Ókori és középkori források alapján a kimmerek, hunok és magyarok között történelmi folyamatosság áll fenn. Ennek egyik legfontosabb bizonyítéka a Prokopiosz által rögzített kimmer-hun eredetmonda párhuzama a Kézai Simon által leírt magyar eredetmondával és középkori történetírók hun-magyar folyamatosságra vonatkozó megállapításai.

Az i. e. II. és I. évezred fordulóján a Meotisz (Azovi-tenger) vidékén alakult ki a lovas-nomád (vándorló) nagyállattartó életforma és a lovas-íjász harcmodor. Az itt található szrubna régészeti kultúra törzseinek leszármazottjai voltak a kimmerek, akik az i. e. 12. század és i. e. 8. század között uralták az eurázsiai sztyeppe Kárpátok és Kaukázus közötti részét. Hérodotosz a Fekete-tenger északi partvidékének legősibb népeként ír róluk.

Korábban foglalkoztunk a ló háziasításával (i. e. 4. évezred, Botai kultúra) és a kétkerekű, küllős, íjásszal felfegyverzett, lóval vontatott úgynevezett „andronovoi harci kocsi” felfedezésével.[1] A legrégebbi küllős, lóval vontatott, íjásszal felfegyverzett (kiemelés tőlem – B. I.) harci szekeret az Uraltól keletre, a hatalmas Andronovoi régészeti kultúra területén találták és i. e. 2000 körüli időpontra datálták. A harci szekérrel felfegyvezett harcosok az i. e. 2. évezredben átkeltek a Kaukázuson. A küllős harci szekér és a lótenyésztés ezt követően Elő-Ázsiában, Mezopotámiában és Egyiptomban hatalmas karriert futott be. Ezzel voltak felfegyverezve a térség nagyhatalmai, Egyiptom, a Hettiták, Mitanni, Asszíria, Babilon hadseregei.

Az Andronovoi régészeti kultúrával párhuzamosan, azzal kölcsönhatásban, tőle nyugatra fejlődött a Szrubna (Szrubnaja) régészeti kultúra.

Kép: Az Andronovoi és a Szrubna régészeti kultúrák. Az előbbi területén háziasították a lovat és találták fel az „Andronovoi harci szekeret”, az utóbbi területén jelent meg legelőször a nomád nagyállattartó életmód. Forrás (valamennyi cikkben szereplő kép, eltérő megjelölés hiányában): Istvánovits Eszter – Kulcsár Valéria, Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszék: Egy elfelejtett nép, a szarmaták, A Jósa András Múzeum Kiadványai 74. Sorozatszerkesztő: Rémiás Tibor HU – ISSN 0133–8110, 2018, a térképeket Toldi Zoltán készítette.

A kimmerek írásos emlékben első ízben az i. e. 8. században jelennek meg, Homérosz ,,Odüsszeiában,,[2] illetve Hérodotosz[3] (i. e. V. század) ,,Históriájában”. Sztrabon[4] is említi őket. [5] Ezenkívül, mint ,,gimir,, nép, szerepelnek az asszíriai szövegekben és Gómer néven a Bibliában is. Hérodotosz írja, hogy a kimmerek igen nagyszámú nép voltak, mely nagy területet népesített be a Dnyeper és Don között, illetve a Krímben és a Kubány vidékén éltek. A legendák és elbeszélések alapján megállapítható, hogy az adott nép földműveléssel és nomád pásztorkodással foglalkozott, de ezenkívül több információnk van arról, hogy a kimmerek több hadjáratot vezettek Elő-Ázsiába. Az i. e. 7. század végén a kimmer kultúrát meglehetősen váratlanul és hírtelen felváltotta a szkíta kultúra. [V. ö.: A Krim őstörténete – kimmerek, https://zotmundhirek.hu/2016/12/23/krim-ostortenete-kimmerek/, hozzáférés: 2020-06-24 (A cikk V.A.Zaharov tanulmánya nyomán készült.)]

Kép: Kimmerek egy etruszk vázán

A harci szekér alkalmazása után az i. e. 8. és 7. században egy újabb haditechnikai újítás, a kimmerek és szkíták által alkalmazott lovas-íjász harcmodor ismét nagy változásokat hozott a „Termékeny félhold” (Elő-Ázsia, Mezopotámia és Egyiptom) politikai helyzetében. A Kaukázus északi előteréből kiinduló kimmerek, és a velük szomszédos térségből, a Kaukázus dél-keleti előteréből, az Araxes folyó mellől kiinduló szkíták hol az egyik, hogy a másik nagyhatalom szolgálatába szegődtek. Ez az időszak Média felemelkedéséhez és Asszíria lehanyatlásához köthető. A szkíták, médek és szarmaták kapcsolatát ebben a korszakban korábban ismertettem.[6] Most rátérek a kimmerek szerepére.

A kimmerek i. e. 720 táján átkeltek a Kaukázus hegyláncain, és lerohanták Urartut, elpusztítva az ország északi és nyugati részét. Az asszírok i. e. 714-ben tönkreverték I. Rusza urartui király seregét, majd legyőzték a kimmereket is: a két meggyengült nép ezután valószínűleg szövetséget kötött, és közösen hódították meg Phrügiát (i. e. 695-ben). Ezután a kimmerek hosszan tartó, hullámzó eredményű konfliktusba keveredtek Phrügia utódjával, Lüdiával. Kezdetben jelentős sikereket értek el: i. e. 676–650 körül megölték Lüdia királyát, Gügészt, elfoglalták Szardeisz alsó városát (i. e. 644), és még Ióniát is sanyargatták. Gügész utóda, II. Ardüsz azonban az asszírokkal szövetkezve túlerőre tett szert. Az ősellenség, a szkíták Asszíriával szövetkeztek, a kimmerek ezért Asszíria ellenségeivel. I. e. 713-ban csatlakoztak a Daiakku vagy Khavakhsatra által vezetett méd felkeléshez. Ezt a lázadást az asszírok leverték, de i. e. 673-ban Teuspa kimmer király ismét méd oldalon található. Ezúttal Khsathrita sikeres felkeléséhez csatlakozott, Teuspa sikerrel harcolt a szkíták ellen. A végeredmény azonban ismét bukás volt, mivel Khsathrita elesett egy csetepatéban, így a szkíták fennhatósága alá került Média és a kimmerek is. Végül i. e. 625-ben a médek Kyaxarés (Khsathrita fia) vezetésével újjászervezik a hadsereget, hogy lerázzák a szkíta uralmat. Döntő győzelmet aratnak Madyés szkítái felett, bekebelezik az Urmia-tó vidékét, a szkíták pedig elhagyják Mannaj[7] területét. A szkíták i. e. 600 körül a Kaukázuson északi irányban átkelve elfoglalják a kimmerek ősi földjét, a Fekete-tenger ma Dél-Ukrajnához tartozó északi partvidékét.

Herodotosz a szkíták eredetéről három mondát ír le. Ezek közül az egyikben szerepelnek a kimmerek is. E szerint: „„Van még egy hagyomány, a legtöbben azt mesélik, és magam is azzal értek egyet. Az Ázsiában[8] lakó nomád szküthák háborúba keveredtek a masszagetákkal, ennek folytán kénytelenek voltak átkelni az Araxész folyón[9] és a kimmerek földjére vonulni. A hagyomány szerint ugyanis az a föld, amelyen most a szküthák laknak, egykor a kimmereké volt. A kimmerek a szküthák betörésének hírére – mivel nagy ellenséges sereg közeledett feléjük – tanácsot tartottak, de véleményük megoszlott: mindkét fél erősen ragaszkodott a maga nézetéhez, de a királyoké volt a helyesebb. A nép ugyanis úgy gondolkodott, hogy el kell vonulni s nem szabad kockáztatni a túlerővel szemben. A királyok viszont úgy, hogy a földért harcolni kell a támadókkal. Sem a nép nem akart engedni a királyoknak, sem a királyok a népnek. A nép úgy döntött, hogy vándoroljanak el, és harc nélkül adják át az országot a támadóknak. A királyok pedig úgy döntöttek, hogy inkább saját földjükön essenek el, és ott leljék sírjukat, mint hogy a néppel együtt elmeneküljenek, mert végiggondolták, hogy mennyi jóban volt részük itt, és mennyi rossz várna rájuk, ha elmenekülnének hazájukból. Minthogy kétféle döntést hoztak, két egyenlő lét számú pártra szakadtak, harcolni kezdtek egymással, és addig küzdöttek, amíg elhullottak egymás kezétől. A többi kimmer a Türasz folyó mellett temette el az elesetteket (sírdombjuk ma is látható), majd a temetés után kivonultak az országból, a szküthák pedig bevonultak és birtokukba vették az elhagyott területet.” [Hérod. IV.11. 57]

Ezt követően egészen az i. sz. 6. századig nem hallani a kimmerekről. Ekkor azonban Prokopiosz[10] De bellis című művének a Gót háborúról szóló részében négy idősíkban említi őket: „ősi időkben”, „azután egyszer”, „az idők múltak” és „az én időmben”.

Prokopiosz a következőket írja De Bellis (=A háborúk) című művének VIII. könyvében (A gót háború):

„„VIII.4. A Saginák felett számos hun törzs telepedett le. És onnan tovább az országig, amely a nevét Elysiáról kapta, barbár népek lakják mind a partját, mind a belső földjeit ennek a földnek egészen az úgynevezett Maiótisz-tóig és a Tanaisz folyóig[11], amely e tóba ömlik. És ennek a tónak kijárata van a Fekete-tengerre. …

„VIII. 5. Az ősi időkben hatalmas tömegű hun, akiket akkoriban kimmereknek hívtak, vonult át ezen a vidéken - ahogy már említettem – és egy király uralkodott mind felett. Aztán egyszer a hatalom egy bizonyos férfi kezébe került, akinek két fia született, név szerint Utigur az egyik és Kutrigur a másik.  A két fiú, miután apjuk élete véget ért, megosztotta egymás között a hatalmat, és mindegyik a saját nevét adta alattvalóinak: egyiket utiguroknak, másikat kutriguroknak hívták egészen az én időmig. Mindezek azóta is ezen a területen élnek, szabadon társulnak egymással, de nem keverednek azzal a néppel, amelyek a tó túlsó oldalán és azon túl telepedett le, mert sohasem keltek át e víz túlsó oldalára, és azt sem gyanították, hogy amazok átkelnének azon, rettegve attól , ami a valóságban nagyon könnyű volt, egyszerűen azért, mert sohasem kíséreltek meg átkelni rajta, és teljesen kizárták azt, hogy az lehetséges. …

De az idők múltak , és azt mondják (ha a történet úgy igaz, ahogy mondják) néhány kimmer ifjú vadászattal töltötte az időt s egy előlük menekülő szarvasünő beugrott a vízbe. Az ifjak pedig akár becsvágyból, vagy vetélkedés okából, akár valami isteni hatalom (szellem) kényszerítette őket, üldözőbe vették a szarvast, és nem hagyták abba a kergetést, míg csak vele együtt el nem érték a túlsó partot és ott az üldözött vad, bármi volt is, tüstént eltűnt. Azt hiszem, hogy csak azért tűnt ez itt föl, hogy az itt lakó barbárokra bajt hozzon. Az ifjak vadászata nem járt hát sikerrel, de harcra és zsákmányra adott alkalmat. Amilyen gyorsan csak lehetett, visszatértek az ősi földre és az összes kimmériaiaknak hírül vitték, hogy a víz járható. Magukhoz véve fegyvereiket, habozás nélkül egész népükkel átkelve, a túlsó parton termettek… a hunok, miután egyeseket megöltek, másokat kiűztek közülük [a gótok közül], miként állítottuk, birtokba vették a földet. És a kutrigurok, egyfelől magukhoz vették gyermekeiket és feleségeiket, és letelepedtek ugyanazon a helyen, ahol még az én időmben is laknak. És habár a császártól minden évben sok ajándékot kapnak, még mindig folyamatosan átkelnek az Iszter folyón[12], és elözönlik a császár földjét, legyenek akár békében, akár háborúban a rómaiakkal. …

Az utrigurokat vezéreik hazájukba visszavezették, hogy ott a jövőben egyedül letelepedjenek. Amikor ezek a Maeotis-tóhoz közelebb jöttek, egyedül az ún. trapezita (tetraxita) gótokkal találkoztak. Először a gótok elsáncolták magukat ... , azután pedig megállapodtak egymással, (...), hogy csatlakoznak egymáshoz, és az átkelést együtt kísérlik meg, és hogy a gótok a velük szemben fekvő parton telepednek le, és az utigurok barátaiként és szövetségeseiként a jövőben teljes egyenlőségben élnek örörök időkre. ... Miközben a kutrigurok, miképpen mondottuk, a tó innenső részén maradtak, az utrigurok egyedül foglalták el földjüket, legkevésbé a rómaiak nélkül Kiváltképpen nehézséget okozott, hogy nem saját szándékuk szerint laktak, hanem körül voltak véve különféle, szomszédságukban lakó törzsekkel. Ha az ember átkel a Maeotis taván és a Tanaisz folyón, miképpen mondottuk, az ottani síkságot jobbára a kutrigur hunok lakták.” „ [Procopius: History of the Wars. V. Translation.: H.B. Dewing. London, 1928. p. 85-95, magyarra fordította Darkó Jenő és Horváth Gábor]

Prokopiosz tehát az i. sz. 6. században a Meotisz vidékén élő hunokat a görög-római történetírók szeme elől az i. e. 7. században eltűnt kimmerekkel azonosítja.

A hun magyar azonosságot több középkori történeti forrás említi. A legfontosabbakat az alábbiak szerint ismertetem:

Szent Jeromos (347-420.) 77. levele, 399., a hunok 395. évi hadjáratáról a Római Birodalom keleti tartományai ellen

„Az a hír érkezett, hogy a hunok hordái törtek előre a Maeotistól özönlöttek a jeges Tanais és a durva Massageták között, ahol Nagy Sándor kapuja zárta a vad népeket a Kaukázus mögé és gyorslábú lovaikon nyargalnak ide-oda, megtöltve a világot pánikkal és vérontással. ... Ezekről a hunokról mondja Hérodotosz, hogy Dáriusz méd király idején 20 évig rabságban tartották és az egyiptomiaktól és etiópoktól éves adót szedtek. ...”

[/hagibal.blogspot.hu/2013/04/hun-invazio-kozel-keleten-395-ben.html, letöltve: 2017-01-12]

Szt. Jeromos a hunokkal azonosítja Herodotosz szkítáit. Herodotosz szerint a szkíta uralom Média felett 653-625 között, 28 évig tartott és a szkíták Médiát az egységes méd birodalmat létrehozó uralkodó, Khsathrita-Phraortés (Uvakhsatra) idejében hódították meg. Itt még nincs szó hun-magyar azonosságról, de később Isidorus Szent Jeromos levele alapján ír arról. (Lásd az alábbi bekezdésben.)

Kép: A hunok 395. évi hadjárata, [hagibal.blogspot.hu/2013/04/hun-invazio-kozel-keleten-395-ben.html, letöltve: 2017-01-12]

Szevillai Szent Izidor (556 – 636) a szkíta-hun-avar-magyar folyamatosságról. A szövegezésből nyilvánvaló, hogy azt Szent Jeromos előzőekben ismertetett levele alapján írta. A szöveg a szkíták által 653-ban Média ellen indított hadjáratra utal.

„…A magyarokat azelőtt hunoknak hívták, és utána – királyuk neve után – avaroknak, és ezelőtt ezek a távoli Maeotis és a jeges Tanais (Don) a masszagéták vad népe között éltek. Aztán a fürge lovaikon kitörtek a Kaukázus sziklái közül, ahol Nagy Sándor Kapui visszatartották a vad népeket. A keletet húsz (valójában huszonnyolc) évig tartották rabságban, az egyiptomiaktól és etiópoktól pedig évi adót szedtek...”[A latin Patrologia 82-ik kötet kilencedik könyv második fejezet 66. cikk.]

Rubruk (1220-1293):

„…Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….” [Rubruk útleírása 1255-ből in: Győrffy György: Julianus barát és a Napkelet felfedezése, https://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0020.html, hozzáférés: 2020-06-27]

Fejér György (1766-1851)

„…Isidorus, Zosimus Comes, Paulus Orosius, Blondus, Carolus Sidonius és mások szerint az a nép, amelyet régebben hunoknak és újabban magyaroknak neveznek, kezdetben ismeretlen nép volt, nevük sem volt, ismeretlenek voltak, akiket egykor  – úgymond – a hegyek mögé zárt (Nagy Sándor kaukázusi kapujára utal – a szerk.), utolérhetetlen vidéken tanyáztak, hirtelen felbőszülve dühödten törtek elő, (…) a gótokat és az alánokat saját lakóhelyükről elűzték, mígnem a lakóitól megfosztott Pannóniát elfoglalták…” [ Aborigines et incunabula Magyarorum, ac gentium cognatarum populi Pontici, Pontus. Budae, 1840. 22. (Ism. Athenaeum 1842.)]

Veres Péter néprajzkutató, a történettudományok (néprajz) kandidátusa a következőket írja a lovasnomadizmus kialakulásáról és annak a magyar etnogenezisben betöltött szerepéről:

„A Kr. e. II–I. évezred fordulója táján a klíma- és ökológiai változások, a gazdálkodási mód átalakulása, valamint az obi-ugorok elődeinek elvándorlása következtében felbomlott. Ennek az etnikai differenciálódási folyamatnak a során az ugorok déli csoportját alkotó protomagyarság a lovasnomád életformára tért át, ezzel véglegesen kivált ősi, ugor közösségéből. Idegen népekkel intenzív interetnikus kapcsolatokba lépve kezdetét vette – a bronzkor végén, a vaskor elején – önálló fejlődése, sajátos etnikai arculatának kialakulása.

Érdemes felfigyelni arra, hogy az Urál keleti, ázsiai oldalának ligetes–sztyeppés térségéből – amely egyben a finnugor őshaza legdélibb, vagy ahhoz igen közel fekvő területe lehetett –, a sztyeppe felé történő, déli irányú vándorlás figyelhető meg az adott időszakban, vagyis a bronzkor végén. Egy andronovoid jellegű régészeti műveltség népessége az Urál mögötti területről, a nyugat-szibériai erdő és sztyeppe határvidékéről kiindulva a Kr. e. 12–10. század között, vagyis éppen a lovasnomadizmus említett eurázsiai kialakulása idején, északról beékelődött a sztyeppe övezetbe. Ugyanakkor az Észak-Kaspi vidékére lokalizált széles arcú protoeuropoid, andronovói jellegű embertani típuson a nyugat-szibériai tajga népeire jellemző, észak-mongoloid jellegű uráli antropológiai beszüremlés állapítható meg.

Sokatmondó egybeesésnek kell tartani, hogy a populációs-genetikai módszerrel végzett legújabb embertani vizsgálatok az ősmagyarok antropológiai jellegének kialakulását várható módon az Urál környéki finnugor őshazától valamivel délebbre helyezik.

A legújabb magyar és szovjet paleoantropológiai kutatások alapján az a kép bontakozik ki, hogy a honfoglaló magyarság embertani képletének hosszan tartó kialakulási folyamata már a Kr. e. 12. században elkezdődött, éspedig nagyjából a Kaspi-tenger északi térségében az Alsó-Volga és a Mugodzsár-hegység, valamint az Aral-tó által határolt területen. Itt, a Dél-Urál környéki sztyeppéken ment végbe a Kr. e. 12–2. század között koponyaalkatuk morfológiai formálódása, amely az indoiráni etnikai jellegű gerendasíros, valamint az andronovói europoid antropológiai szubsztrátum hatását mutatja. Lényegében ugyanebben az időben, vagyis a korai nomádok korában kezdett kialakulni a magyar etnikum egyik fontos jellemzője, a külön nyelv is. Az ősmagyar hangrendszer sajátos módon az óiránihoz hasonló *p→f, *t→δ (z), *k→h, (x)*s→h hangváltozások és a b-, d-, g- szókezdő hangok megjelenése alapján formálódott ki, amely általában nem jellemző rokon nyelveinkre.

Feltűnő, hogy az ugorság felbomlása, az említett időjárás-változások és a lovasnomadizmusra való tömeges áttérés éppúgy, mint az ősmagyarság antropológiai típusának és önálló nyelvének kezdeti formálódása, egyaránt a Kr. e. 2–1. évezred fordulója körüli időre rögzíthető.

A különböző módszerekkel dolgozó tudományok egymástól függetlenül létrejött eredményeinek e szembetűnő egybeesését inkább a sztyeppén lezajlott történeti folyamat egymásba kapcsolódó láncolatának, mintsem a véletlen játékának tarthatjuk. Annál is inkább, mivel a felsoroltakon kívül a kialakuló ősmagyarság ekkori fő interetnikai kapcsolatát a nyelvészet, embertan és régészet egybehangzóan egyaránt egy forrásban, mégpedig az európai és közép-ázsiai sztyeppéken domináló iránságban jelöli meg. Nem látszik kizártnak, hogy a hosszabb ideig egymás szomszédságában nomadizáló óiráni és dél-ugor (ősmagyar) népcsoportok nemcsak kulturális és antropológiai szempontból hatottak egymásra, hanem bizonyos mértékben akár nyelvileg is befolyásolták egymást. A genetikailag különböző nyelvcsaládokhoz tartozó, de hosszabb együttélésük során szoros szomszédi kapcsolatba került nyelvek között a keveredés következtében ún. nyelvszövetség alakulhat ki. Ennek keretében az egymással intenzív kapcsolatban lévő népek nyelvében közös hangtani jelenségek, izoglosszák jöhetnek létre. Ezeknek realitását a magyar nyelv óiráni jövevényszavai is alátámaszthatják.

Tehát az ősmagyarság etnikai formálódásában nem lehet figyelmen kívül hagyni az iráni, mindenekelőtt pedig szauromata csoportok hatását.

Ugyanakkor nem hanyagolható el a belső tényezők szerepe sem, amely az ősmagyarságnak a sztyeppén elfoglalt különös helyzetéből fakadt. Ugyanis a finnugor jellegű ősmagyar nyelv különállása az indoeurópai, később az altáji nyelvcsaládhoz tartozó állattartó nomádok között nagyban akadályozta a velük való mindenoldalú, kölcsönös kapcsolatteremtést. Többek között jelentősen korlátozta az etnikai keveredés lehetőségét. Ennek következtében nemcsak nyelvi, de egyúttal genetikai határ is kialakulhatott az endogámmá váló ősmagyar csoport és a nyelvileg eltérő etnikai környezete között. Ez viszont viszonylagos nyelvi és kulturális, sőt antropológiai egyöntetűséghez vezetett, azaz bizonyos etnikai integrálódást eredményezett.

Népünk etnogenezise akkor fejeződött be, amikor legközelebbi nyelvrokonaitól elszakadt, és önálló, zárt nyelvi-kulturális közösséggé alakult. Az ősmagyar etnikumot olyan tudatosult kulturális egységként határozhatjuk meg, amely az adott területen egymás között valóságos társadalmi–gazdasági viszonyokban élő emberek között jött létre. A magyar népet, mint dinamikus adaptív nyílt rendszert, viszonylag állandó közös kulturális sajátosságok jellemezték. Tagjaiban előbb-utóbb tudatosult közösségük egysége és más, hasonló csoportoktól való elhatárolódása. Ezt az univerzális szociálpszichológiai „mi”-csoporttudat és a közösségen belüli házasodás (endogámia) dominálása, valamint az önelnevezés fejezték ki. A magyar nép etnikai története során ezek – a minden etnikumra jellemző ismérvek –, de különösképpen a nyelv volt a kulturális integrálódás legfőbb tényezője. A kialakuló magyarság legfontosabb objektív ismérve a nyelv volt, szubjektív kritériuma pedig bizonyára a leszármazás vonalán számon tartott sajátos „mi”-csoporttudat. Megítélésünk szerint a lovasnomád ősmagyar törzsi nyelvjárások láncolata – vagyis a magyar etnikum –, mint közepes (vagy talán a nomadizmus következtében valamivel erősebb) intenzitású információs hálózattal bíró, zárt kommunikációs rendszer jött létre….” [Veres Péter: A magyar nép etnogenezise, in Historia 1990-2, https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/90-02/ch02.html, hozzáférés: 2020-06-27]

A lovas-nomadizmus kialakulásának Veres Péter által ismertetett eseményei, azok helye és ideje egybeesik a kimmerek megjelenésével. Ezért fontos a magyar őstörténet szempontjából a kimmerek történetének kutatása, a magyar őstörténettel való összefüggések feltárása.

Összegezve: Az ismertetett történeti források alapján a összefüggés áll fenn a magyar őstörténetben szerepet játszó Andronovoi kultúra és a vele szomszédos Szrubna kultúra, valamint az utóbbi népe, a kimmerek között. A kimmerek lovas-nomád életmódot folytattak és a szkíták előtt az i. e. 12-7. században uralták a Fekete-tenger északi előterét. Ekkor eltűntek a görög-római történetírók látóköréből. A kimmerek i. sz. 4. századi újbóli megjelenése hun néven csak úgy magyarázható, hogy a szkíták és szarmaták támadása elől a kimmerek egy része keletre vonult és részt vett a hun etnogenezisben. Középkori források alapján a magyarokat korábban hunoknak hívták, azaz az ókori és középkori források szerint a magyarok a kimmerek és hunok utódai.

Jegyzetek:

[1] AZ ŐSTÖRTÉNET „HARCKOCSIJA” ÉS A MAGYAR ETNOGENEZIS, https://julianusbaratai.blog.hu/2017/08/07/az_ostortenet_harckocsija_es_a_magyar_etnogenezis, hozzáférés: 2020-06-27

[2] A kimmerek földjéhez köti Homéros Odysseus pokoljárását: „Ott van a kimmeriosz nép városa, lakhelye, ködbe és felhőbe takartan; a nap sose néz le reájuk, és sohasem fénylik sugarával az égi magasból, sem mikor útnakered, föllépve a csillagos égre, sem mikor újra leszáll, és föld fele fordul az égről; vészteli éj feszül egyre e gyarló földilakókra.”    (Homéros Od. XI.14–19) 

[3] Hérodotosz, vagy Halikarnasszoszi Hérodotosz (görögül: Ἡρόδοτος [Ἁλικαρνασσεύς]), (Halikarnasszosz, Kis-Ázsia, ma Bodrum, Törökország, i. e. 484 körül – Thurioi, i. e. 425 körül) görög történetíró. Egyetlen fennmaradt, kilenc kötetes művének, amit magyarul Történelem címen ismerünk, eredeti címe Hisztoriai. Ez a korabeli ógörög nyelven „kutatások”-at jelentett, a görög-perzsa háborúk előzményeit és történetét tárta fel. E mű címéből keletkezett a historia latin szó, amit számtalan mai nyelv átvett.

[4] Sztrabón (ógörögül: Στράβων, elterjedt átírásai Strabón, Strabon, latinul: Strabo), (Kr. e. 63 körül – Kr. u. 23 után) ókori utazó, földrajzi író. Fő műve a „Geógraphika hüpomnémata”.

[5] Sztrabon, II. 5,7. (Kr. e. 1. század): Sztrabon megemlíti, hogy „a szakák hasonló betöréseket tettek, mint a kimmerek (kiemelés tőlem – B. I.) és a trákok, részint távolabb, részint közel vidékekre; mert Baktriát is elfoglalták, és Arméniának legjobb földjét is birtokba vették, melynek saját nevük után a Szakasszene nevet hagyományozták; s a kappadókokig nyomultak előre, főleg az Euxinus mellettiekhez” (XI, 8,4; TÉLFY, p. 85; ld. Szakasszene Ptolemaiosnál hibásan Szakapene néven szerepel Szirakene alatt V. 13,9-nél, de északon Ázsiai Szarmáciában is megjelenik a Szakatae nép- és területnév, a szovárdok szomszédságában, V. 9,16). Strabónál is láthatjuk a szkíta-szauromata-szaka népek dél-kaukázusi, dél-káspi jelenlétének nyomait a Kr. e. 7. századtól.

[6] Szkíták, médek, szarmaták, https://julianusbaratai.blog.hu/2020/05/21/szkitak_medek_szarmatak, hozzáférés: 2020-06-26

[7] Az Urmia-tó és az ókori Mannaj országa a mai Észak-Nyugat-Iránban található.

[8] Itt Ázsia alatt a Kaukázustól délre található Elő-Ázsiát kell érteni.

[9] Az Araxés Hérodotosnál a Kaukázus dél-keleti előterében Kaszpi-tengerbe torkolló folyó.

[10] Kaiszareiai Prokopiosz (ógörögül: Προκόπιος ὁ Καισαρεύς [Prokopiosz o Kaiszareusz], latinul: Procopius Caesariensis), (Caesarea Maritima, 500 körül – Konstantinápoly, 562 körül) kora középkori bizánci történetíró, aki legfőképpen I. Justinianus császár alatti háborúk leírásáról ismert.

[11] Maiótis-tó=Azovi tenger, Tanaisz folyó=Don folyó.

[12] Iszter folyó=Duna