A Nyugat-Szibériában, pontosabban a Turáni Alföld – Oroszországba átnyúló - északi részén található szargatkai régészeti kultúrát több magyar tudós a magyarok őshazájának tartja. Felmerült bennem a kérdés, lehet-e összefüggés a szargatkai kultúra i. e. V. századi létrejötte és a hatalmas kiterjedésű ókori Méd Birodalom ezen időszakban történt bukása, illetve a perzsa-méd hatalomváltás között. A kérdés tanulmányozása közben több olyan, egymástól független, egybehangzó adatra bukkantam, melyek arra utalnak, hogy a magyar népnév a médek önelnevezéséből származik.
A médek önelnevezése “mada”, héber nyelven maday (ידמ= Mâday), asszír nyelven “madai” (jelentése sumer nyelven: föld, középső ország), továbbá a másik önelnevezésük “arii” volt. A kétféle elnevezés az Ókori lexikon szerint a vezető réteg és a köznép közötti etnikai különbséget fejezte ki. A “mada” szó a nyelvészek szerint “magya”-nak hangzott, mely kiegészítve a médek másik nevével “magya-ar” nak, azaz “magyar”-nak hangzik. Az Európában különböző nyelvekben található méd, Média szavak a görögök (Μηδος= Me'dos) és rómaiak által használt külső elnevezésből erednek (görög jelentésük szemantikailag összefügg a médek önelnevezésével: középső).
Média, az ókor mezopotámiai óriásbirodalma az asszír uralom lerázása után az ie. VIII. Század végén jött létre. A médek i. e. 612-ben bevették Ninivét, Asszíria fővárosát. A Szentírás a médeket Isten ostorának nevezi (“felemelem ostoromat”) amellyel lesújt Asszíriára, illetőleg “felkent vitézeim”-nek, amelyeket Babilon ellen küld: “Imé, én feltámasztom ellenük a Médiabeieket, a kik ezüsttel nem gondolnak, és aranyban nem gyönyörködnek”. Leírja hadseregüket is: “Élesítsétek a nyilakat, töltsétek meg a tegzeket … hozzátok ki a lovakat, mint rettenetes sáskasereget”. A vazallus perzsák lázadása, a perzsa apától, de az utolsó méd király lányától született II. Kürosz hatalomátvétele miatt Média önálló állami léte az i. e. VI. század közepén szűnt meg. Babilon ezt követően i. e. 539-ben esett el méd és perzsa csapatok ostroma következtében. Később a méd nemesség elhagyta Média területét és új hazát keresett.
Nézetem szerint joggal feltételezhető az összefüggés a médek és a korábbi szkíta világot elfoglaló szarmaták között. A Kaspi tengerig terjeszkedő hun birodalom létrejötte az i. e. II. században a korábbi, a Kárpát-medencétől az Altájig terjedő szkíto-szarmata világot kettészakította. A keleten, hun fennhatóság alatt élő médek (szkíták, szarmaták, szauromaták) a hun birodalom részévé váltak.
Erre a tényre szolgálnak bizonyítékokkal az un. szargatkai kultúra régészeti leletei. Mogilnyikov szerint a i. e. V. században létrejött, és a hunok i. e. III. századi megjelenésével hun befolyás alá került Szargatkai kultúra leletei megfelelnek a Kárpát-medencétől az Altaj hegységig terjedő szkíto-szarmata világ leletanyagának. Véleménye szerint a szargatkai kultúrát az új hazát kereső médek hozhatták létre, akiknek nyelvét ezen a területen jelentős ugor illetőleg türk hatás érhette. A szargatkai kultúra területétől közvetlenül északra található egyes tudósok szerint az ugor őshaza. A hun főhatalom mintegy 600 éven keresztül fennmaradt., egészen addig, amíg a népvándorlás újabb hulláma következtében az i. sz. II-III. században megszűnt létezni. Lakosságának egy része megsemmisült, más része északra menekült, harmadik része pedig a hunokkal együtt nyugatra vonult, majd feltehetőleg részt vettek a magyar etnogenezisben. [Могильников В. А. Лесостепь Зауралья и Западной Сибири// Степная полоса азиатской части СССР в скифо-сарматское время. М.: Наука, 1992. С. 274–311.]
Bár a Pallas lexikon szerint i. sz. 36-ban a médek végképpen eltüntek a történelem szinpadáról, több középkori magyarországi krónika szerint az i. sz. 36-nál jóval később élő és uralkodó Attila a hunok és médek királya volt.
- Kép: “Atila … rex hunor: medor:…” (“Attila… a hunok, médek … királya”), Thuróczi János: Chronica Hungarorum, Augsburg, 1488.
A “magyar” etnikai név első írásban történő említését Ptolemaiosznak tulajdonítják. Klaudiosz Ptolemaiosz (görög: Κλαύδιος Πτολεμαιος, latin: Claudius Ptolemaeus) (Ptolemais Hermiou, isz. 85/90 körül –Alexandria, 168 körül), görögül író, Egyiptomban élő, római polgárjoggal rendelkező matematikus, csillagász, geográfus, asztrológus és költő. Ő alkotta meg a XVII. századig meghatározó Ptolemaioszi világképet. Ptolemaiosz Geográfiájában - mely részben a Kr. u. 100 körül élt Türoszi Marinus adatain alapszik - találunk olyan népneveket, melyek a magyar nép előtörténete szempontjából is jelentőséggel bírhatnak: a III. könyv 5. és az V. könyv 9. fejezet (Európa Nyolcadik Térképe) foglalkozik Európai Szármáciával, melynek területén szerepel Materoi népnév (a Volga-könyöknél laknak, a Suardeni szomszédságában; a két név az V. könyv 9. fejezetének 16 és 17. részében szerepel). A Souardenoi és a Materoi nevek jól azonosíthatók a szavárd és a magyar népnevekkel.
A „magyar” név ezt követő említése már az európai hun birodalom bukása utáni időszakra adatolható. Ennek forrása az un. Dzsajháni hagyomány. Dzsajháni: isz. IX. század – Buhara, 941?) vélhetően perzsa anyanyelvű, arabul író buharai tudós és államférfi. Egykori földrajzi könyve az Árpád-kor előtti magyar történelem egyik legbecsesebb forrása volt, ezért munkássága meghatározó a magyar történettudomány számára. „Az Utak és Országok Könyvének” „Az északi népekről” szóló fejezete az eddig ismert legrégebbi összefüggő tudósítást tartalmazza a magyar népről. A szöveg népünket madzsgarnak (más olvasatok: modzsgar, madzsfar, mudzsfar, makhfar, madzsgir stb.) nevezi. Dzsajháni leírása azon kevés idegen középkori források egyike, amelyekben a magyarok etnikai önelnevezése megjelenik.
„Az Utak és Országok Könyve” összefoglaló igényű leíró földrajzi munka volt. Mint a középkori iszlám szerzői általában, Dzsajháni is korábbi keleti tudományos tekintély munkájához nyúlt vissza; Ubajdallah ibn Khurdádzbih (Khordádzbeh) hasonló című, a 870-es-880-as években írt művét dolgozta át, illetve bővítette ki jelentősen. Meríthetett továbbá többek között Ibn Fadlán szóbeli közléséből, esetleg Hárún ibn Jahjá szintén 870-es évekbeli munkájából is. Dzsajháni eredeti írásműve elveszett. Ám számos muszlim földrajz- és történettudós, példáuk az arabul író Ibn Ruszta (930 táján), al-Bakri, al-Makdiszi, al-Mukaddaszi, al-Birúni, Idríszi, Marvazi vagy a perzsául író Gardízi (1050-1053 közötti időszakban) felhasználta a Dzsajháni szövegének kisebb-nagyobb szakaszait saját munkájában. Közülük Ibn Ruszta kivonatolása a legjelentősebb, mert terjedelemben ő vette át a legtöbbet „Az Utak és Országok könyvéből”, s időben is legközelebb áll hozzá.
A „madzser” név szerepel a 982-983 között készült Hudúd al-álam című perzsa munkában is.
A „magyar” önelnevezés első, minden kétséget kizáró magyarországi említése Anonymusnál található Hetumoger formában (i. sz. XIII. sz. első évtizede), melynek korabeli kiejtése egyes nyelvészek szerint Hetümogyer vagy Hetümagyer lehetett. (A gesta szerint itt a hét magyar törzsről van szó, összefoglaló értelemben.)
Kézai (isz. XIII. Század második fele) Szkítia leírása szerint Szkítia három részre oszlik melyek neve Barsac, Dent és Mogoria. A Mogoria szóban szinén a magyar név tükröződik.
A „magyar” szót ebben a formában Magyarországon először a i. sz. XIX. században, a nyelvújítás és a magyar írásbeliség széles körű elterjedése után írták le. A latin nyelvben ugyanis nincs „gy” betű. Az „a” hang leírása is gondot jelentett, mivel a latin nyelvben az „a” betűvel jelzett hangot „á”-nak mondják. Ez az oka annak, hogy korábban a „magyar” nevet magor, moger stb. alakban írták le. Arra a kérdésre, hogy hogyan ejthették ki a honfoglalás idején a „magyar” szót, Dr. Tóth Tibor 1965-ös felfedezése adta meg a választ. A neves antropológus ugyanis 1965-ben Kazaksztánban úttalan utakon megközelíthető távoli vidékén olyan magyar néptöredéket talált, amely a honfoglalás előtt kettévált magyarok keleten maradt részének leszármazottaiból állt. Kiderült, hogy a Kazaksztában élő magyarok saját magukat pontosan úgy nevezik, ahogyan a Kárpát medencében élő magyarok. Sírjaikra ciril, és sok esetben arab betűkkel felírják az etnikai nevüket. A cirill betűs orosz és kazak írásban oly módon jelölik a „gy” betűt, hogy a „d” betű után írt lágyító szerepet betöltő magánhangzót vagy lágyító jelet írnak. Ezért a sírfeliratok olvasata egyértelműen „MAGYAR” . Úgyanúgy egyértelműek a video és magnó felvételek is, amelyeken a „magyar” szót kimondják. Mindez azt jelenti, hogy a magyar etnikai önelnevezés a magyarok kettéválása óta változatlan, és nyilván azt megelőzően is ugyanaz volt.
A magyarok önelnevezését a hajdani szkíto-szarmata világ területén nagyszámú földrajzi-, település-, személynév, sőt etnikai név is őrzi. Erről először a XVIII. Században Turkoly Sámuel adott hírt, aki a Kaukázus előterében, a mai Dagesztán területén Kicsi Magyar és Ulu Magyar nevű romvárosokat talált.
Róna Tas András publikált tanulmányt az 1311-ben készült, magyar személynevet tartalmazó csisztopoli sírkőről. Vásáry István több mint száz – a magyar nevet tükröző, Oroszország európai részén és az Orosz Föderációhoz tartozó Tatárföldön, Baskíriában, továbbá a hajdani Kaszimovi Kánság területén található – településnévről készített tanulmányt. K. Konkobajev kirgiz nyelvész Budapesten tartott 2007-ben előadást a kirgizisztáni „мадияр” (magyar) földrajzi, település, személy és etnikai nevekről. Mándoky Kongur István szerint a Baskíriában és Tatárföldön élő miser/misar tatárok neve is a „magyar” önelnevezésből származik. M. Z. Zakijev a misarok etnogenezisét a IX-X. századi majar-madzsarokkal kapcsolja össze. Ezt nyelvészeti adatok is alátámasztják, a miser tatárok ma már török nyelven beszélnek, de a szavak első szótagját hansúlyozzák, ahogy mi is. A. H. Halikov tatárföldi történész terepkutatás alapján közölte, hogy a Zsiguli hegyeket korábban Magyar hegyeknek nevezték. Ez történeti-filológiai adatokkal is összhangban van. Ugyanis ebben a térségben, a Volga középső folyása mellett találta meg Julianus a korábbi, elveszett krónika szerinti „Nagyobb Magyarország”-ot, a XV. században, az Aranyhorda bukása után pedig kereskedők hoztak hírt Mátyás király budai udvarába egy, a Don forrásvidékén élő népről, amely ugyanazt a nyelvet beszéli, mint amit Pannoniában beszélnek. Ezek szerint a keleti magyarok tatárok, kazakok, oroszok közé történt beolvadását, nyelvének eltűnését nem is annyira a mongol támadás, mint az Aranyhorda bukása után lefolyt XV-XVI. századi tatár-orosz háborúk pusztító hatása okozta. A Abulhair kán Kazahsztáűn megalapításáérrt folytatott hadjárata és a sejbanida Sejbani kán Timuridák elleni a XV. században és a XV.–XVI. Század fordulóján – melyeknek eredménye a kazak és üzbég kánságok megalapítása lett – még említik az Abulhair és Sejbani kánok seregében harcoló magyar katonák vitézségét.
- Kép: Vásáry István, Julianus magyarjai a mongolkor után: možarok és miserek a Közép-Volga vidékén. In. magyar őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008, 72. o.
1965-ben Tóth Tibor 8000 km-es tanulmányútja során olyan máig fennmaradt néptöredékeket talált Kazaksztánban és Üzbegisztánban, amelyek elnevezése és önelnevezése „magyar” volt. A kazakisztáni (Torgaj vidéki) magyarokról a következőket írja: „Ami a szárükopai magyarokat illeti, különösen fontos az etnonim kérdése. Vizsgálatunk idején mind a Kusztánáji Területen, mind Alma-Atában megerősítették, hogy nem madzsarokról, hanem magyarokról van szó. A Szárükopa-Khonraulö partmenti övezetének magyar telephelyein a helyiek szintén magyar (madiar)-nak nevezték magukat. Mint ismeretes a X. századi arab utazók: Ibn Ruszta és al-Maszudi madzsagárokról, illetve badzsgardokról írnak (GYŐRFFY-CZEGLÉDY 1958). Rendkívül fontos azonban a XII. századi al-Marwazi mervi orvos tudósítása a türkökről, melynek kapcsán a mai Kazahsztán és Közép-Ázsia területén élő valamint velük határos IX-XI. századi népcsoportokról ad rövid leírást. Taba, i al-haiiawan c. munkájában a 9.§ 13. pontjában nem madzsarokról, hanem a magyarokról ír (HRAKOVSZKIJ 1959).” [Tóth Tibor, Az ősmagyarok mai relictumáról, MTA Biol. Oszt. Közl 9. (1966), 297. o.]
Dr. Tóth Tibor láthatta a sírfeliratokat – erre utal a betű szerinti átírásban szereplő „madiar” szöveg, de nem engedélyezték fotó készítését. Benkő Mihály 2002-ben megismételte Dr. Tóth Tibor útját, neki már lehetősége volt fotók készítésére.
- Kép: Itt látható a „madiar” felirat. A régi sírköveken a felirat „madiar”, az újabbakan „madijar”, mindkettő kiejtése a ciril betűs írás olvasásának szabályai szerint „magyar”. Foto: Benkő Mihály
Benkő Mihály is járt a kazakisztáni magyarok között, majd az ő útmutatásuk alapján felkereste a Nyugat-Szibériában, az Omszki Terület kazak falvaiban élő testvéreiket. Korábban pedig a nyugat-mongóliai kazakok között bukkant rá magyar néptöredékre. A nyugat-szibériai és kazakisztáni magyarok temetőiben a sírfeliratok utalnak az elhúnyt személy magyar nemzetiségére.
- Kép: A „magyar” etnikai nevet tartalmazó sírfelirat a nyugat-szibériai, Omszki Terület Russzkaja Poljanai körzet Kara Tal helységénél található Magyar Temetőben. Foto: Benkő Mihály
Az ugyanezeken a helyeken gyűjtött sezserék (nemzetségtáblák) is tartalmazzák a „magyar” nevet. Bíró András genetikai vizsgálatokkal bizonyította a kazahsztáni és kárpát-medencei magyarok vérrokonságát. XIX. Századi orosz néprajzi könyvek pedig tartalmazzák a hajdani Nogaj Kánság területén élt magyar nép felségjelét (tamgáját). [Vö.: Семенов Н, Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Спб, 1895.]
- Kép: A Nogaj Kánság területén élt magyar nemzetiség felségjele (tamgája). Семенов Н, Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Спб, 1895.
A ciril betűkkel írt „mazsar” név a magyar név szinonimája:
- Kép: A „MAGYAR” szócikk a Kazak teimológiai szótárban. Kazak Tilinin Sezdigi, Almatü 1999. 447. o.
A közelmúltban jelent meg H. Haszanov könyve az azerbajdzsáni magyar településnevekről. Ezeket a szovjet időkben, a II. Világháború során átnevezték, mivel Magyarország ellenséges állam volt. „Мадьяр” nevű helyiségek voltak Üzbekisztánban, a Szir-Darja folyó partján, és Munkácsi Bernát, Vásáry István szerint Oroszországban, a Volga-vidéken is.
A fentiek arra utalnak, hogy
- a „magyar” etnikai név a médek önelnevezéséből származik,
- a „magyar” etnikai nevet tükröző földrajzi-, személy- és etnikai nevek nagy száma az eurázsiai sztyeppeövezet hatalmas területén magyar jelenlétre vezethető vissza (tehát a hét vezér valóban „Nagyobb Magyarországról” jött ki, ahogy azt a Julianus útjáról készült Riccardus jelentés bevezetője tartalmazza),
- a magyarok (részben!?) a Kaspi-tengerig előnyomuló hunok főhatalma alá kerültek, fegyvertársaikká váltak,
- Attila Uraltól a Kárpát-medencéig terjedő többnemzetiségű királyságában a médek/magyarok - a hunok után - a második legjelentősebb hatalmi tényezőt jelentették, ezért szerepelnek a hunok után közvetlenül a második helyen Attila népeinek felsorolásában,
- az európai hun birodalom felbomlása után a magyarok önálló hatalmi tényezővé váltak, a honfoglalás idején visszatértek a Kárpát-medencébe és a mai napig fennálló államot hoztak létre,
- a magyarok keleten maradt részét a mongol invázió idején besorozták a mongol-tatár hadseregbe, így az Aranyhorda, majd az Aranyhorda utódállamaiként megalakult tatár kánságok (Nogaj Kánság, Kazak Kánság stb.) alkotóelemeiként éltek tovább. Maradékaikat találta meg dr. Tóth Tibor Kazakisztánban és Üzbegisztánban, Benkő Mihály pedig Nyugat-Mongóliában és Nyugat-Szibériában.