(Az antik szerzők első közlései a hunokról. A hunok kelet-európai expanziójával és uralmával kapcsolatos történeti események. A hun-hsziungnu kapcsolat problémája. A hun vándorlás jellegének meghatározása. A hunok életmódja. A hun hódítás szerepe az európai népek és a Római Birodalom életében.)

Kép: A hunok vándorlása. Forrás: Harmat Árpád Péter: A hunok rejtélyes fővárosa Kínában, https://tortenelmi.blog.hu/2019/10/17/a_hunok_rejtelyes_fovarosa_kinaban_637,

A dél-orosz sztyeppék hunkori emlékeinek tanulmányozása és kronológiájuk megállapítása arra az eredményre vezetett, hogy ezek az i. sz. V. század első felére és közepére keltezhető régészeti emlékek az ottani hun uralom alatt élő nomád törzsek kultúráját elevenítik fel. Ennek a kultúrának a kialakulásában maguk a hunok is jelentős szerepet játszottak.

Az európai hunok történetét négy részre oszthatjuk fel. I. – a hunok behatolása a délkelet-európai sztyeppékre (370–378); II. – a hun törzsszövetség kialakulása és uralma a Fekete-tenger északi partvidékén (378–445); III. – Attila birodalmának kialakulása Pannóniában (445–454); IV. – a hun törzsszövetség bukása (454 – az V. század második fele). A történeti források nem egyforma mértékben foglalkoznak ezekkel a periódusokkal.  A legrészletesebb adatok az első és harmadik szakaszról szólnak, amikor is a hunok története szorosan kapcsolódott a Római birodalom népeinek sorsához. A második és negyedik szakaszról sokkal kevesebb és kevésbé érthető az adat.

Még mielőtt nekikezdenénk a hunok i. sz. V. század végéhez kapcsolódó történetének eseményei leírásához, tekintsük át az antik szerzők néhány olyan értesítését, amelyek szerint korábbi időkben a hunok nevéhez hasonló törzsnevek fordultak elő.

Az első író, aki a hunokról értesít bennünket, Dionysos Periegetes, aki Hadrianus császár korában (i. sz. 117–138) élt, és verses formában hagyta ránk „földleírását”. Művének a Káspi-tengert leíró részében a következőket írja: „Az egész nagy Káspi-tenger kör alakú, nem úszol rajta keresztül 3 holdhónap alatt, olyan nehéz ez az út. Északon egyesül az Óceán folyamaival… Most elmondom, milyen népek élnek körülötte, kezdve észak-nyugatról. Elsők – a szkíták, akik az Azóvi tengertől a Káspi-tengerig terjedő részen élnek, utánuk következnek az unnok, mögöttük a káspiak, majd a harcias hegyi népek: az albánok és a kadusziak, az ő szomszédságukban a mardik, irkánok és tapírok következnek” [Latüsev I., 1893, 185–186].

Egyes tudósok úgy vélik, hogy Dionysos „unnjai” esetében Sztrabón „vitik, utik” nevének eltorzításáról, vagyis sajtóhibáról van szó, amit a figyelmetlen írnokok követtek el, akik mintha számukra ismeretlen neveket ismert nevekkel helyettesítettek volna [Thompson, 1948, 20]. Azonban szerintünk ez az álláspont vitatható. Először is, nézzük meg a szöveget, amelyben Sztrabón megemlékezik az utikról. Sztrabón a következőket írja:”Kortársaink a dajamokat olyan nomádoknak tartják, akik a Káspi-tenger partján, a tengerbe ömlő Parnami folyótól balkézre élnek. Távolabb, a folyóközben sztyeppe terül el, mögötte Hirkánia, ahol a tenger már kiszélesedik a dagesztáni és örmény hegyekig. Ezek a hegyek hold alakúak, egészen a tenger partjáig érnek, öblöt képezve. Lejtőiken, amelyek a tengerparton kezdődnek és a hegytetőkig érnek, viszonylag kis területen élnek az albánok és az örmények. A terület nagyobb részét a gilik, kadusziak, amardiak, vitik (utik) és az anariakok foglalják el. Azonban a partvidék legnagyobb részén, csaknem 5000 stádium hosszúságban a kadusziak élnek [Łatusev 1893, 149]”. Ebből az idézetből világosan látható, hogy Sztrabón a Káspi-melléki nemzetek elhelyezkedését írja le, észak-keletről kezdve, később átmegy a tengerpart déli részére, majd a nyugati partvidékre, ahol aztán mindenekelőtt az albánokról és az örményekről ír. Így feltételezhető, hogy az albánok után említett törzsek északabbra találhatók. Azonban a „Geografia” más részeiben Sztrabón pontosabban leírja ezeknek a törzseknek a lakóhelyét. Miután részletezi a Hirkániai Tenger (Káspi-tenger) déli részét megkerülő utat, Sztrabón a következőket közli: „Eratoszthenész, az ismert hellén földrajztudós szavai alapján az út e körül a tenger körül magába foglalja az albánok és kadusziak 5400 stádiumnyi területét, majd az anariakok, mardik és irkáok országát az Oksz folyóig 4800 stádium hosszúságban, ezt követően pedig a Akarszt folyóig 2400 stádium hosszúságban”. [Latüsev 1893,148]. A könyvnek ebben a részében a leírás kétségtelenül északról dél felé megy, az albánokkal kezdve, majd tovább halad, Kelet felé. Ilyenformán a kadusziak, az anariakok és a mardi északabbra laktak, az albánok pedig délebbre. Ugyanez a kép figyelhető meg Sztrabón leírásaiban az ázsiai tauruszokról, Ezen a részen megjegyzi, hogy a hegység északi részén először a gilek földje következik, majd a kadusziak területe. Ezután sorban: az amardiak, a hirkániaiak egy része, majd a parthus, hirkániai és árja népek, akik mögött már csak a puszta van… amit Hirkániától a Szarii, majd az Ohu folyó választ el  Kelet felé [Łatusev 1893, 151]. Bár az utik csak egyetlen szakaszban kerültek említésre, Sztrabón „Geográfiájának” fentebbi szakaszai vizsgálatából kiderül, hogy a Káspi-tenger déli részének törzsei a következő sorrendben helyezkedtek el az adott területen: albánok, örmények, gilek, kadusziak, amardok, utik, anariakok, hirkániaiak.

K.. V. Trever feltevése szerint az utik az albán nép egyik bennszülött törzse voltak [Tever 1959, 46 sk.] K. V. Trever feltevését Moisses Chorenei és Kalantauji Mózes adataira alapozza, amelyek szerint az utik az albánok mitikus elődjének, Aran királynak a leszármazottjai, akiket még a legendás ariánus uralkodó, Valarsan telepített le Albániában [Chorenei Mózes 2, VIII; Kalantauji Mózes, 1, 4]. Ezzel kapcsolatban érdekes a régi örmény történetírók tanúbizonysága az „Otjano” (görögül), vagy „uti” (örményül) területről, a Kura folyó partján. Ez a terület a a IV. században Arménia hatalma alá tartozott, majd az albán királyság része lett [Trever 1959, 46].

Ilyenformán bizonyított, hogy az utik kétségtelenül a Kaukázus hegyei között éltek, és együtt említették őket az albánokkal, kadusziakkal, amardokkal, anariakokkal és a hirkániaiakkal. Dionysos unnjait a Káspi-törzsek csoportja választja el ezektől a népektől. Ha feltételezzük, hogy Dionysos másolója a sztrabóni „úti” etnikai nevet eltorzította és helyette az „unn” szót írta le, akkor miért változtatta meg helyüket a Sztrabón által leírt törzsek sorrendjében? Nem hozhatta-e létre ezt a változást maga Dionysos, aki kétségtelenül felhasználta Sztrabón adatait? Pontosabban szólva, a Dionysos által felsorolt hegyi és tengermelléki törzsek albánok – kadusziak – mardik – hirkániaiak – csaknem teljesen egyezik Sztrabón műve egyik szakaszának felsorolásával. Eratoszfanész ismertetésével leírja a Hirkániai-tenger körül élő népeket: albánok – kadusziak – anariakok – mardik – hirkániaiak.

Miután kimutattuk, hogy szerintünk Dionysos unnjait lehetetlen azonosítani Sztrabón utijaival, megpróbálunk választ adni egy másik rendkívül fontos kérdésre is – hol helyezhetjük el az ókori térképen az unnokat. A mai szakirodalmon belül van olyan vélemény, hogy ez utóbbiak a Káspi-tenger és az Aral-tó között laktak [Artamonov 1962. 42]. Azonban szerintünk ezt a feltételezést nem erősítik meg az írott források adatai. Sajnos, az adott véleményt a kutatók nem vizsgálták, így nem ítélhetjük meg, hogy mi volt az alapja ennek a feltételezésnek.

Dionysos unnjainak az  elhelyezési kísérletekor a térképen abból indulunk ki, hogy a szerző tudósítása teljes értékű forrás, és nem más hibájából származó félreértés.

Ha feltételezzük, hogy az unnok a Káspi-tengertől keletre éltek, akkor a Dionysos által az unnok után felsorolt törzsek listája ellentétbe kerül más szerzők, mindenekelőtt Sztrabón adataival. Nézzük meg ismét Sztrabón művének három szakaszát, amelyben némi változtatásokkal ugyanazokat a törzseket sorolják fel. Problémánk eldöntéséhez alapvető a hirkániaiak elhelyezkedésének meghatározása a térképen. Azokban az esetekben, ahol Sztrabón nyugatról kezdi a Hirkániai-tenger, vagyis a Káspi-tenger déli része körül élő törzsek leírását, a hirkániaiak az utolsó helyre kerülnek, az albánok – kadusziak – anariakok és mardik mögé. Viszont ahol észak-keletről kezdi a törzsek leírását, dél-kelet felé, „Hirkánia” országa felülről a harmadik helyre kerül, a daiok után, „akik a Káspi-tenger partján élnek, a tengerbe ömlő folyótól balra”.és a puszta mögött, amely a daiok és Hirkánia közötti területet tölti ki. Ebben az esetben Hirkánia (és a hirkániaiak országa) megelőzi a listán a hirkániai tengerpart többi népét.

Dionysosnál a hirkániaiak nem az utolsóelőtti helyen vannak, hanem az albánok, kádusziak és mardok után. Ez a sorrend feltevésünk szerint azt jelzi, hogy Dionysos észak-nyugatról kezdi a Káspi-tenger partvidéke népeinek felsorolását, majd végigmegy a nyugati parton, déli irányban. Nem mond ellent ennek a feltételezésnek a káspiak elhelyezése sem az unnok és az albánok között. A káspiakról Sztrabón is megemlékezik,a következőképpen: „Az albán földhöz tartozik Káspiána is. Ezt a földet a káspi népről nevezték el, azokról, akiknek a nevét kapta a tenger, és akik napjainkban már nem léteznek”. [Latüsev 1893, 143]. Lejjebb a következőket írja Dionysos: „Eratoszfanész szerint a tuzeniek a Kaukázust Káspinak nevezik, elképzelhető, hogy a hegység a káspiak neve után lett átkeresztelve”. [Latüsev 1893, 136]. Plinius, a második római tudós ezen a néven (i. sz. 23–79) szintén megjegyzi, hogy a Káspi-tenger nyugati partvidékén élnek a káspiak. „A Kira (Kura) folyótól kezdve a tenger a Káspi nevet viseli, partján a káspiak élnek”. Nem áll ellentétben ezzel a megközelítéssel Pomponius Melus (i. sz. I. század közepe) közlése sem- Ő a Káspi-tenger leírásakor megjegyzi: Jobbra a tengertől a partvidéken szkíta nomádok élnek, majd a Káspi-öböltől távolabb káspiak és szauromaták. A Hirkániai-tengernél élnek az albánok, moszkhok, hirkániaiak…”

A fentebb idézett szakaszokból világosan kiderül, hogy a káspiak a nyugati partvidéken voltak találhatók, együtt az albánokkal, pontosabban, tőlük kissé északabbra. Különösen fontosak ezzel a kérdéssel kapcsolatban Pomponius Melus adatai, amelyekből megtudhatjuk, hogy a káspiak a Káspi-öböl mellett éltek, amit pedig az ókori szerzők különválasztottak a déli, Hirkániai Tengertől (vagy öböltől), és az északi (Szkíta) öböltől. Úgy tűnik, mintha a Káspi-tengert az óceánnal egyesítő szorosnak a Volgát képzelték az ókorban. A helyet, ahol a „szoros” a Káspi-tengert eléri, „torkolatnak” nevezik.

Tehát az északnyugati partvidék, ahol Dionysos a Káspi-vidéki törzsek leírását kezdi, a „szorostól”, vagyis a Volga-deltától jobbra fekszik. Feltehetőleg a Káspi-tenger nyugati partvidékén a Volgától a Kaukázusig terjedő sztyeppékről van itt szó. Ezen a területen belül Dionysos elsőnek a szkítákat helyezi el (a Káspi tenger „Óceánba torkollásáig”), majd következnek az unnok, a káspiak, a hegyi népek és a közelükben élők (albánok, kanarodok, mardik, hirkániaiak és tapírok), vagyis a Hirkániai-tenger partvidékét benépesítő törzsek. A Hirkániai-tenger pedig azonos a Káspi-tenger déli medencéjével, amelynek partjaiig elérnek a Kaukázus hegyláncai, egészen a Kaukázusontúlig.

Nem tudjuk tehát pontosan meghatározni az unnok lakóhelyét, azonban világosan kiderül, hogy ez a Volgától nyugatra, vagyis a Káspi-tenger nyugati partvidékén kellett, hogy legyen, és nem a keleti partvidéken. Feltételesen elhelyezhetjük az unnokat a Kuma és Terek folyók közébe. Más kérdés, hogy Dionysos unnjai azonosíthatók-e a Kelet-Európában az i. sz. IV. század utolsó negyedében megjelenő hunokkal. Erre a kérdésre nehéz válaszolni, csak feltételezésekkel állhatunk elő. Dionysos felsorolásában – az unnokat kivéve – valamennyi nép jól ismert már korábbi forrásokból. Azonban ilyen jelenséget sok szerzőnél megfigyelhetünk, amikor megjelennek olyan törzsek nevei, amelyek a szerzővel egy korban élnek. A régi történetírók és földrajztudósok műveiben a különböző korszakokban egyes népek átkerülnek egyik területről a másikra, így a forrásokban követni tudjuk a törzsek költözését, új törzsek megjelenését és régiek eltűnését. Elképzelhető, hogy Dionysos, amikor leírta a Káspi-tengerpart lakóit, felsorolásába felvette egy olyan nép nevét is. amely az ő idejében vált ismertté. Dionysos unnjainak az egykor a Kuma és Terek folyók közötti szállásterületének kérdését, valamint az unnok és Ammianus Marcellinus hunjainak esetleges azonosságának problémáját érinti az i. sz. VI. században Jordanes gót történetíró is. Ő, amikor Scythia határait leírja, ahová Skandináviából érkeztek a gótok, a következőket közli: „Scythia határos Germániával, odáig, ahol az Ister ered, és kiterjed a Fekete-tengerig: a Tira, Danasztra (Dnyeszter) folyókig, majd a Taurusz hegyláncaiig. A Meótiszig, a Boszporuszi (Kercsi) öbölig, a Kaukázus hegyeiig és az Aragva folyóig, majd a Káspi-tenger bal partjáig. „Ez a tenger, amely Ázsia szélső határán van, az északkeleti óceántól kezdődik, gomba alakú, vagyis először keskenyebb, majd szélesedő kerek formájú. Beleér a hunok területébe, az albánokig és a szerekig”.

Mindebből az következik, hogy Jordanes, aki Scythia területét a Kaukázusig és az Araksz folyóig viszi el, leírásával ezután balra fordul, majd megkerülve a Káspi-tengert a nyugati oldalról kezdve. Felér a sztyeppéig, ahol megemlíti a hunok területét, majd ez után írja le az albánok és a szerek földjeit. Szerek – ez a kínaiak elnevezése a hagyományos irodalomban. Azonban az adott szövegben aligha lehet szó igazi kínaiakról. Ahogy erre számos kutató felfigyelt már, a selyemkereskedelmi központok áttolódásával Nyugatra a „szer” (kínai) név a közép-ázsiaiakra ruházódott át, ezen belül pedig mindenekelőtt a szogdokra. Ebben az értelemben használja a”szer” nevet Jordanes is. Jordanes közlése alapján a szkíták keleti szomszédjai a szerek voltak. Scíthia keleti határától kezdve, már a Káspi-tenger partján az ő területük kezdődött. A hunok területe feljebb van az albánokénál, ez utóbbiak országa Scíthia déli határvidékét képezi, Perzsiával, Ibériával, Pontussal és az Ister déli folyásával együtt. Amennyiben feltételezzük, hogy Jordanes Scythia helyzetét abból az időből írja le, amikor a gótok az i. sz. III. században átköltöztek a Fekete-tenger északi partvidékére, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a hunok és lakóhelyük abban az időben már ismertek voltak. Ennek a közlésnek a fényében valószínűbbé válik az általunk javasolt értelmezése Dionysos leírásának a hunokról, vagyis földjük helyének megállapítása a Terek és Kuma folyó között. Nem érdektelen az unnok említése Ptolemaiosz i. sz. II. századi görög földrajztudós térképén sem. Európai Szarmatia leírásakor Ptolemaiosz megemlíti, hogy a basztarnok és a roxolánok között, vagyis a Dnyeper és az Azóvi-tenger között élnek a hsziungnuk [Łatüsev 19893, 232]. Az adott szakasz véleményünk szerint azoknak az eseményeknek a visszhangját juttatja el hozzánk, amelyek Belső-Ázsiában történtek az időszámításunk előtti utolsó évszázad végén és időszámításunk elején, a hunok északi és déli csoportra történt kettéválása után. Ahogy erről a kínai forrásokból értesülhetünk, a hsziungnuk déli csoportja Kína befolyása alá került, az északi csoport pedig a szienpi és kínai haderőtől elszenvedett vereségek nyomán, i. u. 93 után Nyugatra vonult, Dzsungáriába [Bicsurin 1950, 113–138]. Arról, hogy az elvonult hunoknak mi lett a sorsuk, útjuk során milyen népekkel kerültek összeütközésbe, és milyen messzire vonultak el északnyugati irányban – erről nem szólnak a kínai krónikák. Azonban ahogy ezt láthattuk, éppen ez lenne az időszak, amikor az európai krónikások először említik a hun-gun-unn törzseket. Nem kizárt, hogy az állandó háborúk és expanziók során egy kisebb belső-ázsiai unn csoport már ekkor megjelent a dél-orosz sztyeppéken.  V. V. Latüsev, Ptolemaiosz közlését kommentálva, ezt tekinti a hunok türk törzse első említésének a Kaukázus vidékén. Azonban a régészeti anyag alapján kiderül, hogy a hunok első megjelenése Európában – ha ugyan volt ilyen – nem hozott semmi lényeges változást az adott terület lakossága össztételének és kultúrájának jellegében. Ilyenformán a ptolemaioszi hunok sorsa tisztázatlan. Elég valószínű, hogy az újonnan érkezők asszimilálódtak a helyi szarmata lakosságba. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban figyelemre méltó a szuszlovói temető 51. kurgánjában (Szaratovi Terület, Volga-vidék) észlelt temetkezési szokások bizonyos fokú különbözősége a helyi szokásoktól. Ebben az i. sz. I. századi temetkezésben teljes mértékig a szarmata szokások szerint volt eltemetve egy férfi, fegyverzete azonban feltűnően keleti eredetű volt, és élesen különbözött az adott korszak szarmata harcosainak fegyverzetétől. A szuszlovói temetkezés sajátosságaira több kutató is felhívta a figyelmet, számos alkalommal [Minajeva 1927, 116]. A A sírból a felszínre került egy hosszú kard, fém felsőrész nélkül, bronzlemezbe burkolva, nagy nyílhegyek, mélyen leérő foglalattal és 10 cm hosszúságú rombusz alakú végződésekkel, valamint közép-ázsiai összetett visszacsapós íj csont rátétjei. Hasonló kardok és nyílhegyek kerültek a felszínre a kuluhari típusú közép-ázsiai temetőkből [Mandelstam 1966, IX. tábla, 1–4], a ljavandaki és kujumazari temetőkből [Obelcsenko 1957, 221, 16. rajz]; ugyanő, 1961, 131, 8–10, 17–21 rajzok.] Azonban a legérdekesebbek maguk a romboid alakú nyílhegyek, amelyeknek formája teljes mértékig azonos Mongólia és a Bajkálontúl hun nyílhegyeinek korai példányaival [Kolovanov 1976, 173–179; Erdélyi-Djorzsszüren-Navan 1967, 341–344, 13.rajz] Az adott esetben önkénytelenül is felmerül az elképzelés, hogy a szuszlovói kurgánba temetett elhunyt, jövevény volt a szarmaták között, akivel együtt nem szarmata fegyvereket, hanem saját, illetve elődjei fegyverét temették el. Feltehető, hogy ott, az eurázsiai sztyeppéken kóborló első hunok, vagyis Ptolemaiosz hunjainak nyomaira bukkantunk [Zaszeckaja 1982, 60–64, 3. rajz, 1–2.].

Az első kétségtelenül hiteles források a hunokról a IV. század végéről származnak. Ezek a hunok Nyugatra vonulása idejében élt római író, Ammianus Marcellinus közlései. A hun hódítás időszaka és a hun uralom Kelet-Európában új korszak nyitánya a dél-orosz sztyeppéken. Ennek kezdetét jelzi a gótok, szarmaták, és alánok szövetségének bukása. Ezek a népek voltak az elsők, amelyek a hun hordák katonai csapásával találkoztak. A hunok behatolása Európába, gyors előretörésük Nyugat felé, megrendítették a római társadalom civilizált köreit. Ez volt az oka annak, hogy Ammianus Marcellinus részletes leírása mellett számos római szerző – történészek, írók, költők – is említik ezeket az eseményeket. Valamennyien kiemelték a hunok nem mindennapi kegyetlenségét. Így például Ammianus Marcellinus  a következőket írja: „Ez a zabolátlan nép, amely elviselhetetlen rettegést és pusztítást hozott magával, rablások és mészárlások között haladt előre a szomszéd népek között, és elérte az alánok, a korábbi masszageták földjét” [Latüsev 1904, 339].Claudius Claudianus római költő (375–400) a következőket írja: „Észak földje nem etet kegyetlenebb népet”. [Łatüsev, 1904, 378]. Ausonius költő (393 után) szintén a „vérengző” hunokról emlékezik meg. [Latüsev 1904, 315]. Eusebius Hieromnyus is a hunok kegyetlenségét húzza alá, 389-ben írott soraiban: „Egész Kelet megremegett a váratlanul érkezett hírektől, amelyek szerint a Meótisz legkeletibb szélétől… megjelentek a hunok, akik ide-oda vágtatva gyors lovaikon, mindenhová mészárlást és rettegést hoztak” [Latüsev 1904, 368 sk.]. Felhozhatnánk itt egyéb forrásokat is, amelyek megerősítik az információt nemcsak a hunok kegyetlenségéről, amely elborzasztotta messzi korok krónikásait és költőit, hanem amelyek mindenek felett aláhúzzák azoknak az eseményeknek a nagy méretét, amelyek megváltoztatták Európa megannyi népének és magának a római birodalomnak a sorsát.

Az európai hunok korának első szakaszáról az elsőként említett Ammianus Marcellinus adja a legrészletesebb leírást. Az első népek, amelyek összeütközésbe kerültek a hunokkal Kelet-Európában, az alánok, a korábbi masszageták voltak [Latüsev 1904, 339]. Ammianus Marcellinus közlése szerint az alánok a Tanaisz (Don) mindkét oldalán, ezenkívül a Meótisztól északra, a Don középső folyásánál és a Kaukázus előhegyeiben hatalmas területet birtokoltak. A hun betörésről szólva az alánok földjére, Ammianus Marcellinus kihangsúlyozza, hogy a hunok éppen azoknak az alánoknak a földjére támadtak, akik a gótokkal határos területeken éltek. Miután a hunok legyőzték és kirabolták az alánokat, azoknak maradékait maguk közé sorolták [Latüsev 1904, 342], majd velük együtt támadtak az osztrogótok királyának, Germanariknak nagy és termékeny földekben gazdag birodalmára.

Ahogy az írott forrásokból kiderül, a hunok két úton érkeztek a Fekete-tenger északi partvidékére. Az egyik csoportjuk közvetlenül a dél-orosz sztyeppéken keresztül haladt, a másik pedig a kercsi öblön kelt át. Ez utóbbi esemény jut kifejezésre abban a legendában, amely szerint a hunok egy böglyöktől hajszolt bikát, vagy szarvasbikát hajszolva átkeltek egy vizes területen. Ezt a legendát elsőként Szozomenosz, i. sz. V. századi egyházi történész írta le. Ő mesélte el, hogy az egymás szomszédságában élő hunok és gótok sokáig nem tudtak egymásról, mert hatalmas tó választotta el őket egymástól. „Egy alkalommal egy böglyöktől űzött bika átkelt a tavon, és nyomában ment egy hun pásztor, aki meglátta a másik part földjeit, és értesítette erről a vele egy törzsbelieket. Mások szerint egy, a tavon átszaladt szarvas mutatta meg az „unnoknak” a vízzel borított utat. Ez alkalommal a vadászok visszatértek, miután csodálattal nézték a szemben lévő part földjeit, ahol kellemesebb volt a klíma és alkalmasabb földművelésre. Értesítették vezetőiket a látottakról. „Először kisebb sereggel felderítést végeztek a gótok földjén, majd hatalmas sereggel indítottak támadást, legyőzték a gótokat, és elfoglalták valamennyi földjüket” [Latüsev 1893, 762 sk.]. Annak a kérdésnek tisztázásához, hogy melyik tavon kelhettek át a hunok,n agy jelentőséggel bír Zoszimus közlése, aki leírva a hunok támadását a gótok ellen, a következőket mondja: „Találtam olyan hírt, amely szerint a Kimmeri Boszporusz, amelynek alja a Tanaisz folyó iszapjával van borítva, adott nekik módot arra, hogy száraz lábbal keljenek át Ázsiából Európába” ][Latüsev 1893, 800 sk.]. Még határozottabban szól a hunok átkeléséről a Kimmer Boszporuszon (Kercsi Szoros) Myrinai Agafiosz, akinek közlése szerint a hunok átkeltek a Meótiszi-tó (Azóvi-Tenger) addig járhatatlannak tekintett szájánál, ott, ahol a tó a Pontuszi Tengerrel (Fekete-Tenger) találkozik [Myrinei Agafiosz, 1953, 147 sk.]. A. Vasziljev az írott források gondos tanulmányozása alapján arra a nézetre jutott, hogy a hunok télen keltek át a szoroson, amikor azt rendszerint jég borította [Vasziljev 1921, 289–300].  A régészeti anyag tanúbizonysága alapján a hunok először a Tamany-félszigeten jelentek meg, elpusztították a városok és települések lakóit az Ázsiai Boszporusz területén. N. I Szokolszkij, régészeti adatokra támaszkodva kimutatta, hogy a hunok útja a Tamany-félsziget északi részén keresztül vezetett, és támadásuk során elpusztítottak olyan nagy városokat, mint Kepi, Phanagoria, Hermonasz, valamint a fantalovi félsziget erődített településeit [. Szokolovszkij 1968, 251–261]. Miután átkeltek a Kercsi Öböl legkeskenyebb pontján, a hunok a Boszporuszi Királyság európai területére értek, ahol elpusztították Tiritaka várost. A pusztítás nemcsak a kisebb városokat és településeket érte el, hanem a Boszporuszi Királyság fővárosát, Pantikapeit is. ennek a nagyvárosnak a jelentős része ekkor dőlt romba. Éppen a hun támadás pusztította el végképp a Pontuszi Királyságot, ezt a hatalmas rabszolgatartó államot, amely az i. sz. 370-es években végképp megszűnt létezni. Emellett a hunok a Krímben találkoztak a krími gótokkal. Miután legyőzték őket, kiléptek a Fekete-tenger északi partján elterülő sztyeppékre, és harcba keveredtek a Dnyeper-vidéki keleti gótokkal. A hun-gót összeütközés eredményeit részletesen ismerteti Ammianus Marcellinus, akinek leírásait más szerzők gyakran ismételték. A hunok legyőzték az osztrogótokat, Ermanarik gót király öngyilkosságot követett el. Az utána megválasztott gót király, Vitimir egy ideig ellenállt. Az alánokat, akik a hunok másik törzsére támaszkodtak, pénzzel a maga oldalára állította. Azonban több politikai győzelme után csatát állt és legyőzetett a fegyver erejével. Vitimir kiskorú fia, Viderik nevében a kormányzást Alavius és Fritigern vették át, akik a leírások szerint „nagy tudású és erőslelkű vezérek voltak” [Latüsev 1904, 342 sk.]. Azonban az osztrogótok, elveszítve a reményt az ellenállásra, a Dnyeszterhez költöztek, ahol egyesültek a vizigótokkal. Amikor a vizigótok vezére, Athanarik értesült a hunok Nyugat felé vonulásáról, elhatározta, hogy nagy tábort üt a Dnyeszter partján, ahol összegyűjti erőit a hunok elleni harc céljaira. Kiküldött egy csapatot Munderik vezér irányítása alatt 20 mérföldnyi távolságra, hogy figyeljék az ellenség közeledését. Azonban a hunok rájöttek, hogy az általuk látott előőrs nem az ellenség főereje. Megkerülték a gót felderítőket, és éjszaka, átkelve a Dnyeszteren, Athanarik seregére vetették magukat. A váratlan támadás által szétzúzott gótok „meredek hegyek közé”, vagyis a Kárpátokba menekültek Ammianus Marcellinus közlése szerint. A hunok, miután a Dunáig űzték a gótokat, megálltak. Ammianus Marcellinus úgy vélte, hogy ennek oka a továbbhaladásukat akadályozó hatalmas zsákmány volt. Azonban valószínűbbnek látszik, hogy hunok visszatérése a Fekete-tenger mellékének sztyeppéire kapcsolatban állt azzal a törekvésükkel, hogy megőrizzék uralmukat az ott alávetett népek és az elfoglalt területek felett. Nem kizárt, hogy a hunok által elfoglalt területeken felkelés kezdődött nyugati hadjáratuk idején. Lehetséges, hogy ebben az időben folyt le Ermanarik király harmad-unokatestvérének, Vinitariusz osztrogót vezérnek a kísérlete arra nézve, hogy megszabaduljon a hunoktól. Jordanész szavai alapján Vinitariusz „megőrizte uralmi jelképeit” és „keserűséggel viselte alávetettségét a hunoknak” FJordanész 1960, 115]. Arra törekedve, hogy megszabaduljon a hunoktól, Vinitariusz az antok ellen vezetett gót győzelemmel végződött hadjáratot. Azonban az így megszerzett szabadsággal Vinitarius „alig egy éven át rendelkezett”.

Balambér hun vezér, maga mellé véve egy másik osztrogót vezért, Gezemundot, Ermanarik király unokáját, az így egyesített erőkkel fellépett Vinitariusz ellen. A döntő csatában Vinitariusz elesett. A gótok ezután teljes mértékben behódoltak a hunoknak. Még „saját királyocskájukat” is csak a hunok engedélyével választhatták meg. A gótok teljes behódolásáról ad Jordánész egy másik közlése tanúbizonyságot. Eszerint Vinitariusz halála után a gótok vezére Gunimund, Emanarik király fia volt, az ő halála után pedig az ő fia, Toriszmund, aki csak két éven át uralkodott. A következő negyven évben a gótoknak nem voltak saját királyaik. Jordanész ezt a helyzetet azzal magyarázza, hogy a gótok oly mértékig gyászolták a fiatal Torizmund halálát, hogy semmiféle új királyt nem akartak, hogy „Torizmund emléke örökké éljen” [Jordanész 1960, 116].

Azonban e sorok íróla feltételezi, hogy a gót származású Jordanész ilyen jellegű magyarázata azzal az igénnyel készült, hogy valamivel vidámabbra fesse elődeinek nehéz helyzetét.  Valóságban azt, hogy a gótoknak negyven éven át nem volt királyuk, úgy kell tekinteni, mint teljes behódolásuk jelét a hunok irányában. Behódolásuk valószínűleg akkor ment végbe,  amikor a hunok a vizigótokat a Dunáig üldözték, és így elvették az osztrogótoktól azt a lehedetőséget, hogy rokonaiktól támogatást kapjanak. A Vitimirrel és Vitinariusszal kapcsolatos  események arra utalnak, hogy bizonyos ellentétek lehettek az osztrogótok egyes hordái között Ermanarik királyságának bukása után, amikor megpróbálták függetlenségüket visszaszerezni.

Ugyanabban az időben, a vizigótok, a hozzájuk csatlakozott osztrogótok és más, többek között szarmata-alán törzsek, miután kikerültek a hunok hatóköréből, Valens római császártól engedélyt kaptak arra, hogy átkeljenek a Dunán, majd Moesia és Thracia tartományokban megtelepedjenek. Azonban a rómaiak által megszabott szigorú feltételek miatt a barbárok fellázadtak az ellen, aki megmentette őket a pusztulástól. 378-ban az adrianapoliszi csatában a rómaiakat szörnyű vereség érte, elesett maga Valens császár is [Jordanész 1960, 92 sk.]

Így végződött a hun hódítás első szakasza,amely az egész barbár villágot mozgásba hozta. Ezt a szakaszt követte a Fekete-tenger északi partvidéke fennmaradt lakosságának teljes alávetése, majd a hunok által vezetett politikai formáció, törzsszövetség kialakítása. Mindezek az események, kezdve az alánok hun uralom alá kerülésétől az adrianapoliszi csatáig a IV. század 70-es éveiben játszódtak le.

A hunok betörése Európába és Nyugat felé mozgásuk egyelőre nagyon gyengén fejeződik ki a régészeti forrásokban. A hun expanzió alapvető jelei a régészeti anyagban a Boszporuszi Királyság városai felégetésének, lerombolásának jelei; a Don-vidék településein és magában Tanaisz városban az élet megszűnése, a görög-szarmata lakosság és a gótok csernyahovi kultúrája létezésének megszűnése.

Más a helyzet azokkal a régészeti forrásokkal, amelyek a hunok kelet-európai történetének negyedik szakaszára, a hun vezetésű hatalmas törzsszövetség kialakulásának idejére vonatkoznak a Fekete-tenger északi partvidékén (378–445). A Fekete-tenger északi partvidékén ezt az időszakot viszonylagos politikai és gazdasági stabilitás jellemzi. Mindez módot adott a Boszporuszi Királyság néhány városa és települése, például Phanagoria, Tanaisz és a főváros, Pantikapei újjáéledésére. (Pantikapeit akkoriban kezdték Boszporusznak nevezni). Visszatért az élet a csernyahovi kultúra néhány településére is. A nomádok, akiknek mindig is szükségük volt a földművelés és a kézműipar termékeire, érdekeltek voltak ebben az újjáéledésben, ami ezeken a helyeken kizárólag a szomszédos sztyeppéken kialakult viszonylagos stabilitás esetén volt lehetséges. Éppen erre a korra keltezhető a hunkor régészeti emlékeinek többsége a dél-orosz sztyeppéken. Ebben az esetben többnyire feldúlt sírokról van szó, amelyeket véletlenül fedeztek fel helyi lakosok építkezés és földmunka közben. Kisebb mértékben előfordulnak ásatásokon feltárt temetkezések is (a mi periodizációnk alapján 1a, 1b csoportok) [Zaszeckaja 1986, 79–91, 2. rajz]. Erre utal a temetkezési szokások specifikus jellege.  Ahogy könyvünk ide vonatkozó részében kimutattuk, ez különösen vonatkozik az egyedülálló sírokra, amelyek csak ritkán egyesülnek temető formájában. Többnyire kurgán sincs felettük, ami különösen nehézzé teszi a hunkor emlékeinek felkutatását. Az adott esetben nehezíti a kutatást a részletes dokumentációk hiánya és a fennmaradt emlékek hiányos volta is. Azonban, bár a hun emlékek száma kicsiny, a leletanyag és a temetkezési szokások nagymértékű változatossága jellemzi őket.

Az időleges békés időszak a Fekete-tenger északi partvidékén módot adott nemcsak az elpusztult földművelő települések újjáéledésére, hanem a hun törzsszövetség megerősítésére is. Harcias törzsek lévén, amelyek számára a hadizsákmány és a beszedett adó volt a legfontosabb, a létfeltételeket biztosító bevételi forrás, a hunok folyamatosan támadták a szomszédos országokat. A nyugati határokon meglévő viszonylagos béke idején a hunok Keletre vezettek hadjáratot, értesülünk Eusebius Hieromnyus, a hunok európai expanziója idején élt római krónikás művéből. A krónikás feljegyzései szerint abban az időben amikor a hunok megjelentek Kelet felől, véresen kegyetlenkedve az ottani római provinciák lakosságával, a római hadsereg nem tudott az ottani provinciák segítségére jönni, mert „Itáliában kellett maradniuk a polgárháború miatt” [Latüsev 1903, 368 sk]. Ugyanezekről az eseményekről tudósít egy másik, a IV. század végén és az V. század első felében élt antik író: Philostrogius, aki két hun csoportosulásról ír: a nyugatiról, amely a Dunától nyugatra eső területekre vezetett hadjáratokat, és a keletiről. Philostrogius szavai alapján a második csoport, „átkelve” a Tanaisz (Don) folyón és bejutva a keleti területekre, Nagy Örményországon keresztül betört az úgynevezett Meltinbe. Onnan az Euphrates vidékére törtek, és keresztülhaladva Cilicia kelet-római provincián, hihetetlen mészárlást vittek végbe [Latüsev 1893, 742]. A továbbiakban Philostrogius megjegyzi, hogy a rómaiak problémáit még növelte „a Trivigild nevezetű szkíta, a napjainkban gótoknak nevezettek közül”. Trivigild gót hadvezér említése kapcsán, aki Eutropius konzulsága idején vezetett egy barbár felkelést, pontosan keltezni tudjuk a Philostrogius által leírt keleti hun hadjáratot a 398-as évre [Thompson 1948, 28]. Ebből a közlésből érthetjük meg azt is, hogy melyik itáliai polgárháborúról emlékezik meg Hieromnyus a fent idézett szakaszban. Valószínű, hogy ugyanerről a hadjáratról beszélt a római birodalom követe, Romulus Panini, Priszkosznak, ő pedig ezt beleszőtte „elbeszéléseibe”. Priszkosz a következőket közli: „Amikor megkérdeztem, milyen úton mehet Attila Perzsiába, Romulus úgy válaszolt, hogy Média nincs nagyon messze Scythiától, a hunok ismerik oda az utat, és már régebben, amikor náluk éhínség dühöngött, betörtek a keleti provinciákba ezen az úton. A rómaiak, akik akkoriban éppen mással háborúztak, nem tudták őket megállítani. Médiába Vaszih és Kurszih királyi szkíták, nagy hadsereg vezérei törtek be, éppen azok a férfiak, akik később Rómába utaztak követségbe, szövetségkötés céljából. Ahogy ők maguk mesélték, először sztyeppéken vágtak át, majd valamilyen tavon (feltehetőleg a Meótiszon), aztán tizenöt nap múltával átvágtak valamilyen hegyeken, és Médiába értek” [Priszkosz 1861. 62]. E. A Thompson feltételezi, hogy a Priszkosz által feljegyzett történet a 415-420–as, sőt, esetleg  későbbi évekre vonatkozhat, azonban semmit nem hoz fel  ennek a feltételezésnek a megerősítésére [Thompson 1948, 31]. Mi magunk hajlamosak vagyunk arra, hogy úgy véljük: a fentebb idézett szakasz is a hunok 398-as keleti hadjáratára vonatkozik. Mindkét értesítésben szerepel az, hogy a hunok a Meótisz vidékéről érkeztek, és hogy a rómaiak akkoriban valamilyen háborúval voltak elfoglalva, és ezért nem tudtak közbeavatkozni a hunok ellen.

Ugyanabban az időben, amikor a hunok fő erői a Fekete-tenger északi partvidékén működtek, hatalmuk alatt egyesítve a helyi, szarmata-gót eredetű, lakosságot  Volgától a Dnyeszterig, egy csoportjuk a Dunánál tevékenykedett. A 270–410-es évekről részletes leírást adó Zosimus antik szerző közlése alapján, Öldin hun vezér Róma oldalán harcolt Gaina gót vezér hadai ellen. Ebben a háborúban Zosimus szerint Öldinnek két célja volt. Az egyik az, hogy ne engedje meg Gainának azt, hogy az Iszter (Duna) mögött találjon magának lakóhelyet;  a másik pedig az, hogy „szívességet tegyen a római császárnak [Latüsev 1893,  80]. A harcok eredményeképpen Gaina elesett, Öldin a gót vezér fejét Konstantinápolyba küldte. Egy másik római szerzőnél, Ermius Szozomenosznál, aki kilenc könyvben írta le a 324–423-as évek történetét,, a kilencedik könyvben ismét találkozunk Öldin hun vezér nevével. Ekkor a hun vezér már a rómaiak ellen harcolt. Szozomenosz értesülése szerint „Öldin, a Duna mögött élő barbárok vezére, hatalmas erőkkel átkelt a folyón és állást foglalt Trákia határvidékén. Útját Martis Castrum felé vette, onnan támadta Trákia többi részét, és elbizakodottságában nem akart tárgyalni a rómaiakkal” [Latüsev 1893, 771]. Azonban  a rómaiak végül kiűzték Öldint Thrákiából, aki nagy nehézségek árán átkelt visszafelé a Dunán és elmenekült. Későbbi sorsa ismeretlen. Emellett emlegetnek valamilyen hunokat, akik Stilicho római vezér oldalán vettek részt egy támadásban [Latüsev 1904, 378]. A fentebb idézett írásos források arról tanúskodnak, hogy az i. sz. 400-as években a Duna bal partja olyan hunok kezében volt, akik függetlenítették magukat a Fekete-tenger északi partvidékének hun vezéri szálláshelyeitől, saját vezérük volt. Együttműködésük a rómaiakkal, nem egyezett a hun szövetség általános politikájával. Igaza van E. A. Thompsonnak, aki szemben áll néhány tudós feltételezésével, amely szerint Öldin az egész hun törzsszövetség vezérre lett volna, és őt követték az ismert hun vezérek – Donat, Csarato, Rua, Blead, Attila [Thompson 1948]. Thompson szerint az egész hun szövetség vezérének hadereje túl nagy volt ahhoz, hogy a római hadseregbe lépett volna szolgálatba. Számunkra ez a nézet teljesen logikusnak tűnik. Sőt, az írott források arról tanúskodnak, hogy a rómaiak voltak függőségben a hun uralkodóktól, akikkel állandó diplomáciai tárgyalásokat folytattak annak érdekében, hogy elhárítsák a Római Birodalom ellen irányuló hun támadásokat. Olimpiadorosz 22 krónikás könyvet írt az i. z. 407–425-ös évekről. Ezekből tudjuk, hogy ő maga is vezetett a kelet-római császár által összeállított küldöttséget Donat hun uralkodóhoz. Ahhoz, hogy a követség elérhesse a hun földeket, át kellett hajóznia a Fekete-tengeren, ami arra utal, hogy a hun fővezérek szálláshelye akkoriban valahol a Fekete-tenger északi partvidékeinek sztyeppéin volt [Jordanész 1960, 59].

Donat halála után a hatalma fiára, Karatonra szállott átt. Ez a tény megint csak arról tanúskodik, hogy akkoriban a Fekete-tenger északi partvidékén volt a hatalmas hun politikai szövetség központja, és hogy a hun uralkodó hatalma örökletes volt.

A továbbiakban megtudjuk, hogy a hun szövetség feje Ruga lett, aki az első időkben megosztotta hatalmát Munzdukkal és Öktarral, és hatalmon maradt Attila uralmáig, bár nem az Attila uralma alá kerülő összes földeken [Jordanész 1960, 101]. Csak 432-ben, testvérei halála után lett Ruga az egyetlen hun uralkodó. Érdekes Priszkosz értesítése Ruga döntéséről azzal kapcsolatban, hogy háborút kívánt folytatni az amilzurok, alcidurok, tonszurok, boiszkok és egyéb olyan népek ellen, akik Róma szövetségesei lettek. Ezek származásukra nézve hun törzsek. Jordanész, amikor felsorolja a hun törzseket, megemlíti közöttük az alpidzurokat, alcidzurokat, itimarokat, kunkarokat, boiszkokat, alciagirokat, hunugurokat, stb. Mirinei Agaphios a hun törzsek között megemlít bizonyos ultidzurokat. Az említett török eredetű törzsnevek az európai szerzők forrásaiban először a Kelet-Európa elleni hun támadásokkal kapcsolatban lettek leírva. Lehetséges, hogy a Priszkosz által megnevezett törzsek, amelyek ellen Ruga harcra készült a tervezett  nyugati hadjárata során, ugyanazok a központtól elvált hunok voltak, akik nem tértek vissza a hun főerőkkel a Fekete-tenger északi partvidékére az i. sz. IV. század 70-es éveiben. A Duna partján visszamaradva és függetlenné válva a hunok dél-orosz sztyeppei fő erőitól, ez a hun csoport a 400-as évek elején Öldin uralma alatt tevékenykedett. Ugyancsak valószínű, hogy éppen ezek a törzsek segítették Aetius római hadvezért a gótok elleni harcban, amiért Aetius átadta nekik Pannóniát.  Ruga, Priscos szavai szerint, mindezeket a hun származékokat alá akarta vetni, és egy államban egyesíteni. Azonban a Ruga által megkezdett hódító politikát Attila, a nevezetes hun király fejezte be. Ruga 433-ban bekövetkezett halála után a hatalma két rokonára, vagyis testvére, Munzduk két fiára: Bledára és Attilára szállott át. Ebben az időben vitték át Pannóniába a királyi főhadiszállást. 445-ben Bledát megölték, és Attila lett a hun törzsszövetség egyedüli, teljhatalmú uralkodója.

Kép: A hun Attila birodalma. Forrás: Harmat Árpád Péter: A hunok rejtélyes fővárosa Kínában, https://tortenelmi.blog.hu/2019/10/17/a_hunok_rejtelyes_fovarosa_kinaban_637,

Attila uralkodási ideje a hun uralom diadalmaskodásának korszaka volt Európában. A hunok történetének erről az időszakáról számos korunkbeli kutató írt [Bernstam 1951, 154–163; Thompson 1948, IV. fejezet; Gordon 1960; Altheim 1951, 1958, stb.], és a régi szerzők tudósításaiból is bővebbek róla. Különösen értékes Priszkosz közlése, mert ő eltöltött egy bizonyos időt Attila udvarában a Kelet-Római Birodalom követeként. Attila uralmát állandó háborúk jellemezték a rómaiak ellen, és ezek a háborúk nem egyszer római városok és földek teljes kifosztásával és elpusztításával jártak. Így például a 442-es évben a hunok átkeltek az Isteren, és elpusztítottak számos római várost és erődöt [Priszkosz 1960, 2. Szakasz, 22]. Ugyanabban az évben Attila összegyűjtötte haderejét és levelet küldött a római császárhoz azzal a követeléssel, hogy azonnal adják ki neki a szökevényeket és fizessék ki az adót, és küldjenek követet a további évek adóinak nagyságáról folyatandó tárgyalásra. A rómaiak elutasították Attila követelését, a hun király pedig római városokat és erődöket pusztított el [Priszkosz, 1861, 5. Szakasz, 23]. A békeszerződés arra kötelezte a rómaiakat, hogy adják ki a hunoknak az összes szökevény foglyot. 447-ben ismét hatalmas összeütközés ment végbe a hunok és a rómaiak között. Ez a herszonini támadásként lett ismertté, a Dardanella szorosnál. [Priscos 1861,2. Szakasz, 25.]. A rómaiak vereséget szenvedtek, és békét kellett kötniük, a hunok által megszabott feltételek szerint. Át kellett adniuk a hunoknak az összes szökevény foglyot, és hatezer aranyat az adósság fejében. Minden évben kétezer aranyat kellett fizetniük fejenként a váltságdíj fizetése nélkül elszökött hadifoglyokért, ha pedig nem fizettek, a foglyokat kellett visszaadniuk a hunoknak. 448-ban Attila rokonát, Edikont küldte Konstantinápolyba, azzal a feladattal, hogy érje el a hadifoglyok kiadását, valamint azzal a követeléssel, hogy a rómaiak hagyják abba a hunok által elfoglalt földek művelését a Duna mentén Pannóniától Trákiáig, a piacot pedig tegyék át Nisbe. A tárgyalással kapcsolatban a bizánciak követséget küldtek Attilához. Ebben a küldöttségben vett részt Priszkosz is, aki részletes leírást hagyott ránk erről az utazásról [Priszkosz 1861, 7–8 szakasz, 29–73].

A hunok pannóniai hódításának időszakával hozzuk kapcsolatba az V. századi leleteknek a Novogrigorjevka-Pécsújszeg típusú csoportját (a mi periodizációnk szerint: 1b alcsoport. [Zaszeckaja 1986, 79–91, 2. rajz]. Ezek a sírleletek lovas harcosok emlékei. Találkozunk köztük fegyverekkel és lószerszámmal. Az utóbbiak a polikróm stílus harmadik stilisztikai csoportjába tartoznak. Ezekkel a leletekkel egyaránt találkozhatunk a Fekete-tenger északi partvidékén, Moldvában, Romániában, és még egy központban: Magyarországon (Pannóniában). Figyelemreméltó, hogy a hsziungnu-hun típusú áldozati-kultikus üstök az 1b típusú leletanyaggal együtt kerülnek a felszínre. Ebben az esetben úgy tűnik, megfigyelhetjük a hunok Keletről Nyugatra mozgását. A leletek kronológiájára (V. század első fele) és topográfiájára támaszkodva meglehetős biztonsággal feltételezhetjük, hogy az adott leletek a Fekete-tenger  melléki hunok Nyugat felé mozgását tükrözik, Attila vezetésével, Pannóniáig. Így a leletek a hunok kelet-európai történetének harmadik szakaszához tartoznak, összefüggésben Pannónia meghódításával, és ott az úgynevezett „Attila-birodalom” kialakításával. Ez a nomád állam soketnikumú és soknyelvű volt. Germán, iráni és török eredetű törzsek és népek szövetségből állott.

Hatalmas haderejére támaszkodva, Attila új hadjáratot indított, ezúttal Nyugat felé, a Rajnához. Egy sor győzelmet aratva, és besorolva hadseregébe több nyugati népet – keleti frankokat, thüringiaikat, rajnai burgundokat – Attila Galliába vonult haderejével.

A döntő csata a hunok és a rómaiak között a katalaunumi mezőn (Champagne) ment végbe, i. sz. 451-ben.  A terep, ahol az ellenfelek találkoztak, lejtős volt („mint dombtető emelkedett ki”). Aki ezt a dombot elfoglalta, a harci cselekményekre alkalmasabb helyzetbe került. A dombtól jobbra állomásoztak a hunok, nagyszámú és különböző etnikumból álló szövetségeseikkel együtt. Ezek között túlnyomó többségben voltak az osztrogótok, három testvér: Valamir, Theodemir és Videmer vezetése alatt. Ahogy a krónikás írja: származásukra nézve nemesebbek, mint maga Attila, akinek szolgáltak”, valamint a gepidák, Ardarik király vezetése alatt. A domb másik oldalán állomásozott a római hadsereg, amelynek egységei között ott voltak a vizigótok Theoderik király vezetése alatt,és az alánok is, Szangibán vezetése alatt. A római sereg vezére Aetius volt. Magának a csatának a színes leírását Jordanes hagyta ránk. Ahogy a gót származású krónikás írja: „itt gyűltek össze mindkét oldalról a legerősebb ezredek. Nem volt itt semmiféle titkos manőver, nyílt csatában csaptak össze: [Jordanész 1960, 104].”Ebben a leghíresebb csatában a leghatalmasabb törzsek elvesztek,ahogy mondják, mindkét oldalon 165 ezer ember, nem számítva 15 ezer gepidát a hunok, és frankot a rómaiak oldalán, akik még a fő összecsapás előtti éjjelen egymásnak estek, és elpáholták egymást állásaikban. [Jordanész 1960, 109].

A katanaulumi csatafordulópont volt a hunok történetében, akik haderejük javát elveszítve, korábbi hatalmukat is elveszítették. Nem volt győztese ennek a csatának, de mindkét sereg szervezetlenné és harcképtelenné vált. A vizigótok és a rómaiak fokozatosan elhagyták állásaikat. Attila pedig, látva az ellenség elvonulását, sokáig táborában maradt még, valamiféle ravaszságot feltételezve az ellenség részéről. Azonban, miután meggyőződött arról, hogy a rómaiak nem térnek vissza, Attila ismét római földre támadt, az észak-itáliai Venetia tartományra. A hadjárat során a provincia számos városa elpusztult. A rómaiak arra kényszerültek, hogy Leo pápa vezetésével békét kérő követséget küldjenek a hunokhoz. A béke megkötése után Attila visszavonult a Dunához. Ezután az írott források szerint a hunok arra törekedtek, hogy a „Liger folyónál (Loire) élő alánokat alávessék”. Azonban Toriszmud király, a katanaulumi csatában elesett I. Theodirok vizigót király fia „megakadályozta Attila ezen elgondolásának megvalósítását”. Ahogy Jordanész írja, „csaknem ugyanakkora csata alakult ott ki, mint Katanaulumnál”. Torizmund megfosztotta a hunokat a győzelem minden reményétől. Kiűzte őket országából, úgy, hogy semmi reményük nem maradt a győzelemre. „Hazáig szaladtak”.

Ezek az események a 453-as évben történtek.

454-ben Attila meghalt. Jordanész elbeszélése szerint holttestét három (vas, ezüst és arany) koporsókba temették el, éjjel titokban. Vele együtt értékes, drágakövekkel díszített falárokat, ékszereket temettek el. „Azért, hogy senki se tudja elbeszélni a sír hollétét, a temetésben résztvevőket lemészárolták”.

Attila halálával eljött a hun hegemónia végleges megszűntének ideje. Összeomlott a hun birodalom. Attila utódai között harc tört ki a hatalomért, és „amíg ők, esztelenül valamennyien arra törekedtek, hogy hatalomra kerüljenek, valamennyien elvesztették hatalmukat” [Jordanész 1960, 118]. Attila fiai sorsvetéssel akarták eldönteni az alávetett törzsek elosztását maguk között, a törzsek vezéreit nem is kérdezve. Mindez amazok között felháborodást keltett. Először a gepidák szakadtak el a hunoktól, királyukkal, Ardarikkal az élükön. Más, addig Attila alattvalóinak számító törzsek is csatlakoztak hozzájuk. „És íme, valamennyien fegyverkeznek” – adja elő Jordanész – egymás kölcsönös elpusztítására,. A csata Pannóniában zajlik, egy Nedao nevű folyónál. Ide tartottak különféle törzsek, amelyek egykor Attilának hódoltak, elszakadnak a hunoktól királyságukkal és törzseikkel együtt… egymás ellen uszítják egymást… Lehetett ott látni kopjával támadó gótot, karddal örjöngő gepidát, rugot, aki gerelyt vet a gepidára, és svábot, bátran harcolva buzogánnyal; hunt az íjával, alánt, nehéz fegyverzetben, gepidát, könnyű fegyverzetében” [Jordanész 1960, 118 sk].

Ebben a csatában a gepidák győztek. Attila legidősebb fia, Ellak elesett. Másik kettő, Dengizik és Ernák kénytelen volt a Pontuszi-tengerhez, vagyis a Fekete-tengerhez futni, ahol az akacir törzs játszott akkoriban főszerepet. Priscos leírása szerint „ennél a népnél sok vezér volt”.

A hun „birodalom” bukása tulajdonképpen annak a hun törzsszövetségnek a szétbomlását jelentette, amelyet a fegyver ereje, és olyan hatalmas és győzhetetlen uralkodó tekintélye tartott össze, mint Attila volt. Kizárólag fegyver erejével tartotta hódoltságban Attila az elfoglalt területeket, még akkor is, ha azokat hun törzsek birtokolták. Ahogy Priszkosz meséli, amikor az akacirok arra a gondolatra jutottak, hogy önállóan békét kötnek a rómaiakkal, Attila engedélye nélkül, a hun uralkodó „nagy hadat” küldött ellenük. Egyeseket legyilkolt, másokat hódoltságra kényszerített. Elsősorban ez volt az oka a hunok hatalmas vereségének Attila uralkodása idején, ami aztán nemcsak a vezér, de birodalma pusztulásához is vezetett.

A hunok további sorsa a múlt ködének homályába vész. Az írott forrásokból ismert az a tény, hogy sikertelenül próbálkoztak azzal, hogy ismét hatalmuk a alá vessék a gótokat, és másodszor is elfoglalják Pannóniát. Tervük kudarcba fulladása után baráti kapcsolatot szerettek volna kiépíteni Rómával, kereskedelmi kapcsolatok kiépítése révén. Azonban követségük, amelyet ezzel a céllal küldtek Leó kelet-római császárhoz, nem ért el eredményt. Ezután Dengizik „minden eredmény nélkül” háborút kívánt vezetni Róma ellen, azonban Irnik visszautasította, hogy vele együtt készüljön háborúra, mert helyi harcok kötötték le. [Latüsev 1893, 843 sk.]. Dengizik harcban elesett, a fejét Anagisztosz kelet-római hadvezér Konstantinápolyba vitte. Mindezek az események az V. század közepén történtek.  Ebben az időben a Fekete-tenger északi partvidékének sztyeppéin új törzsek jelentek meg – a szaragurok, ugorok és onogurok, akik, ahogy erről a korabeli források értesítenek, kiszorították az agacirokat az általuk uralt területről. A fenti törzseket később a szavírok űzték el „hazai földjükről”, azokat pedig az avarok, akik egy olyan nép elől menekültek el, amely az „óceán” partján élt [Latüsev 1893, 841-843].

A hunok utódainak tekinthetjük az utigur és kutigur törzseket, akikről két bizánci forrás szól I. Justinianus (527–565) korából. Ezek pedig Caesareai Prokopiosz és Myrinao Agathius [Prokopiosz Caesariából, 1950, 384–388; Agathius 1953, 147]. Közlésükből kiderült, hogy ez a két nép egymástól független, egymással is harcoló törzsszövetséget képezett, és mindkettőjüknek megvolt a maga meghatározott földterülete. A kutigurok Meótisztól nyugatra éltek, az utigurok pedig az Azóvi-tenger keleti partjain. A szüntelen háborúik egymás között – és ez nagyon megfelelt I. Justinianus politikájának – ezeknek a törzseknek szinte teljes pusztulásához vezettek. Az élve maradottak más népek között telepedtek le, és felvették azok nevét. Azonban a szűkszavú forrásokból nem értesülünk arról, hogy mennyi ideig éltek az utigurok és kutrigurok Oroszország déli részén, és hogy milyen mértékig volt közvetlen a kapcsolatuk a hunokkal.

A hunokról szóló bizánci forrásokból az is kiderül, hogy ebben az időben, vagyis az i. sz. VI. század első felében jelennek meg a történelmi arénában a már említett szavírok, akik elsősorban a kaukázusontúli vidékeken tevékenykedtek, valamint a bolgárok, stb. Ezeket a népeket gyakran nevezik hunoknak, ami magyarázható azonos eredetükkel, vagy egyszerűen azonos életformájukkal, amiért például Priscos a hunokat szkítának nevezi. A fent felsorolt törzsek, amelyek a hun törzsszövetség bukása után kerültek fel a történelem lapjaira, csak röviden kerülnek említésre a bizánci forrásokban, elsősorban a Bizánc-Irán háborúban való részvételük miatt, amikor is a törzsek egyik része Irán, másik része pedig Bizánc oldalán harcolt. Ahogy ezt M. I. Artamonov helyesen összegzi, ezeknek a törzseknek az egyesülése bizonytalan és rövid ideig tartó volt, mivelhogy okai is időlegesek, elsősorban katonai jellegűek voltak [Artamonov 1962, 78]. Nem kizárt, hogy egyesek közülük tagjai voltak a hunok hatalmas törzsszövetségének, azonban nem játszottak benne vezető szerepet. Lehetséges, hogy távolabb, keletre éltek a Fekete-tenger melléki központoktól.

Attila birodalmának összeomlása nyilván kifejezésre jutott a Fekete-tenger északi partvidéke és a dél-orosz sztyeppe más területeinek politikai helyzetében. Egyes hun törzsek hatalmának elvesztése szerepet játszhatott más, megjelenő törzsek függetlenségének megmaradásában, vagy elnyerésében, olyanokéban, amelyek csak röviddel előbb jelentek meg a törzsszövetség területén és politikai életében.

A hunok történetének ezzel a zavaros korszakával kapcsolhattuk össze egy sor olyan régészeti emléket, amelyeket a második csoportba sorolunk XG3-2 [Zaszeckeja 1986, 84 skk]. Ennek a leletcsoportnak a fő jellegzetességei a lószerszámdíszek tipológiailag új formái, amelyekre aranyozott bronzlemezek a jellemzőek, „arc” ábrázolással, valamint ugyanúgy készült négyszögletes lemezek, rekeszekkel és granulációkkal. Emellett megkülönböztető vonás az első csoportra jellemző polikróm tárgyak csaknem teljes hiánya.

A fentebb elmondottak alapján feltételezhetjük, hogy a második csoport emlékei a fentebb leírt események jellemzői – gondolunk itt a szavírok által eredeti hazájukból kiűzött szaragurok, ugorok és onogurok megjelenésére a Fekete-tenger északi partvidékén. Vajon hol volt ezeknek a népeknek az eredeti hazája?

Ez lehetett M. I. Artamonov szerint a Volga alsó vidéke és az Urál déli vidéke [Artamonov 1962, 66]. Figyelemreméltó, hogy a második csoport emlékei elsősorban a Volgántúl és a déli Volga-vidéken kerültek a felszínre. Mindössze egyetlen ilyen emlék származik a Fekete-tenger északi partvidékéről, a novogrigorjevkai temető VII. sírjából, ugyanonnan, ahol két másik sírban, a VIII. és IX. sírokban a tárgyak és a temetkezési szokások az 1b csoport jellemzőit viselték magukon . A VII. Sír temetkezési szokásai teljesen azonosak voltak a VIII. és IX. sír szokásaival (halottégetés oldalt), azonban a leletanyaga különbözött a másik két sírétól, keletibb jellegű tárgyaival.

A második csoport emlékei (i. sz. V. század második fele) jelentősen kisebb mennyiségben kerültek a felszínre, mint a korábbra keltezhető első csoportéi (i. sz. IV. század vége – V. század első fele). Ez a helyzet teljes mértékig összeegyeztethető azzal a történeti helyzettel,amely a dél-orosz sztyeppéken a hun törzsszövetség bukása nyomán alakult ki. A terület törzseinek állandó egymást váltása, a szinte folyamatos háborúk az átjáró folyosóvá változott sztyeppei területek elpusztásodásához vezettek. Ezeken a területeken keresztül igyekeztek Nyugatra mindenféle török-ugor eredetű törzsek. A Kazár Kaganátus kialakulása előtt gyakorlatilag a hun törzsszövetség volt ténylegesen az utolsó olyan nagy, egységes nomád szövetség, amely még abban az időben alakult ki a Fekete-tenger mellékén, amikor ott a helyzet egyaránt megfelelő volt a nomádok és a letelepedett földművelő lakosság és a városi kézműipari központok kulturális fejlődése szempontjából.

Ahogy ezt már említettük, a hun régészet egyik problémája az európai hunok származásának kérdése és kapcsolatuk kérdése a belső-ázsiai hsziungnukkal. Ez a probléma már két évszázada vitatott. Még a XVIII. században J. Daugignes francia történész volt az, aki elsőként feltételezte, hogy az európai hunok azonosak az ázsiai hsziungnukkal. Azóta széles körű vita folyik ezzel kapcsolatban, a szakirodalomban. Egyes kutatók fenntartják Daugignes álláspontját, mások viszont szemben állnak vele. A hunok és hsziungnuk etnikai eredetével kapcsolatban sem voltak egységesek az álláspontok. Mondták őket töröknek, mongolnak, finneknek, sőt, még szlávoknak is. ennek a problémának a történetét 1925-ig részletesen feldolgozta K. A Innosztrancev, aki maga úgy vélte, hogy a hunok azonosak a hsziungnukkal és török eredetűek [Innosztrancev 1926]. Az utóbbi években sem csökkent az érdeklődés a téma iránt. A már létező elméletek mellett újak is keletkeztek. Egyikük szerzője, A. N. Bernstam azt feltételezte, hogy az európai hunok a belső-ázsiai hsziungnuk leszármazottai és s hun nemzet kialakulását hosszú és komplikált folyamatnak tekintette. Bernstam úgy vélte, hogy az i. e. I. század során a hsziungnuk egy része átköltözött Közép-Ázsiába, ahol helyi, nem mongol lakossággal keveredtek. Az asszimiláció eredményeképpen a hsziungnuk etnikai jelleg és kultúrája megváltozott. Később, az i. sz. IV. században ez a „kevert hun csapat”Nyugatra vonult. Útja során felvett törzsszövetségébe uráli, volgai és kámai népeket. Ennek következtében kulturális jellegük és külső kinézetük még inkább megváltozott. Ilyenformán alakult ki az a hun nép, amely később betört Kelet-Európába [Bernstam 1951]. L. N. Gumiljev a hunokat hsziungnu-ugor keveréknépnek véli, megjegyezve, hogy „az Urál-vidéki ugorok voltak azok a népek, amelyek menedéket adtak a menekülő hsziungnuknak, és módot adtak nekik arra, hogy új erőt gyűjtsenek. Éppen az ugorok területéről kezdték meg a hunok új hadjáratukat Nyugat felé. A két nemzet egyesült, és új nép lett belőlük – a hunok [Gumiljev 1960, p.242.]. Ezt a nézetet támogatta m. I. Artamonov is, aki feltételezte, hogy a mai Mongólia területéről érkezett hsziungnuknal 200 év alatt „sikerült hunná válniuk”, vagyis teljesen új nemzet vált belőlük. A viszonylag kisszámú hun horda az Urál-vidéki sztyeppéken elsősorban ugor népektől volt körülvéve, akikkel nem haboztak különféle típusú kapcsolatokba lépni [Artamonov 1962, 42].

Ezt a bonyolult és sokat vitatott kérdést: két nép, az egymástól jelentős kronológiai periódusok által elválasztott hsziungnuk és hunok kapcsolatát vizsgálva a kutatók a történeti és írott forrásokra támaszkodtak, és nem a régészeti forrásokra. A népvándorláskor elején a történeti arénából  eltűnt egy nép – a hsziungnu, és megjelent ugyanott egy másik – a hun. A régészeti összehasonlítás hiánya a belső-ázsiai hunok (i.e. I. század – i. sz. II. század) és a kelet-európai hunok régészeti anyaga párhuzamai teljes hiányának köszönhető. Persze, ha figyelembe vesszük a két nép történeti szereplése közötti 2–300 éves kronológiai rést, nehéz számítani még csak a régészeti anyag egymáshoz közel állására is. Mégis, úgy véljük, a régészet az a tudományág, amely választ tud adni a hun-hsziungnu kultúrák esetleges összefüggéseinek kérdésére. Még ha a hsziungnuk össze is ütköztek és keveredtek is más népekkel vándorútjuk során, a hagyományoknak valamelyes nyomot kellett hagyniuk régészeti emlékeiken. Ahogy már fentebb megjegyeztük, egyes kutatók az összetett íjak meglétét az európai hunoknál a hsziungnu fegyverek utódának, vagyis keleti kultúra elemeinek tekintik. [Alföldi 1932, 17–36]. Nem egyszer említik a „hun típusú” bronzüstök belső-ázsiai eredetét is.

Napjainkban, amikor egyre több új anyagot tárnak fel Belső- és közép-Ázsiában és Kelet-európában, többek között a dél-orosz sztyeppéken is, ismét felmerült az adott, azoknak a jelentős történelmi események központjába került területekről származó régészeti emlékek tanulmányozásának szükségessége, amelyeken a hsziungnuk és hunok is jelentős szerepet játszottak. Kelet-Európa különböző hunkori régészeti emlékei, azok eredete és fejlődése tanulmányozásának véleményünk szerint jelentős szerepe van a hsziungnu-hun kapcsolatok létének, vagy nem létének eldöntése szempontjából. Ebből a szempontból érdekes eredményeket adott azon nyílhegyek osztályozásának és prototípusai kiválasztásának általunk elvégzett munkája, amelyek nem a korábbi helyi (dél-orosz sztyeppék) szarmata-alán típusú fegyverek továbbélését jelzik, hanem már korábban ismertté váltak az időszámításunk első évszázadának belső-és közép-ázsiai régészeti feltárásain. [Zaszeckaja 1983, 70–84]. Az általunk osztályozott háromlapátos, trapéz alakú és lépcsőzetes formájú nyílhegyek, és valószínűleg a sima tollú nyílhegyek is, a belső-ázsiai hun kultúra további fejlődésének fokozatai. Párhuzamaik Mongólia és a Bajkáluontúl régészeti emlékeiből származnak [Erdélyi és mások, 1987, 341 sk, 13. rajz; Konovalov 1976. I. 2–7, 12–16, II. 17–25, 28.]. Különösen sok párhuzam származik Tuvából, a kokeli temetőből [Djakonova 1970, I–III. tábla, Vajnstejn 1970, 7–79]. Más nyílhegyek, mint például a babérlevél formájúak, Közép-Ázsiából származnak.  Egy sor temetkezési együttes keltezése alapján, amelyekben észleltek ilyen típusú nyílhegyeket, megállapítható, hogy a fenti nyílhegytípusok kelet-európai elterjedésének ideje egybeesik a hunok kelet-európai expanziójának, majd uralmának idejével. A szóbanforgó temetkezések közül meg kell említeni a 154-es kercsi kriptát, amelyből 11 temetkezést tártak fel az i. sz. V. század közepéről [Zaszeckaja 1979, 5–127]; az i. sz. V. század keretein belülre keltezett novogrigorjevkai (Zaporozsjei kerület [Minajeva 1927, V. tábla, 40]; és rovniji (szaratovi terület) [Rau 1927. 67–78] hamvasztásos temetkezések. Ezen kívül ide tartoznak szórványleletek Novaja Majacskáról (Herszoni terület [Minajeva 1927, 105], és a kizil-adiri barlangtemetkezésből [Zaszeckaja 1982/a, 54–77, 2. rajz]. Az i. sz. IV. század végétől az i. sz. V. század elejéig terjedő időszakra keltezhető az Altajban a tuzonoviji temetkezés és Kazahsztánból az Aktöbe II. nekropolisz egyik temetkezése. A szerzők ezeket a temetkezéseket publikációikban a népvándorláskorral, ezen belül is a hunok vándorlásának korával kötik össze [umanszkij 1979, 141; Makszimova 1968, 71, 79; 38 rajz, 3–8.]

A hunkorban jellegzetes lépcsőzetes és romboid tollhegyek legnyugatibb elterjedési pontja Magyarország volt, ahol együtt jelennek meg az adott korszakra nézve jellemző, a szabad végeken ezüstvégződésekkel rendelkező vaszablákkal, csiszolt gyűrűkkel együtt [Alföldi 1932, 60. Abb. 17, 8, 10] Másfajta tárgyak, amelyek szintén a hsziungnuk és a hunok etnokultúrális kapcsolataira utalnak a fentebb említett bronzüstök, amelyeknek belső-ázsiai eredetét a kutatók már nem egyszer kimutatták. Figyelemreméltó, hogy ezeknek az üstöknek az egyike a belső-ázsiai hsziungnukra jellemző nyílheggyel együtt került a felszínre, a kizil-adiri barlangtemetkezésben (Orenburgi kerület) [Zaszeckaja 1982/a, 37, 38, 39. Tábla].

A hsziungnu-hun üstök tanulmányozása módot adott arra, hogy kövessük a hsziungnuk, majd a hunok útját és etnokultúrális kapcsolatait történetük közbeeső időszakában, vagyis abban az időben, ami a hunok elvándorlásától Belső-Ázsiából a hunok megjelenéségi Kelet-Európában eltelt. Ahogy ezt már kimutattuk, ezzel kapcsolatban nagy jelentősége van azoknak az agyagedény leleteknek, amelyek a „hun típusú” bronzüstök utánzatai Közép-Ázsiában, az i. sz. II–IV. századi dzsetüszári kultúra településein. Ez a tény arra vall, hogy ezen a helyen valamilyen hsziungnu csoport telepedett le, és bizonyos ideig ott is maradt. Nem tekinthető véletlennek, hogy a hunkor kelet-európai régészeti együtteseiben a belső-ázsiai elemek mellett közép-ázsiai származású tárgyak is a felszínre kerülnek, gondolunk itt elsősorban a három fokozatú és a három lapátos babérlevél alakú nyílhegyekre. Néhány ékszer, így a koltok, szintén bizonyítottan közép-ázsiai eredetűek. Nem kizárt, hogy a nyugati expanzióban részt vett törzsek némelyike közép-ázsiai származású. Természetesen naiv dolog lenne azt állítani, hogy az európai hunok közvetlen utódai a hsziungnuknak. Azonban a kölcsönös kapcsolatok kétségtelenek. Az írott források szerint a hunok, éppen úgy, mint a hsziungnuk, a mongol fajhoz tartoztak. Ammianus Marcellinus aláhúzza, hogy a hunok megkülönböztető jele a szakállnélküliségük, anmit úgy érnek el, hogy a csecsemő születésekor annak arcát mélyen bevágják éles fegyverrel, azért, hogy visszatartsák a szőrzet megjelenését a hegek helyén, „és így ők szakáll és a szépség minden jele nélkül öregszenek meg, hasonlóan az eunuchokhoz” [Latüsev, 1904, 337]. A továbbiakban Ammianus Marcellinus azt írja, hogy „kitűnnek zömök és erős alkatukkal, és általában véve, elrettentő külsejükkel. Kétlábú állatként kell felfogni őket, vagy olyan cölöpökhöz hasonlónak, amelyeket mélyen levertek híd építésekor” [Latüsev 1904, 337]. Nem kevésbé kifejezően írja le őket Claudius Claudianus: „külsejük formátlan és szégyenletes a testük… szórakozásuk a test bemetszése…” [Latüsev 1904, 378]. A híres hun vezér, Attila külseje közel áll a fenti leírásokhoz Jordanész elbeszélése alapján: „Attila alacsony termetű volt, széles mellű, nagy fejjel és kicsiny szemekkel. Ritka, őszes szakállal, lapos orral, visszataszító bőrszínnel, külseje származásának minden jelét mutatta” [Jordanész 1960, 102].

A hunok ilyen visszataszító leírásában nyilván túlzások vannak, azonban nyilvánvaló, hogy megjelenésük szokatlan volt az európaiak számára. Nem hasonlítottak a dél-orosz sztyeppéken élő barbárokhoz. Ammianus Marcellinus a hunok külsejének leírásakor szembeállítja a hunokat az alánokkal, azt azonban hangsúlyozza, hogy életformára nézve a hunok és az alánok hasonlóak egymáshoz. A hunok maguk is tudták, hogy külsejük elrémíti az európaiakat. Erről tanúskodnak Attila szavai, amiket akkor mondott, amikor hadseregéhez szólt a nevezetes katanaulumi ütközet előtt. Azért, hogy erősítse a hunok lelkét, Attila a korábbi győzelmeikre emlékezteti őket: Ki volt az, akinek elődei előtt megnyílt az út az annyi évszázadon át járhatatlan meótiszi mocsarakon keresztül? Ki kényszerítette akkor a felfegyverzettek elől elmenekülni a felfegyverzetteket? Az itt összegyűltek többségének arca nem olyan, mint a hunoké [Jordanész 1960, 107].

A fentebb idézett forrásrészletek alapján meglehetős biztonsággal állíthatjuk, hogy a Kelet-Európába érkezett hunok a mongol fajhoz tartoztak. Ezt a tényt részben megerősítik az antropológiai adatok is. Napjainkban mindössze néhány olyan temetkezés ismert, amelyekben a halottaknak mongol vonásaik voltak. A mi területünkön ilyen a Verhneje Pogromnoje falunál feltárt temetkezés az Alsó-Volga-vidéken [Zaszeckaja 1968, 35 sk.], és egy kamasz lány temetkezése Beljarusz erődített településnél a Krímben [Dasevszkaja 1969, 52–61]. Tőlünk nyugatra megfigyelt temetkezések: egy férfitemetkezés Simmeringből (Ausztria, Zaszeckaja szerint Magyarország), [Alföldi 1932, 22], és egy női temetkezés Geroszeny településnél Romániából. Ezen a két helyen szintén mongol vonású koponyák kerültek a felszínre. Sajnos, a legtöbb esetben az antropológiai adatok hiányoznak, aminek az a fő oka, hogy a hunkor temetkezései rendszerint feldúlt sírokból kerülnek elő. Érdekes, hogy az Alsó-Volga-vidéki és a krími temetkezéseken a mongol antropológiai vonások török temetkezési szertartással – lóbőrös temetkezéssel párosultak. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a kelet-európai hunok leírásaiban egy egész sor nyilvánvalóan török eredetű törzsnév szerepel, a jellegzetes „gur” végződéssel. Ezeket megemlíti Priscos és Jordanész is – akacírok, agacírok, szavírok, hunugurok, alpintzurok, itimarok, tunkasziak, stb [Latüsev 1893, 810, 829; Jordanész 1960, 91]. Caesariai Prokopiuasznál és Myrinai Agathiosnál említésre kerülnek az utigurok, kutrigurok és ultindzurok [Caesariai Prokopiosz 1950, 384, 288; Myrinai Agathios 1953, 147 sk.]. Mindezek a nevek különböznek a dél-orosz sztyeppéket a hunok előtti időszakban benépesítő iráni eredetű törzsek neveitől. Közelebb állnak olyan később említett, kétségtelenül török törzsnevekhez, mint a szavírok, ugurok, oguzok, avarok, kazárok, bolgárok, stb.

Ilyenformán minden jel arra mutat, hogy az európai hunok kétségtelenül keleti eredetűek, és kapcsolatban álltak mongol fajú, esetleg török törzsekkel.

Végül néhány szó a közös vonásokról. Itt a kelet-európai hunok társadalmi rétegződésére és életmódjára gondolunk, valamint a hun betörés történelmi szerepére és meghatározott jellegére.

A hun hódítás a népek vándorlásának azon fajtájához tartozik, amikor a hódítók nem békésen épülnek be a helyi közegbe, asszimilálva egymást. Ellenkezőleg, támadásuk gyökeres változást hoz az alávetett népek sorsában. Többségük az adott helyzetben vagy megsemmisül, vagy kilökődik eredeti területéről [Klein 1973]. Mindez világosan kifejezésre jut az írott és régészeti forrásokban. A hun hódítás és uralom korszaka Kelet-Európában egybeesik teljesen új, a szarmatákétól gyökeresen különböző temetkezési szokások megjelenésével. Ilyenek a hamvasztásos temetkezés, a kurgánhalom alatti áldozóhelyek, kurgán nélküli temetkezések, lóbőrös és teljes lovas temetkezések – a szarmatáknál teljesen idegen szertartások. A hun temetkezések leletanyagának megkülönböztető jele az agyagedények csaknem teljes hiánya. Ezzel szemben a szarmaták, különösen időszámításunk első évszázadaiban (I–III. századok), feltétlenül elhelyeztek a sírba néhány különböző funkciójú agyagedényt, amelyek száma egy-egy sírban 3-4 példány is lehetett. Nem kevésbé fontos jellegzetessége a hunkori temetkezéseknek a minden férfitemetkezésben ott lévő lószerszám, amelynek formái eredetiek, és a nyergek fémrészei is vannak. Végül, a dél-orosz sztyeppék nomád kultúrájának egyik legfontosabb hunkori jellemzője a sajátos polikróm stílusú ékszerek elterjedése. Ezek az ékszerek stilisztikai jellegzetességeik szempontjából különböznek az előző és következő korszakok ékszereitől az adott területen.

Számunkra alapvetően helytelennek tűnik néhány kutatónak az a kategorikus állítása, amely szerint Ukrajna sztyeppéin az anyagi kultúra fejlődése a hunkorban a korábbi szarmata-alán stílus folytatása, és ezért késő-szarmata stílusnak nevezhetjük [Rutkovszkaja 1969, 149–160]. Nem tagadjuk, hogy az alánok és a szarmaták nem semmisültek meg teljesen, azonban, szétverve és kiszorítva szálláshelyeikről, elvesztették politikai függetlenségüket, és szerepük alacsonyabb rendűvé vált a dél-orosz sztyeppék történeti színpadán a helyi lakosságot alávető jövevényekkel szemben.

A kelet-európai hun uralmat nem lehet úgy tekinteni, mint a szarmata-alán törzsek kultúrájának egyenes folytatását. Arra sincs alap, hogy az i. sz. IV. század végi– V. század elejei sztyeppei régészeti emlékeket a késői szarmata kultúrával hozzuk kapcsolatba, még akkor sem, ha ezen emlékek némelyike a sztyeppe korábbi uraihoz tartozott. A jövevények nemcsak megváltoztatták a dél-orosz sztyeppék lakosságának kulturális arculatát, de olyan pusztító erővel is rendelkeztek, amely az iráni nyelvű szarmata-alán törzsek egységének teljes megszűntéhez vezetett.

A hunok, akik éppen úgy nomád állattenyésztők voltak, mint a szarmaták és az alánok, az utóbbiakkal összehasonlítva a nomád gazdálkodás alacsonyabb szintjén álltak. Azonban a hunok életmódja és a hun társadalomnak a politikai felépítése a kelet-európai uralmuk idején megváltozott. Attila birodalmának hunjai némileg különböztek azoktól a hunoktól, akik az i. sz. 370-es években betörtek a dél-orosz sztyeppékre, és akiket Amianus Marcellinus úgy jellemzett, mint „minden mértéket felülmúlóan vadakat”. A hunok nomád életmódjának leírásakor Ammianus Marcellinus közli, hogy a hunoknak nincsen meghatározott lakhelyük, állandóan vándorolnak, „mintha örök vándorlók lennének, nomád sátraikkal együtt, amelyben életüket töltik. Ezekben a sátrakban szőnek nekik asszonyaik szánalmas ruhákat, alszanak férjükkel, szülnek nekik gyermekeket, és táplálják azokat serdülő korukig. A hunok közül senki sem képes válaszolni arra a kérdésre, hogy hol a hazája, a hun az egyik helyen fogantatik, a másikon születik, a harmadikon szoptatják” [Latüsev 1903, 339]. „Lovaikon nevelkednek, szívósak, de külsőre nézve formátlanok,és gyakran, női módon ülve meg a lovat,végzik szokásos tevékenységüket. Éjjel-nappal lovaikon ülnek, kereskednek, esznek, isznak, fejüket lovuk nyakára hajtva alszanak, álmodnak. A fontos ügyeik megbeszélését is lovaik hátán végzik [Latüsev 1903, uo.].

Claudius Claudianus római költő a mitológiai kentaurokkal hasonlítja össze a hunokat.

Szokásaikat nem változtatták meg Attila korára sem. Priszkosz írja, hogy találkozásukkor a római küldöttséggel Attila küldöttei „gyűlést tartottak a város szélén, lóháton, úgy, ahogy ez a barbároknál szokás, minden sietség nélkül” [Łatüsev 1893, 811].

A nomád életmódról tanúskodik Ammianus Marcellinus leírása arról, hogy a hunoknak nem voltak állandó lakóhelyeik. „Sohasem bújnak semmiféle épületbe, utálattal viseltetnek mindenféle építmény iránt. Még csak nádfedelű viskóik sincsenek” Latüsev 1903, 337]. Nem ismerték a hunok a földművelést annak legprimitívebb formájában sem. Erről tanúskodik egy antik szerző, akinek megjegyzése alapján „a hunoknál senki sem foglalkozik földműveléssel és szántással” [Latüsev 1903, 339]. „Nem ismertek szigorú királyi hatalmat, megelégedtek előkelőik közül kiválasztott ideiglenes vezetőikkel, elpusztítottak mindent, ami az útjukba került” [Łatüsev 1903, 338].

A fentebbi idézetek alapján megállapíthatjuk, hogy a hunok európai történetük kezdetén s nomád élet első, kóborló fokozatában voltak. Ez a fokozat Sz. A. Pletnyeva osztályozása alapján meghatározott életfeltételekkel volt kapcsolatban, [Pletnyeva 1982, 18, 1. rajz]. Ezek közül a jellegzetességek közül kettő teljes mértékig megfelelt a hun társadalom fejlettségi fokának az i. sz. 370-es években, amikor meghódították a Volgától a Dunáig kiterjedő sztyeppét. Mindenekelőtt meg kell említenünk a katonai tevékenység jellegét – olyan támadásokat, amelyek következtében az elfoglalandó terület lakossága megsemmisül, és a támadók elfoglalják legelőiket. Fontos a hunok akkori társadalmi berendezkedése is – katonai demokrácia, amelyben a hadsereg maga a nép, a társadalom élén az öregek és vezérek állnak. Egyébként ez utóbbi jellegzetességeknek megléte a hunoknál, , amelyek a nomád élet Sz. A. Pletnyeva által  jeírt első fokozatának jellemzői, meglehetősen problematikus: nem támasztják alá sem az írott, sem a régészeti források. Csak feltételezhetjük, hogy a dél-orosz sztyeppékre betört nomád horda, amelyet a hunok vezettek, sok etikumból állt, amelyek sok nyelven beszéltek, és különböző kultúrák jegyeit viselték önmagukon. Kétségtelen, hogy abban a korban nagyon modern fegyverük volt – az összetett visszacsapós íj. Azonban semmit nem tudunk a forrásokból temetkezési szokásaikról, vallásukról, és nem rendelkezünk olyan régészeti emlékekkel sem, amelyek kifejezésre juttatnák a hunok kelet-európai történetének ezt a kezdeti szakaszát (370–378). Az általunk ismert és könyvünkben megemlített régészeti emlékek mindegyike, éppen úgy, mint a szórványleletek, a hunok második és harmadik korszakának emlékei: vagyis a hun törzsszövetség kialakulásával állnak kapcsolatban, először a Fekete-tenger partvidékén, majd Pannóniában (i. sz. IV. század vége – V. század eleje).

A hunok történetének ebben a két időszakában, amely valamivel több mint 70 éven át tartott, társadalmuk jellege némiképpen megváltozott.

Az írott források hitelesnek tűnő adatai alapján a kialakuló hun törzsszövetség soketnikumú volt. Soknyelvű törzsekből és népekből állt. Elsősorban magukból a (feltehetőleg) török nyelvet beszélő hunokból, iráni nyelven beszélő alánokból és szarmatákból, germán törzsekből – gepidákból, gótokból, stb. Priszkosz elbeszélésében szerepel Attila táborában egy görög, aki „barbár ruhába volt öltözve”. Itt a szerző megjegyzi,  hogy Attila udvarának népe „soknemzetségű keverék”. Priszkosz itt aláhúzza, hogy a szkíták (barbárok) – I. Z) saját barbár nyelvük mellett könnyen megtanulják a hun vagy gót nyelvet, és a római nyelvet is, ha valakinek közülük kapcsolata van a rómaiakkal [Latüsev 1893, 827].

A szövetség élén álló egyetlen vezető hun volt, örökletes hatalommal. Ugyanakkor az egyes szövetséges törzsek élén saját törzsükből származó, az uralkodó által kinevezett vezető állt.

Sz első időkben, ahogy ezt már láttuk, a hun uralkodó szálláshelye a Fekete-tenger északi partvidékén volt. Onnan vezettek Rua, majd Attila újabb hadjáratokat Nyugatra, a Dunához. Elfoglalták Pannóniát, ahová átköltöztették Attila főhadiszállását. Az Ammianus Marcellinus által leírt hunokkal szemben, akiknek állítólag nem volt semmiféle lakóhelyük, Attila szálláshelye, ahogy ezt Priszkosz leírja, „hatalmas település” volt, Attila palotáival. Ezek gerendákból és jól gyalult deszkákból épültek, fakerítéssel voltak körülvéve. A kerítés nem biztonsági, hanem esztétikai okokból épült. Az uralkodói szállások mögött emelkedett Ogonezes (Attila rokona) palotája, szintén fakerítésekkel körülvéve, de bástyák nélkül (Latüsev 1893, 825 sk.]. Hasonlóan gazdag volt Rékának, Attila feleségének a palotája. „A kerítésen belül sok építmény volt. ezek közül némelyik szépen elhelyezett, faragott deszkákból épült, mások négyszögletesre faragott gerendákból, amelyek fa körökben voltak elhelyezkedve. Ezek a körök a földtől viszonylag magasra emelkedtek (valószínűleg sajátos sátrak voltak – I. Z. ) Belépve, Priszkosz találkozott Rékával, aki puha heverőn hevert. A „sátor” (jurta) nemezszőnyegekkel volt borítva, ezeken jártak [Latüsev 1893, 829]

A törzsszövetség fennállása idején a hun háborús akciók jellege megváltozott. Nem elözönlő jellegű inváziók jellemezték őket, hanem a betörések meghatározott célokat követtek – foglyok ejtése, rablás, zsákmányszerzés. A régészet által feltárt temetkezések alapján ebben az időben ment végbe a hun társadalom anyagi alapon történő rétegződése és a nemzetiségi arisztokrácia kialakulása. Erre vall az a meghatározott jellegű sírlelet anyag, amely kifejezi a törzsi előkelők kultúráját. Az ilyen politikai képződményt Sz. A. Pletnyeva sémája szerint (a nomád élet második stádiuma) feltételesen „birodalomnak” is nevezhetjük [Pletnyeva 1982, 43, 2. rajz]. Azonban ha megvizsgáljuk a nomád élet második stádiumának, amelyre mindenek előtt a nomád gazdálkodás területének behatárolása és az egyes évszakok állandó szálláshelyei a jellemzőek, akkor láthatjuk, hogy Rua és Attila hun társadalma nem illeszkedik tökéletesen bele a Pletnyeva által ábrázolt második stádium sémájába. Számos olyan jellemzője volt, amely az első időszakra jellemző. Ezek a következők: Sok nemzetiség, soknyelvűség, a törzsi és nemzetségi vezetők fennmaradása, és a régészeti források jellege, amelyekre szétszórt egyéni temetkezések és különféle temetkezési szokások a jellemzőek.

Ilyenformán a hun társadalomra fennállásának utolsó időszakában is a nomád élet fejlődésének 1. stádiuma volt mindenekelőtt a jellemző. Ezen belül már megjelent a második szakasz néhány jellemzője is. Így a „birodalmi korszak” hun társadalma nem illeszthető be teljesen Sz. A. Pletnyevának a nomád élet különböző szakaszait leíró sémájába.

Végezetül néhány szót a hunok lelet-európai történelmi szerepéről. Erről a kérdésről a szakirodalmon belül A. N. Bernstam szólt a leghatározottabban. Ő a hun hódítások progresszív szerepét emelte ki, ami szerinte abban merült ki, hogy valószínűleg a hun hódítás volt a rabszolgatartó Római Birodalom bukásának egyik fő oka. Ugyanakkor azonban A. N. Bernstam nem tagadja a hunok negatív szerepét sem abból a szempontból, hogy szétzúzták Kelet-Európa földművelő népeinek fejlettebb kultúráját [Bernstam 1951, 16 sk].

Vannak kutatók, akik kizárólag a korábbi európai civilizáció elpusztítóit látják a hunokban. Valóban, aligha lehet előrevivő fejleményként jellemezni egy sor nép és kultúra kiirtását, ami kétségtelenül lefolyt a hun hódítás során például a dél-orosz sztyeppék szarmata-alán lakossága esetében. Az a tény is vitathatatlan, hogy éppen a hun betörés állította meg a földművelő csernyahovi kultúra további fejlődését, és vezetett a Fekete-tenger melléke legnagyobb kulturális és kézműipari centruma: a Boszporuszi Királyság bukásához.

Azonban a hunoknak megvolt a maguk fontos történelmi szerepe, amikor részt vettek a hatalmas, soknemzetiségű és soketnikumú Római birodalom szétzúzásában, amely folyamat nyomán új államok keletkeztek Európában. A Fekete-tenger melléke antik civilizációjának egyesülése Róma uralma alatt az i. sz. I–II. századokban progresszív jellegű volt és jelentős gazdasági-kulturális fejlődéshez vezetett. Viszont a hun támadás idején a Római Birodalom már a pusztulás szélén állott. Gazdasági és szociális-politikai krízis, egymás közötti háborúk, barbár törzsek betörése jellemezte a birodalomnak ezt a korszakát. A gótok, frankok, allemanok, kvádok és más barbár népek darabokra szaggatták az egykor hatalmas Impériumot. I. Valentianus (364–375) császár idején a Római Birodalom nyugati (nyugati provinciák) és keleti (keleti provinciák) részekre esett szét. A keleti rész fővárosa Konstantinápoly lett, ahol Valens császár uralkodott. Ilyen körülmények között a hunok által a Fekete-tenger mellékéről elüldözött „barbár” hordák megjelenése a Dunánál nem lehetett, hogy ne fejeződjön ki pusztító módon a Római Birodalom történeti helyzetének alakulásában.

Kétségtelen, hogy éppen a hunok támadása volt az a fordulópont, amely, ahogy már megjegyeztük, felforgatta az egész barbár világot. Nem véletlen, hogy a szakirodalomban a kelet-európai hun hódítás időszaka a nagy népvándorlás időszakaként ismert. A hunok behódoltatták a dél-orosz sztyeppék alánjait és szarmatáit, s Fekete-tenger mellékének osztrogótjait, kilökték a nyugati gótokat a maguk területéről és azok a Dunához költöztek. Mindennek eredményeképpen a fentebb említett népek hatalmas tömegei keltek át a római provinciákba, megerősítve a birodalom lakosságának enélkül is éppen eléggé elbarbarizálódott részét. Új felkelések és hadjáratok rázkódtatták meg Rómát. Különösen a gótok aktivizálódtak. Elfoglalták Gallia déli területeit és Hispánia észak-keleti részét, és ezen a területet önálló államot alkottak. Az angolok, majd később a hozzájuk csatlakozott szászok elfoglalták Britanniát, a vandálok átvonultak Észak-Afrikában, és Karthágó területén szintén önálló államot alkottak. A frankok elfoglalták Észak-és Közép-Gallia számos területét, a burgundok a Rajna völgyét. Az i. sz. V. század közepére a Nyugat-Római Birodalom hatalma alatt csak Itália és a Keleti Alpok egy része maradt.

Szent Ambrosius milánói püspöknek az Apokalipszis hét látomásának könyvét magyarázó alkotásának függelékében a következők olvashatók: „És a tíz szarv, amit láttál, tíz király, akik még nem jutottak királysághoz. A tíz szarv jelenti azokat a királyokat, akik elpusztították a Római Birodalmat. Hiszen Ázsia már régen elveszett. Aztán a szaracénok elfoglalták a maradékát is, a vandálok elvették egész Afrikát, a gótok Hispániát, a longobárdok Itáliát, a burgondok Galliát, a hunok Pannóniát, az alánok és a svábok pedig pusztává tettek számos olyan helyet, amely a hatalmuk alá került.” [Łatüsev 1903, 354.]. Amellett, hogy a hunok nem éppen kis szerepet játszottak a Római Birodalom pusztulásában, arra is rá kell mutatnunk, hogy éppen a hunok mutatták meg a Nyugat felé vezető utat azoknak a török népeknek, amelyek keleti eredetű kulturális hatásokkal ismertették meg Európát.