Ábra: A 2009. március 25-június 2. közötti, Magyar Nemzeti Múzeumban bemutatott Szkíta aranykincsek időszaki kiállítás katalógusából, kiegészítve a szkíta szarvasok lelőhelyeivel (kiegészítés - B. I.) 

„Itt vólt egykor Scytha eleink tanyája, mint Bonfiniusnak meg írta pennája.”

 

Ábra: Ptolemaiosz világtérképének részlete. In Antik lexikon. Főszerkesztő: Szepes Erika. Budapest 1993. 559.

Bevezetés

Szülővárosom, Hódmezővásárhely első krónikása, a 18. századi református lelkész, költő, Szőnyi Benjámin (1717–1794) idézett passzusában jól látható, hogy még ezt a dél-alföldi várost is – Bonfinire hivatkozva – az egykori szkíta területhez kötötte, amidőn a város helyét meghatározta munkájában.1 Hogyan is lehetséges ez? Vajon tévedett az énekszerző vagy még a 18. században is meglévő, évszázadokon átívelő tradícióhoz csatlakozott? Mert például Tomka Szászky János 1751-ben, újdonságként a korabeli történelmi térképek között, Szkítiának egy külön térképet szentelt.2 Ezen Szkítia szerepel úgy, mint Európai Szkítia, az Imauson inneni Szkítia, de megtaláljuk az Európai Sarmatiát és az ázsiai párját is. A földrajzi munkákban Szkítia igen kiterjedt és változó határokkal körülhatárolt területet jelentett, amelynek vizsgálata széleskörű kérdéskörhöz vezet. Jelen tanulmányomban itt Szkítiával, mint fokozatosan kialakuló földrajzi fogalommal foglalkozom.

Antonio Bonfi ni (1427–1503) Rerum Ungaricarum decades (A magyar történelem tizedei) terjedelmes, magas színvonalú, történeti munkája elején, az I. decas 1. könyvének első mondatában mintha választ is adott volna a kérdésünkre. „A Riphaeus-hegyekből eredő Don-folyó (Tanais) Szkítia egészét két részre osztja; egyik az európai, másik az ázsiai” (Kulcsár Péter fordítása).3 A határait is meghatározza: nyugat felől Germania, a Visztula-folyó; délről a Duna, a Pontus, Ibéria, Albánia, Perzsia; keletről pedig az Aras-folyó és ser nép. Bonfini ebben a leírásában ismertette a két Szkítia és Magyarország földrajzát.4 Ez a forrásszöveg azért kiemelkedő, mert egy olyan összegző földrajzi leírás, amely célul tűzte ki, hogy egyesíti mindazokat a Szkítiára vonatkozó földrajzi ismereteket, amelyek az antik szerzőktől kezdve a saját korának irodalmára hagyományozódtak. A magyar szakirodalomban nem volt ez a kérdéssel foglalkozó kutatók számára magától értetődő.

E kérdéssel kapcsolatban, már a 20. század elején igen elmarasztaló véleménnyel volt Gombocz Zoltán 1918. április 8-án, a Magyar Tudományos Akadémia ülésén megtartott nagyívű, áttekintő előadásában, amelyben Szkítia földrajzi körülhatárolásáról, körülhatárolhatóságáról erős szkepszissel nyilatkozott.5 „A későbbi geográfusoknál Scythia egyre zavarosabb és tartalmatlanabb földrajzi és néprajzi fogalommá válik.”6 Ahhoz képest mondotta mindezt, hogy a például a fontosabb, ókori földrajzi szerzőket a Pauly enciklopédiából idézte, a szövegeiket pedig részleteiben nem vizsgálta. A mai napig nem történt ebben a földrajzi, filológiai, történeti–topográfi ai kérdésben előrelépő rendszerezés.

Antonio Bonfini szakavatott kutatójának, fordítójának, Kulcsár Péternek hasonlóan lesújtó a véleménye: „Kásahegy ez a földrajzi bevezető egyetlen élvezhető falat nélkül… Sokféle műből merített adatoknak érthetetlen és rendszer nélküli compilatioja, az egész szakasz minden tekintetben tökéletesen értéktelen.”7 Pedig Bonfi ni művének újítása éppen a kozmográfiai bevezető. Jelezve azt is, hogy a humanista történetírásban a történelem színtere, a földrajz is bekerült a történetírói munkákba. Az viszont tény, hogy rendkívül megnehezíti a Bonfi ni szövegét értelmezők munkáját az a látszólag egyszerű kérdés, hogy hol is volt Szkíta és hány volt belőlük?

A neves turkológus, Vásáry István tanulmányainak 2008-ban megjelentetett gyűjteményes kötetében többször is érintette e kérdést. Egyik, éppen Gombocz Zoltánra hivatkozott megállapítása szerint: „A hérodotoszi Scythia-fogalom idők során egyre ködösebb lett, s krónikáinkban már egy megfoghatatlan, tág terminus, a keleti származás általános kifejezője.”8 Vásáry viszont felismerte ennek fontosságát: „Scythia fogalma Hérodotosz óta a klasszikus és a középkori geográfia kulcsfogalma lett az összes északi és keleti barbár nép őshazájának megjelölésére.”9 A meghatározhatóságát illetően nem kásahegynek, hanem „bűvös zsáknak” tartotta, „amelybe e barbár népeket begyömöszölték…”10 Majd a forrásokban felbukkanó ún. ázsiai Szkítia-fogalom (Asiatica Scythia) kapcsán megjegyezte: „Az Asiatica Scythia terminus nem jelenti, hogy a mai értelemben vett Ázsia, azaz az Urálon túl lenne. Ázsia már a Don-Tanaison túli vidék is a korabeli felfogás szerint.”11

Vásáry másik tanulmányában – Gombocz Zoltán megállapításait majdnem szó szerint átvéve – vázolta fel a Szkítia fogalom főbb fejlődéstörténetét, új vizsgálatokba azonban nem kezdett.12 Legutóbb Halmágyi Miklós kollégám tekintette át a szkítákról alkotott képet, némileg érintve a földrajzi kérdéseket, nemrég megjelentetett jegyzetében (Középkori eredetmondák. Gondolatok magunkról és másokról. Belvedere Kiadó, Szeged 2014.). A többszörös köszönetnyilvánítás és idézés arra sarkalt, hogy korábbi, ez irányú kutatásaim egy részét én is közzétegyem.

Jelen tanulmányomban áttekintem Szkítia földrajzi fogalmának évszázadokon átívelő topográfiai változásait azért, hogy értelmezhető legyen Bonfi ni bonyolult bevezetője.13 Ennek során ismert és kevésbé ismert szerzők geográfiai leírásaira támaszkodom.

 1. Szkíta ókori földrajzi leírásaiból

1.1 Az ún. egy Szkítia-leírások, európai (pontoszi) Szkítiák

Az ókori szkíták népének (Σκύθης, latinul: Scytha) történeti múltja a forrásokban elsősorban a Kr. e. 8–4. század közötti időszakban kutatható.14 A Kr. e. 8. században már a Pontosz Euxeinosz, a mai Fekete-tenger vidékén virágzott kereskedelmi-kulturális kapcsolatuk a kirajzó, gyarmatosító görögséggel. Itt kerültek a görög kultúra érdeklődésébe, amely hihetetlen gazdagságú irodalmat alkotott róluk.15

 

1.1.1 Aiszkhülosz Szkítia-képe

Szkítia földrajzi meghatározásával a görög irodalmi alkotásokban is találkozunk. Aiszkhülosz (Kr. e. 525–456) életművéből – körülbelül nyolcvan művéből – csupán hét dráma maradt fenn. Jól ismert példaként említem, hogy Leláncolt Prométheusz című drámájának helyszíne Szkítia vidéke, a Kaukázus szikláihoz láncolt Prométheusszal. A szakirodalom megállapítása szerint ez a kevésbé elemzett alkotás a többi darabjától meglehetősen eltérő jegyeket mutat mind nyelvezetében, mind verselésében is.16 Ezen kívül formai–tematikai tekintetben egy több drámából álló egységet (Prométheia) – trilógiát vagy tetralógiát – is alkotott, amely azonban szintén nem maradt az utókorra. A kérdést először kutató Welkler szerint ezek a Tűzhozó Prométheusz (Prometheus Igniferus), a Leláncolt Prométheusz (Prometheus vinctus), a Megszabadított Prométheusz (Prometheus solutus) és egy szatírjáték.17

A Leláncolt Prométheusz című (PromhqeuÜj desmw/thj) dráma kezdő mondatának kijelentése számunkra földrajzi fontossággal bír, mert Szkítia helyzetéről tájékoztat bennünket (1–2. sor). „A föld határa már ez itt, ahol vagyunk, / a szkűtha táj, embernemjárta pusztaság…”18 TrencsényiWaldapfel Imre idézett műfordítása némiképpen félrevezető, mert a görög szövegben nincs szó itt a „föld határáról”. Egy forrása talán az lehet, hogy e dráma latin fordításában is ez köszön vissza. „Ad remotum terrae terminum pervenimus / in tractum Scythicum, in inaccessam solitudinem.”19 Sőt az angol fordításokban is felbukkan.20

A vonatkozó görög textus a következő. „XqonoÜj meÜn ei)j thlouroÜn hk/(omen ped/on, Sku-/ qhn e)j oim=)on, ab/)roton ei/)j e)rhmia/n.” (1–2)21 Azaz „a (lakott) világtól távoli vidékre érkezünk, / a szkíta tájra, lakatlan pusztaságba.”22 A ’föld határa’ helyett inkább a ped/on-hoz hozzákapcsolt thlouroÜn (=távoli valamitől) melléknév separativ értelmű genitivusáról van szó.

A drámaíró legfeljebb, földrajzi értelemben „csupán” Európa határáról beszélhetne, ahogyan azt később két szöveghelyen meg is teszi. „Skuq/hj om/(iloj, oi Ü(gaj= e/)sxaton top/on a)mfi ÜMaiwt=in e/)xousi lim/nan…”23 Érdemes ezt is újrafordítani (417–419. sor). „és a szkíták csapata, akik a föld / legtávolabbi helyét lakják / a Maiótisz tó körül.” Ugyanis a Trencsényi fordításában használt „föld széle” kifejezésben ismét a ’világ határa’ jelentés a dominánsabb. „harci népe Szkűthiának, / kik tanyáznak a föld szélén, / a Maiótisz tava mellett.” A latin fordításban a föld legtávolabbi partvidékéről van szó, a Maiótisz mocsara körül: „Scytharum multitudo, qui terrae extremam oram circa Maeotidem paludem tenent.”24

Hogy a szkíta vidéken valójában Európa határáról lehet szó, az véleményem szerint világosabbá válik az alábbi passzusban (730–735. sor) „…a kimmer földszoroshoz érsz, bátran haladj / el ott, s a Maiótiszt keresztülgázolod. / Az átkelés emléke majd örökre él / az emberek között: a Boszporosz neve / innét ered. S te mégy tovább, és elhagyod / Európa földjét s Ázsiába érkezel.” (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)25

A legfontosabb következtetés számunkra az, hogy szkíták a szerző szerint még Európában éltek, annak határvidékén, a Maiótisz-tó körül, amelyet még Európához sorolt. Azt is fontos megjegyezni, hogy a Maiótisz-tavon átkelve a Kimmer Boszporoszról van szó, nem pedig a délebbi Thrák Boszporoszról. A Maiótisz végénél lévő földszorost szintén a két földrész határnak tekintették.26

Aiszkhülosz Prométheusz-trilógiájában a két földrész más határa is felbukkan. Érdekes módon ez nem az elterjedtebb Tanaisz-folyó (a mai Don). A Megszabadított Prométheusz című (PromhqeuÜj luom/enoj) elveszett drámájában van egy passzus, amely töredékében fennmaradt, és amelyet éppen Arrhianosz általam alább idézett földrajzi műve őrzött meg számunkra.27 A dráma kezdetén a Titánok kara Prométheuszhoz megérkezve elmondja addigi útját az Ókeanosztól egészen Európa és Ázsia határáig.28 „H/komen… Tv =meÜn did/umon xqonoÜj Eu)rwphj meg/an hd)  / )Asi-/ an te/rmona Fas=in.” Azaz „megérkezünk… Európa és Ázsia földjének kettős, nagy határához, a Phasziszhoz.”29 Itt már a szövegben is egyértelműen ’határról’ van szó (te/rmwn) és Aiszkhülosz a Fekete-tenger keleti partvidékénél lévő Phaszisz-folyót teszi meg határvidéknek.

Aiszkhülosz a Leláncolt Prométheusz című drámájában röviden jellemzi a szkítákat. Eszerint keleten, ahol nincsenek megművelt szántók, a (nomád) szkíták élnek (707–712. sorok). „Először is fordulva Napkelet felé / elérsz a földre, melyet fel nem szántanak, / találkozol kóbor szkűthákkal is, fonott / kasokban laknak ők, jól gördülő kocsin, / s íjbol kilőnek messzeröppenő nyilat. / Ne menj közel hozzájuk: szedd a lábadat…”30 (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása) Felmerülhet számunkra az a kérdés, hogy melyik szkítákra vonatkozik Aiszkhülosz jellemzése? Az előbbi magyar szövegben a szkíták jelzőjeként használt „kóbor” fordítás nem a legtalálóbb, mert ez a sor véleményem szerint a nomád szkítákra vonatkozik, ahogy ez a görög szövegben is szerepel (Skuq/aj... nomad/aj).31 Ugyanis ebből a görög ’nomasz’ szóból – amelynek  van „legelőről legelőre kóborló” jelentése – származik a későbbi nomád szavunk is.

 

1.1.2 Hérodotosz

 

Az kétségtelen, hogy a görög nyelvű, írásos forrásokban megjelenő, a szkítákra vonatkozó leírások alapja a történetíró Hérodotoszé (Kr. e. 480 k. – 425 k.) és a tőle kiinduló szöveghagyomány, amely mivel jól ismert, itt csak röviden részletezem.32 Hérodotosz többször érintett földrajzi kérdéseket, kontinensek határainak kérdését (II. 15–23).33 A történetíró ugyan átveszi azt a nézetet, amely szerint az egész földkerekség három részre oszlik: Európára, Libüára és Ázsiára (IV. 36),34 de például Európa eltérő határainak okát ő sem tudta kideríteni, csak rögzítette. „Azt sem értem…, hogy egyesek miért az egyiptomi Nílust35 és a kolkhiszi Phasziszt36 tették meg határul, mások meg miért a Maiétisz-tóba folyó Tanaiszt meg a Kimmer-tengerszorost.” (IV. 45. Muraközy Gyula fordítása)37

Itt, most csak arra a kérdésre keresem a választ, hogy a szerző Szkítiát melyik földrészen helyezi el? Szkítia (Szküthiké) egy kiterjedt vidék nyugatról, az Isztrosz (Duna-folyó) torkolatától kezdve keleten a Pontosz Euxeinoszig, a mai Fekete-tengerig, pontosabban az Európa és Ázsia határfolyójának tartott Tanaisz (Don) folyóig (IV. 99–100). „Szküthiát… kétfelől, délről és keletről a tenger határolja.” „Belső területét északon, az Isztrosztól kezdve, először az agathürszoszok, aztán a neuroszok, majd az androphagoszok, végül pedig a melankhlainoszok földje határolja.” (Muraközy Gyula fordítása)38 Közismert tény, hogy Hérodotosz az életmódjuk alapján különítette el a szkítákat egymástól is. Ezek a szántó szkíták (Muraközy fordításában „szkütha földművesek”), földművelő szkíták, nomád szkíták, valamint a legnagyobb létszámú szkíta törzs, a királyi szkíták (IV. 18–20).39 A történetíró ezek után azt is megjegyzi, hogy „Aki a Tanaisz folyón átkel, már nem szkütha földön jár.” (IV. 21, Muraközy Gyula fordítása)40

Ebből következően Hérodotosz is Szkítiát Európában helyezi el és nyugatról keletre haladva ismerteti. A vidéket vízben gazdag füves síkságnak írja le és folyókkal határolja el kiterjedését. A tengerről felfelé hajózható folyói – nyugat felől számolva – az Isztrosz, a Türasz, a Hüpanisz, a Borüszthenész, a Pantikapész, a Gerrhosz, és végül Szkítia határfolyójaként is, keleten a Tanaisz következik, amelyen túl már a szauromaták földje található (IV. 48–57).41

Azonban megjegyzem, hogy Hérodotosz sem csak a pontoszi szkítákról ír, hanem nagyon szűkszavúan az ázsiaiakat is megemlít: „a szküthákhoz tartozó szakák” (VII. 64). Azonban a szerző Ázsiában nem az előbbi körülhatárolható módon különíti el őket, hanem csak annyit jegyez meg, hogy „a perzsák minden szküthát szakának hívnak”(VII. 64, Muraközy Gyula fordítása).42 Ennek magyarázata véleményem szerint az, hogy a „szkíta logosz” az egész műben I. Dareiosz perzsa nagykirálynak (Kr. e. 522–486) a szkíták ellen vezetett pontoszi hadjáratához (Kr. e. 514–513) kapcsolódik és csak a hadseregek által érintett területeket írja le. Sőt az is figyelemre méltó, hogy maga az etnográfi ai-földrajzi leírás, „a kitérő” sokkal nagyobb részt tesz ki (IV. 5–82), mint „fő tárgy”, azaz a szkíták elleni perzsa hadjárat elbeszélése (IV. 83–143).

 

1.1.3 Pszeudo–Szkülax és Szkümnosz

Már a Kr. e. 7. században kezdetleges földrajzi leírások születtek, olyan utazóktól, akik körülhajózták a Földközi-tengert vagy a Pontosz valamely részét, egészét. Ezek már valóságos vezetés célját szolgálták és ezt a funkciójukat nevükben is megőrizték: periplusz (körülhajózás) és a periégészisz (körülvezetés, körüljárás).43 A periplusz Kr. e. 5. századtól pedig olyan műfajt jelentett, amely „egy hajóval megközelíthető adott térség földrajzi jellegzetességeit, érdekességeit írja le.”44

Már Hérodotosz is megemlítette (IV. 44.) a perzsa I. Dareiosz korában tett földrajzi felfedezéseket, felfedezőket, így a karüanda-i Szkülaxot, aki a nagykirály megbízásából, Kr. e. 509-ben lehajózott az Indosz-folyón (a mai Indus), majd nyugat felé egészen a Vörös-tengeren át Egyiptomig tudott hajózni.45 Az útjáról szóló leírás elveszett.46 Azonban fennmaradt egy olyan alkotás, amelyet bár a hagyomány a nevéhez fűzött, a szakirodalom Pszeudo–Szkülax néven tart számon: „A lakott világ tengerének, Európának és Ázsiának és Libüának körülhajózása.” Véleményem szerint érdemes ezt a kevésbé ismert munkát is megvizsgálni. Pszeudo–Szkülax periplusz-a Európát ismerteti elsőként: „Európát kezdem majd tárgyalni a Héraklész oszlopaitól, amely Európában van a Héraklész oszlopaiig, amely Libüében van és a nagy etiópokig. Héraklész oszlopai egymással szemben vannak, egy napi hajóútra.”47 Ebben a periplusz-ban nyugatról keletre haladva érinti a part menti népeket, így Szkítiát is (68.). Azonban főleg a hellén gyarmatvárosokat. „Thrákia után következik a szkíták népe, viszont a városaikban hellének vannak, a Türisz folyó, Nikónion városa, Ophiusza városa. Szkítiába telepedett meg a taurosz nép, a félsziget hegyfokán, a tengernél ugyanis egy hegyfok van. Taurikéban hellének laknak…ezek után ismét szkíták, a hellének városai ezek: Theudoszia, Kütaia, Nümphaia, Pantikapaion…A Maiótisz–tóról azt mondják, hogy a Pontosz felénél van. A Maiótisz–tavon egyenesen befelé hajózva balra szkíták vannak.” „A szkíták után van a szürmatai nép (t. i.: szarmata) és a Tanaisz-folyó, amely elhatárolja Ázsiát és Európát.” „A legnagyobb folyók Európában a Tanaisz, az Isztrosz és a Rhodanosz.”48 Mivel Pszeudo–Szkülax Európa és Ázsia határfolyójának a Tanaisz-folyót (a mai Don-folyó) tartja, azt mondhatjuk, hogy ez tulajdonképpen európai Szkítia leírás. Mert ezután Ázsia leírása folytatódik, elsőként a szauromatákkal (70.). „A Tanaisz folyótól kezdődik Ázsia, ennek első népe a Pontoszban a szauromaták. A szauromaták népe viszont asszonyuralom alatt áll” (Szabó Pál fordításai).49 A Pszeudo–Szkülax-i leírás sok ponton megerősíti Szkítiáról Hérodotosz információit. Így például megemlíti a melankhlainoszokat, gelónokat is (79–80.).

Nézzünk még más, kevésbé ismert Szkítia-leírásokat is! A Kr. e. 2. századból való az a névtelen – a hagyomány szerint khioszi Szkümnosznak tulajdonított – jambikus trimeterben írott, verses világleírás: Periégészisz (Körülvezetés), amelyet szerzője feltehetően II. Nikomédész Epiphanész (Kr. e. 149–127) bithüniai királynak ajánlott.50 A szerző szintén Európáról szóló részben említ szkítákat, a Pontosz európai partvidékén, főleg I. Dareiosz szkíta hadjáratával kapcsolatosan: „Ezt a (Meszémbriát)…a khalkédoniak és a megaraiak alapították, amikor Dareiosz a szkíták ellen indított hadjáratot” (741–742. sorok). „Tomi városa pedig a milétosziaké, a szkíták által körüllakott” (765–766. sorok). „… az Isztrosz nevű város, amely nevét a folyóról kapta, ezt a várost a milétosziak alapították, mert a szkíta barbárok hadserege átkelt Ázsiába, a kimmereket elüldözte a Boszporuszból.” (767–772. sor, Szabó Pál fordításai).51 A Periégészisz a továbbiakban Tauriké, a Maiótisz-torkolata és Pantikapaion városa után szól Szkítiáról.

A szerző a versében egy európai Szkítiát ismertet, a szkíta törzsek megnevezésében teljesen követi Hérodotoszt, azzal az eltéréssel, hogy a szkíták szomszédait is a szkíták közé sorolja. Érdemes ezt részletesebben idéznem, mert a szkíták jelleméről is megemlékezik. „Ezek fölött van a barbár szkíták földje, amely a művelés alá nem vett földdel határos és az összes hellén által ismeretlen. Ephorosz szerint az Isztrosz mellett a karpidák az első nép, azután az arotérek (t. i. a szántó szkíták), feljebb a neuroszok egészen a fagy miatti pusztaságig. Kelet felől a Borüszthenészen átkelőnek az úgynevezett Erdőséget (Hülaia) lakó szkíták vannak (t. i.: erdőlakó szkíták), ezektől feljebb a geórgoszok (t. i. a földműves szkíták), majd ezek után ismét pusztaság következik nagyon sok helyen, ezen túl az androphagosz (t. i. az emberevő) szkíta nép, ezek után ismét pusztaság van. A Pantikapészen átkelve a mocsarak népe (van), többségük névvel nincs megkülönböztetve. A nomádnak nevezettek (t. i. a nomád szkíták) pedig igazán bűntelenek. Közülük senki életében nem követett el bűnt. Ahogyan mondták, a házukat vivők és a lófejő szkítáktól kapott tejjel táplálkoznak. A vagyont egymásnak átadva élnek, mindenből közösen az egész életük során. Azt mondják, hogy a nomádok közül a bölcs Anakharszisz szigorúan a legfeddhetetlenebb. Néhányan Ázsiába megérkezve ott laknak, ezeket szakáknak nevezik. Mondják, hogy a leghíresebb nép a szauromaták és a gelónok, harmadjára az úgynevezett agathürszoszok népe” (838–864. sorok.)52 A szerző az Ázsiában lakó szkítákat (szakák) is megemlít, de – Hérodotoszhoz hasonlóan – önálló földrajzi területet nem határoz meg. Az Ázsiáról szóló fejezet élén az ismertetés az asszonyuralom alatt élő szarmatákkal folytatódik: „A Tanaiszt, amely Ázsiának a határa, és amely kétfelé osztja mindkét földrészt, elsőként a szarmaták  lakják…ezek után a maiótok népe van, amely iadzamatosz-nak nevezett, ahogyan Démétriosz, az író, mondotta. Ahogyan meg Ephorosz53 állítja a szauromatáknak nevezett nép” (874–881. sorok, Szabó Pál fordításai).54

A római császárkorból megemlítem a Kr. u. 2. században alkotó görög történetíró, Arrhianosz (Kr. u. 95. k – 175) A Fekete-tenger körülhajózása című munkáját, amelyet egy Kr. u. 130/131-ben tett szolgálati útjáról, Traianus római császárhoz írt epistolájában találunk.55 E munka Európa és Ázsia határának a Tanaisz-folyót tartja, a korabeli part menti városokat említi meg, pontos távolságadatokkal.  A műfajából adódóan a belső területekről, így Szkítia fekvéséről, nem ad információt.

Fennmaradt azonban – szintén Arrhianosz nevével – egy másik periplusz is, amelynek valódi szerzője ismeretlen (Pszeudo–Arrianosz). A Fekete-tenger körülhajózása címet viselő munkában szintén európai Szkítia leírást találunk, amely azonban új közlést nem tartalmaz, hanem teljesen átvette az előbb tárgyalt Szkümnosz szkítákról szóló verses beszámolóját (49. fejezet).56 Mindkét mű viszont megőrizte számunkra Aiszkhülosz előbb idézett fontos fragmentumát a Megszabadított Prométheuszból.57

 

1.2 Az európai–ázsiai, két Szkítia-leírások

Az eddigiekhez képest a Római Birodalom korában írt munkákban már megváltozott a Szkítia-leírások képe. Mondhatni „megkétszereződött”. Láttuk, hogy eddig is írtak szkítákról Európán kívül, Ázsiában. E művekben most már a szkítákról Európában és Ázsiában írnak, bár a szerzőik földrajzi határokkal nem különítik el a szkíták által lakott területeket. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan körvonalazódni látszik a szarmaták földjének beillesztése Európába és Ázsiába. Létrehozva Sarmatia földrajzi fogalmát is. Áttekintésemben mindenekelőtt Pomponius Mela, Gaius Plinius Secundus és Sztrabón Szkítia leírásaira támaszkodom.

 

1.2.1 Pomponius Mela

Az első latin nyelven írott munka a római, de hispániai születésű Pomponius Mela nevéhez fűződik, a Kr. e. 43 körül írott De chorographia.58 Neve ellenére mégis inkább a periplusz műfajába lehet Pomponius Mela munkáját sorolni, mert általában közvetlenül a partvidék leírására szorítkozik. Ha beljebb eső, szárazföldi területek kerülnek sorra bizonytalanabb és pontatlanabb, átveszi a korábbi auktorok leírásait.59

Az I. könyve szerint (I. 8. fejezet) a (Földközi-) „Tengerrel”, a Tanaisszal és a Nílussal az egész világ három részre oszlik. Számára fontos ez a folyók alapján történő földrész-meghatározás. Mert, ha a Tanaisz–folyó északról dél felé tart és kanyarogva majdnem a Meotisz közepébe folyik, míg a vele szembeni irányból a Nílus pedig a Tengerbe, akkor a földrészek közül, azt, amely a (nyugati, gadesi) szorostól e folyókig terül el, egyik oldalról Afrikának, másik oldalról Európának nevezzük. A Nílustól és a Tanaiszon túli rész pedig: Ázsia. Az egész világot körülvevő óceánok között pedig keleten az Eous vagy Keleti-óceánt, délről az Indiait, északról a Szkíta-óceánt találjuk. Az Indiaiból ered az Arab-Perzsa-tenger, a Szkíta-óceánból a Caspi-tenger, amely valójában csak egy nagy öböl (I. 9.). Az első emberek keletről nézve az indiaiak, kínaiak és szkíták. Míg a kínaiak a Keleti-óceánnak körülbelül a közepét lakják, az indiaiak és a szkíták a legszélét (I. 11.). Ázsia belső területein is vannak szkíták (I. 12.). De vannak Európában is. Az európai népek közül elsők a szkíták (I. 16.). Némi földrajzi eligazítóként Mela közli azt is, hogy a Riphaeis hegyek egyik oldalról az Pontus Euxenus, a Meotis és Tanaisz felé, a másik felől a Caspi-tenger felé fordulnak (I. 98.). A két földrész határfolyója, a Tanaisz-folyó pedig a Riphaeis hegyből meredeken fut alá úgy, hogy a vize a szomszédos folyókkal együtt is hideg marad (I. 104.).

Mela II. könyvét Ázsia ismertetésével kezdi, amelynek a Tanaisz a végső határa (II. 1.). A Hérodotosz által egykor Európában felsorolt szkíta törzsek közül már itt említi azokat, akiknek egy szeme van (arimaspoe), majd az essédonokat, az agathyrsos, sauromata és szállítóeszközként szekeret használó amaxobiosokat (II. 2.). A Gerrros-folyó pedig a basilida (szkíták) és a nomádok között folyik (II. 4.), a Panticapes pedig a nomád és a georgos (szkítákat) választja el (II. 5.). A Hypanis-folyó a callipidákat zárja körül (II. 7.). Őket a kóborló, nomád (szkíták) követik állataikkal. A megművelt földeket pedig a georgok lakják (II. 10.). Beljebb mostohább és több fel nem szántott terület van és az anthropophagok, akik az emberek belső szerveivel táplálkoznak. A gelonok, a melanchlaenis-ek és a neurok zárják le végül a klasszikus felsorolást (II. 13.).

Ha Pomponius Mela Szkítiáját összevetjük Hérodotoszéval, az a fi gyelemreméltó, hogy Mela mintegy „áthelyezte” Ázsia legnyugatibb részére Hérodotosz „klasszikussá vált” európai Szkítiáját. De akkor jogosan kérdezhetjük: mi maradt meg Európában? A III. könyvből megtudjuk, hogy Európában Germania határai délről az Alpokig, keletről a Sarmatia népeinek határáig, északról pedig az óceánig tartanak (III. 20.). Azaz, ki nem mondottan az európai Szkítia „helyén” megjelenik egy európai Sarmatia, a korabeli szarmata népek területe! Ez már az akkori, „korszerűbb” történelmi-földrajzi helyzetet tükrözte és azt jelentette, hogy a szkíták Ázsiába „szorultak” vissza, amelynek határvidékét olyan szkíta népek lakják, amelyek számunkra – szintén Hérodotosztól – ismerősnek tűnhetnek.

Az ázsiai tengerparton így először a hyperboreusok, északon és a Riphaeos-hegyeken túl, a sarkvidéken, ahol hat hónapig tart egy nap és ugyanennyi ideig az éjszaka követi (III. 31.). Mela leírásában az egykori szaka-szkíták is megmaradtak. A Caspi-tenger pedig három öböllé alakult, amelyeknek a torkolattal szemben a Hyrcanus, balra a Szkíta és Caspi nevet adta. A jobboldali bejáratnál nomád szkíták a tengerszoros partjain laknak, befelé a Caspi-öbölnél pedig a casp-ok és a sauromatida–amazonok (III. 33–34.). A Iaxartes- és az Oxos-folyó a „szkíta pusztaságon” keresztül, a szogd területekről ömlik a szkíták vidékére (III. 36.). A Melánál tapasztalható topográfi ai áthelyeződés az Idősebb Plinius munkájában jobban érzékelhető.

 

1.2.2 Gaius Plinius Secundus

Gaius Plinius Secundus (Kr. e. 23–79) Naturae historiarum triginta septem címmel 37 kötetes munkáját, Kr. u. 77–78-ban adta ki, amelyben a 3–6. könyv terjedelmesen tartalmazza az ismert világ földrajzát. Az ő munkája azért is több Pomponius Mela munkájánál, mert pontos távolsági adatokat is összegyűjtött. pl. Agrippa világtérképének felhasználásával.60 De forrásai között nem említi például azt, hogy felhasználta volna Sztrabón nagyszabású földrajzi munkáját.61

A III. könyv elején (1. fejezet) teljesen követi Mela folyók általi felosztását. „Az egész világot három részre osztják: Európára, Ázsiára, Afrikára.”62 A IV. könyvben az európai Th rákiában találjuk a szkítákat (11. fejezet.). „Th rakia másik oldalról a pontusi szikláktól kezdődik, ahol a Hister folyó belefolyik, ezen a részen igen szép városok vannak.”63 Azonban Pliniusnál mégis felsejlik a Sztrabónnál meglévő Kis–Szkítia leírása is. „Ezt az egész vidéket az aroteresnek, szántóknak nevezett szkíták bírják.”(Szabó Pál fordítása).64

A 12. fejezetben Plinius a Pontosz vidékéről értekezik.65 Nagyon jól megérezte már azt az ellentmondást, amely a régi hérodotoszi leírás tarthatatlansága és saját korának állapota, Pontuszt lakó népei között megvolt. Európában, Pannóniában egyre jobban körvonalazódik a szarmaták területe. „Innen befelé pedig minden nép szkíta. De a közeli tengerpartot más népek lakják: geták, akiket a rómaiak dákoknak neveznek, mások szarmaták, görögök által szauromaták, közülük a hamaxobiusok (t. i. a szekérlakók) és aorsok, mások elfajzott szkíták a szolgáktól származók és trogodyták, és most pedig az alánok és roxolánok. Feljebb a Danuvium és a Hercinia erdő között, egészen a hideg Pannóniában, a Carnuntumig, van a germánok határa, ahol mező és síkság van, szarmata jazigok…” (Szabó Pál fordítása).66 Az általuk kiűzött dákok pedig egészen a Tiszáig találhatók (ad Pathissum amnem). A „szarmata pusztaság”-tól a Visztuláig. Plinius úgy oldja fel a régi és új népek elnevezésének ellentmondását, hogy itt szerinte „a szkíták elnevezése mindenütt átterjedt a szarmatákra és germánokra.”67

Plinius hosszú európai leírásában ezután a Fekete-tenger melletti városok következnek szkítákkal: a Tyras folyónál a tyrageták népe, Olbiopolis, Miletopolis, Akhilleus-szigete. E vidéket a szárd-szkíták és sirákok lakják. A Panticapes-folyó elkülöníti  egymástól a nomád (szkítákat) és a georgosokat (földművelők). A Gerrhus-folyó a basilidasokat (királyi szkíták) és a nomádokat választja el. Itt Szkítia területét Sindica-nak nevezik.68 Akárcsak Aiszkhülosznál, Pliniusnál is a Kimmer Bosporus választja el Európát Ázsiától. Beljebb a Hypanis-folyó eredeténél aukheta-ák laknak, a neurosok, ahol pedig a Borysthenes-folyó, gelonok, thyssageták, budinok és basilidák, valamint a kék hajú agathyrsik. Fölöttük nomádok, tovább pedig anthropophagok. A Buc folyótól a Meotis fölött szarmaták és essédonok. A Meotistól a Tanais torkolatáig pedig arimasposok. A Riphaei-hegyeken túl pedig a hyperboreusok élnek. Plinius kételkedik létezésükben, ellentétben Sztrabónnal. Itt van az Északi Sark (cardines mundi), ahol féléves a nappal.69

Nagyon érdekes, hogy Plinius elkülönített a földrészen egy Külső-Európát (extera Europa) is. Mégpedig az észak felé haladó határvonalként szereplő Riphaei-hegyeken átkelve, balkéz felől, azaz nyugat felé van az Északi Óceán (septemtrionalis oceanus) egészen a hispániai cadesi öbölig visszakanyarodva. Ez a mai nyugat-európai tengerpartnak feleltethető meg, egészen Hispániáig. Itt ezen a „szkíta tengerparton” sok sziget van, amelyről bőséges beszámolót olvashatunk (pl. Scatinaviáról ismeretlen kiterjedéssel).

Plinius az V. könyv 9. fejezetében foglalkozik Ázsiával. A tengerparton végig haladva, ismerteti Taurus hegyet is, amelyet az ókorban sokkal hosszabbnak tartottak, mint ma. Jól példázza ezt Pomponius Mela leírása, amely már egy Taurus-hegységrendszert mutat be.70 Ugyanez a fontos szerep jobban megmutatkozik Plinius leírásában (27. fejezet), ahol a Taurus már Ázsiát is kettéosztja és mint a természet hatalmas erőin is diadalmaskodó óriáskígyó tör magának utat.71 Végül „számtalan jeles néven ismert, bármerre halad. Az első részén Imaios a neve.”Azonban szembetűnő, hogy a Taurus-hegységrendszernek még az ázsiai Szkítia elhatárolásában nincs szerepe. Syria Decapolis leírásában feltűnik Scythopolis városa is, amely azelőtt Nysa volt (18. fejezet).72

Plinius VI. könyve érinti a Pontus ázsiai vidékét (9. fejezet) és Szkítiát Ázsiában (13, 17. fejezetek). A Pontus Euxinus Európa és Ázsia között van. Mivel a Meotis még Európa része volt, a 9. fejezetben a Meotison túli népek kerülnek sorra. Elsőként a sauromaták, majd végül az arimphaeusok, akik már a Riphaei hegyekig terjeszkednek. „A Tanais folyót a szkíták Sinus-nak nevezik, a Meotist pedig Temarundának, ami azt jelenti a tengerek anyja” (Szabó Pál fordítása).73

Eddig belső Ázsiáról (interior Asia) volt szó. Az északi irányba futó Riphaei-hegyeken átkelve Plinius jobb kéz felől nézi az óceán partját (mert balkéz felől Külső Európa van). Itt (Külső) Ázsia partját három részről mossa az az óceán, amelyet észak felől a szkítának (oceanus scythicus), keletről az Eousnak, azaz Keletinek, délről pedig Indiainak neveznek. Plinius Ázsiában is több helyen említ szkítákat, de anélkül, hogy az ázsiai Szkítiát pontosan körülhatárolná.74 Az Caspi- vagy Hyrcan-tenger első öblének neve is Szkíta–öböl, mert mindkét oldalon szkíták lakják.75 Szogdianában a Iaxartés-folyón túl, amelyet a szkíták Silim-nek neveznek, és amelyről Nagy Sándor katonái azt hitték, hogy az a Tanaisz, további szkíta népeket találunk, bár ezek pontos felsorolhatóságában maga Plinius is kételkedett.76 Végezetül az ázsiai Szkítia külső részének ismertetésének útja a Caspi-tengertől és a Szkíta-óceántól az Eous-óceán felé, keletre haladt. A tengerparton itt az elsők az anthropophagus szkíták, akik emberhússal élnek. Ezek után és emiatt elhagyott pusztaság, vadállatok következnek, majd pedig a serek, azaz a kínaiak.77

 

1.2.3 Sztrabón

Plinius földrajzi leírásában nem említette Sztrabónt (Kr. e. 64/63–Kr. u. 19) pedig földrajzi munkája 17 könyvben szinte teljes egészében fennmaradt, és Kr. e. 7 körül fejezhette be.78

A Földrajzi feljegyzések (Geógraphika hüpomnémata) című munkájában részletesen tárgyalja Európát, Libüát és Ázsiát. Sztrabón fontos földrajzi határnak tartotta a Taurosz-hegységrendszert, amely szerinte Ázsia területét két részre osztja ketté. „A Tauros ugyanis ennek a földrésznek körülbelül a közepén húzódik végig nyugat felől kelet felé terjeszkedve, s annak egyik részét északra, a másikat délre hagyja. A hellének az egyik felét Tauroson inneninek, a másikat Tauroson túlinak nevezik.” (11. 1. 2., Földy József fordítása).79 Arra is választ ad, hogy miért. „A folyóknak az iránya, amelyek majdnem valamennyien innen indulnak ki, s ellenkező irányba folynak, egy részük északra, más részük délre…arra ad alkalmat, hogy Ázsia két részre osztásakor ezt a hegységet vegyük fel határvonalnak”(11. 1. 4., Földy József fordítása).80 Roppant kiterjedt hegységrendszer. „Mondják, hogy a Tauros végső nyúlványa, amelyet Imaiosnak neveznek, s amely az Indiai tengerrel érintkezik, sem nem megy tovább Indiánál kelet felé, sem befelé nem terjed; ha pedig észak felé megyünk, a tenger mindig elvesz valamennyit a hoszzúságából, meg a szélességéből is… (11. 11. 7., Földy József fordítása).81

Ha megvizsgáljuk, hogy mely területek tartoznak a Tauroszon inneni részbe, akkor Sztrabón rendszerében Szkítia – akár európai, akár ázsiai – a Tauroszon innen található. Mert Ázsia Tauroszon inneni területe a Maiótiszt és a Borüszthenész-folyót, a Kaszpi-tengert, a Pontosz Euxeinoszt, Arméniát, Médiát, a Hyrkánia fölötti vidéket egészen az Imaiosz-hegységig foglalja magában (11. 1. 5.).82 Míg a Tauroszon túli területek Indiát, Mezopotámiát, Boldog Arábiát, egészen nyugatra a Nílusig (15. 1. 1.).83

Azt is megállapíthatjuk, hogy Sztrabónnál Szkítia nemcsak a Pontosz Euxeinosztól északra levő, európai területeket jelentik, hanem a Tanaiszon túli ázsiai területeket is. Azt mondhatjuk, hogy Szkítia Sztrabónnál a Tauroszon innen, valamint a Tanaisz-folyón innen és túl található, bár leírása szerint szkítákkal főleg Ázsiában találkozunk. A Tauroszon inneni Ázsia a Tanaisztól kezdődik, északi határa az Északi–Ókeanosz. Lakói északon „nomád, szekérlakó skytha törzsek”, beljebb a „szintén skytha szarmaták”, „aorsosok” egészen a Kaukázusig (11. 2. 1.).84 A Kaszpi- vagy Hyrkaniai-tengertől felfelé (a folyókon) hajózva Európa felé vannak a „keleti skythák”. Sztrabón szerint ezeket az északibb népeket közös néven nevezik szkítáknak (hüperboreoszok, arimaszposzok, szauromaták, 11. 6. 2.).85 Továbbá a szkíták nagyobb részét, a Kaszpi-tengeren túl, keletre daák-nak nevezik, akik „Hyrkania felé laknak”(7. 1. 12.); a tőlük keletre lakókat pedig masszagétáknak és szakák-nak (11. 8. 2.).86

Sztrabón, Ázsiához hasonlóan, Európa egyes részeit is kettéosztotta. Mivel Európa a Héraklész Oszlopai felől egészen a keletre, a Tanaiszig tart, részei Ibéria, Keltika egészen a Rajnáig (Gallia), valamint Itália. Mígnem Európa többi, „hátralevő” részét az Isztrosz-folyó (Duna) osztja két részre egészen a Tanaiszig (7. 1. 1.).87 Sztrabón Európának az Isztrosz alatti részén thrákokkal összevegyült szkítákről tudósít.  Itt említi „kis Szkítia” (Szküthia mikra) vidékét is, amely kezdetben a Maiétisz torkolatától a Borüszthenész-folyóig, később, a szkíta elvándorláskor nyugatabbra, a Türasz folyón túli és az Isztrosz folyó közötti területre vonatkozott (7. 4. 5. ).88 Ezen a néven e terület később beépült a Római Birodalom provinciarendszerébe is. Így például a Kr. u. 4. század eleji provinciák jegyzéke, a Laterculus Veronensis már provinciaként tartotta számon Scythia minor-t.89

Szembetűnő, hogy Pomponius Melához és Pliniushoz hasonlóan nála is körvonalazódik egy európai Sarmatia képe, de nincs meghatározva a viszonya az európai Szkítiához és földrajzi fogalomként sem használja. Annyit tudhatunk meg, hogy Európában a Türasz-folyó utáni partsávon a Hüpaniszon át a Borüszthenészig Sztrabón korában a hérodotoszi szkíták helyett már türagéták és szarmata törzsek élnek: szarmata iazigok, baszileoszok, valamint az urgoszok. Legészakibb területen, a Borüszthenész és a Tanaisz-folyó között pedig a roxolánoszok (7. 3. 17.).90 Sztrabón Szkítia leírása véleményem szerint már átmeneti jegyeket mutat az ázsiai Szkítaleírások felé. Földrajzi névként csupán kis–Szkítiát használja, a partvidéken és feljebb már szarmatákról, Ázsiában pedig csak különböző szkíta népekről tesz említést földrajzi fogalom nélkül.

 

1.3 Néhány ázsiai Szkítia-leírás

Egy névtelen alexandriai szerzőtől, egy 9–10. századi bizánci kódexben (Codex Palatinus Graecus 398) fennmaradt periplusz is megemlíti Szkítiát (Perip/louj thj= )Eruqraj= qala/sshj, A Vörös-tenger körülhajózása). A Kr. u. 1. században írt műben Szkítiaként a mai Indus-völgy vidéke (Indo-szkítia) tűnik fel, amely India történelmében, az indo–szkíta uralomhoz kapcsolható (38. fejezet).91 A párthus parszidák vidéke után „következnek Skythia tengermelléki részei, ami viszont észak felé terül el, és igen alacsonyan fekvő terület, ahonnan a Sinthos folyó (Indus), a Vörös-tenger menti folyók legnagyobbika zúdítja bele hatalmas tömegű vizét a tengerbe…” (W. Salgó Ágnes fordítása).92

 

1.3.1 Ptolemaiosz

Szkítia mint pontosan meghatározott földrajzi fogalom Klaudiosz Ptolemaiosz (Kr. u. 2. század, †161) munkájában, a nyolc könyvből álló Geographia-ban jelenik meg.93 Sztrabón művét azonban Ptolemaiosz sem említi.94

A III. könyvben, Európa keleti részeinek leírásaként, az 5. fejezetben már egy európai Szarmatia (h (e)n Eu)rwph Sarmatia/) földrajzi körülhatárolásával találkozunk. Ennek az európai Szarmatia-nak a határai északról már nem a szkítiai, hanem a szarmatiai (sic!) ókeanosz, tovább pedig ismeretlen föld Nyugatról a Visztula, délről a Kárpátok kezdete, Dákia. Keleti határai a Karkinitosz folyó, a Tauriké-félsziget, a Tanaisz-folyó és a Maótisz.95 Viszont nem tartozik az európai Szarmatiához Pannonia, Dakia, Th rakia, Makedonia sem! Ptolemaiosz Szarmatia egy részét, területét Európában helyezi el, és Szkítia már nincs európai területen.

Az Ázsia földrajzi leírásáról szóló V. könyvben lévő 9. fejezet pedig az ázsiai Szarmatiával (h( e)n  )Asi/a Sarmati/a) foglalkozik. Határai északról „ismeretlen föld”, nyugatról az európai Szarmatia, a Tanaisz-folyó; délről a Fekete-tenger, keletről pedig Hürkaniai-tenger (Kaszpi-tenger) és a Rhafolyó, ahol a hérodotoszi fenyőmagevők és a melankhlainoszok élnek.96 Az ázsiai Szarmatiához nem tartozó területek továbbá: Kolkhisz, Ibéria, Albania, Nagy-Armenia. Azt mondhatjuk, hogy Ptolemaiosz „megkettőzte” Szarmatia földrajzi fogalmát. Koilé–Szüriában pedig megemlíti Szküthopolisz városát Sztrabónhoz hasonlóan.

A VI. könyv 13. fejezete foglalkozik a Szakák Földjével, amelyet nyugatról Szogdiané, északról és keletről Szkítia az Imaiosz-hegységig, délről az Imaiosz-hegység veszi körül.97

Azonban a 14. fejezet foglalkozik tulajdonképpen Szkítia földrajzi kiterjedésével. Jól látható, hogy Ptolemaiosz Szkítiát Ázsiába helyezi és kettéosztja az Imaiosz-hegységen inneni és az Imaiosz-hegységen túli Szkítiára. Az Imaiosz Sztrabónnál is szerepelt, mint a Tauroszhegységrendszer végső nyúlványa, de központi, elhatároló szerepe igazán Ptolemaiosznál lett. Az „Imaiosz-hegységen inneni Szkítia” (h (e)nto/j  )Ima/ou o/)rouj Skuqia/) határai nyugatról az ázsiai Szarmatia, és a Rha-folyó; északról ismeretlen föld; keletről az Imaiosz-hegység; délről a szakák, szogdok és több más nép. Ptolemaiosz ide helyezi az alán-szkíták, aszpiszioi-szkíták, tejevő-szkíták népét.98

A 15. fejezete pedig az „Imaioszon túli Szkítia” (h (e)ktoÜj  )Ima/ou o/)rouj Skuqia/) határait vonja meg. Északról az ismeretlen föld, keletről Szériké (Kína), délről India (az ún. Gangeszen túli India). Ptolemaiosz szerint ezt a vidéket lakják az abioi-szkíták, a khatai-szkíták, sőt már városokat is megemlít (Isszédón Szküthiké, Aukszakia, Kaurana).99

 

1.3.2 Alexandriai Papposz, Sirakac’i Ananias

Alexandriai Papposz a Kr. u. 3. század fordulójának görög földrajzírója, leghíresebb munkája, a Chorographia Oikoumeniké sajnos elveszett. Azonban egy VII. századra datált örmény átdolgozásból mégis ismert.100 A mű címe Ašxarhac’oyc’ (A világ bemutatása). Eremyan örmény kutató véleménye szerint „nem volt más mint egy tizenöt térképből álló atlasz kísérőszövege.”101 A szerzőség kérdésében a szakirodalom megoszlik. Eddig Korenac’i Movses és Sirakac’i Ananias neve merült fel. Azonban a munka megírása a VII. századra tehető és Movses az V. században alkotott, így erősebb érvek szólnak a mű angol fordítójának, Robert Hewsennek azon elképzelése mellett, miszerint a Sirakac’i Ananias (Kr. u. 590–670 k.) írhatta.102

A földrajzi mű három része Európát, Libyát és Ázsiát tárgyalja, számos helyen idézi, felhasználja és kiigazítja Ptolemaioszt és korának steppei népmozgásait is jól dokumentálja. Az örmény nyelvű munka két szövegváltozatban maradt fenn.103

Európa ismertetését Hispániával kezdi. A kilencedik országa Európának Sarmatia, amely „a germaniaiaktól keletre van, tart a Xistuła folyótól (Visztula) és az ugyanilyen nevű hegyeiktől, az északi óceán mellett az ismeretlen földig és a Ripa hegy (Riphaei hegy) keleti végéig, amelyben a Tanayis folyó ered…” (16. 7–11)104 Ez a Tanaisz folyó – Ptolemaiosz leírásához hasonlóan – „kettéosztja Sarmatiat keletről Asaira és nyugatról Ewropiara (és) a Meotis tóba ömlik.” „azután a Pontosszal és a Tiwras folyóval (görög nevén a Türasz-folyó) határolódik, délről a dákiaiak földjét választja el Sarmatiatól.” (16. 12–15, Paulik Ágnes fordítása)105

A szerző megemlíti, hogy a szlávok átkeltek a Tanaison és Thracia, Macedónia vidékét meghódították, elérték Achaia-t és Dalmatiát is. Sőt az örmény átdolgozás hivatkozik már Kuvrat fiára, Aszparukhra is.106

Ázsia ismertetésében a tizennnyolcadik a sarmaták népe. „Asia 18. országa a sarmatiaiak (földjének) együttese, amely keleti végéről határolódik a Ripea heggyel és a Tanayis folyóval, és a Meotis tengerrel, nyugaton az Ewk’sinos Pontos tengerrel…” (25. 9–11, Paulik Ágnes fordítása)107 Észak felé a földrész Ismeretlen, ahol a szerző megemlíti a királyi szarmatákat és a ló-evőket, valamint amazonokat is, akiknek területe keletre a Rha-folyóig tart, amely kétfelől ered ebből az Ismeretlen Földből (26. 4–8). Két másik folyó is ered az északi hegyekből, az egyik a Rhymici, amelyet a türkök Etilnek (At’l) neveznek (26. 14, a mai Volga-folyó). Az Etil-folyó elágazásai egyesülnek és a Caspi-tengerbe folynak, „elválasztva Sarmatia és Skiwt’ia földjét”.108 Szkítia földjének ismertetésére Ázsiában kerül sor, és nagyon sok interpolációt tartalmaz. „Asia 34. országa Skiwt’ia, amely az At’l folyótól kezdődik és tart ferdén délkeletre az Emawon hegyig.” (42. 14–15)109 Azaz Szkítia – a ptolemaioszi Rha-folyó helyett – az Etil-folyóval kezdődik és délkeletig a ptolemaioszi Imaiosz-hegyekig terjed. A szerző abban is követte Ptolemaiost, hogy őnála is Szkítia két részre osztott az Imaiosz-által: „mintha az Emawon hegygyel válna ketté Skiwt’ia” (42. 16–17, Paulik Ágnes fordítása).110 „északon az ismeretlen földdel, nyugaton a sarmatiaiak országával, az At’l folyóval (határos); és délen a Vrkan tenger és az arik (irániak) és a hndikek (indiaiak) és az Emawon hegy déli lánca (határolja), és (tart) egészen az Emoda hegyig, ami szintén elválasztja Skiwt’iat a hndikektől, kelet felől pedig a čenekkel (kínaiakkal) határolódik.” (42. 18–22, Paulik Ágnes fordítása)111 Szkítiát eszerint északról ismeretlen föld; nyugat felől Sarmatia, végig az Etil-folyó mentén; délről a Hyrcan-tenger, Ariana112 és India az Imaiosz-hegyek déli kanyarulatával, az Emóda-hegy; keletről pedig Kína határolja. Szkítiában Papposz szerint 43 nép él (42. 23).113 Az Imaiosz-hegyekről úgy tartja, hogy a legmagasabb a világon. Papposz már a chorasmiak, tocharok, hephthaliták népét is megemlítette (43. 13–14).114 Szkítiát pedig keletről már csak Serika (Kína) határolja.115

 

1.3.3 Paulus Orosius

Az 5. századi Paulus Orosius keresztény író fő műve a Historiarum adversum paganos libri VII. (Történelem a pogányok ellen). Kr. u. 414-ben írta munkáját, amelynek I. könyvében a földrészek ismertetését találjuk. Orosius abban követi az antik szerzők elhatárolását, hogy Európa határfolyója keleten a Tanaisz. Hérodotosszal ellentétben viszont már említést tesz a Riphai-hegyekről. Orosius szerint Szkítia Ázsiában található. A Kaukázus-hegység leírásakor említette a határait: „…A Szkíta-tengertől (Északi-tenger, óceán), amely északra van egészen a Caspi-tengerig, amely nyugatra van és a Caucasus hegyláncáig, amely délen található, a hyrkánok és a szkíták 42 népe található…” (I. 2. 47.).116 Orosius továbbá megemlítette az Imaus-hegységet, amely szerinte a Caucasus tövétől a Boreas hegyfokig és folyóig terjed.117 Munkája jelentős hatással volt a középkori – köztük a magyarországi – Szkítia-leírásokra.

 

2. A középkori Szkítia leírásokból

Bonfi ni hatalmas földrajzi bevezetőjének vizsgálata során nem hagyhatjuk fi gyelmen kívül a lehetséges középkori forrásokat sem. Ezeknek legszembetűnőbb vonása – amelyet Gombocz Zoltán nyomán Vásáry István is megfogalmazott – az az, hogy az antik források viszonylagos bősége után a középkori történetírás jóval szerényebb mennyiségű és minőségű forrást használt Szkíta földrajzi ismertetésével kapcsolatban. Jól példázza ezt az, hogy Beda Venerabilis (673– 735) britanniai bencés szerzetes munkáiban is találunk említést Szkítiáról. Munkáiból ugyan (Historia ecclesiastica. Liber de locis sanctis. Nomina locorum, De natura rerum) felsejlenek a földrajzi ismeretei és előfordul Szkítia neve, de nem tudta pontosan lokalizálni. Annyit közöl, hogy valahol az északi pólus és a Riphaeus-hegység között található.118

Ugyanis a klasszikus görög–latin források többsége Nyugaton egészen a 15. századig ismeretlen maradt. Sztrabón és Ptolemaiosz munkáit csak a humanisták fordították le latinra, adták ki és tették hozzáférhetővé.119

 

2.1 Európai Szkítia-leírások

A középkor Szkítiáról való legfőbb ismeretforrásai, eredeti antik auktorok szövegeinek híján, az antik munkákat felhasználó szerzők voltak. Ilyen alkotás volt a Kr. u. 2. századi Iustinus kivonatos munkája is, amelyet az Augustus-kori római szerző, Pompeius Trogus Világkrónikájából készített. Ennek II. könyvében az európai Szkítia földrajzi helyzetét olvashatjuk. „Scythia pedig Kelet felé terül el, és egyik oldalról a Fekete-tenger, a másik oldalról a Riphaeus-hegyek, hátulról Ázsia és a Phasis-folyó zárja körül.” (Horváth János fordítása)120

Szintén ez a munka volt a forrása a Kr. u. 7. század folyamán létrejött Exordia Scythica –nak is (Szkíta bevezetések, kezdetek).121 Szövege a 9–10. századi Codex Florentinus Laurentianus-ban maradt fenn, illetve a 11. századi Codex Bambergensis tartalmazza egy másik szövegvariánsban.  Mindkét szövegváltozat Európai Szkítiáról beszél, Hérodotoszt követve. A Laurentius-szöveg szerint: „Szkítia…keleten helyezkedik el, egyik oldalról a Pontus, másik oldalról a Rifei-hegy, hátulról Ázsia és a Th esaise-folyó zárja körül.”122 E passzusban a görög Tanaisz folyónak igen rosszul (át)írt, latinosított alakváltozatával találkozunk. A másik szövegvariáns csupán abban tér el, hogy nem a Tanais-t, hanem a Phasis-folyót teszi meg határfolyónak, valamint a Rifei-hegy több hegyből álló rendszerként tűnik fel: „Szkítia… kelet felé kiterjedt, egyik oldalról a Pontus, másikról a Riphei-hegyek, hátulról Ázsia és a Phasis-folyó zárja körül.” (Szabó Pál fordításai)123

Regino (Kr. u. 845 k.–915), a németországi születésű prümi apát, majd a trieri Szent Márton apátság vezetője Chronikon című művében, az 889. évnél – a magyarok európai megjelenése kapcsán – ír Szkítiáról. Véleményem szerint Reginónál is Európai Szkítiát találunk: „Szkítia keleten terül el: egyik oldalról a Fekete-tenger, másik oldalról a Riphei-hegyek, hátulról Ázsia és Ithasi-folyó fogja közre.” (Kordé Zoltán fordítása) De Regino szövege már nem a Tanaisz-folyót  ismertette. A helyette szereplő Ithasi a Phaszisz-folyóval azonos, amely a mai Rioni-folyó,124 és amelyet már Aiszkhülosz is említett, mint Európa és Ázsia közötti határfolyót.125

A később De administrando imperio címmel ellátott, VII. (Bíborbanszületett) Konstantín bizánci császár (945–959) nevéhez fűződő munkában is felsejlik Szkítia fogalma. Bár e műben helyet kapnak az egyes országok földrajzi viszonyai is, a 42. fejezet hosszadalmas címéből első pillanatra ez nem szembetűnő. „Földleírás Th esszalonikétől a Duna folyóig és Belgrád városáig; Turkiáé és Besenyőországé a kazár erődig, Sarkelig és Oroszországig és Nekrópüláig, amely a Pontosz–tengerben van, közel a Dnyeper folyóhoz és Cherszónig

Boszporosszal együtt, ahol a klíma–vidék városai vannak, azután a Meótisz–tóig, melyet nagysága miatt tengernek is neveznek és a Tamátharchának nevezett városig…” (Moravcsik Gyula fordítása).126 A kézirat 11. századi másolója, Michail Roizaitisz tartalmi eligazodást segítő lapszéli jegyzettel kiegészítette: A szkíta föld földrajzi leírása. („Perih/ghsij gewgrafikh ÜthÜj Skutikhj= ghj=”)127 Könnyen beláthatjuk itt az európai Szkítia területéről van szó. E területen a császár idejében „Besenyőország” helyezkedik el, amely a Duna alsó folyásától a Tanaiszig, a rajta épített Sarkel erődjéig tart. Az egész (szkíta) föld a besenyők uralma alatt van Oroszországig, valamint a (kimmer) Boszporoszig és Cherszónig. Érdemes itt röviden a magyar történetírói hagyományból néhány alapvető munkát felidézni.128 Kézai Simon leírása kifejezetten európainak mondja Szkítiát (6. fejezet). „A szkíta vidék ugyanis Európában fekszik, kelet felé terjed ki; egyik oldalról az Északi tenger partja, a másik oldalról a Rifei-hegyek zárják körül, keletről pedig Ázsiához közeli, a száraz égövtől távoli (terület)”(Szabó Pál fordítása).129 Nemcsak földrajzilag, hanem fi lológiailag is érdekes az, hogy itt a szerző a szövegben az Északi-tengert a görög ’pontosz’ latin alakjával jelöli, a latin ’mare’ helyett, némileg emlékeztetve a Szkítia határainál szereplő Pontosz Euxeinosz (Fekete-tenger) elnevezésre. Szkítia leírásában Kézainál megjelennek már ázsiai területek is (Tarsia, Mangalia).

Azt is megjegyzem, hogy úgy tűnik, hogy a 14. századi krónikakompozícióban található Szkítia leírás szövegében nem hozott változást (6. fejezet). „Szkítia vidéke Európában fekszik, és kelet felé terjed; egyik oldalról az Északi-tenger, a másikról pedig a Rif-hegyek zárják körül; kelet felé Ázsia, nyugat felé az Etül folyó, vagyis a Don a határa.” (Bollók János fordítása)130 Azonban, a fenti fordítást elemezve, a teljesen európai elhelyezést kérdésessé teszi a krónika szövegében az Etil-folyónak a Donnal való megfeleltetése, amely keletebbre, inkább a Volga-folyóra vonatkoztatható. Ha a Don a nyugati határ, akkor ettől keletre már az ázsiai Szkítiáról beszélünk. Ugyanez lesz az eredmény, ha az antik hagyományt követve a Don-folyót az ókori Tanaisszal azonosítjuk, nyugati határként az keletre szintén ázsiai területet jelent, amely ellentmond a krónika fenti Európai Szkítia-meghatározásnak és mindenképpen szövegromlást feltételez.131

A Volga és a Don-folyó az útja során egy alkalommal – a mai Volgográd környékén – egy éles kanyarral igen közel van egymáshoz, amelyet a középkori leírások összevonhattak vagy lehettek olyan természetföldrajzi viszonyok és vízállási körülmények, amelyek révén közös vízrendszert is alkothattak.132 Kézainak van is egy megjegyzése, amely szerint az Etul-folyó a Rifei-hegyeken túlról ered, és amint azokon átér, már Don lesz a neve.133 „A Don-folyó Szkítiában ered ugyan, amelyet a magyarok Etul-nek neveznek, de ahogyan áthalad a Rifei-hegyeken, többfelé folyik, Donnak hívják.” (Szabó Pál fordítása)

Anonymus Gesta Hungarorum című munkájában Szkítia igen nagy kiterjedésű terület, magyar néven Dentumoger-nek nevezik (1. fejezet). „Szkítia ugyanis, amelyet Dentumogernek hívnak, hatalmas föld tőlünk keletre, s határai északtól egészen a Fekete-tengerig terjednek. Legszélén egy Don nevű folyó található.” (Veszprémy László fordítása).134 Lehet, hogy a krónikákban lévő, görögös ’Pontus’ elnevezés Anonymus számára is bizonytalanságot okozhatott, talán éppen ezért használhatta inkább az egyértelműbb „Fekete-tenger” megnevezést. Annyit azonban e passzusból is megállapíthatunk, hogy bár pontos földrajzi körülhatárolás nélkül, de a Névtelen Jegyző is Európai Szkítiáról beszél. Ugyanakkor a Don folyónév helyett a szerző a régi görög Thanais névalakot használta, ezáltal egyértelműsítve az európai elhelyezést. Így ez a mozaik is növeli Anonymus hitelét.

 

2. 2 Európai, ázsiai Szkítia-leírások

2.2.1 Iordanes

A középkori ún. kettős Szkítia-leírások között mindenképpen meg kell említenem a gót Iordanes De origine actibusque Getarum című művét, amelyet a későbbi szakirodalom, Mommsen nyomán, egyszerűen csak Getica-névvel illet. Több földrajzi vonatkozású megjegyzése közül az I. könyvből először a földrészek felosztásáról szóló passzusát idézem, amely az ókori szerzőket és Orosiust követi. „Orosius szerint elődeink úgy gondolták, hogy a földkerekség, melyet az Oceanus vesz körül három részből áll, ezeket Asiának, Eoropának és Africának nevezték. (I. 4)”135 Az V. könyvben Szkítia földrajzi elhelyezkedéséről részletesen ír. Ennek az oka az, hogy „(t. i. a gótoknak) azt olvassuk, hogy első lakóhelyük Scythiában volt a meotisi mocsarak mentén…” (V. 38.)136

 „Scythia pedig Germania földjével határos addig, ahol az Ister-folyó ered, vagy ahol a Morsianus mocsár található. Egészen a Tyra-, Danaster- és Vagolosa-folyókig, a Nagy Danaprusig és a Taurus-hegységig terjed ki, de nem az ázsiai Taurusig, hanem a sajátságosan scythiai Taurusig, az egész Meotison keresztül, a Meotison túl, a Bosforus szorosain át a Caucasus-hegységig és az Araxes-folyóig. Ezután a Caspi-tenger mögött balra fordul, Asia legszélső határainál, a KeletiOceanustól először csak vékony gombához hasonlóan ereszkedik alá, majd igen széles és kerekded formát vesz fel, és a hunokig, az albanusokig, valamint egészen a seresig nyúlik el.” (V. 30)137 Ez a leírás annyira szemléletes, hogy igen valószínű, hogy Iordanes egy előtte lévő térkép alapján készíthette. Ugyanezt összefoglalta a következő fejezetben is. „…ez a haza, Scythia hosszan és szélesen terül el, amelynek határai keleten a seres, akik kezdettől fogva a Caspi-tenger partján telepedtek meg; nyugaton a germánok és a Vistula-folyó; északon az Oceanus; délen Persida, Albania, Hiberia, a Pontus és végezetül az Ister legvégső medre, melyet a torkolatától a forrásáig Danubiusnak is neveznek.” (V. 31)138

Mindezekből látszik, hogy Iordanes Szkítiája túlmegy Európán, egészen Ázsiáig. Sőt, a Rifei-hegyek nála nem Szkítia határai, hanem csak kettéosztói a hatalmas területnek. „Scythia közepén van egy hely, amely Asiát és Európát választja el egymástól, tudniillik a Riphei-hegyek, amelyekből a hatalmas Th anais ered, ami azután a Meotisba ömlik…” (V. 32)139 A Tanais-folyóról pedig tudja, hogy „Ez Asia és Európa ismert határa.” (V. 45)140 A másik határfolyóként ismert Phasis-folyó vidékéről is tájékozott. „az innen származó Fasis madarakban (t. i. a fácánokban) bővelkednek az egész világon az uralkodók lakomái.” (V. 47)141

 

2.2.2 Isidorus Hispalensis

Sevillai Izidor (Kr. u. 556/560 k.– 636) püspök, azaz Isidorus Hispalensis utolsó nagy, befejezetlenül maradt munkája, az Etymologiarum sive originum libri XX. a középkori tudásismeret enciklopédiájaként szolgált.142 A XIV. könyv a mai értelemben vett földrajzi ismeretekről, a Földről és részeiről tájékoztat bennünket. A szöveget megvizsgálva megfigyelhető, hogy bár Izidornál mind az európai, mind az ázsiai Szkítiát megtaláljuk, de a kettő nem egy időben létezett. A nagyobb, ázsiai Szkítia volt a korábbi. Izidor az európai Szkítiát pedig ehhez képest Alsó-Szkítiának nevezte el.

Az európai Szkítia a Tanaisz-folyótól nyugatra kezdődik. „(Európa)… első tájegysége Alsó Szkítia (Scythia inferior), amely a maeotiszi-mocsaraktól kezdődik és a Duna és az Északi Óceán között Germániáig terjed ki. Az itt lakó népek miatt Barbár földnek nevezik. Ennek első része az alánok földje, amely a maeotiszi-mocsarakig terjed, ezután következik Dacia és Gótföld, utána Germánia, amelynek legnagyobb részét a suebek lakják”(14. 4. 2.–3).143

Az Ázsiáról szóló rész szerint Szkítia régen még nagyobb területet foglalt magába. „Azt mondják, hogy (az Ázsiai) Szkítia, ahogy Gótföld is, Jáfet fiáról, Magógról van elnevezve. Hajdan elég nagy kiterjedésű terület volt. Keletről India határolta, északról a maeotiszi-mocsarakon át a Duna és az (északi) Óceán között egészen Germánia határáig terjedt ki. A keleti végektől, amelyek a Kínai-óceánig érnek, végig a Caspi-tengerig délről egészen a Caucasus hegyláncaiig terjedt ki…” (14.3.31. Szabó Pál fordításai)144

 

2.2.3 Aeneas Sylvius Piccolomineus

A 15. századi új munkák közül hatását tekintve kiemelkedett Aeneas Sylvius Piccolomineus (Enea Silvio Bartolomeo de’ Piccolomini),145 a későbbi II. Pius pápa (1458–1464) hatalmas földrajzi-történeti munkája, a Cosmographia, amely két részből áll az Ázsiáról és Európáról szóló leírásokból (De Asia, De Europa).146 A művet 1458-ban írta, de csak 1503-ban jelent meg nyomtatásban.147

Az Ázsiával foglalkozó részt 1477-ben, Velencében kiadták, amelynek a korabeli tudományos hatása jelentős.148 A forrásbázisa széles körű antik anyaggyűjtésről tanúskodik. Többek között a karthagói Hannó, Hérodotosz, Plinius, Cornelius Nepos, Sztrabón, Ptolemaiosz és Iordanes egyaránt megtalálható. A világ földrajzáról írt részben megemlítette, hogy a Földet körülvevő óceánokat a saját partvidékeikről nevezték el, így a Hispániai-, a Galliai-, a Germániai-, a Caspi-, a Kínai-, a Keleti-, az Indiai-, a Líbiai- és az Atlanti-óceán sorában megtalálható a Szkíta-óceán is (2. fejezet).149 A földrészek határairól szólva (6. fejezet). „Európa és Ázsia kapcsolódási pontja egy hegyvonulat, amely a Maeotis mocsár és a Szarmatiai-óceán között húzódik, a Tanaisz-folyó forrásai fölött.”150 Némileg zavaró, hogy az előbb idézett felsorolásban a Ptolemaiosztól átvett Szarmatiai-óceán nem szerepelt. Valószínű, hogy ez – a Hispániai-, a Galliai- és a Germániai óceánpartokat magában foglaló – ptolemaioszi Északi-óceánnal lehet azonos, amely az európai Sarmatiát észak felől határolja.

Piccolomineus megjegyzi, hogy a szkíták két csoportra oszthatók (7. fejezet). „Ptolemaiosz hagyománya a szkítákat két részre osztja.”151 Pontos körülhatárolást az Európai Szkítia esetében találtam (28. fejezet). „Szkítiát egyik oldalról a Pontus (Fekete-tenger), a másikról a Riphei-hegyek, hátulról Ázsia és a Phasis-folyó zárja körül.” (Szabó Pál fordításai)152 A kérdéses azonban itt is a ’Pontus’ megnevezés. A nagybetűs írásmód alapján úgy tűnik, hogy itt a Fekete-tengerre vonatkozik és nem az Északi-tengerre, hasonlóan az Exordia Scythica-hoz és ellentétben a magyar krónikáink szöveghagyományával.153

Piccolomineus szól ázsiai szkítákról is, azonban földrajzilag nem határolja körül a területüket. Az Ázsiai Szkítia (Asiatica Scythia) fogalmat használja. Saját korának „szkítáival” is foglalkozik, az oszmán–törökökkel (100. fejezet). Népük eredetéről, történetéről és néhány uralkodójáról is beszámol, így találkozunk I. Bayeziddel (Pazait), II. Muráddal (Amurates).154

A magyar őshaza kérdése kapcsán Szkítia ismét fontossá válik. A 29. fejezetben emlékezik meg a magyarokról mint szkíta nemzetről. Igen fontos megjegyzése az, hogy a „Mostanáig létezik egy másik Hungaria a Tanaisz forrásától nem messze.”155 (Szabó Pál fordítása) Hivatkozik egy olyan véleményre, amely szerint a magyarok nem is a hunoktól származnak, hanem más magyaroktól, akikről Iordanes is megemlékezett.156 Az sem véletlen, hogy az Európáról szóló művét a magyarokkal kezdi (1. fejezet, De Hungaria…), amelybe átemelte a magyarokról szóló ázsiai ismereteket is.157

 

2.2.4 Thuróczy János

Thuróczy Jánost saját bevallása szerint is különösen érdekelte a magyarság eredete, az őshaza kérdése, bizonyára ismerte Piccolomineus fent idézett nézetét is. A Chronica Hungarorum című munkája előszavában élesen fogalmazva rámutat a hiányosságokra (1. fejezet). „Szkítiáról, a világnak arról a részéről, ahol állítólag a magyarok is felbukkantak, sok mindent kihagytak, mellőztek vagy más szerzők állításaitól eltérően írtak meg.” (Bellus Ibolya fordítása).158 Európában ekkorra a történetírás eszközkészlete átalakult, amely a felhasznált forrásbázist jelentősen kibővítette. Ebben legfőbb mintája Aeneas Sylvius Piccolomineus munkája volt. Thuróczy így jelentősen megnövelhette a Szkítiára vonatkozó anyagának terjedelmét. „Szkítia vidékét meg fekvését, továbbá Attila király tetteit is emiatt felkutatott több krónikás mű alapján kissé magasztosabb stílusban igyekeztem megírni.” (Bellus Ibolya fordítása)159 Mégis, ebben a megfogalmazásban a hun–magyar rokonság kapcsán érezhető a Piccolomineussal szemben elfoglalt álláspontja is.

Thuróczy a forrásait munkájában meg is nevezi. Az ókori szerzők közül közvetlenül tanulmányozta Trogus Pompeiust (Iustinus kivonata által). Viszont ekkorra már megjelentek nyomtatásban Pomponius Mela Cosmographiája és Iulius Solinus (Kr. u. 3. század) A világ csodáiról írt munkái.160 A görög szerzők műveit latin fordításban tanulmányozta. Így Hérodotoszt, Diodórosz Szikeliótészt Szkítia fekvéséről szóló részekben fel is használta. Véleményem szerint a knidoszi Ktésziaszt is megemlíti, csak nevét tévesen Ethesius-ként írta. Dionisius Periegetészt pedig a hunok ismertetése kapcsán idézte. Keresztény szerzők közül főleg Paulus Orosiust és Isidorus Hispalensist használta.161

Thuróczy a bevezető bibliai fejtegetések között megemlíti Szkítia hegyeit és fő folyóját: „Szkítia Taurosz és Imaiosz nevű hegyeitől kezdve egészen a Tanaisz nevű folyóig, amely Szkítiát kettészeli.”162 (Bellus Ibolya fordítása) Ebből is látszik, hogy európai és ázsiai Szkítia felfogással van dolgunk. Számunkra most a legfontosabb az, hogy ő rendszerezte először az eddigi Szkítia fogalmakat és leírásokat, az eddigiekben én is ezt a csoportosítást vettem alapul. Thuróczy külön fejezeteket szentelt a földrajzi leírások csoportosításának (7–8 fejezetek).

Egyes szerzők szerint Szkítia Európában van. „A magyarok történetének régi szerzői ezt a Szkítiát Európában helyezik el, s azt írták, hogy tőlünk keletre terül el; egyik oldalról az Északi-tenger, a másikról pedig a Ripheus-hegyek, kelet felől Ázsia, nyugat felől az Etul-folyó zárja közre, amelyet szerintük Donnak is neveznek” (Bellus Ibolya fordítása).163 Itt jól felismerető Kézai Simon és a 14. századi krónikakompozíció használata. De nyomon követhető a korábban már tárgyalt Hérodotosz, Iustinus (Pompeius Trogus), Exordia, Regino alapján kibontakozó Szkítia fogalom.

Thuróczy azonban észrevette azt az ellentmondást, amelyet az általa felhasznált, más antik földrajzi szerzőknél talált. „Szkítia fentebbi leírása láthatólag ellentétes mindazoknak a szerzőknek az állításaival, akik gondosan leírták a földkerekség részeit… Szkítia ezen szerzők szerint részint Ázsiában, részint Európában terül el. Éppen a közepén szeli ketté a Ripheus-hegyekben eredő Tanaisz, a leghíresebb folyó, amely Ázsiát is elválasztja Európától…” (Bellus Ibolya fordítása)164 Ebben a kettős, európai, ázsiai Szkítia leírásban Thuróczy is hivatkozik Pomponius Melára, Sztrabónra, Pliniusra. A középkori szerzők közül Isidorus Hispalensist is idézi: „igen nagy kiterjedésű vidék, felső része Ázsiában, alsó része Európában terül el.” (Bellus Ibolya fordítása).165 Úgy is mondhatnák, hogy létezik egy Alsó–Szkítia vagy Európai Szkítia és egy Felső– vagy Ázsiai Szkítia.

Thuróczy a forrásgyűjtése során azonban talált olyan szerzőket is, akik szerint Szkítia Ázsiában van. „Dionüsziosz (Periegetész) és Paulus Orosius Szkítiát csakis Ázsiában helyezi, azaz Imaiosz vagyis az alsó Kaukázus hegyen innen és túl…” (Bellus Ibolya fordítása).166 Itt Ptolemaioszra és Sztrabónra is hivatkozik, bár ez utóbbira tévesen. Thuróczy szerint ez az álláspont sem helyes, ahogyan a kizárólagos európai Szkítia elhelyezés sem, ehelyett a kettős Szkítia fogalmát tartja elfogadhatónak.167

 

3 Összegzés, avagy a kásahegy fogyaszthatóbb

Mindezt a hosszú és fáradtságos földrajzi „utat” be kell járni ahhoz, hogy érdemben viszszatérhessünk a tanulmányunk elején idézett Bonfi ni Szkítia leírásának értelmezéséhez. Kulcsár Péter szerint az I. tized 1. könyvét 1489/1490 körül írhatta, az egész munkát 1496 közepén, 1497 végén fejezhette be.168 Bonfiniről tudjuk, hogy alapvetően Sztrabón, Plinius és Ptolemaiosz munkáira támaszkodott.169 Aeneas Sylvius Piccolomineus művére hasonlóképpen. Az újítása pedig az, hogy megpróbálta „szinkronba” hozni az általa felhasznált ókori földrajzírók és a magyar krónikás hagyomány alapvetően Európai Szkítia leírásait. Ezáltal, amikor Bonfini – a munkája elején – körülhatárolta Szkítia területét, nem könnyű feladatra vállalkozott.

Leírásában a kettős Szkítia fogalma a fő folyó említésével tűnik fel. Szkítiát a Don-folyó (Tanais) osztja ketté európai és ázsiai Szkítiára.170 Ebben a szellemben elég csak visszautalnunk Sztrabón és Plinius leírásaira. Érdekes, hogy Bonfini a latin szövegben a Tanaiszt említi, nem szól a magyar krónikák Etul-folyóval való azonosításáról.171

Bonfini európai Sarmatiáról is ír, amelyben inkább Ptolemaioszt látszik követni. Ugyanis határai nyugaton a Visztula-folyó, délen a Kárpát-hegység, keleten a Kerkinit-folyó, a Tanaisz, a Maeotis mocsár és ismeretlen föld (1.1.10–15.).172 Értelemszerűen így a Magyar Királyság (Pannonia) nem az európai Sarmatia, hanem Szkítia része. Azonban azt az ellentmondást fel kellett oldania, hogy Ptolemaiosznál már nem szerepel európai Szkítia, amelyet Bonfini viszont – tekintettel a magyar történetírás évszázados szkíta hagyományára – mindenképpen meg akart tartani.173 Sőt Bonfini a két európai terület egymáshoz való viszonyát is másképp határozta meg. Mivel véleménye szerint az európai Sarmatia az, „amelyet most részben Lengyelországnak mondunk,”174 akkor ez egy szűkebb terület Szkítiában. A fő megállapításom az, hogy Bonfini az európai Szkítiájába „beemelte” Ptolemaiosz európai Sarmatiáját is, és az európai Szkítiát – benne a Magyar Királysággal – nagyobbnak ábrázolta az európai Sarmatiánál.

Ptolemaioszt követve megtartotta viszont a Tanaiszon túli Ázsiai Szkítiát és annak ugyanolyan felosztását. Az Ázsiai Szkítiának „a legtöbb író egész tág határokat szab. Mert nyugatról a Don (Tanais), délről a Corax- és a Kaukázus hegység meg a Kaspi öböl, északról és napkeletről a serek (t. i. a kínaiak) által elfoglalt két óceán határolja. Két részre oszlik, az egyik az Imaus-hegyen innen, a másik túl helyezkedik el” (1. 1. 220., Kulcsár Péter fordítása).175 Az Imauson inneni Szkítia határait pedig délről a pontusi Colchis, Ibéria és Albánia, északról pedig a már említett Hyperboreus hegyek alkotják. Viszont Bonfini e területen még különböző szarmatákat sorol fel, de helyesen a ptolemaioszi Rha-folyót nem a Donnal azonosította: „A Volga-folyó (Rhas fluvium), melyről azt mondtuk, hogy a Hyperboreus-hegyekből ered és Sarmatiát középen szeli ketté” (1.1. 220., Kulcsár Péter fordítása).176 Ez azt jelenti, hogy hasonló módszerrel járt el, mint az európai területek esetében, azaz az Imauson inneni ázsiai Szkítiába „emelte be” az (ázsiai) Sarmatiát is. Számomra értelmezhető ez úgy is, hogy annak nyugati határát egyúttal – Ptolemaiosszal ellentétben, akinél itt is a Tanaisz a határfolyó – keletebbre, a Rha-folyóig (Volga) „tolta ki”.

Az Imaus-hegyen túli Szkítia északi részén, többek között, abiusok, antropofágok, serek (kínaiak), issedók, chata–szkíták, chauran–szkíták, sacák élnek (1. 1. 230.).177

Bonfini végül a jelenlegi állapotra is utal és elismeri a határok megállapításának nehézkességét is. „A mi időnkben azonban az egész ázsiai Szkítiát valami tirannus foglalta el, akit hazája nyelvén Nagy Kánnak neveznek…De a két Szkítia leírásából elég ennyi, bár azt hiszem, mindenki tudja, hogy a tartományok határai, az országok sorsa és régisége szerint változnak…” (1. 1. 235. és 1. 1. 280., Kulcsár Péter fordítása).178 Tanulmányom zárásaként, Bonfinivel kapcsolatosan, itt idézem még Heltai Gáspár Krónika az magyaroknak dolgairól 1575-ben, Kolozsváron megjelent munkájának rövid részletét. A bonyolult Szkítia leírások kérdéskörét kénytelen volt érinteni Heltai is, aki frappánsan leegyszerűsítve jegyezte meg: „Kétféle Scíthia vagyon: egyik vagyon Európában, másik Ázsiában, és ez oszlani kezd a Tanais follyóvízről”.179 Mielőtt a korabeli olvasókat elriasztotta volna, szellemesen indokolja a rövidítését: „Együgyű magyarnak ezek nem szükségesek… A finnyás olvassóknak vagyon deák Bonfiniussok, ott megolvashattyák, ha igen nagy kedvek vagyon hozzá. Elhattam ez okáért azokat.”180 Mindezek mégsem térítették el a Bonfinit követő tudós nemzedékeket, mert mint láttuk, még a 18. századi Hódmezővásárhely krónikás papja, Szőnyi Benjámin is Bonfinire hivatkozott, amikor városának helyzetét meghatározta. ❋

 

Kiegészítés (A szerkesztő - B. I.)

Anonymus: Gesta Hungarorum

Szcítia tehát igen nagy föld, melyet Dentü-mogyernak hívnak. Kelet felé határa az északi tájtól egészen a Fekete-tengerig terjed. Mögötte pedig ott van a Don nevű folyam nagy mocsaraival, ahol szerfölött bőven találni nyestet, úgyhogy nemcsak a nemesek és alrendűek ruházkodhatnak vele, hanem a gulyások, kanászok és juhászok szintén díszes ruházatot hordanak azon a földön. Ugyanis ott bővében van az arany meg az ezüst, s annak a földnek a folyamaiból drágakő és gyöngy kerül elő. A Szcítiával szomszédos keleti tájon pedig ott voltak Góg és Mágóg nemzetei, akiket Nagy Sándor elzárt a világtól. A szittya földnek széle-hossza igen nagy. Az embereket meg, akik rajta laknak, közönségesen dentü-mogyeroknak nevezik a mai napig, és soha semmiféle uralkodó hatalmának az igáját nem viselték. A szcítiaiak ugyanis jó régi népek, s van hatalma Szcítiának keleten, mint fentebb mondottuk. Szcítiának első királya Mágóg volt, a Jáfet fia, és az a nemzet Mágóg királytól nyerte a magyar nevet. Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király. Ő az Úr megtestesülésének négyszázötvenegyedik esztendejében a szittya földről kiszállva hatalmas sereggel Pannónia földjére jött, és a rómaiakat elkergetve az országot birtokába vette. Majd királyi székhelyet állított magának a Duna mellett a hévizek fölött: minden régi épületet, amit ott talált, megújíttatott, és az egészet igen erős fallal vétette körül. Ezt magyar nyelven most Budavárnak mondják, a németek pedig Ecilburgnak hívják. De elég ennyi! Maradjunk meg a történet útján. Hosszú idő múlva pedig ugyanazon Mágóg király ivadékából eredt Ügyek, Álmos vezér apja, kinek Magyarország királyai és vezérei a leszármazottai, miként a következőkben majd előadjuk. A szcítiaiak, amint mondottuk, jó régi népek. Róluk a történetírók akik a rómaiak viselt dolgait megírták, így beszélnek: A szittyák valaha igen bölcsek és szelídek voltak, földet nem műveltek, és majdnem semmiféle bűn nem fordult elő közöttük. Ugyanis nem voltak mesterséggel épült házaik, csupán nemezből készült sátraik. Húst, halat, tejet, mézet ettek, és bőven volt fűszeres boruk. Nyusztprémbe és más vadállatok bőrébe öltöztek. Arany, ezüst, gyöngy: annyi volt az nekik, mint a kavics, mivel saját földjük folyamaiban találhatták mindezt. Nem kívánták a másét, minthogy mindannyian gazdagok voltak, sok állatnak és elegendő ennivalónak a birtokosai. Nem paráználkodtak, hanem mindenkinek csupán csak egy felesége volt. Ámde utóbb a szóban lévő nemzet a háborúskodásba belefáradva, olyan kegyetlenné fajult, hogy - némely történetírók szerint - haragjában emberhúst evett, meg emberek vérét itta. Hogy kemény egy nemzet volt, hitem szerint azt ma is megismerhetitek ivadékairól. A szittya nemzetet bizony semmiféle uralkodó nem hajtotta igája alá. Tudniillik Dáriust, a perzsák királyát csúfosan megkergették, úgyhogy Dárius ott nyolcvanezer embert veszített el, s nagy rettegve szaladt Perzsiába. Ugyancsak a szcítiaiak Círust, szintén a perzsák királyát, háromszázharmincezer emberével együtt megölték. A szcítiaiak magát Nagy Sándort, Fülöp királynak és Olimpiadis királynénak a fiát, aki sok országot harcban leigázott, szintén szégyenletesen megfutamították. Ugyanis a szittyák keményen bírtak minden fáradalmat, meg testileg is nagyok, a harcban pedig vitézek voltak. Semmijük sem lehetett a világon, amit ne tettek volna kockára, ha sérelem esett rajtuk. S amikor a győzelem az övék lett, éppenséggel nem törték magukat a zsákmány után, mint utódaik közül a mostaniak, hanem csak a dicsőséget keresték ezen az úton. Dáriust, Círust és Sándort nem számítva, a világon egyetlenegy nemzet sem merte lábát tenni az ő földjükre. A fent nevezett szittya nemzet pedig kemény volt a harcban és gyors a lovon; a fején sisakot hordott, az íjjal, nyíllal különbül bánt, mint a világ összes nemzetei közül akármelyik, s hogy csakugyan ilyen volt, azt az utódairól is megítélhetitek. A szittya föld éppen azért, mert annyira messze esik a forró égövtől, különösen kedvez a nemzedékek szaporodásának. Azonban - ámbár szerfölött nagy kiterjedésű - mégis a rajta született népség sokaságát sem táplálni, sem befogadni nem tudta. Ezért a hét fejedelmi személyt, akit hétmagyarnak mondottak, a helyszűkét nem tűrte tovább, hanem gondolkozott, hogy azt mindenképpen elhárítja. Akkor ez a hét fejedelmi személy tanácsot tartva megállapodott abban, hogy olyan földet foglal el magának, amelyen laknia lehet, s evégből elhagyja szülőföldjét, miképpen majd a következőkben előadjuk.

Kézai Simon: Magyar Krónikája

Kémeket küldvén tehát onnan Scythiába, miután Scythia országát kikémlelték, gyermekeikkel és barmaikkal azon hazába vonulának, hogy ott lakozzanak. Midőn tehát azon országba bémentek, abban lakókul az alpzúrokat és pruténokat találták, kiket eltörölvén, kivervén vagy megölvén, azon országot, mint tudjuk, szomszédaik ellenére mai napig békességesen birják. Scythia tartománya ugyanis Europában fekszik s kelet felé terjed; egy felől az éjszaki tenger, más felől a Rif hegyek zárják be; a forró égaljtól távol esik. Kelet felől Ázsiával van egybe kapcsolva. Két nagy folyóviz is ered benne: egyik neve Etöl másiké Togora. Az abban az országban termett nemzetek pedig henyeségbe merűltek, hijábanvalóságoknak hódolók, fenhéjázó természetüek, bujaságra hajlandók, rablásra áhitoznak, s általában inkább barna mint fejér szinűek. A Scythia országgal keletre határos a Joriabeliek országa ezután Tarszia s végre Mangalia, hol Európa végződik. A nyári nap alatti táj felé a korozmi nemzet fekszik és Ethiopia, mellyet Kissebb Indiá-nak hivnak, s aztán délszak és a Don folyó közt áthatolhatatlan puszta van. A Don folyó, mellyet a magyarok Etölnek neveznek, Scythiában ered ugyan, hanem a mint folytában a Rif hegyeken átmegy, Donnak nevezik, melly is osztán a sikra kiérvén az alánok földén foly, azután pedig három ágon szakad a kerek tengerbe. A Togora folyó pedig Scythiából ered, s puszta erdőkön, mocsárokon, és havas hegyeken át folydogálván, hol a köd miatt, a nap soha sem süt, végre Irkániába szakad, az éjszaki tengernek tartva. Scythia tartománya hosszában háromszázhatvan, széltében százkilencven stadiumra terjed. S oly erős természeti fekvése van, hogy egyetlen nagyon kicsiny helyen lehet beléje jutni; miért is sem a római császárok, sem Nagy Sándor nem birtak belé jutni, jóllehet megkisérlették vala. Scythiának földe buja, ligetekkel, erdőkkel, legelőkkel ékes, különféle vadakban csuda gazdag és tele. Nyugot felől szomszédai a besenyők és fejér húnok. Az éjszaki tenger körül pedig, melly vele szomszéd, Susdal országáig emberi nemzetnek járhatatlan sivatag erdő van, melly mint mondják nagy messze terűl, hol kilencz hónapon át sürű köd fekszik; ott a napot sem láthatni, hanemha csak junius-, julius- és augusztusban, azt is csak napjában annyi ideig, a mennyi hat órától kilenczig van. Az említett sivatag hegyeiben kristályt találnak és griffek fészkelnek s vadászsólyom madarak költenek, mellyeket magyarúl kerecset-nek hívnak. Scythia országa egy területbe van ugyan foglalva, de uralkodásra nézve három országra, Baskar-, Dent- és Magyarországra oszlik. Száznyolcz tartománya van száznyolcz nemzetség miá, a mennyire osztották hajdan Hunor és Mogor fiai, midőn Scythiába berontottak. Mert száznyolcz nemzetségből áll a tiszta Magyarország, s nem többől, s ha tán hozzájok mások is csatlakoztak, azok idegenek, vagy foglyoktól eredtek. Mivel Hunortól és Mogortól a Meotis ingoványban minden jöttmenteken kivűl száznyolcz nemzetség származott volt. Melly jövevények nemzetsége e könyv végén rendre ki lesz téve.

Lábjegyzetek

1  Hód-Mező-Vásárhelynek hol-létéről és régi dolgairól. Jelen tanulmányom a K 81485 számú OTKA pályázat támogatásával készült. Az 2011. szeptember 29-én, a PTE-BTK keretében megrendezett I. Ókori történelmi földrajzi konferencián elhangzott előadás, bővített, írásos változata.

2  Magyarország történelmi és közigazgatási atlasza (1751 Pozsony). Ennek első térképe: Darii expeditio Scythica In Tomka Szászky János: Magyarország első történelmi atlasza. Budapest, 2004.

3  Bonfini . 11., 1–2. (Az idézett forrásszövegekben az oldalszám után a sorokat is jelölöm.)

4  Bonfini 1995. 11.

5 129–194. A továbbiakban: Gombocz 1918.

6  Gombocz 1918. 130.

7  Kulcsár 1973. 9.

8  Vásáry 2008a. 20.

9  Vásáry 2008b. 117. 

10  Uo.

11  Vásáry 2008. 22.

12  Vásáry 2008. 117–118. Lásd még Vásáry 2003. 34–35.

13  A földrajzi fejlődéstörténetről és a magyar historiográfi ai megjelenéséről több részből álló előadást tartottam Hódmezővásárhelyen, a Vásárhelyi Történelmi Kör havi előadássorozata keretében. Így 2006. november 3-án, november 17-én, 2007. február 2-án. Az antik történetírás Szkítia-képe (kézirat, 2008), A magyar történetírás Szkítia képe és fogalomtörténete a 18. századig (kézirat, 2007).

14  Vásáry 2003. 30–33; v. Bredow . 644–656. A kérdés személyes vizsgálata visszavezet egykori diplomamunkámhoz: Szabó 2006. A továbbiakban a görög Σκύθης kifejezést a magyar hagyományban meggyökeresedett szkíta szóval adom vissza.

15 Szabó 2009. 79–86.

16  Kapitánffy–Szepessy 2013. 72.

17  Thomson 1966. 309. Míg Thomson trilógiáról írt, Hegedüs Géza a szatírjátékkal együtt tetralógiát feltételezett. Hegedüs 1995. 83., 116., 121. A kérdés megválaszolása attól függ, hogy a trilógiát követhette-e szatírjáték vagy nem. Ezt azonban, sajnos, nem tudjuk. Lásd: Wecklein–Allen 1891. 20.

18  Aiszkhülosz 1996. 143. 1–2

19  Aeschylus 1886. 1.

20  The Prometheus Bound of Aeschylus. Rendered into English Verse by Bevan, Edwyn Robert. London 1902. 1, 1–2. „On the uttermost of earth at last we stand / Th e Scythians’ range, inhuman solitude…”; vagy legutóbb: Aeschylus’ Prometheus Bound. Preface, notes and translation by McDonald, Marianne. 2008. 29. „We’ve come to the ends of the earth / to Scythia, barren and deserted.”

21  Wecklein–Allen 1891.

22  Wecklein–Allen 1891. 31, 1–2.

23  Aeschylus 1886. 10.; Wecklein–Allen 1891. 79, 417–419.

24  Aeschylus 1886. 11.

25  Wecklein–Allen 1891. 110, 730–735.; Aiszkhülosz 1996. 171. 7–12. sor.

26  Lásd a 1. 1. 2 alfejezetet.

27  Aeschylus 1886. 190.; Wecklein–Allen 1891. 146. 

28  Thomson 1966. 309–310.

29  Wecklein–Allen 1891. 145, 1, 4–5. (I. fragmentum)

30  Aeschylus 1886. 16.; Wecklein–Allen 1891. 107. 707–108, 712. Aiszkhülosz 1996. 170, 12–17.

31  Aeschylus 1886. 16.; Wecklein–Allen 1891. 107., 709.

32  Hérodotosz 2004.

33  Hérodotosz 2004. 115.

34  Hérodotosz 2004. 278.

35  Tudniillik Libüa és Ázsia határfolyójaként.

36  Azaz Európa és Ázsia határfolyójaként, mint például Aiszkhülosz.

37  Hérodotosz 2004. 281.

38  Hérodotosz 2004. 301.

39  Hérodotosz 2004. 272.

40  Hérodotosz 2004. 273.

41  Hérodotosz 2004. 282–285.

42  Hérodotosz 2004. 481.

43  Kádár–Szabó 1984. 71.

44  Salgó 2010.

45  Hérodotosz 2004. 280–281.

46  Pauly 1927. 619–645.Lásd még: Kapitánffy–Szepessy 2013. 58–59.

47  Geographi Graeci minores. E codicibus recognovit prolegomenis annotatione indicibus instruxit tabulis aeri incisis illustravit Carolus Mullerus. Volumen primum. Parisiis, 1855. 15, 1–5. Továbbiakban: GGM. I. „  /) Arcomai de Üa)po Ü  (Hrakleiw/n sthlwn= twn= e)n tv =Eu)rwp/v me/xri  (Hrakleiw/n sthlwn= twn= e)n tv =Libuv/, kai Üme/xri Aiq)iop/wn twn= megal/wn. Ei)si Üde Üal)lhl/wn katavtikru Üai (  (Hrakleioi sthl=ai, kai Üa)pe/xousin al)lhl/wn ploun= h(me/raj.”

48  GGM I. 57, 10–58, 20. „ Meta Üde ÜQrak|/ hn ei)si ÜSkuq/ai eq/)noj kai Üpol/eij e)n au)toij=  (Ellhnid/ej aid/(e: Tu/rij potamoÜj, Nikw/nion pol/ij,  )Ofious=a pol/ij.  )Epi Üde Ütv =Skuqikv =e)poikous=i Taur=oi eq/)noj a)krwth/rion thj= h)pei/rou: ei)j qal/attan de Üto Üa)krwth/rion e)stin.  )En deÜ tv =Taurikv =oi)kous=in  (Ellhnej aid/(e:...Meta Üde Ütaut=a Üei)si Skuq/ai pal/in, pol/eij deÜ  ( Ellhnid/ej aid/(e e)n au)tv=: Qeudosia/, Ku/taia kai ÜNumfaia/, Pantikap/aion, Murmhk/eion... ( H de ÜMaiwt=ij lim/nh leg/etai hm/(isu ein=)ai tou =Po/ntou.    )En de Ütv =Maiw/tidi lim/nv euq)uÜj eisple/onti ei)sin e)p” a)risteraj= Skuq/ai:...Meta Üde ÜSkuq/aj Surma/tai eq/)noj kai ÜpotamoÜj Ta/nai+j, o/(j o(rizei  )Asia/n kai ÜEu)rwphn...Meg/istoi de Üpotamoi /ei)sin tv =Eu)rwp/v o (Ta/nai+j, o ( /) Istroj, o ( (RodanoÜj.”

49  GGM I.. 59, 1–4. „ )Apo ÜTana/i+doj de Üpotamou =a/)rxetai h ( )Asia/, kai Üprwt=on eq/)noj au)thj= e)stiÜn e)n tw= |Po/ntw |Sauroma/tai. Sauromatwn= de /e)stin eq/)noj gunaikokratoum/enon.”

50  Pauly 1927. 661–687; Kapitánffy–Szepessy 2013. 157; GGM. I. 196. passim.

51  GGM. I. 225, 17–18; 227, 1–8; „KalxhdoÜnioi tau/thn de ÜMegarei=j t” wk/|)isan, o/(t” e)pi ÜSkuq/aj Dareio=j e)strateu/eto... To/moi d” a/)poikoi geno/menoi Milhsiw/n, u(po ÜSkuqwn= ku/klw |de Üperioikou/menoi. Pol/ij  /)Istroj a)po Ütou =potamou =labous=a tou/)noma. Tau/thn thÜn pol/in Milh/sioi ktiz/ousin, h(ni/ ka Skuqwn= ei)j thÜn  )Asi/an stra/teuma dieb/h barba/rwn to KÜimmeri/ouj diwk=on e)k tou B=ospo/rou.”

52  GGM. I. 231, 11–232, 15. „ /)Anwqe tou/twn h (SkuqiÜj gh =ba/rbaroj proÜj thÜn a)oik/hton sunori-/ zous” e)sti Üghn= kai Üpas=i toij= E /(llhsin a)gnooume/nhn. Prw/touj de Üpara ÜtoÜn  /)Istron ein=)ai Karpid/aj ei/)rhken  E /)foroj, eit=)en   )Arothr=aj pro/sw Neurou/j te me/xri ghj= pal/in e)rhm/ou dia Üpag/on, proÜj a)natolaÜj d” e)kba/nti toÜn Borusqe/nhn thÜn legome/nhn   /(Ulaian oi)koun=taj Skuq/aj ein=)ai, GewrgouÜj d” e)xome/nouj tou/twn a/)nw, e/)peita pal/in e/)rhmon e)pi ÜpoluÜn to-/ pon, u(peÜr de Ütau/thn   )Androfag/wn Skuqwn= eq/)noj, e)pek/eina d” ein=)ai pal/in e/)rhmon e)xome-/ nhn. ToÜn Pantikap/hn diaba/nti Limnaiw/n eq/)noj e/(tera /te plei/on” ou )diwnomasme/na, Nomadika Üd” e)pikaoum/en”, eu)sebh =pa/nu, wn=( oud)e Üeij=( em/)yuxon ad)ikh/sai pot” a/)n: oi)kofo/ra

d”, w(j ei/)rhke, kai Üsitoum/ena gal/akti taij= Skuqikais=i /q” i(ppomolgia/ij: zws=in de ÜthÜn te kths=in a)nadedeixo/tej koinhÜn a(pa/ntwn thÜn q” ol/(hn sunousia/n. Kai ÜtoÜn sofoÜn d”  )Ana-/ xarsin e)k twn= Nomadikwn= fhsiÜn genesqai twn= sfod/r” eu)sebesta/twn. Kai Ükatoikhs=ai/ tinaj ei)j thÜn  )Asia/n el)qo/ntaj, ouÜ(j dh Ükai ÜSak/aj kalous=in: eu)shmo/taton ein=)ai /fhsi de /to ÜSauromatwn= kai Ütwn= Gelwnwn= kai Ütri/ton to Ütwn=  )Agaqu/rswn e)pikaloum/enon ge-/ noj.”

53  A küméi Ephoroszról (Kr. e. 405. k–330. k.) van szó, aki Világtörténetet írt. Kapitánffy–Szepessy 2013. 115.

54  GGM. I. 233, 1–8. „ToÜn Ta/nai+n, o/(stij e)sti Üthj=  )Asiaj o/(roj, tem/nwn ge thÜn hp/)eiron e(kate/ran di-/ xa, prwt=oi nem/ontai Sarma/tai...Eit=)a meta Ütou/touj e)sti ÜMaiwtwn= ge/noj  )Iazamatwn= lego-/ menon, w(j Dhmh/trioj o (suggrafeuÜj ei/)rhken, w(j d”   /E) foroj le/gei Sauromatwn= le/getai eq/)noj.”

55  Kapitánffy–Szepessy 2013. 221; GGM. I. 370–401.

56  GGM. I. 413, 13–35.

57  GGM. I. 394 (29. fejezet), 412 (43. fejezet).

58  Továbbiakban: Adamik 2002. 84–85. Ugyanez: Adamik 2009. 467–468. Itt megemlítem, hogy időközben a teljes mű fordítása két doktorandusz, Szabó Ádám fordításában (SZTEBTK) és Tóth László kísérő tanulmányával hamarosan napvilágot lát.

59  Kádár–Szabó 1984. 112. Pomponius Mela szövegét lásd: www.thelatinlibrary.com/pomponius1.html

60  Adamik 2002. 89.

61  Strabón 1977. 35.

62  „Terrarum orbis universus in tres dividitur partes, Europam Asiam Africam.” Plinius 1866. 128.

63  „Namque Th racia altero latere a Pontico litore incipiens, ubi Hister Amnis inmergitur, vel pulcherrimas in ea parte urbes habet…” Plinius 1866. 173, 10–13.

64  „Totum eum tractum Scythae Aroteres cognominati tenuere.” Plinius 1866. 173, 15–16.

65  „Sit plane arcus Scythici forma. Medio fl exu iungitur ostio Maeoti lacus… Lacus ipse Maeotis Tanain amnem ex Ripaeis montibus defl uentem accipiens, novissimum inter Europam Asiamque fi nem.” Plinius 1866. 181, 31–33; 182, 12–14. A Pontusnak „az alakja szkíta íjhoz hasonló. A középső ívén össze van kapcsolva a Maeotis–tó bejáratával. Azt a bejáratot kimmer Bosporusnak hívják… a Maeotis-tó fogadja a Riphais-hegyekből eredő Tanais folyót, a legvégső határt Európa és Ázsia között.” (Szabó Pál fordítása)

66  „Ab eo in plenum quidem omnes Scytharum sunt gentes, varae tamen litori tenuere, alias Getae, Daci Romanis dicti, alias Sarmatae, Graecis Sauromatae, eorumque Hamaxobii aut Aorsi, alias Scythae degeneres et a servis orti aut Trogodytae, mox Alani et Rhoxolani. Superiora autem inter Danuvium et Hercynium saltum usque ad Pannonica hiberna Carnunti Germanorumque ibi confi nium campos et plena Iazyges Sarmatae…” Plinius 1866. 183, 1–8. 67  Plinius 1866. 183, 14–15. „Scytharum nomen usquequaque transit in Sarmatas atque Germanos.”

68  „regio Scythia Sindica nominatur.” Plinius 1866. 184, 12.

69  Plinius 1866. 184–185.

70  „Taurus ipse ab Eois litoribus exsurgens vaste satis attollitur, dein dextro latere ad septentrionem, sinistro ad meridiem versus it in occidentem rectus et perpetuo iugo, magnarumque gentium qua dorsum agit terminus, ubi terras diremit, exit in pelagus. Idem autem et totus, ut dictus est, dicitur, etiam qua spectat orientem, deinde Haemodes et Caucasus et Propanisus, tum Caspiae pylae, Niphates, Armeniae pylae, et ubi iam nostra maria contingit Taurus iterum.” (I. 72. fejezet)  „A Taurus-hegység a Keleti (óceán) partjaiból kiemelkedve, elég hatalmasan emelkedik, innen jobb oldalról észak felé, baloldalról déli irányba veszi útját, nyugat felé egyenesen. Nagyon sok nép határát alkotja a hegygerinc, ahol a földeket elválasztja, kijut a tengerre. Ugyanígy nevezik az egészet, mégha, ahol keletre néz, Haemodesnek, Caucasus és Propanisusnak, végül Caspi-kapunak, Niphatisnak, Arméniai kapunak, és ahol már a Mi Tengerünket érinti ismét Taurus” (Szabó Pál fordítása).

71  Plinius 1866. 216, 10–22. „Taurus mons ab Eois veniens litoribus Chelidonio promunturio disterminat, inmensus ipse et innumerarum gentium arbiter, dextro latere septentrionalis, ubi primum ab Indico mari exsurgit, laevo meridianus et ad occasum tendens mediamque distrahens Asiam, nisi opprimenti terras occurrerent maria. Resilit ergo ad septentriones, fl exusque inmensum iter quaerit, velut de industria rerum natura subinde aequora opponente, hinc Phoenicium, hinc Ponticum, illinc Caspium et Hyrcanium contraque Maeoticum lacum. Torquetur itaque collisus inter haec claustra et tamen victor fl exuosus evadit usque ad cognata Ripaeorum montium iuga, numerosis nominibus et novis quacumque incedit insignis, Imaus prima parte dictus…” A Taurus hegység a keleti partokról eredve a Chelidon hegységgel van határolva, Mérhetetlenül nagy és számos nép ura. Jobbról északi, ahol először az Indiai Tenger felől emelkedik, balról pedig déli irányú, és nyugat felé haladva, középen elválasztja Ázsiát, hacsak nem állják útját földek, tengerek. Mert visszafordul észak felé, mérhetetlen kitérő utat tesz, mintha a természet erői, olykor buzgalommal, tengerrel állnának ellent neki. Egyrészt a Föníciai, a Pontoszi, másrészt Caspi és Hyrcaniai tengerrel, ellenkező oldalon a Meotisz-tóval. Így összeütközve kanyarodik e szorosok között. Mégis e Kanyargó Győztes elér egészen a Riphaei hegyek ismert hegygerincéig, és számtalan jeles néven ismert, bármerre halad. Az első részén Imaios a neve.” (Szabó Pál fordítása).

72  Plinius 1866. 211, 3.

73  Plinius 1866. 234, 20–21. „Tanaim ipsum Scythae Sinum vocant, Maeotim Temarundam, quo signifi cant matrem maris.”

74  Plinius 1866. 237, 30–35. „…plane iam Scythae, Cimmerii, Cisianti, Georgi et Amazonum gens. Haec usque ad Caspium et Hyrcanium mare. Nam et irrumpit e Scythico oceano in aversa Asiae pluribus nominibus accolarum appellatum, celeberrimis duobus Caspium et Hyrcanium. Non minus hoc esse quam Pontum Euxinum Clitarchus putat.” „a síkságon szkíták, kimmerek, cisiantok, grúzok és az amazonok népe. Egészen a Caspi- és a Hyrcaniai–tengerig, amely ugyanis a Szkíta–óceánból benyomul Ázsia hátsó részébe (aversa Asia) és a mellette lakók sok névvel illetik, legfőképpen e kettővel, Caspi- és Hyrcan-tenger és Clitarchus szerint nem kisebb, mint a Pontus-tenger” (Szabó Pál fordítása).

75  Plinius 1866. 237–238.

76  Plinius 1866. 241, 10–14, 19–20. „Persae illos Sagas in universum appellavere a proxima gente, antiqui Aramios…Multitudo populorum innumera et quae cum Parthis ex aequo degat. Celeberrimi eorum Sacae, Massagetae, Dahae, Essedones…maior auctorum inconstantia, credo propter innumeras vagasque gentes.”  „A perzsák őket sakáknak nevezik, a legközelebbi népről, az ősi arameusokról... E népek megszámlálhatatlanok, ebben a párthusokkal egyenlőek. Közülük a leghíresebbek a sakák, massageták, dahák, essédonok… Azt hiszem, hogy a nagy szerzőknek ilyen következetlensége ezen számtalan, kóborló népek miatt van.” (Szabó Pál fordítása).

77  Plinius 1866. 241.

78  Strabón 1977. 16. (In Előszó, Dr. Balázs János: Sztrabón élete és munkássága. 3–36.)

79  Strabón 1977. 525, 6–9.

80  Strabón 1977. 525, 22–26.

81  Strabón 1977. 550, 4–7.

82  Strabón 1977. 526.

83  Strabón 1977. 717.

84  Strabón 1977. 527, 5–6.

85  Strabón 1977. 540, 5–8.

86  Strabón 1977. 321, 39; 543, 16–18.

87  Strabón 1977. 307. „A folyónak ugyanis a felső, a forrás felé eső részt a zúgókig Danuiosnak nevezték, mely főképpen a dákok vidékén folyik keresztül, ugyanakkor a geták mellett elfolyó részt a Pontosig Istrosnak.” (7. 1. 13. Földy József fordítása) Strabón 1977. 322, 8–11.

88  Strabón 1977. 327, 27–29.

89  Kretschmer, K. 1921. Egyháztörténeti vonatkozásairól: Halmágyi – Szabó . 109–132.

90  Strabón 1977. 323.

91  Salgó 2010. 33. (87. lábjegyzet) A kéziratot lásd www.ub.uni-heidelberg.de/helios/digi/palatina-digital.html

92  GGM. I. 286; Salgó 2010. 38.

93  Ptolemaiosz 1843.

94  Strabón 1977. 35.

95  Ptolemaiosz 1843. 167–168.

96  Ptolemaiosz 1843. 37–40.

97  Ptolemaiosz 1843. 121.

98  Ptolemaiosz 1843. 122.

99  Ptolemaiosz 1843. 126–127.

100  Hewsen 1971. A mű egyes részeinek magyar fordítását lásd: Paulik Ágnes: „A világ bemutatása”. Egy 7. századi örmény földrajz a steppe népeiről. In.: Források a korai magyar történelem ismeretéhez. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Róna–Tas András. Budapest, 2001. 28–68. A továbbiakban: Paulik 2001.

101  Paulik 2001. 31.

102  Paulik 2001. 33–34.

103  Paulik 2001. 28.

104  Paulik 2001. 41; Hewsen 1971. 192.

105  Paulik 2001. 41; Hewsen 1971. 192.

106  Paulik 2001. 43; Hewsen 1971. 194.

107  Paulik 2001. 43; Hewsen 1971. 200.

108  Paulik 2001. 47; Hewsen 1971. 200.

109  Paulik 2001. 51; Hewsen 1971. 204.

110  Paulik 2001. 51; Hewsen 1971. 204.

111  Paulik 2001. 51; Hewsen 1971. 204.

112  A Perzsa Birodalom keleti tartományai. Paulik 2001. 63 (134. lábjegyzet)

113  Paulik 2001. 51.

114  Hewsen 1971. 204.

115  Hewsen 1971. 205.

116  „inde tenus Scythico mari quod est a septemtrione, usque ad mare Caspium quod est ab occasu, et usque ad extenteum Caucasi iugum quod ad meridiem, Hyrcanorum et Scytharum gentes sunt XLII…” Lásd még: Orosius 1981. 12.

117  Orosius idézett művének szövegét lásd: www.attalus.org/latin/orosius1.html

118  Szántó . 45.

119  Vásáry 2008. 117.

120  Világkrónika a kezdetektől Augustusig. 1992. 24.

121  Kristó . 106.; HKÍF 1995. 195.

122  „Scythia…in oriente est posita, includitur ab uno latere Ponto, ab alio latere monte Rifeis, a tergo Asia, Th esaise fl umine includitur.” In MGH 1981. 320–321.

123  „Scythia… in orientem porrecta, includitur ab uno latere Ponto, ab altero montinbus Riphaeis, a tergo Asia et Phasi fl umine.”In MGH 1981. 320–321.

124  Györffy 1986. 8.

125  HKÍF 1995. 195.

126  DAI 2003. 182–183.

127  DAI 2003. 21.

128  Szabó Pál . A szkítákról alkotott történetírói felfogást – támaszkodva saját kutatási eredményeimre is – legutóbb Halmágyi Miklós tekintette át. Halmágyi 2014. 48–54. 129  „Scitica enim regio in Europa situm habet, extenditur enim versus orientem; ab uno vero latere ponto Aquilonali, ab alio montibus Rifeis includitur, a zona torrida distans, de oriente quidem Asiae iungitur.” SRH. 145.

130  Képes Krónika 11.

131  „Scythia enim regio in Europa situm habet et extenditur versus orientem, ab uno latere ponto Aquilonari, ab alio vero Ripheis montibus includitur…Cui de oriente Asya et de occidente fl uvius Ethul, id est Don.” SRH. 252.

132  Itt megköszönöm Dani Dániel Pál észrevételét.

133  „Fluvius siquidem Don in Scythia oritur, qui ab Hungaris Etul nominatur, sed ut montes Rifeos transit diffl  uendo, Don est appellatus.” SRH. 145.

134 HKÍF 280. „Scithia igitur maxima terra est, que Dentumoger dicitur, versus orientem, fi nis cuius ab aqulionali parte extenditur usque ad Nigrum Pontum. A tergo autem habet fl umen, quod dicitur Th anais…” SRH. 34.

135  Iordanes 2005. 43.

136  Iordanes 2005. 49.

137  Iordanes 2005. 48.

138  Iordanes 2005. 48.

139  Iordanes 2005. 48.

140  Iordanes 2005. 50.

141  Iordanes 2005. 51.

142  Sevillai Izidor: A gótok, vandálok és szvévek története. A latin szöveget gondozta, a magyar fordítást, a tanulmányokat, a jegyzeteket, a névmagyarázatot készítette: Székely Melinda. Szeged 2008. 11–15.

143  A latin szöveg forrása: www.thelatinlibrary.com/isidore/14.shtml „Prima Europae regio Scythia inferior, quae a Maeotidis paludibus incipiens inter Danubium et Oceanum septemtrionalem usque ad Germaniam porrigitur; quae terra generaliter propter barbaras gentes, quibus inhabitatur, Barbarica dicitur. Huius pars prima Alania est, quae ad Maeotidis paludes pertingit; post hanc Dacia, ubi et Gothia; deinde Germania, ubi plurimam partem Suevi incoluerunt.” Lásd még: Etymologies 2006. 289.

144  www.thelatinlibrary.com/isidore/14.shtml „Scythia sicut et Gothia a Magog fi lio Iaphet fertur cognominata. Cuius terra olim ingens fuit; nam ab oriente India, a septemtrione per paludes Maeotides inter Danubium et Oceanum usque ad Germaniae fi nes porrigebatur. Postea vero mino eff ecta, a dextra orientis parte, qua Oceanus Sericus tenditur, usque ad mare Caspium, quod est ad occasum; dehinc a meridie usque ad Caucasi iugum deducta est…” Etymologies 2006. 288.

145  Kora híres tudósa. 1405-ben született az itáliai Corsignanóban, majd Sienában jogot tanult, mégis inkább az antik auctorok érdekelték, főleg a konstantinápolyból hozott eredeti szövegek. Egyházi püspöki titkárként különböző állami megbízatásokat teljesített. Baseli zsinatról elmenve III. Frigyes költővé koszorúzta (poeta laureatus) és birodalmi kancellária titkára lett. 1446-ban pappá szentelték, püspök, illetve III. Callixtus pápa idején, a török ellenes harc során, a magyar ügyek cardinalis protektora volt. 1458-ban pápává választották, amikor a II. Pius nevet vette fel. Konstantinápoly visszafoglalása a célja. 1464-ben halt meg Nótári 1999. 3–11.

146  In Sustermann 1699.

147  Vásáry . 20.

148  Gunst 2000. 82.

149  „oceano, qui extremas amplectitur terras, a suis litoribus nomina indiderunt, Hispanicum, Gallicum, Germanicum, Scythicum, Caspium, Sericum, Eoum, Indicum, Libycum, Atlanticum appellantes.” Sustermann 1699. 9.

150  „Europae et Asiae conjunctio sit per dorsum, quod inter paludem Maeotim et Sarmaticum oceanum excurrit super Tanais fl uvii fonteis.” Sustermann 1699. 13.

151  „Juxta Ptolomaei traditionem Scythas in duas partes dividit.” Sustermann 1699. 15.

152  „Scythiam ab uno latere Ponto, ab altero Riphaeis montibus, a tergo Asia et Phasi fl umine clausam.” Sustermann 1699. 53.

153  Lásd a 2. 1. fejezetet.

154  Sustermann 1699. 212–217.

155  „Exstat adhuc non longe ab ortu Tanais altera Hungaria…” Sustermann 1699. 56, 220. 156  „Ferunt et Hungaros qui danubii ripas incolunt Scytharum genus esse; non quasi ab Hunnis ortos quod propter uerbi cognationem aliqui crediderunt: sed ab aliis Hungaris: quorum Iordanes meminit: qui nothos eos dicit…” A szövegrészletet idézi: Vásáry 2008. 21. 157  Sustermann 1699. 220.

158  Thuróczy 2001. 9.

159  Thuróczy 2001. 11.

160  Mályusz 1967. 112.

161  Gunst 2000. 83.

162  Thuróczy 2001. 12.

163  Thuróczy 2001. 22.

164  Thuróczy 2001. 23.

165  Thuróczy 2001. 23.

166  Thuróczy 2001. 23.

167  Ebben teljesen egyetértek Halmágyi Miklós véleményével. Halmágyi 2014. 52.

168  Kulcsár 1973. 200.

169  Kulcsár 1973. 21.

170  Lásd a Bevezetést. A magyar fordítás többször mai elnevezést használt, a földrajzi nevek tradícióját nem tartotta meg, mi a Bonfini által használt latin elnevezést zárójelben megtartottuk. Bonfini 1936. 4.

171  Lásd a 2. 1 alfejezetet.

172  Bonfini 1995. 12.; Bonfini 1936. 5.

173  Azaz nem hagyhatta fi gyelmen kívül „a Szkítia belsejéből származó magyarokat, akik nem tagadhatják, hogy ők a legősibb szkíták, hiszen az ő nyelvüket beszélik.” (1. 1. 280) Bonfini 1995. 33., 43–34, 1.

174  Bonfini 1995. 12., 6.

175  Bonfini 1995. 26., 37–40; Bonfini 1936. 20.

176  Bonfini 1995. 28., 17–18; Bonfini 1936. 21.

177  Bonfini 1995. 29.

178  Bonfini 1995. 29., 35–36; 33., 38–39.

179  Heltai 1981. 28.

180  Heltai 1981. 30.

 

FELHASZNÁLT IRODALOM

Adamik Tamás (2002): Római irodalom az ezüstkorban. Budapest.

Adamik Tamás (2009): Római irodalom. A kezdetektől a Nyugatrómai Birodalom bukásáig. Pozsony.

Aiszkhülosz drámái. Budapest, 1996.

Aeschyli tragoediae septem et perditarum fragmenta. In Ai)sku/loj kaiÜ Sofoklh=j. Aischyli et Sophocles tragoediae et fragmenta. Parisiis, 1886.

Bonfini, Antonio (1995): A magyar történelem tizedei. Fordította: Kulcsár Péter. Budapest.

Bonfini, Antonius (1936): De rerum ungaricarum decades. Ediderunt: I. Fógel, B. Iványi et L. Juhász. Tomus I. Lipsiae.

Bredow, Iris v. (2001): Skythen. In Der neue Pauly. Bd. 11. Stuttgart–Weimar.

DAI 2003. Bíborbanszületett Konstantín: A birodalom kormányzása. A görög szövegeket fordította: Moravcsik Gyula. Olajos Terézia bevezető tanulmányával. Budapest, 20032.

GGM: Geographi Graeci minores. E codicibus recognovit prolegomenis annotatione indicibus instruxit tabulis aeri incisis illustravit Carolus Mullerus. Volumen primum. Parisiis, 1855.

Gombocz Zoltán (1918): A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány. I. Scythia. Nyelvtudományi Közlemények 45. évf. (1917–1920).

Gunst Péter (2000): A magyar történetírás története. Debresen, Csokonai.

Györffy György (1986): Julianus barát és a Napkelet felfedezése. Budapest.

Halmágyi Miklós – Szabó Pál (2012): Barbárok és bölcsek. Szkítafelfogás ókeresztény írók műveiben. In Peres Imre – Jenei Péter (szerk.): Az ókori keresztény világ. Patmosz Könyvtár 1. Debrecen, Patmosz Újszövetségi Kutatóintézet. 109–132.

Halmágyi Miklós (2014): Középkori eredetmondák. Gondolatok magunkról és másokról. Jegyzet. Szeged, Belvedere Kiadó.

Hegedüs Géza (1995): Aktuális Aiszkhülosz. Aiszkhülosz két világa, avagy a drámaköltészet kezdete. Budapest, Trezor.

Heltai Gáspár (1981): Krónika az magyaroknak dolgairól. S. a. r. Kulcsár Margit. Budapest, Helikon.

Hérodotosz (2004): A görög–perzsa háború. Fordította: Muraközi Gyula. Budapest, Osiris Kiadó.

Hewsen, Robert H. (1971): Th e Geography of Pappus of Alexandria: a translation of the armenian fragments. Isis vol. 62. No. 2 186–207.

HKÍF 1995: Kristó Gyula (szerk.) (1995): A honfoglalás korának írott forrásai. Szeged, Szegedi Középkorász Műhely.

Iordanes (2005): Getica. A gótok eredete és tettei. Közreadja: Kiss Magdolna. Budapest, L’Harmattan.

Kádár Zoltán – Szabó Árpád (1984): Antik természettudomány. Budapest, Gondolat.

Képes Krónika. Fordította Bollók János. Budapest, 2004, Osiris.

Kulcsár Péter (1973): Bonfini magyar történetének forrásai. Budapest, Akadémia Kiadó.

Kretschmer, K. (1921): Scythia minor. In: Pauly Real-Enzyclopädie. Neue Bearbeitung begonnen von Georg Wissowa. Zweite Reihe Dritter Halbband. Stuttgart. 946.

Kristó Gyula (1970): Az Exordia Scythica, Regino és a magyar krónikák. Filológiai Közlöny 16. évf. 1-2. sz. 106–115.

Mályusz Elemér (1967): A Th uróczy krónika és forrásai. Budapest, Akadémia Kiadó.

MGH 1981: Monumenta Germaniae Historica. Auctores antiquissimi 11. Chronica minora saec. IV.V.VI. VII. (Volumen II) 1894/19812.

Orosius, Paulus (1981): Th e seven books of History against the pagans. 2nd. ed. Washington, D.C., Th e Catholic University of America Press.

Paulys Real-Encyclopädie der Classischen Altertumswissenschaft  Neue bearbeitung (1927). Herausgegeben von Wilhelm Kroll und Karl Mittelhaus. Zweite Reihe (R–Z) Fünft er Halbband. Stuttgart.

Plinii, C. (1866): Secundi Naturalis historia. Recensuit D. Detlefsen. Vol. I. Libri I–VI. Berolini.

Ptolemaiosz (1843): Geographia. I-II. ed. Carolus Nobbe. Lipsiae.

Sustermann, Johann Melchior (edidit) (1699): Aeneae Sylvii Piccolominei postea Pii Papae opera geographica et historica. Helmstadii.

SRH: Scriptores Rerum Hungaricarum. Tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. Volumen I. Edendo operi praefuit: Emericus Szentpétery. Budapestini, 1937/1999 2.

Szabó Pál (2006): Szkíta hatalom Elő–Ázsiában és I. Dareiosz szkíta hadjárata. SZTE–BTK, szakdolgozat, kézirat. Szeged.

Szabó Pál (2007): A magyar történetírás Szkítia képe és fogalomtörténete a 18. századig. Kézirat.

Szabó Pál (2009): Megjegyzések a középkori nomád harcmodor ókori előzményeihez. Belvedere Meridionale 21. évf. 1–2. sz. 79–86.

Szántó Richárd (1995): Beda Venerabilis földrajzi szemléletének néhány eleme. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae. Acta Historica Tomus XCIX. Szeged.

Strabón (1977): Geógraphika. Fordította: dr. Földy József. Budapest.

Kapitánffy István – Szepessy Tibor (2013): Bevezetés az ógörög irodalom történetébe. 2. kiadás. Budapest, ELTE Eötvös József Collegium.

The Etymologies of Isidore of Seville (2006). Ed. and trans.: Stephen A. Barney, W. J. Lewis, J. A. Beach, Oliver Berghof, Muriel Hall. Cambridge, Cambridge University Press.

Thomson, George (1966): Aeschylus and Athen. London.

Thuróczy János (2001): A magyarok krónikája. - Rogerius mester: Siralmas ének. Fordította: Bellus Ibolya, Kristó Gyula, Horváth János. Milleniumi Magyar Történelem, források. Budapest.

Vásáry István (2008a): A jezsuita Cseles Márton és a Julianus-jelentés. A Magna Hungaria és a Jugriakérdés történetéhez. In Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Budapest.

Vásáry István (2008b): Középkori elméletek a magyar őshazáról. In Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Budapest. (Korábban megjelent Életünk 1997/10. 1127–1144)

Vásáry István (2003): A régi Belső-Ázsia története. Budapest.

Wecklein, N. (introduction and notes) – Allen, F. D. (trans) (1891): Th e Prometheus Bound of Aeschylus and the fragments of the Prometheus Unbound. Boston–New York–Chicago–London–Atlanta–Dallas–Columbus–San Francisco.

Világkrónika a kezdetektől Augustusig. (Fülöp királynak és utódainak története) Marcus Iunianus Iustinus kivonata Pompeius Trogus művéből. Fordította: Horváth János. Budapest, 1992.

W. Salgó Ágnes (ford., előszó, jegyz., a térképvázlatok) (2010): A Vörös-tenger körülhajózása. Egy ismeretlen alexandriai kereskedő útleírása a Kr. u. 1. századból. 10. Acta Antiqua et Archaeologica. Supplementum XI. Szeged.

A régi magyarok vallását Cornides Dániel alábbi előadása, a magyar címerek szimbolikája, és a nap és hold különböző népeknél, különösen a fehér hunoknál megtalálható tisztelete alapján vizsgáltam.

1. Cornides Dániel (1732-1787) a göttingeni akadémián 1785-ben latinul székfoglaló előadást olvasott fel a régi magyarok vallásáról. Az előadás az Eleink Magyar Őstörténet folyóirat 2010. évi 3. számában jelent meg Nagy Ilona fordításában. Az előadás legfontosabb megállapításait az alábbiak szerint foglalom össze.

Isten szavunk "egészben véve egyezik a PERZSA jisdan [1] szóval, melynek jelentése Isten. Mások szerint a CHALDEAI (káldeus, babiloni) esta-ból származik, mely tüzet jelent, s megegyezik az örök tüzet jelentő görög észtia (latin vesta) v. isztia névvel"

Theophülaktos Historia című műve szerint: "A turkok (értsd: magyarok) szentnek tartják a tüzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette. Neki lovakat, ökröket, juhokat áldoznak, és vannak papjaik, akikről azt tartják, hogy megvan bennük a jövendőmondás képessége."

Joggal hihetjük, hogy a magyarok áldozataikhoz fehér lovakat használtak. Fehér lovakat áldoztak már a PERZSÁK is, miként az Hérodotosz, Sztrabón és Oviídius tanúsítják. A fehér lovat más népek is előnyben részesítették [2]. A DÁNOKNÁL is a fehér lovak voltak a legértékesebbek, ami Saxo Grammaticus könyvéből kitűnik.

A Legfőbb Isten jelképének az égi örök tüzet, a Napot tartották - hasonlóan a perzsákhoz.

"… a perzsák az egyistenben valamiféle háromságot véltek felfedezni…(Jacobus Thomasius: De Persarum Platonicorumque a De origine et progressu idolatriae)…" Ez is átkerülhetett a magyarok vallásába, mivel amikor segítségért folyamodtak, háromszor kiáltották: Isten! Isten! Isten!. (Magyar Krónika II. rész, 3. fejezet).

A régi magyarok vallási szertartásaikat is perzsa módra hajtották végre, magas hegyek tetején, szabad ég alatt mutattak be áldozatokat. A magyarok is ugyanezt tették, miként Anonymus 16. fejezetében áll.

Solinus ezt írja a szkítákról művének XX. fejezetében: "Úgy kötnek szövetséget, hogy kölcsönösen isznak egymás véréből. Ez a szokás nemcsak náluk, hanem a MÉDEKNÉL is megfigyelhető." Ezt a vérszerződési ritust alkalmazták a magyarok is, amikor békét vagy egyéb megállapodásokat kötöttek. Mivel pedig azok semmiféle teremtett dolgot Istennek kijáró tiszteletben nem részesítettek, fel kell tennünk, hogy esküt senki másnak, csakis a Legfőbb Istennek tettek.

2. A történelmi Magyar Királyság egyik országának (Horvátország), egyes vármegyéinek, városainak és nemeseinek címereiben, valamint a Szentkoronán található, korong (vagy hatágú csillag-, vagy sugaras) formában megjelenő - általában arany színű - napról és ezüst színű félholdról ma már kevesen tudják, hogy valójában szkíta-hun eredetű ősmagyar jelkép.

Ha Vas vármegye egyes települései és Székelyföld jelképeit vizsgáljuk, meglepő párhuzamokat állapíthatunk meg. (Megjegyezzük, hogy párhuzamok állapíthatók meg a székelyföldi és vasmegyei személy- és településnevek vizsgálatakor is.)

Általában a magyar vármegyék címereiben a vörös és a fehér szín az uralkodó. Vas vármegye és Székelyföld címerére viszont a kék szín jellemző, és ez a szín jellemző a Vas vármegyével határos Szlavónia és Szlovénia és a régi Horvátország (Lásd a jelenlegi horvát címer koronáján található címer sor bal szélső címerét) címerére is.

Szombathely, Vasvár és a ma Ausztriához csatolt Felső-Eör címerében egyik oldalon arany hatágú csillag, másik oldalon ezüst félhold található. A székelyföldi Háromszék (ma Kovászna) megye címerében és a - hagyomány szerint Zsigmond király által adományozott és a Mária Terézia féle Erdély címerben is megjelenő - székely jelképek: a sugaras nap és az ezüst félhold.

Megjegezzük, hogy - esetenként a holddal együtt - hatágú csillagok találhatók Hont, Túrócz, Veszprém, Jász-Nagykun-Szolnok vármegyék, valamint a Szerb-Horvát királyság megalakulása előtt mindig a Magyar Királysághoz tartozó Szlavónia címerében is. Hatágú csillag található továbbá a Szlavóniával és Vas vármegyével határos Szlovénia címerében is.

Mi lehet a magyarázata a Vas vármegyei és a Székelyföldi címerek párhuzamainak?

A Frank Birodalom eseményeit rögzítő Fuldai évkönyv szerint 805-ben a szlávok támadása elől menekülő Theodorus avar kapkán személyesen kért engedélyt az akkor a Dunáig terjedő Frank Birodalomban történő letelepedésre. Nagy Károlytól ajándékokat és engedélyt kapott, hogy népével Sabaria (Szombathely) és Carnuntum között letelepedjék. Ez a kis Avaria 805 és 830 között volt viszonylag önálló igazgatású terület, ezt követően a Frank Birodalmi iratok már nem tesznek említést a Pannonián belüli Avariáról. Mivel az avarok részére történő fegyvereladást a Frank törvények 805-ben megtiltották, feltételezhető hogy az avarok az akkor már a Kárpátok bérceinek közelében, Etelközben megjelenő rokonaik elé, a Duna-Tisza közére és az Alföldre húzódtak. Ugyanakkor az sem zárható ki, hogy leszakadó néprészeket hagytak hátra Pannoniában. Anonymus Gesta Hungarorum című legkésőbb a XIII. században keletkezett műve szerint a székelyek a Tisza mellett, a Kórógy vizénél csatlakoztak a bevonuló magyarokhoz, majd Bő révnél átkelve a Tiszán elővédként vonultak a Bihar vára ellen. A Kórógy-ér Szentes mellett található, Bő rév pedig ma Szentes egyik városrészének neve. Biharban található több olyan település, mely a székelyek hajdankori jelenlétét jelzi. Ilyen például Székelyhíd és Telegd is, mely utóbbiról nevezték el a telegdi székelyeket. Biharból a székelyek áttelepítése Székelyföldre a hagyomány szerint Szent László királyunkhoz kötik. A Vas vármegyei és székelyföldi szín és jelkép párhuzamok tehát a honfoglalás előtti avar/székely népesség honfoglaló magyarsághoz történt csatlakozását és területi elhelyezkedését jelzi. Székely eredetű népesség tehát nem csak Székelyföldön található, önálló székely identitásukat azoban csak ezen a különleges határőr területen őrizték meg.

A színek, a zászlókon, hadi jelvényeken, címerekben és pecséteken megjelenő jelképek már ókorban az egyes népek, nemzetségek, így különösen a nemzetségi alapon szervezett katonai egységek megkülönböztetését szolgálták. Így ezek kialakulása általában sokkal korábbi, mint a róluk hírt adó első írásos adat. A nap és hold jelképeknek egyiptomi, mezopotámiai és indoszkíta (kusan, heftalita) gyökerei vannak.

A Biblia szerint a Nap és Hold tisztelete Isten nemzetekkel közölt kijelentéséből származik (V. Móz. 4, 19.). (Fontos megkülönböztetni a bálványimádástól, mely az emberek által fából és fémből készített szobrok, illetőleg képek tisztelete.)

Az egyiptomi napisten neve: Amon Ré. A mezopotámiai - ősi sumer eredetű - Úr-Kaszdim jelentése: a Holdisten városa. Innen származott Ábrahám is. Az együtt szereplő csillag és félhold a hunok vallási jelképei: nap főisten és a holdisten. A Pamír térségében és Észak-Indiában Kr. e. 1. századtól Kr. u. 3. századig fennálló Kusán Birodalom népe kínai nevének (jüe-csi) jelentése: a hold népe. A csillag és félhold jelképek megtalálhatók az India egyes területein Kr. u. 460-tól kb. 556-ig uralkodó fehér hunok, a heftaliták érméin, és az általuk épített Radzsasztáni templomok jelképei között [3].

Nem idegen a csillag és hold együttes szerepeltetése a keresztény szimbolikától sem.

Magyarországról szólva, ezek a jelképek megtalálhatók például a Pannonhalmi Bencés Főapátság címerében is. A címerleírás szerint: "A Pannonhalmi Fõapátság címere 1870 körül keletkezett a magyar tartományi címer és a hiteles helyi pecsét képének egyesítésével. A hasított pajzs bal oldali kék mezejébe pedig az 1252 előtti időkből származó pecsétkép került. A pecsétkép közepén trónuson ül Szent Benedek, fején glóriával övezett püspöksüveggel, jobb kezének két ujját esküre emelve, bal kezében pásztorbotot tartva. Lába alatt kimúlt sárkány, ami a bûn legyőzését jelképezi. Feje mellett jobb oldalon faágon álló, csőrében kenyeret tartó holló. A szent alakjától jobbra térdelõ szerzetes egy kelyhet tart, amely Krisztus vérét, az új szövetséget jelenti. A másik oldalon imádkozó szerzetes áll. A pásztorbot csigája alatt lebegő hatágú csillag a Szűzanyát, a térdelõ alak előtt lebegő félhold pedig feltehetőleg a szentírás ószövetségi részét jelképezi…"

Más értelmezés szerint a keresztény ábrázolásokon szereplő nap és hold Istennek a világ feletti uralmát illetőleg Krisztust jelképezi, Ő a Világ Világossága (Ján. 8: 12.). Érdemes megemlíteni, hogy a Szentkorona felső részén - a pántos rész zárólemezén - ahol Krisztus, a mindenség uraként (Pantokrátor) látható, mellette két életfa, melyek nagyon hasonlítanak a keleten ábrázolt stilizált bazsalikom bokorra, feje mellett pedig napkorong és a holdsarló. A Szentkoronán a holdsarló vízszintes elhelyezkedése mezopotámiai eredetre utal. A babiloniak a holdat Holdsarlóként ábrázolták, melyet az égbolton vízszintes helyzetben láttak, mint valami bikaszarvat.

A szkíta-hun-magyar hagyományra egyesek úgy tekintetnek, mint feudális csökevényre, a "civilizált" modern társadalmakhoz való csatlakozás akadályára. Ezzel szemben valójában nemzeti önismeretünk elmélyítése, hagyományaink megőrzése hozzájárulhat nemzeti egységünk erősítéséhez, és más nemzetekkel kölcsönös megbecsülésen és tiszteleten alapuló kapcsolattartásunkhoz.

Jegyzetek

1. A Jesdan kifejezés szerepel Irán 1933-1979 között érvényes himnusza első bekezdésében a következők szerint (latin betűs átírásban és az angol fordítás):
"Schahansche ma sendeh bada
pajad keschwar befarrasch dhawedan
pajad keschwar befarrasch dhawedan
kas pahlewi schod molke iran
kas pahlewi schod molke iran
sad rah behtar se ahde basetan
sad rah behtar se ahde basetan
as doschmanan budiy parischan
as doschmanan budiy parischan
dar sajehasch asudeh iran
dar sajehasch asudeh iran
iranjan peywasteh schadan
iranjan peywasteh schadan
hamwareh JESDAN bowad ura negahban."

"Long live the Shah, our King of Kings,
hamwareh JESDAN bowad ura negahban."

"Long live the Shah, our King of Kings,
And may his glory make immortal our land.
And may his glory make immortal our land.
For Pahlevi improved Iran
For Pahlevi improved Iran
A hundredfold from where it once used to stand.
A hundredfold from where it once used to stand.
Though once beset by the foemen's rage,
Though once beset by the foemen's rage,
Now it has peace in his keeping sure;
Now it has peace in his keeping sure;
We of Iran, rejoice in ev'ry age.
We of Iran, rejoice in ev'ry age.
Oh, may GOD protect him both now and evermore."

2. A fehér lónak a különböző nemzetek mitológiájában különleges jelentőssége van:
"White horses (which are rarer than other colours of horse) have a special significance in the mythologies of cultures around the world. They are often associated with the sun chariot, with warrior-heroes, with fertility (in both mare and stallion manifestations), or with an end-of-time saviour, but other interpretations exist as well. Both truly white horses and the more common grey horses, with completely white hair coats, were identified as "white" by various religious and cultural traditions."
A fehér ló tiszteletére utal a "Fehér ló fia" című, mitológiai jellegű mese, mely a nagy sztyeppe több népének (magyar, oszmán türk, ujgur, jugur, kazak, kirgiz) mesevilágában szerepel.
A Szentírásban a végidőkben megjelenő királyok Királya is fehér lovon ül: Jelenések könyve, 19, 11–16: "És látám, hogy az ég megnyílt, és ímé vala egy fehér ló, és aki azon ül vala, hivatik vala Hívnek és Igaznak, és igazságosan ítél és hadakozik. És az ő szemei olyanok, mint a tűzláng; és az ő fején sok korona; az ő neve fel vala írva, amit senki nem tud, csak ő maga. És vérrel hintett ruhába vala öltöztetve és a neve Isten ígéjének neveztetik. És mennyei seregek követik vala őt fehér lovakon, fehér és tiszta gyolcsba öltözve. És az ő szájából éles kard jő vala ki, hogy azzal verje a pogányokat; és ő fogja azokat legeltetni vasvesszővel; és ő nyomja a mindenható Isten haragja hevének borsajtóját. És az ő ruháján és tomporán oda vala írva az ő neve: királyoknak Királya, és uraknak Ura."
A hindu mitológiában is szerepel Uccaśravas Indra főisten hófehér színű, hétfejű szárnyas lova:

3. A fehér hunok legfõbb istene a Napisten, valójában az egyetlen, tehát egyisten hívõk, s ez Radzsasztánban épített õsi templomaikban - akárkinek is szentelték azt később a hinduk - ott látható. Udaipurban, s a régi mewári fõvárosban: Csittorban, s a legszebb, legjobban fennmaradt Napisten templomegyüttesben: Moderában /dél-Mewár/. A templomok valamelyik oltárnál ott látható a Napisten, sugaras fejdíszel, homlokán legtöbbször borostyánból, vagy narancsszínû achátból a napkorong látható /maga a szobor rendszerint márvány/, elõtte szekér, melyet hét ló húz, hiszen hitük szerint a ló a Napisten szent állata /másik szent állata az oroszlán/. Éklingdzsí templomában megtalálhatók több helyen a Napisten szobrai Minden szobron, sõt a hívek márvány hálatábláin megtalálható bevésve jobb oldalon a Napkorong, baloldalon a Holdsarló. A Nap maga a Napisten, vagy a Fény istene, a Hold az istenanya, azaz a Matadzsí.

Érdekesek az óiráni mitológia istennevei is: Apam Napat, Apaosha, sőt maga a Tishtriya-Tisia nevezet is, nem beszélve Zarathustra ASHA-fogalmáról. /Kiss Irén/

"A szanszkrít "Isvar" szó is hasonlít a mi Isten szavunkhoz, abból is származhatott. Ismert már az indiai forrásoknól, hogy a szkíták - pl. egy győzelem alkalmából, vagy a király halálakor - "asvamédát", azaz lóáldozatot mutattak be, tőlük vették át az indusok még a védai korban. A régi magyarok is egy Teremtőben hittek és a Nap volt ennek a Teremtőnek a fő megjelenési formája…” jelképe.

Kép: Julianus barát szobra a várban.

Magyar domonkos szerzetesek rendük utasítására és IV. Béla magyar király (1235-1270)1 „kíséretével és költségén"2 1230-1237 között több veszélyes térítő utat tettek meg, melyek során eljutottak a Kaukázus és a Volga felső folyásának vidékére. Tudósításaik a mai napig többféle szempontból is magukra vonják a történészek figyelmét. Csak néhány évvel a mongolok lengyelországi és magyarországi pusztításai előtt az „első átfogó tatárképet" a domonkos barátok közvetítették a nyugati világ felé, ahogy ezt Gían Andri Bezzola, svájci történész, egyik alapvető és ismeretekben gazdag tanulmányában megállapítja.5 Ezen felül beszámolóikban első ízben ők adtak hírt a mongol kánok világuralmi törekvéseiről, és azon nem titkolt szándékukról, hogy nemcsak Magyarországot, hanem Rómát és további távoli nyugati országokat is meg akarnak hódítani.4 Ugyancsak a domonkos barátok voltak azok, akik utazásaikról azzal a hírrel tértek haza, hogy messze keleten van egy ország (Magna Hungaria), melynek lakói a magyarokkal rokonságban állnak.5 …

Kép: Julianusbarát 1234-1236-os útja.

… a Magyarországra visszatért szerzetesek rengeteg adatot hoztak magukkal addig alig vagy egyáltalán nem ismert népekről, mint a cserkeszek, alánok-oszétek, volgai-bolgárok és mordvinok…

Cserkeszek

… a szerzetesek Bulgárián keresztül Konstantinápolyba mentek, ahol hajóra szálltak és több mint egy hónapos tengeri út után Matrica kikötőjében értek partot. A város, mely Matregával, a későbbi genovai gyarmattal azonos (… óorosz: Tmutorokan, török: Tamar-tarqan),12 Kerccsel szemben, nem messze a Kubán torkolatától egy még Rubruk által is említett kereskedőhely volt, ahol a konstantinápolyi kereskedők találkoztak, hogy a Don torkolatánál halat vásároljanak.13 Mindazonáltal Matrega nem csak mint kereskedelmi központ jelentős. Riccardus a város uralkodóját nyomatékosan egyenrangú félként említi „Zíkia" fejedelmével: „a Zíkiának nevezett földre, Matrika nevű városba, melyek fejedelme és népe magát kereszténynek mondja."14

Zíkia vidékét már az antik szerzők is ismerték. Már Sztrabon XI. 2.12. említést tesz Zúyoi. népéről, akik a Fekete-tenger keleti partján élnek.15

Szinte valamennyi középkori utazó hasonló elnevezéssel illeti ezt a népet, Marco Polo (IV, 24) zícnek, Piano de Carpini siccinek16 Rubruk pedig Ziquiának nevezi országukat.17 A 14. századi spanyol keletutazó Paschalis de Victoria megemlíti, hogy volt egy „Ziquus" nevű keresztény szolgája.18 Még 1404-ben a „Libellus de Notitia Orbis"-ban is olvashatunk egy Ziqma nevű országról.19 A Zic, Zichia nevet a cserkeszek adighe (adzyghe) „emberek"20 önelnevezésére lehet visszavezetni, anélkül azonban, hogy ez minden cserkesz megnevezéseként szolgált volna a középkorban.

Már Konstantin Porphyrogennetos három tájegységre tagolja a cserkesz települések történelmi területét, mely egészen a 19. századig északról délre, a Kubántói a Kaukázusig terjedt. Felsorolása szerint a három tájegység a Fekete-tenger keleti partjától észak-dél irányban a következő: Zichia, Papagia, Kasachia21

Úgy tűnik, hogy a Kubán folyó és a Kaukázus között levő ország viszonyai a 13. századig alapvetően nem változtak. Piano Carpini és Rubruk23 is gondosan ügyel arra, hogy szűkebb értelemben különbséget tegyen zíkek (Sicci, Ziqui) és cserkeszek (Circasi, Cirkassi, Cherkis) között. Carpini feljegyez még egy harmadik csoportot is: a cassit (Cadii), akik nyilvánvalóan a kaszogok leszármazottainak tekinthetők.24

 

Zikek, a cserkeszek legészakibb része

Mindenesetre az említett népcsoport legészakibb tagjának, a zíkeknek előnyös helyzetet sikerült kivívniuk, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy szoros kapcsolatban álltak a kijevi rusz állammal, a bizánci birodalommal és az olasz kikötővárosok kereskedelmi telephelyeivel a Fekete-tenger térségében. Ez egyrészt a 12. századig önálló, keleti szláv, a Rurikidák vezetése alatt álló fejedelemségnek a létezésében, Matrega-Tmutorokannak a russzok általi elfoglalásában,25 másrészt Matregában egy latin érsekség alapításában mutatkozott meg.26

1245 óta a pápai missziós bullák rendszeresen megemlítik a zíkeket.27 Az ezt követő időkben a pápai hittérítő tevékenység a cserkeszek körében valószínűleg gazdagon meghozta gyümölcsét. Csupán a matregai érsekségnek a 14. század végéig 3 újonnan alapított egyházmegyét rendeltek alá. A magyar domonkosok tudósításaiból arra következtethetünk, hogy a Matrega székhelyű fejedelmi pár hallatlanul barátságos fogadtatásban részesítette a szerzeteseket. A barátok nyilvánvalóan az első hittérítők voltak, akiket a Kúria az országba küldött. „Az Isten pedig kegyelmes volt hozzájuk egy úrasszony személyében, ... amennyiben ez csodálatos szeretettel fogadta őket és minden szükségletükről gondoskodott." 28 így a későbbi egyházi hírnökök is számíthattak a cserkesz fejedelmek oltalmára és jóindulatú támogatására, akik minden valószínűség szerint a Kúriával való együttműködéstől az egyre fenyegetőbbé váló tatár veszély elhárításában reméltek hatékony segítséget. Biztosan állíthatjuk azonban, hogy a kereszténység nem a pápai küldöttek révén jutott el először a cserkeszekhez. Riccardus megjegyzése, miszerint „Matrika fejedelme és népe magát kereszténynek mondja, görög betűkkel írnak és papjaik görögök",29 azt sejteti, hogy eredetileg bizánci hittérítők révén ismerkedtek meg a cserkeszek a kereszténységgel. Valóban más szerzők is megemlítik, hogy a cserkeszeknél a „görög" rítusú hit és a „görög" írás terjedt el. Így még a 15. század kezdetén is a „Li be Ilus de Notitia Orbis"-ban Zíkia lakóiról azt olvashatjuk, hogy ők „vallásukban, bizonyos szertartásaikban és böjtjeikben mindannyian a görögöket követik ... olyan templomaik, képeik és ünnepeik vannak, mint a görögöknek."30

A genovai utazó, Giorgio Interiano, 1550 és 1557 között a cserkeszek között élt, és kortársai számára olyan színesen mutatta be ezt a népet, hogy ábrázolásmódja még hosszú ideig hatással volt a kaukázusi népek későbbi leírásaira.31 Interiano, aki a korai utazók közül a cserkeszek legmegbízhatóbb megfigyelőjének számít, ugyancsak a bizánci kereszténység befolyását hangsúlyozza természetesen anélkül, hogy tagadná, ez a kereszténység a cserkeszeknél ugyanúgy, mint más kaukázusi népeknél, csak gyengén honosodott meg. Többek között hangsúlyozza: „Kereszténynek vallják magukat, és görög papjaik vannak. Csak nyolc éves koruk után keresztelkednek meg, éspedig tömegesen, úgy, hogy egyszerre hintik meg őket szenteltvízzel... Nemesek 60 éves kor alatt nem járnak templomba... Papjaik görög szavakat és írásjeleket használnak hivatásuk gyakorlása során, anélkül hogy jelentésüket értenék."32 A görög egyház a cserkeszeknél már viszonylag korán megvetette a lábát. Már a 7. században létezett a zíkeknek egy önálló érseksége, melynek székhelye Nikopolisban volt, a 8. század vége óta pedig Tamatarchában (Matrega),33 ahol „Tamatarcha és Zíkia metropolitája" több mint fél évezreden keresztül székelt. A metropolita közvetlenül a konstantinápolyi pátriárka alá tartozott, és a forrásokban többször említést tesznek róla.34 A római egyház hittérítő törekvése, mely ugyan. 1245 óta gyökeret eresztett az országban, és Versache fejedelem áttérésében tetőpontját érte el 1333-ban,35 nem tudta a görög egyház uralkodó helyzetét megingatni. Hogy Julianus barát és kísérői a zíkek földjén folytattak-e térítő tevékenységet, és ezzel előkészítették-e a római egyház későbbi áttérítési sikereit, nem derül ki Riccardus tudósításából. A krónikás azonban 50 napra teszi a szerzetesek tartózkodását ezen a vidéken, ami aligha elegendő ehhez a tevékenységhez.

Ennek megfelelően igen szűkszavúak az őshonos lakosság életéről és szokásairól szóló közlések. A cserkeszek szociális rétegződéséről csak érintőlegesen értesülünk. A fejedelem mellett létezett egy nemesi réteg, amely már külső megjelenésében is haj- és szakállviselet - különbözött a néptől. „A férfiak mind kopaszra nyírják fejüket, és ékes szakállat növesztenek; kivéve a nemeseket, akik nemességük jeleként bal fülük felett egy kevés hajat meghagynak, fejük többi része teljesen meg van nyírva." 36 Hogy a cserkesz társadalmi rend egyik különleges ismérve a feudális széttagoltság volt, már Maszúdi is feljegyezte.37 Éhhez társult még a társadalom négy szociális rétegbe való hierarchikus, merev tagozódása: a pske (fejedelmek), az uark (nemesek), a dokod (a kíséret nem nemesi származású tagjai) és a pslvitl (szolgák, rabszolgák)38 Interiano a következőképpen ír a társadalomról: „Vannak köztük nemesek, vazallusok, szolgálók és rabszolgák. A nemeseket nagyon tisztelik, ők legtöbb idejüket a lovakkai töltik. Nem tűrik, hogy alárendeltjeik lovakat tartsanak, és ha egy vazallus véletlenül egy csikót felnevel, a nemes ember azonnal elveszi tőle és egy ökröt ad helyette, mondván: ló nem illet meg téged, csak ez."39

Riccardus a cserkeszek hajviseletére vonatkozó leírásait Interiano is megerősíti amikor így tudósít: „Ők (a cserkeszek) borotvát tartanak maguknál és köszörűkövet is, hogy megélesítsék. Egymás fejét borotválják, habár a fejtetőn hagynak egy hosszú fonott tincset."40 Különleges figyelmet érdemelnek Riccardus állításai a cserkesz nők helyzetét illetőleg. Feljegyzései szerint a fejedelmi udvar tagjai poligámiában éltek, ami nyilvánvalóan a cserkesz társadalom más rétegeinél is bevett szokás volt.41 Interiano szerint ismerték a levirátust.42 Mindemellett nagy tiszteletben tartották az asszonyokat, akik részt vettek a tanácsüléseken, ünnepeken,43 és néha elkísérték férjeiket hadjárataikra.44 A vendégszeretetet minden kaukázusi nép szentnek tekintette, ennek kifejezésében az asszony mint közvetítő személy fontos szerepet játszott. Ha valaki egy idegen házban akár vendégként, akár oltalmat keresőként a ház úrnőjének mellét ajkával érintette, örökbe fogadottnak tekintették, és ugyanúgy megillette a ház urának védelme, mint annak gyermekeit.45 Ezek a szokások teljesen összhangban vannak azzal a képpel, melyet Riccardus festett a zíkek fejedelemnőjéről, ahogy vendégül látta a magyar szerzeteseket.46 A vendég iránti barátság kifejezéséhez az is hozzátartozott, hogy az idegent a szomszédos ország határáig kísérjék.47

Alánok - oszétek

Nagy-Magyarország keresése közben Julianus és rendtestvérei Kelet felé fordultak. … Cserkeszföld elhagyása után … egy nagy sivatagról esik szó, melyen az átkelés nem egészen két hetet vett igénybe. Kézenfekvő az a feltevés, hogy arról a steppeövezetről van szó, melyet nyugaton a Kubán, keleten a Terek határol. Valahol a Kaukázus északi lejtőjénél a szerzeteseknek rá kellett bukkanniuk az alán-oszétok első falvaira. Az alánok, a cserkeszekhez hasonlóan az ókorban és a középkorban a mai településeiknél lényegesen nagyobb kiterjedésű területet uraltak. Ez az iráni nyelvcsaládhoz tartozó nép az ókor óta Kelet-Európa térségében jelentős történelmi szerepet játszott. Az. alánok eredetileg a szarmaták és szkíták lovasnomád szövetségéhez tartoztak, és örököseikként még Krisztus utáni időkben is Pontus jelentős területeit birtokolták.48 A Krisztus utáni első században megszállva tartották keleten az Aral-tó és nyugaton a Don által határolt területet.49 Három évszázaddal később nyugati irányú terjeszkedésük során elérték a Pruth folyót, amelyet a források egyenesen alán folyóként említenek.50 Az ezt követő időkben az alánok befolyási övezetét török lovasnomád népek vándorlásaik során erősen korlátozták, és ez még a mongol támadások előestéjén is az észak-kaukázusi steppevidéken túl a Volgáig és Donig terjedt ki….

… Riccardus aránylag nagy terjedelmet szentel ennek a népnek, szokásainak, életmódjának leírására, …. a szerzetesek összesen 6 hónapig tartózkodnak az oszétek földjén.65 Nyilvánvalóan nyomós oka volt annak, hogy az oszéteknél a tervezettnél tovább maradtak. Mivel a szerzetesek fegyvertelenek voltak, ezért rajtaütésektől kellett tartaniuk és egyszer sürgősen rá is szorultak egy utazótársaság (societas) védelmére. Riccardus viszont rámutat arra, hogy északi és keleti irányban már jó ideje szünetelt a karavánok közlekedése, „a tatároktól való félelem miatt, kik állítólag a szomszédságban laktak."66

Az a tudat viszont, hogy a magyaroknak és alánoknak átmenetileg közös múltjuk volt, valószínűleg hosszabb maradásra ösztönözte a szerzeteseket, hogy különleges figyelmet tudjanak szentelni ennek a népnek. A szerzetesek bizonyosan annak a Kézai Simonnál fennmaradt elbeszélésnek hittek, miszerint a két nép hosszú ideig szoros kapcsolatban állt egymással. Ez a keleti őshazáról szóló hagyomány még erősen élt a 13. századi Magyarországon, és a szerzeteseket is ez ösztönözte egy keleti felfedező út megtételére. Kézai tudósítása szerint a magyarok a nyugati irányú vándorlásaik során az Azovi-tenger partjához értek, ahol az ottani mocsaras területen (Kubán deltatorkolata) Hunor és Mogor fivérek vezetésével letelepedtek. Az első kapcsolatfelvételt az alánok és a magyarok között Kézai a következőképpen ábrázolja: „A hatodik évben kikalandoztak, s egy puszta helyen véletlenül Belár fiainak férjeik nélkül otthon maradt feleségeire és gyermekeire bukkantak. Kiket is vagyonostul sebesen vágtatva elragadtak a maeotisi ingoványok közé. Történetesen az alánok fejedelmének, Dulának két leányát is elfogták a gyermekek között; ezek egyikét Hunor, másikat Magyar vette feleségül. Ezektől az asszonyoktól származnak a hunok valamennyien."67 Ez a … tudósítás… alapjaiban olyan történelmi eseményekre utal, mint a finn-ugor, török (onogur-bolgár) és iráni (alán) népek együttélése a Volga és Don közötti területen,68 … a magyar domonkosok … elődeik őshazáját mindenekelőtt az alánok szomszédságában keresték. Györffy György joggal utalt arra a tényre, hogy' a barátok aligha részesítethették volna előnyben a Konstantinápolyon és Matregán át vezető útvonalat, ha „Nagy-Magyarországot" kezdettől fogva a Volga és az Ural közötti területen feltételezték volna, sokkal inkább az északi irányú Lengyelországon és Vladimir fejedelemségén keresztül vezető úton indultak volna el, amelyen Julianus hazatért Magyarországra.71

… A magyar barátok természetszerűleg különösen érdeklődtek az oszétek vallási viszonyai iránt. „Itt elérkeztek az Alániának nevezett földre, ahol keresztények és pogányok vegyesen laknak. ... Azok, akiket itt keresztényeknek neveznek, tartják magukat ahhoz, hogy olyan edényből, amelybe egér pusztult bele, vagy amelyből kutya evett, nem isznak, és nem esznek addig, amíg papjuk meg nem szentelte, s aki másként cselekszik, azt a kereszténységből kirekesztik. Ha viszont valaki közülük bármilyen okból embert öl, ezért sem nem vezekel, sem dicséretet nem kap, mivel náluk az emberölést semmibe sem veszik. A keresztet olyan nagy tiszteletben tartják, hogy a szegények - akár odavalók, akár idegenek -, akik nem tudnak magukkal kíséretet vinni, bármilyen keresztet lobogós kopjájukra tűznek és felemelve hordják, mindenkor bátran járhatnak keresztények és pogányok között egyaránt."72

A krónikás azon megjegyzése, hogy az oszétok egy része - még ha felületesen is - keresztény volt, egybeesik más szerzők állításaival. Az oszétek keresztény hitre való térítése már jóval a 10. század előtt megkezdődött főképp bizánci térítők részvételével, de szemlátomást akadozva haladt, többször megtorpant és soha nem vezetett az oszétek teljes megtéréséhez. Nem sokkal 932 után Maszúdi szerint pogány felkelésre került sor, és átmenetileg elűzték a keresztény püspököket, papokat,73 Habár a 10. század közepén újból elkezdődtek a térítések, és az uralkodóház az alánok egy részével együtt megtért,74 nem beszélhetünk a kereszténység tartós győzelméről. Wilhelm von Rubruk hívja fel a figyelmet arra, hogy azok az' alánok, akikkel ő találkozott, habár görög lelkészeik voltak és (szent) írásokkal rendelkeztek, a kereszténység tanaiból csak Krisztus nevét ismerték. 75

Nem látták ezt másként azok az utazók sem, akik a 18. és 19. században látogattak el az oszétekhez. A magyar Gróf Zichy Jenő, keletkutató és etnológus, a Kaukázus történetének és néprajzának egyik legkiválóbb ismerője 1897-ben Voyages au Cauase et en Asie Centrale című művében a következőket hangsúlyozza: „Az oszétek történelmük során háromszor váltottak vallást. Ma többségükben keresztények, nem sokkal több, mint egynegyedük mohamedán, különösen érvényes ez az előkelőkre. A többiek vallása, legyenek azok keresztények vagy mohamedánok tele vannak pogány kultuszokkal maradványaival. Valóban járnak templomba. De elmennek a dzouarokhoz is és állatokat áldoznak nekik."76 Georg Nioradze néprajztudós még 1923-ban a következő szavakkal foglalta össze az oszétek vallási viszonyait: „A kereszténység az összeteker eddig még csak felületesen érintette. Még manapság is kevéssé sajátították el a kereszténység etikai előírásait, sokkal inkább csak a külső megnyilvánulásait. A keresztény morál önmagában idegen az osszétektől, és szinte minden szempontból ellentmond e nép évszázadok során kialakult normáinak.

A keresztény tan az osszétek többségének számára teljesen hozzáférhetetlen."77 Sok azon vallási szertartások és szokások közül, melyeket a domonkosok lejegyeztek, a mai napig nyomon kövediető. így a kereszt sajátságos tisztelete, mely az oszéteknél és más észak-kaukázusi népeknél még a 19. században is elterjedt volt. Dörrie helyes felismerése szerint „ez a kereszténység ezen peremterületén egyféle tabu-szimbólummá való süllyedést jelentett."78 Klaproth így tudósít: „Az oszétek mélységesen tisztelik a hullócsillagokat, amelyeket... repülő szenteknek és kereszteknek neveznek. Mikor először jön fel a hold, akik látják, késsel vagy egy tőrrel a hold és a csillagok irányába csapnak és maguk köré keresztekből egy kört rajzolnak, mert az újhold megjelenését rendkívül szenmek tartják."79 Ez világosan mutatja a kereszt tisztelete és a kereszténység előtti hold-, illetve csillagistenség kultuszok közötti összefüggést.80 Riccardus említi, hogy a böjtölést szigorúan betartották, amit a későbbi helyszínen járt kutatók is megerősítenek. Klaprodi szerint „az oszétek tartják a görög egyház húsvétot megelőző nyolc hetes böjtjét, amikor nemcsak hústól, hanem tejtől és vajtól is tartózkodnak; csak kenyeret, sós vízben főtt babot, borsót, valamint hagymát fogyasztanak. Egyesek Szent Péter böjtjét egész júniusban, Szűz Mária böjtjét és karácsony böjtjét is tartják."81

A félkeresztény és pogány ünnepnapok sokasága, melyek az oszétek hétköznapjait megszakították, s amikor minden munkával felhagytak, egészen a 20. századig fennmaradt.82 Természetesen a vasárnap az oszéteknél nem olyan volt, ahogy azt a szerzetesek a 'treuga Dei' értelmében elgondolták. Ennek inkább a gyakori vérbosszúban érintett csoportosulások közötti hosszabb időre megállapodott békeidőszak felel meg. Ezt Klaprodi a következőképpen erősíti meg: „A vérbosszú apáról fiúra öröklődik, és gyakran egész falvak közötti hosszan tartó ellenségeskedéssé válik. Habár sohasem szűnik meg egészen, az a szokás, hogy ajándékok hatására felhagynak vele. A gyilkos, néhány családtagjával, saját erős tornyába menekül, és ott védi magát a megölt közeli hozzátartozóival szemben. Onnan küldi le egyik barátját a falu öregjeihez, hogy ők aztán az ellenféllel egy - egy évre szóló - szerződést kössenek. Ennek értelmében a gyilkos egy bizonyos számú birkát, vagy ökröt fizet az érdekelteknek, akik megesküsznek, hogy a szerződés időtartama alatt békén hagyják. Ezt a szerződés lejárta után mindkét részről megújíthatják."83 Nem utolsósorban a vérbosszú volt az, ami az oszét népet állandó belső viszályba sodorta, a lappangó jogi bizonytalanság állapotába. "Ha viszont valaki közülük bármilyen okból embert öl, ezért sem nem vezekel, sem dicséretet nem kap, mivel náluk az emberölést semmibe sem veszik." 84 Az a szemléletes kép, amit a magyar hittérítők az oszétek feudális széttagolódásáról vázoltak, sok kaukázusi nép számára egészen az újkorba nyúlóan érvényes. A Magas-Kaukázusban a hegyi népek által megközelíthetetlen, erődítményszerűen kiépített, tornyos aulok még napjainkban is életszerű benyomást keltenek a gyilkos viszályokról, melyek az egyes nemzetségek között gyakran évtizedekig tomboltak.85

Mindazonáltal az oszét nép még néhány évtizeddel a magyar barátok érkezése előtt valószínűleg egy hatalmas birodalomba egyesült, melynek virágkora a 10. és 11. századra esett, s mely a mongolok első támadásáig állt fenn, akiktől a szövetséges kunokkal együtt 1222-ben súlyos vereséget szenvedtek. Maszúdi a 10. század közepén teljes csodálattal tudósít: „Az alánok uralkodója megközelíthetetlen, rendkívül bátor és egy 30 000 fős lovassereg felett rendelkezik, kormányzatának tagjai a fejedelmek. Ami pedig birodalmát illeti, szállásaik annyira összefüggők, hogy ha egy település kakasai kukorékolnak, a birodalom többi részéből választ kapnak ..."86 Bíborbanszületett Konstantin az alánokat a kazár birodalom elleni erős szövetségesként említi.87 Az alánok vagy oszétek jelentőségét semmi sem mutatja jobban, mint az a körülmény, hogy a bizánci császár az alán fejedelmeket a diplomáciai rangsorban a bolgár és az örmény birodalmak uralkodóival egyenrangúként említi, és legfőbb kitüntetésként a tcveu/iauköv tekvov címet adományozza nekik.88

Az alánok harcos erényei három évszázaddal később a mongol támadások ellen mutatkoztak meg igazán. A kortárs utazók, Piano Carpini és Rubruk egybehangzóan elismerően nyilatkoznak az alánok bátor ellenállásáról a tatárokkal szemben.89 Már 1222-ben harcoltak az alánok a kunokkal együtt - még ha hiába is - a benyomulok ellen. A tatárok második támadása nem váratott sokáig magára, épp a magyar szerzetesek ott-tartózkodására tehető.90 Az alánok feletti teljes győzelem csak a Kaukázus északi steppés lejtőin adatott meg a mongoloknak. Marquart osztja azt a gniz forrásokra támaszkodó nézetet, amely szerint az alánokat először a mongolok űzték el a síkságról, így a Közép-Kaukázus hegyeibe kényszerültek visszahúzódni.91

A szerzetesek oszétföldön való tartózkodását az éhezés és nélkülözés jellemezte…

Mordvinok, Burtászok

Az út tovább északra a Volgához egy „sivatagon", az úgynevezett Kalmük steppén keresztül vezetett, míg összesen 37 nap után el nem érték a szaracénok földjét, amely a Veda nevet viselte, és egy Bundáz " / 94 nev ű varost.

A „terra Sarracenorum ... „Veda” Rubruk adatainak segítségével földrajzilag viszonylag jól meghatározható. A Veda név minden valószínűség szerint a Merdas, illetve Medua elnevezés rontott változata, mellyel Rubruknál találkozhatunk: „A Donon túl elterülő vidék gyönyörű szép, folyókban, erdőkben gazdag. Északon óriási erdőségek fekszenek, hol kétféle nép lakik: egyik a moksa, amely semmiféle törvényt nem követ, és teljesen pogány. Városaik nincsenek, erdei kunyhókban laknak ... utánuk következnek azok, akiket merdásznak mondanak, a latinok meg merdinisnek hívnak; ezek mohamedánok."95

Ezek a Rubruk által ábrázolt viszonyok csak a volgai finn mordvinok népére illenek, akiknek szállásterületei a Krisztus utáni időben nyugaton az Oka felső folyásától a Volgáig, északról délre Gorkijtól Voronyezsig és Szaratovig terjedt.96 A mordvinok már Julianus és Rubruk korában is két, nyelvileg rokon, de kulturálisan különböző törzsi csoportra tagozódtak, a moksa és erza mordvinokra.97

A moksa mordvinok - akik Rubruknál mint moxelek szerepelnek - alkották a két csoport közül az északabbi területen élőket. Településeik a Szura, Oka, Volga által határolt területen voltak, és még a 13. században is a későbbi Kadom és Kaszimov városok környékéig terjedtek.98 Tőlük délkeletre a Sura és a Volga között a merdas vagy erza mordvinok éltek,99 akiknek Riccardus vedáival való azonosítása annál könnyebb, mivel mindkét népet - Rubruk a merdasokat100 és Riccardus a vedákat101 - szaracénokként, azaz muszlimokként írják le.

De milyen kapcsolat van a „civitas Bundaz"102 és a merdasok között? Kézenfekvő az a feltételezés, hogy Bundaz alatt a burtászokat (burdászok) érthetjük, azt a népet, melyet már a 10. századi perzsa és arab földrajztudósok is ismertek,103 de etnikai hovatartozásuk még vitatott. Míg a tudósok egy része azon a véleményen van, hogy a mordvinokhoz sorolhatók,104 mások úgy gondolják, hogy a burtászok egy egyedülálló, talán török nyelvű nép, mely később beolvadt a csuvasokba vagy a volgai tatárokba.105

Minden kétséget kizáró megoldás még nem született, noha az eddig ismert érvek inkább amellett tanúskodnak, hogy a merdasok és a burtászok ugyanaz a nép, mert:

1. Nyelvtörténetileg mindkét név egymással teljesen összhangba hozható.106
2. Nyilvánvalóan ugyanazon a területen éltek! Élihez társul még, hogy az erza mordvinoknak szállásterületein a Burtas szó mint helymegnevezés ismételten felbukkan.107
3. A földrajzíró Isztaliri108 igazolja, hogy a burtászok nyelve nem tartozik a török nyelvekhez.109
4. Keleti források olyan képet festenek a burtászok gazdálkodási módjáról és szokásaikról, amely részleteiben egyezéseket mutat a mordvinok leírásával Rubruknál és Herbersteinnél. Egy 11. századi perzsa tudós Marvazí110 szerint a burtászok (Burdas) erdőkben élnek, földműveléssel, sertés- és marhatenyésztéssel foglalkoznak. Mézből, melyből egyfajta méhsört készítenek, feleslegük van, és virágzó prémkereskedelmet folytatnak.111 Gyakorolják a földbe temetést és a hamvasztást, és asszonyaiknak - szexuális téren is - nagy szabadságot hagynak.113

Rubruk beszámolójában megdöbbentő hasonlóságok találhatók: „ ... moksa ... Városaik nincsenek, erdei kunyhókban laknak ... Ha valaki a más feleségével hál, amaz nem törődik vele, legfeljebb ha a szeme láttára történik, tehát nem féltékenyek. Igen sok disznót tartanak, bővelkednek mézben, méhviaszban, értékes szőrmékben és sólymokban."114

Az iszlám vallásra való áttéréssel, mely a burtászoknál és az erza mordvinok egy részénél a 10. században következett be,115 kulturális téren, még ha szerény mértékben is, de változás mutatkozik. A burtászok átvették a török lovasnomádoktól a nemezsátrat,116 kazár mintára ugyan, de ismerték a kettős fejedelemséget. Városszerű megerősített településeket létesítettek, melyek közül kétségtelenül Burdaz - „civitas Bundáz", ahogy Riccardus feljegyezte - volt a legjelentősebb.118 Ezenkívül élénk kereskedelmi kapcsolatban álltak a horezmiekkel,119 a volgai bolgárokkal és a tatárokkal.120

Mindazonáltal a mordvinok többsége ugyanúgy megtartotta ősi életmódját, mint öröklött animista hitvilágát.121 Az angol utazó, Giles Flecher és a genovai Josafa Barbaro - igaz viszonylag kései 1474-es és 1588-as - tudósításai122 mellett éppen Julianus, Riccardus által közvetített adatai nyújtanak hiteles bepillantást ebbe a korai világba.123

Riccardus azzal az utalással kezdi a mordvinok ábrázolását, miszerint Juliánusnak csak 15 napra volt szüksége ahhoz, hogy földjükön keresztülutazzon:124 „Ezek pogányok és olyan kegyetlen emberek, hogy semmibe se veszik az olyan embert, aki sok embert nem ölt. S midőn valaki útra kel, minden általa levágott fejet előtte hordanak, és mennél több fejet hordanak előtte, annál nagyobb a becsülete. Az emberi koponyákból meg kelyhet csinálnak, és örömest isznak belőle. Azt, aki nem ölt embert, nem is engedik megnősülni."125

Riccardus egy olyan társadalomnak a képét rajzolja meg, melynek értékrendjében a harc központi szerepet játszik. Ezt más források tökéletesen alátámasztják. Már a 10. és 11. századi arab és perzsa szerzők is hangsúlyozzák a burtászok harcos szellemét. Ahmed Túszí szerint „a burtászoknak más dolguk sincs, csak hogy öljenek, raboljanak, és másokkal erőszakoskodjanak.126 Gardízi díjazza a bátorságukat,127 míg Dzsalál ad-Dínnél harcos nyilas népként mutatkoztak.128

Sigismund von Herberstein még hat évszázaddal később is úgy tudósít, hogy a mordvinok egy bátor nép, amelynek harcosai gyalogosan vonulnak hadba, és kitűnő íjászok.129 Giles Fletcher szörnyűségesnek és durvának írja le őket. Számos háborúban és felkelésben tudtak mind az orosz, mind a tatár támadások ellen védekezni, és csupán a 18. század vége felé sikerült az orosz hivatalnokoknak végérvényesen „megbékíteni" őket.131

Koponyakultusz és fejvadászat az ural-altaji népeknél rendkívül elterjedt volt, ugyanúgy, ahogy ezt Hérodotosznál (IV,26; IV,64) az iráni szkítákra vonatkozólag megismerhettük. A fejtrófeának nagy tekintélye volt a hunok,132 avarok133 a protobolgárok,134 a magyarok,135 besenyők,136 oguzok13 és baskírok138 között, és nem utolsósorban a finn-ugor és régi szibériai népeknél.139

A koponyakultusz mágikus elképzeléseken alapszik, amely különböző formában az egész Földön elterjedt. Közös bennük az a gondolat, hogy a nemzés és a halál egymással közvetlen kapcsolatban áll. A népek felfogásában gyakran a halált tartják az új élet előfeltételének. Az etnológus Ad. E. Jensen ezt a tényt találóan így ábrázolja: „Az indoklást,... hogy a gyilkolás következtében beálló halállal a nemzés és szaporodás minden élő sorsává válik, szinte majdnem minden fejvadásznál megtaláljuk, így ennek a mitikus világképnek az extrém logikája bizonyos mértékig újra és újra megköveteli az ölést, annak érdekében, hogy újra szülediessen valaki."140 Az emberi koponyát az életerő központjának tekintik, ezért úgy tartják, hogy megszerzése rajtaütéssel vagy harccal lehetséges. W. Nölle egy asszámi naga-harcostól származó tanulságos idézetet hagyott ránk: „Amikor még fejeket ejtettünk zsákmányul, jó volt a termés, sok gyermekünk volt, egészségesek voltunk, férfiak voltunk; most, amióta nem szabad harcobiunk, sokan meghalnak különböző betegségekben."141 Hogy a volgai, finnek (mordvinok, cseremiszek, votjákok) és a csuvasok is hasonló szokásokkal rendelkeztek, kielégítően bizonyított.142

Riccardus is utal a koponyakultusz és a termékenység, illetve a megtermékenyítő erő közötti szoros összefüggésre, amikor a mordvinok mágikus világképét jellemzi. Kiemeli: „Azt, aki nem ölt embert, nem is engedik megnősülni."143 Ilyen körülmények között egy mordvin harcos szociális megítélését döntően befolyásolta, hogy hány zsákmányolt fejet tudott felmutatni. 144

Egy férfi társadalmi rangjának látható kifejezése mutatkozik meg abban a szokásban is, hogy koponyából készült kelyhekből ittak.145 A megölt ellenség koponyájából ivókehely készítése különösen a lovasnomád népeknél, de többek között a keltáknál, tibetieknél, indiaiaknál, kínaiaknál is elterjedt szokás volt.146 Besevliev találóan jellemzi a koponyakultusz ezen változatát, mikor megjegyzi, hogy „annálfogva hat a koponyakehelybpl ivott bor gyógyítóként, védelmezőként és erősítőként, hogy ez a bor a koponya legyőzhetetlen erejét magába szívta. Természetesen másodlagosan a gyűlölet és diadal motívuma is elég nagy szerepet játszhat ebben."147

Hogy a mordvinok koponyakultusza és kannibalizmusa, mely ugyanabból a mágikus szemléletből ered, más természeti népek mintájára, szoros kapcsolatba keriilte egymással, ezt nem lehet határozottan bizonyítani. Elgondolkodtató azonban, hogy már Hérodotosz (IV,8) a Szkítaföld túloldalára teszi az androfágokat - „egy sajátos nép, mely semmiképp nem szkíta." Josef Marquart pedig a merdas-mordvin nevet az óiráni mrtasa „emberfaló" szóból véli levezethetőnek.148

Riccardus azzal zárja a mordvinokról szóló tudósításait - nyilvánvalóan a Kúriának szánva hogy a mordvinok sámánaik tanácsára azzal a kéréssel mentek II. Jurij Vszevolodovics vlagyimiri és szuzdáli nagyfejedelemhez (1212-1238), hogy megkeresztelkedhessenek. A fejedelem illetéktelennek nyilvánította magát, és a pápához küldte őket.149

…

Julianus, aki közben már az utolsó kísérőjét is elveszítette, Bundazból a folyam sodrásával szemben felhajózott a volgai bolgárokhoz.153

Vogai bolgárok

Mély benyomásairól így tudósít: „Nagy-Bolgárország nagy és hatalmas ország, melynek gazdag városai vannak ... ,,154 A török nyelvű bolgárok az 5. században az Azovi-tenger és a Kubán közötti területen egy hatalmas birodalmat alapítottak, mely csak a 7. században a kazárok támadásai miatt omlott össze.l55 A legyőzöttek egy része nyugat felé menekült, ők a későbbi dunai bolgárok; a többiek a Volga folyásával ellentétes irányban szétszóródtak, és a Volga és Káma találkozásánál telepedtek le. Ott egy birodalmat alapítottak - nem utolsósorban a kedvező kereskedelmi lehetőségeknek köszönhetően -, melynek befolyási övezete virágkorában, azaz a 11. századtól a 13. századig, északon Velikij Usztjugtól, délen egészen a mai Szaratov vidékéig terjedt, és a Volga és az Ural között élő népek területét ölelte fel.156 Kezdetben három lovasnomád törzs laza szövetségéről Barszula, Aszkal, Bulkar uluszról volt szó.157 Ez a nép a 10. század első felére már félig letelepedett, nagy téli szálláshelyekkel rendelkezett. Főleg földműveléssel és kereskedelemmel foglalkoztak, egy közös főurat mint királyt ismertek el,158 aki az udvarát a későbbi Uszpenszkoje, illetve Bolgary falvacska területén tartotta fenn, mintegy 30 kilométernyire a Káma torkolatától. Erről Ibn Fadlán tudósít, aki a 921-922-es években meglátogatta a volgai bolgárokat, és kultúrájukról egy hiteles és életszerű leírást hagyott hátra.159

A bolgár birodalom jelentőséget nem utolsósorban virágzó távolsági kereskedelmének köszönhette,160 mely főleg a Volga mentén zajlott. Már Ibn Fadlán idejében messze kiterjedt kereskedelmi kapcsolatban állt a kazár birodalommal161 és a horezmiekkel.162 Az utóbbiak biztosították az áruforgalmat hajóval a Volgán163 és nagy kereskedelmi karavánokkal a szárazföldön, melyek akár 3000 embert és 5000 teherhordó állatot is magukba foglalhattak.164 A horezmiek kereskedelmi telepeket alapítottak a Volga mentén,165 letelepedtek a volgai bolgároknál és házassági kapcsolatokba léptek velük.166 A bolgár uralkodó udvarában olyan kézművesek és művészek tevékenykedtek, akiknek hazája a Közel-Kelet iszlám országaiban volt. így említ Ibn Fadlán a király udvari emberei között egy Sind167 tartománybeli indiait, és találkozik egy bagdadi szabóval is.168 Bolgárban és Szuvárban 951 és 977 között ezüstpénzt vertek, melyet a számánida érmék mintájára készítettek, és ezek gondos verése horezmi pénzverők közreműködésére enged következtetni.169

A kalifa követei már Ibn Fadlán előtt iszlám hitre térítették a volgai bolgárokat,170 és az ezt követő időben is megmaradt a kalifátushoz fűződő vallási kapcsolat. Bolgár fejedelmek zarándokurakat tettek Mekkába,171 a horaszáni mecsetek építésére adakoztak,172 és más uralkodókat is felkerestek, akiket az iszlám felvételére igyekeztek rábeszélni.173 Kereskedők mellett még muszlim vándorprédikátorok is felkeresték a bolgárokat, akik közül a leghíresebb maga Ibn Fadlán volt. Riccardus tudósítása értelmében Julianus is egy ilyen „szaracén" pap kíséretében utazott Bolgárba: „szolgája lett egy mohamedán papnak és feleségének, akik NagyBolgárországba készültek utazni, s meg is érkeztek ide." 174

A „hitetlenek" országával sokféle kapcsolatot tartottak fenn. Az orosz állam és a kazár birodalom kereskedői mindig szívesen látott vendégek voltak, mivel áruik egy tizedét vámként az uralkodónak fizették.175 Délen a kereskedelmi kapcsolatok Örményországig és Bizáncig terjedtek.176 Ugyanígy Magyarországon is készséges fogadtatásban részesültek a volgai bolgár letelepülők és kereskedők.177 Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy az egész Spanyolországig vezető nyugati utakat is ismerték.178

A volgai bolgárok mint kereskedőpartnerek mindenek előtt rabszolgákat179 és prémeket (többek között coboly, hermelin, kékróka)180 kínáltak. Élihez jöttek még a lovak, fegyverek, páncélok, marhák, juhok, sólymok, halenyv, nyírfa, dió, viasz és a méz.181 A bolgár áruk minőségéről tanúskodik az is, hogy bizonyos szőrme- és bőrtermékek Közép-Ázsia és Kelet-Európa ruhadivatját tartósan befolyásolták.182

Ennek megfelelően értékesnek bizonyultak azok az áruk, amelyek Bolgár felé áramlottak. Mindenképp úgy tűnik, hogy a kereskedelemnek csak egy része bonyolódott cserekereskedelem útján, mivel már Ibn Fadlán is jelentős mennyiségű készpénz forgását említi.183 Ezenkívül feltételezhető, hogy az olyan luxuscikkek, mint a bizánci selyem, az örmény szőnyegek, a parfümök, a gyöngyök, a drága keleti köntösök és imaszőnyegek vonzóak voltak a volgai bolgárok számára.184 A bolgár birodalom gazdasági virágkora kifinomult városi civilizációban tükröződött, amellyel azonos értékűt ezen az északi szélességen nem lehetett találni. Kezdetben, Ibn Fadlán korában Bolgár nem volt sokkal több, mint egy halom nemezsátor és nádkunyhó, melyet feltételezhetőleg - csak szabályos időszakonként - kereskedelmi helyként használtak.185 A 13. századra azonban egy nagyvárossá fejlődött, mely kőből épített mecseteivel, szerteágazó csatornahálózatával186 és fürdőivel.187 Közép-Ázsia és Perzsia nagyobb városaival összehasonlítva sem maradt alul.

Ha hitelt érdemel Riccardus azon megjegyzése, miszerint a volgai bolgárok egy nagyobb városa - feltehetőleg maga Bolgár - 50 000 harcost tudott kiállítani,188 akkor Bolgár lakosságának a száma a 13. században el kellett hogy érje a negyedmilliót.189 Az ilyen számokat azonban nyilvánvalóan ajánlatos óvatosan kezelni. Riccardus szemlátomást összecserélte a város lakosságának számát a volgai bolgárok összlétszámával, amit 11. századi arab földrajztudósok mintegy 50 000 sátornyinak, azaz több mint negyedmillió embernek számoltak.190 Barthold Bolgár lakosainak számát „nem kevesebb, mint 50 000-re teszi",191 anélkül hogy közölné, számításai milyen adatokon nyugszanak.

Már a 11. században Isztahri Bolgár harcképes férfiainak számát 10 000-re becsüli,192 Gardézi 15 000 Bolgárban megtelepedett családról beszél,193 és a Hudüd al-'Álam 20000 fegyverviselő férfiról tud, akiket ki tudott állítani a város.194 Ha az összes középkori szerző számadatait kellő óvatossággal kezeljük, és a legalacsonyabb - Isztahritól származó - becslést vesszük alapul, akkor már a 10-11. századra 40-50 000 lélekre tehetjük a lakosok számát. Mivel a 13. századig Bolgár jelentős gazdasági fellendülésével számolhatunk, a város lakosainak száma a 13. században biztosan messze meghaladta az 50 000, ha nem a 100 000 embert, akiket még viszonylag sűrű beépítés esetén is a mintegy tíz kilométer hosszú, a körtöltés195 kényelmesen be tudott keríteni. Periodikusan felszaporodott a lakosság a csapatostól a kazár birodalomból, Horezmből, a niszoktól, a környék finn és török népeitől jövő idegen árusokkal és távolsági kereskedőkkel, akik Bolgár piacára özönlöttek.196

Szemlátomást hozzájuk tartozott az a nő is, aki megmutatta Julianusnak a „Nagy-Magyarország" felé az utat. A szerzetes kétnapos út után el is ért erre a területre: "Ennek az országnak egyik nagy városában, ... a barát egy magyar nőt talált ...Ez megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre biztosan megtalálhatja azokat a magyarokat, akiket keresett. Így is történt." 197

Keleten maradti magyarok

… különös figyelmet érdemelnek Julianus kijelentései ennek a népnek a szokásaira és életmódjára vonatkozólag, melyeket a következőképpen jellemez: „Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenről, de bálványt sem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst és efféléket esznek, kancatcjet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak a harcban."199 Ha figyelembe vesszük, hogy a „keleti magyarok" Julianus számára a régen vágyott úti célt jelentették, akkor feltűnő, hogy csak egy viszonylag rövid ábrázolást szentel nekik. Mindamellett sikeresnek kell tekintenünk azon törekvését, hogy ezen lovasnomád nép társadalmi rendjének lényegi vonásait találóan, kevés szóval körvonalazza.200

Minden belső-ázsiai lovasnomád népre jellemző az, amit Riccardus „NagyMagyarország" lakóinak táplálkozási szokásairól állít. Johann de Piano Carpini így ír a tatárokról: „Eleségül felhasználnak minden ehető dolgot. Esznek kutyát, farkast, rókát, lovat; szorultságukban az emberhúst is elfogyasztják."201 Marco Polo pedig a következőket jegyzi le a mongoloknál: „A tatárok mindenféle húst esznek, lóhúst, kutyahúst és ichneumonokat is."202

A lótej és lóvér az összes török és mongol pásztornépnél rendkívül kedvelt ital volt. Különösen a tejtermékeket hasznosították sokféleképpen.203 Sőt a mongolok hadjárataikon lótejet és lóvért még konzervált formában is vittek magukkal. A „Mongolok Titkos Története" is említ tejtartalékokat.204 Marco Polo lejegyzi: „Gyakran, ha nincsen boruk (a mongoloknak), ... megszúrják lovaik ereit ... és jóllakásig szívják a vért. Szárított vér is van náluk, amit ... szükség esetén vízben feloldanak és megisznak. Ugyanígy van náluk szárított kancatej ... A tejet felforralják, ... lefölözik a vajat... és a maradékot megszárítják a napon. Hadjárataikra körülbelül 5 kilogramm ilyen tejet visznek magukkal. Reggel minden férfi fél kilogrammot beletesz egy kis bőredénybe, és vízzel elkeveri ..., míg a tej fel nem oldódik, és lovaglás közben össze nem rázódik. Utána pedig reggeliként megisszák."205 Mindenesetre úgy tűnik, hogy a lovak vérét csak legvégső esetben csapolták le és itták meg, ahogy ezt még Schiltberger a 15. században tanúsította.206

A lovasnomád népeknél elterjedt és nagyon keresett volt207 az erjesztett kancatejből készült alkoholtartalmú kumisz, melynek elkészítését Rubnik a mongoloknál figyelte meg: „Ha összegyűlt nagyobb mennyiségű friss tej, ami ugyanolyan édes, mint a tehéntej, nagy tömlőbe vagy korsóba öntik, és mint a vajat elkezdik köpülni egy ennek a célnak megfelelő üreges fadarabbal, melynek alsó része olyan vastag, mint egy emberfej. Olyan gyorsan kavargatják, amennyire csak bírják, míg a tej el nem kezd buborékolni, mint az újbor, és savanyú nem lesz, vagy elkezd erjedni. Leöntik róla a tejet, így visszamarad a vaj. Megkóstolják a tejet, és ha egy kicsit csípős, megisszák ... Ez az ember belsejét derűsre hangolja, sőt a gyengébbek be is rúgnak tőle."208

Amilyen találóan írja le Riccardus a steppelakók nomád gazdaságát, éppoly kevés együttérzést várhatunk tőle az életmódjukat illetően. Amikor „Nagy-Magyarország" lakóit pogányoknak nevezi, akiknek még bálványaik sincsenek, nem is beszélve arról, hogy nem ismerik el maguk fölött az egyetlen mindenható istent, és ezért úgy élnek, mint az állatok, akkor ezt egy, a középkorban általánosan elfogadott világkép nevében nyilvánítja ki,209 mely szerint a steppelakók olyanok, mint az istentelen midjaniták,210 mint Iszmael fiai,211 mint Góg és Magóg212 leszármazottai, akik ördögi erőkkel szövetkezve a kereszténységet sújtják. A keleti magyarokat bevonni ezekbe az elképzelésekbe annál is könnyebb volt Julianus számára, mivel ő tőlük értesült arról, hogy nem sokkal azelőtt kötöttek szövetséget a mongolokkal, akikkel együtt számos birodalmat igáztak le. Aggályait még jobban igazolni látta abban, hogy amikor először találkozott mongol felderítőkkel, azt közölték vele, hogy öt napi útra onnan egy mongol sereg nagyarányú nyugati hadjáratra „contra Alemaniam" készül.213 Ha Julianus egy jövőbeni térítő utat a „keleti magyaroknál" nem akart veszélyeztetni, akkor még a háború kitörése előtt vissza kellett térnie Magyarországra, hogy átadhassa híreit. A visszaút, bár a legrövidebb, Oroszországon és Lengyelországon keresztül vezető útvonalat választotta, még fél évet vett igénybe, 1235. június 21-én indult, és csak december 27-én érkezett ismét a magyar királyság területére.214

…

Julianus merész és önzetlen missziós utazása a Kaukázus és Ural között élő, eddig kevésbé ismert népek jobb megismerését eredményezte. Ez lökést adott az elkövetkező időszak új, messzemenő vállalkozásainak kigondolásához, ha ezt a hamarosan bekövetkező tatárjárás átmenetileg fel is tartóztatta.219 Julianus tudósításai követői számára annál is inkább ösztönzőleg kellett hogy hassanak, mivel ezek a beszámolók, ahogy ezt az előzőekben meg tudtuk állapítani, bőséges néprajzi anyagot tartalmaztak, ami személyes megfigyelésen nyugodott, és a kortárs és későbbi szerzők hasonló jellegű munkáival összehasonlítva kiállják a kritika próbáját. Julianus oszét vagy mordvin társadalomábrázolása a legjobb korai úti beszámolókhoz tartozik azok közül, amelyek a kaukázusi népekről és a volgai finnekről ránk maradtak. Olyan kérdésekben is, melyeket a tudomány hosszú ideig hevesen vitatott, mint például a magyar nép rokonainak újrafelfedezése, a legújabb kutatási eredmények is utólag igazat adnak a domonkosoknak.220

…

Irodalom:

1 „iunior rex"-ként uralkodótárs.

2 „cum ducatu et expensis" Dönie, H.: Drei Texte zur Geschichte der Ungarn und Mongolen. Die Missionsreisen des fr. Julianus O. P. ins Ural-Gebiet (1234/5) und nach Russland (1237) und der Bericht des Erzbischofs Peter über die Tataren. In: Nachrichten der Akademie der Wiss. in Göttingen I. Phil.-hist. Klasse, 1956. 6. szám 125-202., itt 152. (a továbbiakban: Dörrie); magyar fordítása: Györtíy György: Napkelet felfedezése. Julianus, Piano Carpüii és Rubruck úd jelentései. Budapest, 1965. 40. (a továbbiakban: Györffy 1965.)

3 Bezzola, G. A.: Die Mongolen in abendländischer Sicht (1220-1270). Ein Beitrag zur Frage der Völkerbegegnungen. Bern-München, 1974. 37-57., további szakirodalommal, (a továbbiakban: Bezzola)

4 Dörrie 178. Vö. Györffy 1965. 43.

5 Dörrie 151. Vö. Györffy 1965. 40.

6 Innen származott a legtöbb 13. századi Ázsiautazónak - köztük Johannes de Piano Carpininak, Wilhelm Rubruknak, Benedictus Polonusnak és C. de Brediának - az elképzelése Magna Hungáriáról. Vö. Sinica Franciscana. Szerkesztette P. A. van den Wyngaert. 1. kötet. Itinera et relariones Fratrum Minorum saeculi XIII et XIV. Quaracchi-Firenze, 1929. 89., 138. és 218. (a továbbiakban: Sinica Franciscana); Hystoria Tartarorum C. de Bridia monachi. Szerkesztette A. Onnerfors. Berlin, 1967. 22. (a továbbiakban: Hystoria Tartarorum)

7 A korábbi „Magna Hungaria" kutatás történetéről Bendefy L.: Az ismereden Juliánusz. Budapest, 1936. 88-117. (a továbbiakban: Bendefy)

8 Györffy 1965.62.; Perényi J.: A Keleten maradt magyarok problémája. Századok 109. 1975. 3362.; Chalikova, E. A.: Magna Hungaria. In: Voprosy istorii 7. 1975. 37-42.

9 Okét már valószínűleg megelőzték más vállalkozások is, amelyek a kunoknál végrehajtott missziót voltak hivatottak szolgálni, és már a Dnyeperig eljutottak. Altaner, B.: Die Dominikanermission des 13. Jahrhunderts. Habelschwerdt/Schles. 1924. 143.

10 A szöveghagyomány kérdéséről: Dörrie 162-165.

11 Dörrie 151. Vö. Györffy 1965. 40.

12 Moravcsik Gy.: Byzandnoturciea II. Sprachreste der Türkvölker in den byzantinischen Quellen. 2. átdolgozott kiadás, (Berlinische Byzantinistische Arbeiten 11.) Berlin, 1958. 297. (a továbbiakban: Moravcsik)

13 Sinica Franciscana 112. Valószínűleg luüanus és útitársai egy ilyen bizánci kereskedőhajón kezdték meg utazásukat. Vö. Györffy 1965. 65., 119.

14 Györffy 1965.40. „in terram que vocanir Sychia in civitate que Matrica nuncupatur, quorum dux et populi se christianos dicunt." Dörrie 153.

15 Zixta, Zuyoi-hoz kapcsolódó antik források gyűjteménye megtalálható: Namitok, A.: Origines des Circassiens. Leiden, 1939. 53. (a továbbiakban: Namitok)

16 Sinica Franciscana 112.; Györffy 1965. 98.

17 Sinica Franciscana 167.; vö. Györffy 1965. 120.

18 Sinica Franciscana 504.

19 Kern, A. (ed.): Der „Libellus de Nodda Orbis" lohannes III (de Galonifondbus?) O. P. Erzbischofs von Sultanyeh. In: Archivum Fratrum Praedicatorum 8. 1938. 82-123., itt 108 és 110. (a továbbiakban: Kern); vö. von den Brincken, A. D.: Die „Nadones Chrisdanorum Orientalium" im Verstándnis der lateinischen Historiographie. Köln-Wicn, 1973. 163. (a továbbiakban: Brincken); továbbá Risch, F. (ed.): Johann de Piano Carpini. Geschichte der Mongolén und Reisebericht 1245-1247. Leipzig, 1930. 231., 7. jegyzet.

20 Dirr, A.: Cerkessen. In: Enzyklopaedie des Islam. 1. kötet. Lei den-Leipzig. 1913. 869-871., itt 871. (a továbbiakban: Dirr) Az összefüggést Zíkia és Adighe között tudomásom szerint elsőként felveri Neumann, K. F.: Russland und die Tscherkessen. Smttgart-Tübingen, 1840. 94. (a továbbiakban: Neumann)

21 Constantine Prophyrogenitus: De Administrando Imperio. Szerkesztette Moravcsik Gy., R. J. H. Jenkins. 1. kötet. Washington, 1967.2 186. (a továbbiakban: Constantine Porphyrogenitus) Kasachia akárcsak az óorosz feljegyzésekben megjelenő kasog „cerkesse" kifejezés a carkaság „sas" szóból vezethető le: Vasmer, M.: Russisches Etymologisches Wörterbuch I. Berlin, 1953. 538. Vö. az arab Kasak kifejezést is, Maszúdi szerint „nagylelkű, tiindöklő"-t jelent Ma^oudi: Les prairies d' or. Szerkesztette C. Barbier de Meynard, P. de Courteille. 2. kötet. Paris, 1862. 46.; A kijevi rusz és a cserkeszek közd korábbi kapcsolatokról vö. lakubovszkij, A. Ju.: O russko chazarskich i russko-kavkazkich otnoSenijach v IX-X w. In: Izvestija AN SSSR. Serija istorii i filosofii 3., 1. 1946. 461-472.

22 Sinica Franciscana 89-90., 111-112. 23 Sinica Franciscana 167., 199.

24 Vö. az arab: kasak, a héber: kasa szavakat. Marquart, J.: Über der Volkstum der Komanen. In: Abhandlungen der königlichen Gesellschaft der VViss. zu Göttingen, hil. hist. Klasse NF 13. 1914. 1. szám, 25-238., itt 181. (a továbbiakban: Marquart 1914.)

25 Nasonov, A. N.: Tmutorokan v istorii vostoenoj Evropy X v. Istoriceskie Zapiski 6. 1940. 79-99.; Litavrin, G. G.: A propos de Tmutorokan. Byzantion 35. 1965. 221-234.

26 Brincken 135. 2 Pontificia Commissio ad redigendum Codicem Iuris Canonici Orientális (szerk.): Codificazione canonica orientale. Fonti. Series III, 9. kötet, Romé, 1943-1970. itt 4. kötet, 1, Nr. 19., 21., 100.; 36.,48., 163. (a továbbiakban: Fontes CICO)

28 Györffy 1965. 41. „Deus autem dedit ipsis gratiam in conspectu domine ... ita ut mirabili eos amplexaretur affectu, et in omnibus eis neeessariis providebat." Dörrie 153.

29 „... quorum dux et populi christianos dicunt, habentes litteras et sacerdotes Graecos." (Döme 153.) 30 Jn secta quasi omnes secuntur Grecos in aliquibus ceremoniis et ieiuniis ... Habent ecclesias et ymagines et festivitates ut Greci." Kern 108.

31 Például Klaproth, J. v.: Reise in den Kaukasus und nach Georgien, unternommcn in den Jahren 1807 und 1808. II., Halle-Berlin, 1812-14., itt I. kötet 594-603. (a továbbiakban: Klaproth), vö. Neumann 31.

32 Idézet Klaproth 594. sajnos az eredeti szöveget nem állt rendelkezésemre.

33 Geízer, H.: Ungedruckte und ungeniigend veröffentlichte Texte der Notitiae episcopatuum. Ein Beitrag zur byzantinischen Kirchen -und Verwaltungsgeschichte. München, 1900. 535., 545.

34 Vasiliev, A.: The Goths in the Crüuea. Cambridge, Mass, 1936. 80.

35 Fontes CICO 2, Nr. 131., 243. 36 Györffy 1965. 41. „Omnes viri caput omnino radunt et barbas nutriunt delicate, nobilibus excepds, qui in signum nobiiitaüs super auriculam sinistram paucos relinquunt capillos, cetera parte capitis tota rasa." Dörrie 153. 37 Vö. 21. jegyzet.

38 Dirr 870.; Neumann 97-100.

39 Idézet Klaproth 595.

40 Klaproth 597.

41 Klaproth 595., 602.

42 Klaproth 595.

43 Neumann 114.

44 Namitok 130.

45 Neumann 114.

46 Dörrie 153.; Györffy 1965. 41,

47 Dörrie 153. ; vö. Neumann 37.; Györffy 1965. 41.

48 Az antik és középkori forrásmegjelöléseket az alánok történetéről már az előző században orosz nyelvészek és történészek összegyűjtötték és alapos kritikai szempontok szerint megvizsgálták. Figyelemre méltóak a következő irányadó munkák: Miller, V.: Osetűiskie etjudy. 1-3. kötet. Moszkva, 1881-1887. (a továbbiakban: Miller); Pfaf, V. B.: Materialy dija drevnej istorii osedn. In: Sbornik svedenij o kavkazskich gorcach. T. 4. Tiflis, 1870.; Kulakovskij, F.: Alany po svedenijam klassiceskich i vizantíjskich pisatelej. Kiev, 1899.

49 Pelliot, P.: Notes onMarco Poío í. Paris, 1959. 16. (a továbbiakban: Pelliot)

50 Vernadsky, G.: Aneient Russia. New Haven, 1952. 133.

51 Sűiica Franciscana 70.; Györffy 1965. 76.

52 Hystoria Tartarorum 18.

53 A település pontos földrajzi meghatározása mostanáig még nem járt sikerrel.

54 Sinica Franciscana 315.; Györffy 1965. 211.

55 Vö. Marquart 164.

56 Meg kell itt jegyezni, hogy ma még a hivatalos úükönyv az Észak-Osszét Autonom Köztársasághoz a Putesestvie v drevnij Iriston (Moszkva, 1974.) címmel található meg.

57 Az ókori alánok történetéről vö. Taubler, E.: Zur Geschichte der Alanen. Klio 9. 1909. 14-29.; Bleichsteiner, R.: Das Volk der Alanen. In: Berichte des Forschmigsüisritutes fór Osten und Orient II. Wien, 1918.4-10.; Zetejsvili, S. G.: Svedenija ob Alanach v Chronografű Feofana. In: Drevnejsie gosudarstva pa territorii SSSR. Materialy i issledovanija, 1975. g. Szerkesztette V. T. Pasuto. Moszkva, 1976. 81-86.

58 A középkon grúz híradásokról, az osszétokról vö. Dzanasvili, M.: Izvestíja gruzmskich letopisej i istorikov o Severnom Kavkaze i Rossü. In: Sboriük materialov dija opisanija mestnostej i plemen Kavkaza 22. Tiflis, 1897. 1-206.

59 Vö. az ehhez kapcsolódó írásokat: Miller 3. kötet, 66-70.

60 Vö. Marquart 1903. 164.; Györffy Gy.: Tanulmányok a magyar állam eredetéről. Budapest, 1959. 54. (a továbbiakban: Györffy 1959.)

61 Haenisch, E. (ed.): Die Geheime Geschichte der Mongolén. Aus einer mongolischen Niederschrift des Jahres 1240 von der Insel Kode'e im Kcluren Flufi. 2. kiadás, Leipzig, 1948. 262., 270., 274. (a továbbiakban: Geheime Geschichte); vö. Pelliot 16.

62 A magyar nyelv története etimológiai szótára. 2. kötet, Budapest, 1970. 263.

63 Az osszéteknek az ókori alánoktól való származását tudomásom szerint elsőként Klaproth 66. emelte ki. Az erre vonatkozó folyamatosságra nyelvi és kulturális bizonyítékokkal viszont elsőként Miller 3. kötet, 40-42., és Vasmer, M.: Untersuchungen iiber die áltesten Wolinsitze der Slaven 1. kötet: Die Iranierin Südrussland. Leipzig, 1923.; Vasmer, M.: Iranisches aus Südrussland. In: Streitberg Festgabe. Leipzig, 1924. 367-375. szolgáltak. A legújabb szovjet kutatások is döntően erre a kapcsolatra utalnak. így elsősorban Abaev, V. I.: Istoriko-etimologiceskij slovar osetinskogo jazyka. Moszkva - Leningrád, 1958. (a továbbiakban: Abaev); de ugyancsak: Gaglojd, lu. S.: Alany i voprosy euiogeneza Osetin. Tbilisi, 1966.

64 Sinica Franciscana 199., vö. 191. „...Alani qui ibi dicuntur Aas ..."; Györffy 1965. 134.

65 Dörrie 154.; Györffy 1965. 41.

66 „De loco illo (Alania) fratres societatem habere non poterant procedetidi propter dmorem Tartaron.ím, qui dicebantur esse vicini." (Dörrie 154.; Györffy 1965. 41.) Az itt említett tatárok feltehetőleg annak a hordának voltak az előfutárai, amely 1236 és 1237-ben a nagy nyugati hadjáratot végrehajtani és többek között a kaukázusi népeket is leigázni volt hivatott. Vö. Altunian, G.: Die Mongolén und ilire Erobeningen úi kaukasischen mid kleúiasiatischen Lándern im XIII. Jahrhundert. Berlúi, 1911. 30-33,

67 A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Szerkesztette Györffy György. Budapest, 1986.3 183184. „Anno ergo VI: exeuntes in deserto loco sine maribus in tabernaeulis permanentes uxores ac pueros filiorum Belar (prineipis Bulgarorum) casu repererunt, quos cum rebus eorum in paludes Meotidas cursu celen deduxerunt. Accidit autem prineipis Dulae Alanorum duas filias inter illos pueros comprehendi, quarum unam Hunor et aliam Mogor sibi sunipsit in uxorem. Ex quibus mulieribus omnes Hunni originem assumpsere." Simonis de Keza Gesta Hungarorum. In: Scriptores rerum Hungaricum. Szerkesztette A. Domanovszky. 1. kötet. Budapest. 1937. 129-194., itt 145.

68 Bogyay,Th.: Grundziige der Geschichte Ungarns. Darmstadt, 1967. 15. feltételez „"egy exogám kapcsolatot a korai magyarok, egy bolgár-török nép és az alánok között."

69 Aepeőíá vö. Vernadsky, G.: Lebedia. In: Vernadsky, G.- de Ferdinandy, M.: Studien zur ungarischen Frühgeschichte. München, 1957. 7-31. (Südeuropáische Arbeiten 47.); Bartha A.: AIX-X. századi magyar társadalom. Budapest, 1968. 101., 116-118.; Moravcsik 2. kötet, 177.

70 A bolgár-török, alán-osszét jövevényszavak a magyar nyelvben, a fent említett kapcsolatot bizonyítják. Gombocz Z.: Die bulgarisch-türkischen Lehnwörter in der ungarischen Sprache. Helsinki, 1912; Gombocz Z.: Osseten-Spuren in Ungarn. In: Streitberg-Festgabe. Leipzig, 1924. 105-110.; vö. Moravcsik: Zur Geschichte der Onoguren. Ungarische Jahrbücher, 10. 1930. 53-90.; Györffy Gy.: Krónikáink és a magyar őstörténet. Budapest, 1948. 13-17. (a továbbiakban: Györffy 1948.); Abaev 250-253.

71 Györffy 1948. 70.

72 Györffy 1965.41. „Ibique venerunt in terrani que Alania dicitur, ubi Christiani et pagani niixtim manent... Ilii qui Christiano ibi censentur nomine, hoc observant, quod de vase illo nec bibunt nec comedunt, in quo murem móri contingit vei de quo canis coniedit, nisi prius a suo presbytero fuerit benedictum; et qui aliter fádt, a christianitate efficitur alienus. Et si qűis eoruni quocunique casu hominem occidit, pro eo nec penitentiam nec bencdictionem accipit; inimo aput eos homicidium pro nichilo reputatur. Crucem in tanta habent reverentia, quod pauperes sive indigene sive advene, qui mulütudinem secuni habere non possunt, si crucem qualemcumque super hastam cum vexillo posuerint et elevatam portaverint, tam inter Christianos quam inter paganos omni tempore secure incedunt." Dörrie 153-154.

73 Vö. Marquart 1914. 166.

74 Marquart 1914. 167.

75 „Alani qui ibi dicuntur Aas, christiani secundum ritum Grecorum et habentes litteras grecos et sacerdotes.grecos ... omnia ignorabant que spectant ad ritum christianum, solo nomine Chnsti excepto" (Sinica Franciscana 192.); vö. Györffy 1965. 134-135.

76 Zichy, J.: Voyages au Caucase et en Asie Centrale. Budapest, 1897. 71. Hasonló adalékok találhatóak: Klaproth 2. kötet, 599.; Pallas, P. S.: Bemerkungen auf einer Rcise in die südlichen Statthalterschaften des Russischen Reichs in den Jahren 1792 und 1794. Leipzig, 1799. 414.; Haxthausen: v. A. Transkaukasia. 2. kötet. Leipzig, 1856. 17.

77 Nioradze, G.: Die Berg-Ossen und ihr Land. Berlin, 1923. 21. (a továbbiakban: Nioradze)

78 Vö. Narody Kavkaza. 1 kötet. Moszkva, 1960. 332-334.; Dörrie 154., 2:20. Jegyzet.

79 Klaproth 602.; vö. Koch, K: Reise durch Russland nach dem kaukasischen IsthmiLs in den Jahren 1836, 1837 und 1838. 2. kötet. Stuttgart-Tübingen, 1842. 119.; Merzbacher, G.: Aus den IIochregionen der Kaukasus. 2. kötet. Leipzig, 1901. 98.

80 A kereszt tiszteletéről a cserkeszeknél a 19. században a következőket írja Neumann: ,,"A cserkeszek tisztelik a keresztet is, amelyet az elődeiktől örököltek; ám annak jelentését 1818-ban már nem ismerték." {Neumann 110.)

81 Klaproth 600.; vö. Reineggs, J.: Allgemeine historisch-topograpliische Beschreibung des Kaukasus. Gotha-Szentpétervár, 1797. 219.

82 ,A vasárnapot Chuzawi-bonnnak nevezik, ami isten napot jelent, és ezen a napon, tartózkodnak a munkától ..." (Klaproth 599.). A különböző ünnepnapok felsorolása megtalálható: Nioradze 22-28.

83 Klaproth 594.

84 Györffy 1965. 41. „Et si quis eorum quoeumque casu hominem occidit, pro eo nec penitenuam nec benedictionem accipit; inimo aput cos homicidiuni pro niclulo reputatur." Dörrie 154.; Nioradze 17-18.

85 Vö. Bodenstedt, F.: Die VöLker des Kaukasus. Frankfurt a. M., 1848. 72.; Xstorija SeveroOsetinskoj ASSR. Moszkva, 1959. 109-119.

86 Idézet Marquart 1903. 167.; vö. Hudüd al-'Álam.: The Regions of the World. A Persian Geography 372. A. H. - 982 A. D. Szerkesztette V. Minorsky. London, 1937. 160-161., 444446. (a továbbiakban: Hudüd al-'Álam)

87 Constantine Porphyrogenitus 64.

88 Dölger, F.: Die „Familie der Könige" im Mittelalter. Historische Jahrbuch 60. 1940. 401.

89 Siniea Franciscana 100., 317.

90 Vesd össze fent.

91 Marquart 1903. 169. Ugyanezt a véleményt osztja Klaproth 2. kötet, 581.; Minorsky, V.: The Alan capital Magas and the Mongol campaigns. In: Bulletin of the School of Orientál and African Studies, 14. 1952. 221-238.

92 Két szerzetes ekkor már elindult hazafelé.

93 Dörrie 155.; Györffy 1965. 42.

94 „... tricesimo septimo die venerunt in terram Sarracenorum que vocatur Veda in civitatem Bundáz" (Dörrie 155.; Györffy 1965. 42.). Valószínűleg az úd kíséret a Volga másik partján maradt. Folyami átkelésről nincs azonban szó.

95 Györffy 1965. 139. „Regio istra ultra Tanaim est pulcherrima, habens flumina et siJvas. Ad aquilonem sunt silve maximé, quas inhabitant duo genera hominum: Moxel scilicet qui sunt sine lege, pure pagani. Civitatem non habent, sed casulas in silvis ... Post istos sunt alii qui dicuntur Merdas, quos Latmi vocant Merdinis, et sunt sarraceni." Sinica Franciscana 198.

96 Vasmer, M.: Die altén Bevölkerungsverháltiiisse Russlands im Lichte der Sprachforschung, Berlin, 1941. 30. (Preussische Akademie der VViss., Vortráge und Schriften 5.)

97 Már elég korán szétestek a mordvinok két meglehetősen különböző nyelvű törzsre; az egyik er'z'a névre hallgat, a másik neve moksa. A két különböző nyelvjárás olyan mértékben eltávolodott egymástól, hogy egy erzának nehéz lenne megérteni a moksát, illetve fordítva. (Manvinen, I.: Die finnisch-ugrische Völker. Leipzig, 1932. 162.); Vő. Feoktistov, A. P.: Erzjanskij jazyk. Moksanskij jazyk. In: Lytkin, V. I.: Jazyki narodov SSSR. 3. kötet. Finnougorskie i samodijskie jazyki. Moszkva, 1966. 177-198.; Zsirai M.: Finnugor rokonságunk. Budapest, 1937. 250-271. (a továbbiakban: Zsirai)

98 Spuler, B.: Die Mordwmen. Vom Lebensbuf eines wolga-finnischen Volkes. Zeitschrift der DeutschenMorgenlandisschen Gesellschaft 100. 1950. 90-111., itt 95. (a továbbiakban: Spuler)

99 Vasilev, T. V.: Mordovija. Moszkva, 1931. 41 (a továbbiakban: Vasilev); Zsirai 253.

100 Sinica Franciscana 199.; Györffy 1965. 139.

101 Dörrie 155.; Györffy 1965. 42.

102 Dörrie 155.; Györffy 1965. 42.

103 Hudiid al-Álam 162.; Sharaf al-Zaman Tahir Marvazí on Cliina, the Turks and India. Szerkesztette V. Minorsky. London, 1942. 33 (a továbbiakban: Marvazí); vö. Marquart 1903. 333-336.

104 így Marquart 1903. 82., 161.; Pauler Gy.: A honfoglalás kútfői a honfoglalás ezeréves emlékére. Budapest, 1900.; Bardiold, VV.: Bulghar. In: Enzyklopaedie des Islam. 1. kötet. Leiden-Leipzig, 1913. 819,825, itt 825. (a továbbiakban: Barthold 1913.); Hudüd al-'Álam 462-465.; Györffy 1948. 71-73.

105 Togan, Zeki Validi: Ibn Fadlan's Reisebericht. Leipzig, 1939. 202., 207-210. és 221. (a továbbiakban: Togan); Smimov, I. N.: Les populadons fmnoises: les Mordves. Paris, 1898. 271. {a to%'ábbiakban: Smimov); Vasiljev, B. A.: Probléma burtasov i mordva. In: Voprosy etniceskoj istorii mordovskogo naroda. Tmdy mordovskoj etnograficeskoj ekspedicii. T. 1. kötet. Moszkva, 1960.180-209.

106 Vö. Györffy1948. 71.

107 Hudüd al-'Álam 462.

108 Bibliotheca Geographorum Arabicorum. Szerkesztette M. J. de Goeje. 1. kötet. Leiden, 1870. 225.

109 Vö. Dunlop, D. M.: The History of the Jewish Khazars. Princeton, N. J. 1954. 98.; Hudüd al'Álam 464. 110 Marvazí 33.

111 A mordvinok természeti gazdálkodásáról vö. Zicanov, M. F.: Iz istorii chozjajstva mordvy v XIIIXVI w. In: Issledovanija po mat, kulture mordovskogo naroda. Trudy mordovskoj etnograficeskoj ekspedicii. T. 2. kötet. Moszkva, 1963. 5-76.

112 Rykov, P. S.: Ocerk po istorii mordvy po archeologieeskim niaterialam. Moszkva, 1933. 19., Spuler 92.

113 Smirnov 337. is szól erről: „... liberté des moeurs des gar^ons et des fiiles".

114 Györffy 1965. 139. „Moxel ... Civitatem non habent, sed casulas in silvis ... Si quis dormiat cum uxore alterius ille non curat nisi videat propriis oculis, unde non sunt zelotipi. Habundant apud eos porci, mel et cera, pelles preciose et falcones." Sinica Franciscana 198., vö. a 16.századi Herberstein adataival: ,,"A Moscha fluvio Orientem et Meridiem versus, ingentes occurrunt sylvae, quas Mordvua populi ... inhabitant. ... Hi in pagis passim habitant, agros colunt, vie mm ex ferina, carne et melle habent, pellibus abundant preciosis ..." (Rerum Moscoviticarum Commentarii Sigismundi Liberi Baronis in Herberstein. Basileae, 1571. 65. (Utánnyomat: Frankfurt a. M., 1964.) (a továbbiakban: Herberstein)

115 Isztahrinál és Maszúdinál találkozhatunk velük Aröa* , illetve Arsija néven mint népcsoprttai, amely kazár uralom alatt állt. Iludüd al-'Älam 162. „Ok (a burtászok) egy nép, amely Ghuz (az oghuz-török) (iszlám) vallásúnak vallja magát. Burtas városban a 10. században már létezett egy pénteki mecset(*).Togan 207.

116 Hudüd al-'Älam 162.

117 Hudüd al-'Älam 162. A honfoglalás előtt a magyarok is átvették a kazároktól a kettős fejedelemséget; vö. Györffy Gy.: Kurszán és Kurszánvára. In: Györffy 1959. 127-160.

118 Dörrie 155. Györffy 1965. 42. A burtászok „városairól" vö. a forrásanyagokat: Togan. 207. A mordvin territórium nyugati felén a 12. szazad óta létrejöttek nagyobb erődített települések, mint például Abramov Gorod, Arzanas, Oska pandt stb., amelyek védelmet nyújtottak a lakosságnak a szomszédos hercegségek fegyveres támadásai elől. Vö. Spuler 94.

119 H udüd al-'Älam 462.

120 Vasüev 33.; Rykov 45.

121 Spuler 92.

122 Mindkettőt megjelentette Geraklitov, A. A.: Materialy po istorii Mordvy. Sbornik vypisok iz peéatnych istocnikov. Moszkva-Leningrád, 193 J. 114. (a továbbiakban: Geraklitov)

123 Dörrie 160.

124 Feltehetőleg az Oka felső folyása.

125 Györffy 1965. 44. „Qui (=Morduani) sunt pagani et adeo homines erudeles, quia pro nichilo reputatur homo ille, qui ninltos homines non occidit; et cum alíquis in via procedit, omnium hominum capita quos occidit coram ipso portantur, et quanto plura coram uno quoque portantur capita tanto melior reputatur; de capidbus vero hominum scyphos faciunt et libentius inde bibunt. Uxorem ducere non permittitur, qui hominem non occidit." Dörrie 160. 126 Idézet Togan 209.

127 Togan 210.

128 További forrásmegjelölések Marquart, J.: Ein arabischer Bericht über die arkdschen (uralischen) Lánder aus dem 10. lahrhundert. Ungarische Jahrbücher 4. 1924. 260-334., itt 277. (a továbbiakban: Marquart 1924.)

129 Herberstein 65.

130 Geraklitov 116.

131 Spuler 94-105.

132 Müller, F. W.: Toxri und Kuisan. In: Sitzungsberichte der Berliner Akademie der VVissensehaften. Berlin, 1918. itt 571.; Groot, J. J.: Die Hunnen der vorchristlichen Zeit. 1. kötet. Berlin, 1921. 223.; Grousset, R.: Die Steppenvölker. Essen, 1975. 223.

133 Deguignes, J.: Hístoire générale des Huns, des Turcs, des Mongols et autres Tartares occidentaux. 2. kötet. Paris, 1756. 347.

134 Besevliev, V.: Ein byzantuiischer Brauch bei den Protobulgaren. Aeta Antiqua 10. 1962. 17-21. (a továbbiakban: Besevliev); vö. a nagyszentmiklósi lelet kettes számú korsóján, rabbal és fejdísszel látható lovas képi megjelenítésével. 135 Vö. a megfelelő forrásokkal: Györffy 1959. 111.

136 Povest vremennych let. Szerkesztette D. S. Lichacev. Red. V. P. Adrianova-Peretc. 1. kötet. Moszkva, 1950. 53. (a továbbiakban: Povest vremennych let)

137 Das Buch des Dede Korkut. Ein Nomadenepos aus türkischer Frülizeit. Zürich, 1958. 82. (a továbbiakban: Dede Korkut) 138 Togan 35.

139 Harva, U.: Die rcügiösen Vorstellungen der altaischen Völker. Porvoo-Helsinki, 1938. 441. (a továbbiakban: Harva) 140 Jensen, A. E.: Die getötete Gottheit. Weltbild einer frühen Kultur. Stuttgart-Berlin-Köln-Mainz, 1966. 128

141 Nölle, W.: Völkerkundliches Lexikon. München, 1959. 82.

142 Paiison, I.: Grundziige der wolgafinnischen Volksreligion. Ural-Altaische Jahrbücher 36. 1965. 104-135.; Nioradze, G.: Der Schamanismus bei den sibirischen Völkern. Smttgart, 1925. 28.; Harva 256.

143 Györffy 1965. 44. „Uxorem ducere non permittítur, qui hominem non occidit." Dörrie 160. A török oghuzok hasonló szokásairól az iszlám bevezetése után vö. Dede Korkut 82.: „Akkoriban nem adtak a gyerekeknek nevet, amíg nem vágott le fejet, és nem ontott vért."

144 Dörrie 160.; Györffy 1965. 44.

145 Dörrie 160. ; Györffy 1965. 44.

146 Számos adalék található BeSevliev 20.; vö. Andree, R.: Menschenschádel als Trinkgefáík. Zcitschrift des Vereins f. Volkskunde 22. 1912. 1-33.

147 BeSevliev 21.

148 Marquart 1924. 277.

149 Dörrie 160. ; Györffy 1965. 44.

150 „In regno illo publicus est sermo, quod cito debeant fieri christiani et Romane ecclesie subiugare." Dörrie 156. ; Györffy 1965. 42.

151 Spuler 92.; vö. Ramm, B. Ja.: Papstvo i Rus v X-XV vekach. Moszkva-Leningrád, 1959. 142.

152 Dörrie 180. ; Györffy 1965. 50.

153 Dörrie 156. ; Györffy 1965. 42.

154 Györffy 1965 42. „Est vero magna Bulgaria regnum magnum et potens opulentas habens civitates." Dörrie 156.

155 IIrbek,L.: BulgharThe Encydopaedia of Islam. New Edition. 1. kötet. Leiden-London, 1960. 1304-1308. itt 1304. (a továbbiakban: Hrbek); Gening, V. F. - Chalikov, A Ch.: Rannie Bolgary na'Voige. Moszkva, 1964. 118-148. és 170. (a továbbiakban: Gening); Őicurov, I. S.: Ekskurs Feofana o Protobnlgarach. In: Drevnejsie gosudarstva na territorii SSSR. Materialy i issledovanija 1975. g.,Szerkesztette V. T. Pasuto. Moszkva, 1976. 65-80.

156 Barthold, W,: Zwölf Vorlesungen iiber die Gescliichte der Türkén Mittelasiens. Darmstadt. 1962.2 69. (a továbbiakban: Barthold 1962.)

157 Hudüd al-'Álam 461.

158 Ibn Fadlán a bolgárok uralkodóját malik as-saqMiba-mY. (szaqalibák királya) vagy malik bulgárnak {bolgárok királya) nevezi: Togan 39., 45.

159 Togan 39-81., 159-226.; vö. Kovalevskij, A. P.: Kniga Achmeda ibn Fadlána o ego putesestvii na Volgu v 921-922, gg.; Stati perevody i kommentarii. Chatkov, 1956.; Canard, M.: La reladon du voyage d* Ibn Fadlán ebez les Bulgares de la Volga. Annales de 1' Insdn.it d' Euides Orientales. Alger, 16. 1958. 41-146.; Barthold 1913.; Smirnov, A. P.: Volzskije Bulgary. Moszkva, 1951. (Trudy Gosudarstvennogo istorieeskogo muzeja 19). A Volga menti bulgárok és finn népek együttéléséről vesd össze Getúng 149-179. Az 1938 óta a volgai bolgár birodalom területén végzett ásatások eredményei megtalálhatók a Smirnov által kiadott gyűjteményben: Trudy Kujbysevskoj Archeologiceskoj Ekspedicü 1-4. kötet. Moszkva, 1958-1962. {a továbbiakban: MIA) (Materialy i Issledovanija po Arcneologii SSSR 42., 61., 80. és 111.)

160 Természetesen a Volga menti bolgárok városai nem csak a távolsági kereskedelem helyszíneiként ismertek. Már a 10-12. században megjelennek ezeken a helyeken a kézművesiparra alapozott települések. Smimov, A. P.: Osnovnye etapy istorii goroda Bolgara i ego istoriceskaja topografija. In: MIA 42. 1954. 302-324., itt 311. (a továbbiakban: Smirnov)

161 Artamonov, M. I.: Istorija Chazar. Leningrád, 1962. 271. és 405 (a továbbiakban: Artamonov); Barthold 1913. 821.

162 Barthold 1962. 67-70.; Tolstov, S. P.: Auf den Spuren der altchoresmischen Kulrur. Berlin, 1953. 260.

163 Hudiid al-'Álam 463.

164 Togan 26.

165 Togan 217-220.

166 Togan 78.

167 Togan 65.

168 Togan 53.

169 Barthold 1913. 823.; Vasmer, R.: Über die Miinzen der Wolga-Bulgaren. In: Wiener Numizmatische Zeitschrift 57. 1924. 63-84.; Janina, S. A.: Kuficeskie serebrjanye monety s bolgarskogogorodisca (1957 god). In: MIA 80. 1960. 224-225.; Janina, S. A.: Novye dannye o monetnom cekane volzskoj Bolgarii X v.. In: MIA 111. 1962. 179-204.

170 Togan 45.

171 Hrbek 1307.

172 Togan 163-166.

173 Hrbek 1307.; A mohamedánok, akik 986-ban Szent Vladimírt az. iszlámra való áttérés miatt keresték fel, volgai bolgárok voltak. Povest vremennych let. 1. kötet. 59.

174 Györffy 1965. 42. „facnis est serviens unius Sarraceni sacerdods et uxoris ipsius, qui fiiit in magnam Bulgáriám profecturus, quo et pariter pervenerunt." Dörrie 156.

175 Togan 80-82.

176 Ibn Fadlán örmény szőnyegekről és bizánci brokátokról számol be, amelyeket a bolgár herceg sátrában látott (Togan 42., 64.). Az örmény-bolgár viszonyról vö. Saint-Mai tin, M. Note sur les inseripdons arméniennes de Bolgari. Journal Asiadque. Deuxieme Série 8. 1831. 503-506.; Smirnov, A. P.: Armjanskaja kolonija goroda Bolgara. In: MIA 61. 1958. 330-359.

177 Göckenjan, H.: Hilfsvölker und Grenzwachter im mittelalterlichen Ungarn. Wiesbaden, 1972. 54-55.

178 Artamonov 402-406.; Hrbek, I.: Ein arabischer Bericht über Ungarn. In: Acta Orientalia 5. 1955. 219.

179 Togan 82-85.

180 Togan 60., 86.

181 Hrbek 1306. 182 Togan 174-178.; Barthold 1913. 822. 183 Togan 39., 46.

184 Togan 41., 60., 64.,126.

185 Smimov, K. A.: Rannebolgarskaja zemljanka v urocsce Aga-Bazar. In: MIA 80. 1960. 155-158.; Smirnov 306.; Spilevskij, S. M.: Drevnie goroda i drugie bolgarsko-tatarskie pamjatniki v Kazanskoj gubernii. Kazan, 1877. 9.

186 Efimova, A. M.: Gidrotechniceskie sooruzenija drevnego Bolgara. In: MIA 42. 1954. 369-391.

187 Chovanskaja, O. S.: Báni goroda Bolgara. In: MIA 42. 1954. 392-423.

188 Baákirov, A. S.: Pamjatniki Bulgaro-Tatarskoj kultury na Volge. Kazan, 1928. 77-117.; Egerev, V. V.: Architektúra goroda Bolgara. In: MIA 61. 1958. 360-391., leginkább 390.

189 Dörrie 156.; Györffy 1965. 42.

190 Togan 190.

191 Barthold 1962. 69.

192 Idézet Marquart 1924. 267.

193 Marquart 1924. 267.

194 Marquart 1924. 267.; Hudüd al-'Álam 163.

195 Barthold 1913. 824.

196 Togan 80., 82. 19 Györffy 1965. 42. „In una magna eiusdeni provincie civitate ... fráter unam Ungaricam mulierem invenit... Illa docuit fratrem vias, per quas esset iturus, asserens quod ad duas dietas ipsos posset Ungaros quos querebat procul dubio invenire; quod et factum est." Dörrie 156.

198 Vö. a 8. lábjegyzettel.

199 Györffy 1965. 43. „Pagani sünt, nullám Dei habentes notitiam set nec ydola venerantur, set sicut bestie vivunt: Terras non colimt, carnes eqninas lupinas et huius módi comedunt; lac equinum et sanguinem bibunt. In eqiiis et armis habundant et strenuissüni sünt in bellis." Dörrie 157.

200 Vö. a lovas nomádok életéről a következő 13. századi leírást: „"Mi asteppe emberei vagyunk, minden vagyonunk lovakból áll; a húsuk a kedvenc táplálékunk, a kancák teje a legkedvesebb italunk. Nálunk nincsenek házak. Szétszóródtunk, nyájunkat és lovainkat legeltetve." (Elias, N. - Ross, E. D.: A History of the Moghuls of Central Asia, being the Tarikh-i Rashidi of Mirza Muhamniad Haidar, Dughlat. London, 1898. 7.)

201 Györffy 1965. 67. „Cibi eorum sunt omnia, que mandi possunt. Comedunt enim canes, lupos, vulpes et equos, et in necessitate carnes humanas manducant." Sinica Franciscana 47.

202 1. könyv. 52. fejezet: „Szűkös időkben a tatárok kis mezei állatokat is fogyasztottak, egereket, pockokat, mormotákat, nyulakat és kutyákat. A galíciai 1286/87-es hadjáraton azonban a hadak már annyira szűkösen éltek, hogy a kutyahús mellett az éhen halt tatárokat is megették. A megbetegedett és elpuszmlt állatokat is felfalták." (Spuler, B.: Die goldene liorde. Die Mongolén in Russland, 1223-1502. Wiesbaden, 1965.2 441-442.)

203 Az orosz krónikákban a tatárokat Syrojadcynak, „"sajtevőknek" is nevezik; vö. Polnoe sobranie russkich letopisej. 3. kötet 56.; 4. kötet 1. 233.; 5. kötet 189.; 7. kötet 162.; A belsőázsiai pásztornépek tejgazdálkodásáról vö. Hermanns, M.: Die Nomádén von Tibet. Die sozialwirtschaftlichen Griuidlagen der Hirtenkulturen in A Mdo und von Innerasien. Ursprung und Entwicklung der Viehzucht. Wien, 1949. 62-79. (a továbbiakban: Hermanns)

204 Geheime Geschichte 145. fejezet, 44.; vö. Poucha, P.: Die geheime Geschichte der Mongolén als Geschichtsquelle mid Literaturdenkmal, Em Beitrag zu ihrer Erklárung. Prag, 1956. 148, (Archiv orientálni, Suppl. 4.)

205 Vö. Geschichte der Mongolén nach östlichen und europaischen Zeugnissen des 13. und 14. Jahrhunderts. Szerkesztette B. Spuler. Ziirich-Stuttgart, 1968. 214.

206 Hans Schiitbergers Reisebuch. Kiadja V. Langmantel. Tübingen, 1885. 62. (Bibliothek des Litterarischen Vereins in Stuttgart 172.); vö. Geheime Gescliichte 151. fejezet, 50.

207 Már a kínai Wu sun, Hiung nu forrásokban is megjelent: Hermanns 71.

208 Györffy 1965. 126. Sinica Franciscana 178.

209 Vö. az adalékokat: Bezzola 41-45. és 72-73.

210 így írja le Julianus egy másik helyen a tatárokat: „Unde fugientes dicti Madyanite habitaverunt iuxta fluvium quendam nomine Tartar, unde Tartari sunt vocati." (Dörrie 181.); vö. Dörrie 197., és Cross, S.:The earliest allusion in slavic literature to the Re ve lation of Pseudo-Methodios. Speculum 4. 1929. 329-339., itt 334.; Györffy 1965. 51.

211 Ez a verzió is megtalálható Julianusnál: „"Tartari ... dicuntur in veritate filii Ysmahel, unde et Ysmahelite volunt nunc Tartari vocan." (Dörrie 167.; Györffy 1965.)

212 Dörrie 167.; továbbá Anderson, A. R.: Alexander's Gate, Gog and Magog and the Inelosed Nations. Cambridge, Mass, 1932. 14., 49., 52. és 64-66.

213 Dörrie 158.; Györffy. 1965. 43.

214 A visszaút datálásáröl vö. Dörrie 162.; Györffy 1965. 43.

215 A Kúria olyan fontosnak tartotta Riccardus testvér jelentését, hogy felvette azt a Liber censuum Sanctae Ecclesiae Romanae-ba. Dörrie 147-149.

216 Már 1222-ben, amikor az orosz és kun hercegek Kalka menti vereségének híre elérte a Nyugatot, Albericus a krónikájában megjegyezte: „"... et tota fama, que de illis sparsa fűit, in brevi evanuit" (Chronica Albrici monachi Trium Fontinm, a monacho novi monasterii I loiensis interpolata. ín: MGH SS 23. 1874. 912.); vö. Sinor, D.: Les relations entre les Mongols et 1* Europe jusqua la mórt d' Arghoun et de Bela IV. In: Cahiers d' histoire mondiale 3. 1956. 40.

217 Scriptores rerum Silesiacarum. 14. kötet. Breslau, 1835-94., itt 2. kötet 462.

218 Codex Diplomát]cus Hungáriáé ecclesíasticus ac civilis. Smdio et opera G. Fejér. IX kötet, Budae, 1829-1844. itt IV/1. 214.; Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. Szerkesztette G. Wenzel. XII. kötet. Pest-Budapest, 1860-1874., itt II. 126.; Vö. Marczali, H.: Enchiridion Fontium Históriáéi lungaro rum. Budapest, 1901. 161-166.

219 Már 1236-ban és 1237-ben újra elindultak a hosszú és nehéz útra a domonkosok, „"NagyMagyarországra". Erről számol be Albericus (1237-ben): „"... igitur rumor erat hunc populum Tartarorum in Comaniam et Hungáriám velle venire. Sed utrum hoc verum sit, missi sunt de Hungaria quattuor fratres predicatores qui usque ad veterem Hungáriám per centum dies iverunt. Qui reversi nuntiaverunt, quod Tartari vetetem Hungáriám occupaverant et sue ditioni subiecerant."(Cronica Albrici, 942.) Egy utolsó - mindenesetre 1240 őszén sikertelenül járt expedícióról hallunk még Matthaeus Parisiensistól, aki egy magyar püspök levelét idézi, lg)' szól: „"... per illos (Tartaros) esse interfectos predicatores et fratres minores et alios nuntios, quos miserat rex Ungarie ad explorandum." (Regesta Imperii. V/3.: Die Regesten des Kaiserreichs unter Philipp, Ottó IV, Friedrich II, Fleinrich (VII), Conrad IV, Heinrich Raspe, Wilhelm und Richárd. 1198-1272. Szerkesztene Bölinier, J. F. -Ficker, J. -Winkelniann, E.. Innsbruck, 1892. Nr. 11. 310.)

220 Vö. a 8. lábjegyzettel.

221 Vö. a bolgár lakosság adataival Dörrie 156.

222 Dörrie 156. és 160.

223 Györffy 1948. 78-87.; Bendefy 136-146.

224 Györffy 1965. 151. „Hoc quod dixi de terra Pascatur (Magna Hungaria) scio per fratres Predicatores qui ivenuit illuc ante adventuni Tartaroriun." Sinica Franciscana 220. A fordítás a következő kiadás alapján készült: Das Bild der Völker Osteuropas in den Reiseberichten ungarischer Domúiikaner des 13. Jalirhunderts. In: Osdiches Európa. Spigel der Geschichte. Festschrift fiir Manfréd Hellniann zum 65. Geburtstag. Hrsg. V. C. Goehrke, E. Oberlander, D. Wojtecki. Steiner Verlag, Wiesbaden, 1977.

Forrás: http://acta.bibl.u-szeged.hu/40795/1/aetas_1997_002_003_093-119.pdf

 

                                                                                                                     Vámbéry Ármin (1832-1913) emlékének

                                                                                                                     

Bevezetésként néhány társadalomtudományi, illetve tudományfilozófiai gondolattal szabadjon kezdenem. „A tudományos tudás sosem lehet tökéletes… a tudás elválaszthatatlan a társadalmi környezettől.” mondta az egyik angol filozófus, az 1942-ben született David Bloor, akit 2013 szeptemberében Budapestre is meghívtak és meginterjúvoltak. Ezek a szavak fokozottan igazak a magyar őstörténet tanulmányozása vonatkozásában. Az interjúban elhangzott az is, hogy a tudományt övező vitákat nemcsak ellentétes ideológiák, hanem ellentétes személyes érdekek (kiemelés tőlem. E. I.) is tüzelik. Ezt szinte állandóan tapasztaljuk és tapasztaltuk tárgyunk kutatása során. 

 Magyar szakemberek már jóval korábban is foglalkoztak ezekkel az elméleti kérdésekkel, így például Halász László pszichológus az 1987-ben megjelent könyvében: „… ne felejtsük el, hogy a tudás letéteményesei, felfedezői és átadói … maguk is szüntelenül rászorulnak a tanulásra.”

 A magyar őshazakérdés egyik feltételezett sarkpontja a Jugria, amit összehoztak az ugor népnévvel. Erről újabban, többek között Alekszejev J. P. L. írt tanulmányt, aki egy igen korai adat nyomán, J. P. Laetus, XV. századi (sz. 1425-ben) utazó-kutató 1487-ben leírt szavaira utal: (ugri) „habent origines ab Ugris, qui habitant ad oceanum glacialem et (Ugri qui) sunt potentissimi.” Az, hogy a Jegestengernél laknak, összecseng S. Herberstein egyik térképi adatával. Sigismund Herberstein osztrák diplomata*, aki kétszer is volt császári nagykövet Oroszországban a XVI. század első felében, és sokat utazott is ebben az óriási országban, azt jelezte könyve egyik térképének északkeleti sarkában, Permtől északkeletre, az Urálon túl, a Szoszna (ott Sossa-nak írva) folyó torkolatával szemben, hogy „Juhra inde ungarorum origo”, ami szabad fordításban annyit tesz, hogy Juhra, ahonnan a magyarok erednek.  Erre alább még visszatérünk. Tőle kissé délkeletre már Kína (oroszosan Kitaj) egyik része van jelezve.

Van egy majdnem S. Herberstein korabeli, némileg talán valamivel korábbi, de kéziratos orosz feljegyzés is, amelyre Gyóni Gábor hívta fel a figyelmünket, ami Novgorodból származik. (Egyébként S. Herberstein a Novgorodi Fejedelemségben is járt, egyik térképén Novogardia néven szerepel.). Álljon itt a szöveg az eredeti orosz nyelven: „На восточной стране за Югорскую землею, над морем, живут люди Самоеды, зовомыи Малгонзеи.” Szabad fordításban: A keleti tájon, a Jugor földön túl, a tenger felett, laknak a malgonzeieknek nevezett szamojédek. (itt jegyezzük meg azt, mivel a szamojéd orosz jelentése „önevő”, 1938-tól, G. N. Prokofjev orosz nyelvész javaslata alapján  szamodijeknek kezdték őket nevezni. ) A déli szamojédek már elvesztették eredeti, azaz az ugor nyelvcsalád keleti ágába sorolható nyelvüket és eltörökösödtek, vagy eloroszosodtak. Nyelvileg a Szajánokban is eltűntek. Foglalkozásukat tekintve eredetileg rémszarvas-nomádok voltak. 

Herberstein könyvének harmadik orosznyelvű fordításában (A. I. Malein 1908. 135 – 136. old.) a következőket olvashatjuk: ugriát az oroszok hehezettel ejtik, azaz Juhrának és a népét Jugricsoknak. Ez az a Jugaria, ahonnan egykor a Vengerek (azaz magyarok E. I.) kijöttek és elfoglalták Pannóniát és Attila vezetésével Európa több területét elfoglalták. A moszkvaiak nagyon büszkék erre az elnevezésre (azaz Jugariára), mivel lakói egykoron feldúlták Európa nagy részét. A Kicsinek nevezett görög származású Georgij, az első követségem idején lefolytatott tárgyalások során szerette volna Urának a jogát kiterjeszteni a Litván nagy Hercegségre, a Lengyel Királyságra és másokra, kifejtve azt, hogy egykor a Jugarok a Moszkvai nagy Fejedelem alattvalói voltak és a Meotiszi mocsarak mellé települtek, majd a dunai Pannóniába települtek, ami emiatt a Vengria nevet kapta (Hungariae a latin szövegben), végül elfoglalták Moráviát, amely a nevét egy folyóról kapta és Lengyelországot, amely nevét a Polje szótól kapta, ami síkságot jelent, és Attila fivérének nevéről a Buda várost nevezték el. Magam csak azt fejtettem ki, amit nekem kifejtettek. Azt mondják, hogy a Jugarok a mai napig közös nyelvet bírnak a Vengerekkel, igaz-e ez, nem tudom. Mivel az alapos kutatás ellenére egyetlen embert sem találtam abból az országból, akivel a szolgám szót értett volna, aki a Venger nyelvet ismeri. Ők az adót prémekkel fizetik az Uruknak. Jóllehet ugyanonnan Moszkvába visznek igazgyöngyöket és drágaköveket, de azokat nem az ő Óceánjukból gyűjtik, hanem máshonnan hozzák, annak az Óceánnak a partjairól, ami szomszédos a Dvina torkolatával„.(oroszból ford. E.I., az eredeti latin szöveget  A. I. Malein ültette át oroszra, amit 1908-ban adtak ki) (ld. Herberstein térképének mellékelt másolatát)

Tehát az ugor nyelvcsalád keleti tagjaként a szamojédek ugyan nyelvrokonaink, de egykori és mai lakóterületük nem lehetett őseink hazája, amint ezt már Vásáry István is helyesen megfogalmazta 2008-ban.

Csepregi Márta nyelvész véleménye szerint őseink Kr. e. 500 körül jöttek el az Urálon-túli Irtis és a Tobol folyók vidékéről, Dél, Délnyugat felé.  Csak a nyelvtudomány alapján nem lehet azonban népek eredetét és történetét meghatározni. Ez a vélemény ma már közhelyként könyvelhető el.

 A régészeti leletekkel is csínján kell bánni, pl. a Perm táján előkerült aranyozott ezüst tarsolylemez, amelyről Fodor István adott hírt a Csodaszarvas IV. számában, de közelebbit nem tudunk róla, vagy a krjukovo-kuzsnojeiek, amelyekről régebben mi írtunk, ősmordvin temetőből kerültek napvilágra, nem arról tanúskodnak, hogy azon a tájon a valahogyan odakerült ősmagyarok emlékei lennének. Inkább kereskedelmi tényezők okozhatták ezek megjelenését, olyanok, amelyeket ismerünk, de kutatóink igen kevesen foglalkoznak velük.  

 Vásáry István már egyik jóval korábbi cikkében foglalkozott még a Jugria kérdéssel is: A jezsuita Cseles Márton és a Julianus jelentés (A Magna Hungaria- és a Jugria - kérdés történetéhez) In: Középkori kútfőink kritikus kérdései. Szerk. Horváth János és Székely György. Bp. 1974. 261 – 375. Ezzel a tanulmányával ő lényegében pontot tett a maga részéről S. Herberstein féle Iuhra kérdésre.

1983-ban egy olasz nyelvésznő, Christina Wis cikke hívta fel magára a figyelmet, aki megtalálta és latinul is leközölte nyomtatásban Martin Fogel (1634-1675): De finnicae linguae indole observationum című, 1669-ben írt, Hannoverben őrzött kéziratának az első fejezetét: De Finnicae linguae indole observationum cum vicinarum Gentium Linguis comparatione. A közlemény az Annali del Seminario di Studi dell, Europa Orientale. Sezione Linguistico-Filologica-ban látott napvilágot 1983/84-ben, a 157 – 220. oldalakon. A közlemény nyomán két oldalt is mellékeltünk (    kép!). A cím  magyar fordítása: A finn természetűként használt nyelvekről. A lappokról különben tudjuk, hogy volt az ugor nyelvcsaládba tartozó mai nyelvükön kívül egy számunkra lényegében alig ismert ősibb nyelvük is, amelyen még akkor beszéltek, amikor előző hazájukban éltek a mai Lengyelország északi területén. A Fogel féle kéziratot Sajnovics nem ismerhette.

Gyóni Gábor (ELTE BTK Ruszisztikai Intézet) révén egy XIV. századi novgorodi orosz kézirattal, pontosabban annak másolatával, ismerkedhettem meg, eredetijét Szentpétervárott őrzik a Közkönyvtárban (Публичная Бибилиотека), jele és száma: Pogod. No. 1572. 112 – 114. old.

Az uráli nyelvcsaládba – amely 19 nyelvet tartalmaz -  tartozó szamojéd nyelvekről (négyet ismerünk) ld. Castrén M. A. Grammatik der samojedischen Schprachen. St. Petersburg 1864., Hajdú Péter. Chrestomathia Samoiedica.  Bp. 1968. , Helimszkij E. A szamojéd népek vázlatos története. 1996. Csepregi Márta. (szerk.) Finnugor kalauz. Bp. 1998.    

Irodalom

 David Bloor. A tudományos kutatás szociológiai elemzése. Bp. 2002 (!).  A vele készült interjút ld. Magyar Nemzet 2013. szeptember 14. 23. Készítette Molnár Csaba.

Halász László. Mi fér meg az emberben? Bp. 1987. (a kézirat 1984-ben készült el) 121., 123.

Maлeин A.И. Барон Сигизмунд Герберштейн. Записки о московских делах. Cанкт Петербург 1908. (jegyzetekkel)

Erdélyi István. Magyar őstörténeti minilexikon. Bp. 2012. Ld. a Vámbéry címszót. 

Alekseev . J. P. Laetus (um 1480) und sein Ugria. Ural Altajische Jahrbücher N. F. 1993. 12. 95 – 112.

* Herberstein  Sigismund báró, Wippach várában született, Ausztriában, 1486-ban, elhunyt Bécsben 1566-ban. A bécsi egyetemen tanult, ahol 1502-ben lett baccalaureatus. Könyve, De rerum moscovitarum commentarij. Wien 1549., amelyet még ezután többször is kiadtak, pl. 1556 és 1557-ben, hiszen Nyugat- és Közép-európában akkoriban alig tudtak valamit a Baltikumtól keletre és a Fekete-tengertől északra fekvő országról. Hozzá ld. E. Зфьысловскийю Географические известия о Россиии. Санкт Петербург 1884.  Herberstein könyvében nincs viszont nyoma annak, hogy ismerhette az övénél korábbi, Mathias de Miechów. Tractatus de duabus  Sarmatiis Asiana et Europiana et de contentis in eis. Krakkó 1517. könyvét, aki Juhri de Juhra terra szavakkal említi a magyarok keleti eredetét. 

 

Vásáry István történész-filológus is utalt rá a Magyar őshazák és magyar őstörténészek című könyvében. Bp. 2008. 73 – 87. (Alcímben lett volna jó megemlíteni, hogy csak a XIX. sz. végéig tárgyalja ezt a kérdéskört.) Ebben a művében Vámbérynek mindössze hat oldalt szentelt a szerző. Honti László, a 2010-ben Budapesten megjelent könyvében azt írta: „A nyelvrokonságról”, egyetlen olyan szerző sincs aki Vámbéryvel speciálisan foglalkozott volna, de a kötetben például Csúcs Sándor, tanulmánya 70. oldalán, jelzi azt, hogy Vámbéry még 1869-ben, a Nyelvtudományi  Közlemények 8. számában azt írta, hogy „ a török-tatár nyelvekkel a rokonság csak második fokú és hogy a magyar nyelv első fokon csak a finnugor nyelvekkel, még pedig a vogul nyelvvel áll, legközelebbi rokonságban.” Ugyanebben a Honti László által szerkesztett kötetben, a nemrég elhunyt Bereczki Gábor nyelvész pedig Sajnovics János munkásságát emelte ki, aki az először Koppenhágában 1770-ben, végre 1994-ben (!) Budapesten magyarul is megjelent könyvében: „Bizonyítás.  A magyar és a lapp, nyelv azonos”,  azt írta le, hogy két nyelv akkor is lehet rokon, ha beszélői nem értik meg egymást.

Vámbéry Ármin. A magyarság bölcsőjénél. Bp. 1914. (A nyelvészeti simításokat Németh Gyula végezte.)

https://btk.mta.hu/images/06_F%C3%B3thi_Erzs%C3%A9bet.pdf

Az avar korban a megelőző korokhoz képest valóságos népességrobbanás következett be a Kárpát-medencében, ezért ennek a folyamatnak helyes értelmezése kiemelkedő fontosságú a magyar etnogenezis vizsgálatában.

 Az avar kor előtti római kori lakosság továbbélését a Dunántúlon elsősorban Keszthely tág körzetében és Északkelet-Dunántúlon, valamint a Dunától északra eső területeken lehet igazolni. A longobárdok és gepidák Kárpát-medencei továbbélését semmilyen antropológiai adat nem támasztja alá. A szarmata kori lakosság továbbélésére kevés bizonyíték van, de a szarmata kori embertani minta még ma is nagyon gyér.

Az teljesen nyilvánvaló, hogy az avar hódítással egy kifejezetten mongolid vonásokkal rendelkező nép jelent meg a Kárpát-medencében. A történelmi források szerint az avarok egyik ága a mongóliai zsuan-zsuanok voltak. Nem sok kétségünk lehet afelől, hogy ebben a leletanyagban a zsuan-zsuanokat tisztelhetjük. A politikában vezető szerepet játszhattak, hiszen a kunbábonyi kagán is közéjük tartozott.

Lelőhelyeik – összhangban az Avar Birodalomban betöltött szerepükkel – behálózták az egész Kárpát-medencét. Mivel az egész népességnek mindössze 1 százalékát képviselték, a magyar etnogenezisben nem számítanak jelentős tényezőnek.

Sem a római kori pannon és szarmata továbbéléssel, sem a mongolid népesség beáramlásával nem írható le az a népességszaporulat, ami a korszakot jellemzi. A kérdés tehát az, hogy a zsuanzsuanokkal együtt jöttek-e más népek is az avar kor elején vagy annak bármely szakaszában a Kárpát-medencébe. Mivel a nagy avar kori temetőkben összekeveredve jelentkeznek a korábban itt élők és az újonnan jöttek leszármazottjai, olyan attribútumot kerestem, ami alapján kiszűrhettem a biztosan, vagy legalábbis nagy valószínűséggel újonnan jöttek. Ez a jellemző attribútum az öv volt.

Az avar kor egyik legtöbbet vitatott kérdése a korszak felosztása a fémművesség alapján. A kérdés leegyszerűsítve úgy fogalmazható meg, hogy korai korszakra jellemző lemezes és préselt övdíszgarnitúrák, valamint a késői korszak jellegzetes alakos (nem kizárólagosan griffes) és indás motívumokkal díszített öntött garnitúrái ugyanannak a népességnek helyi fejlődés útján létrejövő attribútumai-e vagy mindkettőt más-más népesség hozta létre. Azaz egy vagy több (kettő, esetleg három) hullámban a Kárpát-medencébe érkező népességekről beszélünk.

Kép: Avar övddíszgarnitúra a Zamárdi avar temetőből Forrás: 

https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Zamardi/pages/avarkori_temeto_magyar.htm

Az antropológiai csoportosításhoz Hatházi Gábor adatgyűjtését vettem alapul. Három mintát hoztam létre: az egyikbe a korai préselt vagy lemezes övgarnitúrával, a másikba az öntött technikával készített és indás motívumokkal díszített övű férfiakat gyűjtöttem össze, míg a harmadik mintába az ugyancsak öntött, de alakos, köztük griffes motívumú övekkel rendelkező férfiak kerültek. A csoportok között lévő biológiai távolságszámítás alapján a következő eredményt kaptam:

1. A korai avar kor és a késői avar időszak mindkét csoportja szignifikánsan hasonlít egymásra. A korai korszak férficsoportja még közelebb is áll a késői korszak mindkét csoportjához, mint azok egymáshoz, de az utóbbiak is bőven az egy, sőt a fél százalékos különbségen belül vannak. Az antropológiai kép tehát nem támasztja alá azt az elképzelést, hogy az avar kor korai és a késői szakaszában eltérő népességgel kell számolnunk.
2. A korai és késői korszak felövezett férfiai embertanilag lényegében azonos népességnek tekinthetők. Ezt a népességet leginkább a Duna–Tisza köze avar kori temetői reprezentálják.
3. A három csoportnak az is közös vonása, hogy van közöttük ugyan a mongolid avarok közül is néhány egyén, de túlnyomó többségben nem mongolid népesség alkotja az övesek népét, hanem europidok.
4. Nagyon lényegesnek tartom azt a mindhárom csoportban csaknem azonos módon megfigyelhető jelenséget, hogy az övgarnitúrával rendelkező népesség egy kifejezetten alacsony agykoponyájú (A típus) és egy magasabb agykoponyájú (B típus) europid alcsoportra bontható. A két csoport között olyan nagy a különbség, ami nem hagy kétséget az eltérő eredetre vonatkozóan.

Az avar korban antropológiai értelemben két bizonyosan új, a korábbiaktól nagyon lényegesen eltérő népesség érkezett a Kárpát-medencébe: az egyik a minden bizonnyal a zsuan-zsuanokkal azonosítható kifejezetten mongolidok csoportja, a másik pedig az övesek népe. Az előbbi nyilvánvalóan nem azonosítható a honfoglaló magyarokkal, sem a vezető réteggel, sem a köznéppel. A második, főleg az alacsony agykoponyájú népesség összevetése a honfoglalás korival sokkal bonyolultabb kérdés. Ha csak a statisztikára bíznánk az ítéletet, akkor habozás nélkül elvetnénk az etnikai kapcsolatot, mert az avar övesek népe antropológiailag nem áll közel sem a köznép, sem a vezető réteg népességéhez. Mégis komolyan kell vennünk továbbra is ezt a kérdést, mert a keleti analógiák kutatása során az avar övesek és a Karossal, a Duna–Tisza közötti honfoglalókkal jellemzett népesség csaknem azonos területekről érkezhetett.

Kép: A karosi II. temető 29. sírjában talált övveret rekonstrukciója. Forrás: 

Mielőtt erre a kérdésre rátérnék, szólnom kell néhány szót a honfoglalás kori leletanyag megoszlásáról.

A honfoglaló minta férfi adatbázisát elemeztem. A koponyaméretek eloszlásfüggvényének elemzéséből kiderült, hogy a minta eloszlása nem egyenletes: egy nagyobb lélekszámú hosszú, keskeny koponyájú és egy kisebb lélekszámú széles, rövid koponyájú népességre oszlik a minta. Mivel egy folyamatosan, hosszú időn át együtt élő népességben a metrikus eloszlás kiegyenlítődik, ez a kétcsúcsú eloszlás azt bizonyítja, hogy a kétféle koponyaalkattal rendelkező népesség eltérő alapnépességből származik és egymással még nem keveredett össze.

A két honfoglalás kori csoport eltérő eredete még világosabban megmutatkozik, ha összevetjük a magyarországi anyagot a keleti történeti mintákkal. A jelenleg publikált minták alapján nem túlzás azt mondani, hogy a két csoport között kontinensnyi különbség van. Míg a nagyobb sírszámú temetőkből való, hosszú-keskeny koponyájú, szegényes mellékletű népesség analógiái csak Európában találhatók meg, az ázsiai térfélen hiányoznak, addig a Karos kivételével kis sírszámú, vagy magányos temetkezésekből származó, rövid-széles és magas agykoponyájú, fegyveresen, lóval eltemetett népesség nem rendelkezik szignifikáns analógiával az európai anyagban, csupán az eurázsiai kontinens Urálon túli részén.

A nagyobb sírszámú temetők népe önmagában sem egységes, az európai sztyeppe számos pontján találunk párhuzamokat. Csupán jelzésszerűen említek néhány szálat:

A Tiszafüred-Nagykenderföldek temető minden szignifikáns analógiája az ukrán sztyeppéről származik. Sokkal közelebb áll a krími szkíta kori népességhez, mint bármely Kárpát-medencei anyaghoz. A hasonló népességek köre folytatódik a Kazár Birodalom alán ágát reprezentáló Szaltovo-majackaja kultúra körében is. A kultúrának nevet adó Majackoe gorodiscse temető legközelebbi analógiái közé tartozik a tiszafüredi, még közelebb áll hozzá, mint számos más népesség a közvetlen környezetéből.

Kál-Legelő hasonlóságát vizsgálva az első 8 helyen a Volga vidékről származó népességek vannak, csak ezután következnek a Kárpát-medencei párhuzamok. A szignifikáns analógiái a vaskorig nyúlnak vissza, a Karaabüzszkaja és az Ananyino-kultúra népéhez, majd vertikálisan folytatódnak a Szaratov környéki volgai szarmaták és a Lomovatovói kultúra két temetőjével is. A Volga–Káma vidék, a Magna Hungáriaként ismert terület megítélése rendkívül ellentmondásos a magyar kutatástörténetben. Egyesek szerint a magyar nép egyedüli őshazája, mások szerint olyan terület, ahol a magyarok sosem fordultak elő.

Ennek oka véleményem szerint az, hogy a hazai honfoglalás kori emlékanyag etnikai strukturáltságát még ma sem látjuk tisztán. Ha a magyarokat főleg (jobb esetben, rosszabb esetben kizárólag) a Duna–Tisza közén egyesével, kettesével eltemetett harcosokkal azonosítjuk, akkor csupán egyes Bolsie Tarhani típusú volgai bolgár népességgel tudjuk – ma még pontosan nem tisztázott módon – összefüggésbe hozni.

A honfoglalás kori köznépi temetők sztyeppei és Volga–Káma vidéki analógiái arra mutatnak rá, hogy a honfoglalás kor, ezzel együtt a magyar honfoglaló nép értelmezésében komoly korrekciókat kellene tennünk. A vaskori Karaabüzkaja és Ananyino-kultúra legközelebbi párhuzamai között közel ugyanannyi magyarországi, mint Volga–Káma vidéki minta van. A volgai szarmaták közeli analógiái között is több honfoglalás kori, illetve kora Árpád-kori mintát találunk. Ezek a magyarországi minták viszont nem a honfoglaló vezető réteg, hanem a köznép temetőiből kerülnek ki.

A Karos típusú honfoglalók a megnövekedett leletanyag ellenére sem rendelkeznek még a mai ismereteink szerint sem európai analógiákkal. Igaz ugyan, hogy az úgynevezett Szubotci-típusú temetők még nincsenek antropológiailag leírva, de azok e népcsoport vándorlásának csupán egy állomását képviselik. Az ázsiai térfélen viszont két terület is van, aminek népességéhez nagyon szoros szálak fűzik; a legnagyobb hasonlóságot a tien-sani hunokkal mutatja. Közelebb áll hozzájuk, mint bármely népcsoporthoz az eurázsiai kontinensen, beleértve a Kárpát-medencei honfoglalás kor valamennyi temetőjét és regionális csoportját is. A következő legközelebbi minta a 8–9. századra keltezett tuvai ujguroké. A két terület között nagy ugyan a földrajzi távolság, de a magyar mintától függetlenül is létezik kulturális és etnikai kapcsolat a két régió között, amelyet mind a feltárást végző régész, Bernstam, mind az embertani anyagot elemző Ginzburg részletesen kifejt. Ginzburg szerint a népesség számos dél-szibériai, andronovói és uráli elemet tartalmaz. Ezek a formák a magyar honfoglalás kori anyagnak is jól ismert elemei.

A Duna–Tisza közi honfoglaló magyarok lovas, fegyveres csoportja pontosan ugyanezeken a területen találja meg a leginkább hasonló csoportokat: sorrendben a Tien-santól kissé északabbra levő Szemirecse, azaz Hétfolyamköz vidékén az uszun kori népességben (i. e. 3–1. sz.), a tiensani hunok (2–4. sz.) és heftaliták (5–7. sz.) között.

Szintén a tuvai régióban, de egy korábbi korszakban, a szkíta idő népességében, majd a tien-sani heftalita népességben.

Az avar övesek magas agykoponyájú része olyan mértékben hasonlít a Tien-san és a Ferganaimedence heftalitáira, hogy a köztük levő eltérés fél százaléknál is kevesebb. Véleményem szerint az avar kori övesekben a heftalitákat, más néven fehér hunokat azonosíthatjuk.

Végezetül nem feledkezhetünk meg az alacsony agykoponyájú avar öves csoportról sem. Éry Kinga is megemlítette az alacsony agykoponyájú avar kori csoportot mint a Duna–Tisza közi avarok lényeges összetevőjét. Azonban ahogy ő sem, korábbi vizsgálatomban én sem találtam ehhez a csoporthoz még csak közelítően hasonló népességet sem. Valamivel az 1 százalékos eltérésnél ugyan távolabb vannak, de a magyarországi csoport két legközelebbi analógiája a szibériai Tuva szkíta kori népessége és a szibériai hantik. Az avar övesek az agykoponya alakja és formája tekintetében rendkívül hasonlítanak erre a szibériai archaikus népre, az arcuk viszont lényegesen több europid vonást mutat.

Úgy vélem, hogy Dél-Szibériában, Tuvában élt az ottani szkíta korban, azaz a vaskorban egy délszibériai típusú népesség, amely később a Tien-san vidékére húzódott és az ottani hunokkal élt együtt. Az évszázadokkal később heftalitaként ismert nép a Kárpát-medencébe költözve nem csak az Avar Birodalom, de a magyar etnogenezis egyik meghatározó tényezőjévé is vált.

Röviden összefoglalva az elmondottakat: A magyar etnogenezis olyan soktényezős folyamat, amely nem egyszerűsíthető le egyetlen kiragadott szál követésére. Az antropológiai adatok elemzésével nem látok esélyt olyan elmélet támogatására, hogy egyetlen őshazából elindult egy nagy nép, hosszasan együtt vándorolt a pusztán, itt-ott hosszabb-rövidebb ideig elidőzött, csatlakozott is hozzá néhány néptöredék, majd mint a magyarok egyetlen nagy tömege megérkezett a Kárpát-medencébe.

A magyar nép a Kárpát-medencében alakult ki, meghatározó elemei

- egyrészt az avar kor előtti lakosság,

- másrészt a legalább két hullámban keletről jött két népszövetség: az avarok és a 9. század végi honfoglalók összetett, de egymástól nem független népe.

Kép: Magyar (mazsar) házaspár, veretes fegyveröv. (Bajan Ölgij megye, Ny-Mongólia) Fotó: Benkő Mihály

 

Bolat Kumekov akadémikus, a Nemzetközi Kipcsák-kutató Intézet vezetője 2007-ben készült tanulmányából megtudhatjuk, hogyan látják a kazak-magyar történelmi kapcsolatokat kazak szemmel. A tanulmány megerősíti egy Kazakisztánban járt magyar turista tapasztalatait, mely szerint ott az utca embere is tud arról, hogy a Magyar Királyság a 13. században oltalmat adott a mongol támadás elől menekülő kipcsákoknak (kunoknak), amiért ma is hálásak [https://mandiner.hu/cikk/20170903_nem_vagyunk_egyedul_kazahsztani_kalandozasok]. A kazak államiságot meglepő módon nem a Mongol Birodalomból, hanem a mongol támadást megelőző katonai-politikai egységekből, a Kipcsák Kánságokból eredeztetik. A tanulmány foglalkozik az ősmagyarok É-NY-Kazakisztánban, Torgaj vidéken élő maradékával, Tóth Tibor antropológus velük kapcsolatos kutatásaival is. Kumekov akadémikus írását a neves turkológus, Mándoky Kongur István (1944-1992) emlékének szenteli. [a szerk.]

SUMMARY: This study describes the common roots and features of the Kazakh and Hungarian peoples. These connections are interpreted through linguistic, toponimical and historical relics.

Írásomat Mándoky Kongur István emlékének szentelem.

A kazak és magyar népek kialakulásának tudományos tanulmányozásakor nemcsak ezeknek folyamatoknak az összetettsége válik szembeszökővé, hanem a hasonlóságok is a két nép etnikai fejlődése területén. A régmúlt idők történelmi reáliái világosan kimutatják a két nemzet történelmi sorsának közös vonásait és a kölcsönös összefüggéseket. Mindezt nyilvánvalóvá teszik a magyar és kazak nép etnikai összetevőin belül észlelt nyelvészeti, antroponómiai, antropológiai azonosságok, valamint a mai magyar és kazak területek toponimjeiben érvényesülő földrajzi párhuzamok is. Mindkét nép etnogenezisében egyaránt részt vettek ősmagyar, kun, és kipcsak törzsek. Ez a tény önmagában is nyilvánvalóvá teszi a két nép szoros kapcsolatát. Köztudott, hogy a középkorban a török nyelven beszélő kipcsakokból alakult ki a mai kazak nép magja. A magyar nemzet zömét pedig a honfoglalásban részt vett ősmagyar törzsek alkották. A kölcsönös kazak-magyar kapcsolatok gyökerei a múlt mélyében keresendők, és olyan történelmi folyamatokkal hozhatók összefüggésbe, amelyek a népvándorlás korának kezdetétől mentek végbe Eurázsia központi területein: Nyugat- és Észak-Kazakisztánban, és Nyugat-Szibériában, az Irtis–Isim–Tobol folyók által öntözött síkságon, valamint az Urál-Volga-vidéken. Az erdős-sztyeppei és sztyeppei övezetnek ebben a zónájában, az ókorban és a korai középkorban az etnogenetikai folyamatok szarmata-alán, ugor, prototürk és türk törzsszövetségek kölcsönös egymásra hatásán alapultak.

A történelmi fejlődés egyes korszakaiban az egymástól nagy távolságra lévő földrajzi területeken a kazak és magyar népek fejlődését ugyanazok a különböző eredetű etnikai összetevők segítették elő, amelyek egyébként szerepet játszottak a népvándorlás politikai fordulataiban, háborús eseményeiben, népmozgalmaiban, és a két nép törzsszövetségeinek kialakulásában is. Az írott források szűkszavúsága ellenére, a napjainkra felhalmozódott régészeti anyagból világos képet kaphatunk az eurázsiai sztyeppe népeinek ókori etnikai-történeti kapcsolatairól.

Az i. e. I. évezred során Nyugat-Szibéria és Észak-Kazakisztán erdős-sztyeppei övezetében kialakult a protougor és ugor törzsek közössége. Ennek a közösségnek voltak tagjai az ősmagyar törzsek is. Az adott területen az ősugor toponimek legnagyobb koncentrációja az Irtis-Isim folyóköz területén figyelhető meg [1]. Egyes ősugor törzsek valószínűleg még az ókorban eljutottak a Káspi-tenger északi partvidékére. Erre utalnak az ősmagyarok csontanyagában megfigyelt azonosságok Nyugat-Kazahsztán szarmatakori leleteinek legfontosabb taxonómiai jellegzetességeivel [2]. Nem alaptalan tehát az a megállapítás, hogy a szarmata törzseknek egyaránt meghatározó szerepük volt a magyar és kazak etnogenezisben.

A nomád szarmaták, a szakákhoz, vagy a nyugati források alapján a szkítákhoz közelálló szauromaták utódai voltak, és iráni nyelvet beszéltek. A Kerulén folyótól (Mongólia) a Dunáig terjedő terület nomádjainak ábrázoló iparművészetére abban a korban (i.e. IX–III. századok) mindenfelé az úgynevezett „állatstílus” volt jellemző. Ennek a kornak az egyik legérdekesebb emléke Dél-Kazakisztánban, a Hétfolyóközben, az „Isszik” kurgán feltárása révén került a felszínre. Ez a nomád vezérsír „Az Aranyember sírja” néven lett világhírű. A kurgánban feltárt vezér öltözete művészi kivitelű, állatstílusú aranytárgyak tömegével volt díszítve [3].

Kép: Szkíta király (Isszik kurgán)

 

Kép: Szkíta kard (Isszik kurgán)

Kép: Szkíta szarvasok

Időszámításunk első évszázadaiban kezdődött meg a nomád népek keletről nyugatra vándorlása. Ez a „népvándorlás” néven közismertté vált folyamat Eurázsia kontinentális éghajlatú, folyóvölgyekkel keresztülszelt és magas hegygerincek által határolt sztyeppe-övezetének hatalmas térségein ment végbe. A szóban forgó övezet Észak-Kínától és Mongóliától a Duna-Tisza vidék árvalányhajas síkságaiig terjed ki.

A szarmata-korban jelentek meg a sztyeppei nomád világban a pikkely- és lemezpáncélos nehézlovasság első egységei. A szarmata törzsszövetségeknek jelentős hatása volt a velük szomszédos területek lakosságára. Az i. sz. I. évezred elején a görög-római írott források hírt adnak a szarmaták nagytömegű nyugatra vándorlásáról, majd megjelenésükről a Középső Duna-völgyében. A továbbiak során a szarmaták aktívan részt vettek a kor nemzetközi eseményeiben, háborúiban. Eurázsia számos területén komoly mértékben befolyásolták az etnikai, kulturális és politikai fejlődést, egészen a hunok megjelenéséig. A régészeti adatok rámutatnak a szarmaták gazdasági-kulturális kapcsolataira, együttműködésükre Közép-Ázsia és Kelet-Európa lakosságával, ezen belül a mai Kazakisztán és Magyarország ókori népeivel is.

Az i. sz. I. évezred első felében kaptak szerepet a mai Kazakisztán és Magyarország területének etnikai-politikai életében a belső-ázsiai nomád törzsek. Az i. sz. II. században jelentek meg tömegesen Kelet-Kazakisztánban és a Hétfolyóközben a mai Mongólia területéről érkező hunok, a kínai krónikák hsziungnujai. A hunok a Balhas-tó partvidékén és Tarbagaj körzetében megalapították a Jüepan államot, amely fennmaradt egészen az i. sz. V. századig. A hun szövetség fő ága, amelybe beléptek Nyugat-Szibéria ugor törzsei is, az Urál-vidékre, az Aral-tó és a Káspi-tenger sztyeppéinek vidékére vándorolt tovább, maga előtt űzve az alánokat és az ászokat. A IV. század első felére a nomád hunok és az erős prototürk réteg köré összpontosult különböző népek konglomerátuma elözönlötte Kelet-Európa és Közép-Európa sztyeppéit. A hunok vándorlásával kapcsolható össze a török nyelvek elterjedése az összes később általuk lakott területen.

A következő időkben a mai Kazakisztán és Magyarország történetére egyaránt rányomták bélyegüket a hunok mozgásával összekapcsolódó bonyolult történeti folyamatok és a hun birodalom tarka etnikai szerkezete. A hunok nomád állattenyésztők voltak. Azonban ez a nép ismerte a letelepedett életformát és a földművelést is. A kiválóan megszervezett hun haderő alapja a mozgékony, manőverezésre képes lovasság volt. A hunok Magyarországon és Kazakisztánban egyaránt mély nyomot hagytak a bennszülött lakosság etnikai jellegén, valamint gazdasági és kulturális életén is.

 

Kép: Hun harcos

A hunok nyomában, az i. sz. V–VI századok során azok az avarok tettek komoly hatást Középső- és Nyugat-Kazakisztán etnokulturális fejlődésére, akiket a kínai források zsuan-zsuanként is említenek. Az avar kaganátus neve az i. sz. IV-V. századokban, Mongóliában, vált először ismerté. Hasonlóan a hunokhoz, az avarok is nomádok voltak. 552-ben az altaji törökök szétzúzták az avarokat, akiknek egy 100 ezer fő körüli csoportja nyugati irányban vándorolt el. Az avarok etnikumát nem ismerjük pontosan. Vezetőik címei: kagán, tugun, jugur, tarhan, stb. török eredetre utalnak [4]. Maga az avar törzsszövetség viszont etnikai szempontból nézve kevert volt.

Időszámításunk után 568-ban a nagy erőt képviselő avar törzsek elfoglalták a Duna két partját, ahol egy új államalakulatot, az avar kaganátust alkották meg. A mai Magyarország területén az avarok félnomád életet éltek. Hadiszervezetük az Ázsiában általánosan elfogadott tízes rendszeren alapult. Hitbéli életükben, a hunokéhoz hasonlóan, a samanisztikus és pogány szertartások játszották a főszerepet. Az avarok ismerték a rovásírást. Ez a nép a IX. század elejére eltávozott a történelmi színpadról. Helyüket a keletről érkező honfoglaló magyar törzsek vették át.

A kazak és magyar nép közös elődei tehát mielőtt maguk az ősmagyar és kipcsak törzsek megjelentek volna a történelem színpadán, sokféle és bonyolult kapcsolatrendszerben álltak a szarmaták, hunok és avarok nomád törzsszövetségeivel.

A történeti fejlődés következő szakaszában, vagyis a koraközépkorban, a kipcsak és ősmagyar törzsek között intenzíven fejlődő etnikai kapcsolatrendszer és összefonódás figyelhető meg.

A honfoglaló magyar törzsek Urál-vidéki hazájukból, az un. Magna Hungáriából költöztek át a mai Magyarország területére. Számos kutató hajlik arra a feltételezésre, hogy az i. sz. IV-V. századok során jelentős ugor tömegek vándoroltak át Nyugat-Szibériából az Urál-vidékre és a Volgántúlra. Közöttük voltak az ősmagyarok is, akik az Urál-vidéken alakították meg törzsszövetségüket [5]. Olyan vélemény is ismert a szakirodalomból, hogy az ősmagyarok etnogenezisének színhelye az adott terület déli részén, a Volgától a Muhodzsárói Hegyekig terjedő zóna volt [6]. A koraközépkorban az ősmagyarok szálláshelye és legeltetési területe Volgai Bulgária közvetlen szomszédságában volt, és nagyrészt egybeesett a mai Nyugati és Középső Baskíria területével. Erre utalnak a bolgár-baskír-magyar etnonimek között megfigyelhető párhuzamok [7]. A koraközépkori arab és perzsa szerzők történeti-földrajzi műveiben rövid, de átfogó információk állnak rendelkezésre az ősmagyarokról a VIII. századból és a IX. század elejéről. Az egyes magyar törzsek volgántúli legelői összességében széles térségre terjedek ki. A bolgár-magyar törzsek területének közös határai elérték a Káspi-tengert környező sztyeppéket és a Dél-Urál szegélyét.

Nagyjából ugyanebben az időben, az i. sz. VIII. század második felétől a IX. század elejéig tartó időszakban indult meg a kipcsakok Nyugat felé vándorlása, amelynek során ez a nép elérte a Dél-Urál vidékét is. Ebből a korszakból származnak az arab-perzsa források (Ibn Ruszta, a névtelen „Khudud-al-alam”, al-Bakir, Gazdizi, al-Marzavi) tudósításai, amelyekben a kipcsakokat a besenyők északi szomszédiként írják le [8]. A besenyő törzsek a VIII–IX. századok során a Szir-Darja medencéjében és az Aral-tavat környező sztyeppéken éltek. A dél-uráli vidékeken a kipcsakok közvetlen etnikai, politikai és kulturális érintkezésbe kerültek az ősmagyarokkal.

A IX. század elején az ősmagyarok az Urál-vidékről elvándoroltak Nyugat felé. Az Észak-Kaukázuson és a Fekete-tenger északi partvidékén keresztül eljutottak az eurázsiai sztyeppe nyugati övezetébe, majd új hazát leltek a Dunánál és a Tiszánál. A Kárpát-medencében a magyarok a nomád élet minden feltételét megtalálták, vagyis bőséges legelőket szereztek állatállományuk számára, amely nélkül nem voltak képesek létezni. 895-ben a honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében megalapították az erős magyar államot.

Azonban nem minden magyar hagyta el korábbi hazáját, Magna Hungáriát. A magyar törzsszövetség egy része az Atil (Volga) folyótól keletre eső területeken maradt. 889-ben az ogúzok és más török nyelvű törzsek kilökték a besenyőket az Aral-tó és a Káspi-tenger északi partvidékeinek sztyeppéiről. A besenyő törzsszövetség zöme Kelet-Európába vándorolt át. Ettől kezdve a Zsaika (Urál) és a Zsema (Embi) folyók völgye, ahol korábban a besenyők legeltettek, a nomád kipcsakok és ogúzok szállásterülete lett. [9] A következő évszázadokban a Volga-Urál-vidék etnogenetikai folyamatai a kipcsak, kimek, kun, ogúz, besenyő, baskír, bolgár, magyar és alán-jász törzsszövetségek kölcsönös kapcsolatain alapultak.

A XI. század első felében mindenek előtt a kipcsakok etnokultúrális befolyása és konszolidáló szerepe érvényesült a Volga-Urál régióban. Az Irtistől a Volgáig terjedő hatalmas területen kialakult a kipcsak kánok katonai-politikai hegemóniája. Minden valószínűség szerint erre az időre vonatkozik Mahmud Al-Kasgarinak, a török nyelvű népek története és kultúrája jó ismerőjének tudósítása, amely szerint „az Itil a kipcsakok folyójának és országának neve” [10].

Ugyanakkor továbbra is legeltettek az adott területen a Keleten maradt magyar törzsek. Az Itil-vidák és a Duna folyók medencéje között, vagyis a magyarok régi és új hazája között nem szűnt meg a kapcsolat, még legalább háromszázötven éven át. A keleti magyarok tudtak Nyugatra távozott rokonaikról. Így i. sz. 970 körül, Toksun herceg idején, a távoli Volgai Bulgáriából Magyarországra költözött és Pest környékén telepedett le egy jelentős közösség, Bikla és Boksu hercegek vezetésével. A XII. század közepén, a mai Magyarországon élt három évig Grenady Abu Hamid al-Garnati arab utazó és kereskedő. Az Itil felé vezető út magyar földön akkoriban még annyira ismert volt, hogy al-Garnati, egyik fiát Magyarországon (Unkarija) hagyva, a Volgához utazott. A „Régi Nagy Magyarországról”, (Magna Hungaria) sajnos, az utolsó információt hozta Magyarországra Julianus barát, aki azért utazott Keletre, hogy újra felfedezze az addigra már elfelejtett útvonalat, megtalálja, és keresztény hitre térítse a keleti magyarokat. Julianus 1236-ban „a nagy Etil folyó közelében” talált rá a keleti magyarok szálláshelyére, és magyar nyelven beszélhetett velük. Julianus feljegyzése szerint a keleti magyarok „pogányok voltak, sok lovuk és fegyverük volt, igen harciasak voltak” [11]. Később, a mongol támadás következtében költözött át a keleti magyarok egy része a Volga jobb partjára.

 

Kép: Julianus és Gerhardus barát szobra a budai várban. Fotó: MEK OSZK

A mongol támadás előtti időszak végére a Volga-Urál folyóközben a magyar törzsek egyik csoportja betagozódott a kipcsak törzsszövetségbe. Ez a tény világosan kifejeződésre jut a kazak sezserékben (genealógiai táblázatokban). A kazak nép Középső Hordájának (etnikai-területi egység) nemzetiségi-törzsi szerkezetén belül, a kipcsak törzsek leszármazási táblázatain, nemzetségi szinten megtaláljuk a „magyar” etnonimet.

 

Kép: Magyar népnév (30-as számmal jelölve) a Kipcsák törzs arab betűs sezseréjén (leszármazási tábla), az un. Omszki sezserén. Fotó: Benkő Mihály

Ugyancsak a Középső Hordában, az argün törzsszövetségben is vannak magyarok.1965-ben Tóth Tibor magyar kutató antropológiai méréseket végzett a kazak nemzet argün-magyar etnikai csoportjának tagjain. Az antropológiai kutatások módot adtak Tóth Tibornak arra, hogy jelentős morfológiai hasonlóságot állapítson meg az argün-magyarok és a kipcsakok azon csoportja között, akik akkoriban ugyanabban a zónában, a Torgaj-kapuban, a Szarükopán éltek [12]. A magyarok argün közegben, legkorábban a XVI. században jelenhettek meg. A XIV-XV. századok fordulóján az argünök egy része délről északra költözött, majd a XVI. században megtelepedtek az Isim-folyónál és a Torgaj-vidéken. Nyilvánvaló, hogy az argün törzsszövetségben, ebben az időszakban jelenhetett meg a magyar etnikai csoport, amikor is a kipcsakok és az argünök között sokoldalú együttműködési folyamatok és kölcsönhatások voltak megfigyelhetők.

 

Kép: Tóth Tibor 1965. évi legendás expedíciója Torgaj vidéken. Balról jobbra: Tóth Tibor antropológus, Szeitbek Nurhanov nyelvész, egy helyi tisztviselő. Fotó: a képet felhasználásra Benkő Mihály kapta Szeitbek Nurhanovtól.

 

Még kifejezőbb képet kapunk a kipcsak és a magyar etnikumok közötti etnogenetikai kapcsolatokról, ha a kipcsakok nemzetiségi-törzsi állományát vizsgáljuk a XI. század második felétől a XIII. század elejéig terjedő időszakra vonatkozólag. Maga az a tény, hogy a muzulmán történetírásban ismertté vált a „kipcsak” etnonim, nem véletlen következménye, hanem regisztrálása annak, hogy a kipcsakok Közép-Ázsiában és Kelet-Európában hatalmas katonai-politikai erőt képviseltek. Miután a XI. század közepén kialakult a kipcsak kánság a mai Kazakisztán területén, a hatalomra jutó kipcsak káni dinasztia aktív terjeszkedésbe kezdett déli és nyugati irányokban. A kipcsak kánok hatalma rövidesen óriási területre terjedt ki, az Irtis folyótól a Dnyeszterig. A kipcsak kánság a nomád közösségek fejlődési szabályai szerint ezután két hatalmas etnikai-területi egységre osztódott: a keleti kipcsak és a nyugati kipcsak területre, amelyek között a határ az Itil-folyó (a Volga) volt. A két országrészben a kipcsakok törzsi összetétele nem volt teljesen azonos. Mindkét területen, magukon viselték annak a dinamizmusnak a jegyeit, amelyek jellemzőek voltak az adott történeti-földrajzi régióra. A kipcsak törzsek jegyzékének összeállítása a muzulmán írott forrásokban szigorú és szabályos rendszer alapján épült fel, a felsorolt etnikai egységek társadalmi és politikai helyzetének megfelelően.

Az Ahmad at-Tisi (1235–1318) és ad-Damaski (1301–1349) tollából származó arab írott emlékek tudósítanak a Keleti Dest-i-Kipsak 16 törzséről. Ezek a törzsek a mai Kazakisztán jelentős részét birtokolták. A kipcsak törzsek összetétele bonyolult volt, számos nemzetséggel. A tulajdonképpeni kipcsakokon kívül a törzsszövetség magába foglalt úgyszintén török nyelvű kimek, kun, besenyő, ogúz etnikai összetevőket, valamint eltörökösödött iráni elemeket is [13].

 A kipcsakok törzsi összetételének arab forrásokban regisztrált jegyzékében három olyan etnikai név található, amelyeknek párhuzamaik vannak a magyarországi kipcsakok törzsi névanyagában.

Ahmad at-Tini adatai alapján ezek közül az etnikai nevek közül az első a burdzsogl. Az általa leírt törzsek jegyzékén ez a hatodik etnikai név. A Nyugati Dest-i-Kipsak kipcsak törzsszövetségén belül viszont Ibn Hallud szerint a burdzsoglok a harmadik helyen voltak, vagyis a dél-orosz sztyeppék kipcsak közösségének vezértörzsei közé tartoztak, másik két törzzsel, a tokszoba és etioba törzsekkel együtt. Ez az elitréteg akkor vált különösen erőssé, amikor később, Egyiptomban, a mameluk állam egymást követő szultánjai kerültek ki belőle. Nyilvánvaló, hogy a burdzsoglokat egybe lehet vetni a Kis Horda bajgul törzsszövetségének beris törzsével. N. A. Baszkakov véleménye szerint a „burdzsogl” etnonim szemantikája mindenekelőtt a törzs hadrendi elhelyezését mutatja a törzsszövetségen belül. Jelentése: „azok, akik ezen az oldalon vannak” [14] (ellentétben az andzsoglokkal, „akik azon az oldalon vannak”).

A magyarországi kun törzsszövetség vezértörzsei közé tartozott a borcsol (Borchol) törzs [15]. A turkológus kutatók általános véleménye szerint ez az etnikai név a burcsogl-burdzsogl etnikai névvel azonosítható [16]. Ilyenformán a burdzsogl törzs részei egyaránt részt vettek a kazakisztáni kipcsakok és a magyarországi kunok etnikai egységének kialakulásában.

A második etnonim a dzsurtan (ad-Dimaski szerint), és dzsartan (Ahmad at-Tini adatai szerint). A nyugati-kipcsak törzsszövetségen belül az arab leírás ezt a törzset Ibn Dukmak (XIV. sz.) alapján, egységesen dzsurtannak írja el. Ebből az következik, hogy ennek az etnikai névnek a legelfogadottabb változatai a dzsurtan-dzsortan. A dzsortan elnevezés szemantikáját azonos módon állapították meg különböző kutatók a tudományos irodalomban, a török gondolkodásmódot figyelembe véve. A „sortan” szó egyébként „csukát” jelent [17].

A magyarországi kunok öt törzsből álló szövetségének leírásában a harmadik helyen áll a „csertan (dzsertan”) törzs, amelynek eszmei jelentése szintén a „csuka” szóval kapcsolható össze (Z. V. Togan, Rásonyi L.) [18].

Mindebből az következik, hogy nyilvánvaló párhuzamok léteznek a kazakisztáni kipcsakok és a magyarországi kunok etnonimjei között. Így e két etnikai összetevő példájára alapozva, a kazakisztáni kipcsak és a magyarországi kun törzsszövetségek genetikai rokonságának meghatározott vonaláról beszélhetünk.

Az általunk kiválasztott harmadik törzsnévnek egyaránt nagy történeti és névtörténeti jelentősége van. A kipcsak etnonimek arab jegyzékének végén kerül megemlítésre ez az elnevezés, amelyet a kutatók kumankunak írnak le [19]. Ebben a szóban nem nehéz felfedezni a kumanlu etnonim eltorzított változatát. Ez az etnonim a „kun” szóval azonosítható, és nyilvánvalóan a Magyarországra költözött törzsszövetség vezető, a káni dinasztia nemzetségét magába foglaló törzse és a szövetség névadója. Vele párhuzamos helyen a keleti (Volgántúli) kipcsakok listáján, az első helyen említett vezértörzs, a káni dinasztia nemzetségét adó boril törzs áll, amelyet az arab szövegben szintén helytelenül írtak le, barkunak. Bizonyosan állíthatjuk, hogy a kumanlu név a kuman etnonimből+luból áll (birtokos, vagy társhatározói affixum). Következésképpen, Ahmada at-Tini és ad-Damaski szövegeiben a kun etnonim önálló etnikai egységre vonatkozik [20]. Ez nagyon figyelemreméltó tény, mert a fentiekkel ellentétben, a hazai és külföldi történettudományban, széles körben elterjedt az a vélemény, hogy a kipcsak és kun név ugyanarra a népességre vonatkozik.

A következőkben bővebben szólunk a „kumán” (kun) etnikai név eredetéről, történelmi megjelenéséről, elterjedtségéről Eurázsiában és értelmezéséről.

A szakirodalomban számos vélemény alakult ki a „kumán” (kun) etnikai meghatározás történelmi megjelenésének idejéről és módjáról. Itt a legalapvetőbbeket soroljuk fel közülük. A legelterjedtebb az a vélemény, hogy a kumán elnevezés bizánci eredetű [21]. Egy másik állítás szerint a kumánok közép-ázsiai eredetűek, és ez derül ki a kumandin elnevezéséből [22]. Egyébként az így érvelők is elfogadják, hogy a kumánokat helyesen nevezik kipcsak-polovecnek. A kumánok keleti őshazájára utal K. Mengesz véleménye, aki szerint a „kumán” törzsnév altáji szót foglal magába [23]. Vannak azonban egyéb nézőpontok is. Ilyen például az a hipotézis, amely szerint a nyugati kipcsakok önelnevezése volt a kumán [24]. Al-Marzavi tanúbizonysága alapján egyes tudósok lehetségesnek tartják a kumánok összevetését a szarü néppel [25]. A probléma másfajta felfogása szerint a kumán-polovecek a kipcsakok és a kangarok (kanglyk) keverékéből származnak [26]. A tudósok többsége szerint a kumán és kun etnonim azonos népet jelöl [27]. A különböző megközelítések, és álláspontok többségéből egyaránt az a következtetés vonható le, hogy a kumán és a kipcsak etnikai név azonos népre vonatkozik. Ezzel a nézettel szemben, Pelliot juttatta kifejezésre először azt a véleményt, hogy a kipcsakok sohasem keveredtek a kumánokkal [28]. A legközelebb talán Czeglédi K. jutott a probléma megoldásához. Szerinte a kumán elnevezést a kipcsak törzsszövetség egyik tagtörzse kapta [29]. Azonban ezt a véleményét Czeglédy mindössze megállapításként tette közre, és nem alapozta meggyőző tényekre.

Még ebből a rövid ismertetésből is kiderül, hogy a szakirodalomban egymást kizáró vélemények vannak a kumánok etnikai hovatartozásával kapcsolatban. Egyébként a kumánok önálló etnikai helyzetét támasztják alá az arab leíró történeti források anyagai is.

Az etnikai alapon adott személynevek jelensége meglehetősen elterjedt a keleti szerzők leírásaiban. Például, a középkori arab tudósok munkáiban jelentős információk vannak nem arab eredetű személynevekről, az egyiptomi mamelukok között. Ezek a nevek nem egyszer utalnak kun etnikumra. Például.: emir al-Kumani [30], Zajn ad-din Abu Bakr al-Kumani [31] (Ibn al-Furat, Ibn Tagriberdi alapján). Mindehhez hozzátehetünk egy olyan tényt, amelyre nyugat-kumán közegben figyeltek fel. A mai Románia területén, a kun etnokulturális közösséggel kapcsolatba hozható középkori etnikai alapú személynevek között a Borcsul (Burdzsoglu), Csurtan (Dzsortan-Sortan), Tokszoba stb. etnikai nevek mellett, megemlítésre került Kumandur is. Ezt pedig kizárólag a kumán törzsnév megszemélyesítésének lehet tekinteni [32].

A kumánok etnikai önállóságát, megerősítő elméletet alátámaszthatjuk több eredeti írott anyaggal, al-Irdiszi (XII. sz.), Ibn Szaid (XII sz.), Abu-l-Fidi (XIV. sz.) középkori földrajztudósok munkáiból, amelyekben szó esik a Nyugat-Kazakisztán területén élő kumánokról. A szöveges és térképes anyagok alapján a középkori szerzők adatai a kumánokról a X. századra keltezhetőek [33].

Al-Irdiszi térképén („Szurat al-ard”), két olyan topográfiai tárgytól északra, amelyeknek azonosításával kapcsolatban nem lehetnek kétségeink (Bahr al-Khazar – a Káspi-tenger. Bahajrat al-Hvarizm – az Aral-tó), nyúlnak el Aszkaszija hegyei. A leírás szerint a hegyek egy délkörhöz hasonlóan nyúlnak el északtól dél irányában, némi keleti elhajlással. A hegyek irányából lefelé folyik néhány folyó. Az Itil (Volga) folyó a Kazár-tengerbe (Káspi-tenger) ömlik. A hegyek leírt jellegzetességei módot adnak arra, hogy az Aszkakija hegységet az Urál-hegységgel azonosítsuk. Ibn Szaid és Abu –l-Fida kimutatja, hogy Aszkakija előhegyeiben, a hegységtől délre kumánok éltek. A „Szurat-al-ard” térképe alapján délkeletre az Aszkakija hegységtől viszonylag csekély távolságra, találhatók a Tagura hegyek, a kumánok országának citadellájával, és fővárosával, Kumániával. Tagura azonosítható a mai Muhodzsáró hegységgel. A középkori művek szövege alapján a Tagura (a Muhodzsáró-hegyek) területe volt a kumánok fő szálláshelye. Ahogy ez kitűnik az elbeszélő forrásokból, a kumánok az Aral-tó és az Urál-hegység déli előhegyei között fekvő síkságon éltek. Tőlük délre az ogúzok (és a kimekek, a „Maloj al-Irdiszi” szerint), nyugatra a besenyők, északnyugatra a bolgárok éltek, északkeletre pedig a kipcsakok területe volt. Itt meg kell említenünk, hogy az arab leírások a kumánokat, önálló etnikai elemként, szembeállítják az ogúzokkal, kimekekkel, bolgárokkal és a kipcsakokkal. Ebben az időben az Irtistől az Urál-folyóig terjedő területen a kimek kagán uralma alatt három nagy törzsszövetség élt: a kimekeké, a kipcsakoké és a kumánoké.

A XI. század elején a kumánok kipcsak politikai befolyás alatt álltak. Mégis, egy ideig önállóak maradtak. Később, más törzsekhez hasonlóan, őket is bekebelezte a kipcsak közeg. Ez az etnikai folyamat minden szakaszában a kipcsak nemzet kialakulását segítette elő a keleti Dest-i-Kipsak területén.

A XI. század közepén kezdődött meg a kipcsak törzsek vándorlása az Itil folyótól nyugati irányban. Kelet-Európa nemzeteivel és törzseivel, mindenek előtt Oroszországgal, Bizánccal és más országokkal a kipcsakok előhadaként, a kumánok léptek először közvetlen kapcsolatokba. Ezek a kapcsolatok a kezdetek kezdetétől fogva tükröződtek az óorosz és bizánci krónikák kumánokról szóló feljegyzéseiben. A forrásokban megfigyelhetünk egy, az ókorra és középkorra jellemző általános jelenséget. Az újonnan megjelenő törzsszövetségekre a krónikaírók átruházták olyan etnikai egységek nevét, amelyek az etnikai fejlődés egy korábbi időszakában voltak ismertek a pusztán, majd egy, a krónikaíró hazáját határoló sztyeppéken újonnan feltűnt törzsszövetségbe tagozódtak be [34]. Természetesen, a krónikaírók az ilyen azonosításokra kizárólag kulturális és etnikai szempontból egymáshoz közelálló etnikumok esetében gondolhattak. Mahmud al-Kasgari írja: „Az ogúzok, attól kezdve, hogy szállásterületük elérte a csigilek szálláshelyét, állandóan harcoltak a csigilekkel. Az ogúzok a Szirdarjától kezdve Kína határáig minden türköt csigilnek neveztek. Azonban ez tévedés volt a részükről” [35]. Mahmud al-Kasgari tehát rámutatott arra, hogy az ogúzok tévesen alkalmazták a „csigil” etnonimet. Mégis, ez a névhasználat történeti reáliákon alapult, vagyis a csigilek közvetlen közelében, Kína felé, nagy létszámú türk törzsek éltek: a karlukok, a tjurgesek, a jagmák, barszhanok, stb.

A régi orosz évkönyvek oldalain kizárólag polovecekről, illetve kumánokról találhatunk információt, azért, mert az oroszok a kipcsakok közül először éppen velük léptek érintkezésbe. Pedig a kumánok mindössze a kipcsak nemzetnek egy részét képviselték. Mindent mérlegelve, a „polovec” meghatározásnak a krónikákban két jelentését vehetjük figyelembe. Ez a meghatározás vonatkozhatott közvetlenül a kumánokra is, de szélesebb körre kiterjesztve, az egész kipcsak törzsszövetségre is. Azonban, az adott etnikai név két jelentését, ahogy ez közismert, a középkorban nem különböztették meg egymástól. Ebből a tényből származnak a jól ismert nehézségek az óorosz forrásokból származó, a polovecekkel kapcsolatos információk értelmezésével kapcsolatban. Hasonló a helyzet a középkori bizánci historiográfiával is. A XI. század utolsó negyedében, a bizánci krónikákban a kumánokról eredeti etnikai nevük alapján jegyeztek fel információkat, azonban a”kumán” nevet átruházták Dest-i-Kipsak más török törzseire is. A bizánci irodalomnak ez a hagyománya sokáig, egészen a XIV. századig fennmaradt.

Al-Irdiszi információt közöl több nyugati kumán etnikai és területi egységről. Így ír Külső-Kumániáról a volgai bolgárok szomszédságában; a Dnyeper vidékén Fehér Kumániáról; a Don-vidéken Fekete Kumániáról; majd az 5. részben, pontosabb meghatározás nélkül, egyszerűen Kumániáról. A szerző leírásába, a dunai bolgárok (burdzsan) országának, valamint Oroszország és Makedónia területének egy része mellett, belefoglalta Kumánia földjének nagy részét is. [36]. A kumánok legnyugatibb szállásterülete minden bizonnyal a Dnyepertől nyugat felé, a Dnyeszterig terjedt ki. A nyugat-európai források jelzik, hogy a XI. század 70-es éveitől kezdve a kumánok jelentős csoportjai jelentek meg az európai politikai arénában, és csapataik nem egyszer elérték a Dunát. Ebből az következik, hogy a valódi kumánok (kunok) szálláshelye a Dnyeper és a Dnyeszter folyók között volt. A Dnyepertől keletre a kipcsak törzsek éltek.

Ahogy már fentebb említettük, 1239-ben kipcsakok és kunok jelentős csoportja költözött Magyarországra, a mongol előrenyomulás elől menekülve.

 

Kép: Kötöny kán és IV. Béla király találkozása. Nagykun millenniumi emlékmű, Karcag. Felállítása: 2001. Szobrász: Győrfy Sándor, Fotó: Kotricz Tünde

Magyarországi oklevelekben és toponimekben fennmaradó etnikai neveik és a mai kazakisztáni törzs- és nemzetségnevek között a már fentebb említetteken kívül, további közvetlen párhuzamokat figyelhetünk meg. Például a Bajlo-Bájoló, Kangala, Kapcsag-Kopcsag-Kapcsog, Tabony, Tazlar stb. helységneveket könnyen össze lehet hasonlítani a kazah történeti leírásokból és a mai kazak törzsi genealógiából is ismert Bajuly, Kanglü, Kipcsak, Tabün, Tazlar nevekkel [37].

A ’bajlo” elnevezést összevethetjük a kazakok Kis Hordájának jelentős törzsszövetségével, a „bajulü”-vel, amelynek keretei közé tartozik egyébként a Tazlar törzs is. Nyilvánvalóan ez utóbbi törzs nevét őrzi a Tazlar helységnév Magyarországon, a Kiskunságon. A Kanglü Kazakisztán egyik régi törzse, amely annakidején komoly erőként csatlakozott a kipcsak kánsághoz. A XII. században az Aral-tó vidékén a kanglük jelentős törzsszövetséget alkottak. Ez a törzsszövetség névlegesen elismerte a kipcsak kánok fennhatóságát. A kazak genealógiai adatok alapján a kanglük a Nagy Horda egyik régi törzsének számítanak [38]. Magyarországon kipcsak elemek is bekerültek a kumánok közösségébe. A tabün törzs a Kis Horda zsetirü (hét nemzetségűek) törzsszövetségébe tartozik.

Magyarország két történelmi jelentőségű körzetében, a Nagykunságban és a Kiskunságon jelentős kumán-kipcsak etnikai tömbök maradtak fenn mindmáig. A kun származású Mándoky Kongur István, a közép-ázsiai török népek nyelveinek, történetének, kultúrájának, szokásainak és hagyományainak kiváló ismerője szerint a Nagy- és Kiskunságon a népi hagyomány és emlékezet máig is őrzi a tokszoba, tortul, bajandur, pecsene (besenyő) etnikai elemek nyomait.

 

Kép: Mándoky Kongur István Forrás: Benkő Mihály: Nomád világ Belső-Ázsiában, Budapest, 1998.

A tokszoba törzs széles körben ismert kipcsak vezértörzs. Kazakisztán területén a középkori kipcsakok között a tokszoba törzs a második helyet foglalta el, míg a Dest-i-Kipsak nyugati konföderációjában vezető, elit törzsként, éppen ők állottak az első helyen. A tokszoba törzsnév szemantikája gyakorlatilag valamennyi kutató szerint azonos: „tokuz oba” („kilenc nemzetség”) [39]. A tokszoba elnevezés fennmaradt a kazakok törzsi-nemzetségi szerkezetében is. Kazakisztánban, a Kis Horda Bajbakti nemzetsége genealógiájának régi részében jelenik meg a tokszoba név [40], a legnagyobb kipcsak törzs neveként.

Számunkra úgy tűnik, hogy a magyarországi kunok „tortul” etnonimjének van analógiája a XI–XII. századi Dest-i-Kipcsak középkori kipcsakjai között. A kipcsakok keleti konföderációjában őket „durt/durut” formában említik, a negyedik helyen a törzsek listáján. Fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy ez a törzs a török társadalomtörténet adatai alapján szintén vezértörzsnek számít. A mongol támadás előestéjén a kipcsakok nyugati törzsszövetségében a durut és tokszoba törzsek ellenséges viszonyban álltak egymással. Ezt a barátságtalan viszonyt al-Nuvajri és Ibn Hallun „régi versengés eredményeként” írja le. Közismert tény, hogy a középkori törzsszövetségekben gyakran folyt akár fegyveres harc formájában is megnyilvánuló versengés a vezértörzs szerepéért. A „durut” etnonim alapértelmezésében megtalálható egy, a törzsi-nemzetségi szövetség jelentős létszámú nemzetségi csoportjára utaló, összetett szó – a „dort+oba” (négy nemzetség) [41]. A kipcsakok „durut” elnevezésével szemantikai szempontból azonos nemzetségi ág, a „tort-kara” létezik Kazakföldön, a Kis Horda argünjei és a Középső Horda najmanjai között is [42].

Ami a „pecsene” törzsnevet illeti a magyarországi kunok között, ennek két etnonimhez, a bazanakhoz és a badzsnához vannak kapcsolódásai a kazakisztáni területeken élő kipcsak törzsszövetségeken belül [43]. Kétségen felül áll, hogy ezek a mai kazakisztáni törzsek a besenyő törzsszövetség tagjai voltak, már az előtt, hogy a besenyők elhagyták volna az Aral-tó vidékét Nyugat felé. Egyes csoportjaik a mai Nyugat-Kazakisztán területén maradtak és az írott források tanúbizonysága szerint a kazak kánság törzsei közé kerültek. A besenyők egyaránt részt vettek a magyarok és a kazakok etnogenezisében.

A középkori Kazakisztán területén a bajandur törzs belépett azoknak a kipcsak nyelvű kimekeknek a hét törzsből álló törzsszövetségébe, akik egykor az Irtis középső folyásánál éltek. Bajandur volt az ogúz törzsszövetség egyik, egykor a Szir-Darja folyó alsó folyásánál élt törzsének neve is. A kimekek, az ogúzokhoz hasonlóan, a kazak nép közvetlen elődei sorába tartoznak.

A kazakisztáni kipcsak genealógia szerint a kunok egy meghatározott csoportja még a középkorban a mai Kazakiszsztán területén maradt, és részt vett a kazak nép etnogenezisének bonyolult folyamatában. Utódaik komanaj néven fellelhetők a kazak Középső Hordában. Létezik komán nemzetség az argünöknél is.

Megállapíthatjuk, hogy a kazakoknál és a magyaroknál egyaránt megtalálhatók egymás etnonimjeinek közvetlen párhuzamai, tükörképei. Ez a kétségtelen tény módot ad arra, hogy a kazak és magyar népeket teljes meggyőződéssel rokonnépnek tekintsük.

Irodalom

1. Дульзон А.П. Этнолингвистическая дифференциация тюрков Сибири. // Структура и история тюркских языков. –М., 1971, стр. 206-207.
2. Тибор Тот. О раннем этногенезе венгерского народа. //Известия Академии наук КазССР. СО, 1968, №2, стр.68-69.
3. Акишев К.А. Курган Иссык. –М., 1978.
4. Эрдели И. Исчезнувшие народы. Авары. //”Природа”, 1982, №11, стр.56.
5. Кузеев Р.Г. Происхождение башкирского народа. –М.,1974, стр.404-406.
6. Тибор Тот. О раннем этногенезе венгерского народа. //Известия Академии наук КазССР. СО, 1968, №2, стр.68.
7. Németh J. Ungarische Stammesnаmen bei den Baschkiren // ALASH, 1966, т. (1-2); Кузеев Р.Т. Происхождение башкирского народа. с.413-425.
8. Заходер Б.Н. Каспийский свод сведений о Восточной Европе. 1967, т.ІІ, с.72-74.
9. Агаджанов С.Г. Очерки истории огузов и туркмен Средней Азии ІХ-ХІІІ вв. -Ашхабад, 1969, с.129, 147; Кумеков Б.Е. Государство кимаков ІХ-ХІ вв. по арабским источникам. –Алма-Ата, 1972, с.62-63.
10. Махмуд Кашгари. Диван лугат ат-турк. - Стамбул, 1915, т.1, с.66.
11. Аннинский С.А. Известия венгерских миссионеров ХІІІ и ХІVвв. о татарах в Восточной Европе. // Исторический архив. –М.-Л., 1940, ІІІ, с.81; Халиков А. Новые исследования больше-Тиганского могильника (о судьбе венгров, оставшихся на древней Родине) //Проблемы археологии степей Евразии. Советско-венгерский сборник. – Кемерево, 1984, с.131.
12. Тибор Тот. О раннем этногенезе венгерского народа. //Известия Академии наук КазССР. СО, 1968, №2, стр.68-69.
13. Кумеков Б. Об этническом составе кыпчаков ХІ-нач.ХІІ вв. по арабским источникам. //Проблемы этногенеза и этнической истории народов Средней Азии и Казахстана. Вып.ІІ. – М., 1990, с.123.
14. Баскаков Н.А. Тюркская лексика в “Слове о полку Игореве”. –М., 1985, с.78.
15. Rásonyi L. Les Turcs non-islamisés en Occident (Pècènegues, Ouzes et Qiptchaqs, et leures Rapport avec les Hongrois) // Philologiaе Turcicae Fundamenta, t.4, p.29.
16. Аманжолов С. Вопросы диалектологии и истории казахского языка. – Алма-Ата, 1959, с.74: Ахинжанов С.Ж. Об этническом составе кыпчаков средневекового Казахстана // Прошлое Казахстана по археологическим источникам. – Алма-Ата, 1976, с.90.
17. Togan A.Z.V. Umumi türk tarihine giris. – Istambul, 1981, ç.1, с.163; Rásonyi L. Les Turcs, p.24; Kirzioglu M.F. Yukari-Kür ve Ģoruk boylarinda Kipcáklar. – Ankara, 1992, c.24.
18. Mehren A.F. Cоsmographie de Сhems-ed-din Abou Abdallah Mohammed ad-Dimichqui. Tekte, arabe, publie dápres l’edition commencèe par. M. M.Frehn. SPb., 1866, p.264;
19. Кумеков Б.Е. Об этническом составе, с.124.
20. Обзор литературы из византийских источников о куманах см.: Moravcsik G. Byzantinotúrcica, 2. , Bd I-II, - Berlin, 1958.
21. Pritsak O. Stammesnamen und Titulaturen der Altaischen Völker // UAJ, Bd XXIV, 1952, H.1-2; Потапов Л.П. Этнический состав и происхождение алтайцев. – Л., 1969, с.59-60.
22. Менгес К.Г. Восточные элементы в “Слове о полку Игореве”. – Л., 1979, с.73-74.
23. Федоров-Давыдов Г.А. Кочевники Восточной Европы под властью Золотоординских ханов. - М., 1966, с.143, сн.58.
24. Hazai G. Kuman // EI, NE, V, fas83-84, Leiden-Brile, 1980, p.373.
25. Грумм-Гржимайло Г.Е. Западная Монголия и Урянхайский край. Т.ІІ, - Л.,1926, с.57; Гумилев Л.Н. Древние тюрки. – М.-Л., 1967, с.266.
26. Nemeth J. Die Volksnamen quman und qun // KCA. – Budapest, 1940, t.3, s.96, 99; Czegledy K. A kunok eredetèröl // Magyar Nyelv, XLV, 1949.
27. Pelliot P. A propos des Comans // JA, sèr II, t.XV, 1920, p.24.
28. Czegledy K. A kunok eredetèröl.48.
29. Тарих аль-Фурат. Бейрут, 1939, т.9, с.437.
30. Ибн Тагриберди. Нуджум аз-захира. Каир, 1936, т.8, с.46.
31. Rásonyi L. Les Türcs, p.24.
32. Кумеков Б.Е. К открытию расселения куманов на территории Казахстана (по материалам средневековых арабских источниках) // Взаимодействие кочевых культур и древних цивилизаций. – Алма-Ата, 1987, с.174-176.
33. Дьяконов И.М. К методике исследований по этнической истории (“киммерийцы”). // Этнические проблемы истории Центральной Азии в древности. – М., 1981, с.9.
34. Махмуд Кашгари. Диван лугат ат-турк. Т.І, с.330.
35. Al-Idrisi Opus Ceographicum sive “Liber ad eorum delectationum qui terras peragrare studeant”, fas7. Neapoli-Romae, 1978; Aл-Идриси. Нузхат ал-муштак, Рукопись, ГПБ. Ар.Н.С. 176, л.134а; Бейлис В.М. ал-Идриси (ХІІв.) о восточном Причерноморье и Юго-Восточной окраине русских земель // Древнейшие государства на территории СССР. Материалы и исследования. 1982. – М., 1984.
36. Mándoky Kongur]. The Question on indentifying the Hungarian trital name Jenö with the Bashkir Ethnonym yänay // AOH, т. ХL ІІ (1)б 1988, р.44.
37. Zajaczkowski A. Zwiaxni jezykow holowiecko-slowanskie. Wroslaw, 1949, c.4; Кумеков Б.Е. Об этнонимии кыпчакской конфедерации Западного Дешт-и Кыпчака ХІІ-начала ХІІІ века // Известия, СОН, 1 (187), НАН РК, Алматы, 1993, с.59.
38. Арғынбаев Х., Мұқанов М., Востров В. Қазақ шежіресі хақында. Алматы, 2000, 384 б.
39. Кумеков Б.Е. Об этническом составе, с.122.
40. Муканов М.С. Этнический состав  и расселение казахов среднего жуза. Алма-Ата, 1974; Шежіре. Қазақтың ру-тайпалық құрылысы. Алматы, 1991.
41. Кумеков Б.Е. Государства кимаков ІХ-ХІ вв. по арабским источникам. Алма-Ата, 1972, с.44.
42. Бартольд В.В. Сочинения, т.ІІ, ч.1, М., 1963, с.575.
43. Rásonyi L. Les Türcs, p.24.

Ha a hunokról hallunk, a legtöbb embernek három - négy dolog ugrik be azonnal: az egyik, hogy (talán) az őseink voltak, a másik, hogy a Kárpát-medencében alakult ki európai birodalmuk központja, a harmadik, hogy Attilának hívták legnagyobb uralkodójukat és végül negyedik, hogy az ókori Catalaunum mellett (451-ben) hatalmas csatát vívtak a rómaiakkal. Nos, mindezeken túl - amit talán kevesebben tudnak - létezik ma egy romváros is, mely egykoron a hunok fővárosa volt a távoli Kínában. Az egyetlen település, mely bizonyíthatóan a hunokhoz kötődik és amelyet ők hagytak hátra: Tongwancheng. A romokból álló terület Pekingtől  körülbelül 900 km -re fekszik nyugatra, Yan'an városa közelében, Sanhszi tartományban (Jingbian megyében), Belső-Mongólia határán.

Megkeresése a térképeken, szinte reménytelen vállalkozás, ugyanis sehol nem jelölik a romokat. Csupán műholdas képekkel lehet sikeres a megtalálása. A kínai régészek is csak 1996 -ban bukkantak az egykori település romjaira, melyet egészen addig a sivatag homokja borított. Jelenleg folyamatban van a terület világörökségi résszé nyilvánítása (bár ma még nem szerepel Kína azon 55 helye között, mely már megkapta ezt a rangot).

Bár a hely kétségkívül több szempontból is megérdemelné ezt a státuszt, tekintve, hogy mind a kínai, mind az egész ázsiai, mind pedig az európai történelemre komoly hatást gyakorolt az egykoron itt élt népesség. 2013 júniusában Senhszi tartományban (Csinpien városában) vagyis a hun főváros közelében tartottak a kínaiak nemzetközi konferenciát Tungvancseng emlékére, melyen hazánkat Dr. Obrusánszky Borbála és Daubner György képviselte.

Ha Tongwanchengbe (magyaros írással Tungvancseng) utaznánk, akkor a kínai fővárosból 10-11 órás autóúttal kellene számolnunk a sűrűn lakott területektől egy fokozatosan elnéptelenedő, hegyekkel teli vidékre, mely egyben a sivatagos "Ordosz" tájegység széle. Az alábbi térképen egy Tongwancheng - Peking útvonal látható:

A domborzat itt már magas hegyekkel övezett, a Sárga folyón túl járunk, a Kínai nagy falnak is a túloldalán. Az alábbi térkép-részlet a terepviszonyokat mutatja. Jó látható, hogy a Tongwanchengtől nyugatra fekvő vidékeken a kősivatagból álló Ordosz kietlen pusztasága következik. 

Ha a térség két legfontosabb "támpontja"  közül, melyek a kínai nagy fal és a Sárga folyó, az utóbbihoz viszonyítjuk a hun főváros helyzetét, akkor azt látjuk, hogy a Sárga folyó egyik mellékágának, a Wuding folyónak a partján terül el. Ezt az elhelyezkedést szemlélhetjük az itt következő képen:

Ami a hunok történelmét illeti: a forrásokban először a Krisztus előtti harmadik század végén bukkannak fel, mégpedig  "hsziungnuk" (xiongnu) néven. (Később, egy Krisztus előtt 318-ban kelt kínai oklevélben az egymással hadakozó kínai fejedelmek mint segédhadakat említik őket.) Ma a történészek nagyobbik része a hsziungnukat "ázsiai hunokként" emlegeti, vagyis úgy gondolják: ők voltak a később Európába özönlő hunok ősei. Más történészek, például Róna Tas András is, csak közvetett kapcsolatokat feltételez köztük (és csak annyit ismer el, hogy az európai hunok előkelőinek nagy része volt hsziungnu).

A hsziungnuk (nevezzük őket innentől hunoknak) közvetlenül Kína szomszédságában éltek, mely akkoriban még nem terjedt túl az Ordosz-sivatag határvidékén. Az itt következő térképen Kína korabeli helyzetét láthatjuk, melynek nyugati határa alig terjedt túl a Sárga-folyó vidékén:

A hun népesség nyelve - feltételezések szerint türk lehetett, életmódjuk pedig pusztai nomád. Ekkoriban a Kaszpi-tenger és a Sárga-folyó közti hatalmas területeken türk, távol-keleti, indoeurópai, nomád népek színes és kevert sokasága élt jellemzően pásztorkodó életmódot folytatva.

A hun törzsek folyamatosan zaklatták Kína gazdagabb vidékeit, így két évszázadon keresztül tartó háborúság zajlott a Sárga folyó menti vidékeken. Végül a kínaiak megunva a háborút egy hatalmas fal építésébe kezdtek a hunok távol tartására. Ez volt a ma ismert "kínai nagy fal" elődje. A hunok történelmében az első nagy fordulópontot a Krisztus előtti 100 körüli időszak hozta, amikor Han Wu, kínai császár (Kr.e. 141-87) megrendítő vereséget mért rájuk.

A kínai győzelem után a hun nép kettészakadt (egyes történészek szerint előtte egymással is háborúztak): egyik részük egy lassú, fokozatos vándorlásba kezdett nyugati irányba (ők voltak az északi hunok), a másik  részük pedig (a déli hunok) helyben maradtak, Kína határvidékén. A helyben maradók Krisztus után 407-ben alapították meg a Nagy Xia nevű hun államot, Vu-lie Ti (Ho-lian Po-po, vagy Hélián Bobó) vezetésével. Ő adott parancsot egy hun főváros építésére is, melyen 413 és 427 között tízezrek dolgoztak. Ez lett Tongwancheng. A megépítés után azonban, alig 20 évnyi virágzás után az északi Wei-dinasztia nomád, türk csapatai megtámadták és lerombolták a települést. Az ezt követő évszázadokban Tongwancheng hanyatlásnak indult, majd a Jüan-dinasztia korának végére (1368) tökéletesen elnéptelenedett.

A vándorlásba kezdő hun törzsek, vagyis az északi hunok sorsa dicsőségesebben alakult: Krisztus után 350 körül indultak meg Európába és 375 körül lépték át a Volgát. Megjelenésük teljesen felforgatta a dél-orosz sztyeppén élő népeket (gótokat, más germán etnikumokat) és megindították a népvándorlást. A dominó elv szerint zajló folyamat során a hun előretörés lavinaszerűen zúdította a Római Birodalomra a Kelet-Európában és a Fekete-tenger északi részein nomadizáló népeket. Az eredmény a Nyugat-Római Birodalom meggyengülése lett. A hunok végül a 390 és 420 között években a Kárpát-medencében rendezték be birodalmuk középpontját. Ez a hatalmas és sokáig legyőzhetetlennek bizonyuló államalakulat lett a korabeli Európa legerősebb entitása 400 és 450 között.

Később Attila nevű vezérük 451-ben Catalaunum mezején fontos csatát vívott a római Flavius Aetius seregével, mely összecsapás fordulópontot hozott a hun történelemben. Innentől szerencsétlenségek sora övezte krónikájukat és 453-ban maga Attila is elhunyt. Fiai egymással viaskodtak a hatalomért. A győztesnek tekinthető Ellák nem tudta tartósan bebiztosítani befolyását és 455-ben a Nedao melletti csatában legyőzték az ellene fellázadó gepidák és más germán harcosok. A hunok innentől teljesen kiszorultak Európából, keleti illetve déli irányokba vándoroltak. 

Az Európa történelmét meghatározó módon befolyásoló hunok pontos eredete ma sem tisztázott. Egyelőre ma még nehezen megválaszolható a velük kapcsolatban felmerülő két legfőbb kérdés: nyelvük eredete (türk jellegének bizonytalansága) illetve a hun népesség hszingnu eredetének kérdése. Bár a történész társadalom mindkét esetben ad bizonyos válaszokat - mely egyik oldalon a hunok türk nyelvét feltételezi és a hszingnu - hun kontinuitást támogatja - valójában nincs konszenzus ezekben a fontos dilemmákban. (A magam részéről a türk-hun kapcsolat és a hszingnu eredet mellett állok.) A hun kutatás a jövő történész-generációinak kiemelt célterülete lesz.

A hunok ősi fővárosának feltárása még ma is nyújt érdekes információkat ázsiai múltjukról. Tongwancheng egyike a világ legrejtélyesebb romvárosainak. 

Harmat Árpád Péter

Forrás: https://tortenelmi.blog.hu/2019/10/17/a_hunok_rejtelyes_fovarosa_kinaban_637

 

 

Kézai Simon krónikája szerint Attila hun király halála után a hunok egy része, a székelyek a Kárpát medencében maradtak, másik részük keletre vonult vissza, majd Attila leszármazottjának vezetésével visszatért ide. Az utóbbi eseményt, Kézai a hunok, azaz magyarok "második bejövetel"-ének nevezi. Anonymus krónikája szerint a roppant hatalmú Attila király a Tanaisztól (Don folyó) keletre, uralkodó Mágóg király (Mao Tun?), Álmos vezér apja, Ügyek pedig Attila leszármazottja. Cikkünkben annak járunk utána, hogy a magyar és székely felségjelek, nemzeti jelképek alátámasztják-e a két nép közös, hun eredetét.

ÁRPÁD CÍMERE

Bármennyire is meglepő, maga Árpád fejedelem nem használta az árpádsávot pajzsán hordott címerén.

Kézai Simon Magyar Krónikája szerint: „ETHELE király czimerén is, mellyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejü madár vala ábrázolva, mellyet magyarúl turulnak hívnak.”

Kálti Márk Képes Krónikája ennél többet ír. E szerint: „Attila király pajzsán címert viselt, ez koronás fejű madárhoz hasonlított. Ezt a címert a magyarok mindaddig, amíg a községek önmagukat kormányozták, Géza fejedelem, Taksony fia idejéig, a községek hadaiban mindenkor hordozták.” Ezzel összhangban vannak a Képes Krónika képei, melyek Attilát, Álmost és fiát, Árpádot turul madárral díszített pajzzsal ábrázolják.

Kép: Attila, a hét vezér, Álmos és Árpád a Képes Krónikában 

Sem Kézai, sem Kálti Márk krónikájának szövege nem említi a címer színét. A Képes Krónika képei alapján azonban megállapítható, hogy a címerek színe fehér volt.

A Képes Krónikával összhangban van a török nyelvű wikipédia „Hun Imparatorlugu”(352-469)” szócikke, mely szerint az Európai Hun Birodalom zászlaja fehér, rajta a koronás madárral. [Wikipédia, https://tr.wikipedia.org/wiki/Hun_%C4%B0mparatorlu%C4%9Fu., 2016-07-01]

Kép: Attila zászlója 

A fehér szín kapcsolatban áll a sztyeppei nomád birodalmak központjainak elnevezésével is. „…az ázsiai lovas népeknél az ötödik égtáj a közép volt, melyet világos színekkel, főként a sárgával és a fehérrel hoztak összefüggésbe. A sztyeppei birodalmak központjainak elnevezése sok esetben visszhangozza a központi égtáj és a világos színek azonosításának szokását. … A Kárpát-medencében is megtaláljuk e névadási gyakorlat emlékeit. Fehérvárnak nevezték a magyar főfejedelmi, később királyi hatalmi központot (Székesfehérvár), a szállásterület keleti részeit uraló gyula székhelyét (Gyulafehérvár), de a bolgárok központját is (Nándorfehérvár). Tudunk Dnyeszterfehérvár létezéséről is….” [Ötvös Péter: Szárnyak és színek a sztyeppei államszervezetben. In: História 33. évf. 1-2. sz./2011. 39-42. o.]

NAP ÉS HOLD

Családom történetét kutatva találkoztam egy Vas vármegyétől elcsatolt, ma Ausztriához tartozó két település, Felső-Őr és Alsó-Őr, illetőleg a települések birtokosai, a felső-eőri  Bertha család és 65 társa, köztük az ősi székely primor Benkő család részére adományozott címerrel. A címerben a főalak, egy kardot tartó székely vitéz fejének két oldalán Nap és Hold jelkép található. Ugyanez a jelkép megtalálható Szombahely és Vasvár címerében is. Ezek után el kezdtem vizsgálni a történelmi Magyarország vármegyéinek, településeinek és nemeseinek címereit, a Vas vármegyével szomszédos Szlavónia, Horvátország és Szlovénia címereit, és kiderült, hogy a Nap és Hold jelkép nem csak Székelyföld címerében található meg. Továbbá kiderült az is, hogy a jelképek magyarázata az un. honfoglalást megelőző időszakra, a hun-avar kor etno-kulturális folyamataira vezethető vissza.

Felső-Őrről ezt írja 1851-ben Fényes Elek:
" Felső-Őr, Ober-Wart, magyar falu, Vas vmegyében, …Mind Alsó mind Felső-Őr sok tekintetben igen nevezetes helységek. Először a többi magyaroktól elszakadva csupa német faluktól vétetnek körül, még is nem csak MAGYAR nyelvünket, hanem a reformatusok hitüket is fentartották, holott ezen az egész vidéken reformatusok teljességgel nincsenek. Hogy Őrök voltak, s az ország határait a németek ellen védeni tartoztak, kitetszik I. Károly 1328-ki okleveléből, mellyben elismeri, hogy már Béla, István és Lásszló királyok alatt Őri nemes szabadsággal éltek. Különös az, hogy ez oklevélben az őriek Őrnagyság czimmel neveztetnek. Régi szabadságaikat Rudolf 1582. megerősitvén, jelenleg F. Őrben. 41 nemes család és 106 háznép, A. Őrben 26 nemzetség és 69 háznép találtatik. Jegyzésre való végre, hogy e nemzetségek többnyire vezeték nevökről neveztetnek, p. o. Ádám, Adorján, Albert, Andorkó, Balás, Bertha, Bertók, Fábián, Fülöp, Gál, Imre, Kázmér, Miklós, Orbán, Pál, Pongrácz, stb." [ Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta, betűrendben körülményesen leíratik. Pest: Fényes Elek. 1851.^]

Ugyanerről a címer és birtokadományról a következőket írja a Vasvármegye Nemes Családjairól szóló kötet: „Az Árpádház kihaltával támadt belzavarok lecsillapítása után I. Károly király az északról jövő támadások ellen törekedett a vármegyét biztosítani. E végből már a XIII. században Borostyánkő és Német-Ujvár között letelepített és megelőzőleg is szabadalmakkal bírt határőröket 1327-ben a királyi nemes szolgák sorába emelte és Miklós ispán vezetése alatt egy területre összevonta. Ezeknek az őröknek az utódai (65 különböző nevű család) 1582. február 28-án Rudolf királytól Alsó- és Felső-Eőrre adományt nyertek. Ezen adománylevélben a következő családok vannak felsorolva:
1. Ádám, 2. Adorján, 3. Alberth, 4. Andorkó, 5. Balás, 6. Balla, 7. Barthomej, 8. Becsker, 9. Beökeös, 10. Benkő  11. Bertha,…”

Vas megye címere kék színű. Ugyancsak kék színű a szomszédos Szlavónia-, Szlovénia címere és a régi Horvát címer. A Horvát címerben és Zágráb címerében is megtalálható a Nap és Hold ábrázolás, Szlavónia címerében pedig a Nap. Ugyancsak kék színű Székelyudvarhely, Marosvásárhely címere és az egyetlen székely származású erdélyi fejedelem, Székely Mózes zászlaja is.

Kázmér Miklós elkészítette a Benkő család XV-XVII-i nyelvföldrajzi térképét. Megállapítása szerint ebben az időszakban a Benkő név a legtöbbször a történelmi Magyarország legnyugatibb és legkeletibb határánál, Vas vármegyében illetőleg Háromszéken (Sepsi-, Kézdi- és Orbaiszék, 1867. után Háromszék vármegye, ma Kovászna megye) található.

A magyarázat a honfoglalást megelőző időkre vezethető vissza.

A neves XVIII. századi történetíró, Benkő József a magyar krónikák alapján azt írja, hogy Attila halála után a hunok nagyobb része elhagyta a Kárpát-medencét. A székelyek a hunok Kárpát-medencei maradékai. A székelyeket sem az avarok, sem a magyarok nem bántották, mivel mind eredetükre, mind nyelvükre nézve atyafiak (testvérek). 

 Az avar uralom a Kárpát-medencében alig több, mint száz évvel Attila halála (453) után, 568-ban kezdődött. Először a longobárdokkal szövetségben legyőzték a Kárpát-medence keleti felén található gepidákat, majd a longobárdok Észak-Itáliába távozása után kiterjesztették uralmukat az egész Kárpát-medencére.

Az avarok két fő alkotóelemének az uar és a chuni népeket tekintik, melyeket a fekete és fehér hunokkal azonosítanak. Az avarok hozták be Európába a vaskengyel használatát, amely akkoriban forradalmi változást jelentett a hadviselésben. A vaskengyel nem sokkal korábban a mai Észak-Kína területén jelent meg. Még sem Attila, sem Nagy Károly nem használta a vaskengyelt, ahogy az a róluk készült ábrázolásokból megállapítható. Egy a nyugati türk birodalomban járt bizánci követ adott hírt arról a türk-avar konfliktusról, amelynek eredményeként az avarok nyugatra távoztak.

A Frank Birodalom és az avarok között kitört VIII. század végi háborúk az avarokat (és a velük együtt élő székelyeket) a Tiszán túlra vetették vissza. Ezt követően 805-ben Krum bolgár fejedelem részéről érte déli irányból támadás az Avar Birodalom maradékát.

A Fuldai Évkönyv szerint ugyanebben az évben Theodorus kapkán, népével a korábbi ellenség, Nagy Károly oltalmát kérte. Aachenbe utazott, ahol tisztelettel fogadták. Aachenben a latin kereszténység szerint is megkeresztelkedett. Ajándékokkal küldték vissza és engedélyezték, hogy népével Sabaria és Carnuntum (Deutschaltenburg melletti, már elnéptelenedett település) között letelepedjen. A terület Avaria néven tagozódott be a Frank Birodalomba. Theodorus kapkán idős ember volt. Még 805-ben meghalt. Utóda Ábrahám kagán lett. Ábrahám az egyik székely tribus neve a Csiki Székely Krónika szerint.

A kapcsolat az avarok és a Frank Birodalom között azonban már kezdetben sem volt felhőtlen. A frankok megtiltották a fegyverek eladását az avaroknak. Több esetben konflikusuk támadt a szlávokkal, amelyeket a Frank Birodalmi Gyülés tárgyalt. Igaz, az avaroknak adtak igazat.

A 830-as évek elején frank őrgrófot neveztek ki a hűbéres terület élére, és azt betagolták az új szervezeti egység, az Oriens keretébe. Ez a kis Avaria tehát a 805-830-as évekig állt fenn avar előkelők igazgatása alatt, utána a frank birodalom őrgrófok vezette határvidéke volt. Bizonyos mértékig zárt avar közössége még 871-ben is létezett, ezt az itteni avar adófizetők említése igazolja. A frank birodalom 876. évi újraosztásakor az avarokat már meg sem nevezték.

Mi történhetett kis Avaria népével? Anonymus közlése alapján megállapítható, hogy keleti irányban kivonultak a Frank Birodalom Dunáig terjedő területéről és várták az akkor már Etelközben táboroztó magyarokat, majd azok bevonulása után csatlakoztak hozzájuk.

Anonymus azt írja, hogy „Árpád vezér és nemesei közös elhatározással sereget küldtek Mén-Marót bihari vezér ellen. Ennek a hadseregnek Ösbő meg Velek lettek a kapitányai és vezetői. Ezek a szigetről nekiindulva a homokon keresztüllovagoltak, majd a Bőd-révnél áthajóztak a Tisza folyón. Innen továbblovagolva a Kórógy vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak, Ösbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sőt Ösbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba. A székelyek fiait azonnal elküldték Árpád vezérnek, s ők maguk elöljáróban a székelyekkel Mén-Marót ellen lovagoltak.„ Bőd rév ma Szentes egyik városrésze, Kórógy ér pedig nem messze Szentestől folyik a Kurcába, az meg a Tiszába.

Az ősi, Napot és Holdat tartalmazó székely címer talán legrégebbi fennmaradt példánya Beszterce város Evangélikus templomának falán látható 1480-ból.

Kép: A székelyek ősi címere 1480-ból, Beszterce város (Beszterce-Naszód vármegye) evangélikus templomának falán

A székelység részére napot és ra­gyogó, növekvő holdat tartalmazó bélyegző készítéséről és használatáról Barcsay Ákos fejedelemsége idején, az 1659. május 24-e és június 25-e között Szászsebesen tartott ország­gyűlés rendelkezett, a következőképpen:

"Bizonyos négy pecsétek metszessenek az országnak négy nagyobb rendei szerént, melyéknek egyike ugy mint az erdélyi vármegyéké álljon, az ország présidensénél, avagy az erdélyi itélőmesternél. A másik mely a székelységé lészen az udvarhelyszéki főkapitánynál. Az harmadik mely a szász na­tióé a szebeni polgármesternél. A negyedik pedig mely az Erdélyhez incorporáltatott Ma­gyarország részéjé, álljon azon részben lévő itélőmesternél. (...) A pecsétek pedig ilyenek légyenek: az erdélyi vármegyéknek a pecsétre metszett insigniájok légyen egy fél sas. Környül való irása: Sigillum comitatuum Tran­sylvaniæ. A székelységnek légyen egy fél hold és nap. Környül való irása: Sigillum nationis Siculicæ. A szászságé légyen hét kolcsos város, környül való irása: Sigillum nationis Sa­xonicæ. A Magyarország Erdély­hez incorporáltatott részéjé légyen négy folyóviz s a kettős kereszt, környül való irása: Sigillum partium Hungariæ Transylvaniæ annexarum."
A bélyegzőn a latin felirat – SIGIL. NATIONIS SICULICAE, azaz a székely nemzet pecsétje – mellett magyar szöveg töredéke olvasható: LO ERDELIORSZAGÆ HA. Ennek kiegészítése a szász nemzet bélyegzőjére került. Azon a latin szöveg – SIGIL. NATIONIS SAXONICÆ – mellé került magyar felirat a következő: ROM NEMZETBOL AL. Összeol­vas­va, megfejtve: HÁROM NEMZETBŐL ÁLLÓ ERDÉLYORSZÁGÉ.
A bélyegzőt Udvarhelyszék főkirálybírája őrizte és használta a székely nemzet nevében 1865-ig. 1878-ban Kolozsvárra került /az Er­délyi Múzeum-Egyesület őrizetébe, ám a román államosítás után átkerült a kolozsvári történelmi múzeumba.

Kép: A székelyek pecsétje

A Nap és a Hold imádata a hun hitvilág legfontosabb eleme.

A Xiongnu Enciklopédia szerint:

„ A kőkorszaktól kezdve a bronzkorig és a korai vaskorig a régi népek hittek a Napban és a Holdban, és imádták is ezt a két égitestet. Számos kép van a mongóliai sziklarajzokon, amelyek embereket ábrázolnak a Nappal és a Holddal. Szintén elterjedt ábrázolás a napé, a holdé és a csillagoké, sőt, ami több, szarvasé, ököré lóé és jávorszarvasé Nap fejjel vagy Nap szarvakkal (kör sok sugárral) különböző mongóliai lelőhelyeken. A mongóliai szarvasos kövek tetejére rendszerint felvésték a Napot és a Holdat. Egy Gobi-Altaji lelőhelyen különös szikarajz figura került elő: egy ember, összekapcsolva a Nappal, a Holddal és egy csillaggal. A Nap és Hold imádatának hagyományáról egyaránt szólnak régészeti és írott források. Például a Si Ji szerint „A Xiongnu Sanju reggel a Naphoz, este a Holdhoz imádkozik”. „Csatában, támadáskor megvizsgálták a Nap és a Hold elhelyezkedését, támadtak, amikor a Hold megjelent, és visszavonultak, amikor a Hold eltűnt”.

A koporsók tetején arany Napot és Holdat fedeztek fel a Noin Ulai és Gol Mod temető sírjaiban, vas Nap és Hold ábrázolásokat a Burkhan Tolgoi és Shombuuzin Belxhir köznépi temetkezéseken. A jelképek a koporsók tetején voltak, és igazolják a Xiongnuk Nap és Hold imádatát.” [Encyclopaedia Xiongnu, Ulanbaatar 2015, 169–170.]

A mongóliai, egin goli  hun sírokból Napot és Holdat ábrázoló vas- és arany fejfedő díszek kerültek elő. A régészek rekonstruálása alapján az égitesteket ábrázoló jeleket – hatalmi jelképként – törzsi vagy közigazgatási vezetők varrták süvegükre.

Kép: Az egin goli hun sírok fejfedő díszei.

Anonymus szerint a székelyek Attila király népe voltak, ami azt jelenti, hogy korábban a hunok soknemzetiségű politikai egységéhez tartoztak, akárcsak az avarok. Mindezek alapján megállapítható, hogy a székelyek által megőrzött Nap és Hold jelképek megerősítik Anonymus közlését.

Kép: Nap és hold a székelydályai református templom freskóján látható ősi székely címerben

Az a tény pedig, hogy a székelyek mind Felső Eőrben, mind Székelyföldön megőrizték magyar nyelvüket, annak ellenére, hogy idegen nyelvű népek vették őket körül, azt mutatja, hogy a hunok - legalábbis azok egy része - magyarul beszéltek.

A Nap és Hold jelképek a magyarságnál is előfordulnak, így magán a Szentkoronán és II. András király pecsétjén is.

Kép: A Nap és Hold a Szentkorona felső részén a Pantokrátort - Krisztust, mint a Világ Urát - ábrázoló kép két oldalán is, mint hatalmi jelkép.

 

Kép: A Nap és Hold jelkép II. András király pecsétjén.

ZÁSZÓ ÉS OROSZLÁN

„A zászlók bonyolult és még ma sem teljesen ismert, hosszú folyamat eredményeként alakultak ki. Az bizonyos, hogy eredetük az ősidőkre nyúlik vissza.” (Világ-Atlasz Nyíregyháza 2004.) Ez teszi alkalmassá a zászlókat őstörténeti összefüggések feltárására.

 A Világ-Atlasz 193 nemzetközileg elismert és 3 nemzetközileg el nem ismert, de függetlenként működő állam és egy vitatott terület zászlóját ismerteti. Ezek közül a magyaron kívül mindössze egy zászló tartalmaz vízszintesen elhelyezkedő piros-fehér-zöld csíkot, Tádzsikisztán zászlója. A Világ-Atlasz nem tartalmazza a világ legnagyobb népességű - négy ország, Törökország, Szíria, Irak és Irán északi részén, de összefüggő területen élő - kisebbségének, a cca. 36 milliós kurd nemzetnek a zászlóját. A kurd terület hajdan az ókori Méd Birodalom része volt. A kurdok magukat a médek utódainak tekintik. Az II. Világháború után rövid időre függetlenné vált, majd Irán által megszállt - a kurdok által alapított - Mahabad Köztársaság zászlaja pontos párhuzama a magyar zászlónak. A zászló közepén sugarakkal ellátott aranyszínű napkorong található.

 

Kép: A magukat a médek utódainak tartó kurdok zászlója

Média eredeti neve a Pallas Lexikon szerint Mada, a Szentírás héber szövegének olvasata szerint pedig Madai volt. Kiss Bálint a következőket írja: "Ha Médiának két régi nevét mely is ez: Maddj és Ar összetesszük, és a középső "a" betűt alig hallható schémává tesszük, a napkeleti nyelvek szokása szerint, éppen a mi nemzeti nevünk lesz belőle, mely is ez: Madjar-Magyar, mert a "dj"-t "gy"-nek szoktuk mondani, mint ezekben a szókban is: mondja - mongya; térdje - térgye, rendje - rengye...” [Kiss Bálint, Magyar régiségek, Pest, 1839., 10. o.]

A hunok a Volgát nyugati irányban i. sz. 370. körül lépték át. Ezt megelőzően Kelet-Európa Római Birodalomhoz nem tartozó része (az un. Barbaricum) a szarmaták uralma alatt állt. A szarmaták méd eredetéről Diodorosz Szikleitosz (i. e. 90 körül – i. e. 27 körül) a következőket írja:

„…Előadásunkban most érkeztünk el egy szomszédos [ti. Indiához szomszédos – B. I.] néphez, ezek a szkíták. Eredetileg csak egy kis földterületet birtokoltak. Testi erejüknek és vitézségüknek köszönhetően sikerült nekik fokozatosan gyarapodni, nem csak, ami a terület kiterjesztését illeti, hanem sikerült nekik saját népüket is a hatalom és a tekintély egy magasabb fokára emelni. Kezdetben az Arares (Aras) folyó mentén laktak, ekkor számuk még csekély volt: akkor egy lenézett, hírnév nélküli nép voltak. Régi királyaik közül az egyik uralma alatt, aki egy harcos fejedelem és kiváló hadvezér volt, a szkíták meghódították a hegyvidéket egészen a Kaukázusig, a síkságot az óceánig és a Maiótis tóig (Azovi tengerig), és a további területet egészen a Donig. „Később (a lakosok között keringő mese szerint) volt egy a földből született hajadon, akinek a felső teste asszonyforma volt, azon alul viszont kígyó formájú volt. Zeusnak tőle született fia a Skythés névre hallgatott. Ez nagy tekintélyre tett szert, mint még soha senki előtte, és az egész nép róla nevezte el magát szkítának. Ennek a királynak a leszármazottai között volt két pompás tulajdonságokkal rendelkező testvér: Palus és Napés, akik nagyszerű dolgokat vittek véghez. A birodalmat egymás között felosztották, a nép egyik részét paluszoknak, a másikat napészeknek hívták. Nem sokkal később ezeknek az uralkodóknak a leszármazottai, akik bátor harcosok és ügyes hadvezérek voltak, és meghódítottak egy jelentékeny földsávot a Donon túl, egészen Thráciáig, majd hadjáratot vezettek a Don innenső oldalán, és kiterjesztették országukat egészen Egyiptomig és a Nílusig. Út közben sok jelentős népet meghódoltattak, úgy hogy a szkták birodalmát az egyik oldalon egészen a keleti óceánig, a mások oldalon a Kaspi-tengerig és a Maiótis-tóig kiterjesztették.” A nép ereje ugyanazon mértékben növekedett, és kiváló királyaik voltak. „Ezektől kapták a nevüket a szakák, a masszagéták, az arimaszposzok, és még más népek. Ezek királyai az általuk legyőztött népek közül sokaknak új lakóhelyet jelöltek ki. Nevezetesen azonban alapítottak két gyarmatot: az egyikhez Asszíriánból telepítettek át (ti. embereket – B. I.) Paphlagonia és Pontus vidékére, a másikhoz Médiából jöttek, és a Donnál telepedtek le, ahol később a telepeseket szauromatáknak hívták. Sok idő múlva történt, hogy a szauromaták hatalmasokká lettek, és egy nagyobb vidéket Szkítiában elpusztítottak, a meghódított terület lakóit kiirtották, és a vidék nagyrészét pusztává változtatták.” [Diodóros Sikeliotés: Bibliothéké Lib. II. c. 43.]

A Méd Tartomány az i.e. VIII. század végén vált ki az Asszír Birodalomból és alakult meg a Méd Királyság. A Szentírás a médeket Isten Ostorának nevezi: „a seregek ura ostort emel ő ellenük...” (az asszírok ellen): i.e. 612-ben méd csapatok foglalják el Ninivét, Asszíria fővárosát. A Szentírás részletesen foglalkozik Babilon i.e. 539-ben történt elfoglalásával - „Parancsoltam felszentelt vitézeimnek...Pusztítsd el Madai”. Leírja félelmetes lovas-íjász hadseregüket. A Méd Királyságban az i.e. VI. század végén a hatalmat a korábbi vazallus perzsák vették át, megalakult a Perzsa Birodalom. Az Irtis és Ob folyók vidékén illetőleg az Altajban (Szargatka, Pazirik) feltárt régészeti leletek alapján feltételezhető, hogy a médek egy része - nem kívánva perzsa uralom alatt élni - ezt követően északi irányba, a Turáni Alföld végtelen síkságaira távozott.. Az i.e. III - i.sz. V. században Közép-Ázsiában hun-méd (magyar) szövetség jött létre, mely később Nyugati irányba vándolt és megtámadta a Római Birodalmat. Ekkor újra említésre kerül az Isten Ostora kifejezés: „Attila, rex hunorum, medorum ... flagellum Dei” = Attila, a hunok, médek királya … Isten Ostora. Kézai Simon is ír a hun-méd kapcsolatról a következők szerint: „Ethele király … A viselet módjában és alakjában mind maga mind nemzete a médok módját tartja vala.”

A Hun Birodalom széthullása után a hun-magyar utódnépek (avar, bolgár, kazár, magyar, tatár) a i.sz. VI-VIII. században fennálló hatalmas Türk Birodalom fennhatósága alá kerültek, majd a IX-XI. században zajlottak a magyar honfoglalás és államalapítás eseményei.

Az előzőekben említett Tadzsikisztán területe hajdan szintén a Méd Királyság része volt. A térség történelmi neve Tokarisztán. A tokárok a tadzsikok elődei voltak, egyes tudósok álláspontja szerint velük azonosítható a Pamir hegység vidékén az i.e. II. században megjelent, különböző neveken (jüecsi, kusán, heftalita, azaz fehér hun) említett nép. A tokárok egy része a türkök elől az i.sz. VI században - egyesülve a fekete hunokkal - nyugati irányba vándorolt és avar néven a Kárpát-medencében erős államot hozott létre, mely az i.sz. VI-VIII. század között állt fenn, és a VIII. század végén frank és bolgár háborukban omlott össze. Az avarok egy része a honfoglalás után feltételezhetően beolvadt a magyarokba.

 A Tadzsikisztán zászlóján látható stilizált korona és azon félkörben elhelyezkedő hét csillag a magyarok hét törzsével állítható párhuzamba. Hasonlóan a magyarhoz, a tadzsik címerben is található három halom, azonban ezek hófödte csúcsok. 

Kép: Az ókori világbirodalom, Média térképe.

További összefüggések feltárása érdekében a zászlók vizsgálatát indokolt kiterjeszteni a különböző formában megjelenő oroszlán ábrázolásokra is. A babiloni Istar kapun és az Altajban található paziriki ásatások lépegető oroszlája egymás pontos párhuzamai.

Az Esztergomi várkápolna-szentélyének falán - az 1930-as években folytatott ásatás során - találtak egy freskót, mely lépő oroszlánt ábrázol. Imre király hasított címerében, valamint II. András pecsétjén is megtalálhatók a lépő oroszlánok.

 

Kép: Oroszlán az esztergomi várkápolna falfreskóján és a magyar koronázási jogaron.

A zászlók és az oroszlánábrázolások alátámasztják a magyar krónikák és legendák állításait. Megalapozottan feltételezhető, hogy magyar nép az i.e. VI. században a méd-perzsa hatalomváltás után Mezopotámiából indult el északi irányba. Az i.e. III. században a médek (magyarok) szövetséget kötöttek a hunokkal és az i.sz. IV. században velük együtt nyugatra indultak. Ezeket az eseményeket örökíti meg Hunur és Mogur legendája, melyet Kézai Simon krónikája rögzít. A jelképek térképi megjelenítése jól mutatja a magyarok illetve rokonnépek vándorlási útját.

Kép: A zászló és oroszlán útja

Végül –egy kandidátusi disszertációhoz fűzött opponensi vélemény alapján - egy adattal szeretnék hozzájárulni a magyarokkal kapcsolatba hozható színek kérdéséhez [Róna-Tas András opponensi véleménye Fodor István: A honfoglaló magyarság kultúrájának keleti gyökerei című kandidátusi értekezéséről, in: A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 21-23 (1978-80), Nyíregyháza, 116-128.]. A csuvas irodalom legnagyobb alakja, K. Ivanov 1908-ban közölt egy népies balladát [Skazki i predanija íuvas. Cavas xallapesem. Simbirsk 1908], amelynek témája és részletei néprajzi gyűjtésből származhattak. A ballada rövid tartalma az, hogy hét testvér háborúba indul, a hét feleség otthon marad. A férjekért aggódó menyeknek anyósuk jósol, méghozzá kanállal, s a legfiatalabb fiú feleségének kanala vérrel lesz teli, ebből tudja meg, hogy férje halott. Elindul a csatatérre, s a szembe jövő sógoroktól érdeklődik, hol találja meg az urát.

 A bátyák leírják:

„Látod ott a magas dombot
Magas dombon ház
Ott alszik öcsém
Vasderes lovával,
Lova bőre alatta
Fehér kendő arcán
Zöld buzogány kezében"

A többi testvér ugyanezt a szöveget mondja, de mindegyik valamit még hozzátesz, ezek a következők:

„nyerge a feje alatt", „Lándzsája a lába végénél" stb.

Az özvegy rátalálva férje holttestére öngyilkos lesz, felakasztja magát a férje három arany hajszálára.

Itt most szempontunkból az az érdekes, hogy az eddig elsősorban a magyarság török eredetű szavai kapcsán ismert csuvasok között a századfordulón adatolt az ősi magyar temetkezési szokások pontos párhuzama: részleges lovastemetkezés, az arcot takaró fehér szemfedő, továbbá a magyarokra utaló jelképek: a piros(?)-fehér-zöld szín és a hetes szám. A dombon lévő házikó megfeleltethető az ősi lovas-nomád életformát máig megőrző bajan-ölgiji (Nyugat-Mongólia) magyarok temetőjének fa építményeivel. [Benkő Mihály: Julianus nyomdokain Ázsiában, Budapest, 2001]

Kép: A csuvas legendában leírt ősi síremlék, a "magas dombon található ház" pontos párhuzama: kopjafás, kopjás fa síremlékek a Bajan Ölgij-i magyar temetőben. Fotó: Benkő Mihály 

 

Kép: Az 1848. évi XXI. törvénycikk a nemzeti színről és ország címeréről.

 

A TITOKZATOS HETES SZÁM

A számjegyeknek gyakran a szellemi világgal, a hitvilággal összefüggő jelentése van. Ezek között különös figyelmet érdemel a hetes szám, melynek kultúrtöréneti összefüggéseiről egész lexikon is készült. Cikkünkben a hetes szám és az Eurázsiai sztyeppeövezet (a Kárpát-medencétől az Altajig terjedő terület) népeinek kapcsolatát vizsgáljuk a magyarság őstörténete, a régi magyarok hitvilága szempontjából.

A „hét” szó, mint etnikai megnevezés

 A hét szó magyarságra vonatkoztatható első - minden kétséget kizáró - említése Anonymusnál található (13. sz. első évtizede): „…amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szcítia földjéről nyugat felé.” [ANONYMUS GESTA HUNGARORUM Fordította: Pais Dezső, http://mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm, 2016-08-07] A gestában eredetileg „hetumoger” formában írt „hétmagyar” kifejezés a hét magyar vezért (illetőleg a hét magyar vezér népét) jelenti összefoglaló értelemben.

A honfoglalást közvetlenül megelőző időszakban Theophanes említi a „hephta geneai” nevet, amelyet Harmatta János egyértelműen a honfoglalásra készülő magyarokkal azonosít. Mint írja: „…a „Hét törzs” kifejezés egy nem-szláv népnek volt a neve, amely a VII. század végén a bolgárokkal szövetségesi viszonyban állott és tőlük északra élt. Mivel a történeti források más hét törzsből álló törzsszövetséget, mint a hetumoger Kelet-Európában nem ismernek, kézenfekvő arra gondolnunk, hogy az onogur-bolgárokkal szerződéses viszonyban álló „Hét törzs” a hetumoger törzsszövetség lehetett.” [Harmatta János: A Volgától a Dunáig - A honfoglaló magyarság történeti útja, http://www.c3.hu/~magyarnyelv/01-1/harmatta.htm, 2016-08-08]

Időben visszafelé haladva meg kell említeni a Hephtalita Birodalmat, mely az 5-6. században a Kusán Birodalom örökébe lépett Közép-Ázsia és India területén. A Hephtalita Birodalmat végül türk-perzsa összefogás pusztította el. A hephtaliták egy része (hephta-lita=hét törzs), akiket fehér hunoknak is neveznek, csatlakoztak a türkök elől menekülő zsüan-zsüanokhoz majd velük együtt Avaria néven a Kárpát-medencében erős birodalmat hoztak létre. A túlélő avarkori népesség végül a honfoglaló magyarokhoz, mint rokonnéphez csatlakozott. Mint Szentpéteri József írja: [az avarok ]„…A betelepülők egyes –számukra azonos –társadalmi rétegeihez tagozódhattak:  a lakosság zöme a „nincstelenek” táborát szaporította … a köznép vezetői pedig –a saját népességükből verbuvált katonai segédcsapatok élén – a honfoglaló magyarok társadalmának középszintű vezetőihez integrálódhattak. [Szentpéteri József: Kritikai megjegyzések az avar-magyar asszimiláció kérdéséhez, http://real.mtak.hu/19947/1/MOT_2014_003_Szentpeteri_43_53_u_192756.766256.pdf, 2016-08-08] A heftaliták tehát megérhették a honfoglalást és utódaik ma is köztünk élhetnek. Az sem kizárt, hogy a Keletről érkező honfoglalók között is voltak – feltehetőleg korábban a Türk Birodalomhoz csatlakozott - heftaliták.

Tovább haladva visszafelé az időben, az ókori Keleten eljutunk a hettitákhoz, akik az első vaskori birodalmat alapították Anatóliában, a Kaukázus déli előterében. A Bibliai nevek és fogalmak című könyv szerint Hét a hettiták törzsatyja volt (het-tita=hét fiai). [Bibliai nevek és fogalmak, Evangéliumi Kiadó, bővített kiadás, Budapest, 2008., 98.] A Hettita Birodalom fénykora az i. e. 16-12. században volt, ekkor az úgynevezett „Aegeische Wanderung”, a tengeri népek támadása pusztította el. A hattik/hettiták Mészáros Gyula nyelvész, etnológus szerint a szkíták elődei. [Mészáros Gyula: Chattiak és Schyták, Szeged, 1938., http://eco-invest.hu/chattiak_es_skythak.pdf, 2016-08-09]

A hetes szám és az Eurázsiai sztyeppeövezet népeinek címerei

A hetes számra utal az Árpád-sávos címer hét vágása, mely már Szent István királyunk pénzén és hadiruháján is látható a Képes Krónikában.

1. Kép: Szent István vörös-ezüst sávos (hét vágás) hadiruhában pajzsán a királyi címerrel. Miniatúra a Képes krónikában (1358)

A Szovjetúnió felbomlása után létrejött független közép-ázsiai államok közül két ország, az Orosz Föderáción belül másik két ország ősi eredetű elemeket tartalmazó címerében található meg a hetes szám.

Mind a négy említett ország népei esetében etnikai kapcsolat állapítható meg a honfoglaló magyarokkal.

Tadzsikisztán:

Tadzsikisztán címerében és zászlaján a korona felett félkörívben hét arany színű ötágú csillag található.

2. Kép: A tadzsik zászló

A tadzsikokról embertani szempontból a következőket állapítja meg Fóthi Erzsébet antropológus: „Pamíri típus. Térben és időben Közép-Ázsia vaskoráig vezethető vissza ez a teljes egészében europid típus, amelyre rövid agykoponya, magas, keskeny arc, meredek homlok, nagy, kerek szemüreg jellemző. Nem közismert, hogy Közép-Ázsiában az időszámítás kezdetéig europid típusú lakosság élt. Iráni eredetű lovas nomád népek voltak. Több hullámban érkeztek, a korábbiak a szakák, a későbbiek az uszunok voltak. Ők tulajdonképpen az ázsiai szkíták. Ezt az embertani típust nagy létszámú népesség képviselte, amely napjainkig ugyanazon a területen él a Pamír vidékén, az Amu-Darja és a Szir-Darja között. Utódaik a tadzsikok és Irán egyes vidékeinek a lakossága. Ez a pamíri típus kis számban megtalálható a hazai X. századi temetőkben is, döntő mértékben a leggazdagabb vezető rétegben." [www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/2001/0104/kultur/kultur.html, 2001-04-05]

Figyelemre méltó, hogy Tadzsikisztán az egyetlen ország, melynek zászlóján piros, fehér, zöld sáv található. Tadzsikisztán címerében megtalálható a magyar címerben is szereplő hármas halom is, a székely címerben szereplő Nappal együtt.

Türkmenisztán:

Türkmenisztán címerében hét fehér gyapjúvirág található.

Türkmenisztán a Kézai Krónikában említett történelmi Korezm területének egy részén helyezkedik el. Kézai azt írja, hogy Csaba királyfi fia, Edemen apja és korezmi származású anyja nagy számú népével csatlakozott a honfoglaló magyarokhoz. A honfoglaló magyarok a ma élő, Türkmenisztánban kitenyésztett - valójában méd eredetű - akhal teke fajtájú lovakhoz legnagyobb genetikai hasonlóságot mutató csúcslovakat lovagoltak [mult-kor.hu 2009. okt. 6., http://mult-kor.hu/20091006_csucslovakkal_hoditottak_a_honfoglalo_magyarok]. Ezt a lófajtát Türkmenisztánban olyan becsben tartják, hogy a az ország címerékbe is belefoglalták. A türkmén címer is tartalmazza a piros, fehér, zöld színt.

Baskíria:

Baskíria címerében hétágú virág található.

Baskíriáról a következőket tartalmazza Rubruk 1255-ben készült útleírása: „Amit a baskírok földjéről mondottam, a domonkos barátoktól (Itt Julianusra utal) tudom, akik a tatárok jövetele előtt utaztak oda…Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….” [Rubruk Willelmus útleírása (ford.: Győrffy György, http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0020.html, 2016-08-09]

Alánia:

Oszétia (régi/új nevén Alánia, a továbbiakban Alániát fogok írni) címerében hét hegycsúcs található.

Munkácsi Bernát 140 szóegyezést talált a magyar és alán nyelv között. Ilyen számú szóegyezés csak hosszú időtartamú együttélés eredménye lehet. Az alánok korábbi elnevezése szarmata volt. E nép régészeti leletei az egész szkíto-szarmata világban (a Kárpát-medencétől az Altajig terjedő térségben) megtalálhatók.

A jelképek párhuzamainak motivációja

A nemzeti/állami jelképek hatalmi vagy szakrális motívációra vezethetők vissza. A számjegyeknek gyakran a hitvilághoz kapcsolódó jelentése van. A kérdés az, hogy a hetes számnak milyen – a nagy sztyeppe népei körében ismert - hatalmi/szakrális háttere lehet.

Hoppál Mihály néprajzkutatót idézem: „Veres Péter egyik legutóbbi fontos tanulmányában rámutatott arra, hogy az ősmagyarok milyen kiemelkedő szerepet játszottak a lovasnomadizmus (monocentrikus) kialakulásában. Továbbá rámutatott arra is, mégpedig orosz kutatók munkáit idézve, hogy a finnugor népekre jellemző génmarkerek és mitológiai motívumok egyaránt megtalálhatók az akkor (az i.e. második és az első évezred fordulóján) a velük szomszédságban élő iráni törzseknél is. Ezt az elgondolást támogatja a magyar nyelvészetből jól ismert, a magyar és az obi-ugor nyelvek régi iráni jövevényszavaira vonatkozó tényanyag, úr, isten, ostor, arany, ezer, hét, szer, szarv, szaru stb. szavaink tartoznak ide többek között.” [Hoppál Mihály: A MAGYAR ŐSVALLÁSKUTATÁS (ÚJ) ÚTJAI, https://www.scribd.com/document/140779476/HOPPAL-Mihaly-A-magyar-%C5%91svallaskutatas-uj-utjai  , 2016-07-14]

A hét szó tehát Isten szavunkkal együtt Hoppál Mihály szerint iráni eredetű. Róna Tas András, Veres Péter, V.V. Ivanov szerint viszont Isten szavunk a hatti/hettitáktól ered [RÓNA-TAS ANDRÁS: A honfoglaló magyar nép, Bp., 1996. 129, 159.; Rédei Károly: Isten szavunk eredete Magyar Nyelv XCV (1999) 1, 42.; Veres Péter: Az észak-kaukázusi népek etnokulturális szerepe a magyarság honfoglalás előtti korai etnikai történetében, https://nti.btk.mta.hu/images/evkonyv/2008/verespeter.pdf, 2016-07-12; Voigt Vilmos: A MAGYAR ŐSVALLÁSKUTATÁS KÉRDÉSEI, in: Vallástudományi Tanulmányok 4] Hét pedig – mint említettük – a hettiták törzsatyja, mely nép az i. e. 3. évezredtől az i. e. 12. századig élt az iráni fennsíkkal szomszédos Anatóliában. A Kaukázus déli előterében található Anatóliából az ie. 12. századot követően több népvándorlási hullám indult északi és keleti irányban, a legnagyobb az ie. 6. században, a méd/perzsa hatalomváltás, majd az ezt követő, I. Dárius perzsa uralkodó hatalomra lépéséhez kötődött belháború idején. Napjainkban az adott térségben laknak az iráni eredetű nyelvet beszélő kurdok, akik magukat a médek utódainak tartják.

A hét szavunkhoz kötődő hatalmi/szakrális összefüggéseket értelemszerűen abban a térségben kell keresnünk, ahonnan Isten szavunk ered, vagyis Anatólia, az iráni fennsík, Mezopotámia illetőleg a termékeny félhold térségéből. Ehhez a térséghez tartozik a Szentföld is.

A méd-perzsa birodalom hatalmi szervezetére jellemző volt a hetes szám. A Szentírás a következőket mondja erről (a bibliai idézet már a perzsa időkre vonatkozik, azonban magából a szövegből is kiderül, hogy a perzsák megőrizték a Méd Királyság hatalmi rendjét):

„És monda a király az időket mérő bölcseknek, (mert a királynak összes dolgai a jog- és törvénytudók elé tartoznak, legközelebb valának pedig hozzá: Karséna, Sétár, Admata, Társis, Méres, Marséna, Mémukán, Persiának és Médiának hét fejedelme, a kik láták a király arczát, és elől ülének az országban):” (Eszt. 1, 13-14.)

A méd-perzsa állam hatalmi szervezetének égi mintája nézetem szerint a hitvilágban rögzített hatalmi rend volt.

Az ősi méd-perzsa vallás mai relictuma a jazidi vallás. Ezt a vallást egy zárt kurd népcsoport őrizte meg. A jazidi vallás tudomásunk szerint az első monoteikus vallás, mely az i. e. 2. évezredben keletkezett, és melynek egyes elemeit a Szentírás is tartalmazza. Megjegyzem, hogy a jazidi vallást nem foglalták szent iratokba, azonban hittételeit a papjaik hűségesen megőrizték.

A jazidi vallás megőrizte az ősi perzsa hitvilág és a hetes szám kapcsolatát. „…A jezidita teremtésmítosz teljességében különbözik a nagy világvallásokétól: elképzelésük szerint Isten először megteremti saját fényességéből Tawûsê Melek-et, az első angyalt, majd az másik hatot. Ez után a Földről hozat port az angyalokkal, melyből megteremti Ádámot…” [http://ujramegujra.blog.hu/2016/03/05/baphometh_a_teljes_anyag, 2016-08-02] Itt tehát összesen hét angyalról van szó.

A jazidik Istent, a mindenség teremtőjét tisztelik a Napban és a Páva Angyalban is. A Nap Isten fénye, az adja az életet, a Páva Angyal pedig szintén Isten fényéből, erejéből keletkezett. Párhuzamként a kereszténység Szentháromságról szóló tanítását említeném, ami szintén három személyről, de egyetlen szubsztanciáról/lényegről beszél. [Fodor Enikő: Népirtás egyenes adásban Interjú Spät Eszter vallástörténésszel, in: Hetek 2016. 06. 17. (XX/24)]

A jazidi vallás pontos párhuzama a régi magyarok vallásáról Cornides Dániel által – korabeli források megállapításai alapján – leírt adatoknak. E szerint a magyarok kizárólag a teremtő Istent imádják (monoteizmus), tisztelik az általa teremtett napot, és valamiféle szentháromságot is ismernek, mivel háromszor kiáltják: Isten, Isten, Isten. [Cornides Dániel: A régi magyarok vallásáról, [in: Eleink Magyar Őstörténet folyóirat 2010. évi 3. szám]

A hét főangyalra több helyen van utalás a Szentírásban is. „…A Szentírásban a főangyal név csak a 1Tesz 4,16: és a Júd 9: fordul elő, de az angyalok, akikre utal, az ÓSz-ben is szerepelnek: →Mihály (Dán 10,13: „az egyik legfőbb fejedelem”; 12,1: „a nagy fejedelem”), →Ráfael (Tób 12,15: „egy a hét angyal közül, aki mindig készen áll arra, hogy az Úr fölséges színe elé lépjen”; vö. Jel 8,2).” Az Isteni hatalmi rendet az említett Jel. 8,2 írja le: „És látám azt a hét angyalt, a ki az Isten előtt álla; és adaték nékik hét trombita.” (Jel. 8,2).

Mindezek alapján nézetem szerint a hetes szám szereplése a magyarság és a rokonnépek jelképei között olyan, a hatti-méd/perzsa-szkíta kultúrkörrel fennálló kapcsolatra utal, amelyből a régi magyarok vallása is eredeztető.

Összegezve: A magyar, székely és a sztyeppei népek jelképeinek összehasonlító vizsgálata megerősíti a magyar krónikák (Anonymus, Kézai stb.) közlését mely szerint mind a honfoglaló magyarok, mind a székelyek közös eredetű, hun utód népek. melyek a hunok/magyarok második bejövetelekor újraegyesültek.

Nézetem szerint az emberiség legnagyobb civilizációs ugrását nem a ló, hanem a szarvas háziasítása jelentette. Az állattenyésztés kiemelte az emberiséget a gyűjtögető, vadász-, halász életmódhoz kapcsolódó létbizonytalanságból. A nomád állattartás le nem települt, csordás állattartást folytató életmód. Ennek egyik legelső, ma is gyakorolt formája a rénszarvas, azaz háziasított tarándszarvas tartás. Ez szolgálhatott mintaként a ló háziasítására.

Kép: Háziasított rénszarvas Mongóliában Forrás: Bored Panda, 

https://nlc.hu/utazas/20151004/mongol-torzs-renszarvas-nomad/ 

A tarándszarvas Skandináviában, Oroszország északi területein, illetve Kanadában és Alaszkában honos, Grönlandra és Izlandra is betelepítették. Legdélibb alfajuk a mongol Ujgurföldön él. Elterjedési területe tehát hatalmas, s nemrégiben még hatalmasabb volt. A történelmi időkben Lengyelországban és Németország egyes vidékein is, a jégkorszakok idején pedig a mai Magyarország területén is előfordult.

Pszeudo-Arisztotelész szerint a tarandosz (ταρανδος) nevezetű jószág a budinok, illetve gelónok országában él. A szóban forgó állat nevét Alexandriai Hészükhiosz is szkítaként jegyzi. A sarkvidéki népek a tarándszarvast már ősidők óta vadásszák. Eurázsiában a wikipédia szerint legkésőbb háromezer esztendeje, nézetem szerint sokkal korábban, még a ló háziasítása (i. e. 4000 körül) előtt háziasították. A tundrán és a tajgában, ahol más háziállatok használhatatlanok lennének, a rénszarvas a legjobb igásállat (szánkót húz), húst és tejet ad, prémjét felhasználják ruhák és sátrak készítésére, csontja és ina különféle szerszámokhoz nyersanyag. Igazi univerzális háziállat. Hozzáteszem, fel is ülnek rá, tehát „hátasszarvasként” is hasznosítják, ami a hátassló előképe.

A budinok (βουδίνοι) népéről elsőként Hérodotosz tudósít az i. e. 5. században. Nevezettek – történetírónk állítja – vörös hajúak és kék szeműek voltak. Földjüket, leírása szerint, „benövi egészen mindenfajta fákból álló erdő”. A budinok pásztorkodással, vadászattal és halászattal stb. tartották fenn magukat.

„Országuk Kelet-Európában, észak felé, a szauromaták lakóhelyén túl keresendő. Nevezett nép birtokai a Tanaisz (Don) bal partján, az Azovi-tenger (Maiotisz) öblétől észak felé tizenöt napi járóföldnek (400–450 km) megfelelő területet foglaltak el.”

Figyelemre méltó az ókori szerzők leírása, mely összeköti a rénszarvast a Maiotisz öblével, a magyar szarvas-legenda színhelyével.

A „szarv” szavunk ősi finnugor szó, azonos a magyar és a legközelebbi nyelvrokon ugor nyelvekben, akárcsak a nyíl, vagy a ló szavunk.

„SZARV: Ősi örökség a finnugor korból: vogul sórp, osztják sarvi (‘rénszarvasbika’), finn sarvi, észt sarv (‘szarv’). A finnugor alapnyelvben indoeurópai kölcsönszó: óperzsa szrva, görög kerasz (‘szarv’), latin cervus (‘szarvas’).  LÓ – ‘vontatásra és lovaglásra használt páratlan ujjú patás állat’; ‘lófejet ábrázoló sakkfigura’; ‘négylábú, párnázott, két fogantyús tornaszer’. Származékai: lovas, lovász, lovag, lovagol, lovasság, lovacska, lovacskázik, lovar, lovarda. Ősi örökség az ugor korból: vogul ló, luv.  ÍJ – ‘a nyíl kilövésére való meghajlított, húrral ellátott rugalmas fa’. Származékai: íjas, íjatlan. Bizonytalan eredetű szó. Talán ősi uráli örökség: osztják jógel, mordvin jonks, finn jousi, szamojéd jinta (‘íj’).”  [https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-etimologiai-szotar-F14D3/sz-F3D93/szarv-F3E14/, letöltve: 2019.09.27]

Kép: A pazyriki szarvas-ló, mely jelzi, hogy a szarvas hasznosítása a ló hasznosításának előképe és párhuzama

A szarvastenyésztés tapasztalatait a később délre, a Nagy Sztyeppére húzódó népek a ló háziasításánál hasznosították. Kialakult a fogatolás, a hátasló alkalmazása, ami forradalmasította a közlekedést és a harcászatot. Mindez magyarázat arra, miért tartották magukat a szkíták a szarvas népének.

Szkíta szarvasok és hun-magyar szarvaslegendák

Kép: Szkíta szarvasok a Nagy Sztyeppén: A tápiószentmártoni, koszromszkajai és altaji leletek egységes kultúráról tanuskodnak.

JORDANES (?-553. UTÁN)

Forrás: Jordanes: Gótok eredete és tettei, 551. körül.

„Ez a kegyetlen törzs [a hunok], ahogy Priszkosz történész elmondta, a Maeotic mocsár túlsó partján települt… Egyszer, amikor törzsük vadászai a szokásos nyomkövetésen voltak Maeotis legtávolabbi szélén, egy nőstény dámszarvas meglepően feltűnő nyomait a mocsárba vezetve, útmutatóként szolgálva, előre és egyre távolabb. A vadászok követték és gyalog átvágtak a Maeotic mocsáron, amely olyan járhatatlannak tűnt, mint a tenger. Hirtelen Szkíthia ismeretlen vidéke tűnt elő, és a dámszarvas ünő eltűnt…

És a hunok, akik nem tudták, hogy volt egy másik világ is a Maeotis-on túl, most csodálattal teltek el a szkíta föld iránt. Minthogy gyors észjárásúak voltak, abban bíztak, hogy az út azelőtt ismeretlen volt, istenség által nyittatott meg előttük. Visszatértek törzsükhöz, elmondták nekik mi történt velük, dicsérték Szkíthiát, rábeszélték az embereket, hogy sürgősen kövessék azt az utat, amerre a dámszarvas ünő nyoma vezet. Ahogy elfoglalták, amikor ekképpen először léptek be Szkíthiába, áldoztak a győzelemért. Az ottaniakat leigázták, maguk alá rendelték.”

PROKOPIOSZ (500 körül – 562 körül)

Forrás: Cezáreai Prokopiosz (500 körül – 562 körül): De bellis, 560. körül.

„Régi időkben bizonyos hunok, akiket kimmereknek neveztek, lakták azt a földet… Akkortájt az egyik királynak két fia volt: egyik neve Utigur, másiké Kutrigur. Apjuk halála után megosztották hatalmát, és alávetett népeiket magukról nevezték el. Ahogy, még ma is nevezik egyikeket utiguroknak, a másikakat kutriguroknak. Egyszer, mikor szokásos vadászaton voltak, megláttak egy őzsutát, és követték Meotida szorosán keresztül."

KÉZAI (13. század)

Forrás: Kézai Simon: Gesta Hungarorum, 1283. körül.

Kézai Simon művét IV. (Kun) László királyunknak ajánlotta. Kun László édesanyja kun hercegnő volt, a király mindent megtett a pusztai hun-magyar hagyományok feltámasztásáért a Magyar Királyságban és az udvarban is.

„Minthogy Hunor és Mogor elsőszülöttek valának, atyjoktól megválva külön sátrakba szállnak vala. Történt pedig, amint egyszer vadászni kimentek, a pusztán egy szarvas ünőre bukkantak, melyet, amint előttük futott, a Meotis ingoványaiba kergettek. S midőn az ott szemük elől tökéletesen eltűnt, sokáig keresték, de semmi módon nem találhatták. Végre is az említett ingoványokat bejárván, azon földet baromtartásra alkalmasnak szemlélték.

Visszatérvén onnan atyjukhoz s búcsút vévén tőle, minden vagyonostól a meotisi ingoványok közzé költöztek. Meotis tartománya pedig Perzsia hazával határos s egy igen keskeny gázlón kívül mindenfelől tenger övezi körül; folyói teljességgel nincsenek, fűben, fában, madárban, halban és vadban bővelkedik. Nehéz oda bé, s onnan kimenni. S a meotisi ingoványokba bemenvén, ott öt esztendeig mozdulatlanul maradtak.

Hatodik évre tehát kimenvén véletlenül, a pusztában Belár fiainak nejeire, kik férjeik nélkül sátrakban tanyáztak, s gyermekeikre bukkantak, kiket is vagyonostól sebes nyargalva a Meotis ingoványaiba hurcoltak. Történt pedig, hogy azon gyermekek közt az alánok fejedelmének Dulának két leányát is elfogták, kiknek egyikét Hunor, másikát Mogor vette nejül. S ezen nőktől vették eredetüket minden hunok és magyarok. S miután azon ingoványok közt hosszasabban időztek, lőn, hogy igen erős nemzetté kezdtek növekedni és a tartomány őket befogadni és táplálni nem bírta. Kémeket küldvén tehát onnan Scythiába, s miután Scythia országát kikémlelték, gyermekeikkel és barmaikkal azon hazába vonultak, hogy ott lakozzanak.”

ÖLGIJI MAGYAROK (MAZSAROK) SZARVASLEGENDÁJA:

Az adatgyűjtés körülményei:

Helyszín: Nyugat Mongólia, Bajan-Ölgij megye, a Cengel Khairkhan Uul (Áldott Szent Hegy) 3000 méter magas fennsíkján elterülő alpesi legelő, nyári szállás

Idő: 2000. július 30.

Adatközlő: Szultanbaj akszakal

Adatgyűjtők: Benkő Mihály, Töletajin Edge, Töletajin Prejudie

Forrás: Benkő Mihály: Julianus nyomdokain Belső-Ázsiában, Budapest 2001, 38.

„Egy szarvas után vándoroltunk. Nem vadásztunk rá, hanem követtük. A szarvas nagyon jól tudja, hogy hol vannak jó élőhelyek, gazdag legelők, sűrű, sok vadat rejtő erdők, így érdemes őt követni kóborlásában. Az út során a mi őseink megunták a szarvas követését, és visszafordultak. Kitartóbb testvéreink tovább követték az állatot Nyugat felé. Azt mesélik, volt olyan idő, amikor annyira szegények voltunk, hogy nyersbőrből készítettünk magunknak derékszíjat, azt főztük meg és ettük meg ínség idején. Talán ezért is hagytuk abba a vándorlást, és tértünk vissza ide.”

Kép: Szarvasos kő. Fotó: Benkő Mihály

A SZARVAS NÉPE A KÁRPÁT-MEDENCÉTŐL A PAMÍRIG -, KIRGIZ-MAGYAR PÁRHUZAMOK

Eredetmonda párhuzama:

A kirgizek hozzánk hasonlóan őseikként tartják számon a szkítákat és a karahanokat, vagyis a fekete hunokat. Vendéglátóink a magyarságra közeli rokonként tekintenek: – Egy apától vagyunk – hangzott el gyakran kirgiz akszakálok szájából, amikor a magyarok kerültek szóba. S már sorolták is azokat a kirgiz szavakat, melyeket mi is hamar megértünk: bicsak, kalpag, alma, sárkán…
Eredetmondájuk is ismerős nekünk: egy legyőzött törzsből csak két gyermek, egy fiú és egy leány maradt életben. Egy fehér szarvas talált rájuk az Ene-száj (oroszos nevén Jenyiszej) mellett, és elvezette őket mai hazájukba, az Iszik-köl mellé, s amikor felnővén gyermekük született, a szarvas újra eljött, szarva között egy bölcsővel. Az eredetmonda szerint az ő utódaik a kirgizek:
„Ez hát az új hazátok- mondta Koronás Szarvas Anyánk. – Itt éltek eztán, földet műveltek, halásztok, jószágot tenyésztetek. Éljetek békében ezer évig. Szaporodjatok, sokasodjanak utódaitok. Ne felejtsék el ivadékaitok a nyelvet, amit ide hoztatok, legyen anyanyelvükön édes a beszéd és az ének. Éljetek, ahogy az embereknek élniök kell. Én pedig veletek és gyermekeitek gyermekeivel maradok az idők végéig…” Csingiz Ajtmatov: Fehér hajó

Kép: A koronás szarvas 

Nyelvészet, névtan:

Etnikai nevek

Madijar – nemzetségág a szaruu törzsön belül. A szaruu törzs szálláshelyei Észak-Kirgizisztánban az Isszik Kul tó partvidékén, és a talaszi területen vannak, Dél-Kirgizisztánban pedig a Zsalal-Abadi terület aksziji körzetében. Emellett, kisebb „Madijar” nevű etnikai csoportokkal találkozhatunk az icskilik törzsszövetség kipcsak, zsalajyr, zsoo keszek törzsein belül. Az ő szálláshelyeik elsősorban Délnyugat-Kirgizisztánban, a baszkeni területen vannak.

Dél-Kirgizisztánban. Az osi körzetben, a terjeszkedő Uzgen város külvárosává vált Paszki Özgen faluban él a turkter, tjurk  etnikai csoport, amelyre sajátos archaikus oszmán török nyelvjárás és népszokások jellemzőek. Ők, ami nagyon érdekes, a magyarokat mazsaroknak nevezik.

Személynevek

A kirgit személynevek között elég gyakran fordul elő a Madijar és Madijarov személynév. Itt megemlítenénk Madijar Aszanovot, az aksziji körzet Avletim falujának lakóját, valamint Toktoszun Madijarov üzletembert a toktoguli körzetből, a szajak törzs tagját. Hasonló példákat tucatjával hozhatnánk fel.

Helynevek

Ilyenek a Madijar nevű helynév és alpesi rét a naryni terület koskori körzetéből, valamint egy Madijar nevű kisebb vízválasztó hegygerinc az osi területen, a karakuldzsini körzetben, az Alaj-Kuu völgyben.

Antropológia:

Pamíri típus. Térben és időben Közép-Ázsia vaskoráig vezethető vissza ez a teljes egészében europid típus, amelyre rövid agykoponya, magas, keskeny arc, meredek homlok, nagy, kerek szemüreg jellemző. Nem közismert, hogy Közép-Ázsiában az időszámítás kezdetéig europid típusú lakosság élt. Iráni eredetű lovas nomád népek voltak. Több hullámban érkeztek, a korábbiak a szakák, a későbbiek az uszunok voltak. Ők tulajdonképpen az ázsiai szkíták. Ezt az embertani típust nagy létszámú népesség képviselte, amely napjainkig ugyanazon a területen él a Pamír vidékén, az Amu-Darja és a Szir-Darja között. Utódaik a tadzsikok és Irán egyes vidékeinek a lakossága. Ez a pamíri típus kis számban megtalálható a hazai X. századi temetőkben is, döntő mértékben a leggazdagabb vezető rétegben." [Fóthy Erzsébet: http://www.matisz.hu/uploads/media/genetika.pdf]

Régészet:

A honfoglaláskori magyar temetkezési szokások párhuzamai a Pamír hegység és a Tien Shan térségének hun sírjaiban találhatók meg. A legjellemzőbb a selyemre vagy bőrre varrt nemesfém (ezüst vagy arany) szem és szájlemezek, melyek útja végig követhető a Pamír hegységtől a Kárpát-medencéig.

Kép: Ősi hun-türk-magyar temetkezési szokás - selyem vagy bőr szemfedő és nemesfém halotti maszk - lelőhelyei a Pamír hegységtől a Kárpát-medencéig Forrás: Benkő Mihály 1987-88/2. (1990): Halotti maszk és sírobulus. Antik Tanulmányok, 169–201.

 

Genetika/Heraldika:

Az Y (férfi) kromoszóma genetikai vizsgálatok alapján követhető a magyarság útja a Pamír hegységtől (ferganai medence) egészen a Kárpát-medencéig. Ugyanakkor korreláció állapítható meg a rokonnépek jelképrendszerei között (hetes szám, piros-fehér-zöld nemzeti szín).

Kép: A magyarság útja Forrás: A Y-Chromosomal Comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary), A.Z. B´ıro´,1 A. Zala´n,2 A. Vo¨lgyi,2 and H. Pamjav2*
1Department of Anthropology, Hungarian Natural History Museum, Budapest H-1088, Hungary 2DNA Laboratory, Institute of Forensic Medicine, Institutes for Forensic Sciences, Ministry of Justice and Law Enforcement, Budapest H-1363, Hungary, In: AMERICAN JOURNAL OF PHYSICAL ANTHROPOLOGY 000:000–000 (2009), A zászlókat a térképre a szerkesztő helyezte rá.

Kapcsolódó cikk:

Az őstörténet "harckocsija" és a magyar etnogenezis, https://julianusbaratai.blog.hu/2017/08/07/az_ostortenet_harckocsija_es_a_magyar_etnogenezis, letöltve: 2019.09.27.