„Báránybőrbe kötött könyv, de farkas-igazságok vannak benne”. A legszívesebben Kosztolányi Dezső Mikszáth Kálmán egyik könyvéről írott szavaival jellemezném Benkő Mihály itt bemutatott művét. Élvezetes stílusban, vonzó formában vezet be, szinte becsalogat bennünket a keleti magyarok kutatástörténetébe, és ugyanakkor a kazak nép viharos XX. századi történetébe is. Ebbe a keretbe rejtve, megfelelő magyarázatokkal ellátva, olyan közvetlen tudományos, írásos bizonyítékokat ad közre, amelyek kétségtelenné teszik a keleti magyarság fennmaradását napjainkig Kazakföldön. Hiteles bizonyítékok alatt a temetőkben a „magyar” etnikai jelzőt tartalmazó sírfeliratokat és a törzsi, nemzetségi genealógiai táblázatokat, az un. sezseréket értjük. A történelem alakulása úgy hozta, hogy a hasonló emlékeknek a kutatása hosszú évtizedeken keresztül lehetetlen volt Szovjet Közép-Ázsiában.
Kép: "MAGYAR" népnevet tartalmazó sírfelirat a szagai (Torgaj vidék) magyar törzsi temetőben.
A szovjet korszak ideológiája, un. „haladó elmélet” szerint a földművelés „fejlettebb” volt a nomád életnél, a szovjetköztársaságokban kötelező, az orosz dominanciát leplező „proletár internacionalizmus” pedig fejlettebb volt a nemzeti érzés fenntartásánál. Ez utóbbi nacionalizmusnak számított, tiltották. Aki a szovjetköztársaságokban népe múltja iránt érdeklődött, lázadás gyanújába keveredhetett, hosszú börtönbüntetés, akár kivégzés is várhatott rá. Így a nemzetségek, törzsek leszármazását rögzítő genealógiai táblázatok vezetése is bűnös tevékenység volt. Csak egy szörnyű példa: előfordult, hogy azért végeztek ki valakit, mert meglátogatta az egykor „nép ellenségének” tekintett apja sírját a szülőföldjén. Csoda, hogy a nép emlékezete erősebb maradt, mint a terror, és hogy a távoli vidékeken az idegenek előtt zárt temetőkben a sírfeliratok, valamint a ládákban az ősök emlékét ápoló sezserék napjainkig fennmaradtak.
Kép: Az omszki arab betűs magyar-kipcsák sezsere egy lapja. No 30 számmal jelölve a MAGYAR nemzetségág törzse.
A szovjet időkben a mai Kazakisztán területének legnagyobb része hadiipari-katonai terület volt, és mint ilyen, tiltott valamennyi külföldi kutató számára. A feltörhetetlen korlátokat akkoriban mindössze egy alkalommal sikerült áttörni, az 1960-as évek közepén. Szejitbek Nurhánov kazak nyelvész Tóth Tibor magyar antropológust elvitte a legszigorúbban zárt torgaji területre, ahol az argün-magyar törzs tagjai között antropológiai méréseket végeztek. Azonban Tóth Tibor a helyszínen nem fényképezhetett, a kutatás folytatását Moszkva pedig nem engedélyezte. felfedezésének elsorvadásához a magyar tudományos körök értetlensége is hozzájárult.
1992 óta a független Kazakisztánban szabaddá vált a történelmi kérdéseknek, többek között a kazak honfoglalásban is részt vett keleti magyarok történetének, néprajzának a kutatása. A munkát azonban a hatalmas távolságokon kívül is számos pszichológiai tényező nehezíti napjainkban is. A sok évtizedes terror –enyhén szólva – nem növelte a vidékiek bizalmát a városból érkezett idegen kutatók iránt. Általában a következő szavakkal fogadják a kutatót: „Semmit sem tudok. Apám azt mondta nekem, hogy jobb, ha nincs tudomásom ezekről a dolgokról!” Van egyébként olyan sok kazak is, akinek az egész rokonsága elpusztult a sztálini terror idején, és valóban nem tud semmit őseiről.
Benkő Mihály könyvében leírja, hogy mi módon sikerült tizennyolc éves tereptapasztalatai és szerencséje segítségével megszereznie a Kazak Köztársaságban a megfelelő kapcsolatokat, a Torgaj-vidéki argün-magyarokhoz és a nyugat-szibériai kipcsak-magyarokhoz. Leírásaiból megtudjuk, hogyan jutott be a helyszínen az idegenek elől szigorúan elzárt temetőkbe, és hogyan sikerült terepmunkája során tudományos szempontból nagy értékű írásos anyagokat szereznie a kazak-magyarok létéről, történetéről. Munkájának elvégzésében jelen tős mértékben segítették kazak munkatársai, így könyvének társszerzője: Babakumart Khinayat tudományos kutató, és a magyar-kipcsak származású Ajbolat Köskimbajev történész, , a köksetaui egyetem dékán-helyettese is.
A könyvben publikált fényképeken a torgaji argün-magyarok és a nyugat-szibériai kipcsak-magyarok olyan sírjai láthatók – összesen tizenkilenc – amelyeken etnikai jelzőként szerepel az „argün-magyar” vagy „kipcsak-magyar meghatározás. Ezekről a képekről Orazak Iszmagulov antropológus, a Kazak Tudományos Akadémia rendes tagja a következőképpen nyilatkozott: „Közvetlen bizonyíték. Ezek után senki sem mondhatja, hogy a kazakok között nincsenek magyarok!” A kazak akadémikus kissé optimistának bizonyult a magyar tudományos körök hozzáállását tekintve, de azért igaza van.
Köztudott, hogy a keleti magyaroknak azon ága, amely nem vonult Ázsiából Nyugatra és nem vett részt a honfoglalásban, a Volga-vidéken élt tovább. Hazájukat Magna Hungáriának nevezték. Julianus barát még az előtt találkozott velük 1237-ben,hogy Batu kán és Szübötej bagatur nagy nyugati hadjárata Magna Hungária létét megszüntette. Azonban ez a csapás nem jelentette egyben a keleti magyarság egészének fizikai megsemmisülését is. A közép-ázsiai írott források, krónikák szerint a keleti magyarok fontos szerepet játszottak a mongolok által vezetett hatalmas nomád birodalom, az Aranyhorda katonai szervezetében a XIII-XV századok során. A XV. század második felétől a XVI. század elejéig tartó időszakban pedig részt vettek Közép-Ázsiában a kazak honfoglalásban. A krónikákban „madzsar”-ként leírt törzs egyike volt a kazak és üzbég államot megalapító 92 törzsnek. Nemzetségei napjainkig fennmaradtak az észak- és északkelet-kazakisztáni törzsszövetségekben, a torgaji argünök és az Irtis-vidéki kipcsakok között, valamint Üzbekisztánban, a Kaska-Darja folyó partvidékén is. Idősebb nemzedékeik őrzik azt a hagyományt, hogy ők magyarok voltak egykoron. Népnevüket, amely kölcsönszóként megjelent a kazak nyelvben is, ugyanúgy mondják, ahogy mi: „magyar”.
A keleti magyarság emlékeinek közvetlen, megfogható bizonyítékai a kazak törzsi, nemzetségi temetőkben a cirill, vagy arab betűkkel a sírkő lapokra vésett MADIAR, MADIJAR, MADJAR, MADYAR etnikai jelzők, az elhunyt neve, születési és halálozási időpontja alatt, vagy felett. Ez a szó a sírköveken népnevünk fennmaradásának bizonyítéka a kazak puszták közepén. Úgyszintén fontos írásos emlékek a kazak törzsi, nemzetségi genealógiai táblázatok, az úgynevezett „sezserék”, amelyekben a törzsszövetségek fejlődésének egy bizonyos pontján megjelenik az etnikai nevünk. A genealógiai táblázatokon pontosan követhető, hogy valamely fennmaradt magyar, vagy egyéb néptöredék mikor csatlakozhatott egy nagyobb kazak etnikai egységhez. A törzsek, nemzetségek férfi személynevein keresztül adatokat kaphatunk az egymást követő nemzedékekről, a távoli múlttól kezdve napjainkig. A sezserékhez olyan írott, vagy a szájhagyományban fennmaradt mondák csatlakoznak, amelyek bizonyítják, hogy a kazakok argün és kipcsak törzsszövetségében élő magyar nemzetségek, törzsek rokonként tartják számon a kárpát-medencei magyarságot. Ahogy ők mondják: „Nem mi maradtunk Ázsiában, hanem ti mentetek el tőlünk”.
Engem, mint kun embert különösen érdekeltek a Benkő Mihály által a bemutatott könyvben publikált magyar-kipcsak sezserék. Manapság, amikor már senki sem tiltja a genealógiai táblázatok kiadását Kazakisztánban, egymás után jelennek meg a kazak sezsere-könyvek, bennük a kipcsak sezserék is. Ezekben a kara-kipcsak ágnál találkozunk a Magyar névvel, de folytatás, utódok nélkül. Benkő Mihály a nyugat-szibériai kazakok között olyan sezseréket gyűjtött, amelyekben Magyar neve után több száz – egy esetben majdnem ezer – név van feljegyezve, tíz-tizenöt nemzedékre visszamenőleg. A kara-tali mollah azt mondja, hogy Dzsingisz kánig tudja visszavezetni a magyar-kipcsakok eredetét.. A mostani publikálás előtt senki által nem látott genealógiai táblázatok felfedezésként határozhatók meg.. Az un. „omszki kara-kipcsak és magyar sezserékről egyébként tudott a kazak tudomány, de megtalálni, megszerezni nem tudták őket a kazak tudósok. Az egyes nemzetségek, törzsek a hasonló táblázatokat kizárólag önmagukra tartozó titokként kezelik. Ezért történt, hogy nem kazak, hanem magyar tudósnak, Benkő Mihálynak bocsátották őket először a rendelkezésére. A táblázatok megszerzésében, publikálásában jelentős szerepe volt Benkő Mihály szerzőtársának, Babakumar Khinayatnak is, aki a kara tali kipcsak-magyar sezsere komputerizált változatát elkészítette, és közzététel céljaira kölcsönbe megszerezte azt a hetvenöt éves, még arab betűkkel írott sezserét is, amelyből Nyugat-Szibériában a Bolat Ahmetuli Nurpeisz kara tali mollah dolgozik. Az arab betűs táblázatból többek között megtudhatjuk azt is, hogy mi módon írták le a „Magyar” etnikai nevet a régi kazak írásban, melőtt a cirill betűs átírás kötelezővé vált volna.
Lapozgatva a könyv befejezéseként leközölt genealógiai táblázatokat, egyre-másra bukkannak elém olyan nevek, amelyeket magam is jól ismerek a két Kunságból. A kara-kipcsakok ősidőktől létező ága a kipcsakságnak. Jelentős csoportjuk érkezhetett Magyarországra a XIII. század második felében, amikor IV. Béla hívására a kunok megtelepedtek Magyarország két nagy pusztai tájegységén. Régi, ősi törzsi elnevezésekről van itt szó, amelyek megjelennek a Nagykunság és a Kiskunság helyneveiben és személyneveiben is. Nagyon fontosnak tartom a Benkő Mihály által a kipcsak-magyarok között gyűjtött legendákat, amelyek elmondják, hogy a keleti magyarok egykor sokkal többen voltak, de egyik águk a Kárpát-medencébe költözött. A nomádoknál a szájhagyomány évszázadokra megy vissza. A magyar-kipcsakoknál tehát napjainkig él az emlék nyugatra szakadt testvéreikről.
Ahogy említettük, a könyv megalkotásában jelentős szerepet játszott a társsszerző, Babakumar Khinayat, és más kazak tudósok is. Terepmunkánál a helyi embereknek minden esetben igen fontos a szerepe. Nem véletlen, hogy a National Geographic Magazin kizárólag olyan tudományos expedíciókat támogat, amelyek teamjében legalább egy helyi ember is részt vesz.
Még néhány szót Benkő Mihályról, a keletkutatóról és történészről, általam ismert munkásságáról.
Először mesterem, az 1993-ban sajnálatosan fiatalon elhunyt Mándoky Kongur István mesélt nekünk róla. Elmondta, hogy megismerkedett egy történésszel, aki lelkesen érdeklődik a nomád történelem és a magyarság kapcsolatai iránt, és jó íráskészsége, lelkes érdeklődése következtében rátermett arra, hogy minderről a nagyközönség számára is érthető módon, meggyőzően tudjon ezekről a kérdésekről írni. Azt mondta a mesterem, hogy Benkő Mihályt feltétlenül támogatni kell, mert ő valóban el fog menni a legtávolabbi helyekre is, és olyan értékes felfedezéseket tesz majd, amelyeket színes, olvasmányos módon közre is tud majd adni. Összehozta Benkő Mihályt a legjobb mongol-altaji hegyi vezetővel, Töletajin Edigével, akivel aztán könyvük szerzője az 1990-es évek elejétől kezdve szinte minden évben elutazott a Mongol Altajba, az ott még nomád életet élő kazakok közé. Benkő Mihály összesen tizennégy expedíción vett részt, Töletajin Edigével Mongóliában, ahol elsősorban a honfoglaló magyarságnál is meglévő samanikus szokásokat, temetkezési szokásokat kutatott. Ezután következett újabb négy expedíció Babakumar Khinayattal Kazakisztán legeldugottabb zugaiba, mocsaras-szikes pusztákon és határvidékekre, az argün-magyarok és kipcsak-magyarok közé. Közép- és belső-ázsiai tapasztalatait tudós módra, de mégis élvezetes olvasmányok formájában adta közre, három, színes képekkel bőségesen illusztrált könyvében, de akadémiai folyóiratokban is. Itthon hivatalos támogatást nem kapott. Azonban kutatási céljait azonban a Brit Akadémia Stein Aurél Felfedezési Alapja négy alkalommal találta támogatásra méltónak. Háromszor más magyar is megkapta a Brit Akadémiának ezt a támogatását, de négyszer Benkő Mihályon kívül senki. Ez is mutatja, hogy senki sem próféta a saját hazájában. Azonban Mándoky Kongur Istvánnak mégis igaza volt. Benkő Mihályt érdemes volt támogatnia, mert az utóbbi csaknem két évtized során egyaránt jelentősen hozzájárult magyar tudomány és a magyar identitástudat fejlődéséhez.
Benkő Mihály kutatásai segítik két testvérnép: a magyar és kazak nép kapcsolatainak fejlődését is, tehát külpolitikai és kultúrpolitikai jelentőségük is van. 2007 novemberében, magyarországi látogatása alkalmából az elnöki díszvacsorán a Kazak köztársaság Elnöke, Nurszultan Abisevics Nazarbajev a következőképpen nyilatkozott:
„Európában nincs a kazakokhoz a magyarnál közelebb álló nép a kultúrát és a hagyományokat tekintve. Mint ismeretes, még a XIII. században a kipcsak törzsek egy része az Önök országában telepedett le és jelentősen hozzájárult annak fejlődéséhez. Ma Magyarország körülbelül 100 ezer lakosa kunnak vallja magát, azaz a kipcsakok leszármazottjának. A magyar kutatók pedig felállítottak egy hipotézist, amely szerint a magyar nemzetségekből származó kazakok a magyarok közeli rokonainak bizonyulhatnak. Mindez fontos alapja kulturális-emberi kapcsolataink fejlődésének”.
Benkő Mihálynak nem első alkalommal van itt, a Magyarok Házában könyvbemutatója. 2001 szeptemberében nejemmel, Mándoky Ongajsával együtt magam is jelen voltam Benkő Mihálynak a „Julianus nyomdokain Ázsiában” című, a TIMP Kiadónál megjelent képeskönyvének bemutatóján. Az eseményt megtisztelte jelenlétével Harmatta János akadémikus, aki annak a könyvnek az előszavát írta, Julianus barát útját, de a Benkő Mihály eredményeit is értékelve. Jól emlékszem a jelenetre, ahogy a TIMP Kiadó igazgatója felkérte őt arra, hogy szóljon néhány szót Benkő Mihály könyvéről. „Nagyon szívesen beszélek erről” – mondta a neves akadémikus, majd a következőképpen jellemezte Benkő Mihály kutatásait:
„Minden magyar keletkutató álma, hogy Julianus magyarjai Keleten maradt utódait felfedezze. Napjainkig ez senkinek nem sikerült, egyedül csak Benkő Mihálynak. Ezért ez a nap örömünnepe a magyar tudománynak”.
Ennél szebb szavakkal nem tudnám befejezni ennek a könyvnek a bemutatását sem.
Kép: Vad László unokatestvérével, Mándoky Kongur Istvánnal
