Sok más kutatót követve 1957 nyarán magam is Kelet felé indultam Julianus barát nyomdokain. Baskíria fővárosába, Ufába érkezve nagy meglepetésemre honfitársammal, Tóth Tibor antropológussal akadtam össze a szálloda halljában. Ő akkor már egy éve folytatta embertani vizsgálatait a baskíriai lakosság körében. Szorgalmasan méregette százával, ezrével a felnőtt férfiakat és nőket, antropológiai rokonságot keresve a baskírok és a honfoglaló magyarok között. Elkísértem vidékre, a falvakba, és nagy tisztelettel figyeltem kitartó és pontos munkáját. Feladata nem volt egyszerű. Nem mindenki mutatkozott hajlandónak arra, hogy alávesse magát az embertani méréseknek. Egy évvel később ásatásokat végezhettem Baskíriában. Tóth Tibor pedig még hosszú éveken át folytatta a különböző nemzetségek tagjainak embertani felmérését Baskíriában és a Szovjetunió más területein. Egyikünk sem gondolt arra, hogy néhány évvel később olyan felfedezést tesz, amely megértőbb tudományos fogadtatás esetén idehaza akár korszakalkotó is lehetett volna. Egy madijar, azaz magyar törzs tagjai között végezhetett embertani méréseket Kazakisztánban, a hatalmas közép-ázsiai ország torgaj-kosztanaji területén.

A honfoglaló magyarság a népvándorlás egyik utolsó hullámával, sztyeppei lovas nomád népként érkezett meg a Kárpát-medencébe a IX. század utolsó éveiben. Elsősorban régészeti, de más forrásokból is ismert kultúrája törökös jellegű volt, jelentékeny iráni elemekkel tarkítva. Így egyáltalán nem különös, hogy az ősi hagyományok alapján a Keleten maradt testvéreink kutatására induló honfitársaink Ázsia pusztái felé indultak el már a XIX. század elejétől kezdve. A kutatandó terület, valamint annak egykori és mai népei áttekintése még napjainkban is szinte emberfeletti feladat. Hatalmas földrajzi távolságok, nyelvi nehézségek, politikai akadályok, háborúk, járványok tették lehetetlenné még a közelmúltban is a magyar Kelet-kutatók céljainak elérését.

A Keletet járó magyar tudósok, a legnagyobbak is, képletesen szólva magánvállalkozásban járták nehéz útjukat. Csak kevesen érezhették közülük maguk mögött akadémiai vagy más körök erkölcsi és anyagi támogatását. Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin, gróf Almásy György, Pricz Gyula, Diószegi Vilmos, Mándoky Kongur István – hogy csak néhányat ragadjunk ki a legnagyobbak közül – nem mindig adhatták át egymásnak tapasztalataikat. Többen közülük be sem fejezhették megálmodott munkájukat, mert közbeszólt a hatalom vagy korai haláluk. A magyar tudósokban azonban sohasem aludt ki a rokon népek, kultúrák és emlékeik kutatásának lángja.

Kőrösi Csoma Sándor eredetileg Dél-Oroszország irányában indult volna el Keletre. Azonban az elébe tornyosuló akadályok miatt – háborúk, járványok – dél, majd délkelet felé vette az útirányt. Végül Indiába érkezett, nem sokkal közelebb kerülve eredeti úti céljához, Turkesztánhoz, mint Székelyföldön. Az akkoriban még szinte feltáratlan, ismeretlen óriási Tibeti-fennsík állotta útját. Vámbéry Ármin a magyar Kelet-kutatás egyik megalapítója 1863-ban Türkmenisztánon és Üzbegisztánon át Kasgárba, vagyis szintén Kínai-Turkesztánba kívánt eljutni, a háborúk miatt azonban a Bokharai Emirátusból inkább visszatért Európába Afganisztánon és Perzsián át. Újfalvy Károly antropológus a XIX. század utolsó harmadában Baskíriában, az orenburgi kazakok között és Üzbegisztánban végzett fontos antropológiai méréseket, szintén a keleti magyarok nyomában járva.

A sikeresen megszervezett magánexpedíciók, mint például a Zichy Jenő gróf által szervezett és finanszírozott kaukázusi-közép-ázsiai expedíciók munkáját sem kísérte itthonról segítőkészség, inkább gáncsoskodás. Ezért a végeredmény némileg torzó maradt. Stein Aurél, világszerte egyik legismertebb orientalistánk brit szolgálatban Baktriába, Kínai-Turkesztánba és Perzsiába vezetett expedíciókat. A Tien-san északi és a Pamír hegység nyugati oldalára csak érintőlegesen jutott át. Almásy György kazak földön csak a Balkas tóig jutott el, később délen, a Tien-san kirgizisztáni területén végzett földrajzi és biológiai kutatásokat. A második világháború után, 1957-58-ban Diószegi Vilmos néprajzkutató jelentős tanulmányutakat tett Dél-Szibéria, majd később Mongólia török nyelvet beszélő népei között.

Nevezett kutatók közül senki sem jutott el Kazakisztán északi pusztáira. Nem jártak különbül a kazak föld népei között járt kutatóink sem. Mándoky Kongur István, aki elsősorban a magyarországi kunokkal rokon kipcsakok között kutatott, vagy Torma József néprajzos nem járt a torgaji argün-madijarok között, pedig hallottak róluk. Mándoky Kongur István nem kapott erre engedélyt az 1970-80-as években. A nemrég elhunyt Torma Józsefet, Magyarország első nagykövetét a függetlenné vált Kazakisztánban adminisztratív akadályok nem tarthatták volna már vissza attól, hogy Tóth Tibor nyomán a torgaji argün-magyarokhoz induljon.

Azonban megromlott egészségi állapota miatt nem vállalkozhatott a több, mint kétezer kilométeres útra Almatiból a torgaji nehéz terepre.

Mi volt a konkrét oka annak, hogy keleti testvéreinket kereső, ősi múltunkat kutató tudósaink elkerülték az Európát Nyugat-Szibériával összekötő hatalmas kazak síkságot?

A Kazak Köztársaság kétmillió-hétszáztizenhétezer négyzetkilométernyi, javarészt sivár pusztából álló területe nyugat-keleti irányban az Urál keleti oldalától, a Kaszpi-tengertől az Irtis folyóig terjed, észak-déli irányban pedig a Tien-san hegyvonulatától a szibériai tajgazónáig. Tizenötmillió lakosának több mint a fele kazak, de élnek kazakok nemzetiségként, mintegy másfél millióan, Kínai-Turkesztánban, a Mongol-Altajban és Délnyugat-, Nyugat-Szibériában is. Vannak magyar kutatók, akik a kazak sztyeppékre, az Isim és a Tobol folyó pusztáira képzelik a magyar őstörténet kezdetét. Kétségtelen, hogy a hatalmas kazak pusztákon végigvonult a népvándorlás valamennyi hulláma s Dzsingisz kán és Batu kán hadserege. A kazak nép három hordája, a „Kis Zsüsz, a Középső Zsüsz és a Nagy Zsüsz” a XV. Századtól kezdve alakult ki ugyanazon a területen. Szövevényes háborúk folytak arrafelé

A XIX. század húszas éveiig, a cári kolonizáció kezdetéig. Az orosz hódítás pedig nem ment könnyen. Lázadások, háborúk folytak az Uráltól az Irtisig terjedő sztyeppéken a SIX. Század során szinte végig és a XX. század első felében is. A kazak ellenállás egyik fő fészke éppen a szóban forgó Torgaj-vidék volt. Még akik el is jutottak a magyar kutatók közül kazak földre, mint például Almásy György, nem gondolhattak arra, hogy utazási engedélyt kapjanak erre a távoli, a cári adminisztráció által veszélyesnek tekintett területre. Az első világháború után, a szovjet időkben a magyar kutatóutak lehetősége az egykori cári birodalom ázsiai területe felé végképp lezárult. A főváros, Alma Ata és környéke kivételével Kazakisztán zárt terület lett a külföldiek előtt egészen 1991-ig, a Szovjetunió széteséséig, a Kazak Köztársaság függetlenné válásáig.

Tóth Tibor az 1960-as években Moszkvában készült akadémiai doktori disszertációjának megvédésére. Több mint háromezer mérést végzett sokkötetes, máig kiadatlan disszertációjához a Szovjetunió több köztársaságában. 1964 tavaszán Baskíriában megkezdett munkáját, a kipcsakok felmérését szerette volna folytatni a Kazak Szovjet Köztársaság területén. Almatiban, a Kazak Akadémia ülésén Szeitbek Nurhanov torgaji származású nyelvész hívta fel Tóth Tibor figyelmét a torgaji madijar törzsre. 1965-ben ők ketten el is jutottak a torgaji területre, ahol Tóth Tibor számos antropológiai felmérést végzett a magát madijarnak nevező törzs tagjai között. Később szeretett volna Magyarországról visszamenni a Torgaj-vidékre magyarokból álló néprajzos, nyelvész-, régészexpedícióval. Minderről találkozásainkkor, hazai és külföldi konferenciákon sokszor beszélt velünk, tudóstársaival. Tóth Tibor szenzációsnak vélt felfedezéséről a Magyar Nemzet is írt akkoriban. Azonban a megálmodott expedíció nem jött létre. Benkő Mihálynak az olvasó kezében tartott könyvéből kiderül, az volt a csoda, hogy Tóth Tibor egyáltalán eljutott a külföldiek számára szigorúan zárt területre.

Fényképezésre nem kapott engedélyt, így tulajdonképpen nem szerezhetett cáfolhatatlan bizonyítékot fontos, magyar szempontból egyedülálló felfedezéséről. Idehaza pedig az irigység és a közöny, az értetlenség sodorta eredményeit a teljes feledésbe. Tóth Tibor meg nem értett, csalódott emberként halt meg 1991-ben – éppen abban az évben, amikor megalakult a független Kazak Köztársaság, és ezzel elhárultak az adminisztratív akadályok a kazak földön folyó elfogulatlan néprajzi, történeti, régészeti kutatások elől. Emlékét Magyarországon szinte teljesen elfeledték. Kazak földön viszont, ahogyan e könyv szerzőjének írásából megtudjuk, mindmáig jól emlékeznek rá mind tudományos körökben, mind a torgaji, szarikopai madijarok között, akik körében a tudós antropológus immár harminchét éve időzött.

E könyv szerzője, Benkő Mihály jókor látogatott el a függetlenné vált Kazak Köztársaságba azért, hogy megkísérelje Tóth Tibor sajnálatos módon elfelejtett felfedezésének újjáélesztését. Útja Észak-Kazakisztánba, a félsivatagos kazak óriás sztyeppe Torgaji kapunak is nevezett hosszú mélyedésébe vezetett, az argün-madijarok közé. Azon a vidéken füves puszták, szikesek váltakoznak mocsárvidékekkel. Az éghajlat erőteljesen kontinentális, nyaranként nemegyszer 40 Celsius-fokos hőséggel, télen mínusz 40 Celsius-fokos hideggel, ősszel és tavasszal esőkkel, tundrai szelekkel. Ilyen természeti körülmények között kell megtalálni azokat a pusztai embereket, akik nemcsak ismerik törzsük, népük múltját, de hajlandók is beszélni nemcsak ismerik törzsük, népük múltját, de hajlandók is beszélni róla. Ugyanis a félelem máig sem múlt el teljesen az emberek szívéből.

Benkő Mihálynak jutott a szerencse, hogy megismerhesse a kazakok argün törzsszövetségében élő madijar törzs szóbeli hagyományait, mondáig és a múlt mélységeibe visszanyúló írásos leszármazási táblázataikat, az úgynevezett sezsiréket. Ezek a táblázatok segítik az emlékezetet, hiszen minden kazak férfiúnak kötelessége apai ágon férfi őseit legalább hetedíziglen ismernie és szükség esetén emlékezetből felsorolnia. A Benkő Mihály által gyűjtött dokumentumok arról is tanúskodnak, hogy a Középső Zsüszbe tartozó argün törzsszövetségben élő madijarok minden valószínűség szerint ősi törzsnevüket, népnevüket viselik.

A madijar név számunkra nagy jelentőségű, hiszen kazak jelentése kiejtésével együtt nem más, mint magyar. Magától adódik az elgondolkoztató kérdés: honnan származik ősi népnevünk? Hogyan magyarázzák nyelvészeink a manysi névvel nem egészen megnyugtató módon rokonságba hozott magyar név egy változatának megjelenését törzsnév formájában a török nyelven beszélő kazakok között?

Az olvasó kezébe kerülő könyvben közölt sezsirében nemcsak a „madijar”, hanem az üzbég, türkmén, kirgiz, karakalpak és kazak nemzetek neve is meg van személyesítve. Ez gyengíti az olyasféle magyarázatokat a „madijar, mazsar, madzsar” név megjelenésére Ázsiában, hogy esetleg a magyarországi mongol győzelem emlékére neveztek el így Batu európai hadjárata után egy mongol herceget alattvalóival egyetemben.

Benkő Mihály felfedezése rendkívül figyelemre méltó, és egyáltalán nem mellőzhető a további vizsgálatok során. Rendkívül érdekes az is, hogy a Madijar testvéreként Hudijar is megjelenik mindkét, Benkő Mihály által gyűjtött seszirében és mindhárom mondában. Hunor és Magyar testvériségének leírása Kézai Simonnál eszerint talán mégsem középkori tudós elmélet, hanem ősi hagyomány. A szarikopai madijar vadászok és állattenyésztők, akik Madijarról és Hudijarról meséltek a szerzőnek, aligha olvasták Kézai Simon Gesta Hungarorumát.

Tóth Tibor napjainkra csaknem elfeledett embertani kutatásai 1965-ből, valamint Benkő Mihály 2002. szeptemberi kutatóútja arra kell késztessék Kelet-kutatóinkat, hogy további beható vizsgálatokat végezzenek Kazakisztánban most, hogy ez végre lehetségessé vált. Reméljük, hogy a két állam tudományos munkáját irányító vezetők felfigyelnek erre, és módot találnak a továbblépésre. Ez a színpompás képekkel illusztrált szövegű könyv arra van hivatva, hogy felhívja a tudós körök és az értő nagyközönség figyelmét erre a kérdésre. A torgaji kazakok földjére hosszú, több ezer kilométeres út vezet nemcsak Almatiból, de még a Kazak Köztársaság új fővárosából, Asztanából is. A szerző több mint egy évtizedes tereptapasztalatai a mongóliai kazakok között módot adtak neki arra, hogy a számára szerencsés helyzeteket rövid idő alatt jól ki tudja használni a kazakisztáni kazakokkal való első találkozása során a nehéz, még kazak tudósok által is alig kutatott terepen, és néhány napos torgaji tartózkodása idején tudományos szempontból nagy jelentőségű anyagot gyűjthessen össze.

A szarikopán, a szagai magyar temetőben Benkő Mihály kilenc sírkövet fényképezett le. Mindegyiken szerepel az elhunyt nevén, születésének és elhalálozásának évén kívül a madijar törzsnév és az ide temetkező magyar nemzetség neve: az Aitkul. Ez legalábbis elgondolkodtató a keleti magyar néptöredékek kutatása szempontjából, különösen annak Volga-vidéki középkori sírkőnek tükrében, amelyet Iszmailnak, Madzsar Redzsep fiának emeltek Csitopol ban a XIV. században. Az Ural-vidéken a mongol hódítás során elmenekült keleti magyarság nyomát őrizte meg a sírfelirat – de mi a megoldás az argün törzsszövetség madijar törzse sírfeliratain tömegesen megőrzött ősi népnevünk esetében? A Volga-vidéken eddig nem bukkantak semmi nyomára a magyarokkal kapcsolatos, a folklórban fennmaradt leszármazási tudatnak vagy Hudijart és Madijart idéző elbeszélésnek.

Pedig a Szarikopai-mocsarak között, Kumsiqban hallott legenda szerint két testvér: Hudijar és Madijar éppen a Volgától indult el Nyugat felé…