lapokból készült teljes maszkot is helyezhettek [SCARPARI 2000, 179.].

A Kínával kapcsolatban álló nomád társadalmak jellegzetes nyitottsága a legkönnyebben az anyagi külsőségek eltanulásában nyilvánulhatott meg. A nomád vezető réteg átvette Kína fényűző temetkezési szokásait is [ECSEDY 1992]. Ezek közé tartozott a selyem alapú halotti maszkokkal temetkezés is, bár a nomádok az arctakarókra varrott szem- és szájlemezek elkészítéséhez a jádénél könnyebben megmunkálható anyagokat – nemes fémet, bronzot – használtak. Például Pekingtől északra, a Jundu Shan hegység lábánál fekvő VIII–V. századi (Keleti Csou-kor) nomád shanrong, elő-hunnak is mondott temetőben a halottak arcát kendervászon lepel fedte, az arctakarókra varrott bronz szem- és szájlemezekkel. A leggazdagabb ott eltemetettek állán arany lunetták, a kínai jáde maszkok lunettáinak párhuzamai feküdtek [ÉRDY 2001, 34–40]. Arany lunetta publikált az ázsiai hun korból a Mongol Állami Kincstár nemesfém gyűjteményéből is. időszámításunk kezdetéről [TSULTEM 1987, 3. tábla.]. Feltártak egy, a szemeket elfedő selyem halotti maszkot is Mongóliában, a noyon uul-i hsziungnu elit temetőből. [RUDENKO 1962/a, Plate XVI, fig. 1; BENKŐ M. 1992/93, 119.]  Tehát ez a szokás bizonyíthatóan élt a mongóliai hsziungnu előkelőknél is a kínai Han császárok idejében. Több bizonyítéka ennek a ténynek egyelőre valószínűleg azért nem áll rendelkezésünkre, mert az alaposan kirabolt mongóliai hsziungnu elit sírokból még teljes koponya sem került eddig a felszínre – a Gol Mod-2 temetőből sem. Ha volt nemes anyagból és selyemből készül maszk a koponyán bármelyik sírban, azt a rablók bizonyára elvitték.

Szibériában a Han-korból megemlíthetjük még a Minuszinszki Medence selyem alapú maszkjait. Valószínűleg ezek is a hsziungnu birodalom népeihez kapcsolódnak [TALLGREN 1937, 28, 82.]

Kínai típusú selyem arctakaró i. sz. III–IV. századi szibériai hun előkelő temetkezésből is a felszínre került. A szidorovkai temető 1. kurgánja érintetlen 2. számú sírjában eltemetett rangos harcos koponyájától jobbra T alakú aranyhímzéses brokátselyem arctakarót fedeztek fel a régészek. Az arctakaró méretei: 0,65x43 cm. Hasonló brokátselyem arctakaróval temetkeztek kínaiak is, [WEN WU 1972, Vol. 1, 28; Vol. II, Pl. 70], és közép-ázsiai hunok is az i. e. II. századtól az i. sz. V. századig terjedő időszakban. [BERNSHTAM 1940, 9 sk.].

A selyem alapú arctakaróknak, halotti maszkoknak a különféle változatai megjelentek később az avaroknál, majd a különböző török eredetű népeknél, például a kimekeknél is. Ez a tény a bronzkori kínai temetkezési szokásnak a továbbélését jelzi a Népvándorláskorban az Ázsiából Kelet-Európa felé vonuló nomád népek körében. [BENKŐ M. 2004, 22 sk.]. A kínai selyem alapú maszkoknak közvetlen párhuzamai is vannak a népvándorláskori nomád maszkok között, Belső- és Közép-Ázsiában, Kelet-Európában, sőt, még a Kárpát-medencében is. A Stein Aurél által már 1913-ban kutatott kelet-turkesztáni,  Jing Pan temetőnek (Kína Hszingcsiang tartománya) az 1990-es években feltárt 15 sz. sírjából selyembe burkolt, mumifikálódott férfi holttestet tártak fel. A halott koponyájáról a nemezből készült, festett, az arcvonásokat ábrázoló maszk alól arany homlokpánt és orr formájú aranylemez került a felszínre. [THE PEOPLES… 2002, 15 sk.]. Kirgizisztánban a Talasz folyó völgyében, az i. sz. II–V. századi Ketmen Töbe-i ázsiai hun temetőben kilenc selyem alapú halotti maszkot tártak fel. Ezeken – hasonlóan a Csou-kori kínai maszkok szemöldököt, orrot, szájat és arcot jelző jáde lemezeihez – arany lemezek jelölték a szemöldököt és orrot, valamint a szájat és az arcokat. [ISTORIJA KIRGIZSKOJ SSR. I, 88.]  Egy Kárpát-medencei avar vezérsírból, a kunbábonyi kagán sírjából az ott eltemetett nagyúr halotti maszkjának ránk maradt részei pedig szinte az eredeti formában őrizték meg az ókori kínai selyem alapú maszkok ősi motívumait. [TÓTH-HORVÁTH 1992. 14. tábla, BENKŐ M. 2004, 25 sk; BENKŐ M. 2005, 97.], A sírból a felszínre került nemcsak az orrot és a szemeket jelképező aranylemez, hanem az elhunyt állát jelképező arany lunetta is. Ugyancsak H. Tóth Elvira arany szemlemezeket és arany lunettát tárt fel Hortobágy-Árkuson egy gazdag avar sírból. [TÓTH-HORVÁTH 1992, Abb. 40, 1–3.]. Annak, hogy ezeket az avar maszkokat selyemre varrták, megmaradtak a nyomai az arany lemezeken [H. Tóth Elvira szíves közlése].

A Nyugati Csou-kori kínai selyem alapú maszkokon a szemeket és orrot jelképező jáde lemezek, teljes mértékig összevethetők a Ketmen Töbe-i hun halotti maszkok és a kunbábonyi halotti maszk, hasonló arany lemezeivel. Az áll helyét jelző jáde lunetták pedig összevethetők a Mongólia Állami Kincstára Gyűjteményében őrzött arany lunettával, valamint a kunbábonyi és árkusi arany halotti maszkok lunettáival. Így nyilvánvalóvá válik, hogy a kunbábonyi kagánt eltemető avar előkelők Belső-Ázsiából, Kína határvidékéről magukkal hozott ősi szokás szerint készítették el népük vezérének halotti maszkját, és így is temették őt el hosszú vándorútjuk végén, a Kárpát-medencében, a Duna-Tisza közének pusztáin. [BENKŐ M. 2004, 26–28.].

A selyem alapú ezüst-aranyszemes temetkezési maszkok elterjedtek voltak a Kelet-Európa pusztáin élő ősmagyarok között és elég nagy számban kerültek a felszínre honfoglaló magyar sírokból is. A fentiek alapján az ősmagyarok, legalább is vezetőik és középrétegük, ennek a maszk-típusnak a formájában nem finnugor, hanem kínai, ázsiai hun és türk hitvilági elemeket őriztek meg temetkezési szokásaikban. [BENKŐ M. 2004, 25. Vö.: BENKŐ M. 1987-88; 1992; 1992/93; 2003.].

Immár csaknem száz év óta folyik Mongóliában és a közvetlenül hozzá kapcsolódó területeken a hsziungnu birodalom emlékeinek terepfelmérése és régészeti kutatása. Az eddig feltárt mintegy 500 mongóliai köznépi és előkelő sír egyike sem volt érintetlen, sőt, szinte mindegyikük teljesen kirabolt volt. Mégis, lassanként kialakult a kép a felgyülemlő mongóliai, vitathatatlanul hsziungnu leletanyag alapján az északi hsziungnu birodalom gazdagságáról, nemzetközi kapcsolatairól, kultúrájáról, előkelőik és a köznép temetkezési szokásairól. Ahogy cikkünkben és bibliográfiánkban is jeleztük, az utóbbi évtizedekben minderről nemcsak tanulmányok, hanem jelentős monográfiák is megjelentek mongol tudósok és más nemzetek kutatóinak tollából. Az első kizárólag mongolokból álló régészeti expedíció által végzett ásatás, a Gol Mod-2 hsziungnu temető 1. számú sírjának és kísérő sírjainak, Mongólia és Belső-Ázsia eddig ismert legnagyobb méretű hsziungnu temetkezésének feltárása, valamint az ásatások eredményeinek publikálása ezeknek az új monográfiáknak a megállapításait megerősítette, mennyiségben és minőségben is megtöltötte régészeti anyagi tartalommal. Végre valóban van alapunk annak elképzelésére, hogy mi minden lehetett a kirabolt mongóliai északi hsziungnu elit sírokban. A Gol Mod-2 temetőből felszínre került művészi ötvösmunkák és használati tárgyak, az itt és más előkelő hsziungnu sírokban észlelt temetkezési szokások új alapokra helyezhetik az egész eurázsiai hun kutatást. Bonyolult, sokáig megoldatlan, sőt megoldhatatlannak tűnő kérdésekre adhatnak választ. Ma már bizonyosan tudhatjuk, hogy a hsziungnukat és a szibériai, közép-ázsiai, kelet-európai hunokat sok párhuzamot nyújtó, bőséges régészeti leletanyag és egymáshoz hasonló, esetenként szinte azonos temetkezési szokások fűzik egymáshoz etnikai szempontból is.

Mindez nagy örömmel tölt el engem. Megvalósulni látszanak annak a nagy kutatómunkának a célkitűzései, amelyben évtizedeken át magam is részt vettem, és amely céloknak elérésében mi, a mongóliai hsziungnu kultúrának időben egymás után tevékenykedő, de eredményeinkkel egymáshoz kapcsolódó feltárói, reménykedtünk. Végre valóban átfogóbb képet alkothatunk a belső-ázsiai hsziungnuk kultúrájáról, hitvilágukról, szerepükről a világtörténelemben. Ugyanakkor egyértelmű régészeti bizonyítékokkal is szolgálhatunk arra nézve is, hogy a belső-ázsiai hunok ugyanaz a nép volt, mint amelyik időszámításunk elején a népvándorlás első hullámaként Belső-Ázsiából elindult Nyugat felé, majd „hun” néven jelent meg Kelet-Európában az i. sz. III-IV. évszázadok fordulóján.

Sokan és sokat tettünk ezért: mongol, ázsiai, magyar, nyugat-európai, amerikai kutatók. Meg kellett küzdenünk a belső-ázsiai terep és időjárás okozta viszontagságaival, a fagyott talajjal, a hőskorban a kutatásaink iránt tanúsított, anyagiakban is megnyilvánuló hivatalos meg nem értés nehézségeivel ahhoz, hogy ezen a téren tisztábban láthassunk. Azonban – ahogy Keleten mondják – Isten a türelmesek oldalán áll. Számos kutató elme egy évszázadon át láncként összekapcsolódó erőfeszítései meghozni látszanak eredményüket.

 

A beautiful artistic book was published with wonderful photos and English-Mongolian text in Ulan Bator about the results having been achieved by the first self-supporting Mongolian archaeological expedition,  in the Gol Mod-2 elite Xiongnu cemetery, Mongolia, Arkhangai aimag, Ulan-Undur soum, Balgasin Tal . (D.Erdenebaatar: The cultural heritage of the Xiongnu Empire, Ulanbaatar, 2016.). The excavations have been going on at this site for 11 years. Up to now the Grave No. 1, the largest Xiongnu grave in Central-Asia (length: 80 m, width: 40 m, depth: 25 m ), – most probably the grave of a Xiongnu Shanju, or king, – have been excavated and explored, together with its 30 satellite graves. Although that enormous grave had been  excessively looted, such finds got to the surface from it, in form of fine goldsmith works and articles of consumption, chariots, sacrificed animals, which can give a clearer picture of the material culture of the Xiongnu Empire in Mongolia, and might also be  the foundation of a coming significant change in the research of those Huns, who had proceeded from Central-Asia into Eastern Europe at the beginning of the Period of the Great Migration of Peoples (1st-5th Centuries A. D.).  

IRODALOM

AKISEV 1978: А. К. Акишев, Курган Иссик. Алма Ата, 1978.

BATSAIKHAN 2003: Батсайхан З. Хунну. Археоогии, утсаатны зуй, туух. Уланбаатар, 2003. 

BENKŐ I. 2017: Benkő I, Attila hármas koporsója és belső-ázsiai párhuzamai. n julianusbaratai.blog.hu/2017/05/23/attila_harmas_koporsojanak_belso­azsiai_parhuzamai  Hozzáférés: 2017. 08. 02.  

BENKŐ M. 1987–88: Benkő M, Halotti maszk és sírobolus. Antik Tanulmányok, XXXIII/2, (1987–88), 169–201.

BENKŐ M. 1992: Benkő M, a halotti arctakaró történetéhez. Antik Tanulmányok XXXVI.(1992)/1–2, 106–108.

BENKŐ M.  1992/93: Benkő M, Burial masks of mounted Nomadic peoples in the migration period (1st Millenium A. D.). Acta Orientalia Scientarium Hungariae, XLVI/2/3, (1992/93, 118-131.

BENKŐ M. 2003: Benkő M, Aranymaszkos ősmagyar vezérsír. Antik Tanulmányok, XLVII/1, 2003, 111–127.

BENKŐ M. 2004: Benkő M, Egy ajándékba kapott könyv margójára. Eleink, 2004/2, 20-31.

BENKŐ M. 2005: Benkő M, Addenda. Eleink, IV/1. (2005), 94-95, 97–99.

BERNSHTAM 1940: А. Н Бернштам, Кенколский могильник, Ленинград, 1940. 

BERNSHTAM 1951: А. Н. Бернштам, Очерк истории гуннов.Ленинград, 1951.

BROSSEDER 2009: Ursula Brosseder,  Xiongnu terrace tombs and their interpretation as elit burials. In: Current Archaeological Research in Mongolia. First international conference on archaeological research in Mongolia. Bonn, 2009, 247-280.].

DEBAINE-FRANCFORT 1999: Debaine-Francfort Corinne: The search for Ancient China. New York, 1999. 

DAVIDOVA 1971: Давидова А. В, К вопросу о хуннских художественных бронзах. СА 1971, 208–210.].

DAVIDOVA 1985: А. В. Давидова, Иволинский комплекс (городище и могильник). Ленинград, 1985.

DEVLET 1980: Дэвлет М. А. Сибирские поясные ажурные пластины II. в. до н. э. САИ, 1980. Вып. Д. 4–7.

ECSEDY 1992: Ecsedy Ildikó, Ősök, utódok és szomszédok a Selyem Úton .1992. Kézirat.

ERDENEBAATAR 2015:  Д. Эрдэнэбаатар, Балгасын тал дахь Гол Мод-2-ын хуннугийн язгууртны будшны судалгаа. Уланбаатар, 2015.

ERDENEBAATAR 2016: D. Erdenebaatar, The Cultural Heritage of the Xiongnu Empire. (Angol-mongol kétnyelvű). Ulanbaatar, 2016.

DORJSUREN 1961: Доржсурен Ч, Уманд хунну. Уланбаатар 1961.

ENCYCLOPAEDIA XIONGNU 2013: Ts. Tsevendorj (Editor) Encyclopaedia Xiongnu, 2013.

ERDÉLYI 1962: Erdélyi I., Jelentés a mongol–magyar expedíció 1961. évi munkálatairól. In: Archeológiai Értesítő 1962, 93–100.

ERDÉLYI 1963: Erdélyi I., A Mongol–Magyar régészeti expedíció 1960–63 évi eredményei. In: Magyar Tudomány 1963, 8–9, 641–651.

ERDÉLYI 1974: Erdélyi I., Előzetes jelentés az 1971. évi mongóliai régészeti kutatásainkról. Archeológiai Értesítő, 1974, 139–145.

ERDÉLYI 1979: Erdélyi I., Előzetes jelentés az 1974. évi mongol-magyar régészeti expedíció munkálatairól. Archeológiai Értesítő, 1979/1, 112–126.

ERDÉLYI 1994; Erdélyi I., The settlement of the Xiongnu. In: The archaeology of the steppes. Methods and strategies. Ed. By B. Genito. Napoli, 1994, 553–563.  

ERDÉLYI 2000: Erdélyi I., Archaeological Expeditions in Mongolia. Budapest, 2000.

ERDÉLYI–FERENCZY 1963: Erdélyi I.–Ferenczy L., Az 1962. évi mongóliai expedíció eredményei. Archeológiai Értesítő, 1963, 120–126. 

ERDÉLYI–FEJES 1987: Erdélyi I.–Fejes I.: Recently discovered ancient relics in Mongolia. Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae, XLI (I), 1987, 75–82.

ERDÉLYI–NAVAAN 1965: Erdélyi I.–Navaan D., Az 1963. évi mongol–magyar régészeti expedíció eredményei. Archeológiai Értesítő, 1963, 63–84.

ERDÉLYI– NAVAAN 1966; Erdélyi I., Navaan D., Az 1964. évi mongol–magyar régészeti expedíció eredményei. A Magyar Tudományos Akadémia II. osztályának közleményei, 15. (1966), 123–128.

ERDÉLYI–DORJSUREN–NAVAAN 1967: Erdélyi I.–Dorjsuren Ts.–Navaan D., Results of the Mongolian–Hungarian archaeological expeditions 1961–64 (a comprehensive report). Acta Archaeologica Academiae Scientarium Hungariae 19 (1967), 335–370.   

ERDÉLYI–ZEWEENDORCH 1977: Erdélyi I.– Zeweendorsch D., Mongolisch–ungarisce archäologische Forschungen in der Mongolei in Jahre 1974. Mitteilungen des Archäeologischen Instituts der Ungarische Akademie der Wissenschaften 6 (1977), 115–117.

ERDÉLYI 2009: Erdélyi I, Magyarország története I. Budapest, 2009. Fodor István: Őstörténet és honfoglalás. In: Keletkutastás 2009 tavasz, 155–162.

ERDÉLYI-BENKŐ M. 2016: Erdélyi István-Benkő Mihály, A szargatkai kultúra és a hunok. In: Etnológia 2016/1–4, 223–241.4

ÉRDY 2001: Érdy Miklós, A hun lovas temetkezések. Budapest, 2001.

FODOR 2009: Fodor I.: Őstörténet és honfoglalás. In: Magyarország története I, Budapest, 2009.

GISCARD 2000: Giscard P. H, Pratiques funeraires des Xiongnu. Travaux de la Mission Archeologiques Francaise en Mongolie realises durant les campagnes de 1998 et 1999 dans la necropole Xiongnu d’ Egyin Gol. Paris, 2000.

ISTORIJA KIRGIZSKOJ SSR: История Киргизской ССР I. Frunze 1963.

MATEJEVA 1993: Матеева Н. П, Саргатская культура на Среднем Тоболе. Новосибирск, 1993.

MATJUSENKO-TATAUROVA 1997: В. И. Матющенко–Л. В. Татаурова, Могильник Сидоровка в Омском Прииртише. Новосибирск, 1997.

MOGILNYIKOV 1992: Могилников В. А, Саргатская культура. In: Степная полоса Азиатской части СССР в сарматское-скифское время. Москва 1992, 292–312.

RAWSON 1996: Jessica Rawson, The mysteries of Ancient China. Discoveries from the Early Dynasties. London, 1996.

THE PEOPLES… 2002: The Peoples of Ancient Xinjiang and Their Culture. Beijing, 2002.

RUGYENKO 1962/a: С. И. Руденко, Культура хуннов ноинулинские курганы. Москва–Ленинград, 1962.

RUGYENKO 1962/b: С. И. Руденко, Сибирская коллекция Петра I. Археология СССР, свод источников. Выпуск Д3–9.

SALMONY 1933: Salmony A, Sino-Siberian art in the collection of C. T. Loo. Paris, 1933.

SARIADINI 1985: Victor Sariadini, Bactrian gold. Leningrad, 1985.

SCARPARI 2000: Maurizio Scarpari, Az ősi Kína. Budapest, 2000.

TALLGREN 1937: A. M. Tallgren, South-Siberian cemetery from the Han period. E.S.A XI,1928, Oxford. 1937.

TÓTH-HORVÁTH 1992: Elvira Tóth – Attila Horváth. Kunbábony. Das Grab Eines Awarenkhagans. Kecskemét 1992.

TSEVENDORJ–SARUULBUYAN 2011: D. Tsevendorj–J. Saruulbuyan, The Treasures of the Xiongnu (Angol-mongol kétnyelvű). Ulanbaatar 2011. 

TSULTEM 1987: N. Tsultem, Mongolian Arts and Crafts 1987.

ZASZECKAJA 1994: И. П. Засецкая, Культура кочевников южнорусских степей в гуннскую эпоху. (Конец IV–V. вв.

 Kapcsolódó cikk:

CSODÁLATOS KINCSEKET REJTETT BELSŐ-ÁZSIA LEGNAGYOBB HUN SÍRJA

https://julianusbaratai.blog.hu/2017/05/24/csodalatos_kincseket_rejtett_belso-azsia_legnagyobb_hun_sirja

 

Kép: Erdélyi István Forrás: Vollnhofer Artstudio

(Nagyvárad 1931. augusztus 28. – Göd 2020. április 7.)  muzeológus - régész, történész. 1944 őszén, családjával együtt Szentendrére menekült. Sashegyi Sándor pomázi magánrégész intenciói nyomán választotta 1949-ben a régész életpályát. ELTE TTK Régészeti Tanszékén 1955. A tanszék demonstrátora 1953 – 1954. László Gyula tanítványa. Munkahelyei: 1954 – 1955 a MNM Régészeti Osztályán gyakornok, majd segédmuzeológus. 1955 – 1959 között a Leningrádi Állami Egyetem Régészeti Tanszékén aspiráns, azóta foglalkozik magyar őstörténettel. 1956-ban a 6. Pamíri Régészeti Expedíció résztvevője, 1957-ben a Volga- és a Don - vidéken kutatott Gumiljov Lev Nyikolajeviccsel együtt, 1958-ban Baskíriában ásatott, 1959 őszén a Volga-deltában kutatott. 1959 – 1991 a MTA Régészeti Intézetében tudományos főmunkatárs, osztályvezető, tudományos titkár (10 éven át), a nemzetközi ügyek titkára (7 éven át), majd tudományos tanácsadó, 1992-től nyugdíjazták. 1968 – 1970 és 1981 – 1983 között Moszkvában, az akadémiai Régészeti Intézetben volt tudományos vendég-főmunkatárs. 1999-ben, mint Stein Aurél ösztöndíjas, Kínában járt tanulmányúton. Oktatói tevékenysége: 1960-1961-ben az ELTE BTK Középkori Régészeti Tanszékén vendég-előadó, 1984 – 1985-ben az ELTE Finnugor Tanszékének vendégtanára. 1991-től – 1994-ig a Miskolci Bölcsészegyesület nem akkreditált egyetemének tanára, a Történelem Tanszék vezetője 1992 – 1994., 1993 – 1998 a Károli Gáspár Református Egyetem (melynek alapításában is, már mint nyugdíjas, résztvett 1992-ben) Történelmi Tanszékének vezetője, dékánhelyettes. 1999 – től 2000-ig a Pécsi Egyetem Földrajzi Intézete Ázsia Központjának vendégtanára. 1998 – 1999 az ELTE BTK Belsőázsiai Intézetének vendégtanára, mint akadémiai kutatási ösztöndíjas. 1975 – 1982-ig a nemzetközi feltárások társvezetője Oroszországban, a ma Majackoje nevü egykori kazár várban. 1961-től 1990-ig bezárólag, 11 alkalommal végzett régészeti kutatásokat Mongóliában, mint a magyar munkacsoport vezetője. Mongol kitüntető oklevelei: 2007 és 2011. Kandidátus 1959, akadémiai doktor 1976. Címzetes egyetemi tanár 1985. Az ELTE habilitált történész doktora 1996. 1993 és 1996 között, a Budapesten lefolyt millecentenáris történeti konferenciákon részvételét a háromtagú szervezőbizottság (történész, régész és antropológus) nem engedélyezte. 1998-ban a Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesület egyik alapítója. Ennek 2002-től, az Eleink – magyar őstörténet c. tudományos lapja főszerkesztője volt 2014-ig. Mongóliában 11-szer végzett terepkutatásokat, ázsiai hunok és türkök régészeti emlékeinél.

Kitüntetései: Munka Érdemrend ezüst fokozat 1975.

Kőrösi Csoma Díj 1997, Aranyoklevél ELTE 2005, a Magyar Professzorok Világtanácsa Pro Universitate et Scientia kitüntetése 2008, a Magyar Földrajzi Társaság Teleki Sámuel emlékérme 2010, Napút Levél a Cédrus Művészeti Alapítványtól, 2011 (Napút-dij).

Forrás: Erdélyi István: MAGYAR ŐSTÖRTÉNETI MINILEXIKON, Budapest, 2012. 

Dr. Erdélyi István (Д-р. ист. наук, проф. Иштван Эрдели)

***

Autobibliográfia

 

Kisebb megjegyzésekkel, illetve egyes életrajzi momentumok feltüntetésével /-/. /некоторымы биографическими замечаниями/

 

Könyvek és tanulmányok

Megjelenésük valóságos (!) éves sorrendjében, amit a kövér számok jeleznek. Közben csak akkor tüntettünk fel évszámokat ezeken belül, ha valami probléma merült fel.

Könyvek és brosurák esetében a címek előtt * van. (книги и брошюры)

társszerzők jelzése nevük előtt – соавтор

хх personalia, azaz rám vonatkozó irodalom

 

Előzmények:

1955 tavaszán befejeztem egyetemi tanulmányaimat a budapesti ELTE Történettudományi Kara Régészeti Tanszékén. Ezután a MNM Régészeti Osztályán kaptam állást, ahol addig, egy éven át csupán gyakornok voltam. Ősszel aspirantúrára utaztam ki a Leningrádi Állami Egyetemre, amely azután négy esztendőt vett igénybe. Szakvezetőm volt Mihail Illarionovics Artamonov, az Állami Ermitázs Múzeum igazgatója.

/весной я окончил венгерский госуниверситет в Будапеште, Истфак, Кафедра Археологии Средних Веков и осенью уехал в аспирантуру в Лениниград, в ЛГУ, где моим руководителем стал М. И. Артамонов, директор Гос. Эрмитажа /

 

1956

Őstörténeti kutatás „a Világ tetején”. Új Világ október 18. 4. old. (arcképemmel)

Az avarkori csontmegmunkálás néhány kérdéséről. AÉ 46 – 50. (orosz kivonattal) V – VII. tábla.

 

Stein Aurél után az első magyar voltam, aki a Pamír hegységben járt. /я был первым венгром, который после А. Стейна побывал на Памире/

Leningrádból november 25.-én jöttem meg,

 

1957

 

A Pilisről a Pamírra. Pest Megyei Hírlap különkiadása. Szentendre I. 3. nov. 23. 1.

 

Uljanovszkba utaztam, Leningrádból, júliusban.

 

1958

* A jánoshidai avarkori temető. Régészeti Füzetek II. 1. A MNM TM kiadása Bp. (szakdolgozat) (Fettich Nándor ásatása) (német kivonattal) /моя дипломная работа/

Новая руническая надпись из Венгрии. Эпиграфика Востока XII. 59-61.

Mordvin ének a falbaépített leányról. Néprajzi Közlemények 1 – 2. 118 – 123.

 

/летом я вёл археологические раскопки в Башкирии в селе Кушулево/

 

1959

Венгры в Леведии. Л. (kandidátusi értekezés tézisei) 11,5 old.

Soproni Sándor riportja. Julianus barát nyomában... Pest Megyei Hírlap Szentendre XI. 7.

Julián barát nyomában Baskíriában. Csongrád megyei Hírlap II. 8.

Sírrablók nyomában Budakalászon. Pest megyei Hírlap. Szentendre. dec. 25. 3.

xx Soproni Sándor. Julianus barát nyomában...Pest megyei Hírlap. Szentendre. XI. 7.

A kusulevói temető. AÉ 2. 87. 183 – 187. (orosz kivonattal)

 

Júniusban megvédtem kandidátusi disszertációmat Leningrádban, az Állami Egyetemen. A MTA Tudomámyos Minősítő Bizottságának illetékes albizottsága októberben ismerte el ezt a tudományos fokozatomat. Ősszel felvettek a MTA Régészeti Kutatócsoportjába, a későbbi Régészeti Intézetbe. Igazgatója Gerevich László művészettörténész volt. /я защитил кандидатскую диссертацию в Ленинграде на ЛГУ/

 

1960

Pomáz középkori emlékei. Dunakanyar-Pilisvidék 1. (rotaprint 1000 példányban, MNM)

-A honfoglaló magyarság régészeti emlékanyaga kelet-európai kapcsolatainak néhány kérdéséről. AÉ 2. 160 – 175. (orosz és német nyelvű kivonattal)

A Holdvilágárok. PMH Szentendre júl. 2.

Nekrológok:

Sashegyi Sándor. 1900 – 1958. AÉ 2. (Korek József lerövidítette.) (Sashegyi – korábban Spuller –1949-1950. évi vezetése nyomán lettem régész.)

Sashegyi Sándor (1900 – 1958) (korábban Stefán Sándor) Pest Megyei Híradó, Szentendre. júl. 30. 3.

*Pomáz középkori emlékei. Dunakanyar – Pilisvidék 1. Kézirat jogán, 1000 példány. 9 oldal.

 

A Holdvilágárok. PMH – Szentendre III. 28.

Budakalász. AÉ 237. (ásatás)

 

H.L. Megfejtik- a Holdvilágárok rejtélyét? Szentendre. XI. 8.

Fordítás oroszra akkori volt feleségemmel Ikonnyikova Alízzal. A felszabadúlt Budapest művészete. Bp.

 

Az ELTE 1960 őszén a kandidátusi oklevelemet egyetemi doktori címmel hagyta jóvá.

 

1961

Recenzió:

Заднепровский Ю. Aрхеологические памятники южных районов Ошской области. Фрунзе 1960. AÉ 88. 2. 307 – 308.

- Bartha Antal. Népvándorláskori régészetünk módszertani és elméleti kérdéseihez. AÉ 1. 68 – 76. (kéziratainkat Fülep Ferenc főszerkesztő egyesítette, Bartha A. akkor a MNM – ban dolgozott, történész, Odesszában végzett az egyetemen)

„Большая Венгрия”. AAH 13. 307 – 320. (német kivonattal) (helyesebben Velikaja lett volna)

Újabb adatok a tarsolylemezek stílusának elterjedéséhez Kelet-Európában. AÉ 88. 1. 95 – 100.

Ásatások a pomázi Lugi-dülőben. Pest megyei Hírlap „Szentendre” III. 11. 3.

Új magyarországi rovásfelirat. AÉ 88. 279 – 280. (jánoshidai avar)

Népi ellenőrzés a budapesti országos múzeumokban. Népi Ellenőrzés 12. 16 – 17.

Timur Lenk sírjától Batu kán szállásáig. Pest Megyei Hírlap, Szentendrei Kiadás, VII. 8. 3.

Cung-kápa szobrai. Bp. 50 – 51.

Budakalász. AÉ 237. 291. (ásatási jelentés)

 

Fél éven át tanítottam László Gyula Régészeti tanszékén, az ELTE BTK-n. (Kijevi Rusz)

Megkezdtük ásatásainkat Mongóliában.

 

1962

Az 1956. évi pamíri expedíció néprajzi jegyzetei. Ethn 73. 1. 103 – 125. (rajzaimmal és fényképeimmel, térképpel) (orosz és angol kivonattal)

Hun vezérek sírjainál. Pestmegyei Hírlap különkiadása, Szentendre 1962. márc. 14. 1.

Jelentés a mongol-magyar régészeti expedíció 1961. évi munkálatairól. AÉ 89. 1. 93 – 100.

Halomsírok az ázsiai sztyeppéken. ÉT 1962. 2474 – 2477.

Раскопки в Ноин-Уле. AAH 14. 231 – 257. Tóth Tibor embertani és Füzes Miklós növénytani elemzéseivel.

A bodrogszerdahelyi honfoglaláskori temető. (Streda nad Bodrogom) A Nyiregyházi Jósa A, Múzeum Évkönyve IV-V 1961-62. 17 - 30. (orosz és szlovák kivonattal.

 

Recenzió:

László Gy. Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. A finnugor őstörténet régészeti emlékei a Szovjetföldön. Bp. 1962. MTA II. Oszt. Közleményei XII. 1 – 2. 143 – 147.

Előszállás – Telek. AÉ 1962. 264. (ásatási jelentés)

 

1963

Szob. RF 16. 90.

- Ferenczy László. Az 1962. évi mongóliai expedíció eredményei. AÉ 120 – 126.

Les relations hungaro-khazares. Studia et Acta Orientalia, Bukarest IV. 39 – 44. (szaklektor Hazai György)

Recenziók:

Török Gyula. Die Bewohner von Halimba im 10. und 11. Jahrhundert. Bp. 1962. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei I. Veszprém 355 – 357.

Руденко С. И. Культура хуннов и ноин-улинские курганы. М. – Л. 1962. AÉ 319 – 321.

Харадзе Р. Грузинская большая семя I-II. Ethn 74. 3.

Egy rejtélyes felirat a Nyugati-Pamíron. AT X. 1 – 2. 58 – 59.

A mongol-magyar régészeti expedíció 1961- 63. évi eredményei. MT VIII. 9. 647 – 652. Reflexió:

László Attila. A hunkorszak kutatása Mongóliában. Korunk 8. 119. (Rövid ismertetés.)

- Эстер К. Ойтози. Неволинский могильник ломоватовской культуры. Congressus Internationalis Fenno-Ugristarum. Bp. 1960. 428 – 431. Bp.

 

1964

Recenziók:

Заднепровский Ю. А. Древние земледельческие культуры Ферганы. МИА 118. М.- Л. 1962. AÉ 1. 141 – 142.

Török Gyula. Die Bewohner von Halimba im 10. und 11. Jahrhundert. MTA II. Oszt. Közleményei XIV. 1– 2. 77 - 80.

A zürjénföldi régészeti irodalom új terméséből. Nyelvtudományi Közlemények LXVI. 1. 204 – 206.

Pomáz-Holdvilágárok. RF 17. 59.

 

1965

Látogatás egy mongol kovácsmesternél. Ethn LXXVI. 3. 4 képpel.

Mongol íjászok, lovasok, birkózó sasok. Fiúk Évkönyve 138 – 142.

- Ojtozi Eszter. Slawische Siedlungen in Ostungarn. I. Slavica V. 226 – 229.

Recenzió:

- Kádár Zoltán – Ojtozi Eszter. A kazárok történetének első összefoglalása. (M.I. Artamonov: Isztorija hazar c. 1962-ben megjelent könyvéről) AÉ 1. 85 – 90.

- Navaan D. 1963. évi mongol-magyar régészeti expedíció eredményei. AÉ 92. 1. 73 - 85. (orosz kivonattal)

Résultats des recherches archéologiques relatives aux trouvailles des cavaliers nomades orientaux en Hongrie (1953 – 1964). AO XVIII. 373 – 378.

Überreste aus der Awarenzeit. Ungarische Rundschau 7. 17 – 19.

Újabb régészeti kutatások a Komi ASzSzK területén. AÉ 92. 85 – 90.

Halomsírok az ázsiai steppéken. ÉT 52. 2474 – 2477.

 

1966

Mongol lovasok, íjászok, birkózó sasok. Fiúk Évkönyve (1965) 138 – 142. (saját felvételeim 1962-ből)

* Avar művészet. Corvina Kiadó Bp. (öt nyelven) 59 oldal és 60 kép. Lektorok: Bóna István, Kádár

Zoltán. 156 recenzió jelent róla meg külföldön, Európában és Ausztráliában, idehaza: Bán Eszter, Ethn

 

1967.

- Navaan D. Az 1964. évi mongol-magyar régészeti expedíció eredményei. A MTA II. Oszt. Közleményei 15. 123 – 128.

Ősi nomád népek nyomában a Világ Tetején. Lányok Évkönyve. 154 – 166. (saját felvételeim, az egyiken Zelinszkij Andrej régész Moszkvából)

Régészeti expedícióval a Világ Tetején. Szovjet Híradó X. 4. 10.

xx Megemlítve a pamíri kutatómunkám: MN II. 20.

A Tomb of the turkic period in Northern Mongolia. Belleten XXX. 118. 197 – 203., 5 kép.

Objectivity in Anthropology. Current Anthropology 1966. 7. 361.

Az első nemzetközi szláv régészeti kongresszus. (Varsóban) MTA II. Oszt. Közl. 1966. 15. 115 – 121. (a

117. oldalon Kuc’era helyett Ratkos’ a résztvevő valódi neve)

A Holdvilág-árok rejtélye. Pestmegyei Hírlap 1966. VIII. 6.

Gergelyiugornya (ásatás) AÉ 1966. 299.

Recenzió:

Molnár Gábor. Egymillió hős országa. Ethn 630.

 

Résztvettem a VII. Nemezetközi Szláv Régészeti-Őstörténeti konferencián Prágában és kirándultunk Závistba is.

 

1967

Izvlecsenyija iz hronyiki Anonyma. Voproszi Archeologii Urala VII. Szverdlovszk, 172 – 185.

- Dorjsuren Ts. – Navaan D. The results of the mongolian – hungarian archaeological expeditions 1961 –1964. AAH 16. 335 – 370.

Néprajzi jegyzetek Észak-Mongóliából. Ethn 1. 122 – 126. (a szerző felvételei 1963)

Posta Béla emlékezete. Literaturuli Szakartvelo. Tbiliszi 1967. júl. 21. (grúz nyelven)

Hogyan halászott az európai ősember? Halászat XIII. (60.) 4. 101. (karosi vas horoglelet)

Recenzió:

Гаврилова А. А. Moгильник Кудыргэ как источник по истории алтайских племён. M-Л. 1965. AÉ 1. 113 – 115. (magyarul!)

 

- Vanyek Márta. Szinképelemzési vizsgálatok és azok értékelése a pilismarót-basaharci avarkori temető bronztárgyain. AÉ 94. 97 – 100.

Klíma – sztyep – népvándorlás. Földrajzi Értesítő XIX. 1. 1967. 87 -93.

 

1968

A Kínai Császárság é s az ázsiai hunok kapcsolatai. Új Keleti Szemle I. 1. 34 – 35.

Ásó és műszer. A régészet és a természettudományok. Természet Világa 8. 341 – 345.

Nekrológ:

- О. Н. Бадер – B. А. Ранов. Ласло Вертеш (1914 – 1968). СА 4. 316 – 317.

Neue Beobachtungen über des Spätawarenzeitlichen Gräberfeldes in Pilismarót-Basaharc.

(Kisvezekény, Nové Vozokany 1966, ea. ) Symposium über die problematik der Besiedlung des Karpatenbecken im VII.-VIII. Jahrhundert. Nitra - Malé Vozokany. Studijné Zvesti 16. AUSAV 16. 97 – 102. (temetőtérképpel)

- Pataky László. A nagyszentmiklósi „Attila-kincs” leletkörülményei. A Szegedi Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 35 – 45.

Egy koraközépkori vassisak a Déri Múzeumban. A Debreceni Déri Múzeum 1967. évi Évkönyve 197 – 204. és rajza a 205.-en. (Oroszországból hozták. Lelőhelye Nemija). Angol kivonattal.

A szkíta művészet. ÉT VI. 7. 1094 – 1096.

Milyen lehetett a honfoglaláskori kenyér? ÉT VI. 7. 1097. (a nevemet nem írták oda) (Gergelyiugornya)

Ezeréves falu Gergelyiugornya határában. ÉT 18. V. 3. 860- 861.

A szovjet régészet néhány elvi – módszertani kérdése. A MTA II. Oszt. Közl. 16. 245 – 254.

Újabb kutatások erősítették meg: Atlantisz létezett! ÉT IV. 5. 665.

A Holdvilág – árok rejtélye. ÉT XII. 6. (1941. évi fényképpel)

Gergelyiugornya RF 21. 47.

A Várpalota-gimnáziumi avar temető. MRMÉT Vándorgyülése előadásai. Veszprém. (tézisek) 22-23.

Újabb régészeti kutatások Dagesztánban. AÉ 1968? 115 – 116.

 

Előadásom Dusanbéban (Tádzskisztán) és Párizsban.

 

1969

Forschungen auf awarenzeitlichen Siedlungen. I. Medzynarodovy Kongres Arheologii Slowianskiej III. Wroclaw – Warszawa – Kraków 1965. 163 – 171. (megjelent 1969-ben!)

*-- Ojtozi Eszter – Wladimir Gening. Das Gräberfeld von Newolino. AH XLVI. Bp. 93 oldal, CI képtábla. -

Recenziók: Kürti Béla. Nyelvtudományi Közlemények 1970. LXXII. 249 – 252., V. Bierbrauer. Deutsche Literaturzeitung 91. 6. 539 – 543.

- Németh Péter. A Várpalota – gimnáziumi avar temető. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 8. Veszprém 167 – 198. (orosz, német és francia kivonattal)

Steppe – Klima – Völkerwanderung. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, Szeged 2. 139 – 145.

- Gumiljov Lev Nyikolajevics. A nomád világ egysége és sokrétűsége. AÉ 96. 1. 54 – 61. (orosz kivonattal)

 

- Гумилёв Л. Н. Единство и разнообразие степной культуры Евразии. Народы Азии и Африки 3. 78 – 87. (az előző orosz eredetije) - (Artamonov M. I. és Pletnyova Sz. A. reagálása u. o. 89 – 92.)

Обзор венгерского журнала «Этнография» Венгерского Этнографического Ощества зa 1959 –1968 гг. Советская Этнография 5. 149 – 156.

Türk rovásírásos felirat Környéről. AT 16. 2. 209 – 210.

Steppe – Klima – Völkerwanderung. A Szegedi Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. 139 – 145.

Nekrológ:

- Бадер О. Н. – Ранов В. А. Ласло Вертеш. СА 4. 315 – 316. (a fényképével)

A nagyszentmiklósi Attila-kincs leletkörülményei. Magyar Történelmi Szemle, NY 1969. I. 1. 25 – 40.

 

1970

Изчезнувшие народы. Aвары. Природа. M.

Osada z doby rimskej v Ipolytölgyes-i v Mad’arsku. Vychodoslovensky Pravek 2. 51 – 72.

Magyar őseink a Kubány mentén. Magyar Történelmi Szemle. Brunswick I. 6. 70- 72.(utánközlés)

Tákos. MittAI 1. 164.

Gergelyiugornya. MittAI 1.153.

Karos. MittAI 1. 58.

Tépe u.o. I. 1. 152.

Előszállás u.o. I-1. 146 – 147.

Bp. XII. ker. u.o. I.1. 145.

Somogyaszaló. MittDAIDAIUAW I. 1. 162.

Szentendre. u.o. I. 1. 164.

Oros. u.o. I. 1. 158.

Pomáz-Holdvilágárok. u. o. 1.159-160.

Visegrád. u. o. I. 0. 164.

Budakalász. u.o. I. 1. 144 – 145.

Ipolytölgyes. u. o. I. 1. 142.

Die Kunst der Awaren. Das Altertum. Berlin 16. 4. 243 – 250. 10 képpel.

 

Recenziók:

László Gyula. The Art of the Period of Great Migrations in Hungary. Bp. 1970. AAH 1971. 23. 360 – 363.

Bakay K. – Kalicz N. – Sági K. Magyarország Régészeti Topográfiája III. Bp. AAH 1972. 24. 21.

Manga János. Ünnepek, szokások az Ipoly mentén. Bp. 1968. CЭ 2. 186 – 187.

Klíma – sztyep – népvándorlás. Földrajzi Értesítő XIX. 1. 87 – 93. 3 képpel. (németül 1969)

Másfél ezer éves fazekasfalu maradványai. Kárpáti Igaz Szó aug. 5. 3. (Beregsurány)

A honfoglaló magyarság Kubány-vidéki tartózkodásának kérdéséhez. 70 – 72. (előadásom Tallinnban

1970-ben a III. Finnugor Kongresszuson. – Előadásomat ismertette Küllős Imola. A honfoglaló magyarok nyomában. ÉT 25. 44. )

 

- Ojtozi Eszter. Orosz és szovjet irodalom könyvtárainkban. A Debreceni Kossuth Lajos

Tudományegyetem Könyvtárának Közleményei 70. Debrecen 79 – 83.

О работе над венгерским этнографическим атласом. СЭ 4. 136 – 137.

A mongol vadászatról. Nimród 3. 18 – 19.

Magna Hungaria. Magyar Történelmi Szemle I. 4 -5. 19-21.

 

1971

Kályhacsempe a budavári palotából. Természet Világa 12. 636 – 638.

Hozzászólás Ityina V. A. Néprajz és régészet c. előadásához. Népi Kultúra –Népi társadalom. V – VI. 391 – 394.

Modern kínai festmények. Műgyűjtő II. 4. 6 – 8.

Két lamaista szertartási eszköz. u. o. III. 28.

A „lengyel” buddhákról. u.o. III. 2. 49.

A mongol vadászatról. Nimród III. 1. 18 – 19. Hegyi Margit (Molnár Gáborné) fényképeivel.

Steppe – Klíma - Népvándorlás. Földrajzi Közlemények XXX. 1. 87 – 93.

Pomáz – Holdvilágárok. AÉ 1. 85 – 91. (orosz kivonattal) (megjegyzések, fényképekkel: Sashegyi Sándor. Holdvilágárok, Holtvilágárok. Bp. 1998., Legendák és valóság a Pilisben. Bp. 2011., valamint Magyar Nemzet 2011. XII. 21. Vakulya Eszter cikke.)

 

Nekrológok:

Csernyecov V. N. 1905 – 1970 Acta Ethnographica XX. 132 – 133.

Fettich Nándor (1900 – 1971) Ethn 636 – 638. (fényképpel)

A hunok nyomában Mongóliában. ÉT 40. X. 1. 1874 – 1880. ( Sugár Lajos fényképeivel.)

Régészeti kutatások Baskíriában és a magyar őstörténet. AÉ 1972. 244 – 248.

 

Recenziók:

László Gy. The Art of the Period of Great Migrations in Hungary. 1970. AAM 23. 360 – 363.

Frumkin N. Archaeology in Soviet Central Asia. Leiden – Köln 1970. AAH 1972. 24. 325.

Kiszely István. Sírok, csontok, emberek. Bp. 1969. CЭ 148.

*- Salamon Ágnes. Das völkerwanderungszeitliche Gräberfeld von Környe. Studia Archaeologica V.

Akadémiai Kiadó Bp. 76 oldal. Benne Lengyel Imre és Tóth Tibor embertani elemzése.

- Die Belohnung der Finder des „Attila Schatzes” von Nagyszentnmiklós. A Szegedi Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. 2. 143 – 156.

Pomáz – Holdvilágárok. AÉ 1. 85 – 91.

A Szovjetunió Tudományos Akadémiája Régészeti Intézetében. MTA II. Oszt. Közl. 20. 169 – 172.

- Mária Lamiová – Schmiedlová. Osada z doby rimskej v Ipolytölgyesi v Mad’arsku. Vychodoslovensky Pravek 2. 51 – 61. 9 képes táblával. (német kivonattal)

- Erdélyi Balázs. Oszétföldön az Észak-Kaukázusban. Kővilág. Az alánok ivadékai. Természet Világa 1971. 12. 280 – 282. és 311 – 313. – Sugár Lajos fényképeivel.

Les relations hungaro–khazares. Magyar Történelmi Szemle Buenos Aires II. 2. 181 – 186. (utánközlés)

Teoрии венгерских ученых о поволжском происхождении древних венгров. АЭБ Ufa IV.108-112.

 

О статье М.И. Артамонова и С. А. Плетневой. Народы Азии и Африки 4. 249 – 250.

 

1972

- V. Csernyecov. Vvegenyije. PADIU 5 – 6.

Orosz szamovárok. Műgyűjtő 2. 6.

Műgyűjtők és régészek. u. o. 47.

- Pataky László. Die Belohnung der Finder des Attila-Schatzes von Nagyszentmiklós. A Szegedi Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1971/2. 143 – 155.

Hungari’s Vinland Map. Acta Ethnographica Hungarica 21. 347 – 352. (rovásírásos térképpel 1599-ből, felfedezve 1945-ben, Esztergomban, eredetileg Nagyszombatban készült)

Avar san’ati. In: Türk Kültürü el-Kitabi c. II. Ia. Isztanbul 109 – 117. 11 képpel. (angol kivonattal)

Nomád életforma – nomád társadalom. Valóság 5. 13 – 20. (vagy Magyar Történelmi Szemle ? III. 4. 491 – 498.)

Régészeti kutatások Baskíriában és a magyar őstörténet. AÉ 99. 244 – 248. (utánközlés)

Újabb régészeti kutatások Dagesztánban. AÉ 99. 115 -116.

Szarmata leletek Tápiószeléről. Studia Comitatensia I. Szentendre, 21 – 25.

Paralléles orientales des sepultures équestres de l’époque avare dans le Bassin des Carpathes. (Az 1971. évi szegedi nemzetközi konferencia) Szeged, 51 – 55.

Trója. (Az ásatások megindulásának századik évfordulójára) AT 1971. 2. 316 – 320. 4 képpel.

- Sárkány Mihály. Beratung der ethnographischen Sektion der gemischten Komission sowjetischer und ungarischer Historiker. Demos 1. 92 – 94.

Fouilles archéologiques en Bachkirie et la préhistoire hongroise. AO XXV. 1 – 3. 301 – 312. /képpel/

- Cмирнов А.П. – Чернецов В. С. Проблемы археологии и древней истории угров. М. 1972.

Gondolatok a magyar régészetről. MT 4. 221 – 228.

Ob arheologicseszkoj kulture drevnyih vengrov IX – pervoj polovini X. vv. n. e. In: Problemi arheologii i drevnyej isztorii ugrov. Moszkva. 128 – 144.

Recenziók:

Bakay K. – Kalicz N. – Sági K. Veszprém megye régészeti topográfiája. Magyarország Régészeti Topográfiája 3. AAH 24. 321.

Frumkin G. Archeology in Soviet Central Asia. AAH 24. 325.

MRT 1970. AAH 24. 321.

The Art of the Avars. Istanbul, Türk kültürü al Kitabi II. 1. a. 110 – 116.

 

1973

Nekrológ:

Gyula Moravcsik. AAH 25. 371 – 373.

Mongolisch – ungarische Archaologische Forschungen in der Mongolei (Vorbericht) Mitt dAI dUAW 4. 113 – 118. és 34 – 36. tábla.

A pilisi erdők régészeti emlékei. Az Erdő III. XXII. 2. 70,73. (tájképpel) (előadásom 1972-ben)

 

- Ecsedy István. Gondolatok a magyar régészetről. MT 4. 221 – 228.

- Титов В. Современная организационная структура археологии в ВНР. СА 3. 249 -256.

Hozzászólás: Új szempontok a Dunamedence vízrajzi neveinek vizsgálatában? Hidrológiai Tájékoztató 1973. 33. (két tévedés kiigazítása)

Jánoshida. Jelentés. RF 26. 63.

Fettich Nándor az ötvösmüvész. Műgyüjtő 2. 11.

Dömös. Jelentés. RF 26. 60.

 

Ulán-Bátorban voltam Unesco konferencián.

 

1974

Recenziók:

- Kiszely István. H. Bach – S. Dusek. Slawen in Thüringien. Weimar 1971. AAH 26. 257 – 258.

Бромлей Ю. В. Этнос и этнография. M. 1973. Acta Ethnographica 23. 393 – 397. (franciául)

- Ikonnyikova Alisza. Az etnikum és az etnográfia szovjet elmélete. Világtörténet 24. 39 – 46. .

Előzetes jelentés az 1971. évi mongóliai régészeti kutatásainkról. AÉ 139 – 145. 15 képpel. (ötödik expedíciónk) (Sugár Lajossal)

Dömös.MIA 5. 214 – 215.

Pilismarót. Jelentés. RF 27. 44-45.

- Pataky László. Die Belohnung der Finder des Attila-Schatzes in Nagyszentmiklós. MFMÉ 1971. Szeged 143 – 155.

A „szarvasok népe” nyomában. ÉT 47. 2217. – 2222.

Hohloma. Műgyüjtő IV. 4. 64.

Cungkápa szobrai. Műgyüjtő VI. 2. 50 – 51.

Egy festő nyomában. Műgyüjtő VI. 3. 49.

Merre vezetett a honfoglalók vándorlása? Tudományos Kaleidoszkóp 309.

Előzetes jelentés az 1971. évi mongóliai kutatásainkról. AÉ 139 – 145.

Hozzászólás Balassa Iván előadásához. Ethn LXXXV. 591- 592.

Az etnikum és etnográfia szovjet elmélete. Világtörténet 24. 39 – 46.

A mongol-magyar régészeti expedíciók munkálataiból. ÉTXI. 22. 2217-2222.

 

Nemzetközi konferencián Moszkvában.

 

1975

A honfoglaló magyarság etnikai határainak kérdéséhez. CQUIFU Pars II. Bp. 45 – 47.

Pilismarót. Jelentés. RF 28. 81 – 82.

Recenziók:

 

Lev Nyikolajevics Gumiljov koncepciója az Etnoszról. Documentatio Etnographica 5. 5 – 18.

1973. Bóna. VII. századi települések és árpádkori magyar falu Dunaújvárosban. Bp. 1973. AAH 27. 498 –499. (orosz nyelven)

A mongol-magyar régészeti expedíció munkálataiból. ÉT XI. 22. 2217 – 2222. (1973 évi)

Аурель Штейн и его исследования на Памире. Страны и Народы Востока XVI. 292 – 295.

- Bartha Antal. A kelet-európai sztyeppe népei a korai középkorban. MT 11. 696 – 699. (előadásunk Moszkvában 1974-ben)

Julianus barát nyomában. Baskíriában volt-e a magyar őshaza? ÉT XI. 47. 2148 – 2151.

Zur Frage der Lokalisation der Wohnorte des Urungarntums. Mitteilungen der ArchInst der UAW 1974/75. 5. 117 – 129.

Egy eltűnt nép nyomában. A volgai bolgárok. ÉT 47. XI. 21. 2242 – 2246.

Szibéria és a Távol-Kelet kőkori kultúrái nyomában. ÉT 1975. VIII. 29. 1635 – 1638. (Okladnyikov A. P. fényképével)

- Veres Péter. Lev Nyikolajevics Gumiljov koncepciója az etnoszról. Dokumentatio Ethnographica 5.

Kézirat gyanánt. Bp. – Szolnok 5 – 18.

Avarkori sarlók a Kárpát-medencében. Ethn 1. 153 – 163. 8 képpel

Введение. - Амброз М. К. (szerk.) Эпоха Великого Переселения Народов. M. 1975. 3 – 5.

Авары и Средняя Азия. In: В. Г. Гафуров és mtsai (szerk.) Центральная Азия в кушанскую эпоху. II. Москва 169-171. Az 1968. évi dusanbei (Tádzsikisztán) nk. konferencia előadásai.

Volgai Bolgárok. ÉT 1975. nov.

- Титов В. С. – Макарова Э. Раскопки советско-венгерской экспедиции в ВНР. Археологические Открытия 1975 г. 585 – 607.

Előadás. A honfoglaló magyarság etnikai határainak kérdéséhez. Bp. 44-47.

Nekrológok:

Nándor Fettich 1900-1971. MittDAIUAW 4. 175 – 178.

Okladnyikov A. P. ÉT 36. 1702-1704.

Egy ritka mongol festmény. Műgyüjtő VII. 3. 8 – 9.

Dömös. MIttDAIUAW 1974/1975. 5. 214 – 215.

Jánoshida. u. o. 216.

Pilismarót. u. o. 217.

Forschungstätten für Finnougristik in Ungarn. Mitt dAI UA dWiss. 39 – 42. Bp. 9-42.

Aвары и Средняя Азия. Előadás Moszkvában. In: Центральная Азия в Kушанскую эпоху. 169 – 175.

- Bartha A. A kelet-európai steppe népei a korai középkorban. MT XI. 696 – 699.

 

Ásatás Csolnokon.

Megkezdtük a közös ásatásainkat a Donnál! (Hét esztendős előkészítés után!)

/-/ Megkaptam a Munka Érdemrend ezüstfokozatát. A Régészeti Intézet törzsgárda tagja lettem.

/я получил орден труда 2-ой степени/

 

*Munkásságomról: Boros János – Rapcsányi László. Vendégségben őseinknél. Bp. 1975. (benne a fényképem is)

 

1976

A kajragacsi ősök szobrai. TV 10. 435.

A halhatatlan Herkules TV 6. 243.

A honfoglaló magyarok ősei nyomában. Népszava 6.

Recenzió:

Sós Ágnes. Die slawische Bevölkerung Westungarns in 9. Jahrhundert. München 1973. AAH 28. 243 – 245.

Die Darstellung auf der grossen awarischen Riemenzunge von Bánhalom. Hungaro-Turcica Bp. 263 – 266. Szerk. Káldi- Nagy Gyula. (Németh Gyula tiszteletére.)

Sziklarajzok a Világ Tetején. Természet Világa 12. máj. 10. 532.

A honfoglaló magyarok ősei nyomában. Népszava IV. 18. (A Majackojei várrom képével.)

*Az avarság és Kelet a régészeti források tükrében. Doktori disszertáció tézisei. Bp. 21. 2. old. És monográfia 243 old. , 98 ábra.

Az első szovjet – magyar közös régészeti ásatások. MT 7 – 8. 480. (ld. még Tyitov V. Sz. Raszkopki szovjetszko-vengerszkoj ekszpegyicii v VNR Archeologicseszkije Otkrytyija 585 – 587.)

Zur Frage der Lokalisation der Wohnorte des Urungarntums. MittAI UAW 1974/75. Bp. 117 – 128. és 1 rajzos tábla. (másodközlés)

Bajót. Jelentés. RF 29. 3.

Ausgrabungen in Bajót und Csolnok. MittDAIDUAW 6. 123 – 124.

Csolnok RF 29. 53.

We,gierska mapa Winlandii. Slavia Antiqua 24.

Raskopki na zapadnom beregu Balatona. AO 592 – 598. (utánközlés, térképpel)

Mongolisch-ungarische Archeologische Forschungen in der Mongolei im Jahre 1974. MittDUADW 6.

115-117.

Le noveaux resultats des expeditions archéologiques hungaro-mongoles (rota) Congres Internationales

UISPP. Nice 594.

Az első szovjet-magyar közös régészeti ásatások. Magyar Tudomány 7-8. 479 – 480.

- Tyitov V. Sz. – Makarova T. I. Sirinszkij Sz. Sz.. Raszkopki Szovjetszko-Vengerszkoj ekszpegyicii v

VNR Archeologicseszkije Otkrityija 1975. Moszkva. 585 – 587.

Makarova T. – Sirinszkij Sz. – W. S. Tyitow. Ausgrabungen in Bajót und Csolnok. MIttdAIAI 6. 123 – 124.

 

/я защитил диссертацию в Будапеште, стал доктором истoрических наук/

Újvidéken és Nizzában voltam konferencián.

Előadtam a KCsT-ban, május 11.-én: Romvárosok a Krímben. MTA Bp. Kisterem.

 

1977

 

Карта 16 века открывает Америку 11 века. Природа 89 – 99.

The Vinland Map. Acta Ethnographica 24. 155-161.

Az ősmagyarság régészeti emlékei Kelet-Európában. In: Magyar őstörténeti tanulmányok. Bp. 65 – 77.

(előadás 1975-ben). Szerk. Bartha A, Czeglédy K. és Róna T. A.

Őseink nyomában a Kazár Birodalomban. ÉT IV. 13. 451 – 453. ( Erdélyi Balázs rajzaival.)

- D. Zeweendordsch. Mongolisch-ungarische archäologische Forschungen in der Mongolei im Jahre 1974. Mitteilungen d. AI der UAW 1976. 6. 1977. 115 – 117. és 53 a. – 58. tábla.

* Sárvári Márta. Egy titokzatos nép. Az ázsiai hunok nyomában. Bp. 10 – 13. (Sugár Lajos fényképeivel)

* - Sugár Lajos- Zsebeházy György. Vulkánok tövében, vulkánok tetején. Móra Könyvkiadó Bp. 160 oldal. (magyar – román közös könyvkiadási egyezményének keretében) „Reklám”: Sugár Lajos.

Látogatás a vulkánok világában. Lányok Évkönyve. 1969. 159 – 166. Recenzió: L. M. Esti Hírlap XII. 12.,

Zay László. Magyar Nemzet XII. 23.

Les anciens Hongrois ont-ils été dans la region du Kouban? In: Les anciens Hongrois et les ethnies voisines á l’Est. Studia Archaeologica VI. Bp. 249 – 252. (szerk. Erdélyi I., kézirataink leadva 1973-ban)

 

Recenziók:

Arheologické Rozhledy XXX. 1978. Praha. 336 – 337. J Justová., Documentation sur L’Europe entrale XVI. 1. 1978. Leuven. I. van Kessel.

Ilona Kovrig. ed. Avar finds in the Hungarian National Museum. Vol. 1. 1975. AAH 29. 293 – 294.

Аверкиева Е. Р. Индейцы Северной Америки. М. 1974. Acta Ethnographica 26. 234 – 236.

Emlékezés Fettich Nándorra. Dunakanyar Tájékoztató 2. 154 – 157. Sugár Lajos fényképével: Fettich N. Pilismarót - Basaharcon 1964-ben.

Magyar és szovjet régészek ásatása Keszthely - Fenékpusztán. MT XXII. 4. 307 – 309. (tévedés a 309. oldalon: a láncing a konzerválás után 12. századinak bizonyult)

Az ősmagyarság régészeti emlékei Kelet-Európában. In: Bartha A. – Czeglédy K. – Róna-Tas A. szerk. Magyar Őstörténeti Tanulmányok. Bp. 65 – 77. 6 képpel.

Die ersten sowjetisch – ungarischen und ungarisch – sowjetischen Ausgrabungen im Jahre 1975. MittAI UAW 1976. Bp. 119 – 125. (egy képpel a majackojei ásatásról)

* - Uzsoki András. Trón és kereszt. Fejezet Magyarország és a Kijevi Rusz történetéből. Napkút – füzetek 12. Bp. 2007.

Nekrológ:

Dezső Csallány. Szentes 1903 – Nyíregyháza AAH 30. 441.

Keszthely-Fenékpuszta. RF I. 30. 33-34.

Csolnok. MittDAIDUAW 1976. 6. 158.

- Salamon Á. Pilismarót. MitttDAIUAW 6. 158 – 159. (1976)

Budakeszi – Barackos. RF 30. 38.

Felbecsülhetetlen értékü ásatások. Esti Hírlap XI. 5.

Das awarische Gräberfeld in Budakalász-Dunapart. MittDUADW 7. 45 – 47.

We,gierska mapa Winlandii. Slavia Antiqua 24. 155 – 161. (fr. kivonattal)

- Tyitov V. Sz. Raszkopki na zapadnom beregu Balatona. AO 1976 g. Moszkva. 592 – 593.

 

/-/ A Kőrösi Csoma Társaság Kőrösi Csoma Díjban részesített.

Konferencián voltam Rilában (Bulgária), de nem tartottam előadást.

Ásatást kezdtem Budakeszin: Ld. Járai Judit. Házépítés közben. Képes Újság 1977. 4. 15.

 

1978

A kezdet bíztató. Magyar-Szovjet közös ásatások. Magyarország 45. 22 – 23.

Ausgrabungen. Budakeszi – Barackos. MittArchInst 8/9. 238 – 239.

Budakeszi – Barackos. AÉ 105. 283.

Budakeszi-Barackos. Alba Regia.

32. ez: RF 32. 74.

Budakeszi-Barackos. Archäologische Denkmäler. Forschungen Ur- und Frühgeschichte. Wien 10. 120-121.

Egy szkíta fejedelem kincsei. Árkádia. Szerk. Dankó Imre (egyik volt gimnáziumi tanárom Szentendrén)

Debrecen. (1981) 287 – 297. (egyetlen régészeti novellám)

A verebi honfoglaláskori sírlelet egyes tárgyainak Don-menti analógiái. Alba Regia XVI. 287 – 292. 6 képes táblával (francia kivonattal).

Egyes avarkori ábrázolások mitológiai vonatkozásairól. Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 3. Szerk. Hoppál M. – Istvánovits M. Bp. 338 – 341. (rota)

Régészeti kultúra – etnogenezis – etnosz. MTA II. Oszt. Közleményei 27. 117 – 121.

Некоторые итоги работ Монгольско-венгерской экспедиции. In: Археология и Этнография Монголии. (szerk. Okladnyikov Sz. P.) Новосибирск 136 – 151.

Recently found relics of Turcic Stone Sculpture from the territory of the Mongolian People,s Republic. In: Arts of the eurasian Steppelands. Colloquies on Art et Archaeology in Asia 1977. No. 7. London VI. 203– 217.

Régészeti kiegészítések Kresz Mária tanulmányához. Ethn 3. 361 – 362. (orosz és német kivonattal)

Вопросы археологических памятников славян в Фенекпусте и её окрестностях. In: Problemi seoba naroda u Karpatskoj kotlini. Novi Sad 163 – 166.

- Szimonova Eugénia. Ásatások Vásárosnamény határában. In: „Találkozás Bereggel” 155 – 164. (az irodalomjegyzéket a szerkesztő kifelejtette) (Gergelyiugornya)

Archäologische Denkmäler des Ungarntums aus der Zeit der Landnahme an den Westrgränzen des Landes. Forschungsberichte zur Ur- und Frühgeschichte. Wien 10. 120 – 121.(rota)

Das awarische Gräberfeld in Budakalász – Dunapart (Donauufer). MIttAI UAW 1977. 7. Bp. 49 – 54. 4 képes táblával.

Okladnyikov Sz. P. akadémikus köszöntése. MTA Közleményei XXVII. 1 – 3. 255 – 258.

Nekrológok:

Csallány Dezső. Szentes 1903-Nyíregyháza 1977. AAH 30.

1977. A. Halikova 1930-1977. AÉ 106.

Keszthely-Fenékpuszta. AÉ 271-272.

Keszthely-Fenékpuszta. RF I. 31. 12 – 13.

 

- Erdélyi Balázs. Régészeti kutatás a levegőből. Delta 12. 38 – 40.

 

Lvovban (Lviv, Lemberg) voltam konferencián.

 

1979

Budakeszi – Barackos. RF 32. 77-78.

Raszkopki v Fenékpusztye. Arheologicseszkije Otkrityija. 605 – 606.

A magyar-szovjet közös régészeti kutatások. MN III. 28. 6. (1975 óta)

Recenziók:

Kiss A. Avar Cemeteries in County Baranya. Bp. 1977. AAH 31. 202 – 203.

László Gy. – Rácz I. A nagyszentmiklósi kincs. Bp. 1977. AAH 413 – 414.

1677. Milescu Spatarul. Kínai útinapló 1675 – 1677. Bukarest. 1978. Ethn 4. 612.

Pletnyova Sz. A. Poloveckije kamennije izvajanyija. Ethn 298 – 299.

Előzetes jelentés az 1974. évi mongol-magyar régészeti expedíció munkálatairól. AÉ 1. 106. 112 – 126. 16 képpel. (orosz és angol kivonattal) (hatodik expedíciónk) (Sugár Lajossal és Egyed Endrével)

Magyar övveretek kijevi öntőmintái? ÉT III. 30. 593 – 595. (Az utolsó előtti mondatot nem én írtam bele!)

Сотрудничество археологов. Венгерская Неделя, 10 июля. Budapest

Magyar őstörténeti tudományos ülésszak Szegeden 1979 III. 7 – 9. Ethn XC. 5984 – 595.

A Nemzetközi Szláv Régészeti Unió tudományos konferenciája Kijevben (1979. november 21 – 24.) MTA II. Oszt. Közl. 28. 173 – 175.

Különös leletek a jugoszláviai Vajdaságból. AT 26. 87 - 96.

Keszthely-Fenékpuszta. RF I. 32. 94.

- Sági K. Ergebnisse der Ausgrabungen in Keszthely-Fenékpuszta (1976 – 77). MittAI 8-9. 151 – 156, 387 – 392.

Das Awarentum und der Osten im Spiegel der archäologischen Quellen. Mitt. d. AI 8/9. 1978/79. 189-198. (valójában megjelent 1981-ben, a magyar tézisek fordítása) Utánközlés: Az avarság és Kelet a régészeti források tükrében. Magyar Múlt. Sydney 1. VIII.23. 25 – 34.

- Tитов В.C. Раскопки в Фенекпусте. AO 1978 g. Moсква 1979. 605 – 606.

Neuer altungarischer (?) Grabfund aus Südrussland. MIttDAI 8/9. 121- 123.

 

1980

K вопросу о заселении Задунавя древними венграми. Congressus Quartus IFU II. Turku. 316. (kivonat) Modern régészet. MT 2. 130 – 134.

Recenzió:

Vranic’ M. cikkéről, a Muzejska Zbirka c. folyóiratából. Ethn XCI. 640.

*A Kárpát-medence népei a honfoglalás előtt. A mi világunk sorozat 70. Bp. 32 oldal.

- Титов В. С. Первые итоги раскопок венгеро-советской экспедици на территории ВНР 1979 g. . CA 1. 130 – 145. (angol kivonattal 145 – 146)

* - Титов В. С. Археология Венгрии. Каменный век. Москва 11 – 12. Природные условия Венгрии.

Из истории археологической науки в Венгрии. U. ott: 13 – 19.

- В. Титов. Современная организационная структура археологии в ВНР. U. ott 20 – 28.

Путешествия Мора Дечи по Кавказу. Вопросы осетинской археологии и этнографии ХХVI. 1. Орджоникидзе 124 – 135.

A magyar őstörténet periodizációja. MT XXV. 5. 335 -338. Ugyanez németül AAH 1981. 33.

- Erdélyi Balázs. Modern régészet. MT 2. 130 – 134.

- Sági Károly. Ergebnisse der Ausgrabungen von Keszthely-Fenékpuszta. Mitteilungen des AI der UAW 8-9.1978/79. Bp. 151 – 156. 95 - 96. kép. (megjelent valójában 1981-ben)

Alani. Encyclopedia (olasz) 1980? 283 – 284.

Az avarság és Kelet a régészeti források tükrében. (doktori disszertációs tézisek 1976) Mitt AI UAW 1978/79. Bp. 189 – 198.

Keszthely – Fenékpuszta. RF I. 33. 62 – 63. és AÉ. 247.

Régészeti tanulmányúton a Krím - félszigeten. AÉ 107. 231 – 234.

A honfoglaló magyarság etnikai határainak kérdéséhez. CIFU 4. Helsinki 1975. II. 1980. 44-47.

Neuer altungarischer (?) Grabfund aus Südrussland. Mitteilungen der AIU 1978-1979. 121 – 123.

Zur Frage der frühen awarisch-slawischen Beziehungen. Das Altertum 27. 1. 54 – 58.

 

1981

- Erdélyi Balázs. Oszétföldön az Észak-Kaukázusban. ÉT 10-11. 279 – 282 és 311 – 313.

Ausgrabungen. Budakeszi – Barackos. MITTArchInst 10/11. 1980-81. 282.

Zur Frage der frühen awarisch-slawischen Beziehungen. Das Altertum 27. 1. 54 – 58., képpel

Zu den theoretisch-methodologischen Fragen der Geschichte der Altungarn. AAH 33. 1- 4. 71 – 79.

- Sugár Lajos. A türk kagánok sírjainál. ÉT VII. 10. 867 – 869.

Einige Bemerkungen über die Awaren-Gesellschaft im Lichte der archäologischen Quellen. In: Die Nomaden in Geschichte und Gegenwart. Veröffentlichungen des Museums für Völkerkunde zu Leipzig H. 33. Berlin 227 – 237. (előadásom Lipcsében 1978-ban)

A 70 éves Török Gyula köszöntése. AÉ 94. (fényképpel)

Neuer altungarischer (?) Grabfund aus Südrussland. Mitteilungen der AI UAW 1978/79. Bp.. 121 – 123.

Das Altungarntum und die Bulgaren in Osteuropa. (VIth – XIth Centuries) In: Studia – Turco-Hungarica V. Bp. 137 – 143.

- Амброз А. К. Введение. Древности эпохи великого переселения народов У – УIII веков. Советско

– венгерский сборник. М. 1982. 3 – 5. (neveinket nem írták ki, habár szerkesztői voltunk a kötetnek)

A türk kagánok sírjainál. ÉT VII. 10. Sugár L. fényképeivel.

 

Recenziók:

Kristó Gyula. Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig. Bp. 1980. AAH 1982. 34. 389.

 

Senarclens de Grancy R. – Kostka R. Grosser Pamir. Graz 1978. AAH 439 – 440.

Fjodorov I. A. – Fjodorov G. S. Ранние тюрки на Северном Кавказе. M. 1978. AAH 1981. 33. 433 –434.

Путешествия Мора Дечи по Кавказу. Орджоникидзе 1980. 125 – 135. In: Ирон Археологи XXXVI. 1. (10 régi fényképpel)

Magyarok Dagesztán földjén. Szovjet Irodalom 1. 176 – 177.

(1982-ben és 1984-ben ismét jártam Dagesztánban!)

Ungarische Archäologen auf den Spuren der Völkerwanderung. Ungarn ’ 81. Bp. 287 – 292., u. ez angolul 265 – 270. oldal. (Az 1975 – 1979. évi majackojei ásatásainkról, nevem megemlítése nélkül. )

Keszthely-Fenékpuszta. AÉ 267. U. ez RF I. 34. 1981. 35 – 36.

- Титов В. С. Кестхей-Фенекпуста. Археологические Открытия 1980 /1981/492.

Neuere Denkmäler der Székler-ungarischen Runenschrift aus Siebenbürgen. AAH 1980. Megjelent 1981. 32. 429 – 436. (több hibával és tévedéssel, amelyeket nem lehetett kijavítanom)

- Sugár Lajos. A türk kagánok sírjainál. ÉT 28. 867 – 869.

Oszétföldön az Észak Kaukázusban. ÉT 28. 279 – 286.

Les archéologues hongrois et les grandes migrations. Hongrie, 81.289 – 295. (4 nyelven is)

 

1982

Novij mogilnyik v Keszthely – Fenékpuszte. Moszkva, Ambroz szerk. 64 – 69.

 

Nekrológok:

Aлексей Павлович Окладников 1908 – 1981. AAH 34. 387 – 388.

Alekszej Pavlovics Okladnyikov. 1908 – 1981. AÉ 146.

*Az avarság és kelet a régészeti források tükrében. Akadémiai Kiadó Bp. 253 oldal. 97 képtábla (orosz

kivonattal) (Az akadémiai doktori disszertációm, 1976). - Rec. Sz 1986. 163-165.

Исчезвнувшие народы. Авары. Природа 11. 50 – 57. (a fényképemmel)

 

Recenziók:

Szymanski W. – Dabrowska E. Awarzy – Wegrzy. Wroclaw – Warszawa – Kraków – Gdansk. 1979. AAH 34. 442 – 443.

- Szimonova Eugénia - Седов В. В. Происхождение и ранняя история славян. М. 1979. AAH 34. 444– 445.

Megjegyzések a nagyszentmiklósi kincsről. A Szegedi Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. 1982....

- Salamon Ágnes. Vorbericht über die Ausgrabungen in Pilismarót Öregek-dűlö (1973-74) MittArch Inst 1980-81. 10 – 11. 147 – 161.

Новый могильник V в. в Кестхей-Фенeкпусте. In: Древности эпохи Великого переселения народов V-VIII веков. Szerk. Амброз А. К. – Эрдели И. Ф. Москва 64 – 69. (képpel) Vvegyenyije Ambroz A. K. 3 – 5.

*- Ázsiai lovas nomádok. Régészeti expedíciók Mongóliában. Gondolat Kiadó Bp. Fényképek: Sugár Lajos. 212 oldal. (A 13 – 19. oldalakon új gondolatok a nomadizmusról!) - Recenzió:

Lázár István. Tükör 1983. III. 13.

 

Венгры на земле Дагестана. Советский Дагестан 3. 74 – 75.

A magyar – szovjet régészeti együttműködés magyar őstörténeti vonatkozású munkálatai.

Nyelvtudományi Közlemények LXXXIV. 271 – 274. (előadás)

Konferencia az Észak-Kaukázus régészetéről. (Novorosszijszk 1981) AÉ 146.

Ergebnisse der Ausgrabungen von Keszthely-Fenékpuszta (1978 – 1979) Mitteilungen AI UAW 10/11. 1980/81. 10 – 11. Bp. 207 – 209.

- Szerk. Ambroz A. K .-val: Drevnosztyi epohi velikogo pereszelenyija narodov V-VIII. bekov. Moszkva.

Benne: Ein neues Gräberfeld aus dem 5. Jahrhundert in Keszthely – Fenékpuszta. 64 – 69.

- Tyitov V. Sz. Keszthely-Fenékpuszta Archeologicseszkije Otkrityija, 491 – 449.

Nomád népek – letelepült népek kapcsolatának és viszonyának kérdéséhez. A Veszprémi Múzeumok

Közleményei. 16. 119 – 123.

 

A RI igazgatója felmondta az 1975-tól folyt, 8 évi együttműködést a szovjet régészekkel...(magyar részről hatan vettünk részt a közös ásatáson, ahol egy ideig bolgárok is dolgoztak, a doni Majackoje elnevezésű várban) Én magam a két utolsó szezonban nem voltam ott. Egyszer Péter fiamat is elvittem magammal.

Meglátogattam az alábbi városok múzeumait: Zarajszk, Zvenyígorod, Dimitrov, Novo-Jeruszalim, Joszifo-Volokalamszk-i kolostor, Boriszolglebszk és Kolomna.

 

Látogatásom Dagesztánban.

Konferenciák Moszkvában, tkp. szektor ülések az intézetben.

 

1983

Über die Zusammenhänge der Grabfunde bei Martan-Cu. AAH 35. 207 -209.

Az avar társadalom néhány kérdése régész szemmel. In: Tőkei Ferenc szerk. Nomád társadalmak és államalakulatok. 307 - 315. (Visegrádi előadásom 1983)

A fenékpusztai régészeti kutatások rövid története. Zalai Gyűjtemény 18. Közlemények (1982 - 83). 59 –67. Térképvázlattal. (német kivonattal) (lektorálta Müller Róbert és Barkóczi László)

A humarai vár és feliratai. AT 30. 2. 264 – 266. (megjelent 1985-ben)

 

Recenziók:

Dzorbenadze V. A. Die archäologischen Denkmäler der Bergpasses Iori. IV. Tbilisi 1982. AAH 35. 465.

Moскаленко A. Н. Славяне на Дону. Вoрoнeж 1981. AAH 35. 247.

A Don-vidék ásatásainak lehetséges magyar vonatkozásai. Forrás XV. 7. 29 – 33.

Кабары /кавары/ в Карпатском Бассейне. СА 27. 4. 174 – 181. (angol kivonattal)

Nomád népek – letelepült népek kapcsolatának és viszonyának problémája a Kárpát-medencében és Kelet-Európában. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1982. 16. Veszprém 1983. 119 – 123. (orosz kivonattal)

- Salamon Ágnes. Bericht über die Ausgrabungen in Pilismarót-Öregek-dülő (1973 – 1974) Mitteilungen dAIUA 10-11. 1980-1981. 147 – 161.

Köszönetmondás. Советский Дагестан 17. сентября. 1.

 

Száz éve kezdődtek. Ásatások Fenékpusztán. ÉT 38. 1583 – 1585. 50.

 

Konferencia Moszkvában.

 

1984

Венгры на Дону. In: Маяцкое городище. Szerk. С. А. Плетнёва. М. 20 – 25. (angol kivonattal)

Kétnapi járóföldre. Julianus barát nyomában „ A nagy Etil folyó mellett” Magyarország. 34. 23. (fényképem Lozskinnal)

Находки золотых вещей из окрестности города Печ. In: Проблемы археологии степей Евразии. Кемерово 1984. 40 – 45.

A Fenékpuszta-i kutatások rövid története. Zalai Gyűjtemény 18. Zalaegerszeg 59 – 66. (német kivonattal) (az erődítmény ásatási alaprajzával)

Keszthely-Fenékpuszta. RF I. 37. 51.

- Veres Péter. Jelentés a Magyar Őstörténeti Munkabizottság tevékenységéről. Hungarológiai Értesítő 1– 2. 301 – 304.

Мартынов А. И. – Эрдели И. – Молодин В. И. Пробдемы археологии степей Евразии. Советско –венгерский сборник. Кемерово 1984. (szerk.) 4 – 8. - benne: Мартынов А. – Эрдели И. О проблемах археологии степей Евразии. 4 – 8. és: Эрдели И. Находки золотых вещей из окрестностей города Печ. 40-45. (Pécsüszög)

 

Konferencia Moszkvában.

Meghalt Castiglione László, igazgatóhelyettes.

 

1985

Megjegyzések a nagyszentmiklósi kincsről. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Szeged 1984/85. 1. 29 –

37. (valójában 1986)

Вооружение древних венгров как источник по истории основания венгерского государства. In: Урало – Алтаичтика. Археология Этнография Язык. Новосибирск 1985. 14 – 16. Редактор Е. И. Убрятова.

- Eugénia Szimonova. Grabung in der Gemarkung von Vásárosnamény. Studia Slavica XXXIII – 2.

Bratislava. 379 – 397. (orosz kivonattal)

*- Sugár Lajos. Embert keresünk. Magvető Kiadó Bp. 258 oldal és 16 képes tábla. Gyorsuló Idő sorozat.

Mit várhatunk a közeljövőben a honfoglalás előtti vándorlásaink feltételezett színhelyén végzett régészeti kutatómunkától? Sugár Lajos 1975. évi fényképe a majackojei vár ásatásáról, a képen Erdélyi Balázs, Erdélyi Péter és Erdélyi István. Az Élet és Tudomány Kalendáriuma 218 – 219.

 

Recenzió:

Forrai Sándor. Kiskarácsontól sülvester estig. Bp. 1985. Confessio. 126 – 127. Erdélyi Ferenc néven!

A világ legrégibb aranya. ÉT XI. 29. 1524.

- Агларов М. Предки? Советский Дагестан 6. 74 – 75.

A humarai vár és feliratai. AT XXX. 2. 1983., 1985. 264 – 266.

A dzivgiszi szentély. Ethn 1. 105 – 112.

 

Résztvettem Sziktivkarban (Komi ASzSzK) a nk. VI. Finnugor Kongresszuson.

Gödöllőn a Városi-Járási Művelődési Központban aug. 10.-én megnyitottam a Második Magyar

Rovásírás Kiállítást. Összeállította Forrai Sándor.

 

1986

Recenziók:

Forrai Sándor. Küskarácsontól Sülvester estig. Confessio 2. 126 – 127.

Gatev P. D. Szrednevekovno szeliscse i nekropol ot XII. v kraj Kovacsevo. AH 38.

Werner J. Der Grabfund von Malaja Perescepina und Kuvrat. 1984. Antik Tanulmányok 1 – 2. 122.

*A magyar honfoglalás és előzményei. Kossuth Kiadó Bp. 1. kiadás. 173 oldal. - (Rec. Róna-Tas A.) (2.

kiadása 2002. Mundus Kiadó)

Kultuszhelyek a Góbi-sivatagban. ÉT 1986. XI. 14. 1459 – 1460.

Jubileumi konferencia Szent Method halála 1100. évfordulóján. Nitra-Breclav 1985. AÉ 137.

Keszthely - Fenékpuszta AÉ 1984. (ld. 1986) 266.

Gyomaendrőd. RF I. 39. 52.

Dömös-Iskolaudvar. RégFüzetek I. 39. 1986. 56.

* Титов В.С. – Архелогия Венгрии. I. М. 1986.

Slawen, Awaren, Ungarn. In: Herrmann J. /szerk.) Welt der Slawen. Leipzig -Jena-Berlin . 143 – 160.

Grabung in der Gemarkung von Vásárosnamény. Slovenská Archeologia XXXIII. 379 – 396.

Közös emlékeink nyomában. MN XI. 3.

Alani. Roma. Lexikoncikk.

 

Júliusban ásattam Gyomaendrődön, Szarvason laktam.

Terepbejárás és két obejktum ásatása a Gobi sivatagban, Makkay Jánossal közösen.

 

1987

Recently discovered ancient relics in Mongolia. (fordította Fejes Imre 1996) Acta Orientalia Hung. XLI.

1. 75 – 82.

- Szimonova E. Ausgrabungen in der Gemarkung von Vásárosnamény-Gergelyiugornya. AAH 39. 287 –312. (16 képpel)

*Pannóniai húsvét. Akadémiai Kiadó Bp. Sorsdöntő történelmi napok 9. 71 oldal (3 hét alatt írtam meg, lektor Fodor István). - Recenziók: MN. Könyvespolc. XI. 12. (név nélkül)., Tomka Péter. Sz 1989.

Ősmagyar sírlelet. MN IV. 11. (manvelovkai sírlelet, Ukrajna, képpel)

Szibériában ringott az emberiség bölcsője? MN X. 19.

 

Krasznodárba utaztam másodszor, júniusban. Most a TV-vel.

 

Ulánbátorban voltam nemzetközi konferencián szeptemberben, 2 hétig.

Spoletoban voltam április 22 – 29.

Heidenheimben jártam márciusban.

 

1988

- Szimonova E. Raszkopki poszelenyija IX – XI. vv. v okr. Vásárosnamény (Sz. v. Vengrija). In: Trudi V. MKASz T. 4. Szekcija I. Kijev. 240 – 244.

Über die gegossenen Gürtelgarnituren der Spatawarenzeit östlich von Karpaten. In: Popoli delle Steppe:

Unni, avari, ungari 23-29. aprile 1987. T. I. Spoleto 1988. 351 – 367. V. tábla. Vita: Pritsak és T. Bogyai 369 – 371.

A section of the Csolnok avar cemetery. AAH 40. 191 – 206.

Ázsiai hunok emlékei. MN III. 26 10.

Régészeti kutatóúton a Góbi-sivatagban. Keletkutatás, ősz. 74 – 77. (angol kivonattal 118.) (Útitárs Makkay János.)

Az ázsiai hunok nyomában. ÉT II. 4. 22. 99 – 101.

Keszthely – Fenékpuszta. RF 1988? 51.

Zur Frage des awarenzeitlichen byzantinischen Münzumlaufs im Karpatenbecken. Acta Antiqua 1982-

84. XXX. 1 – 4. 413 – 434. (térképpel) (valójában 1988-ban jelent csak meg)

Romváros Mongóliában. ÉT 13. III. 28. 414 – 415. (Sugár Lajos fényképeivel)

Die Beziehungen des Fundes von Perescepina zu den Denkmälern der Awarenzeit. Acta Antiqua XXXI.

3 – 4. 1985 – 1988. 413 – 434. (valójában csak 1992 tavaszán jelent meg)

Über die gegossenen Gürtelgarnituren der Spätawarenzeit östlich von Karpaten. In: Settimane di studio de Centro italiano di studi sul,alto medioevo XXXV. Settimana. Spoleto 1987. Spoleto 1988. 351 – 371.

1. fényképtáblával.

Ősmagyar temető az Ingul folyónál. MN II. 15.

Julianus és a magyar őshaza. T III. I. 1. 45 – 50.

Opponensi vélemény Somogyi Sándor doktori értekezéséről. Magyar Múlt XV. Sydney 1987/88. 51 – 56.

Этнос и археология. Studijné Zvesti. Nitra. 25.

 

Hajdú. Útban az égi rétegekig. MN említenek.

 

A Zentralinstitut für Alte Geschichte und Archäologie-ban konferencián voltam Berlinben, decemberben.

Előadásom nem volt, az Ungarische Akad. der Wiss. részéről vettem részt.

 

Ásatás Mongóliában. Hösön uhá. Rajz: Erdélyi Péter. Fotó: Sugár Lajos.

 

1989

Gótok, alánok és hunok Dél-oroszországban. A Tapolcai Városi Múzeum Közleményei I. 257 – 260.

(valójában 1990)

 

A magyar őstörténet néhány alapproblémája. Keletkutatás. Ősz. 14 – 19. (ea. KCsT 1988)

A fordító hozzászólása. N. M. Bokij és Sz. A. Pletnyova cikkéhez. AÉ 114. 1 – 2. 98.

*Sumér rokonság? Kérdőjel sorozat. Akadémiai Kiadó Bp. 1989. 207 oldal. (Lektorok: Kovács László, Vida Tivadar, Kalicz Nándor, Veres Péter és Szőke Béla Miklós.) - Recenziók: Hankó Ildikó. Magyar Nemzet 1989. XII. 18. , Endrey Antal. Magánbeszéd egy lófő tudósról. Nemzeti Újság 1990. II. 1.

Vita a magyar őstörténeti kutatásokról. MT 12. 1005 – 1006.

Новейшая руническая надпись из Венгрии. In: Проблеми на праболгарската истoрия и култура.

София 263 – 268. (előadásom Sumenben 1986-ban, Róna-Tas Andrásnak a szarvasi felirattal

kapcsolatos véleménye bizonyos kritikájával) EMŐ II. 2 (4) Megjegyzések a szarvasi tűtartó

rovásfeliratához.

Обретение Задунавья венграми в свете археологии. In: Материалы VI. МКФУ т. 1. 146-148. М. ред. Савельева Э. А. (előadásom Sziktivkarban 1985-ben)

- T. Dobosi Viola. Konferencia a régészet aktuális filozófiai és módszertani kérdéseiről Nitra – Nové Vozokany-ban 1987-ben. AÉ 1989. 129 – 130.

Leningrádi reformlap. Reform X. VIII. 11. 22.

Dzsingisz kán vértestvére sírja? Reform VII. 21. 17. (eredetileg tejtestvérét írtam, de kijavították)

Dzsingisz kán sírját kerestetné...Reform X. 27. 10.

Előszó. Kiadó: Joó István. Magyar Őstörténeti Kutató és Kiadó Kft. Bp. 9-11.

Kárpátaljai álmok. Reform II. 2. 17.

 

1990

Hamarosan kopjafa áll a Don partján. Kurír IX. 8.

Recenziók:

Babic’ B. Materialnata kultúra na makedonite sloveni. Prilep 1986. AAH 42. 389.

1986. Pleterski: Zupa Bled, nastanek, razvoj in perezitki. Ljubljana 1986. AAH 42. 390.

Bakay Kornél. Feltárul a múlt? Bp. 1989. MT 12. 1504:

László Gyula. Őseinkről. MT XI. 1375 – 1376.

Rasev R. – Stanilov. Die altbulgarische befestigte Siedlung bei Dorf Huma. AAH 42. 388 – 389.

Nekrológ:

Sashegyi Sándor (1900 - 1958) Pestmegyei Hírlap – Szentendre júl. 3. (ő vezetett be a régészetbe

1949-ben, eredeti neve Stefán volt, egykori szakmája villanyszerelő, emellett magánrégész)

A honfoglalás előtti magyarság régészeti emlékeinek kutatása a Szovjetúnióban. MT 3. 310 - 312.

Az ősmagyarság és a Kaukázus. Forrás X. 64 – 68. (kéziratom leadva volt már 1987-ben)

Az ázsiai hunok régészeti emlékei. A mongol-magyar régészeti expedíció munkálataiból. MT 8. 975 –978.

Melyik az igazi? Japánok keresik Dzsingisz kán sírját. Kurír VII. júl. 16.

Az Avgar-legenda. Kurír júl. 24.

Hatezer éves csontváz. Kurír aug. 31. 12.

Engesztelő medveének. Kurír VIII. 23. 12.

 

Ásatások a Boró folyó völgyében. Dzsingisz kán földjén. MN aug. 27. 8.

Ásatások a Szigetvári tanyán. Gyomaendrődi Híradó október 8 - 9. (1989 és 1990. évi fényképekkel)

Gótok, alánok és hunok Dél-Oroszországban. A Tapolcai Városi Múzeum Közleményei I. 1989. Tapolca 1990. 257 – 260. (német kivonattal)

Lenin állt, most kőhalom. Reform X. 12. (Lvovban, fényképpel)

A bökkenő az agyagedény. Kurír VII. 26.

Rádai Ödön. Régészek levegőben, víz alatt. MT XII.

Moldávia – Besszarábia. Reform jan.5. 8.

 

Utolsó közös ásatásunk Mongóliában. A továbbiakat Bökönyi Sándor nem engedélyezte.

 

Kínában, Belső-Mongóliában, Huh-hotban, jártam tanulmányúton feleségemmel, Káplár Gabriellával, a

Brit Akadémia Stein Aurél alapítványa anyagi támogatásával, májusban.

 

1991

Avarok, Kaukázus. Keletkutatás Ősz 52 – 54.

Megdöbbenéssel olvastam. . . A Világ VII. 31. 22 – 23.

Kelet-európai rovásírásos feliratok. In: Emlékkönyv Benkő Lóránd hetvenedik születésnapjára. Bp. 150 –

153. (először Sdumenben adtam elő 1986-ban)

Recenzió:

Лебедев Г. С. Эпоха викингов в Северной Европе. Л. 1985. AAH 43. 482 – 483.

Das slawische Urnengräberfeld von Olympia. In: Ex oriente lux. 1. Bruxelles 119 – 125. (magyarul ld. 1994 – nél) Melanges offert en hommage au prof. J. Blankoff, á l’occasion des ses soixante ans.

Az olympiai szláv urnatemető. AULA Miskolc I.68 – 77.

 

60 éves lettem.

Bökönyi Sándor (mindössze állatorvosi alapképzettségű), régészeti intézeti igazgató az év legvégén már nyugdíjaztatott. Ezzel elvette a lehetőséget tőlem, hogy tovább ásathassak Panyolán. Hidán Csaba ásatási engedélyével és Szimonova Eugénia részvételével még 1992-ben ásathattam ott tovább és ezzel vége lett az ásatói tevékenységemnek. Ő maga a MNM-ból lett áthelyezve a MTA RI-be 1983-ban! (nevét ld. az Eichman per Listájában?). Karrierem végleg megört.

A XX. Országos Tudományos Diákköri Konferencia konzulense voltam Budapesten, júliusban, rendezte Karancz Gábor. (Miskolci Bölcsész Egyesület)

 

1992

Újabb régészeti adat a magyarországi koraközépkori szőlőművelés történetéhez. Annales Universitatis Litterarum et Artium Miskolciensis II. Miskolc 67 – 69. (budafoki avar szőlőmetszőkés!)

Goten und Hunnen in Südungarn. Zeitschrift für Archäologie. Berlin 26. 11 – 16.

 

Megvan a „Kazár Atlantisz”! ÉT 43. 1364.

The Excavation of a settlement and a cemetery in the outskirts of Gyomaendrőd (Preliminary report) In: Cultural and landscape changes in South-East Hungary. Archaeolingua I. Bp. 369 – 378. Ed. S.

Bökönyi. (késői avar temető a Szigetvári tanyán)

Bemerkungen zur Gesellschaft der Awaren. Acta Antiqua 1900 – 1992. 33. 409 – 411.

Kísért a múlt. Esti Hírlap. IV. 8. Fényképpel, valójában én nyilatkoztam a Madách téren. Aláírás:(k.-p.)

Aварський меч iз Вишеграда. Археологiя. Kijev 1. 120 – 122.

„Szekértábor” a dombon. Reform IV. 23. V. 17. (fényképpel) - (Juhari Zsófia szerkesztő nem volt hajlandó közölni az ÉT-ban, sem ezt és többé semmit sem tőlem!)

Novaja koncepcija kaszajuscsajaszja isztoricseszkih szobityii pered obretyenyijem vengrami rogyini. In: Vosztokovegyenyije v Baskortosztanye: Isztorija. Kultúra II. Ufa. 52 – 53.

 

Kínában voltam, most egyedül.

 

1993

Az 1990. évi mongóliai közös mongol-magyar ásatás eredményei (előzetes jelentés). Keletkutatás 1993. tavasz. (3 rajzzal)

Az ázsiai hunok településeiről. Keletkutatás 1993 ősz. 62 – 65.

*Magyar őstörténet. Miskolci Parthenon - Tanulmányok 9.Miskolc 1993. 175 oldal. (korrektúrát nem kaptam) (megjelent 300 példányban)

Az újabban előkerült rovásírásos emlékekről. Annales UMLA III. 1993. 31 – 43.

- Szimonova Eugénia. Falu ásatás Panyola határában. In: Az Alföld a 9. században. Szerk. Lőrinczy Gábor. Szeged 125 – 129. és 4 képes táblával.

Panyola-Ásottfok. RF Ser. I.No.LI. 45. 55.

Megjegyzések Szentpéteri József előadásához. In: Az Alföld a 9. században. Szeged 79 – 82. (két képes táblával)

Szelei emlékek. In: Blaskovich Emlékkönyv. Szentendre, 16 – 18. Szerk. Gócsáné Móró Csilla.

Honfoglaló magyar temető leletmentése Budakeszin. Communicationes Archaeologicae Hungariae 135– 152.

 

Résztvettem a „Via alanica” elnevezésü találkozón, oszét szakemberekkel, az Orosz Kulturális Központban Budapesten, június 23.-án /orosz nyelven).

 

1994

Изчезнувшие народы, Авары. Minzu Yicong, Peking 1994. 5. 41 – 47. (1994-ben a MTA Altajisztikai Kutató Csoportja tagja voltam!)

*Bevezetés a magyar őstörténetbe. Bp. 1994. Károli Gáspár Református Egyetem. 124 oldal.

 

Recenziók:

Kuzmina J. J. Кузмина Е. Е. Откуда пришли индоарии? M. 1994. Studia Nova 2. 277- 278.

 

Trugly Sándor. Griffek és oroszlánok népe. Pozsony 1994. Studia Nova 345 – 346.

Кузнецов. В. А. Алано-осетинские этюды. Владикавказ 1993. Studia Nova 346 – 348.

Kubassek János. Magyar utazók Ázsiában. Studia Nova 1. 250 – 251

Magyar őstörténetkutatás Kőrösi Csoma Sándor korában. Studia Nova 1. 47 – 58. (angol kivonattal)

Korai Magyar Történeti Lexikon. Főszerk. Kristó Gyula. Bp. 1994. (Csupán egy címszó.)

The settlements of Xiong-nu. In: The Archaeology of the Steppes. Ed. Bruno Genito. Napoli, 553 – 563.

Honfoglaló magyar temető leletmentése Budakeszin. Communicationes Archaeologicae Hungariae 1993. 135 – 152. (német kivonattal) Megjelent 1994 december.

Die ungarischen Paralellen zum Fund von Martynovka. In: Ljudmila V. Pekkarskaja/Dafydd Kidd. Der Silberschatz von Martynovka (Ukraine) aus dem 6. und 7. Jahrhundert. Innsbruck 1994. 153 – 161. 3 fényképes táblával.

Az olympiai szláv urnatemető. 1994? 68 – 76. (az 1985. évi athéni ösztöndíjam révén kereshettem fel és kaptam engedélyt akkor a feldolgozásra)

Megjegyzések az úgynevezett Nagy Károly-szablyáról. Acta UJA IX. Opuscula Byzantina. Szeged (Moravcsik Gyula emlékkönyv) 129 – 136. (angol kivonattal) (3 képes táblával) (két alkalommal Bécsben tanulmányozhattam)

Honfoglalás előtt – honfoglalás után. Kapu 6-7. 23 – 25.

Gondolatok a magyar őstörténetről. Studia Nova II. 65 – 72.

 

/я стал профессором и зав. кафедрой истории Будапештского Реформатского Университета/

 

1995

Recenziók:

Kuznyecov V. A. Alano-osztyinszkije etjudi. 1993. Vlagyikavkaz. Studia Nova 3. 346 – 348.

Szász Béla. A hunok története. Attila nagykirály. Studia Nova 4. 276 – 277.

Pletnyova Sz. A. Polovci. Studia Nova 4. 272 – 276.

Trubacsov O. N. Etnogenyez i kultúra drevnyejsih szlavjan. Studia Nova 4. 274 – 276.

Gondolatok a magyar őstörténetről. A kilencedik (tapolcai) magyar őstörténeti találkozó előadásai és iratai. Kiadta Csihák György. A Zürichi Magyar Őstörténeti Egyesület. Tapolca 63 – 65.

Stein Aurél régészeti munkásságáról. Keletkutatás, ősz. 107-110. (angol kivonattal) (cikkem elkészült még 1995 elején)

Utazás az Ezer Buddha-barlangtemplomokhoz. I. Rész. Távol-Kelet 4. 9. old. (1992). II. rész, 8 – 9.

- Cevendordzs D. A mongol-magyar közös régészeti kutatások újabb eredményei (1986 – 1989). AÉ 1995. 120. 63 – 69. (angol kivonattal) (kézirat 1990!)

A bodrogszerdahelyi honfoglaláskori magyar temető. Studia Nova IV. 69 – 81.

A honfoglaló magyarság emlékei a nyugati végeken. Studia Nova III. 93 – 100. (angol kivonattal)

Látogatás a chantik földjén. Studia Nova III. 151 – 161. (Hamar Mártonról,1968, aki a 12. képen látható.)

Levél a Duna TV Főigazgatóságának. KGRE BTK TTI. In: Medvigy Endre (válogatta) „Szerelem – televízió” Bp. április 10. 212 – 213.

 

A népek mozgása állandó. Europa Balcanica-Danubiana-Carpathica Annales Cultura-Historia

 

Philologica 2/B 296 – 299. U. ez:Gondolatok a magyar őstörténetről. In: Europa Balcanica-Danubiana-Carpathica 2/B Annales Cultura-Historia-Philologica. Bp. 296 – 299. (mindkettőt lerövidítették a szerkesztők az ELTE Román Intézetében). Eredetileg előadásom volt 1992-ben, német nyelven, Bukarestben, a nemzetközi román, azeri, magyar konferencián..

 

A Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesület elnöke lettem.

(я стал председателем Научного Общества изучения древней истоpии венгров. MŐME)

 

1996

Hová készült Kőrösi Csoma Sándor? T 6. 1 – 12.

A Panyola-ásottfoki feltárás eredményei. (1991-96) In: Panyola. Településtörténeti eredmények 1991 –1996. Szerk. Erdélyi István. Bp. 3 – 15. (rotaprint)

A Károli Gáspár Református Egyetem BTK tanulmányi és vizsgaszabályzata. Bp. (elkészítésében résztvettem)

„Hazát kell néktek is teremteni” A titokzatos eredetű türkök. Magyar Fórum július 4. 16.

Folytatásai: július 11. 16., Kazária. A szlávok letelepedése. Augusztus 1. 16.

Utánajártunk: Ki fizeti a régészt. KisKelet október 10. 5. (fényképemmel) (Panyoláról)

A magyar őstörténet mai kérdései. A magyar őstörténet és a nyelv. Embertan. Kapu 12. 32 – 32.

О печенегах на территории Венгрии (к постановке вопроса). In: Материалы I тыс. н. э. По археологии и истории Украины и Венгрии. Киев 163 – 166. (Ötéves kézirat!)

Nazvanyije dvuh narodov: avari. Tarih 2 – 3. 87 – 88.

Körkép kultúránk állásáról. Új Magyarország VIII. 1. 16.

A titokzatos eredetü türkök. Magyar Fórum VII. 4. 16.

Kazária. Magyar Fórum VII. 11. 16.

A magyar őstörténet mai kérdései. Kapu 12. 31 – 33.

Naturexpo, 96. Távol-Kelet II. XI. 25.

- Honfoglaláskori viseletek. Somogyi Győző festő- és Benkő Mihály fotómővész kiállításának megnyitója.

KGRE

Körkép kultúránk állásáról nagy nemzeti évfordulónkon. Új Magyarország aug. 17. 7. (előadás)

Történelmi háttér az elhagyott őshazáról. In: Emlékezés. Lánchíd Kör. December 28. (előadás)

- Erdélyi Péter. A mongol pásztorok lakása: a ger. Távol-Kelet. 4. 10.

Tájékoztató a Történettudományi Intézetről. In: KGRE BTK. 2. kiad. 6.

A szlávok letelepedése. Magyar Fórum aug. 1. 16.

 

/-/ Október 17.-én az ELTE habilitált. /я стал профессором будапештского Госуниверситета/

Panyola község képviselő testülete elismerő oklevéllel tüntetett ki. Szeptember 14.-én ünnepi beszédet tartottam Csobánkán, a honfoglalás 1100. évfordulójára emelt emlékműnél.

Történelmi háttér az elhagyott őshazáról. ea. a budai Hilton szállóban dec. 28.—án.

 

A KGRE-en Somogyi Győző és Benkő Mihály: Honfoglaláskori viseletek c. kiállítását nyitottam meg a KGRE Hittudományi Karán. XI. 21.-én.

Az Új Magyarország c. lap adott hírt aug. 17.-én előadásomról, „Kultúránk újabb kihívás előtt”, a lap 7. oldalán. Az újságíró szerző neve nincs feltüntetve. Csak arra hivatkoznak, hogy a KGRE TI-nek vagyok az igazgatója.

 

1997

Szerkesztői megjegyzés Benkő Mihály előadásához. T II. 6. 107 – 108.

Öseinket hogy hozád? (Disputa.) Gesta 1. Miskolc. 64 – 69. Kristó Gyulával és Révész Lászlóval közösen. A magyar honfoglalás vitás kérdéseiről.

Néhány magyarországi rovásfeirat és keleti rokon emlékeink. T II. 2. 41 – 46.

* A Bajkáltól a Balatonig. Régészeti adatok a töröknyelvű népek történetéhez. Károli Gáspár Református Egyetem BTK TTI Intézet Kiadása. Bp. 215 oldal. Benne: Ázsiai hunok. Lektorálta: Gyarmati Imre és Hazai György.- Recenzió: Eurasian Studies Yearbook 1999. 71.

A magyar őstörténet – kutatás száz esztendeje. In: Magyar őstörténeti konferencia. Bp. 1995. november 20 – 21. Szerk. Bartha A. – Czeglédy K. – Róna-Tas A. Bp. 5 – 34.

Pulszky Ferenc, a népvándorlás- és honfoglaláskor kutatója. Magyar Múzeumok 4. 17 – 19. (előadás a MNM-ban)

Research into Hungarian Prehistory in the 20th Century. Előadás a JCS Társaságban. 35th Internatuonal Congress Asian an North African Studies. Bp. Július 8. Julianus és a magyar őshaza. Kapu 1997. 6 – 7. 32 – 34.

Avarok és honfoglaló magyarok Somogyban. In: Avarok és honfoglaló magyarok Somogyban. Szerk. Karancz Gábor. Marcali 9 – 16.

Gábori Miklós (1925 – 1966) In: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, 318. Bp. 1997. Főszerkesztő Nagy Ferenc. – Újra megjelent 2000-ben: Évfordulóink 2000. Bp. 122.

Megnyitó beszéd dr. Somogyi Győző és Benkő Mihály kiállításán. Reformáció 2. 17 – 19. (1996-ban) (angolul ld. a Kéziratok c. részben)

Keresztül – kasul Kínán. Hová temették Dzsingisz kánt? Távol – Kelet III. január. 13.

Die Ergebnisse der Ausgrabungen einer Siedlung in der Gemarkung von Panyola. In: Mitteleuropa im 8.-10. Jahrhundert. Bratislava 1997. 92 – 97. (5 képpel)

Kijevi emlékmű. MN 1. 15. 19. (olvasói levél)

Глиняные фигурки животных из с. Паньола. Studia Slavica Hung. 42. 255 – 257.

Über de sogenannten Säbel Karls des Grossens. AAH 49. 267 – 272.

Kinai főúr-hadvezér palotája a barbárok földjén? Távol-Kelet III. 11. 8.

- Fejes Imre. Recently discovered ancient relics in Mongolia. AOH XLI. 75 – 82.

Julianus és a magyar őshaza. Kapu 6 -7. május 32 – 34.

Magyar régészeti expedíciók Mongóliában. Barcs, dec. 2. Előadás.

Egy kiállítás margójára. Távol-Kelet 8. 17.

 

Recenziók:

Bunker C. E. A kelet-európai steppék régi bronztárgyai (angolul). T II. 1. 84.

Henkey Gyula. Felvidéki magyarok népesség története és etnikai embertani képe. Kapu Füzetek 7. T II. 1. 84.

Benkő Mihály. Nomád világ Belső-Ázsiában. T II. 1. 80-81.

Török Gyula. A halimbai avarkori temető. T. II. 2. 81 – 82.

Kedves olvasóink! (név nélkül) T II. 1. 91.

Julianus barátra emlékeztünk, a szoborcsoportnál Julianus útját ismertettem. Várnegyed 1. 31.

Előadásom Barcson a Dráva Múzeumban, dec. 27.-én. Magyar régészeti expedíciók Mongóliában címmel.

 

Bemutattam a MŐME új kiadványait, mint a KGRE BTK-án, mint a MŐME vezetője. MN 1997. június 20. /h.k. riportja/

Markó András beszámolt Erdélyi I., Kristó Gy. és Révész L. vitájáról: Őseinket hogy hozád? GESTA Miskolc 1. 64 – 69. Magam a kettős honfoglalásról szóltam hozzá, 68 – 69., valamint ezt megelőzően a Nemzeti kérdésről 67 -68. old.

Megkaptam a magyar Kőrösi Csoma Díjat. Bp. /получил приз имени Ш. Кереши Чoмы/

 

1998

Avari, szlavjanye i magyari – obretajuscsije rogyini. Szerk. Litavrin, M. 58 – 59. Tézisek.

Glinjanije figurki zsivotnih iz sz. Panyola. Studia Slavica Hung. 43. 1 – 3.

A kínai császárság és az ázsiai hunok kapcsolatai. Új Keleti Szemle 1. 34 – 36.

Julianus barát és a magyar őshaza T I. 1. 45 – 49. (A T – ban az első.)

Szlávok és honfoglaló magyarok a Garamtól a Felső-Tiszáig. In: A Felvidék történeti földrajza. Szerk. Frisnyák Sándor. Nyíregyháza. 107 – 113. (előadás)

 

Recenziók:

Мартынов А. И. Археология. М. 1996. K 2. 50 – 51.

Титов В. С. Неолит Карпатского Бассейна. Исследования и материалы. М. 1996. K 2. 52 – 55.

Шушарин В. П. Ранний этап этнической истории венгров. М. 1997. К 2. 69 – 75.

Aвары. Szerk. Aгларов Maмайхан. Mahacskala 89 – 101.

 

Nekrológ:

László Gyula emlékezete. Magyar Demokrata 34. 35 – 36. (önarcképével)

Lovasnomád bankügylet. Magyar Demokrata 46.

Panyola – Ásottfok. Archaeological Investigations in Hungary 1998. 160. (megkezdve 1991-ben) Ásatási jelentés.

Beszégetés lovasnomád őseinkről. Bertók L. A. Magyar Múlt XXV: 48. 84 – 87.

Nyilatkozat. Magyar Demokrata XII. 15.

Budafok, avar temető. Corpus Monumentae Avarorum I – II. Szerk. Nagy Margit. 191 – 197.

 

/-/ 1994-től a Károli Gáspár Református Egyetemen, mint a Történelmi Tanszék vezetője és dékánhelyettes tanítottam 1998 nyaráig. Az Egyetemi és Főiskolai Akkreditációs Bizottság elnöke, Róna-Tas András akadémikus, akkor meggátolta az ottani további működésemet. Én magamnak és egy kivételével (Hidán Csaba, erdélyi származású régész), az összes általam oda meghívott tanárnak el kellett távoznia, különben a püspökünknél az egyetem bezárásával fenyegetőzött!

 

1999

Olvasói levél. T II. 6. 174.

Szerkesztői megjegyzés Benkő Mihály előadásához. T II. 6. 107-108.

Akadémiai ásatások a pomázi Holdvilág-árokban. T II. 5. 71 – 76.

Panyola – Ásottfok. Ásatási jelentés. Régészeti Kutatások Magyarországon. 33. (az utolsó ásatásom, Hidán Csaba ásatási engedélye alapján...)

Hová készült Kőrösi Csoma Sándor? T II. 6. 9 – 12.

Jerney János „keleti utazása”. T II. 3. 71 – 74.

Az újabb erdélyi rovásfeliratokról. T II. 3. 85 – 89.

Az Altajtól a Kárpát-medencéig. T II. 4. 7 – 10.

 

Recenziók:

Varga Géza. A székely rovásírás eredete. T 4. 97 – 98.

Török Gyula. Das awarenzeitliche Graberfeld von Halimba. Bp. 1998. K 8. 3. 62 – 63.

Török Gyula. A halimbai avar kori temető. (németül) Bp. – Debrecen. T II. 2. 81 – 82.

Benkő Mihály. Nomád világ belső-Ázsiában. Fotóalbum. Bp. 1998. T. II. 2. 80 – 81.

Петрухин В. Я. - Раевский Д. С. Очерки истории народов России в древности и в раннем средневековье. М. 1998. K 1. 84 – 87. Klió 8. 1.

*Sir Aurel Stein Bibliography 1885 – 1943. Bibliographia Virorum Eruditorum 17. Bloomington. Szerk. Décsy Gyula. 68 oldal. (rec. Joó István. T 2000. III. 1. 188.) Segítőim: Bárdi László, Décsy Gyula és Érdy Miklós.

Néhány magyarországi rovásfelirat és keleti rokon emlékeink. T II. 2. 41 – 46.

A dako – román kontinuitás hipotézisének gyökerei. T II. 5. 101 – 104. (előadás 1998. Bp., a Hunyadi János Magyar-román egyesületben, 1997-ben.)

Gyűjtsünk kínai pénzeket! Műértő I. és II. 15.

Ókori és kortárs csontfaragványok. Műértő II. 17.

„Ókori” bronzszobrocska. Műértő IV. 12.

Szent István fegyveresei. Műértő, július – augusztus. II. 7 – 8.

 

Recenziók:

Török Gy. Das awarenzeitliche Gräberfeld von Halimba. Bp. 1998. Klió 8. 3. 62 – 63.

Jakabffy Imre. A Közép-Duna-medence régészeti bibliográfiája. 1977 – 1987. Bp. Studia Nova 95.

Багаутдинов Р. С. – Богачев А. В. – Зубов С. Э. Праболгары на Средней Волге. Самара 1998. К 2. 48 – 49. (Bogacsov A. V. és mtsai)

Petruhin V. Ja. – Rajevszkij D. Sz. Ocserki isztorii narodov Rosszii. v drevnosztyi i rannyem

szrednyevekovje. M. 1998. Klió 8. 1.

Ein Wort zum Thema „Die Ungarn in Sankt Gallen”. In: Die Ungarn und Abtei Sankt Gallen. Sankt Gallen– Bp. 50 – 53. (előadásom a budapesti konferencián)

 

- Tóth Endre. Előszó. Jakabffy Imre. A Közép – Duna - Medence régészeti bibliográfiája 1977 – 1987. Bp. IX. old.

Búcsú a mestertől. Magyar Demokrata VIII. 27. 2. 34. 36 – 37.

Klió. Referátum. 2. 48 – 49.

 

2000

Hírek. Turán III. 5- 84.

Szerkesztőbizottsági gondolatok. T III. 2. 5-6.

Zárszó, értékelés. T III. V. 181 – 182.

*Archaeological Expeditions in Mongolia. Mundus Kiadó Bp.245 oldal., III. képtábla. Tóth Tibor embertani és Pap Ildikó embertani, valamint Marcsik Antónia paleopatológiai – csonttani tanulmányaival.

(Recenzió: Ferenczy L. K 2002. 1. 48 – 52., ) Értékelés mongol részről: Н. Сэр-Оджав. Монгол –Унгaрын хамтарсан эртний судлалын шинжилгээний алжын тухай. 224 – 227. Az első út: Horváth Tibor 1960- évi útja. УБ 2003. Fényképem a 472. oldalon., valamint: Studia Archaeologica F. 1 – 20. Ulánbátor 2005., Az 1989. és 1990. évi anyagaink nincsenek benne! D. Cevéndordzs értékelése: Унгар – монголын эрмийн харилцааа холбооны тухай. 240 – 244., a 242. oldalon nevem megemlítésével.

Az alsóbűi rovásfelrat. T 5. 3. 93. (Bodrog-Alsóbű) /Tévedésre utaltam, agyagtölcséren körömlenyomatok!) Először a MTA RI-ben mutattam be 1996-ban.

A lippói lelet. Turán III. 77.

Hozzászólás: Szöllősy Kálmán. Egy csodálatos lelet: Rovásírásos orsógomb Baranyából. A Lippói lelet. T 5. 77 – 78.

 

Szádeczky-Kardoss Lajos útinaplója és az első Zichy-expedíció. In: Zichy-expedíció, Kaukázus, Közép-Ázsia, 1895. Gyorsírásból megfejtette Schelken Pálma. Bp. 2000. Szerk. Erdélyi I. 274 – 290., valamint u. o. Függelék 273., kivonatok 298-299. Az útinapló rövid bibliográfiája, stb..

Szádeczky-Kardoss Lajos naplója és az első Zichy-expedíció. T III. 3. 17 – 26.

 

Recenziók:

Jakabffy Imre. A Közép-Duna-medence régészeti bibliográfiája. Turán III. 3. 95.

Révész László: A karosi honfoglaláskori temetők. Miskolc 1996. T 4. 94 – 95.

Csajághy György: A magyar népzene bölcsője: Kelet. Pécs 1998. T 4. 94.

Rosner Gy. Das awarenzeitliche Gräberfeld in Szekszárd-Bogyiszlói Strasse. Bp. 1999. K 3. 63 – 64.

Дончева – Петкова Л. – Нинов Л. – Паручев В. Одарцы. София 1999. К 3. 65 – 66.

xx Erdélyi István. Napút XII. 96 – 97.

Hová készült Kőrösi Csoma Sándor? In: Gazda József. Szerk. Kőrösi Csoma Sándor és a magyarság keleti eredete. Sepsiszentgyörgy 15 – 17.

6. ez: 6. és 2000 Turán II. 6. jan. 9-12.

Fogazott bélyeg aprópénz. Műértő, jan.

A nagyszentmiklósi kincs. Kétszáz éves rejtély. Műértő, január. 22. old.

Köszöntő. T II. 6. dec. – jan.

Aglarov M. Az „avar” népnév a Kaukázusban. Turán III. 1. 115 – 116. (fordítás) (dagesztáni)

Aglarov M. Népnevek a Kaukázusban. Turán III. 3. 27 – 29. (fordítás) (dagesztáni)

 

Őstörténeti – régészeti fogalomtár. 53 oldal.

 

/я два семестра преподавал в Печском Госуниверситете, 1999-2000/ Utolsó egyetemi előadásaim,

Pécs, Földrajzi Intézet: Magyar őstörténet.

Szamarában voltam nemzetközi konferencián.

 

2001

Recenziók:

Eurázsia aranyszarvasa. The Golden Deer of Eurasia. Főszerk. John P. O Neil. NY 2000. (kiállítási katalógus és tanulmánykötet). T 5. 78 – 79.

* Őstörténeti – régészeti fogalomtár. /acképemmel/ Bp.

Sziklába vésett történelem. Három könyvről: Seglie D. Siberian Rock Art. Pinerolo 1999., Девлет М. А. Петроглифы на дне Саянского Моря. М 1998. és Цэвээндорж Д. Монголин эртний урлагийн туух. Ulánbátor 1999.K 3. 45 – 48.

O, Neil J. P. (főszerk.) The Golden Deer of Eurasia. NY 2000. K 3. 49 – 51.

 

Recenzió:

Kunkovács László. Ősépítmények. Bp. 2000. T IV. 1. 109.

Bartha Júlia. Keleti tanulmányok. Karcag 1998. T IV. 1. 110.

Галиев А. А. Традиционное мировоззрение казахов. Алматы 1997. К 1. 28 -28.

Magyar Kaukázus-kutatás a Zichy-expedíciók után. In: Hoppál Mihály szerk. Elbeszélés és emlékezet.

Tanulmányok Istvánovits Márton emlékezetére. Bp. 48 – 54.

Lovasnépek a Kárpát-medencében II. A kimmérek. T IV. 1. 77 – 78.

Folytatódik a kaukázusi hunok emlékeinek feltárása Dagesztánban. T IV. 1. 79 – 81.

Elődeinkről. T 2001. IV. 1. 81. (Ipolyi Arnold)

Lovasnépek a Kárpátmedencében V. A türkök. T 5. 94 – 95.

Dzsingisz kán nyomában. MN okt. 5. 18.

Ausgrabungen einer Siedlung der asiatischen Hunnen. AAH 2001. 52. 145 – 153. (9 évig hevertették ezt a kéziratomat!)

- Fujer Tibor. Rómaiak nyomában Gödön. Gödi Körkép július. 8.

Contra Constantiam. Gödi Almanach 13 – 15.

Előszó. Csajághy György. A magyar őstörténet egyes zenei emlékeiről. Bp. 5 – 6. (a nevemet elfelejtették feltüntetni!)

Sziklába vésett történelem. Klió. Debrecen 3. 45 – 48.

Kultuszhely volt-e a Holdvilágárok? T IV. 1. 82 – 84. (Andrássy Kurta János kiadványa felett tűnődve.)

Panyola. Az 1998. évi ásatási jelentés. In: Jankovich Bésán Dénes. Régészeti kutatások

Magyarországon. 160.

A nagyszentmiklósi aranykincs edényeinek szimbolikája. In: Népi Vallásosság 6. Szerk. S. Lackovits E.

Eredetileg Pápán. ld. lejebb: Veszprém 2004. 9 – 13.

 

Ausgrabung einer Siedlung der asiatischen Hunnen. AAH 52. 145 – 153.

Ajánlás. Érdy Miklós. A hun lovastemetkezések magyar vonatkozásokkal. 12.

 

Nekrológ:

Györffy György. T IV. 1. 107.

 

70 éves lettem.

2001-ben résztvettem konferencián Zólyomban, de nem szóltam hozzá. Selmecbányán is voltam, meg Hontszentantalon, de a templomba nem volt időnk bemenni.

Tudományos konferencián voltam Hévizen, augusztusban.

 

2002

Ásatások Baskíriában 1958-ban. EMŐ 1. 115 – 116.

Száguldó szarvasok nyomában. In: Kunkovács L. Kőemberek.65 – 110. (angol és orosz kivonattal)

A magyar őstörténet tudományos fogalma. EMŐ 1. 115 – 116.

A magyar őstörténet hun paradigmája. EMŐ 1. 21 – 24.

A konferencia záróértékelése. EMŐ 1. 71 – 72.

Az esztergomi konferencián el nem hangzott hozzászólás. EMŐ 1. 81 – 82.

 

Recenziók:

Камалов А. К. Древние уйгуры. Алматы 2001. К 3. 52 – 54.

Nagy Margit. Awarenzeitliche Gräberfelder im Stadgebiet von Budapest. Bp. 1998. K 2002. 2. 54 – 55.

Mango M. – Bennett A. A Seuso-kincs. K. 2. 37 – 40.

Kristó Gyula. A székelyek eredete. Bp. 2002. 2. kiadás. EMŐ I. 2. 5 – 34.

Bouzek J. , Friesinger H., Pieta B., Komoróczy G. (szerkesztők) Gentes, Reges und Rom. Brno 2000. K

2003. 2. 33 – 34.

Котляров В. (főszerk.) Россия и Кавказ. Налчик – М. 2000. K 1. 22 – 23.

Cser Ferenc. Gyökerek. Melbourne 2000. EMŐ 1. 95 – 96.

Sándor József László. Hadak útján. I – II. Székelyudvarhely 2001. 1. 97.

Csajághy György. A magyar őstörténet egyes zenei emlékeiről. EMŐ 2. 98.

Török László. Magyar Tudományos Akadémia. Régészeti Intézet. Bp. 2000. EMŐ 2. 99- 102.

A Magyar Őstörténeti Munkaközösség eddigi tevékenysége. EMŐ 1. 99.

László Gyula és Alfred Halikov a finnugor őstörténetről. EMŐ I. 1. 109 – 114.

 

Nekrológ:

Bartha Antal (1927 – 1999) EMŐ 2. 103 – 106.

A Bodrog - alsóbűi rovásfeliratról. EMŐ 2. 107 – 108. (valójában körömlenyomatok)

*A magyar honfoglalás és előzményei. Mundus Kiadó Bp. 2. kiadás. 33 – 37.

Bizánc és az ikonok világa. Gödi Körkép május. 3.

 

Fettich Nándor emlékezete. Gödi Almanach 174 – 177.

 

Konferencián voltam Pápán. 2002. Előadásom: A nagyszentmiklósi aranykincs egyes edényeinek szimbolikája.

/я стал гл. редактором научного журнала Элеинк = Наши предки, Eleink-magyar őstörténet/

Februárban a Magyarok Házában konferencia: Hogyan tovább „szépen, emberül”. Hozzzászóltam.

 

2003

Az elfelejtett erdélyi festővész és szobrász, Füzesséry Magdolna. Gödi Körkép nov. 12.

Megjegyzések a szarvasi tűtartó feliratának olvasatához. EMŐ 2. 41 – 42. (a 1986-os sumeni előadásom kivonata)

- Benkő Mihály. Néhány érdekes momentum a kazárok kutatása egykori lehetőségeiről. EMŐ II. 1. 83 –89. (M. I. Artamonov fotójával!)

Preindoeurópaiak és prefinnugorok legősibb kapcsolatairól, valamint őshazáiról. T 4. 76 – 80. (részben Makkay János 1998-ban megjelent könyvére reagálva)

Utazóink – kutatóink Oroszország 19. századi területein. In: A megtalált örökség. I. Nemzetközi Vámbéry Konferencia. Dunaszerdahely 43 – 53. (Benne KCsS is.)

A tápiószelei Blaskovich testvérek és az Attila - kutatás. In: Blaskovichok emlékezete. Szerk. Gócsáné Móró Csilla. Tápiószele 220 – 231. (térképekkel)

Előszó. Предысловие. Путешествие по следам предков сородичей венгров в Казахстане. In: Михай Бенкё. Тургайские мадияры. Bp. 2003. 5 – 10.

 

Recenziók:

Az együttműködés és a tolerancia tapasztalatai az Uraloninnen népeinél. Az izsevszki NK konferencia kötete alapján: Исторические источники.Ижевск 2002. K 3. 30 – 31. (A tartalomjegyzékben, tévesen, Pósán László neve alatt szerepel!)

Агларов Мамайхан. Андийцы. Махачкала 2002. К 1. 33 – 35.

Пиотровский Ю. Ю. /főszerk./ Степы Евразии в древности и средневековье. Санкт-Петербург 2002. К 62 – 63.

*Hol sírjaik domborultak...Őstörténeti Füzetek 1. Bp.- Ismertetése: Érdy Miklós. Eurasian Studies

Yearbook 2005. 77. 149 – 152. /список древневенгерских могильников Карпато-Дунайского Бассейна/

 

Julianus barát útjai. Előadás MTA I. Oszt. nov. 5.

A Kőrősi Cs. Társaság tisztújító közgyűlésén választmányi tag maradtam. Dec. 9.

Örökségünk c. sorozat. Gödi Körkép XIV. 6. old. Trianonra emlékezünk. Beszélgetés. Június 13.

Bemutató. Benkő Mihály. A torgaji madiarok. November 6. Timp Kiadó, Magyarok Háza.

Előadás: A Pilis régészeti feltárásai címmel, Pomázon, a Művelődési Házban, december 20.-án.

A National Geographic Society tagja lettem.

Annak ellenére, hogy magyar és külföldi akadémikusok írásban is javasoltak, mégsem lehettem a MTA levelező tagja...

 

Előadásom Gödön az „Örökségünk” c. sorozatban.

Előadásom Tápiószelén nov. 14.-én. A szkíták Magyarországon és Európában, a tápiószentmártoni aranyszarvas feltárása. Rendezte a Táiószelei Múzeum Baráti Köre. Mint a MŐME elnöke adtam elő.

 

2004

Népi vallásosság 6. 9 – 13.

Előszó. Őstörténeti Füzetek 2. Bp. 1.

A Dunakanyar bal parti emlékei a népvándorlás és a honfoglalás korából. Őstörténeti Füzetek 2. Bp. 3 –7.

Kelet felé mutató régészeti és történelmi emlékek. T VII. 3. 16 – 17.

Őstörténeti konferencia Gödön. Vízió Dunakeszi – Fót - Göd Kistérség, november. 4.

Keleti lovasnépek a Kárpátmedencében. Tisicum. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve XIV. Szolnok 2004. 167 – 171. (német kivonattal)

xx Gödi ki kicsoda? Gödtől – Gödig. Gödi Almanach 253 – 269. (fényképpel)

Indoeurópaiak és finnugorok. História 9. 17 – 21.

Szerkesztői utószó. Vékony Gábor. A székely írás. Bp. 316 – 319. (kritikai)

* Őseink nyomában. A magyar őstörténet kutatása a XX. században. Masszi Kiadó Bp. 218 oldal. (700 példány)

 

A nagyszentmiklósi aranykincs egyes edényeinek szimbolikája. In: Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6. II. Szerk. S. Laczkovits Emőke és Mészáros Veronika. Bp. 9 – 13. (német kivonattal 425– 426.)

A nagyszentmiklósi kincsről – másképpen. In: Az Idő rostájában III. Tanulmányok Vargyas Lajos 90. születésnapjára. Bp. 163 – 176.

Julianus barát útjai. In: Az Alföld gazdálkodása. Szerk. Novák László Ferenc. Nagykőrös 21 – 28.

x Bánhidi László. ”Julianus barát nyomában – a magyar őshaza felkutatásának útján” (Erdélyi István előadása). Váci Polgár március 6-7. (fényképpel)

- Uzsoki András. A lektori vélemény melléklete. Varga Lajos: Dunakeszi egyháztörténetének vázlatos ismertetése. Dunakeszi 25 – 26.

Bendefy László magyar őstörténeti munkássága. In: A 100 éve született Bendefy László élete és művei. Szerk. Sragner Márta. Marosvásárhely 32 – 37.

 

Recenziók:

Tejral J. (szerk.) Probleme der frühen Merowingerzeit in Mitteldonauraum. Brno 2002. K 2004. 3. 43 –46.

11. Nepper Ibolya. Hajdú-Bihar megye 10 – 11. századi sírleletei. Bp. - Debrecen 2002. EMŐ 2004. 2. 86 – 87.

 

Nekrológok:

Petkó Iván (1923 – 1996). EMŐ III. 1. 87 - 88.

In memoriam Harmatta János (1917 – 2004) EMŐ. III. 2. 3 – 4.

Könyvszemle. EMŐ III. 2. 86 – 87.

 

Emléktábla avatás Tápiószelén, a Múzeumban október 7.-én, mint a MŐME elnöke, Párducz Mihály,

Bottyán Árpád és Fettich Nándor emléke előtt tisztelegve.

Előadás Dunakeszin.

Előadás Gödön, a Dunakanyar – népvándorlás c. konferencián. Gödi Körkép 10. 15.

Könyvbemutatók Bp.-en nov. 29.-én, a Magyarok Világszövetségében.

Részvétel Tápiószelén a 40 éves Beregi Múzeum ünnepségén. aug. 25 – 26. és október 7.-én.

Emléktábla avatás 3 nagy magyar régészről. Avatóbeszédet is mondtam. A Városi Könyvtár örökös tagság díjjal tisztelt meg.

Sugár Lajos barátom meghalt tüdőrákban.

A Magyar Néprajzi Társaság írásban köszöntött abból az alkalomból, hogy a Társaság tagja lettem 50 évvel ezelőtt.

A vasvári Bendefy László Könyvtár örökös tagságával és díjával tüntetett ki. Az emléknapon én is Bendefy László magyar őstörténeti kurtatásairól tartottam előadást (de csak felolvasták) szeptember 27.-én, születésének 100. évfordulóján.

Bécsben voltam Gabival.

A National Geographic Society ismét tagjává választott.

Előadásom nov. 29.-én Budapesten, ahol Vékony Gábor kötetét: A székely írás története, mutattuk be. Nap Kiadó.

 

2005

Kőrösi Csoma Sándor emlékezete. Őstörténeti Füzetek 3. Bp. 1 – 5.

A magyarság eredetéről és őshazájáról. Hungarian Studies July 17. Kyoto. 4 – 19. (angol kivonat 3. old. )

Steppe – Archaeologists, Views on the Location of Kazar Capital Cities. Eurasian Studies Yearbook . 77. 139 – 140.

Разгадана – ли тайна золотого клада? Shygys – Orient. Almaty 1. 180 – 184. (Egyúttal recenzió Bálint Csanád 2004. évi könyvére!)

- Benkő Mihály. A szárgátkai kultúra és a hunok. EMŐ IV. 2. 5 – 17. (angol kivonattal)

Julianus nyomában. Valóság 12. 54 – 59.

Hösön-uhá. In: Tanulmányok Kara Gy. születésének 70. évfordulójára (megjelent CD-n 2007-ben). Az ásatásunk maga a Gobi sivatagban volt 1988-ban. Részvevők: Erdélyi Péter e.h., Sugár Lajos fényképész-

 

Recenzió:

Подушкин А. Н. Арисская культура Южного Казахстана. Туркестан 2000. К. 2005. 1. 50 – 52.

 

Az ELTE Tanácsa aranyoklevéllel tisztelt meg az 50 éven át kifejtett szakmai tevékenységemért.

Előadást tartottam Benda Kálmán születésének 92. évfordulóján, Budapesten, az Ómagyar Kultúra Baráti Társaságban, december 10.-én. A találkozó fő témája a kazár kutatás áttekintése volt.

Az Új Horizont Klubban előadást tartottam a Gödi Művelődési Házban, december 16.-án. Címe: A címe: A karácsony.

Előadást tartottam a Beregi Múzeumban augusztus 25.-én: A MTA Régészeti Csoportjának ill. Intézetének ásatásai Beregben 1965-1999.

 

2006

Összefoglaló beszámoló a Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesület évtizedes tevékenységéről. Őstörténeti Füzetek 4. Bp. 9 – 12.

Marczali Henrik magyar őstörténeti kutatásai. In: Előadások Marczali Henrik születésének 150. évfordulója alkalmából. Szerk. Karancz Gábor. Előadás Marczalbani április 3 – 4. –én. Szöveg 13-20.

Javaslatok az Azebajdzsán és Magyarország kutatói közötti régészeti-törtéámettudományi

együttműködési tervhez. In: „Magyarország – Azerbajdzsán: a kultúrák közeledése.” Bp. 46 – 47.

 

Recenzió:

Juhász Irén. Das awarenzeitliche Gräberfeld in Szarvas, Grexa-téglagyár. Bp. 2004. K 1. 99 – 101.

 

хх Иштван Эрдели 75 лет. Туркология 1. 122 – 123. (fényképemmel)

Köszöntésemre összegyűlt a MŐME október hó 18.-án, a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárában, Budapesten. Köszöntött Székely György akadémikus. + 27 előadás!

Lovasnépek sorsa a Kárpátmedencében c. előadást tartottam Dombovárott április 26.-án, a Magyar Mitológia előadássorozat keretében.

Előadást tartottam Tápiószelén, a Blaskovich Napok keretében, május 26.-én az Aranyszarvas

nyomában c. kötet bemutatóján, mint a MŐME elnöke.

A Jászok Egyesülete meghívására előadást tartottam Budapesten, a Megyeházán, június 8.-án: Jászok keleten, jászok a Kárpátmedencében címmel.

Emlékezés Molnár Gáborra, születésének 100. évfordulóján, Ajkán, a Múzeumi Emlékszobában, ott voltam, de nem tartottam előadást.

 

2007

A „kettős honfoglalás”hipotézise, és ami körülötte van. T X. 4. 27 – 30. (A T - ban az utolsó)

Hortobágy – festőművész szemével (Boromisza Tibor). In: Az Alföld vonzásában. Nagykőrös – Debrecen 605 – 619.

* - Uzsoki András. Kard és kereszt. Fejezet Magyarország és a Kijevi Rusz történetéből. Napkút-Füzetek 12. Bp.

Kőrösi Csoma Sándor életútja. A Dunakeszi Kőrösi Csoma Sándor Gimnázium Évkönyve. Dunakeszi 2005/2006. (2007) 74 – 79.

A „kettős honfoglalás” hipotézise, és ami körülötte van. Valóság 12. 16 – 20.

Előszó. In: A magyarság eredetének nyelvészeti kérdései. (Szentkatolnai Bálint Gábor emlékkonferencia kiadványa. Szerk. Obrusánszky Borbála. Táltos Kiadó, Sepsiszentgyörgy 5 – 7. (A nyilatkozatot nem írtam alá!)

- Ismertetések: Ráduly János. Petrik István. (Erdélyi István írói neve) Rejtélyek országa. Bp. 2008.

Múzsa. Népújság melléklet 2008. nov. 1. 4.

 

Recenzió:

Doszimbajeva A. M. A Nyugati Türk Kaganátus. Almaty 2006. EMŐ 1. 74 – 75.

Terrakotta szobrocskák Panyola község határából. EMŐ 1. 23 – 26.

 

Megjegyzések a millecentenáris rendezvények magyar őstörténeti vonatkozásaihoz. EMŐ 1. 72 – 73. Utószó. Csáji László Koppány. A sztyeppei civilizáció és a magyarság. ÓT 1. 11.

Hösösön Uhá. Kristályfény. Tanulmányok Kara Gy. 70. születésnapjára. 2005. A cikk CD-n 2007-ben jelent meg. Az ásatásunk maga 1988-ban volt a Gobi sivatagban, egy áldozóhelyen, résztvett: Sugár L. fényképész és Erdélyi P. fiam, e.h.

 

/-/ A Mongol Tudományos Akadémia elnöke a 17. sz. elnöki díszoklevelével tüntetett ki. /Получил почетный диплом президента Монголской АН/

 

2008

A „kettős honfoglalás” hipotézise, és ami körülötte van. EMŐ VII. 1. 52 – 58.

Eunedubelianus. EMŐ 1. 73 – 75.

Régi szibériai kutatóink. EMŐ 1. 76 – 79.

Az ősmagyarság és a Kaukázus. In: Magyarország és Azerbajdzsán: A kultúrák párbeszéde. II. Nemzetközi Tudományos Konferencia. Bp. 64 – 70.

A régészet mai szerepe és helye a tudományok rendszerében. Világosság XL. 1. 79 – 86.

Reisenbüchler Sándor animációs filmalkotó (1935 – 2004). Gödi Almanach 164 – 167.

* Scythia Hungarica. A honfoglalás előtti magyarság régészeti emlékei. Mundus Kiadó Bp. 243 oldal, 175

képpel (angol kivonattal), benne Somogyi Sándor, Hidán Csaba László és Vörös István tanulmányai.

A kutatás korlátozottsága és korlátozása. Hozzászólás Bálint Csanád tanulmányához (2006). Sz 2. 463– 469.

Révek, utak, népmozgások az Alföldön a X-XI.században. In: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön. Szerk. Novák László Ferenc. Az Arany János Múzeum Közleményei XI. Nagykőrös 301 – 309. (a tartalomjegyzékben tévesen írták a címet)

* Régészek a Világ Tetején. Aranyszarvas Könyvkiadó, Nyíregyháza 132 oldal. (az 1956. évi pamíri régészeti expedíció) 133 képpel.

Never Russian Research on the Kazar Empire and the Question of Medieval Hungarian-Jewish Relations. Eurasian Studies Yearbook 80. 5 – 13.

Rejtélyek országa. (Petrik István írói néven) A kazár királyság és a kazár-magyar kapcsolatok rövid története. A Cédrus Művészeti Alapítvány és a Napkút Kiadó. Bp. 2008. Ómúltunk Tára 2.

Megjegyzések: Szőcs István. Megújulás – viaszérésben. Helikon 2009. II. 25. 6., Recenzió: Ráduly János. Könyv Kazáriáról. Múzsa (Népújság melléklet, Románia) XI. 1. 860. sz. 4.

 

Recenziók:

Kirjak M. A. Kamennij vjek Csukotki. Magadan 2005. EMŐ 1. 80 81.

További megjelent könyvek. EMŐ 1. 82 – 84. és 2. 90 – 91.

Hírek. EMŐ 1. 89 – 91. és 2. 84 – 85.

Tanulságok – állásfoglalás Király Péter könyvének bemutatójáról. EMŐ 2. 55 – 56.

Újabb ősmagyar sírleletek? EMŐ 1. 91 – 95.

Az ősmagyarság és a Kaukázus. Magyarország és Azerbajdzsán: A kultúrák párbeszéde. NK

Tudományos konferencia. Bp. II. 64 – 70.

 

/-/ A Magyar Professzorok Világtanácsa a Pro Universitate et Scientia kitüntetést adományozta nekem. /

Я получил почетный диплом Всемирного Совета Венгерских профессоров./

 

Két hétig ásatott Szörényi Levente zeneművész a Szlovákiából áttelepült Ringer Árpáddal, miután 1997- ben Csathó Pállal közösen megjelentette Sashegyi jegyzeteteit, ld. Demokrata június 4. 48 – 49. Bognár József riportja: Két hét a Pilisben (Szörényi fényképével). Szörényi Holdvilágárok Alapítványt is létesített. 8 m. mélyre ásatott. Sírt nem talált.

 

2009

Az ázsiai hunok emlékei nyomában. In: A hunok öröksége. Szerk. Marácz L. – Obrusánszky B. Bp. 223– 238.

 

Recenzió:

Fodor István. Őstörténet és honfoglalás. Magyarország Története I. Bp. K tavasz 155 – 162.

Beköszöntő. EMŐ 1. 3.

Néhány szó a székely-magyar rovásírásról. In: Magyarország-Azerbajdzsán, a kultúrák párbeszéde. IV. Nemzetközi Tudományos Konferencia, Bp. 34. (kivonat)

Előszó. In: Avarok, bolgárok, magyarok. Ómúltunk Tára 5. Bp. 5 – 10.

- Kuznyecov Vlagyimir Alekszandrovics. Kikkel találkoztak, vagy kiknek a munkáit szerezték be az első Zichy-expedíció tagjai Oroszországban? EMŐ 1. 36 – 38.

Az első Zichy-expedíció és Azerbajdzsán. EMŐ VIII. 1. 39 – 45. Fordítása:Первая экспедиция графa Е. Зичи и Азербайджан. 42 – 45.

Megtalálták Julianus magyarjai őseinek első temetőit? EMŐ 1. 46 – 51.

The life of Alexander Csoma de Kőrös. EMŐ 1. 4 – 8.

x Harsáczky György. Beszélgetés dr. Erdélyi István régésszel. Magyar Túrista 8. 4 – 5. (fényképpel)

Előszó. Kötöny kán és a magyarországi kunok. In: Sz. T. Katancsijev – Benkő Mihály. Bp. 5 – 13.

Sturm László. Magyar, mogyeri, magyari. Kerekasztal beszélgetés. Résztvettem: 117. – 119. Kortárs 1.

 

2010

Előszó helyett. EMŐ 1. 3 – 5. (emléksorok)

Néhány megjegyzés a székely-magyar rovásírásról, kaukázusi, illetve bolgár-török kapcsolatáról. In: Magyarország és Azerbajdzsán. A Kultúrák párbeszéde II. kötet. IV. Nemzetközi Tudományos Konferencia Bp. 177 – 181.

Az első Zichy-expedíció és Azerbajdzsán. In: Magyarország és Azerbajdzsán. A kultúrák párbeszéde IV. Nemzetközi Tudományos Konferencia Bp. II. 71 – 73.

Magyar őstörténet Gödön. Gödi Körkép I. 3.

- Ráduly János. A Kárpát-medence rovásfeliratos emlékei a Kr. u. 17. századig. Masszi Kiadó Bp. 138 oldal. (angol kivonattal)

Az Ucs-tepei sírlelet. EMŐ 4. 50 – 51.

 

/-/ A Magyar Földrajzi Társaság 134. Közgyűlése a Teleki Sámuel emlékérmet adta át nekem. /я

получил почетную медаль Венгерского Географического Общества/. Ld. Kubassek János. Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 19. 97-98. Fényképemmel.

 

Recenzió:

Fodor István. Őstörténet és honfoglalás. Keletkutatás ...

 

Előadás Pécsett, ld. lentebb.

 

2011

A magyar őstörténet alapkérdései, a megoldás kilátásai. EMŐ 2. 30 – 12. /Előadás 2010-ben

a II. Magyar Őstörténeti Konferencián, Pécsett./

* Füzesséry Magdolna, az elfelejtett erdélyi művésznő. Napkút-Füzetek 56. Bp. (hibákkal, mivel korrektúrát nem adtak)

A magyar honfoglalás és ami előtte történhetett – Egy kutató gondolatai és feltételezései. Nagy Magyarország III. 2. 4 – 9.

Néhány gondolat Kőrösi Csoma Sándorról. In: Kőrösi Csoma Sándor és a népek önazonossága. Konferencia. Kovászna 9 – 14.

*Dél és Észak. Ómúltunk Tára 7. Bp. (ismertetése EMŐ 2. 69 – 80.

Előszó. Ajbolat Kuskumbajev. Magyarok keleten és nyugaton. Ómúltunk Tára 8. Bp. 5 – 17.

Hírek. EMŐ 2. 82 – 83.

Egy jellegzetes, korai, dél-oroszországi hun sírlelet. EMŐ 3. 3 – 5.

Ki lehetett a Tarih-i Ungurus társszerzője? EMŐ 3. 61 – 62.

Hibajegyzék. Erdélyi István – Ráduly János: A Kárpát-medence rovásfeliratos emlékei a Kr. u. XVII. századig. EMŐ 3. 31 – 38

- Erdélyi Péter. Трансилванские секеи и некоторые наследственные черты и древней культуры. In: Aралo-каспийский регион в истории и культуре Евразии c. II. Nemzetközi konferencia előadásai.

Aktobe. Алматы – Актобе 266 – 268., megismételve: Научное творчество Л. Н. Гумилева и история народов Евразии: Современные подходы и перспективы. Астана 110 – 112., u. ebben: Секельи и мадьяры Арпада. 108 -110.

 

80 éves lettem.

/-/ A Mongol Köztársaság budapesti nagykövete kitüntető mongol tud. akadémiai diplomát nyújtott át nekem. /Получил почетный диплом посла АН Монголии в Будапеште./

 

2012

Opponensi vélemény Türk Attila 2011, Szeged. Disszertációja: A magyar őstörténet és a szaltovói régészeti kultúrkör. Ld. EMŐ XI. 1. 56 – 62.

Menekülés. Napút 220-226.

Bábel Tornya avagy malomjáték. EMŐ XI. 3. 3 – 5.

Emléksorok L. Ny. Gumiljov születésének századik évfordulójára. EMŐ 4. 45-49.

 

Hírek. EMŐ 4. 79.

*Magyar őstörténeti minilexikon. Bp. Napkút Kiadó. (7oo pld.)(kiadását a NKA anyagilag támogatta, de kiadóval nem volt szerződésem, a pénz elúszott)

 

/-/ A Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület (Kovászna - Csomakőrös) ebben az évben a Kőrösi Csoma Emlékérmet csak nekem adományozta. /секельское научное общество наградилo меня почетной медалью им. Ш. Кёрёши Чомы, в этом году только мнe из венгерских учёных/

81 éves lettem.

 

2013

Hírek és Könyvekről EMŐ 1.

Hírek és Könyvekről EMŐ 2.

A hunok. EMŐ 2. A viták-vélemények rovatban.

- Oб этнониме авары на Кавказе. In: Агларов М. А. Этногенез в свете полтиантропологии и этнонимии в Дагестане. Махачкала 128 – 133.

A honfoglaló magyarság lovastemetkezései. Magyar Hüperión I. 3. 257 – 260.

Hol lehetett a magyar őshaza meg egyes rokon nyelveink. EMŐ 2013.XII. 4. 13-20. Vámbéry Ármin emlékszám.

A Pilis régészeti emlékei. Előadás, Pomáz dec. 20. Magyar Vár Alapítvány.

Beilleszkedés. Napút 30-35.

 

xx Kő András. Mellékfolyó. Magyar Nemzet 4. 20.

 

2014

EMŐ XIII. 1. Gondolatok a Nagyszentmiklósi kincsleletről. 41 – 49. (1. rész)

Hírek. 79.

EMŐ 2. A Nagyszentmiklósi kincslelet. II. rész. 79 – 82.

EMŐ 3. Néhány szó az úgynevezett Seuso kincsleletről. 84 – 85.

- „Magyargyanús” temető az Urál hegységtől keletre. 86 – 87. (Az Uelgi tónál.)

Könyvismertetés – Hírek. 88.

EMŐ 4. Könyvekről. Hírek. 85 – 86., valamint Prof. Boda László magyar eredetkutató erkölcsfilozófus emlékére. 87.

A magyar honfoglalás és közvetlen előzményei. Magyar Hüperión II. 2. 131 – 135.

Függelék II. A szerző és közreadó. /Boromisza Tibnor festőművész munkásságáról/ Magyar Hüperión II. 2. 96 – 98.

 

Göd város Önkormányzata Díszoklevéllel tüntetett ki a városért végzett kiemelkedő munkásságáért, Pro Urbe díjjal és diszpolgársággal.

 

2015

Nekrológ:

Miklós Zsuzsa (1948 – 2014.) EMŐ XIV. 1. 63.

Török professzor előadása a balbalokról. 2014 december 5.-én Y. C,oruhlu, az Isztambuli Egyetem professzora a MTA RI-ben tartott előadást. EMŐ XIV. 1. 61.

Hírek. EMŐ XIV. 1. 59 – 60. Folytatódik az ásatás Uelgiben.

Könyvekről. EMŐ XIV. 1. 55 – 56.

Xyннугийн Oв. Ulanbaatar 2011. A hunok kincsei (könyvismertetés) EMŐ XIV. 2. 43.

Viták – vélemények:

Megjegyzések Zimonyi István. A magyar őstörténet sarokpontjai c. MTA Dr.-i érkezéséről. (A címet Surányi Dezső változtatta meg.) EMŐ XIV- 1. 49-54.

A nagyszentmiklósi aranykincsről. MH III. 2. 192 – 197. (az 5. kép kiamaradt)

- Benkő M. The sargatka culture and the huns. GLOBAL-Turk 3-4. Kazakstan, Almaty

103 – 117.

 

2016

Kard és kereszt. V 42 – 44.

Az interneten is. Ethnologia – Benkő Mihály. A szárgátkai kultúra és a hunok. 222 -239. (az előző magyar fordítása) Angol kivonattal 236.

Az interneten is. Ethnologia 2016.1-4. 359 – 367. A tenger nomádjai, a vikingek. Avagy nemcsak Kolumbusz fedezte fel Amerikát? Orosz és angol kivonattal.

Съкровище с Надьсентмиклош. Szofia (magyar elő és utószavakkal) Cikkeim fordítása. Elő- és utószó magyarul is.

A magyar honfoglalás közvetlen előzményei. Tanulmányok Mesterházy Károly tiszteletére. (szerk. Kovács László – Révész László) Bp. Debrecen. Szeged. 433-438.

 

2017

Az igazi Dentumogyer, avagy döntövi Magyarország? MT I.48-50.

A nagyszentmiklósi aranykincs rovásfeliratai és a történelem. Napút online könyv, május 26. 5 oldal. (sajtóhiba: uta helyett ura a helyes)

e-könyvként megjelent a MŐMinilexikonom a hédervári Publio Kiadónál, rendetlenül...

- Benkő Mihály. A xiongnuk régészeti kutatása Mongóliában a legújabb eredmények tükrében. Kelet Kapuja I. 2. 28 – 55. (angol kivonattal)

 

86 éves lettem.

 

2018

A nagyszentmiklósi aranykincs rovásfeliratai és a történelem. Ethnologia 3. 273-281.

- Benkő Mihály. A Hsziung-Nuk régészeti kutatása Mongóliában. Ethnologia 3.282-320.

Vallások a pogány Bulgáriában. Ethnologia 3. 602-604.

Egy felfedezésre váró régi forrás a magyarok eredetéről. Ethnologia 3. 731-734.

 

2019

 

Kéziratok /рукописы/

Hozzászólás Bartha Antal: A magyar őstörténet fogalma c. előadásához . Év ? 12 és fél oldal, gépelve.

Neue Beobachtungen über das Material des Spätawarenzeitlichen Gräberfeldes in Pilismarót –

Basaharc. Nitra 1966. (előadás a nk. konferencián 1966) 3 – 8., térképpel. (fordította Sterberg József)

Opponensi vélemény Mesterházy Károly: Nemzetségi szervezet és osztályviszonyok kialakulása a honfoglaló magyarságnál c. kandidátusi értekezéséről. Bp. 1976.

Magyar őstörténeti bibliográfia I. Válogatás. az orosznyelvű szakirodalomból. Károli G. Református Egyetem Történettudományi Intézet. 1997. 20 oldal.

A mongol-magyar régészeti expedíciók eredményei. 133 old. 1982. Tóth T. és Frech’ M. függelékeivel.

Expedíciós napló 1989. Mongólia. 30 old.

Expedíciós napló 1962. Mongólia.

Expedíciós napló 1962 Mongólia,és 8 old. gépelve.

Mongólia, expedíciós napló. Noin-ula. 59 kis oldal, részben rajzok. Felragasztva. Első ásatásunk!

Expedíciós napló 1964. Mongólia 14 kis old.

Expedíciós napló, Mongólia, 1988. Gépelt, Dulga úl. 23 old. és még 8 old. meg még 2 kézzel írt.

Expedíciós napló, Mongólia 1988. Ih-het. Gépelve a CD-ről, 2007-ben. 2 old. és 3 kép.

(A képek és a naplók Érdre kerültek a Földrajzi Múzeumba.)

***

Megnyitó beszéd. Angolul. 1996.

Kelet felé mutató régészeti és történelmi emlékek. A Magyarság és Kelet. Őstörténeti Konferencia.

Magyarok Világszövetsége Kongresszusán. 2004.

Отзыв на автореферат диссертации на соискание учёной степени доктора исторических наук Кушкумбаева Айболата Кайрисламовича. История военного дела кочевников Золотой Орды ХIII- ХV. вв. 2010. 4 oldal. (Kazaksztán)

***

Fordítások /переводы/

A felszabadult Budapest művészete. Összeállította Csap Erzsébet. Bp. 1960. 8. oldal. – Az orosz fordítás társszerzője Ikonnyikova Alisza.

Az összes orosznyelvű kivonat fordítása Ikonnyikova Aliszával. AAH 1961. 13. (10 kivonat)

 

Szinkrontolmácsolás Tálasi István etnográfusnak Moszkvában. (beszámoló cikkében meg sem említette)

Galkin L. L. cikkének magyarra fordítása, amiből a német készült AAH 35. 1983. 1985.

Újonnan felfedezett régi művészeti emlékek Mongóliából. (fordította Fejes Imre 1996) Acta Orientalia Hung. 1987. XLI. 75 – 82.

Bokij N. M. – Pletnyova Sz. A. Nomád harcos család sírjai az Ingul folyó völgyében. AÉ 1989. 1-2. 86 – 97.

Galijev Anuar. Mythologisation... c. cikkét először oroszról magyarra fordítottam, arról fordították angolra. Acta Ethnographica Hung. 2002. 47. 3-4. 383-395.

Ld. még Eleink MŐ 2009.

***

Szerkesztések: /редакции/

Lektorálás: A Közép-Duna medence régészeti bibliográfiája. Bp. 1954.

Studia Archaeologica VI. Bp. 1977. Ismertetései: R. Brulet. Revue des Archéologues et Historiens d, Art de Louvain, XIII. 1980., Ethnogr.-Archaol. Zeitschrift 21. 2. 1980., Archaelogia Austriaca 1980. 64.

Germania 1980. 58.,Zeitschrift für Archaologie 1979. 13., Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien 1979., Slovenská Archaeologia 1979. XXVII. 1. , L, Anthopolgie 1979. 83. 1.

Археология Венгрии. Каменный век. М. 1980. (csak az első kötet jelent meg)

Magyar őstörténeti konferencia Bp. 1995. nov. 20-21. (Bp. 1997.) 5 – 34.

Panyola. Bp. 1996. (rotaprint)

Zichy-expedíció Kaukázus, Közép-Ázsia 1895. Szádeczky-Kardoss Lajos útinaplója. Bp. 2000.

A hunok öröksége. Szerk. Marácz László és Obrusánszky Borbála. Bp. 2009. - Szerkesztőbizottsági

tagként tudomásom nélkül tüntettek fel!

***

Rövidítések: /сокрашения/

AAH Acta Archaeologica Acadaemiae Scientiarum Hungaricae

AÉ Archaeológiai Értesítő

AO Acta Orientalia Hungarica

AT Antik Tanulmányok

СА Советская Археология

СЭ Советская Этнография

EMŐ Eleink – magyar őstörténet

ÉT Élet és Tudomány

Ethn Ethnographia

K Klió, vagyKeletkutatás

KK Kelet Kapuja

MH Magyar Hüperión

MN Magyar Nemzet

MNM Magyar Nemzeti Múzeum

MT Magyar Tudomány

1. nemzetközi

RF Régészeti Füzetek

Sz Századok

szerk. szerkesztő

TM Történeti Múzeum

T Turán

Л Ленинград

М Москва

PMH Pest Megyei Hírlap

V Valóság

* könyv, v. brosura

 

A tatároknál a 19. században adatolták a „kirk madsar”[1] (=negyven magyar) kifejezést. Ez a kifejezés összefüggésben van a 728-ban, a Derbent szoros arabok elleni védelmében elesett, Dagesztánban ma is szentként tisztelt „negyven hőssel”.

Nézzük az események történelmi hátterét.

453-ban elhúnyt Attila hun király, akinek birodalma Európa és Ázsia határvidékétől egészen Franciaországig terjedt.

 

Kép: Erópa Attila hun király halálakor (i. sz. 453.)

Attila halála után birodalma szétesett, de a Kaukázus északi előterét még száz évvel később is hunok tartották kézben. Ezt a térséget keletről a Kaszpi-tenger, nyugatról a Fekete-tenger, északon az egymást megközelítő Volga és Don folyók, míg délről a Kaukázus hegyvonulata határolja. A Kaukázuson átvezető két legfontosabb hadiút a Kaszpi-tenger és a Kaukázus közötti keskeny – ám annál fontosabb - szoros, a Derbent-kapu, valamint a hegylánc közepén található Dariel/Alán-hágó. A térség - rendkívüli stratégiai jelentősége miatt - évezredek óta a civilizációk ütközőövezete. Az i. sz. 5. századtól a központi vezetés nélkül maradt, de továbbra is kíváló harci értékkel rendelkező hun csapatok a térségben érdekelt nagyhatalmak szolgálatába álltak.[2][3]

Kép: A Kaukázus térsége i. sz. 565-ben. Forrás: Zimonyi 2012: 114.

A neves 19. századi keletkutató, Vámbéry Ármin a következőket írja: „a tatároknál még ma is dívó kirk-madsar elnevezés (=negyven magyar – B. I.) nem jelenthet egyebet, mint negyven madsar-t vagy negyven hőst” [mert]” … keleten e számot sűrűen alkalmazták a tisztelet és bámulat tárgyainak megjelölésénél.” [Vámbéry 1882: VIII, [4], 705 p.] [4]

Az említett Kaukázus és Kaszpi-tenger között vezető átjáróban, a Derbent-kapuban található Derbent város. Ettől északra van egy emlékmű, melyet annak a „negyven hős”-nek (=Kirk-lar) a tiszteletére állítottak, akik az átjáró arabok elleni védelmében i. sz. 728-ban estek el. A „negyven hőst” Dagesztánban szentnek tartják, tiszteletükre évente gyertyát gyújtanak.

  

Kép: Kirk-lar (negyven hős) emlékmű Forrás: The project: „Dagestan”, https://slideplayer.com/slide/4360416/

Az emlékműtől délre található maradványaiban a Kaukázusi Fal, más néven Nagy Sándor kapui. Ezt a falat a hagyomány szerint Nagy Sándor építette, hogy megvédje a déli földeket az északi népek támadásaitól. A fal eredetileg 9 méter magas és körülbelül 3 méter vastag volt, és vaskapuk és őrtornyok tagolták.

A Derbent-kapu történetéről a 11. században készült egy számos kéziratban, törökül és perzsául is fennmaradt krónika. A terület nevéről a munka a Derbend-náme címet kapta. A krónika leírja, hogy a 6.. században Hoszrau Anósírván szászánida király (531-579) a turániak ellen számos erődített várost építtetett, köztük Ulu (’Nagy’) Madzsart és Kicsi (’Kis’) Madzsart, amelyek önálló uralkodókkal rendelkeztek, és a Szasszanída Perzsa Birodalom vazallusai voltak. Legközelebb még egyszer és utoljára a 722-es nagy kazár-arab háború kapcsán írnak a két magyar városról, amikor már a kazár kagán szövetségesei voltak [Mübariz 2008] A két város neve értelemszerűen az oda telepített lakosság illetőleg helyőrség nemzetiségére utal, a „negyven hős” (Kirk-lar) kifejezés pedig ezekből a városokból származó katonákra utalhat. A Derbent-kapu a második arab-kazár háború során többször gazdát cserélt, végül 728-ban elfoglalták az arabok. Mübariz Helilov és Nyitray Szabolcs szerzőpáros az Ősmagyarok Azerbajdzsánban című könyvükben az említett két város további sorsáról a következőket írják: „A. Bakihanov helyszíni kutatásai alapján pontosította, hogy Ulu Madzsart megszűnte után később Tatártopnak, majd az ő idejében (XIX. sz. első fele) Minaretnek „keresztelték” át, Kicsi Madzsar viszont az Indiri nevű falunak a felső részén egy Csumlu’nak hívott helyen állt valaha. A néhai Indiri falu, azonos a kumükök Éndréj nevű településével, ami Dagesztán északi részén a Szulák folyó bal oldalán található.” [Mübariz 2008.] Figyelemre méltó, hogy a Derbent-kapu arabok által történt elfoglalása után a Kuma folyó partján épült egy új város, melyet az arab utazók Al-Madzsarnak neveztek. (Ezt végül az Arany Horda elleni háború során Timur Lenk 1396-ban pusztította el). Az arab előnyomulás miatt a kazárok is áttelepítették a fővárosukat északabbra. Hasonlóan történhetett a szövetséges magyarok északabbra települése is.

 

Kép: Szasszanida erődítmény Derbent, Dagesztán. Forrás: http://derbent.ru/photo/thumbnails.php?album=5

Tekintsük át a 7-8. századi arab előnyomulás eseményeit, melyeknek máig ható jelentősége van. Ebben az időben alakult ki az „arab- világ”, melynek kiterjedése a későbbiekben egészen napjainkig csak kismértékben változott, és amely jelenleg is fontos világpolitikai tényező. Az iszlám előnyomulás – más eszközökkel – a mai napig folytatódik, és a civilizációk ütközőpontjai ma is Hispániában, a Kis-Ázsiában és a Kaukázusban vannak. Itt elsősorban Kis-Ázsia és a Kaukázus eseményeit tárgyaljuk.

Mohamed próféta halála (i. u. 632) után néhány évvel az egész arab félsziget (benne Jemen 630, Mezopotámia 636-637), majd a Bizánctól elszakított Palesztina 634, Szíria 634-636 és Egyiptom, utóbb Perzsia 642-656 az arab birodalom részévé lett. A terjeszkedés során a kalifátus (kalifa=utód) seregei elérték a Kaukázus nagy hegyi akadályát. Ha ezen túljutnak, nyitva áll az út Kelet-Európa országai felé. A Kaukázus vonalában azonban az arabok szembe találták magukat egy szervezett katonai hatalommal – a Kazár Birodalommal –  amelyik sikerrel akadályozta meg őket abban, hogy hódításaikat ebben az irányban is kiterjesszék.

A Szasszanida Irán összeomlása és iszlamizálása után a kaukázusi térség a hagyományosan érdekelt Bizánc és a terjeszkedő arabok harcának kereszttüzébe került. A 7–8. század az egymást követő arab hadjáratok kora. Ezekben a harcokban a kazárok a bizánciak hű szövetségesei voltak, a közös érdek állította őket egy csatasorba az arabok ellen. Gyakori hadjáratok folytak a Kaukázus déli részén, Arméniában (=Örményország) és Azerbajdzsánban, változó sikerrel. Az arabok több alkalommal betörtek kazár területre is.

A Kazár Birodalom tipikus nomád birodalom volt. Területe Közép-Ázsiától a Krím-félszigetig terjedt. Az arabok által a Kazár Birodalom ellen indított első sikertelen támadások 642-652 között zajlottak. 642-ben az akkori kazár fővárost, Balanjárt támadták meg a muszlim arab csapatok. 652-ig kisebb csatákra került sor, de az említett évben ismét nagy muszlim csapat támadta meg a kazár fővárost. A megerősített főváros ellenállt, a felmentő kazár lovasság megverte az ostromlókat, a harcok során a muszlimok vezére is elesett.

 

Kép: A Kaukázus térsége 659-ben, a Ny-i Türk Kaganátus felbomlásakor.

Időközben az arabok folyamatosan szorították vissza Bizáncot. Végül a kalifátus serege magának Konstantinápolynak az elfoglalását tűzte ki célul. A 717-718. évi hadjáratban az Omajjad-kalifátus seregei összehangolt szárazföldi és tengeri támadást hajtottak végre a bizánci főváros ellen. A hadjárat húsz évnyi ellenségeskedés csúcspontja volt. 716-ban az arabok megszállták a bizánci Kis-Ázsiát. Kis-Ázsia nyugati partjainál telelés után az arab hadsereg 717. elején lépett át Trákiába, és ostromgyűrűt épített Konstantinápoly körül, amelyet a Theodosius császár által építtetett hatalmas falak védtek. Az arab flottát, amely a szárazföldi hadsereget kísérte, és amelynek célja volt, hogy végrehajtsa a város tengeri blokádját, a bizánci haditengerészet a görögtűz használatával hamarosan semlegesítette. Ez a bizánci siker lehetővé tette Konstantinápoly ellátását tengeren, míg az arab hadsereget éhínség és betegség pusztította a szokatlanul kemény téli időszakban. 718 tavaszán két arab flottát, amelyeket megerősítésként küldtek, a bizánciak elpusztítottak, és egy további, szárazföldön keresztül Kis-Ázsiából küldött hadsereget is. Az arabok 718. augusztus 15-én kénytelenek voltak feladni az ostromot.

Kép: Konstantinápoly II. Theodosius császár (408-450) által épített falának részlete. Forrás: https://www.tripadvisor.co.hu/Attraction_Review-g293974-d8011631-Reviews-Walls_of_Theodosius-Istanbul.html#photos;aggregationId=101&albumid=101&filter=7&ff=197969589

Az ostrom kudarca komoly következményekkel járt. Konstantinápoly megmentése biztosította a bizánci birodalom fennmaradását, míg a kalifátus stratégiai lehetőségei megváltoztak. Bár a bizánci területekre irányuló rendszeres arab támadások folytatódtak, ezek már nem tűzték ki célul Konstantinápoly elfoglalását. A történészek úgy vélik, hogy az ostrom a történelem egyik legfontosabb csatája volt, hiszen a kudarc több évszázadra megakadályozta a Balkánon keresztül történő muszlim előnyomulást Délkelet-Európába.

A második arab-kazár háborút (722-798) a fontos hadiút, a Derbenti-szoros feletti uralomért folyó küzdelem vezette be. Maga Derbent többször is gazdát cserélt 710–711-ben, 713–714-ben 716-717-ben, míg végül 728-ban arab kézre jutott.[5]

722-ben az arabok megtámadták Alániát, Bizánc és a kazárok szövetségesét. Ennek előzménye volt a később III. Leon néven uralkodó bizánci császár alániai küldetése. Erről Hitvalló Szent Theophanész részletes beszámolót hagyott ránk. II. Iusztinianosz utasította Leónt, hogy vegye rá az alánok fejedelmét, Itaxészt, hogy szakítsa meg baráti kapcsolatait Abasgia (=Abházia) királyságával, I. al-Valid, omajjád kalifa szövetségesével. León átkelt a Kaukázus hegyszorosain, és szövetséget kötött az alánokkal, de Abasgián keresztül nem tudott visszatérni Bizáncba. Az abházok be akarták börtönözni, az alánok azonban nem adták ki nekik a bizánci küldötteket. Több hónap, illetve kalandos események után León végül megszabadult, és visszatért Konstantinápolyba. Miután León felvette a császári címet, alán szövetségeseinek földjére betörtek II. Omár, omajjád kalifa seregei. Egy Barjik nevű kazár herceg, a kagán fia sietett ekkor az alánok segítségére, és 722-ben az egyesített alán–kazár erők megverték az arab hadúr, Tabit al-Nahrani seregét. A kazárok ezen az időszakban számos erősséget építettek Alániában.

Az arab vezér, Dzsarrah azonban újabb támadásra indult Derbent ellen. A kazárok jelentős sereggel, Barjik vezetésével, felkészülten várták megerősített helyeiken az ostromot (Hamzin, Taryu). Az arabok ennek ellenére elfoglalták a kazár állásokat, elkeseredett küzdelem árán birtokba vették Balanjart is, a város kazár védője Szemenderbe menekült. Dzsarrah Szemender közeléből visszafordult, s csak a következő évben (725) kezdett újabb hadjáratba. Előbb az alánok ellen indult, mielőtt azonban döntő fordulatra került volna sor, az új kalifa visszahívta és helyére féltestvérét, Maslama ibn Abd al-Malik (685–738. december 24.) herceget állította, aki korábban Bizánc 717-718. évi sikertelen ostromát vezette.

Maslama 727-ben elfoglalta a Kaukázus egyik fő szorosát, Darielt. Hadjárata nehéz volt és nagy véráldozatokat követelt. Csapatai harminc- negyven napig harcoltak rossz időjárási körülmények között, és bár győzelmet aratott a kazár kagán elleni csatában, a hadjárat nem ért el jelentős eredményt, ezért őt is visszahívta a kalifa.

Ezzel párhuzamosan folytak a Derbent szoros birtoklásáért az említett harcok, melynek során – 728-ban – a „negyven hős”/negyven magyar elesett.

 A Kaukázusban újra megjelent Dzsarrah, aki a Dariel hágón keresztül az új kazár főváros, Szemender ellen vonult, amit bevennie azonban nem sikerült. 730-ban megint fellángoltak a harcok a kazárok és az arabok között. Barjik vezetése mellett mintegy háromszázezer főnyi kazár sereg indult a Dariel szoroson keresztül Dzsarrah ellen. Az elkeseredett küzdelem harmadik napján az arabok döntő vereséget szenvedtek. Dzsarrah elesett, asszonyai, gyerekei kazár fogságba kerültek. A kazárok éltek sikert hozó helyzetükkel, s a megfutamodott ellenség üldözése közben Moszult is megközelítették. Talán akkor érte el katonai csúcspontját a kazár katonai hatalom.

Az arabok nem nyugodtak bele vereségükbe. A kazárok elleni harc irányítását Szaid vette kézbe, egymás után elért apró-cseprő sikereit az arab hagyomány kiszínezte. Utána megint Maslama vette át a kazárok elleni harcok irányítását. Átkelt Derbenten, kazár területre vezette seregeit, nagyobb nehézségek nélkül eljutott Szemenderig. A kaukázusi arab sereg élére ekkor (732) új vezér került Marwan ibn Muhammad ibn Marwan (691 –750 aug. 6.) későbbi kalifa (744-750) személyében. A hagyományosnak mondható helyi háborúskodás után 737-ben kezdte meg a kazárok elleni döntő hadjáratot. Hatalmasra duzzasztott seregeivel váratlanul átkelt a Dariel-hágón és a Derbenti szoroson. Az ellenállhatatlan nyomás elől a kazár kagán észak felé menekült. Nyomában az arab seregek végig pusztították a burtaszok földjét. A kagánt a Volgán átkelt arabok utólérték. A várt döntő csapás helyett az arab vezér tárgyalni kezdett. Szorongatott helyzetében a kazár kagán engedett Marwán követelésének és áttért az iszlámra. Ezután az arab seregek kivonultak Kazáriából. Mindez 737-ben történt.

 

Kép: A Kalifátus 750-ben. Forrás: https://hu.m.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Caliphate_750.jpg

750-ben az Arab Kalifátus élén az Omajjádokat az Abbászidák váltották, akik elődeiknél sokkal kevésbé agresszív külpolitikát folytattak. 760-ban a kazárok és az arabok szövetséget kötöttek, amit a kazár kagán lányának házasságával pecsételtek meg, akinek nem sokkal későbbi halála után azonban a harcok kiújultak.

798-ban sikerült lezárni a háborút az arabokkal. A hosszú harcokban a kazárok végül kimerültek, így Transzkaukáziáról is le kellett mondaniuk. De az arabok csak a Kaukázusig jutottak el.

A kazárok védelmi harcainak jelentősége az, hogy a Kaukázus vonalában feltartóztatták az arab előretörést. Ebben a kűzdelemben szerzett hírnevet a Derbent védelmében 728-ban elesett „negyven magyar hős”. Négy évvel később, 732-ben Martell Károly seregei Párizs mellett állították meg Abd al-Rahman ibn Abd Allah al- Gafiq andalúziai emír seregeit, és pontosan 728 év múlva, 1456-ban a Magyar Királyság– Hunyadi János vezetésével – Nándorfehérvárnál fényes győzelmet aratott az arab Kalifátus örökségébe lépő Oszmán Birodalom csapatai felett.

Irodalom

Bacharach, Jere L. (1996). "Marwanid Umayyad Building Activities: Speculations on Patronage". In Necipoğlu, Gülru (ed.). Muqarnas: An Annual on the Visual Culture of the Islamic World. 13. Leiden: BRILL. pp. 27–44. ISBN 90-04-10633-2.

Bendefy László (1942): A magyarok kaukázusi őshazája. Gyeretyán országa, Budapest, 1942

Blankinship, Khalid Yahya (1994). The End of the Jihâd State: The Reign of Hishām ibn ʻAbd al-Malik and the Collapse of the Umayyads. Albany, NY: State University of New York Press. ISBN 978-0-7914-1827-7.

Brooks, E. W. (1899). "The Campaign of 716–718 from Arabic Sources". The Journal of Hellenic Studies. The Society for the Promotion of Hellenic Studies. XIX: 19–33. doi:10.2307/623841.

Canard, Marius (1926). "Les expéditions des Arabes contre Constantinople dans l'histoire et dans la légende". Journal Asiatique (in French) (208): 61–121. ISSN 0021-762X.

Derbend-námeh or the history of Derbend (1853), Publ. With the Texts and Notes by A. Kazem-Beg, St. Petersburg

Dixon, ʹAbd al-Ameer ʹAbd (1971). The Umayyad Caliphate, 65-86/684-705: (a Political Study). London: Luzac. ISBN 978-0718901493.

Dunlop, Douglas M. (1954). The History of the Jewish Khazars. Princeton, N.J.: Princeton University Press. OCLC 459245222.

Guilland, Rodolphe (1959). "L'Expedition de Maslama contre Constantinople (717-718)". Études byzantines (in French). Paris: Publications de la Faculté des Lettres et Sciences Humaines de Paris: 109–133. OCLC 603552986.

Hasluck, F. W. (1929). "LVII. The Mosques of the Arabs in Constantinople". Christianity and Islam Under the Sultans, Volume II. Oxford: Oxford University Press. pp. 717–735.

Horváth Gábor: A hunok 395. évi ázsiai hadjárata a Római Birodalom keleti tartományai ellen, https://julianusbaratai.blog.hu/2017/01/12/horvath_gabor_a_hunok_395_evi_azsiai_hadjarata_a_romai_birodalom_keleti_tartomanyai_ellen, letöltve: 2019-05-13

Katona T. (1981): Rubruk útleírása, in: Katona T. (szerk:): A tatárjárás emlékezete. Bp. 1981. 95-100. Fordította: Györffy Gy.

Kazak (1999.): Kazak tilinin szezdigi, Almatü, 1999.

Kazhdan, Alexander, ed. (1991). The Oxford Dictionary of Byzantium. Oxford and New York: Oxford University Press. ISBN 0-19-504652-8.

Lammens, H. (1987). "MASLAMA". In Houtsma, Martijn Theodoor (ed.). E.J. Brill's First Encyclopaedia of Islam, 1913–1936, Volume V. Leiden: BRILL. p. 394. ISBN 90-04-08265-4.

Lilie, Ralph-Johannes; Ludwig, Claudia; Pratsch, Thomas; Zielke, Beate (2000). "Maslama ibn 'Abd al-Malik (# 4868)". Prosopographie der mittelbyzantinischen Zeit: 1. Abteilung (641–867), Band 3: Leon (# 4271) – Placentius (# 6265) (in German). Berlin and Boston: De Gruyter. pp. 190–191. ISBN 978-3-11-016673-6.

Mübariz Helilov - Nyitray Szabolcs (2008): ŐSMAGYAROK AZERBAJDZSÁNBAN, Budapest, http://tdyweb.wbteam.com/OsmagyarokAzerbajdzsanbam.htm

Pallas nagy lexikona, MEK 2000, 2001, 2002, Szövegrögzítés: Arcanum Kft. http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/066/pc006677.html#6, letöltve: 2019-05-13

Rotter, G. (1991). "Maslama b. ʿAbd al-Malik b. Marwān". In Bosworth, C. E.; van Donzel, E.; Pellat, Ch. (eds.). The Encyclopaedia of Islam, New Edition, Volume VI: Mahk–Mid. Leiden: E. J. Brill. p. 740. ISBN 90-04-08112-7.

Tolsztov, Sz. P.(1947): Az ősi korezm, Hungária Könyvkiadó N. V., Budapest

Treadgold, Warren T. (1997). A History of the Byzantine State and Society. Stanford, CA: Stanford University Press. ISBN 0-8047-2630-2.

Vámbéry Ármin (1882): A magyarok eredete : ethnologiai tanulmány, Budapest : A Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Hivatala, 1882.

Zimonyi István (2012) A magyarság korai történetének sarokpontjai, Szeged, 2012., http://real-d.mtak.hu/597/7/dc_500_12_doktori_mu.pdf, hozzáférés: 2017-09-26

 

[1] Madsar : igy ejti ki a török a magyar szót. Magyarország neki Madsarisztán és magyarországi madsarli. M. tábiászi a neve a Boszporusz ázsiai partján, Anatolu-Kavak közelében levő erődítésnek, mely hajdani magyar építőjétől vette nevét. [Pallas: „Madsar” szócikk.]

[2] A hunok és magyarok közötti összefüggésről Rubruk 13. századi utazó 1255-ben készült útleírásában a következőket írja: „…Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….” [Katona 1981: 95-100.]

[3] A hunok Kaukázuson keresztül a Római Birodalom keleti tartományai ellen vezetett 395. évi hadjáratáról Szent Jeromos tudósít. Ugyancsak ő tudósít a hunok (egy részének) keresztény hitre téréséről is [Horváth: https://julianusbaratai.blog.hu/2017/01/12/horvath_gabor_a_hunok_395_evi_azsiai_hadjarata_a_romai_birodalom_keleti_tartomanyai_ellen], ami történelmi távlatot ad 22. János pápa Jeretányhoz, a Kuma-vidéki magyarok fejedelméhez küldött 1329. évi levelének. [V. ö.: Bendefy 1942]

[4] Vámbéry értelmezését alátámasztja az 1999-ben kiadott Kazak értelmező szótár „MAZSAR” szócikke, mely szerint: „MAZSAR (МАЖАР) Madijar (Мадияр) (Venger) Aranyhorda idejében való elnevezésének egyik változata. „A hős mazsar nép fia, Kojan vitéz is itt van.” (Salkiiz zsürau) [Kazak 1999: 447. o.]
A mongol kori elnevezést alátámasztó idézett verssor szerzője, Salkíiz zsürau (1465–1560) a nogaj-kazak regős irodalom jeles képviselője volt. Az idézett versrészlet az El Soban című hőskölteményéből származik.” E szerint a magyarok hősiessége a mongol korban is közismert volt.

[5] Időközben Korezm is iszlám befolyás alá került. Korezm uralkodója belviszály rendezéséhez kérte az arabok segítségét. 712-ben Kutejba ibn Muszlim leverte a lázadókat, akiknek a maradéka a Kazár Birodalomba menekült, és részt vett a második arab-kazár háború harci cselekményeiben, majd - csatlakozva a Kárpát-medence visszafoglalására indulókhoz - magyar honfoglalásban is. [Tolsztov 1947] Ed és Edemen apja és anyja nagyszámú népének (=hunok és korezmiek) a magyarokhoz történt csatlakozásáról Kézai Simon is ír a Magyar Krónikában.