Fotó: Fűrjes Viktória

Az alábbi cikkben érintett térség Torgaj vidék néven történelmi-földrajzi egységet alkot a kazakisztáni Kosztanaj megyével, melynek Zsangeldi járásában ma is található egy madiar/madijar (ejtsd: magyar) törzs szállásterülete. A törzs tagjai között Tóth Tibor 1965-ben, Bíró András Zsolt 2007-ben antropológiai-, Benkő Mihály 2002-ben néprajzi terepkutatást folytatott. Erről a terepkutatásról szól a Torgaj vidéki madiarok - magyar néptöredék Kazakisztánban c. könyve. (Lásd: https://www.libri.hu/konyv/benko_mihaly.a-torgaji-madiarok.html) A régészeti leletek történeti-régészeti megalapozást adnak a könyvben foglalt néprajzi adatoknak.   

Magyar szempontból szenzációs leletanyagot rejthet a föld az Ural-átjáróhoz közel eső Uelgi-tó körzetében – mondja a Heti Válasz Online-nak Csáji László Koppány néprajzkutató, kulturális antropológus, aki a helyszínre utazó régészdelegációval vett részt a „Magyarok az eurázsiai sztyeppén” című nemzetközi tudományos konferencián. Csáji tézise szerint a sztyeppezónában (is) újra kell gondolni a néprokonságról alkotott régi fogalmainkat.

Augusztus 16. és 21. között, több szakaszban tért haza kiküldetéséből a magyar tudóscsoport, mely régészek és más tudományágak képviselőivel közösen Oroszországban, az Urálon túli sztyeppés területen vett részt magyarságtörténeti konferencián, valamint ásatásokon. (Előbbit egyébként az Orosz Tudományos Akadémia – fennállása előtt először – kifejezetten magyar kérdések tárgyalásának szentelte.) Az MTA Bölcsészettudományi Központjának Magyar Őstörténeti Témacsoportja (MŐT) és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszéke képviseletében járó kutatókat Türk Attila régész vezette. (Az expedíciót megelőzően a Heti Válasz összeállítást közölt a magyar őstörténet-kutatás helyzetéről.)

„Talányos leletek”; „rendkívül sikeres ásatás” – ígéretes jelzők az önök által kiadott MTI-közleményekben. Mennyire nagy durranás az uelgi-tavi leletcsoport?

Nem túlzás: szenzációs lelőhelyről van szó. A konferencián felszólaló régészek úgy értékelték, hogy sok évtized alatt egyszer van ilyen lenyűgöző újdonság. Ráadásul a leletanyag döntő részének felismerték közeli, honfoglalás kori „magyar-gyanús” jellegét. Az ásatást vezető Szergej G. Botalov beszámoló cikkét az Uelgi ásatások első két évadjának eredményeiről én fordítottam magyarra, a mi szempontunkból ő is rendkívül fontosnak értékeli a lelőhelyet.

Még mielőtt belevágnánk, segítsen egy kicsit elképzelni: hol járunk, milyen vidék ez és mitől különleges?

Térképről nézve Oroszország területén, Cseljabinszk várostól északra száz kilométerrel, az erdőssztyeppén járunk. A terület fekvése is érdekes: jórészt klasszikus füves sztyeppét látunk Uelginél, de a tágabb értelemben vett környezet, a nagy uráli átjáró keleti oldala még két másik zóna találkozása is: innen északra már nagy erdőségek vannak (Jekatyerinburg a tajga déli határa), nyugatra pedig az Urál egyik legnagyobb, a vaskortól kiaknázott vasérclelőhelye található. A hegység sziluettje tiszta időben látható is. A térséget ma tatárok és baskírok lakják, de az orosz hódítás előtt lovas nomád, földműves és bányász-iparos csoportok élőhelye volt. Magyar szempontból legfontosabb az Uelgi-tó térsége, mely a tágabb értelemben vett sztyeppezónához tartozik. Több korszak leleteit is feltárták itt: közvetlenül mellette egy bronzkori kurgánt (sírhalom), egy hanti-manysi jellegű tárgyakat rejtő középkori áldozóhelyet és azt a hatalmas temetőt is, melynek szintén több időrendi rétege van a VIII.-tól a XIII. századig.

Keményen hangzik. Ez valamiféle szakrális helyszín lehetett?

Elképzelhető. Ám azt sem zárhatjuk ki, hogy véletlen területi egybeesésekről van szó. Lehetséges, hogy a környéken megnyílik majd egy új lelethorizont is, amiről még nem tudunk, csak sejtjük, hogy ott van. A kisszámú, de érdekfeszítő lelőhelyek (Szinyeglázovo, Bajramgulovo, Graultrü) orosz régészek szerint összefüggenek az Uelgi IX-X. századi anyagával. Mások – mint például az ufai V. Ivanov – szerint Uelgi első korszakát az úgynevezett karajakupovói kultúrához sorolhatjuk. Ez a mostani lelőhely – Uelgi – azonban már három évvel ezelőtt sokszor annyi tárgyleletet hozott, mint az előbbi három lelőhely együttvéve.

Kép: Cseljabinszk és az Uelgi-tó

Akkor most terítsük a lapokat: magyar leletekre bukkantak az orosz kollégák az Urál-átjárónál, vagy sem?

Egyelőre nem tudunk biztosat mondani; a régészeti leletek etnikai olvasatát adni szinte lehetetlen feladat. Fontos megjegyeznem, hogy nem vagyok régész, a régészek szerint úgy fogalmazhatunk, hogy az Uráltól keletre az Uelgi-tó az első igazán meggyőző, magas sírszámú temető, ami a magyar honfoglalás kori leletanyaggal közvetlen kapcsolatot mutató leletcsoportot is magában foglal. Olyan tárgyak, főleg fémveretek kerülnek elő a földből, amikre ha Magyarországon, Moldovában, vagy a délnyugati ukrán területeken bukkannak, a régészek azonnal rátennék a „IX-X. századi magyar” címkét. Ez a formakincs, technológia és fegyverek a lovas temetkezéssel kiegészítve a honfoglalás kori magyarnak tartott leletanyag Volga-vidéken túli legközelebbi párhuzamát jelentik – egy öthektáros területen. Persze pusztán régészeti leletek alapján eldönteni, hogy a sírban fekvő halott (vagy a közösség, aki eltemette) magyarnak tartotta-e magát, lehetetlen feladat. Türk Attila régész szerint azonban a honfoglalás kori leletanyag genezise és főként keleti gyökerei máig nem tekinthetők lezárt kutatási témának, így a párhuzamot mutató Uelgi leletek feldolgozása elsőrendű régészfeladat.

Azt mondja a leletekről, hogy honfoglalás koriak, vagyis IX. századiak. Miközben a magyar vándorlás feltételezett folyamata ebben a térségben sokkal korábban járt.

Csak nagyon erős kérdőjelekkel fogalmazhatunk az időszakról is. Egyelőre a kalibrált C14-es, radiokarbonos vizsgálat eredményei sem állnak rendelkezésre. Tehát ha feltételeznénk, hogy itt valóban magyar csoportról van szó, akkor az sem dőlt el, hogy a keleten, „Magna Hungáriában” maradt, vagy az Etelközbe vándorló korai magyarok hagyatéka-e.

És ha kiderül, hogy nem magyarok nyugszanak ott?

Amennyiben ez véletlen párhuzam, és a régészek számára a szemfelcsillanást okozó azonnali reakciók ellenére mégsem magyarok hagyták maguk után a leletcsoportot, akkor fel kell tenni a kérdést: hogyan fordulhat elő, hogy megszólalásig hasonló aranyozott ezüst rozettás vereteket, palmettás motívumokat, szablyákat, lószerszámokat látjuk a kárpát-medencei magyar sírokban is, de máshol nem? Sokszor mintha egy öntőformából keletkeztek volna. Ez ismét új kérdésfeltevések irányába visz el. Elméletileg felvetődhet a kevert vagy többnyelvű lakosság vagy a folyamatos asszimiláció kérdése is, de erről korai beszélni, tekintve, hogy a lelőhely döntően még nincs feltárva.

Kép: Az Uelgi régésztábor melletti dombon a magyar és az orosz zászló lobog (fotó: Csáji László Koppány)

Igaz, hogy ezen a környéken kevésbé bolygatottak a temetők, mint máshol, például Európában?

Uelgi esetében pont az ellenkezője igaz. Aki, és ami csak lehet, turkált ezek között a leletek között a kipcsakoktól a baskírokon és a kozákokon át a helyben gyakran előforduló, mormotaszerű földikutyákig. Ezt a helyet egyfajta nemesfémbányaként fogták fel. Károkat okoztak a modern kincsvadászok is. Ezért is szenzáció, hogy a bolygatások ellenére is ezrével kerülnek elő az értékes leletek, és néha jól tanulmányozható sírokra bukkanunk. Külön érdekesség, hogy a feltárás is fémdetektoros kincsvadászok felfedezése nyomán indult meg. Egyébként a sok bolygatás csak az egyik történelmi tényező, ami nehezíti a munkát; a szovjetek ugyanis a II. világháborúban az Uráltól keletre pozícionálták a hadiipart. Nem kedvez az archeológiai terepmunkának, hogy annak idején több atombombát is telepítettek a környékre, és '57-ben a közelben robbant fel a Majak atomreaktor (Cseljabinszk 40).

Komolyan? Van sugárzásveszély is?

Az odaúton volt egy zóna, ahol még könnyíteni sem lehetett kiszállni az autóból, de a feltárás területe – legalábbis reméljük – kevésbé szennyezett.

A magyar delegáció régész tagjai az MTA Bölcsészettudományi Központjának Őstörténeti Témacsoportjából és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszékéről kerültek ki. Milyen szakterületeket öleltek fel?

Honfoglaláskorra szakosodott régésztől a magnetométeres eljárással háromdimenziós modelleket készítő szakemberig, állatcsont-specialistától az antropológusig és kerámiaszakértő régészig sokféle tudós volt a csapatban. Mende Balázs Gusztáv paleoantropológus az MTA Archeogenetikai Laboratóriumának is vett mintákat. Az egész út talán legfontosabb tudományos eredménye a mintegy harminc év kihagyás után újjáalakult orosz-magyar régészeti együttműködés, a közös ásatás és a tudományközi párbeszéd, melynek folytatása is várható.

Ön azonban néprajzkutató-antropológusként utazott ki. Hogyan került képbe?

Több éve járok a térségbe, a mostani tudományos konferencia pedig abszolút tudományközi volt. A változó helyszíneken zajló tanácskozás középső két napja Uelgiben zajlott (az első Sadrinszkban és környékén, az utolsó Cseljabinszkban), én pedig itt tartottam előadást az ethnosz-modellek kritikájáról és az etnicitáskutatás új útjairól. Ezekre azért volt szükség, mert az etnikai olvasatok lehetőségével kapcsolatban a régészek között éles vita van. A régészetet általában nem a tartják társadalomtudománynak, az ehhez szükséges elméleteit, modelljeit kénytelen a szociológiától vagy a szociálantropológiától kölcsönözni. Az átvételeknél azonban jobb a közös párbeszéd, hiszen mi sem tudunk „régészül”.

Vagyis ön a leletek etnikai azonosításában segíthet?

Még ez is túlzás. Az egész etnikai kérdés és ethnosz-probléma újragondolásában, régi beidegződések, a szovjet ethnosz-elméletnek és magyarországi hatásainak vizsgálatában, újraértelmezésében, és egy árnyaltabb, ha úgy tetszik társadalomtudományosabb etnikai megközelítés kidolgozásában segédkezek.

Kép: Leletek Uelgiből (fotó: Szergej Arkanov)

Hogy értsük, vegyünk konkrét példát!

Tegyük fel, hogy előbukkan egy sír, melyben egyszerre tárnak fel a Volga-Káma térség felé mutató hajfonat díszeket, klasszikus sztyeppei övcsatot, altájinak tűnő ruhadíszeket és az Ob-Irtis vidékének stílusát mutató kerámiákat, mindezt részleges lovas temetkezésként – a régészek meg csak vakarják a fejüket. Sokukat bosszantja ez a kavarodás: íme, egy kevert sír, ami nem ad biztonságos támpontot ahhoz, hogy egyértelmű csoportba soroljuk. Hozzáteszem: ilyen sírból nem kevés akad Uelgiben.

Hadd hozzak én is egy példát, sokkal blődebbet: ha ma is mellékletes sírokba temetkeznénk, a Nokiája mellé temetett magyarról az utókor kimutatná, hogy finn, hiszen a telefonon látható márkajel erre következtet. Nagyjából ez a probléma a leletek etnikai azonosításánál is, nem?

Csak óvatosan: a régészet már a XX. század elején felvetett hasonló kérdéseket. Azóta a tárgyak, régészeti kultúrák és etnikumok összefüggését és ennek elméleti problematikáját többször újraértelmezték, napjainkban pedig ismét egy „kiforrási” folyamatnak vagyunk tanúi. A helyzet az, hogy ami a korai középkort illeti, írásos források szempontjából hatalmas „vakfolt” található Eurázsia térképén: a Volga-Urál térség, a kazah sztyeppe és az attól keletre eső nyugat-altáji terület, illetve Szibéria írott források alapján alig „látható”. Ha nincs írott forrás, és így a történész alig tud hozzászólni a vitához, akkor felértékelődik a régészet szerepe. A régészeknek pedig az etnicitáskutatás lehet különösen tanulságos: az, hogy a konkrét esetek és példák milyen sokféleségben jelennek meg a gyakorlatban.

Rendben, akkor mi az ön válasza?

Újra kell gondolnunk néhány alapelemet. A tapasztalatok a néprajzi és antropológiai terepmunkákban azt mutatják, hogy az ethnosz-modell nem használható elméleti alap. Mára az etnicitást másként szemléljük, mint húsz, vagy ötven éve. Fel kell ismernünk, hogy korábban is létezett például kettős identitás, hogy az egynyelvű és egykultúrájú helyszínek keresése a nemzetállamok és nacionalizmusok korának retrospekciója, visszavetítése. Pedig már Szent István is másra tanít minket intelmeiben.

Tehát a fő probléma az, hogy mai fejjel és fogalmakkal nem érthető meg pontosan a középkor embere?

Felteszem a kérdést: biztos, hogy célravezető az, amikor – akár a magyaroknak, akár a germán népeknek, a románoknak vagy más népeknek – jól körülhatárolható, homogén területeket, őshazákat keresünk? Miért abszolutizálunk egy vélt kulturális szálat, „vérvonalat”, nyelvi kapcsolatot a „visszanyomozás” során? Biztos, hogy célravezető, amikor homogén, egymástól elhatárolt körökbe rajzoljuk a különböző népeket a sztyeppezónában, és ezeket vándoroltatjuk? És egyáltalán: miért nem számolunk a honfoglalás után – akár a Kárpát-medencében – „rokonná váló” népekkel? Túl messzire vezetne annak bemutatása, mennyire saját prekoncepcióink rabjai voltunk, amikor a rokonságot kerestük. Márpedig a tudós szerepe az is: ne csak hangzatos, kész válaszokat adjon, hanem tanítson meg jobban kérdezni.

Kép: Magyar és orosz régészek közös ásatása Uelgiben. A magyar fél vezetője Türk Attila régész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusa (fotó: Csáji László Koppány)

Úgy érti, hogy nincs is egy pontosan azonosítható területű őshaza?

Talán. Mondok egy példát. A XIX. században egy oroszországi német tudós, Pjotr Köppen (Reguly Antal kortársa) a cár megbízatásából készített etnikai felméréseket a Volga és az Urál térségéről (is). Az itt keletkezett elég részletes térkép sem tartalmaz homogén köröket, etnikai zónákat, amire azt tudnánk mondani, hogy ez kérem „a” baskír terület, ez „a” mordvin terület, ez a tisztán mari terület stb. A konkrét pillanatban, az 1830-40-es években ezek sokszorosan egymásba fonódtak! Hozzáteszem: Köppen idejében még nem volt szó szovjetrendszerről, népek átpakolásáról; ez az orosz cári időszak közép-ázsiai benyomulása előtt készült etnikai pillanatfelvétel. A kérdésem tehát a következő: miből gondoljuk, hogy ha ekkor nem is, de korábban bezzeg egységes etnikai zónákat kell keresnünk a sztyeppe, az erdős sztyeppe, de akár az erdőzónában? Mire alapozhatjuk azt a „szakaszos vándorlásmodellt”, ami már jó ideje ott van a tankönyveinkben? Mennyire határolható körül egyetlen, önmagába visszatérő vonallal a térképen az, hogy „Magna Hungaria”? Miért tételezünk fel „országszerű” őshazát? Folytathatjuk: hol van a választóvonal etnogenezis és népességtörténet között? Nem zajlanak hasonló, heterogén folyamatok köztünk és a „késznek tekintett népekben” ma is?

Csáji László Koppány

Tanulmányait az ELTE-n (jogtudomány, társadalomfilozófia, szociológia, történeti demográfia), a BJKMF-en (katonai logisztika), a Bristol University-n (nemzetközi jog) és a Pécsi Tudományegyetemen (néprajz, kulturális antropológia) folytatta. Az utóbbi tizenkét évben többek között etnológiai kutatásokat végzett az indiai rabarik és rádzsputok, a japán itakók, a nepáli khámok, az afganisztán-pakisztán határán élő hunzai burusók és az uráli tatárok és baskírok között.

Meghívott előadó volt többek között a Kyoto-i Sangyo Császári Egyetemen (2007), a kaliforniai UCLA-n (2008). Utazásait, kutatásait számos cikkben és könyvben (Dzsánkrí 1999, Tündérek kihalófélben I-III. 2004, Ég az út mögöttem 2006, A sztyeppei civilizáció és a magyarság 2007/2010), illetve tizennyolc dokumentumfilmben dolgozta fel, amelyeket a Duna Televízió sugárzott (pl. Hunza mítoszok, Lovasnomádok utódai 1.-10., Kasztrendszer az atomkorban). 

„Vas Tamás operatőrrel a mostani utat is dokumentáltuk. Több mint 12 órányi filmes nyersanyagot vettünk fel, melyből 5-6 perces blokkok már heteken belül, később pedig két 26 vagy egy 52 perces dokumentumfilm is látható lesz, a Közmédia megbízásából” – mondja a Heti Válasz Online-nak Csáji László Koppány.

Forrás: Heti Válasz, http://valasz.hu/vilag/magyar-temeto-azsiaban-68256?fbclid=IwAR0WGjZ9Tc6dsrSC18oWy569_6zMVE3dOWsqWVpdpKST8d80qfA_uyTyIJY

Video: Magyar halomsírok az Uralon túli, keleti sztyeppén, https://www.youtube.com/watch?v=cbkCp98YLPY&fbclid=IwAR3qKmYAl5LZFcC0ZRvMKBirdvB5OfdflggwRcTPj1By17gtK5csDIfLkCw