„…A Kaukázus és a Volga torkolata közötti vidék lehetett a legtartósabb őshazánk. Amikor már kevésnek bizonyult a föld, a hunok nyugatra távoztak, a magyarok ősei helyben maradtak. Itt említi a hunugor népet már Jordanes is, ezt a hermelinbőrökkel kereskedő igen bátor nemzetet. Anonymus ugyanígy ír „hungárus“ őseinkről. A 6. századi Agathiasz a szabir és az onogur népet az Azovi-tengernél szerepelteti és odahelyezi az utóbbi „unn“ nép Onoguris nevű várát is. Theophanész (8-9. század) szerint ez a szabir nép 508-ban már a Derbenti-szoros körül lakott. Ugyanide tette Moses Dashkhuranci a hunok országát, akiket 682-ben egy Israel nevű püspök meglátogatott, … . A 7. századi Thephülaktosz nemcsak szabirokat és onogurokat, hanem magyarokat is említ. Hiteles források szerint a magyarok régi neve „szavartoiaszfaloi“ volt–vagyis szabir, és e nevet viselte az első besenyő támadáskor a Kaukázusba (vissza-) vándorló magyar néptöredék.

A Kaukázus régió 565-ben.

A Kuma folyó melletti Madsar (Magyar) város romjairól ez olvasható Herakleiosz bizánci császár győzelmes perzsa háborúiban (622-8) Theodorosz és Andreasz a matzarok régi roskadozó „Matzaron“ városkáját helyreállították. Madsar városról és vidékről Marco Polo térképe és a későbbi Derbendnameh is megemlékezik és középkori térképek is feltüntetik nevénél, hogy itt volt a magyar őshaza. Arab utazók és orosz évkönyvek a 14. század elején már megemlékeznek egy Madzsar nevű virágzó városról, sőt a kijevi Nikon elődjének (1037-1039) „The Primary Chronicle-Prolegomena“ című krónikája a Kaukázust Ugor (így hívták a magyarokat) hegyeknek nevezi. Andrzej Taranowski lengyel diplomata 1569-ben áthaladtában leírta „a kopár madzsari mezőket (Madziarisch velder, polaMadzierskie), ahonnan – mint mondják – a mai magyarok ősei érkeztek. “Gyakran látott téglafalakat, a pogány magyarok templomainak romjait.“ Egyes nézetek szerint a város tatár alapítású, de ezt a laikusok is meg tudják cáfolni azzal, hogy a tatárok nem kőházakban, hanem sátrakban, jurtákban laktak. A tény az, hogy Madzsart éppen Timur Lenk mongoljai pusztították el 1395-ben….

Madzsar város romjai a Kuma folyó partján

A kaukázusi magyar őshaza kérdésével Tardy Lajos „Régi hírünk a világban“ (1979) című könyve három fejezetben foglalkozik, régi térképekkel is bizonyít. „A finnugor őshaza nyomában“ című (1973) mű is sok részletet közöl. A „The Encíclopaedia of Islam“ térképe másik Macar nevű települést is mutat a Terek folyó partján. Érdekes adalék a korábbi déli őshazához az, hogy Cornelius német nyelvű könyve a hittitákról ,egy„Istan“ nevű istent említ.

A Századokból és D. M. Dunlop: The history of the Jewish Khazars című könyvéből megismerhetjük azokat az eseményeket (az arab hódítást), amelyek miatt őseink innen elvándorolni kényszerültek egy Upas ibn Madar, vagyis Magyar nembéli Upas (krónikáink listáin Opos) vezetésével. 737-től rövid védekezés után 744-ben a magyarok végleg feladták ezt a hazát, habár kisebb részük visszatért a Kura folyó vidékére, amelyet szabirföldnek (ld.szevortik, szávartüászfalü), kétszáz évvel később magyar kerületnek (Madsaragadzor) neveztek. A „rendíthetetlen szabirok“ közülsokan dicsőségesen haltak meg itt keresztény hitük védelmében 854-ben, a bagdadi kalifa hódításakor. XXII. János pápa még 1329-ben is küldött követet az ottani magyar királyhoz, Jeretamirhoz.

XXII. János pápa levele a kaukázusi keresztény magyarokhoz, alánokhoz, malkaitákhoz 

A perzsa kapcsolatokról még annyit, hogy I. Chosroes Anoshirvan (531-579) önéletrajza (a„Karnamag“ az isztambuli Köprülü 1608-as kéziratban) szerint ez az uralkodó az avarokat 7 törzsre osztotta és rangos ősi családokból kagánokat jelölt ki nekik. „Intelmei“ is szinte szó szerint egyeznek Szent Istvánnak fiához intézett Intelmeivel, Fehér M. Jenő szerint.

Hét vezér 

A744-es időszak menekülő magyarjai Ujguriában, kisebb töredékeik pedig Baskíriában találhattak menedéket. Ez az évszám megtalálható Petrus Ranzanus – Mátyás és Beatrix krónikása – művében (A magyarok történetének rövid foglalata): Attila halála után 301 évvel – ez a Jézus Krisztus születésétől számított 744. év volt – a szarmaták (így hívja a magyarokat) hatalmas tömege…elhagyta szülőföldjét, miután a hadi ismeretekben igen járatos bizonyos Hungar nevű vezérélük élükre állt …, kivonultak az európai Szármáciának egy bizonyos részéről, amelyet maguk a szarmaták ma is Hungáriának hívnak…“ Thuróczy János (Amagyarokkrónikája) egyetért az évben, de útiránya tévesnektűnik: „Az úr Jézus Krisztus testetöltésétől számítva tehát 744-ben, Atilla király halálától számítva meg a 301-ik évben a nép nyelvén magyaroknak vagy hunoknak, latinul pedig hungarusoknak nevezett nép V. Konsztantinosz császár (741-775) és Zakariás pápa (741-752) idejében újra bevonult Pannónia földjére.“ Mivel a két krónika megegyezik a 744-es évszámban, idézzük még a Tarih-i Üngürüsz (A magyarok története) leírását: „…Atilusz király halála után 300 év elmúltával, Íszá (Jézus) őkegyességének745.esztendejében Szidijja (Szkítia) padisahjától elbúcsúztak, s onnan a tatár kán országa felé csapatonként elindultak.“

Egy negyedik krónika is idevág, a„MadzsarTarihi“(Az 1740. évi Névtelen Magyar Történet):„…amióta a madzsarok (először) elhagyták a Szteppet, (Íszá próféta) születésének a 744.évéig 370 év (megj.374-744) telt el. Ennyi idő eltelte után az említett évig, vagyis Íszá próféta születésének744.évéig a kétszázezer főnyi madzsar nép másodszor felkerekedett a Nagy Szteppről (Dest-i Kebir) és régebbi hazájába, Madzsarisztánba költözött.“ A744-esvagy745-ös évszám kitűnően egyezik a megfelelő császár és pápa uralmával, tehát hitelesnek tekinthető a S zkítia-Szarmátia (az alánok országát értheti ez alatt) vidékéről valókivonulásra. A magyarok távozása kisebb fajta népvándorlást indíthatott el. A népeknek ez a dominósor-szerű enegymásra esése történt a hunok, majd az avarok megjelenésekor is. Az utóbbiak a szabirokra, azok az ugorokra, onogurokra és szaragurokra támadtak. A 895-ben lezáruló honfoglalás egyik előidézői a besenyők voltak, akiket a ghuzok űztek el korábbi lakóhelyükről, akiket viszont az arabok, vagy a karlukok. A744-es év egyben a II. keleti türk kaganátus legyőzésének éve az ujgurok által. Az ujgur birodalomfénykorát ezért a történészek 744-től 840-ig terjedő időszakra teszik. Pontosan akkorra, amikor a „tatár kán országába“ többhullámban érkező magyar menekültek az ujgurok nyugati szomszédságában szövetségesként letelepedhettek, ütközőzónát alkotva a kirgizek előtt a felső-Irtisz vidékén. Ezáltal az ujgurok a fegyverkezés helyett a békés földművelés, a Kínával való kereskedelem és a manicheista vallás felé fordulhattak, amely hitet 762-ben vettek fel. Utóbbi okozta birodalmuk bukását is Al-Jahiz arab író (megh. 869) szerint. Érdekes, hogy a jó és rossz állandó harcát hirdető manicheizmus a honfoglalás után még évszázadokig tartotta magát hazánkban, ahogy Fehér M. Jenő értékes történelmi munkái számos korabeli adattal bizonyítják. Ipolyi Arnold mitológusunk szerint egy manóval kapcsolatos szólásunk a vallásalapító Mani nevére emlékszik, kit végül szalmával kitömve felakasztottak.

A selyemkereskedés és a dinasztikus kapcsolatok gyengülésére utal, hogy a kínai évkönyvek 829 után már hallgatnak az ujgurokról, akikre a Tibettel való háborúk után nehéz idők következtek. A belső hatalmi harcok során a kán öngyilkos lett. Az országban több évig éhínség, majd pestisjárvány lépett fel. 839-40 telén hatalmas hó esett, hullottak a lovak -- mint krónikáinkban-és a birkák. A kirgizek rátörtek a fővárosra és felgyújtották. SinorDénesprof.könyve (Cambridge, 1990) részletesen ír ezekről.

A 819-ben  született Ügek fejedelem fivére, Leved (Előd) talán a fenti események miatt nyugatra vonult törzsével és megszállta Levédiát. A kazárok a magyarok elleni védelemként a Don alsó folyásánál 839-ben felépítették Sarkel-t („fehérház“), ahová Konstantinápolyból építésvezetőként 838-ban Petronas Kamateros-t küldték. A magyar-kazár háborús viszony miatt a Bizáncban járt orosz követség csak kerülővel, a frankok országán át tudott hazajutni (Annales Bertiniani, 839-ből). Ekkor, 836-839 körül kérték a bolgárok a magyarok (onggroi) segítségét a macedóniai bizánci hadifoglyok lázadása idején, amiről Georgios Hamartolos krónikája tanúsít.

…

A honfoglalás

Levédiába (aDontól nyugatra) érkezésük után őseink Etelközbe („folyóköz“,talán Moldva felső vidéke) költöztek.

Más fontosabb események:

862: Első betörés a Német Birodalomba (Hinkmar Reims-i érsekfeljegyzése, Sváb Évkönyek).

881: Kabar és magyar sereg harca Bécsvidékén.

888. március: feldúlják a bajorországi Metten-t (Chronica Benedictina). Ez az első magyar előőrs lehetett, amelyet a Kárpátokon való átkelés után küldtek felderítő és térképező szándékkal. Ametzi évkönyvek, a Sambucus-kódex és Regino prümi apát

888-ra teszik a honfoglalást (Thuróczy,1980:454; Századok, 1881:489.), a Pozsonyi, Dubnici és BudaiKrónikában egyaránt 888 olvasható, a váradi káptalan adata szerint „a scytha nép nagy tömege 888-ban lépte át Pannónia határait,“viszont a Zágrábi Krónika 889-re teszi „Pannónia“ elfoglalását (Erdélyi 1986:77; Századok,1883:187-8.). SzékelyIstván1559-ben Krakkóban kiadott művel („Chronica ez világnak ieles dolgairól“) 888/889-re teszi ezt.

Igen kicsi annak a valószínűsége, hogy mindezek a források tévednének. Ezért Szabó Károly is elfogadta, hogy a magarok többsége 888/9-ben lépte át a Kárpátokat (Századok,1883:211 oldaltól). Regino szerint a besenyők 889-ben szorították ki a magyarokat Szkítiából. Annalista Saxo is hivatkozik erre, hozzáfűzve, hogy Arnulf 890-ben hívta segítségül az elvetemült magyarokat (Dümmerth,1986:135).

890-ben a nyugati világban szóba jön „a magyarok közeledése (inminentibus paganis) és azon eszközök meghatározása, amelyek által e veszélynek elejét kellene venni“ (Századok,1881:490). Ez arra utalhat, hogy a magyar csapatok már a Kárpátokon innen tevékenykedtek. J.Howell 1664. évi angol nyelvű Florus Hungaricus-a (hazánkban ismeretlen, talán Nadányitól ered) úgy tekinti, hogy a magyarok890-ben keltek át a Kárpátok hegyláncain, illetve foglalták el Erdélyt.

Az elismert modern történész, Macartney „Themagyars in theninth century“ című könyvében (CambridgeUniversity Press,1930:76.) ugyanezt írja. Elfogadott tény, hogy a magyarok 892-ben már Arnulf szövetségeseként harcoltak. A Fuldai Évkönyvek szerint a magyarok Arnulf német királlyal szövetségben megtámadták a sclávokat. (Marczali,1901:2). Anonymus szerint a magyarok ekkor a Morva folyóig és Boronaváráig (Brno) tűzték ki a magyar határt. Az idegen források és a hazaiak legtöbbje (Anonymustól Györffyig, lásd DienesIstván: A honfoglaló magyarok,1972:7 2.)892-re teszi a morvák országa elleni hadjáratot, amelyben a magyarok Arnulf szövetségeseként vettek részt. A sangalleni nagyobb évkönyvek szerint „Arnulf a magyarokat azon helyekről, hol elzárva voltak (értsd: a morvák által a németek szempontjából) csak 892-ben bocsátászabadon:„892. Arnulfos contra moreven sespergebat, et Agarenos ubi reclusi erant, dimittit. Annales Sang.M.“ (Századok,1880:101.) Vanegy 894-es keltezésű„ Arnulfos Ungariose duxit“feljegyzés is, amely ha helyes, akkor Arnulf kétszer is hívta a magyarokat. E dátumokat pontosítani lehet Anonymus krónikájából, Árpádék felvidéki hadjáratának ismeretében. „A Millenárium az Akadémiában-A történelmi Bizottság jelentése“ (Századok,1883:211) 892-re teszia Gesta Hungarorumban is leírt Garam-Nyitra-Vág vidéki magyar hadjáratot.

Az Aventinus néven ismert német Turmair János a 15-16. század fordulóján régebbi források alapján ezt írta: A magyarok „királyának“, Kurszánnak (Aventinusnál Kuszál) a követei elmentek a bajor király által 892-ben összehívott birodalmi gyűlésbe, s felajánlották seregeiket II. Szvatopluk és II. Mojmir morva uralkodó ellen (megj.:ezek akkor még csak hercegek lehettek, hiszen Szvatopluk még élt), ha győzelem esetén megkapják a földjüket. Arnulf örömmel vette ezt az ajánlatot, és ezután mind a bajor, mind pedig a magyar seregek megkezdték a támadást. A magyarok – írja Aventinus-korábban az alföldi részeket pusztították és ott már VÉGLEG meg is telepedtek. (Később Pannóniát is sikerült meghódítaniuk, de ezt megelőzően, 894-ben még egy pusztító hadjárattal söpörték végig a dunántúlt, amint a Fuldai Évkönyvek tanúsítják.) Marczali Henrik a Magyarország történetéről szóló, 1895-ben kiadott munkájában-helyesen-meg volt győződve arról, hogy a magyarok már 894-ben urai voltak az egész Alföldnek (Erdélyi István,1986:88).

Simeon bolgár cár 893 őszén történt trónralépését követően néhány hónapon belül háborút kezdett a görögök ellen. Erről a bizánci császár így ír: A Bizánc„…ellen elkövetett esküszegést NYOMBAN megtörlő igazság HAMAR SIETETT emezekre büntetést mérni. Mert haderőinket a szaraczénok tartván lekötve, az isteni gondviselés a rómaiak helyébena TURKOKAT (magyarokat) keltette fegyverre a bolgárok ellen.“ (Marczali,1901:11.) Az „esküszegés“ szó utalhat arra, hogy a bolgárok és görögök korábban jó viszonyban voltak; előzőleg Anonymusnál is szövetségesek. Biztosantudjuk, hogy a (bolgárellenes magyar) hadműveletek megkezdésére csak a 891. augusztus 8-i napfogyatkozás évében (Csuday, Eugen,dr.:Die Geschichte der Ungarn, I., 1900:63.), illetve azt követően került sor (Századok, 1891:677). Oppolzer nap-és holdfogyatkozásokról írt híres katalógusában a 100. számú térkép jelzi, hogy a Honfoglalás éveiben egyedül a fenti (gyűrűs) napfogyatkozás volt látható Görögországban. Erre a következtetésre jutott Lakits F.is. Symeon Magister (Századok,1883:198) is tanúsítja, hogy a magyar-bolgár háború 891-től 895-ig tartott. Bölcs Leónál a 888-tól uralkodott és a fenti háború bölcs Leó3-ik és 7-ik uralkodási éve között történt. Leó trónralépését az határozza meg, hogy második uralkodási évében volt egy napfogyatkozás és harmadik évében kezdődött a bolgár-magyar háború (Századok,1880:103-4). A fenti napfogyatkozás Leó trónralépését 889.szeptember1-re rögzíti. A Zalán vezér Alpár melletti vereségével kezdődő magyar-bolgár háborút ez a csillagászati bizonyyíték és Anonymus (1975:112-3) így 891. szeptember 1. és 892. szeptember 1. közé, a háború végét pedig 895.szeptember1. és 896. szeptember1.közé helyezi. Leó mondása, hogy a magyarok háromszor győzték le a bolgárokat és a fuldaiévkönyvek adata, hogy Simeont kétszer győzték le, azt jelenti, hogy már Simeon cár elődjét, Vladimirt is legyőzték (Pauler,1900:151). „Mindezek szerint úgy tűnik, hogy a magyar krónikák valójában 892-től, vagy legkésőbb 894-től számolták a magyar honfoglalást“ (Macartney:Studies on the earliest Hungarian sources-The Hun Chronicle, 1938:178). Albericus Monachus szerzetes 893-ra tette a Honfoglalás évszámát (Erdélyi,1986:77.); bizonyára az Alpár melletti 893-i döntő magyar győzelem jelentette számára a fordulópontot. Egy Georgius Continuatus néven ismert kútfő (György barát krónikájának folytatása) írja, hogy(894-ben) Bölcs Leó bizánci császár követet küldött a magyarokhoz azzal a céllal, hogy támadásra bírja a magyarokat a bolgárok ellen. A követ hajókon a Dunára utazott, s találkozott a türkök (magyarok) fejedelmeivel, Árpáddal és Kuszánnal és háborúra bírta őket( Györffy:Tanulmányokamagyarállameredetéről,1959:129).

A Simeon elleni sereg vezetését Árpád fiára, Leventére, a kazár/kabarok vezérére bízták. Ezt a hadjáratot, amelyet bizánci források a 891-i napfogyatkozás és István pátriárka halála (893 májusa) után beszélnek, a 894.évre kell tennünk, mert utána, de még a 895-i besenyő támadást megelőzően Leó császár és Simeon olyan intézkedéseket tett, amelyek hosszabb tengeri utakat igényeltek“ (Magyar őstörténeti tanulmányok,1977:128).

Könyveink okkal hallgatnak Konstantin császár egy részletéről. 895-ben az ígéret értelmében Eustathios tengernagy hajói a sok magyar harcost felvették a Duna-parti főhadiszálláson. (Valószínűleg nem volt magyar hajóhad.) A bolgárok azon voltak, hogy a Dunát lánccal elzárják és a magyarok partraszállását megakadályozzák, de Barkalas kormányos a láncok, kötelek szétvágásával utat nyitott (Pauler: A magyar nemzet története,1900:31).

Számunkra világos, hogy a magyar és a görög hadvezérek jó stratégák voltak. A Fekete-tenger partját uraló magyar sereget felvehették volna Ogyesszánál is. Az éj leple alatt egyidejűleg kirakhatták volna őket bolgárkikötőkben (Constanta, Várna, Burgasz, vagy Neszebár), ahonnan Bulgária szíve felé nyitva állt volna az út. A meglepetés helyett inkább a bolgárok szemeláttára – sebezhetően -átkelni, a Duna mocsaras deltájában árral szemben küszködni csak a modern történészek lázálmában létezik. Árpád udvara 894-ben már Titel és Zalánkemén („Zalánkövei“) fölött állt, Bodrogvárnál, ahogy Anonymus feljegyezte. Egyedül a hosszú szárazföldi út kiküszöböléséért volt szükség a görög hajókra. Őseinknek, akik a Volgát szittyamódra, felfújt tömlőkre ülve átúszták, nem okozott nehézséget a Dunán való átkelés. (Az avarokról is feljegyezték ezt, sőt az asszírokrólmég kétezer évvel korábban.) Mindezt azért említettük, hogy a honfoglalás hibás 895-ös dátumát helyesbítsük. A 896-os év végképp rossz:Pauler (1900:153) beismeri, hogy az ország csak „opportunitási okokból“ választotta. A Fuldai Évkönyvek (TimothyReuter,76.oldal) szerint 900-ban az Enns-ig elfoglalták Bajorországot a magyarok. 901: a magyarok Karintiát és Dél-Morvaországot dúlták. Az egész Kárpát-medence már régen az uralmuk alatt volt. Itt röviden kitérhetünk hadjáratainkra. Lél (Lehel) és Bulcsu személyét illetően úgy látszik, hogy a hazai emlékek két embert zavarnak össze, írta Pauler már1899-ben. Ezeket a jelenségeket a véletlen névazonosságok okozhatták. Ilyesmi gyakran történhetett, példa erre Botond személye. Az első Botond a honfoglaló Árpád, Lél, és Bulcsú vezér kortársavolt. Ővele kapcsolatban igazat mond tehát Anonymus, amikor a históriaírók egyetlen könyvében sem találta, hogy ez a v vezér vágta volna be Konstantinápoly kapuját. Világos, hogy az utóbbi esemény nem vezérről szól, hanem egy Botond nevű közkatonáról-„a lekisebb a magyarok közül“-, akinek Apor kapitány 958-ban megparancsolta, hogy mérjen csapást a kapura (Képes Krónika-amelyet az alábbiakban K.K.-nak rövidítünk-,1986:74-75). Thuróczy és a K.K. megegyezik abban, hogy a bejövetel után őseink hat évig pihentek (888-894) ,majd Vratiszláv herceg Morvaországát végigpusztították. Lombardiát 899-900-ben dúlták ,ekkor ölték meg Lindward-ot, Vercelli város püspökét is. Tízévig (900-910) nyugodtak, a tizenegyedikben (911) Thüringia ellen vonultak (Pauler,1900:54), a tizennyolcadikban pedig (918) vereséget szenvedtek Bajorországban, Abach váránál a németektől, habár az árulóI. Konrád is elpusztult. Ekkor végezték ki a honfoglaló Vérbulcsú vezért. Bulcsú olyan gyakori név volt, mint később Géza, László vagy Béla. A második Bulcsú 948-ban megkeresztelkedett és 955-ben meghalt.

….

Anonymustól tudjuk, hogy Álmos vezér 819-ben született, unokája, Zolta pedig 894-ben, a Dunántúl meghódítása idején. Árpád 907. évi halálakor Zolta (Solt) nem volt még 13 éves (1975:127).Taksony 931-ben született. Zolta vagy Zsolt 907-t ől kb.945-ig, később Taksony 950-től 970 körülig volt fejedelem (Thuróczy,1980:454 és 463). Ő utána Géza-első koronázatlan királyunk-uralkodott, 997 őszéig.

Kapcsolódó cikk

KAUKÁZUSI KERESZTÉNY MAGYAROK

https://julianusbaratai.blog.hu/2020/10/08/kaukazusi_kereszteny_magyarok

A török és mongol népek sok komponensből álló hierarchikus etno-nomenklatúrája rendkívül összetett. (Kuskumbajev, 2011: 44). Ember legyen a talpán, aki a különböző nemzetségek, törzsek és törzsszövetségek bonyolult hálójában kiigazodik. A 2010-ik évi mongóliai kutatásom a mongol-altaji sivar aigar[1] etnocsoport tagjai között azzal a céllal zajlott, hogy felfedjük e bonyolult rendszer szimbólumait. Más szóval, a kutatás célja az volt, hogy hogyan igazodnak ki ebben az összetett rendszerben maguk a résztvevők.

A téma ilyen jellegű felvetése az etnológia módszerébe tartozik, amelyet angol nyelvterületen kulturális antropológia néven neveznek. Interdiszciplináris tudományág, amely az európai-amerikai, továbbá az ázsiai magaskultúrák körén kívül élő társadalmak összehasonlító vizsgálatával foglalkozik. Egyik fő témája az előbb említett társadalmak népeinek, népcsoportjainak etnogenézise, vallása, kultúrája és annak változásai. Ehhez elengedhetetlen az ún. etnikai folyamatok leírása és azok értelmezése. Napjaink kutatásának központjában olyan fogalmak állnak, mint az etnicitás vagy az etnikai identitás (Botik 2007: 9-11). A módszertani kérdések központi helyet foglalnak el az etnológiában. Elengedhetetlennek tartja a terepmunkát, és kidolgozta az etnográfiai adatok gyűjtésének módszertanát.

A témát számtalan kutató érintette, ezért a kutatástörténet részletes bemutatásától eltekintek, és csak azokat említem meg, akik személyesen dolgoztak a helyszínen, vagy érintettek a témában.

A turkológia Vámbéry óta – aki a magyar etnológia megalapítójának számítható – élénken érdeklődik a téma iránt Mándoky Kongur István trkológus – aki személyesen járt a Mongol-Altaj vidékén – is érintette munkáiban ezt a kérdést (Mándoky 2002, 1976)[2]. A turkológusok közül napjainkban is sokan foglalkoznak a témával, pl. Baski Imre, Dobrovits Mihály, stb. (Baski 2009, Dobrovits 2010).

Benkő Mihály történész, aki szintén személyesen is járt a Mongol-Altajban tulajdonképpen kultúr antropológusként, terepen szerzett adatokkal dolgozik. Érdeklődésének középpontjában a mongol altaji, majd Tóth Tibor nyomán a kazakisztáni madjarok etnogenézise és kultúrája áll (Benkő 2009). Munkája leginkább az etnológia adatgyűjtésének módszeréhez közelít, nem véletlen tehát tehát együttműködése a kazak etnológus Kuskumbajevvel (Kuskumbajev 2011.).

            Csáji László Koppány saját meghatározása szerint szocioantropológusként dolgozik, és a terepen kutatja a hagyományos sztyeppei civilizáció nyomait. Munkája és módszere az etnológia módszerével azonos (Csáji 2007).

            Mivel én ebben a cikkben etnológusként próbálom meg összefoglalni tapasztalataimat, fontosnak tartom tisztázni néhány kulcsfogalom értelmét. Napjainkban – és ebben a munkában is – e fogalmakat leginkább Fredrik Barth és Thomas Holland Eriksen munkája alapján értelmezzük (Botlik 2007: 9-11).

            Az etnicitás emberek csoportba szerveződésének olyan elve, mely szerint a csoport a feltételezett közös származás alapján jött létre. Továbbá az etnicitást a nyelv, vallás, szokások és hasonló jegyek komplexitásának tekintik. A résztvevők önazonosítása a csoport határának megvonására (mi/ők), és a közös származásba vetett meggyőződésre épülő identitás-szimbólumokra épül. Az etnikai identitás ezek szerint az adott etnikai csoporthoz való tartozás erős tudatossága, amely az etnikumra jellemző jegyek – identitás-szimbólumok – felismerésének és hangsúlyozásának hosszú folyamata során alakul ki.

Valójában ezeken az elveken alapul az etnológia által kidolgozott etnikum elmélete, amelyet az ún. komplex etnogenetikai módszer segítségével vizsgálnak (Veres 1997: 109).

Cikkünk értelmezése miatt továbbá tisztázni kell olyan fogalmakat, mint nemzetség, vagy törzs. E fogalmak vizsgálatának óriási nemzetközi és magyar hagyományai vannak, és mind a magyar történelemtudomány, mind a jogtörténet, mind a néprajz megpróbálta megfogalmazni. Napjainkban a nemzetség meghatározására leginkább Hóman Bálint definícióját fogadják el: „közös őstől fiúágon leszármazott családok vérségi köteléken nyugvó, tehát természetes úton létrejött gazdasági és jogvédelmi célzatú közössége.” (Paládi-Kovács 2009:44). A törzs fogalmán napjainkban több nemzetség politikai-katonai szerveződését értjük, amelynek esetenként területi jelleget is feltételeznek (Paládi-Kovács 2009:46). A törzsek területi jellege azért vitatott, mert a nemzetségek politikai kapcsolatai rendkívül változékonyak, és időről időre területtől függetlenül alakulhatnak (Katona 1977:208).

A kutatás

A kazakok bonyolult többrétegű etnikai identitástudata esetenként igen réi időkbe nyúlik vissza. Alapjait egészen a türk és kipcsak (Dest-i-Kipcsak) birodalmakban kell keresnünk, de mai formája az Aranyhorda etnikai kohójában jött létre a 13-15. században. (Kuskumbaev 2011:55-64). Mivel ezzel kapcsolatos ismereteink írott források hiányában igen csak áttételesek, ezért kutatásunkhoz szükségünk van maguknak az érintetteknek az ismeretére is, ami az etnológiában terepmunkát jelent.

Következésképpen saját kutatásomat megpróbálom azokra a vizsgálódásaimra alapozni, amelyeket 2010 júliusában végeztem a mongol-altaji kazakok között. Kutatásom Bajanölgij megyére, azon belül pedig Ölgij városának környékére, valamint a Cengel és Szakszai járásokra összpontosult. Ezen a területen élnek a kazak nyelvű sivar aigar etnikai csoport tagjai. E csoport tagjai, más kazak etno-csoportokkal egyetemben Kazakisztán orosz megszállása elől menekülve érkeztek a Mongol-Altaj kietlen vidékére, ahol azóta is nomád életet élnek. A mongóliai kazakok legfontosabb etnikai identitástudata a nemzetségi és törzsi identitástudatuk (ruwtajpa), míg szélesebb jellegű identitástudatuk a modern „kazak” identitáshoz köti őket.

Kutatási módszerem egy kérdőív kitöltése volt, ahol elsősorban az adatközlők saját etnikai tudatára voltam kiváncsi. Leginkább az a kérdés érdekelt, hogy vajon milyen identitás szimbólumokkal különböztetik meg magukat a többi csoport tagjaitól. A kutatás folyamán nyolc adatközlőt kérdeztem ki részletesen, elsősorban Tolbó és Bugat településeken. E települések valójában téli szállások, ahova télre települnek a nomádok. Ilyenkor sokan közülük fából összerakott, sárral tapasztott, belülről szőnyegekkel bőven kirakott épületekben élnek. Ezzel szemben nyáron ún. nyári szállásokon találhatók és jurtáikkal folyamatosan helyüket változtatva nomadizálnak a Mongol-Altaj csaknem 3000 méteres hegyei között.

A sivar aigar etnonim olyan etnikai egységet takar, amelyet maguk ruw néven neveznek. A kazak „ruw” (-orosz rod, magyar: nemzetség) és a kazak: „tajpa” (-orosz: plemja, magyar: törzs) nyelvészeti értelmezése egyértelmű (Baski 2009).

            Egy adatközlő szerint az ismeretlen eredetű sivar aigarok a kerey tajpa tagjaiként 1750 körül jöttek Ujguria és Altaj területére. (A tajpa a nyelvészek szerint ez esetben törzset, szocioantropológiai értelemben törzsszövetséget jelent.) a kereyeken kívül ismerik még a najman, waga, argün, üzbeg, ujgur és a kipcsak tajpát is.

            Az adatközlők szerint a sivar aigar etnikai csoport a kerey szöveség (tajpa) abach-kerey alcsopoortjához tartozik (a másik kerey alcsoport az asamay-kerey). A sivar aigarok a tbeli, dzdadag, dzsantiki, sirus, charadas, molki, merkit, kunszodak, simoni, sarvas, holbaj buleth és törö ruwok társaságában képezik az abach kerey szövetséget.

            A sivar aigarok további nemzetségekre (ruw) oszlanak: a balta, kalpe, togizak, szarkoz, kozel kort, bölek, kabel, murat, kanimbike, baibise, baibura és a zsüzi.

            A felsoroltak alapján leírható tehát, hogy például a balta etnocsoport milyen etno-hierarchia alá tartozik:

            orta zsüsz > kerey tajpa > abach kerey ruw > sivar aigar ruw > balta ruw.

            Szigorúan nyelvi megközelítésben ez magyarul a következőképpen értelmezhető:

            Középső horda > kerey törzs > abach kerey nemzetség(csopot) > sivar aigar nemzetség(csoport) > balta nemzetség.

            A kutatás célja szerint kiváncsiak voltunk, hogy miféle identitásszimbólumokkal tudják körülírni – ha tudják – ezeket a tudatukban létező csoportokat. Nos, a középső horda és a kerey tajpa olyannyira ismert elkülönülési forma, hogy ezek területhez is köthetők. Itt és itt élnek a középső horda kerey szövetségébe tartozók, mondják. A kerey tajpa legismertebb szimbóluma a billoguk (az állatok oldalára sütött jegy). Az abach kerey alcsoporhoz szintén találunk szimbólumot, mégpedig az ún. abach-kerey birkát. E juhfajta az általánosan elterjedt fehér vagy fekete színűekkel szemben vörös színű.

            A sivar aigar csoport identitásszimbólumai közül a legfontosabb helyet a nemzetségcsoport (ruw) zászlaja tölti be. E tárgy tisztelete szinte kultikus méreteket öltöz. Ez abban is megnyilvánul, hogy nem tekinthető meg bármikor, csak katonai akció esetén, vagyis „hadiállapot beálltakor. A szimbólumaik között vanak eredetmondák is, amelyek esetükben csak néhány száz évre nyúlnak vissza. Szerintük a sivar aigarok egy Hodzsa Birgin nevezetű nomád vezetésével érkeztek mai szállásterületükre és nevük onnan származik, hogy lovaik tartka színűek voltak. Még megemlíthető egy – kevese által ismert – szimbólum is, amely szerint a sivar aigarok tüdőevők.

            Külön figyelmet érdemel a vezető réteg, más szóval a nemzetségcsoport elitje. A kutatás során egyértelmű volt, hogy nincs egyszemélyű vezetőjük, hanem helyi vezetők választódtak ki. Ismert vezetők nevei: Dzsampesz, Hahtnapir, és Bachat. Legfontosabb irányító szervük a nemzetségfők gyűlése, amelyet a regionális vezetők hoznak létre tízévente. A gyűlések legfontosabb témája napjainkban – háborúk híján – a nomádok exogám házassági szokásainak betartása. Általában az a szokás, hogy a nemzetségek és nemzetségcsoportok férfi tagjai az adott „zsüz”-on (hordán, vagy századon) belül házasodnak. Mivel a sivar aigarok a kazakok középső hordájába (orta zsüz) tartoznak, így leginkább az argün, az ujgur, a najman, a kipcsak és a waga tajpából.

            A magyar őstörténet kutatása miatt fontos szempont a nemzetségcsoport területi elhelyezkedése.[3] E szempont alapján a sivar aigarok nem élnek elkülönülten, hanem a többi csoporttal összekeveredve. Szállásterületük leginkább a Cengelhajrhan hegy északi és észak-keleti lejtőin és völgyeiben található, de itt más kazak etnocsoportokhoz tartozó nomádok is szállásolnak. Ezzel egyidejűleg kimutatható néhány kisebb központ, amely környékén nagyobb számban élnek. A Mongol-Altajban négy járás területén nomadizálnak (Tolbo, Bugat, Szagszai és Altai), de ismerünk sivar aigarokat Tzagannur környékén is. Ezenkívül vannak Ujgúria és Kazahsztán területén is. Bugat központi szerepe nem véletlen, hiszen itt őrzik a legfontosabb identitásszimbólumukat, a zászlót.

            A kazak nyelv külön identitástudatot alakított ki számukra, amely a modern kazak nemzettudat alapjává vált. E tudatot tudták a leginkább körülbástyázni identitás-szimbólumokkal. Ezek közül a legfontosabb tudatosult elkülönülő sajátosságuk az előbb említett kazak nyelv, de ide sorolták a kazak viseletet (veretes övek, a mongoltól különböző kaftánok, sajátos kazak fejfedők, stb.), a kazak jurta, amely pl. magasabb, mint a mongol ger, és felső rúdjai hajlítottak stb. A mongoloktól elkülönülő jegyekként értelmezik a kazakok moszlim vallását (a mongolok nagyrészt buddhisták). Ebből következően ünnepeik is mások. A vallási ünnepeken kívül a Nadamot is augusztus második felében ünneplik (a hagyományos mongol Nadam július 14-én van). A helyszíni kutatás szerint saját, a mongoltól különböző kűzdősportjaikat is számon tartották még.

            A kutatás során az is nyilvánvalóvá vált, hogy a törzsi és törzsszövetségi rendszer hagyománya és számontartása mind a mai napig megmaradt, azonban a közemberek törzsi identitástudata egyre halványodik. A sivar aigarok etnikai/katonai identitását néhány idős agszakal és mollah (moszlim tanult réteg) őrzi. Általában ők írják, vagy gondozzák az ún. sezseréket, amelyek valójában írott családfák. A fiatalok – elsősorban a nők – már csak a modern kazak identitástudattal rendelkeznek.

            A mongol-altaji kazakok között – így a sivar aigarok között is – állítólag előfordulhatnak olyan családok, amelyeknek az általános ruwtajpa identitáson túl valamiféle madjar – az altáji kazak dialektusban mazsar – identitásuk is van. Itt azokról a családokról van szó, amelyekről Benkő Mihály hozott hírt (Benkő 2001:30-41). Szám szerint nagyon kevés emberről van szó, Benkő Mihály is csak egyetlen emberrel találkozott, aki madjar identitásúnak vallotta magát. Magam is csak egy asszonnyal találkoztam, aki szerint apja ehhez az etnikai csoporthoz tartozott volna. Benkő szerint másokról is mondták, hogy madjarok, de ők ezt tagadták. A kutatás során én is hallottam, hogy élnek madjarok a Mongol-Altaj hegyei között, de az előbb említett asszonyon kívül nem akadtam a nyomukra. Azt határozottan állíthatjuk, hogy a sivar aigarok sezseréiben (írott családfáikban) nem szerepelnek ilyen nevű és eredetű nemzetségek. Talán korábbi szálláshelyeiken az exogámia miatt számon tartott rokon nemzetségek között szerepelhettek az argün és kipcsák madjarok és ennek a rokonságnak az emléke élhet tovább tudatukban.

Tanulságok

            A sivar aigar etnonim (magyarul tarka csődör) valószínűleg nagyon régi időkbe nyúlik vissza. Akár még olyan időbe is, amikor a nemzetségek archaikus totemisztikus hiedelmek alapján valamiféle állatőstől származtatták magukat. Az ilyen típusú nemzetségek nemcsak vérségi alapon alakultak ki, hanem az adott állattal kialakított szimbiózis következtében is. Már akkor létrejöhetett egy olyan – vérségi alapon túlmutató – csoport-identitás, ahol elkülönülésük alapja maga a tarka lóállomány lehetett. „Mi” és „ti” úgy alakulhatott a tudatukban, hogy „nekünk” tarka lovaink vannak, „nektek” pedig nem. Kialakult hát a csoport etnicitása, amely a feltételezett közös eredettudatra, és a közös kultúrára (a tarka lóállományra) épülhetett (Paládi-Kovács 2009:44).

            Későbbi időkbe mutat katonai jellegük, amelyet katonai szervezettségük, zászlajuk és etnohierarchián elfoglalt helyük alapján azonosíthatunk. Feltűnő, hogy olyan jelentős etno-csoportok közé számolták magukat, mint a merkit vagy a törö (töre). Ezen utóbbi csoport nemzetségei egyenesen az Arany Horda-kori mongol nyelvű dzsingiszidáktól származtatják magukat. Ezek alapján feltételezhető, hogy a sivar aigarok katonai szervezettsége legkésőbb az Arany Horda idején, a 13-15. században jöhetett létre. Valószínűleg a dzsingiszidák idején szerveztek katonai egységet a korábbi nemzetségből (ruw). Itt már többről volt szó, mint pusztán közös származásról: arról, hogy közös akcióik (katonai) összekötötték az akár nem is közös eredetű nemzetségeket. Számtalan példát találhatunk csatlakozott nemzetségekre, amelyek később kerültek a nemzetségcsoport (ruw) kötelékébe. A katonai jellegű csoporttudat az évszázadok során valószínűleg újabb közös eredettudat kialakulásához vezetett. A megszervezett – eredetileg is vérségi – csoport ismét egy etnicitást eredményezett, mégpedig a közös katonai jelleg mentén.

            A sivar aigar etnikai/katonai csoport jelentőségét tovább növelte a csoport 18. századi szállásváltása. Ekkor a sivar aigarok Hodzsa Birgin vezetésével arra vállalkoztak, hogy az orosz megszállás elől a Mongol-Altaj kietlen hegyei közé vándorolnak. Az etnocsoportot alkotó nemzetségek tudatában fontos helye lett ennek az etnikai közösségnek, hiszen új szállásterületükön ez emlékezteti rá őket, hogy közösen vállalkoztak közös akciójukra. Közös akciójuk pedig – amely még ma is tart – erősíti összetartozás-érzésüket és közös eredettudatukat.

            Látható tehát, hogy napjainkban a sivar aigar identitástudat az enohierarchia előkelő fokán helyezkedik el. Még arra is emlékeznek, hogy sokan lehettek, töréik (dzsingiszida vezetőik) is voltak, ami a nomád társadalmi szabályok alapján bizonyítja korábbi katonai szervezettségüket, komoly vezetőrétegük meglétét, állatállományuk jelentős voltát. Ráadásul mai helyzetük létrejötte (a Mongol-Altaj-i szállásváltás) is ezen etnocsoporthoz köthető.

            A nomádokra jellemző szállásváltások következménye tehát az a jelenség, amire már Katona Imre is felhívta a figyelmet. Az egyes etnicitások jelentősége változhat az etnohierarchián. Kétségtelen tény, hogy a Kerey tajpa etnocsoporthoz való tartozásnak most is jelentőséget tulajdonítanak, mégis jelenlegi politikai helyzetüket jobban megjeleníti a sivar aigar (ruw) etnicitás. Így tehát ez az eredetileg sivar aigar ruw (nemzetség) valójában új helyzetében törzs értelemben működik, hiszen megfelel a kutatók által leírt „törzs” fogalmának. (A törzs fogalmán napjainkban több, kulturálisan közelálló nemzetség politikai-katonai szerveződését értjük).

            „Több mint érthetetlen, hogy B. Khinayat miért fordítja a kazak ruw „nemzetség” szót következetesen a magyar „törzs” szóra (ld. Benkő – Khinayat 2007: 34-35).” - írja Baski Imre, kitűnő turkológusunk a madijarokról írt tanulmányában (Baski 2009:205). Baski azonban nem számol azzal a Katona Imre által is emlegetett ténnyel, hogy a kazak törzsek saját katonai-politikai egységeit illetőleg maguk is bizonytalanságban vannak.

            Valami hasonlót tételezhetünk fel a mongol-altaji sivar aigarokról. Ebből a szempontból nézve nem tévedünk sokat, ha a Balta nemzetség – az előbb általunk leírt – etnohierarchiáját a következőképpen módosítjuk:

Középső horda > kerey törzsszövetség > abach kerey altörzsszövetség > sivar aigar törzs > balta nemzetség.

            Lehetetlen nem észrevenni a párhuzamot a honfoglaló magyar „törzsekkel”, amelyeket csak a 19. század óta neveznek a kutatók törzsnek. Magukat valószínűleg „had”-nak nevezték, egyetlen írott forrásunkban pedig „geneának”, vagyis nemzetségnek említik őket (Hegedűs 1992, Kristó 1996:172).[4] Jól látható tehát, hogy a kutatók által leírt hipotetikus katonai-politikai csoportosulások megnevezései a valóságban nem mindig esnek egybe a sztyeppén talált csoportok nyelvészek által meghatározott elnevezéseivel. Más szóval az etnohierarchián máshol találjuk ezt a csoportot, mint ahol azt várnánk. Ez a jelenség e csoportok esetlegességéből vagy az aktuálpolitikai helyzethez való igazodásából következik. A nemzetségek és nemzetségcsoportok katonai-politikai szervezettsége, majd annak betagolódása az etnikai hierarchiába a sztyeppei civilizáció sajátosság volt és mélyen a sztyeppei hagyományokban gyökerezik. (Csáji 2007)

Zárszó

Véleményem szerint tovább vizsgálandó a Mongol-Altajban élő kazak törzsek etnikai identitása, etnogenezise, kultúrája, vallása. Ugyanígy a lehető legtöbb szempontból tovább kell vizsgálni a sztyeppei civilizáció minden jellegzetességét. A honfoglalás tudományos vizsgálatához további kutatásokra van szükség – a lehetséges párhuzamok felvázolására.

Felhasznált irodalom

Baski Imre (2009), Madijar: magyar eredetű néptöredék a kazakoknál? In: Szerk.: Molnár Ádám: Csodaszarvas III. Molnár Kiadó 191-210.

Benkő Mihly (2001), Julianus nyomában Ázsiában. Timp Kiadó. Budapest.

Benkő Mihály (2009), Magyar-kipcsakok. Timp Kiadó. Budapest.

Benkő Mihály – Khinayat, Babakumar (2004), Keleti magyar néptöredékek a kazak törzsszövetségekben. Eleink III/2. 5-20.

Botik, Ján (2007), Etnická história Slovenska. Luc. Bratislava.

Dobrovits Mihály (2010), Vámbéryval a harmadik évezredben. Lilium Aurum. Dunaszerdahely.

Csáji László Koppány (2007), A sztyeppei civilizáció és a magyarság. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó. Budapest.

Eriksen, Thomas Ihlland (2008), Etnicitás és nacionalizmus. Antropológiai megközelítések. Gondolat Kiadó. Budapest-Pécs.

Győrffy György (1997), A magyar törzsnevek és törzsi helynekvek. In: Szerk.: Kovács László-Veszprémy László: Honfoglalás és nyelvészet. Balassi Kiadó Budapest. 221-34.

Hegedűs Attila (1992), Had. Emlékkönyv Rácz Endre hetvenedik születésnapjára. Bp. 112-115.

Katon Imre (1977), Őstörténetünk kérdései a szociálantropológia megvilágításában. In: Szerk.: Barha Antal-Czeglédi Károly-Róna-Tas András: Magyar őstörténeti tanulmányok. Budapest. 189-210.

Kristó Gyula (1996), Magyar honfoglalás. Honfoglaló magyrok. Kossuth Könyvkiadó.

Kuskumbajev, Ajbolat (2011), Magyarok keleten és nyugton. Cédrus Művészeti alapítvány – Napkút Kiadó. Budapest.

Mándoky Kongur István (1976), A kunok Ulas törzse és törökségi kapcsolatai. Jászkunság XXII. 1-2. Szolnok, 1976. 54-59.

Mándoky Kongur István (1976), Magyar eredetű törzsek a baskíroknál, in: Tiszatáj, XXX. 41-44.

Paládi Kovács Attila (2009), Nemzetség és törzs – szabadok és szolgák. In: Szerk.: Paládi-Kovács Attila: Magyar néprajz 1.2. Táj, nép, történelem. Akadémiai Kiadó, Budapest. 43-49.

Veres Péter (1997), A honfoglaló magyarok életmódjának vitatott kérdései. In: Györffy György-Kovács László-Paládi-Kovács Attila (szerk.): Honfoglalás és néprajz. Budapest. Balassi Kiadó. 109-134.

Jegyzetek:

[1] Magyar nyelven tarka csődör

[2] Adatközlóim között is volt olyan, aki személyesen segédkezett Mándokynak munkájában

[3] Ez a kérdés a magyar honfoglalás azon kérdéseihez tartozik, amelyet még nem tisztáztak megnyugttóan. A legtöbb kutató (Kristó Gyula, Győrffy György stb.) azon a nézeten volt, hogy a honfoglaló magyarok felosztották egymás között a Kárpát-medence területét, és így tulajdonképpen önálló törzsi területek jöttek létre. Később azonban Győrffy megváltoztatta véleményét (Győrffy 1997:230) és a régészet sem azonosult tovább ezzel az elmélettel. Szerintük törzsi területek nem alakultak ki, ezért  kérdés máig nem jutott nyugvópontra.

[4] A magyar törzsek természetesen nem az Arany Horda idején szerveződtek katonai egységgé, hanem – oguz-török mintára – a 6-7. században jöttek létre (Győrffy 1977:222).

Képek

„Attila király pajzsán címert viselt, ez koronás fejű madárhoz hasonlított. Ezt a címert a magyarok mindaddig, amíg a községek önmagukat kormányozták, Géza fejedelem, Taksony fia idejéig, a községek hadaiban mindenkor hordozták.” Ezzel összhangban vannak a Képes Krónika képei, melyek Attilát, Álmost és fiát, Árpádot turul madárral díszített pajzzsal ábrázolják.

Sem Kézai, sem Kálti Márk krónikájának szövege nem említi a címer színét. A Képes Krónika képei alapján azonban megállapítható, hogy a címerek színe fehér volt.

A Képes Krónikával összhangban van a török nyelvű wikipédia „Hun Imparatorlugu”(352-469)” szócikke, mely szerint az Európai Hun Birodalom zászlaja fehér, rajta a koronás madárral. [Wikipédia, https://tr.wikipedia.org/wiki/Hun_%C4%B0mparatorlu%C4%9Fu., 2016-07-01]

A fehér szín kapcsolatban áll a sztyeppei nomád birodalmak központjainak elnevezésével is. „…az ázsiai lovas népeknél az ötödik égtáj a közép volt, melyet világos színekkel, főként a sárgával és a fehérrel hoztak összefüggésbe. A sztyeppei birodalmak központjainak elnevezése sok esetben visszhangozza a központi égtáj és a világos színek azonosításának szokását. … A Kárpát-medencében is megtaláljuk e névadási gyakorlat emlékeit. Fehérvárnak nevezték a magyar főfejedelmi, később királyi hatalmi központot (Székesfehérvár), a szállásterület keleti részeit uraló gyula székhelyét (Gyulafehérvár), de a bolgárok központját is (Nándorfehérvár). Tudunk Dnyeszterfehérvár létezéséről is….” [Ötvös Péter: Szárnyak és színek a sztyeppei államszervezetben. In: História 33. évf. 1-2. sz./2011. 39-42. o.]

Fehérvár a xiongnu főváros neve is: Tungvancseng, vagy más néven Pajcseng, 白城 pinjin: baicheng, 'Fehér város', 'Fehérvár' máig fennmaradt hsziungnu romváros, amely Kína Senhszi tartományában található, Belső-Mongólia Autonóm Terület autonóm tartománytól délre.

Képek:

Attila, a hét vezér, Álmos és Árpád a Képes Krónikában

Attila zászlója

Hun várostrom

Kép: Egy romos épület Madzsarból, ahogy Pallas látta. (Forrás: Nyest.hu, https://m.nyest.hu/renhirek/madzsar-a-fovaros)

Kézai Simon Magyar krónikája (1282-83 körül) szerint „Szkítia országa egy területbe van ugyan foglalva, de uralkodásra nézve három országra, Baskar-, Dent- és Magyarországra oszlik.”[1] [Kézai: 1. fej. 5.§, ] Baskart Magna Hungaria-val (Baskíriával), Dent-et a Don torkolatvidékével azonosítják. Fennmarad a kérdés, hol lehetett a Kézai által említett (keleti) Magyarország? Ennek lokalizálásában XXII. János pápa 1329-ben kelt, Jeretánynak és minden keresztény magyarnak, alánnak és malchaitának címzett bullája lehet segítségünkre.

Olvassunk bele a bulla szövegébe, mellyel Bendefy László ismertette meg a magyar közönséget[2][Lásd még részletesebben a cikk végén a Függelék]:

„Kedvelt gyermekeinknek, Jeretánynak és minden keresztény magyarnak malchaitának és alánnak üdvözlet! Igen nagy és természetes örömet okozott nekünk az, hogy a legfelségesebb Égi Magvető, aki mindenkit, akit csak könyörületességének megismerésére kiválaszt, mindig kegyelmeihez hív és ösztönöz s Egyszülöttjének az egész világra kiterjedő, szóval ki nem fejezhető szeretetével minden egyes keresztény családot folytonosan elhalmoz, titeket, kiket meghintett az igaz hit, az evangéliumi tanítás és az apostoli igazság világosságával a keleti világrészekben azok között, akik még nem fogadták el a kereszténység kegyelmét, összegyűjtött (t.i. magához). Ezen felül mérhetetlen nagy örömet szerez nekünk az a tudat, hogy Te, Jeretány fiúnk, Magyarország katolikus fejedelmeinek leszármazottja vagy és hogy Te és más keresztények, akik az említett világrészeken tartózkodtok, telve vagytok a hit igazságával és szent tüzével s vágyódtok, hogy katolikus tanítótok legyen, ki üdvös szavakkal a katolikus hitben kioktasson benneteket. Kelt Avignonban a XIV. év okt. 3-án."

Kép: XXII. János pápa Avignonban 1329. okt. 3-án kelt levele. (Forrás: Erdélyi István: Magyar Őstörténeti Minilexikon, Budapest, 2012. 122. o.)

A minilexikon Jeretamir szócikke: "Jeretamir (var. Jeret amir) Kaukázusi magyar néptöredék uralkodója. Mivel a magyarok mellett malchaitákat is említ egy avignoni pápai levél 1329-ben, feltehető, hogy a Malka folyó közelében laktak." [Erdélyi 2012: 122. o.]

Tegyük hozzá, hogy a pápai bulla a „malchaiták” mellett az alánokat is említi. Az alánok földje ma a Malka folyótól keletre található, de a 10-11. században kiterjedt a Malka folyó vidékére is.

Először a Kaukázuson átvezető fontos kereskedelmi-hadi útvonal, a Derbenti szoros történetét leíró 11. v. 12. században készült török és perzsa nyelven fennmaradt krónika, a Derbend-náme alapján tekintsük át a magyarokra vonatkoztatható történeti adatokat.

A Derbend-náme-t idézve: "70 évvel Mohamed születése elôtt a Kuma folyó mellett a Magarok[3] számtalan népei tűntek fel, kik északi Tibettel határos vidékekről szállottak Asztrakán sikságára, itt két ágra szakadtak, melynek egyike a Volga folyó hosszában északnak (Baskíria/Magna Hungária – B. I.), a másik pedig tovább nyugatnak tartott és az utóbbi alapította az észak- kaukázusi Madzsar várost." [Nyest.hu: 28. hozzászólás, https://m.nyest.hu/renhirek/madzsar-a-fovaros, hozzáférés 2020-10-01 (nem hiteles forrás, ellenőrizni kell!)]

395-ben a Kaukázus északi előteréből indult a hunok támadása a Kaukázuson keresztül a Római Birodalom keleti tartományai ellen. [Horváth 2017][4]

A 4-5. században létrejött az európai Hun Birodalom, mely legnagyobb kiterjedését a hun Attila (410 körül – 453) idején érte el. A Kaukázus északi előtere a birodalom keleti határvidéke volt.

Kép: A hun Attila birodalma. (Forrás: https://djnaploja.files.wordpress.com/2015/03/hun-birodalom-434-453.jpg, hozzáférés: 2020-10-06)

A birodalom Attila halála után törzsi, törzsszövetségi részekre hullott szét. A 6. században a Kaukázus északi előtere a hun-utód népek uralma alá tartozott, ugyanakkor a két egymással elkeseredett küzdelemben álló nagyhatalom, Bizánc és a Szasszanida Perzsa Birodalom befolyási övezetévé vált.

Kép: Kaukázus régió 565-körül. (Forrás: ZIMONYI 2012: 114., hozzáférés: 2017-09-26)

Visszatérve a Derbend-náme leírására: „Hoszrau Anúsírván szászánida király (531-579) a turániak (hunok – B. I.) ellen számos erődített várost építtetett, köztük Ulu (Nagy) Madzsart és Kicsi (kis) Madzsart. A leírás ugyan földrajzi fogódzókat nem nyújt, de a felsorolás ismert települései Derbent városától északra, a Kaukázus keleti oldalán helyezkednek el, a mai Dagesztánban.” [Sudár Balázs (szerk.): Magyarok a honfoglalás korában, Budapest, 2015., 156.] Az erődvárosok elhelyezkedése a perzsák zsoldjában lévő magyar helyőrségre utal. Az erődítményrendszertől északra helyezkedett el a Hunok Országa Varacan fővárossal.

582 körül a térség a Türk Kaganátus negyedik tartománya lett, 659-ig a Nyugati Türk Kaganátushoz tartozott.

Kép: A Türk Kaganátusok (Forrás: Sudár 2015: 124.)

Az Első Türk Kaganátust a Kínai Császárság és az arabok támadása pusztította el 659. körül. A Kaukázus északi előtere térségében a birodalom utódállama a függetlenné váló Kazár Kaganátus lett. A kazárok először (642-652 között, még a Türk Birodalom nyugati határvédőiként) visszaverték az arabok Kaukázuson keresztül indított támadását. Az újabb támadás miatt 716-ban a hunok a kazárok segítségét kérték a betörő arabok ellen. [Nagy Kornél (ford.): A Kaukázusi Albánia története, 2019., 43.] A Derbend-náme megemlíti, hogy 722-ben Ulu-Madzsar és Kici Madzsar erődvárosok a kazárok szövetségesei voltak. Végül 728-ban az arabok elfoglalták a Derbent kaput. Derbent városától északra található a Kirk lar (negyven hős) emlékmű, melyet a „Dagesztán” védelmében a 728-as arab támadás során elesett harcosok tiszteletére emeltek. A „negyven hős” kifejezés párhuzama a térségben a 19. században adatolt, azonos értelmű „negyven magyar” kifejezés. [Benkő 2020: https://julianusbaratai.blog.hu/2020/03/26/negyven_magyar_negyven_hos , hozzáférés: 2020-10-06; Vámbéry 1882: VIII, [4], 705 p.]

Mübariz Helikov és Nyitrai Szabolcs: Ősmagyarok Azerbajdzsánban, Budapest, 2008. könyvének ajánlója a következőket írja a két Madzsar nevű erődváros jelentőségéről:

„…Mit bizonyít ez?
Azt, hogy mi, magyarok tényleg hunok vagyunk, ugyanis azt nem is vitatja senki és teljesen ismert tény, hogy ugyan ebben az időben, pontosan ugyanitt, az Északkelet-Kaukázusban létezett a hun királyság….” [Mübariz 2008: https://www.magyarmenedek.com/products/2634/Osmagyarok_Azerbajdzsanban_-_Mubariz_Helilov__Nyitray_Szabolcs.htm, hozzáférés: 2020-10-06] A hun királyságra vonatkozó adatot korabeli források megerősítik. [Nagy 2019: 42.]

Kép: A Hunok Országa az 5-6. században (Forrás: Gmyrya 1995, http://s155239215.onlinehome.us/turkic/29Huns/Huns_Gmyrya/Huns_Gmyrya01En.htm , hozzáférés: 2020-10-07)

Kép: A Kaukázusi Albánia, hunok és alánok a 6. század közepén. (Forrás: Nagy 2019: belső borító)

A Derbend-náme-ben szereplő két „Madzsar” városon kívül a térségben több település nevében szerepel a „Madzsar” kifejezés. A legismertebb a Kaukázus északi előterének középpontjában Ibn Battuta arab utazó által 1332-ben vagy 1333-ban adatolt Al-Madzsar nevű nagyváros. A 13. században a mongol invázió elérte a Kaukázus északi előterét, az ott élő népek mongol uralom alá kerültek, de a meghódolt népek viszonylagos önállósága megmaradt. A fentiekben ismertetett pápai bullával csaknem egyidejűleg adatolt Al-Madzsar nevű nagyváros a - bullában említett - Malka folyótól észak-keletre illetőleg Alániától északra található. A várost 1396-ban Timur Lenknek, a Csagataj Ulusz[5] emírjének fia és alvezére, Miran Sah pusztította el, az Aranyhorda (Dzsocsi Ulusz) kánja, Toktamis ellen folytatott testvérháború során. A város romjairól Magyarországra először Turkolly Sámuel, Rákóczi bujdosó lovastisztje, adott hírt szikszói rokonainak 1725. áprilisában a „Caspi-tenger” melletti „Asztrahámban” írt levelében. Al-Madzsar város nevét a térségben - vagy magában a városban – élő, vagy a várost alapító magyaroktól kaphatta.

Kép: Al-Madzsar a kereskedelmi útvonalak központjában (Forrás: Wikipédia)

Kép: A kaukázusi 'Magyar' várának képi ábrázolása Szerelmey Miklós 1847. évi művében.Galéria: Magyarok a Kaukázusban (Fotó: Országos Széchényi Könyvtár)

Mindezek alapján megállapítható, hogy a 14. században, a Kaukázus északi előterében létezett egy magyar, vagy többnemzetiségű, magyar-alán-malkaita (kabard-balkár) politikai egység, melynek az Árpád-házzal rokon keresztény fejedelme volt, és az uralma alá tartozó nép – legalábbis részben – a keresztény hitet követte.

Kép: A Malka folyó, a mai Észak-Oszétia-Alánia és Madzsar város, a mai Bugyjonovszk. (Forrás: Wikipédia)

A középkori Alánia magába foglalta a mai Oszétia területén kívül az észak-kaukázusi térség jelentős részét. 722. évben az egyesített alán–kazár erők megverték az arab hadúr, Tabit al-Nahrani seregét. A kazárok ezen az időszakban számos erősséget építettek Alániában.

A 728. évben Maslamah ibn Abd al-Malik, arab hadúr és serege, miután átverekedte magát a Darjal-szoroson, (Alán szoroson) feldúlta az alánok országát. Nyolc évvel később II. Marván, omajjád kalifa seregei törtek át az alánok kapuján, hogy elpusztítsák az ország erődítményeit. A 758. évben Ibn al-Faqih jelentése szerint a Kaput egy másik arab hadúr, Jazid ibn Asid ibn Zafir al-Sulami tartotta megszállva.

A 857. évben az arab hadak megszállták a Kaukázuson túli területeket és az Északi-Kaukázust. Feldúlták a grúzok, abházok, alánok és kazárok országát. Az arab támadások idején az alánok egy része hátat fordított kaukázusi hazájának, és előbb a Don, majd a Volga vidékére költözött. A Don vidékén letelepedett alánok régészeti hagyatékát nevezik szaltovo–majackaja műveltségnek Alánia függetlenségét a 13. században a mongol-tatár invázió következtében vesztette el. Ettől kezdve a mongolok befolyása érvényesült az oszét területeken egészen az orosz hódításig. A 17. századra az oszétok egy része áttért az iszlámra, nagyobb részük azonban kitartott az ortodox kereszténység mellett. Észak Oszétia-Alánia ma az Orosz Föderáció része.[Wikipédia, Alánia szócikk, hozzáférés: 2020-10-07]^[6] [7] 

Kép: Alánia a 10-12. században és ma. (Forrás: Wikipédia)

A magyarok Timur Lenk 1395. évi hadjáratával egyidőben elvándoroltak korábbi lakóhelyükről. Erről egy arab nyelvű forrás tudósít következők szerint:

„A hétszázkilencvenhetes (1394–95) évben Timur tudomást szerzett arról, hogy Toktamis kán, a Dast-i Kifdžak uralkodója visszatért Szarajba. Timur nyomban követte őt, egészen addig, amíg el nem foglalta Toktamis országát, és maga Toktamis nem menekült Bulgarba. Timur olyan mélyen behatolt Toktamis országába, hogy eljutott az oroszokig, cserkeszekig, madzsarokig, és Azakig, ahol nagy mészárlást vitt végbe, foglyokat és rabokat ejtett, rabolt és pusztított. Pontosan ebben az időben történt, hogy a madzsarok a keleti oldalról átmentek a nyugatira, és letelepedtek a Don mentén, ahol bevettek számos várost, erődített települést, amelyek közül a legnagyobb Bidzs városa volt. Ezek a legfigyelemreméltóbb hitetlenek, híresek nagy számukról, bátorságukról, erejükről.”^[8] [Abu Muhammad Musztafa al-Dzsannabi: Tuhfat al-arib ha hadijat el-alib Részlet Timur Lenk, avagy Tamerlán Toktamis elleni hadjáratának leírásából, ]

A. K. Kuskumbajev megállapítása szerint ez a Don nyugati oldalára átvándorló magyar etnikai csoport nem volt muzulmán (erre vall az, hogy az arab krónikás „hitetlenként” határozza meg őket).

Ugyanakkor XXII. János pápa - előzőekben említett - bullájából tudjuk, hogy a kaukázusi magyarok, malkaiták és alánok (vagy egy részük) 1329-ben keresztények voltak. Kérdés, hogy a Kaukázus északi előterében élő magyarok mikor vették fel a kereszténységet.

A hunok – illetve a hun szövetség részét képező magyarok - már az 4-5. században találkoztak a kereszténységgel. Szent Jeromos írja 403-ban:

Szent Jeromos 107. levele, 403

„Indiából, Perzsiából, Etiópiából mi naponta köszöntjük a szerzetesek tömegeit. Az armeniai íjász már levetette a tegezt, a hunok zsoltárokat tanulnak, a fagyos szkítákat melegíti a hit fénye. A pirospozsgás szőke gótok [geták!] sátrakban visznek hadseregükkel oltárt, és sikereiket ellenünk való harcaikban az azonos vallásnak köszönhetik. ”[Horváth 2017]

„Dasxuranc’i örmény krónikaíró A Kaukázusi Albánia története című munkája I. könyvének 19. fejezetében, illetve III. könyvének 24. fejezetében beszámolt egy bizonyos Szent János (Yunan, Yovhan) nevű egyházi személyről, aki a 4-5. század fordulóján a hunok szentéletű püspöke volt… őt I. Dávid (megh. 399) (Dawit’) kaukázusi albán katholikiosz szentelte fel püspöknek, és vélhetően ő küldhette misszióra a hunok közé.” [Nagy 2019: 45.]

Tempfli Imre említi a hunok között a 6. században folyó missziós munkáról a következőket: „…A VI. századi örmény krónikákból az derül ki, hogy 523-ban az egyik örmény püspök, Quardusat (Theoklétosz) és papjai hét évig hirdették az evangéliumot itt (Meotisz térsége), a hunok földjén lakó népek (onogurok, ogurok, szabirok, bolgárok, kuturgurok, fehér-ogurok és fehér-hunok) között. Sőt még a Szentírást is lefordították hun nyelvre. Munkájukat egy másik örmény püspök, Maq (Makariosz) folytatta, és olyan sikerrel, hogy egy korabeli görög utazó, Koszmasz Indikopleusztész, aki bejárta ezt a vidéket, azt írta 547-ben kiadott művében, a Keresztény Topográfiában: a hunok földjén nagyon sok templom, keresztény hívő és szerzetes, valamint több püspök van….” [Tempfli 2000: 15..] Egyes történészek szerint ennek a térítésnek a lecsapódása lenne a magyar rovásírás, amely tulajdonképpen a türk-kazár rovásírás görög betűkkel kiegészített változata. [Györffy 1975: 1788- 1792.] Sajnos Tempfli Imre cikke nem tartalmaz pontos hivatkozást arra vonatkozóan, hogy mely VI. századi örmény krónikára utal.

Varaz-Trdat kaukázusi albán fejedelem megbízásából 681. és azt követő év(ek)ben Izrael püspök folytatott missziós munkát a kaukázusi hunok között. Nagy Kornél bevezető tanulmánya szerint „681 karácsonyán útnak indult a hunok országába … a Derbenti-szoroson keresztül jutottak el a hunok székvárosába, Varacanba. Ott a krónika szerint szívélyesen fogadták őket, és a püspök a hunok fejedelme, Alp’-Ilut’wer vagy Ilut’wer és kísérete elé járulhatott. A fejedelemről megjegyzi, hogy nagy harcos hírében állt, ereje az Olümposz hegy görög héroszaihoz volt hasonlatos…[a püspök] jámborságának és isteni karizmájának köszönhetően megnyerte a keresztény hitnek a hunok fejedelmét, aki a későbbiekben támogatta hittérítői tevékenységét... A krónika szerint Ilut'wer hun fejedelem annyira megörült Izráel sikereinek, hogy főnemeseivel tanácsot tartott: arra a döntésre jutottak, hogy Izrael püspök maradjon az országukban, szervezze meg keresztény egyházukat...” [Nagy 2019: 46-47]

Összefoglalva:

A források szerint hunoknak nevezett, de a földrajzi, történeti, régészeti adatok szerint a hun szövetségbe tartozó magyarok résztvettek a második arab-kazár háborúban. A háborús események egy részüket a 8. században vagy később arra késztette, hogy északabbra vándoroljanak. Ezek a későbbiekben a hétmagyar törzsszövetséghez csatlakoztak, és közülük kerülhetett ki az uralkodó dinasztia is. Ez magyarázatot ad a magyarok - egyes bizánci forrásokban szereplő - türk elnevezésére. Egyes örmény források ugyanis a Kaukázus északi előterét Turkasztánnak nevezik, mivel a 6-7 században a Türk Birodalomhoz tartozott. A kaukázusi hunok magyarok másik része a térségben maradt. Ezeknek írhatott levelet 1329-ben XXII. János pápa. Az ő uralkodójuk volt ebben az időben Jeretány, Magyarország királyainak rokona. 

Irodalom:

Bendefy 1941: Bendefy László: Kummagyaria: a kaukázusi magyarság története. Bp. 1941. Reprint: Bp. 2002.

Bendefy 1942: Bendefy László: A magyarság kaukázusi őshazája: Gyeretyán országa. Bp. 1942. Reprint: Bp. 1999. (Bakay Kornél bevezetőjével és Bendefy László életrajzával, melyet fia, Bendefy István írt). A műnek van egy másik kiadása, szintén 1999-ből, Bálint István János válogatásában, szerkesztésében és utószavával.

Benkő 2020, Benkő István: Negyven magyar – negyven hős, https://julianusbaratai.blog.hu/2020/03/26/negyven_magyar_negyven_hos , hozzáférés: 2020-10-06

Erdélyi 2012: Erdélyi István: Magyar Őstörténeti Minilexikon, Budapest, 2012.

Gmyrya 1995: L.Gmyrya Hun country at the caspian gate, Makhachkala 1995, http://s155239215.onlinehome.us/turkic/29Huns/Huns_Gmyrya/Huns_Gmyrya01En.htm Hozzáférés: 2020-10-07

Győffy 1975: Györffy György, Bizánc szerepe a magyarok megtérésében, in: Kortárs 1975, II

Horváth 2017: Horváth Gábor: A hunok 395. évi ázsiai hadjárata a Római Birodalom keleti tartományai ellen, 2017, https://julianusbaratai.blog.hu/2017/01/12/horvath_gabor_a_hunok_395_evi_azsiai_hadjarata_a_romai_birodalom_keleti_tartomanyai_ellen

Idriszov 2019: Идрисов Ю. Мю Ногайцы в Терско-Сулаком междуречье. «De Caucaso”. Карачаевск, 2009

Kézai: Kézai Simon mester magyar krónikája, Szabó Károly (ford.)

Kuskumbajev 2018: Kuskumbaev A. K. Madjari Dast-i Kipcsake i Zolotoj Orde. In: Materiali II–j naucsnoj konferencii szrednevekovoj isztorii Dest-i Kipcsaka. Naucsno–isszledovatelszkij centr Dest-i Kipcsak, Astana, 2018.

Mübariz 2008: Mübariz Helikov és Nyitrai Szabolcs: Ősmagyarok Azerbajdzsánban, Budapest, 2008.

Nagy 2019: Nagy Kornél (ford.): A Kaukázusi Albánia története A Movses Dasxuranc’inak tulajdonított örmény krónika, Budapest, 2019.

Nyest.hu: KAUKÁZUSI MAGYAROK 4. Madzsar, a főváros, https://m.nyest.hu/renhirek/madzsar-a-fovaros, hozzáférés 2020-10-01

Szerelmey 1847: Szerelmey Miklós: Magyarok a Kaukázusban, Pest, 1847.

Tempfli 2000: dr. Tempfli Imre: Mit adott a kereszténység a magyarságnak, in: Koinonia 2000. évi 51. szám 15. o.

Vámbéry 1882: Vámbéry Ármin: A magyarok eredete : ethnologiai tanulmány, Budapest : A Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Hivatala, 1882.

Zimonyi 2012: Zimonyi István: A magyarság korai történetének sarokpontjai, Szeged, 2012, hozzáférés: 2017-09-26

[1] A kérdés megválaszolása segíthet az Anonymusnál szereplő hétmagyar szövetség és a hozzájuk csatlakozó kunok (hunok?) pontosabb megismerésében is.

[2] Bendefy László: A magyarság kaukázusi őshazája: Gyeretyán országa. Bp. 1942. Reprint: Bp. 1999. (Bakay Kornél bevezetőjével és Bendefy László életrajzával, melyet fia, Bendefy István írt). A műnek van egy másik kiadása, szintén 1999-ből, Bálint István János válogatásában, szerkesztésében és utószavával.

[3] A „Magarok” a hun szövetség tagjaként érkeztek a Kaukázus északi előterébe.

[4] Szent Jeromos drámai szavakkal ecseteli a hun betörés körülményeit:

Szent Jeromos 77. levele, 399.

„Az a hír érkezett, hogy a hunok hordái törtek előre a Maeotistól özönlöttek a jeges Tanais és a durva Massageták között, ahol Nagy Sándor kapuja zárta a vad népeket a Kaukázus mögé és gyorslábú lovaikon nyargalnak ide-oda, megtöltve a világot pánikkal és vérontással. A római hadsereg nem volt jelen akkor, mert a polgárháborúk Itáliában tartották. Ezekről a hunokról mondja Hérodotosz, hogy Dáriusz méd király idején 20 évig rabságban tartották és az egyiptomiaktól és etiópoktól éves adót szedtek. Jézus óvja meg a római világot ezen vadállatok további támadásaitól! Mindenhol váratlanul bukkantak fel, jövetelük megelőzte hírük érkezését, nem kíméltek sem vallást, sem rangot, sem kort, még a csecsemők sírása sem keltett bennük szánalmat. Gyerekek voltak kénytelenek meghalni azelőtt – mondhatni -, mielőtt elkezdtek volna élni, a kicsik nem észlelve nyomorult végzetüket még mosolyogtak is ellenfelük kezére és fegyvereire. Általánosan elfogadott, hogy a megszállók célja Jeruzsálem volt, az arany iránti mohóság hajtotta őket ebbe a városba. Városfalai elhanyagoltak voltak a békeidő miatt, ezért rendbe hozták, Antiochia ostromállapotban volt. Türosz sóvárgott rá, hogy újra sziget legyen, elvágva magát a szárazföldtől. Mi is előkészítettük hajóinkat, és az emberek a tengerparton feküdtek le elővigyázatosságból ellenségeink érkezése miatt. Nem számított, hogy kemény szél fújt, mert jobban rettegtünk az barbároktól, mint a hajótöréstől. MI azonban nem saját biztonságunk miatt voltunk idegesek, hanem a szüzek tisztasága miatt, akik velünk voltak. Abban az időben még nem voltak nézeteltérések közöttünk és a belküzdelmet árnyékba vetette a barbárokkal vívott csata. ” [Horváth 2017]

[5] * Dzsingisz kán még életében felosztotta fiai között á birodalmat. A négy fiú legkisebbike, Toluj a törzsterületeket kapta meg. Ő volt az "otcsigin", a tűzhely őrzője. . Ödögej, a harmadik fiú, a Balhas tótól keletre eso térséget, az Iszim és az Irtisz folyó vidékét örökölte. Csatagáj, a második, a "dzsaszaknak", a mongol szokásjognak az őrzője lett, s az Ili, Csu és Talasz folyók völgyében, Transoxánia és Kasgár területein uralkodott. Dzsocsi, a legidősebb pedig olyan területet kapott, amelyet még nem kebeleztek be. /Ezt a tényt többen azzal próbálták megmagyarázni, hogy a nevezett fiú bizonytalan származása miatt lett ekként megkülönböztetve./ Ő kapta meg a meghódítandó nyugatot. A mongol nyelvben a részfejedelemség, részbiródalöm neve "ulusz". A fentiek szerint kialakított állam rendszere az ulusz-rendszer. A

[6] A nyelvészeti adatok is a magyarok Kaukázus északi előterében való hosszabb tartózkodására utalnak. Zimonyi István doktori disszertációjában a nyelvészeti adatok alapján idézi Róna-Tas András Kaukázus északi előterére utaló, növény és életföldrajzi adatokhoz kapcsolódó megállapításait: „A táblázat 14 növénynevéből kilenc esetében alán megfelelő is adatolható, ami arra utal, hogy az alán, a török és a magyar között szoros nyelvi érintkezés lehetett. Alán eredetű a magyarban a tölgy és alán eredetű török közvetítéssel a som, komló. Török eredetű a magyarban és az alánban a kőris, kökény, körte, gyékény,  mogyoró, komócsin. Végezetül török eredetű a magyarban a bükk, dió, gyűrű(fa), gyertyán, gyümölcsény. Mindez alapján egy viszonylag hosszan tartó érintkezést feltételezhetünk az alán, a nyugati-török és a magyar nyelvű csoportok között. Róna-Tas szerint az alánokra vonatkozó forrásokat is figyelembe véve az alánok lakhelye a Kaukázus–Don–Azovi-tenger keleti partja által határolt terület lehetett, de alánok éltek a Krím félszigeten is. .. az életföldrajzi adatok egyáltalán nem utalnak a Volga-vidékre, emellett az átvétel több generációs együttélést feltételez… Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a faneveink és más növényneveink, halneveink és szőlő- és borkultúránk arra utal, hogy a honfoglaló magyarság kialakulásában a Kaukázus előtere [Kiemelés tőlem – B. I.] fontos szerepet játszhatott” [ZIMONYI 2012., 93-94.]

[7] „Az Észak–Kaukázusban széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, szablyák, kocsik, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a szokatlan szilárdsága természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is.” [Idriszov 2009: 51]

[8]Kuskumbajev 2018, 132. sk. A forrás arab nyelvű szövegének lefordítására A. K. Kuskumbajev R. B. Szulejmenovot, a Kazah Akadémia Kelet-kutató Intézetének munkatársát kérte fel, és A. S. Nurmanovával, valamint A. K. Muminov professzorral ellenőriztette a fordítást.

FÜGGELÉK

Benkő Mihály: A KELETI MAGYAROK TÖRTÉNETÉRŐL

Megjelent a Kelet Kapuja 2019. április-júliusi számában.

Részlet

„…XIV. századi, keleti magyarokra utaló dokumentum XXII. János pápa levele Jeretamirhoz, és valamennyi keresztény magyarhoz[1].

Az adott pápai küldeménynek érdekes előtörténete van.[2] Egy önálló, „Khoraszán, Khorezm, Turkesztán és Hindusztán tatárjainak imperátorához, Elcsigedajhoz” intézett, 1329 november 2-ára keltezett levél szerint[3] a Dzsagatáj-ulusz uralkodója hajlandóságot mutatott katolikus misszionáriusok fogadására, és kérte, hogy a pápa küldjön neki áldást és tanítást a katolikus hitre. Megörülve ennek, XXII. János pápa értesítette Elcsigedaj kánt, hogy küld hozzá egy nagyobb csoport dominikánus és ferences szerzetest, Mancasole Tamás püspök vezetésével. Egy másik levélben (1329, augusztus 21) a pápa értesíti „valamennyi keresztényt, akik Koraszánban, Khorezmben és Industanban élnek” Mancasole Tamás kinevezéséről az új szamarkandi püspökség püspökének.[4] 1329 szeptember 29-én pedig XXII.János pápa elküldte fent említett levelét „minden keresztény magyarhoz, malkaitához és alánhoz”. Az alábbiakban közöljük a magyarokra vonatkozó részleteket a levélnek a lateráni regeszták között található előzményéből, majd magából a levélből:

Feljegyzés az előzményekről:

„Beszámoltak (a pápának) az ázsiai magyarok, a malkaiták és az alánok szilárd vallásosságának nagy dicsőségéről; ezek – bár istentelen, babonás tévelygések hálójába kerített népek veszik körül őket – mégis megőrizték hitük szeplőtelen tisztaságát. Tekintély dolgában kitűnik közülük Jeretan (Jeretamir), a magyar király ivadéka. Minthogy ő kitartóan katolikus elöljárót kért az Apostoli Széktől, a pápa elküldte a semiscanti (szamarkandi) püspököt hozzájuk, hogy erősítse bennük a hitet, mellékelt levelében pedig a vallásos férfiakat kegyes figyelmeztetésének megfogadására intette”.[5]

            A levélből:

„Kedves gyermekeinknek, Jeretannak és minden keresztény ázsiai magyarnak,[6] malkaitának[7] és alánnak üdvözlet!

…„Mérhetetlenül nagy örömet szerez nekünk, hogy Te, Jeretann fiunk, Magyarország katolikus királyainak leszármazottja vagy, és hogy te és más keresztények, akik az említett világrészeken tartózkodtok, telve vagytok a hit igazságával és tüzével, és vágyódtok, hogy katolikus tanítótok legyen, aki üdvös szavakkal a katolikus hitben kioktasson és szent példaképek nyomán formáljon benneteket”…

…„Mivel óhajtjuk, hogy Krisztus családja mindenütt új sarjakkal gyarapodjék, de leginkább, hogy azokon a tájakon terjeszkedjék, gondoskodtunk, hogy áldásunk kegyelmével kijelöljük azokra a tájakra tiszteletreméltó testvérünket, Tamás szamarkandi püspököt, akit ismertek. Éppen ezért emlékeztetünk igaz fogadalmatokra és az Úr Jézus Krisztusban bíztatunk titeket, hogy azokat a szent tanításokat, amelyeket ugyanezen Tamás, és más katolikus püspökök, nemkülönben kedvelt fiaink, az azokon a részeken tartózkodó dominikánus és ferencrendi testvérek a katolikus hit ismeretére vonatkozóan adnak, szívesen és minél hűségesebben hallgassátok, lélekben simuljatok ehhez az igaz hithez és a szent atyák példájához...”

Kelt Avignonban, a tizennegyedik év októberének 3. napján. [8]

Mancasole Tamás püspök és prédikátorai 1330 tavaszán indulhattak Keletre. Avignonból.[9] Viszonylag nemrégen, 1998-ban publikált okirat tanúskodik Tanába (=Azov kikötőjébe) ) érkezésükről.[10] Onnét szárazföldön utazhattak tovább Szamarkand felé. Már csak Elcsigedaj halála után érkezhettek Szamarkandba. Elcsigedaj elhunyta után a muzulmán Tarmasirin lett a Dzsagataj-ulusz kánja. A továbbiakban nincs adatunk sem a prédikátorok, sem a püspök sorsáról. [11]

XXII. János pápa a lateráni regesztákban őrzött feljegyzésében egyértelműen kifejezésre juttatja, hogy a keleti és nyugati magyarok rokonságának gondolata nem az ő, vagy püspöke fejében született meg, hanem ezt Jeretamir közölte szóban Mancasole Tamás püspökkel, amikor az újonnan kinevezett püspök előzőleg nála járt.[12]

A Roman Hautala által hivatkozott négy pápai levéltári okirat közül[13] Magyarországon eddig csak az a levél volt publikált és közismert, amelyet XXII. János pápa Jeretamirnak küldött. A másik három dokumentum közül számunkra különösen fontos az, amelyik arról szól, hogy Mansacole Tamás püspök Tanába érkezett. Az okirat publikálása előtt Mansacole Tamás püspök útjáról több elmélet született. Voltak köztük az egész utazást bizonyítatlannak vélők, vagy olyanok is, amely szerint a püspök a Dzsagatáj-uluszba vitte volna a levelet Jeretamir-féle keresztény  magyar közösségének. A püspök Tanába érkezéséről szóló okirat az elméletek közül Bendefy Lászlóét igazolja. Eszerint Mansacole Tamás útjában Szamarkand felé Tana kikötőjén keresztül hatalmas kitérőt tett a Kaukázus északi előtere felé, azért, hogy ott átadhassa a pápai levelet és az általa korábbi útján ígért prédikátorokat Jeretamir magyar vezér keresztény közösségének, az alánoknak és a malkaitáknak. [14]

Tana (ma: Azov kikötője a Don deltájában) a XIV– XV. század második feléig Kaffa mellett az itáliai kereskedők második legnagyobb kikötője volt. Először is: ez az okirat bizonyítja, hogy Mancasole Tamás  püspök valóban elutazott Keletre. Másodszor: a dokumentum alapján kijelölhető az útvonal, amelyen a dominikánus püspök Szamarkandba utazott, valamint azt, hogy útja során milyen területeket érinthetett, és hogy hol találkozhatott már korábban, majd 1330 tavaszán megkezdett útján, már szamarkandi püspökként ismét, Jeretamir keresztény magyar közösségével. Tana kikötőjétől megkezdett szárazföldi útja arra vall, hogy ezek a találkozások valóban egyedül a Kaukázus északi előterében, a szóban forgó keresztény keleti magyarok nyári szálláshelyén történhettek meg. Ugyanis Tanából az út Szamarkand felé keresztülvezetett a Kaukázus északi előterén, Madzsar városán, a Derbenti Kapun, Perzsia és a mai Afganisztán északi területein, Szultanieh, Teherán, Meshed városok érintésével. Amikor a világhódító Timur Lenk hatvanegynéhány évvel később az 1390-es években Toktamis, az Arany Horda kánja ellen vezetett hadjáratot, Szamarkandból ugyanezen az útvonalon, a Derbenti Kapun át érkezett hadseregével az Arany Horda területére.

A Jeretamir-kérdéssel foglalkozó Bendefy László és Győrffy György nem ismerhették a Roman Hautala tanulmányában hivatkozott okiratot, Mancasole Tamás püspöknek a  Tanába érkezéséről. Ezért gondolta úgy Győrffy, hogy a püspök ázsiai szárazföldi útvonala a következő volt Szamarkand felé: Trapezunt-Tiflisz-Tebriz-Szultanieh-Szamarkand.[15] Ez volt a megszokott szárazföldi út a Fekete-tenger keleti partjáról Szamarkandba. Ha a püspöknek nem lett volna tennivalója a Kaukázus északi oldalán, valóban arra ment volna, amerre Győrffy feltételezte. Gonzalez du Clavijo hetvenöt évvel később, amikor Tamerlánhoz ment követségbe a spanyol királytól Szamarkandba, a Konstantinápoly-Trapezunt-Szultanieh-Teherán-Szamarkand útvonalat követte.[16] Komoly ok nélkül a kiváló szervezőként leírt XXII. János pápa nem utasította volna az újonnan kinevezett püspököt ilyen hatalmas kitérőre a Kaukázus északi oldala felé, új állomáshelyére vezető útján.

Jeretamir magyarjai nyári szállásterületének helye a pápai bullában nincs pontosan meghatározva. Mégis, a fentiek alapján bizonyos, hogy ez a szálláshely a Kaukázus északi előterében volt, alánok lakóhelye mellett, feltehetőleg a Kuma-folyó mellékén, ahol toponymek és Madzsar város neve is őrzik a keleti magyarok emlékét. Útba kellett, hogy essen Mansacole Tamás püspök és prédikátor kísérői számára a Tana (Azov) kikötőjétől a Derbenti Kapun át vezető útvonalon Szamarkandba felé.  A bulla szerint voltak Mansacole Tamással ferences szerzetesek is. A ferencesek XXII. János pápa rendelete alapján elsősorban Dast-i Kipcsakban, vagyis a Dzsucsi-uluszban téríthettek, míg a dominikánusok a Dzsagatáj-uluszban.[17] A ferences prédikátorokat és a pápa levelét vihette magával a püspök a Kaukázus északi előterébe, vagyis az Arany Horda területére, régi ismerőseihez, az alánokhoz, malkaitákhoz és Jeretamir magyarjaihoz. Miután így ismét találkozott velük, és teljesítette kérésüket, hogy prédikátorokat vigyen hozzájuk, dominikánus kísérőivel együtt folytathatta útját Szamarkand és ismeretlen jövője felé.

Roman Hautala szerint az adatok Jeretamir közösségéről segítik annak tisztázását, hogy honnan származnak azok a magyarok, akik részt vettek Abulhair kán XV. századi hadjáratában, és akik később beléptek a kazakok argün törzsszövetségébe.[18]

A Kaukázus északi előterében és Dagesztánban, valamint Azerbajdzsánban régóta ismertek város- és vár elnevezések, toponymek, amelyek arra utalnak, hogy azokon a tájakon valamikor valóban élhettek magyarok. H. G. Haszonov szerint: „Az Észak–Kaukázusban széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, magyar szablya, kocsi, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a fennmaradása napjainkig természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is.” [Идрисов 2017] A Dél-Kaukázusban, a mai Azerbajdzsán területén is több „madzsar” etnikai nevet tükröző földrajzi név mutatható ki: Madzsar-garaoglan, Madzsarli, Madzsar-jeri.[19] „

[1] Hautala 2016, 171 sk; Bullarium Ordinis FF Praedicatorum, Vol. II. Ab anno 1281 ad 1430 /Ripoli Th, Brémond A. (eds.) Romae; typis  et sumtibus H. Mainardus 1730, 184.

[2] Hautala 2016, uo.

[3] Hautala, 2016, uo; Golubovich G. Biblioteca bio-bibliografica della Terra santa e dell’Oriente francescano. 5 vols.Quarrachi, Firenze: Collegio di S. Bonaventura, 1906–1927. III, p.355.

[4] Hautala, 2016, uo; Golubovich G, 1906–1927, III, 356.

[5] Bendefy 2019, 23.

[6] A középkorban európai elképzelés szerint a Don bal partján kezdődött Ázsia.

[7] Malkaiták: a Malka folyó partján élő közösség, a Kaukázus  északi előterében.

[8] Bendefy 1977, 253–270; Bendefy 2019. I, 4–25.   

[9] Hautala 2016, 171 sk..

[10] Hautala 2016, 172. Vö.: Richard 1998, 162, 145. jegyzet.

[11] Hautala, 2016, 172.

[12] Hautala, 2016, 172, Bendefy 2019, 23.

[13] Hautala, 2016 171–172

[14] Bendeffy László 1977, uo.

[15] Győrffy 1948, 85.

[16] Győrffy 1948, 85. Vö.: Clavijo 1859, V.

[17] Győrffy 1948, 82. Győrffy szerint XXII. János pápának külön rendelete osztotta el a „megtérítendő Keletet” egyházi igazgatási szempontból felosztotta a minoriták és a domonkosok között. A ferenceseknek jutott többek között az Arany Horda, vagyis a kipcsak kánság nyugati része, a domonkosoknak – szintén más hatalmas területek mellett – a Dzsagatáj Ulusz, Turkesztán. Az összefüggő domonkos provincia központja, amely alá a megalakítandó szamarkandi püspökség is tartozott, a szultanijehi érsekség volt. (Perzsia) [Vö.: Győrffy 1948, 86 sk.

[18] Hautala 2016, 171.

[19] Haszonov 2008. Vö.: Irdisov 2017. 51..Az Arany Horda egyik madzsarokból összeállított katonai egységének állomáshelye éppen a Kaukázus előterében fekvő Madzsar városa volt. Ennek a városnak stratégiai jelentősége volt az Arany Horda számára a XIII–XIV. századokban, mert fedezte a veszélyes észak-kaukázusi irányt az iráni mongolokkal (Hulaguidákkal) és a Dzsagatáj-ulusszal szemben. Feltételezhető, hogy egy madzsarokból összeállított tumen állomásozott ott. [Kushkumbajev 2012; 56, 36. jegyzet; M. V. Gorelik, az ókori és középkori nomádok neves kutatójának közlése alapján].   

Kapcsolódó cikkek:

http://julianusbaratai.blog.hu/2017/03/22/nagy_sandor_kapuja

http://julianusbaratai.blog.hu/2017/01/21/egy_cikk_margojara_nyilt_level_kolozsi_adam_urhoz

http://julianusbaratai.blog.hu/2017/01/12/horvath_gabor_a_hunok_395_evi_azsiai_hadjarata_a_romai_birodalom_keleti_tartomanyai_ellen

http://julianusbaratai.blog.hu/2017/01/01/madzsar_magyar_varos

A rendelkezésre álló történeti, néprajzi és régészeti adatok az Árpád-ház ásziai szkíta/ tadzsik eredetére utalnak.

2020. júliusában MTI közlemény jelent meg, mely szerint: „Az archeogenetikai vizsgálatok alapján az Árpád-házi királyok dinasztiája a mai Afganisztán északi részén, az ókori Baktria területén alakult ki 4500 évvel ezelőtt - közölte az emberi erőforrások minisztere”.

Baktria (óperzsa Bāχtriš, újperzsa Balkh, görög Baktriané, Baktra, latin Bactriana regio, Bactriana terra) az ókori Belső-Ázsia történelmi régiója volt a mai Afganisztán, Üzbegisztán és Tádzsikisztán határvidékén, legnagyobbrészt a mai Észak-Afganisztánban. Afganisztán területén jelentős tadzsik és üzbég kisebbség él éppen az északi régióban, a tadzsik-afgán határvidéken.

A mai Tádzsikisztán területe i. e. 4000 óta folyamatosan lakott, mely i. e. 2000-körül a BMAC (Bactria-Marginia Arheologiai Complex) elnevezésű bronzkori kultúra, majd az i. e. 4. század végétől az i. e. 2. század első negyedéig Baktria része volt. Később az iráni eredetű Számánida Birodalom (819-999) része lett, majd  Horezm (Hvárezm) államához tartozott. A 13. században Dzsingisz kán vezetésével betörtek a mongolok, megsemmisítették Horezm államát és a lakosság jelentős részét lemészárolták. (Mongol hadjárat Horezm ellen 1219-1221.).

Kézai Simon krónikájában megemlíti a korezmi kapcsolatot: „…Midőn hát Csaba Scythiába visszamenvén a község előtt anyja nemes voltával hánykolódott, a húnok nemessége megveti vala, azt állítván, hogy nem igaz növendéke Scythia országának, hanem csak olyas jöttment idegen fajta. Miért is Scythiából nem kapott, hanem a korozmin nemzetből vett feleséget...”

Fóthi Erzsébet, a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának munkatársa jellemezte a Magyarországon előforduló fő embertípusokat, melyek között megemlítette a Pamíri típust:

„Pamíri típus. Térben és időben Közép-Ázsia vaskoráig vezethető vissza ez a teljes egészében europid típus, amelyre rövid agykoponya, magas, keskeny arc, meredek homlok, nagy, kerek szemüreg jellemző. Nem közismert, hogy Közép-Ázsiában az időszámítás kezdetéig europid típusú lakosság élt. Iráni eredetű lovas nomád népek voltak. Több hullámban érkeztek, a korábbiak a szakák, a későbbiek az uszunok voltak. Ők tulajdonképpen az ázsiai szkíták. Ezt az embertani típust nagy létszámú népesség képviselte, amely napjainkig ugyanazon a területen él a Pamír vidékén, az Amu-Darja és a Szir-Darja között. Utódaik a tadzsikok és Irán egyes vidékeinek a lakossága. Ez a pamíri típus kis számban megtalálható a hazai X. századi temetőkben is, döntő mértékben a leggazdagabb vezető rétegben."

A magyar zászló pontos párhuzama a tadzsik zászló. A zászló három színe – piros-fehér-zöld – legelőször az Árpád korban adatolt.

A Pallas lexikon szerint: „Hazánk zászlója s illetőleg színeire nézve, épp ugy mint címerére régibb törvényeink határozott intézkedést nem tartalmaznak. A bécsi Képes Krónikában több helyen a magyar sereg vörös zászló alatt harcol, melyen fekete karvaly (turul) madár képe látható. De ugyancsak a Képes krónikában egy helyen vörös-fehér csíkos zászló fordul elő. Nagy Lajos fegyverzetében szintén a vörös-fehér szín fordul elő. II. Endrének egy 1222. kelt okmányán a pecsét vörös-fehér-zöld selyemzsinóron függ. Ilyen szinü zsinórt még számos más hivatalos személyek által kiadott okmányon találunk, ugy a vegyes, mint a Habsburg-házból származó királyok alatt. Magyarország színei gyanánt tehát a vörös-fehér-zöld szerepelt. Az 1848. XXI. t.-c. 1. §-a pedig elrendelé, hogy a nemzeti szin ősi jogaiba visszaállíttatik, s a háromszinü rózsa polgári jelképül fölvétetik s minden középület s közintézetnél nyilvános ünnepek alkalmával s a magyar hajókon a magyar nemzeti lobogó és országos címer használtatik. Hogy a magyar zászló szinei a címer színeivel megegyeznek, az jele annak, hogy ez utóbbiból vétettek, s mint már ezt Schwertner is megjegyezte volt. (Statistik des Königreichs Ungarn II. 59-60.) V. ö. Ivánfi Ede. A magyar birodalom címerei és szinei (Budapest 1874).” ^[2]A Habsburgok magyarországi uralmának első kétszáz esztendejében inkább rendkívüli alkalmakkor, királykoronázásokon, tornajátékon volt használatos. II. Mátyás pozsonyi koronázásakor, 1608-ban a Szent Márton-templom és a ferencesek temploma közötti utat padozattal fedték be, és erre piros, fehér és zöld posztó került. Ekkor jelentek meg a magyar királyok koronázásán először a magyar nemzeti színek.^[3]

A magyar és tadzsik nemzeti színek párhuzama arra utal, hogy nemzeti színeink nagyon régiek, közös eredetűek, már a különválás előtt azonosak voltak.

Kép: Tadzsik zászó párhuzamai: színek, hetes szám (hét csillag), hármashalom.

Kép: Kun László címere a Képes Krónikában.

Kép: Kun László (1262-1290) címere.

Kép: Az Andronovoi kultúra és a BMAC i. e. 2000 körül.

Kép: A Méd Birodalom és Bactria i. e. 600 körül.

Kép: A Görög-Baktriai Királyság i. e. 256 körül.

 Kép: A Hun Birodalom Közép- és Belső Ázsiában i. e. 200 körül, Bactria a birodalom bal alsó sarkában vörössel jelölve.

INTERJÚ NEPARÁCZKI ENDRÉVEL, A MAGYARSÁGKUTATÓ INTÉZET ARCHEOGENETIKAI KUTATÓKÖZPONTJÁNAK IGAZGATÓJÁVAL

Hetek 2020. 08. 19.

Nemzetközi eredmények is megerősítik a magyar kutatók téziseit, miszerint az ázsiai hunok férfi ágú genetikai vonalai közösek lehettek a honfoglaló magyarokéval és az Árpád-házzal – adta hírül a Magyarságkutató Intézet. A témáról Neparáczki Endrével, az intézmény Archeogenetikai Kutatóközpontjának igazgatójával beszélgettünk.

A honfoglaló magyarság soknemzetiségű közösség volt.(Forrás: Wikpédia / Feszty Árpád – A magyarok bejövetele, részlet)

Nemzetközi eredmények is megerősítik a magyar kutatók téziseit, miszerint az ázsiai hunok férfi ágú genetikai vonalai közösek lehettek a honfoglaló magyarokéval és az Árpád-házzal – adta hírül a Magyarságkutató Intézet. A témáról Neparáczki Endrével, az intézmény Archeogenetikai Kutatóközpontjának igazgatójával beszélgettünk.

Szulejmán és Tom Hanks is ugyanahhoz a genetikai markercsoporthoz (R1a haplocsoport) tartozik, mint III. Béla, illetve azok az egykori hunok, akiknek a maradványai egy Közép-Mongóliában feltárt, Krisztus idejében használt temetőből kerültek elő. Mennyire célravezető genetikai eredményekből történeti következtetéseket levonni? 

– Fontos rögzíteni, hogy genetikai kutatások alapján csakis genetikai következtetéseket vonunk le – majd megvizsgáljuk, hogy ezek mely történeti következtetésekkel, hipotézisekkel mutatnak párhuzamot. Az őstörténet kerekasztalánál ott ülnek a tudományágak képviselői, és mindegyik felteszi az asztalra az eredményeit, amelyeket összevetve fényt lehet deríteni a vakfoltokra. A genetika a legutóbbi időkig nem ült ennél az asztalnál, és eleinte meg is riadtak a társadalomtudósok, hogy szorítani kell egy kis helyet nekünk. Ez ugyanis azzal járhat, hogy a genetikai eredmények fényében egyes bevett hipotézisek súlya csökken, vagy akár tarthatatlanná válik.

Ami a konkrét felvetést illeti, az öröklődésmenetet több módon nyomon lehet követni. Az egyik ilyen a csak férfiaknál meglévő Y-kromoszómák jellegzetességeinek vizsgálata. Az Y-kromoszóma egy szakasza évezredeken keresztül képes szinte változatlanul apáról fiúra öröklődni. A főbb markercsoportokon belül vannak persze eltérések, ezek alapján a főcsoportokat további alcsoportokra lehet bontani. Olyan ez, mint egy fa: az R1a haplocsport egy vastag ág, amely további vékonyabb ágakra bomlik, és minél vékonyabb egy ág, annál kevesebb személy tartozik hozzá. A vastag ágba így minden további nélkül beletartozhat II. Szulejmántól Tom Hanksig rengeteg mindenki.

A 2018-ban III. Béla földi maradványin elvégzett vizsgálatok állapították meg, hogy az egykori Árpád-házi király – és értelemszerűen a dinasztia férfitagjai – szintén ebbe az R1a haplocsoportba sorolhatók. Ez akkor egy „vastag ági” vagy „vékony ági” kapcsolatot jelent a hunokkal?

- Ez nem egyszerű kérdés. A 2018-as vizsgálat ugyanis az úgynevezett STR-módszerrel készült, amelynek az eredményéből nagy valószínűséggel meg lehet mondani, hogy melyik haplocsoportba tartozik az adott személy. Ezt finomította a mi idén júliusban publikált kutatásunk, amelyet másik, úgynevezett SNP-technikával végeztünk: e szerint III. Béla, illetve az apja, Vak Béla az R1a1a1b2a2a1c3a3b alcsoportba tartozik. Ugyanakkor egy francia kutatócsoport napokban publikált eredményei a közép-mongóliai hunokról szintén STR-vizsgálat alapján születtek, vagyis egyelőre a korábbi STR-adatokkal vethetők össze, nem a finom eredményekkel – legalábbis egyelőre, mert úgy tudom, ők is tervezik az SNP-vizsgálatot. Mindez nem azt jelenti, hogy csak a „vastag ági” kapcsolat lenne bizonyított: az STR módszer is egyértelművé tette a szorosabb rokonságot, csak azt nem tudjuk egyelőre megmondani, hogy melyik alcsoportig ér el a kapcsolat.

Az írásos és szóbeli hagyományokat, amelyek az Árpád-ház hunokkal való rokonságára utalnak, a genetikai kutatások megerősítik.

Az önök kutatása szerint az Árpád-házi királyok ősei 4500 évvel ezelőtt az ókori Baktriában, vagyis a mai Észak-Afganisztán területén éltek. Ilyen időtávban azonban annyi felmenője volt a dinasztiának, hogy kis túlzással bárhol rá lehetne bukkanni egy-egy Árpád-ős maradványára, nem?

- A kutatásban nagy segítségünkre volt az úgynevezett filogenetika tudománya, amely arra a felismerésre alapul, hogy bizonyos haplocsoportok meghatározott földrajzi térségekre jellemzőek. Vagyis genetikai adatok alapján vissza lehet vezetni, hogy a felmenőink nagy valószínűséggel hol éltek, honnan származunk. Minél finomabb a genetikai adat és minél részletesebbek a globális filogenetikai térképek, annál pontosabb az eredmény. Az már a 2018-as kutatásokból is látszott, hogy az Árpád-házi királyok ősei valószínűleg vagy a mai Észak-Afganisztán területén, vagy az Urál déli részén, vagy a Kaukázus északi előterében éltek. A mostani pontosabb haplocsoport-besorolás alapján a legelső terület tűnik a legvalószínűbbnek.

A hun-magyar rokonságot mennyire lehet egzakt módon bizonyítani? A honfoglaló magyarság ugyanis etnikailag összetett közösség volt, ráadásul könnyen előfordulhat, hogy az uralkodó réteg és a nép nem ugyanahhoz az etnikumhoz tartoztak…

- Mi egészen pontosan azt mondjuk, hogy azokat a magyar írásos és szóbeli hagyományokat, amelyek az Árpád-ház hunokkal való rokonságára utalnak, a genetikai kutatások is megerősítik. Vagyis nemcsak az uralkodóház identitása volt hun – amely identitás egyébként nagyban hozzájárult a nemzetté szervezéshez -, hanem egyértelműen a származása is.

Ezzel nem állítjuk, hogy a honfoglaló magyarok mind a hunok leszármazottai voltak – a valóban tényként vehető etnikai sokszínűség miatt sem. Azt meg pláne nem mondjuk, hogy a mai magyarok esetében bizonyított lenne ez a kapcsolat, hiszen mi nem ma élő emberek genetikáját vizsgáljuk.

Az Árpád-ház és a hunok kapcsolatát a 19. századtól kezdték kétségbe vonni azzal, hogy az csak mese vagy német átvétel – most kiderült, hogy mégiscsak van alapja például annak, amit Anonymus írt a gestájában, miszerint Árpád Attila leszármazottja volt. A hun kapcsolat bizonyítása egyúttal az eddigi hipotézist is tarthatatlanná teszi: egy belső-ázsiai kapcsolatú vezető réteggel rendelkező multietnikus, de kis létszámú honfoglaló csoport aligha tudta meghonosítani a magyar nyelvet a Kárpát-medencében, amely jó eséllyel korántsem volt üres. Az archeogenetika ezzel nem merészkedik a nyelvészet területére, csak azt mondjuk, hogy az eredményeink cáfolják azt az őstörténeti paradigmát, amelyet kizárólag nyelvészeti alapra állítottak. Miért nem lehet figyelembe venni, hogy az etnikai sokszínűség nyomán vélhetőleg többnyelvű volt a törzsszövetség, vagy miért bűn felvetni azt, hogy akár az előttünk itt élők nyelve is erősen hathatott a honfoglalókra.

A genetikai kutatások alapján mi jelenleg a legvalószínűbb forgatókönyv a magyarok etnogenezisére vonatkozóan?

- Ilyenről még nem igazán lehet beszélni, most nagyjából ott tartunk, hogy vannak elméletek, amelyeket a kutatások gyengítenek, és vannak olyan biztos pontok, amelyek között az összefüggést fel kell majd tárni. Ilyen biztos pont, hogy az Árpád-házi királyok ősei 4500 évvel ezelőtt a mai Észak-Afganisztán területén éltek. A vaskori előmagyarság vélhetően része volt a Kr. e. 200 körül megalakult Ázsiai Hun Birodalomnak. A keleti sztyeppei övezetet korábban már a szkíták is egyesítették – köztük és a hunok, illetve a magyarok között egyébként genetikai folytonosság mutatható ki, azaz egykor élt közös ősre vezethetők vissza a vonalaik. A hunok Krisztus születése idejében kezdtek el nyugatra vándorolni, az Urál déli és nyugati részére, ahol őseink is megtelepedtek abban az időben. A Kárpát-medencébe több hullámban is érkeztek sztyeppei keleti népcsoportok, az utolsó, államalapítás szempontjából legjelentősebb hullámot Árpád honfoglaló magyarjai jelentették.

Milyen távlatok vannak még az archeogenetikában?

- Minél több adatunk lesz, annál több kérdésre lehet az eddigieknél jóval egyértelműbb válaszokat adni. A durva felbontás sok esetben már megvan, de további finomításokra lesz még szükség. Van olyan tervünk, hogy magyarul beszélő népcsoportok, mint a palócok, székelyek, jászok vagy éppen a kunok közül is genetikai mintákat gyűjtünk – ezek elemzése rendkívül izgalmas lesz.

Vannak szolgáltatások, amelyek azt ígérik, hogy egy genetikai vizsgálattal meghatározható az etnikai származásunk. Mostantól akár az is megállapítható, hogy a hunoktól származom-e, vagy Árpád vére csörgedezi-e az ereimben?

- Nem akarom se negatív, se pozitív módon minősíteni ezeket a szolgáltatásokat – bizonyára az ember kap valamilyen szintű eredményt a pénzéért. Az sem kizárt, hogy a jövőben lesznek, akik azt ígérik, hogy megtalálják bennünk a királyi vérvonalat, ha van. A mi vizsgálataink azonban ennél sokkal mélyebbek, az eredmények nem összevethetőek.

Honfoglalás

Horváth Ciprián: Az avarok megélték a magyar honfoglalást
https://vasarnap.hu/2020/07/04/honfoglalok-a-bodrogkozben/
Makoldi Miklós: A leletanyagok alapján több közünk van a hunokhoz, mint a finnugor népekhez https://vasarnap.hu/2020/02/03/a-leletanyagok-tekinteteben-tobb-kozunk-van-a-hunokhoz-mint-a-finnugor-nepekhez/
Makoldi Miklós: A honfoglalás nem úgy történhetett, ahogy azt eddig tanultuk https://vasarnap.hu/2020/02/04/a-magyarok-honfoglalasa-nem-ugy-tortenhetett-ahogy-azt-eddig-tanultuk/
Marosi Ernő: Honfoglaló eleink művészetéről, a tarsolylemezektől a Szent László-legendáig https://vasarnap.hu/2020/02/08/honfoglalo-eleink-muveszeterol-a-tarsolylemezektol-a-szent-laszlo-legendaig

Neparáczki Endre: Képesek vagyunk tudományos dogmákatfelszámolni! https://vasarnap.hu/2020/01/15/magyarsagkutato-intezet-ha-vilagosabban-latjuk-oseinket-akkor-biztosabban-formalhatjuk-a-jovonket/
Sudár Balázs: A hun-magyar kapcsolat ellen és mellett is nehéz érvelni
https://vasarnap.hu/2020/07/10/a-hun-magyar-kapcsolat-ellen-es-mellett-is-nehez-ervelni/
Sudár Balázs: Őstörténeti paradigmaváltás kellős közepében vagyunk https://vasarnap.hu/2020/07/18/ostorteneti-paradigmavaltas-kellos-kozepeben-vagyunk/
Türk Attila: A magyarság eredetének kérdésköre nemzetközileg is jelentős tudományos probléma https://vasarnap.hu/2020/04/02/a-magyarsag-eredete-nemzetkozileg-is-jelentos-tudomanyos-problema/
Türk Attila: Honfoglalóink nyomában a régészet és a bioarcheológia eszközeivel
https://vasarnap.hu/2020/04/08/honfoglaloink-nyomaban-a-regeszet-es-a-bioarcheologia-eszkozeivel/
Türk Attila: A magyarság régészeti nyomai a 4. századig vezetnek vissza https://vasarnap.hu/2020/04/16/honfoglalas-turk-attila-ostortenet/
 
Középkori magyar történelem

Bencze Zoltán: A pálosokról őszintén, a tudományos tények ismeretében 1.
https://vasarnap.hu/2020/04/06/budaszentlorinctol-romaig-a-palos-rend-nyomaban/
Bencze Zoltán: A pálosokról őszintén, a tudományos tények ismeretében 2.
https://vasarnap.hu/2020/04/14/a-palosokrol-oszinten-a-tudomanyos-tenyek-ismereteben-ii/
Buzás Gergely: Középkori emlékeink háromszáz évig tartó pusztulása
https://vasarnap.hu/2020/02/19/buzas-gergely-kozepkor-matyas-kiraly-muveszettortenet-regeszet-visegrad-kozepkori-magyar-allam/
Buzás Gergely: Poros kövek őrzik a magyar középkor elfeledett titkait
https://vasarnap.hu/2020/02/26/poros-kovek-orzik-a-magyar-kozepkor-elfeledett-titkait/

Diószegi László: A magyar múlt megmentéséért küzd egy maroknyi műemlékes szakember https://vasarnap.hu/2020/05/19/a_magyar_mult_megmenteseert_kuzd_egy_maroknyi_regeszcsoport/

Font Márta: Történelemszemlélete nem államoknak,hanem kutatóknak van
https://vasarnap.hu/2020/02/12/tortenelemszemlelete-nem-allamoknak-hanem-kutatoknak-van-font-marta-a-vasarnapnak/

Klima Gyula: Az eucharisztia egy ép ésszel szinte felfoghatatlan misztérium
https://vasarnap.hu/2020/07/17/az-eucharisztia-egy-ep-esszel-szinte-felfoghatatlan-miszterium/

Kriza Ildikó: Vajon tényleg igazságos volt Mátyás király?
https://vasarnap.hu/2020/01/13/az-igazsagos-matyas-nyomaban/
Magyar Károly: Még számos középkori lelet bújhat a Budavári Palota alatt https://vasarnap.hu/2020/03/26/kozepkor-budai-var-regeszet-magyar-karoly/
Magyar Károly: Tudásunk a középkori budai királyi palotáról mindig töredékes marad
https://vasarnap.hu/2020/03/22/magyar-karoly-tudasunk-a-kozepkori-budai-kiralyi-palotarol-mindig-toredekes-marad/

Major Balázs: A magyar régészeti misszió nem hagyta el a háború sújtotta Szíriát
https://vasarnap.hu/2020/03/03/a-magyar-regeszeti-misszio-mely-nem-hagyta-el-a-haboru-sujtotta-sziriat/
Marosi Ernő: Az elmúlt években feltárt középkori freskók új világot nyitnak meg a kutatók előtt
https://vasarnap.hu/2020/04/25/freskok-marosi-erno/
Prokopp Mária: Csodálatos lehetett a középkori Magyarország!
https://vasarnap.hu/2020/03/07/prokopp-maria-muveszettortenesz-kereszteny-kozepkor/

F. év július 10-én fontos MTI közlemény jelent meg az Árpád-ház eredetére vonatkozó archeogenetikai vizsgálatok eredményéről. [Horváth Tamás: Kiderült, hogy potosan hol és mikor alakult ki az Árpád-ház, https://888.hu/century-on/kiderult-hogy-pontosan-hol-es-mikor-alakult-ki-az-arpad-haz-4260527/, hozzáférés 2020-07-24] E szerint az Árpád-ház 4500 évvel ezelőtt (=i. e. 2500) az ókori Baktriában alakult ki.

Kép: Bactria domborzati képe. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Baktria

Tekintsük át a tudománytörténeti előzményeket.

 A 19. századtól a magyar őstörténet kérdéseit elsősorban nyelvészeti alapon közelítették meg. Ennek eredményeként a tudósok többsége a magyar őshazát a Közép-Volga vidék térségében határozta meg. A rendszerváltás idején előtérbe került az őstörténet természettudományi- és régészeti segédtudományok alapján történő vizsgálata.

Az NSZK és a Magyar Tudományos Akadémia közötti együttműködés keretében 1984 és 1989 között került sor az első átfogó és korszerű népességgenetikai vizsgálatra Magyarországon. A vizsgálat eredményeit az ismert genetikus, Czeizel Endre 1990-ben a História 1990-2. számában foglalta össze:

„… A legfontosabb megállapítások a következők: A szláv és német értékek az azonosság és közelség határán vannak, de mindenképpen nagyon szoros genetikai kapcsolatot jelentenek. A magyar történelem ismeretében ezen nem is csodálkozhatunk, mivel a Kárpát-medencében ezzel a két népességgel éltünk a legszorosabb kapcsolatban. S a kortárs magyar népesség genetikai állományát elsősorban az elmúlt ezer év, és ezen belül is a mohácsi vész utáni események határozzák meg.

A referencia népességek közül még kettő esik a rövid genetikai távolság kategóriájába. Ezek a finnek és az irániak. Mindkettőt alátámasztják a történelmi adatok. Ugyanakkor a finnek kapcsán érdemes arra utalni, hogy ez az adat azt bizonyítja: nemcsak nyelvi rokonság áll fent e két nemzetet alkotó népesség között. A vegyes magyar minta és az iráni referencia népesség közötti rövid távolság is összhangban van a történészek többségének álláspontjával. Eszerint az iráni hatás nemcsak egyes etnikumok (elsősorban a jászok) eredetében, hanem az egész magyarság esetében fontos.

A türk kapcsolat a 20. századi magyar népesség szempontjából már elég távolinak ítélhető. A türk hatásokat, illetve az ősmagyarok részleges türk eredetét sok történelmi tény támasztja alá. A honfoglalás után ez a hatás lényegében megszűnt, illetve csak a besenyők, úzok, kunok befogadása révén éreztethette hatását. A honfoglalás után eltelt 1100 év elvileg megfelelő hosszúságú időtartamot jelenthetett volna a meglévő „türk gének” kiválogatódására. Ez ellen szól azonban egy fontos ellenérv. A finn rokonság bizonyára korábbi történelmi időszakra esik. Az iráni kapcsolat – a történelmi kort tekintve – pedig időben egybe eshet a türk hatással. Mégis jelenleg a vegyes magyar minta és a finn, illetve iráni népesség közötti genetikai távolság egy nagyságrenddel rövidebb, mint a türk népesség esetében.

Legalább három magyarázat jöhet szóba. Az egyik: a „türk” gének könnyebben kiválogatódtak a magyar génállományból, mint a „finn” és „iráni” gének. A másik: a referencia népességek a jelenkori emberek génállományát tükrözik, és ezek jelentősen különbözhetnek a magyarsággal a honfoglalás előtt kapcsolatba kerültekétől. Ez azonban egyformán igaz lehet mind a három referenciacsoportra, amelyek közül igazán megbízható adatokkal csak a finnekről rendelkezünk. A finnek esetében pedig a földrajzi izoláció miatt kialakuló beltenyészet a népesség génállományát jelentősen módosította. Mégis, a magyarsággal való genetikai távolság a közös származást alátámasztja. Végül lehetséges, hogy származási rokonságunk a finnekkel és az irániakkal sokkal erősebb a türkökénél. Ez viszont ellentmondana mind a jelenlegi történészi felfogásnak, mind a korábbi embertani elméleteknek (kiemelés tőlem – a szerk.), melyek a magyarra éppen a türkös-„turáni” jelleget tartották a legfontosabbnak…”[1] [Czeizel Endre: Őstörténet és genetika, in: História 1990-2., https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/90-02/ch04.html, hozzáférés: 2020-07-24]. Veres Péter néprajzos ugyanebben a számban fejtette ki véleményét, mely szerint „a magyarok a harcos lovas-nomád ökotípust nem másoktól vették át, hanem annak kialakításában kezdetektől fogva kezdeményező szerepet játszottak.” [Veres Péter: A magyar nép etnogenezise, in: História 1990-2, https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/90-02/ch02.html, hozzáférés: 2020-07-25]

A Czeizel Endre által ismertetett genetikai vizsgálati eredmények megerősítették dr. Tóth Tibor antropológus mintegy húsz évvel korábban publikált vizsgálati eredményeit. Dr. Tóth Tibor ugyanis már 1969-ben megállapította, hogy a magyarság antropológiai arculata nem a Volga-Káma folyó mellett, de nem is az Ob folyó vidékén, hanem a Kaszpi-tenger északi partvidékén, a Jaik (Urál) és Emba folyók, illetőleg a Mugodzsáró hegység térségében, időben pedig a szarmata korban (i. e. 7-3. évszázad) alakult ki.[2] A szarmatákat a szkíta törzsszövetség telepítette át az ókori Médiából a Don folyó mellé. A szarmaták később elfoglalták a korábbi szkíta területeket.[3]

A dr. Tóth Tibor által megkezdett antropológiai kutatásokat Fóthi Erzsébet folytatta, aki széles körű vizsgálat alapján fontos megállapításokat tett. A kutatási eredményeket ismertető előadásáról a National Geographic Magazin 2005. évi 9. 7-i online száma ad hírt: „A X. századi honfoglaló sírok kutatása alapján megállapítja, hogy „embertani szempontból egységesen keleti típusú, a korai bolgárokhoz hasonló nép érkezett a honfoglalás idején a Kárpát-medencébe.” [National Geographic, Szenzációs kutatási eredmények a honfoglaló magyarokról, https://ng.hu/kultura/2005/09/27/szenzacios_kutatasi_eredmenyek_a_honfoglalo_magyarokrol/, letöltve: 2019-11-25]

2007-ben Bíró András Zsolt humánantropológus és társai antropológiai és genetikai kutatást folytattak az ősmagyarok É-Kazakisztánban Tóth Tibor által 1965-ben felfedezett magyar törzs szállásterületén. Megállapították, hogy: Az Y-kromoszóma STR-analízis (AMOVA-analízis, Arlequin software alkalmazásával) révén kapott eredmények igen figyelemreméltóak abból a szempontból, hogy igen közel került egymáshoz a magyarországi és a kazakisztáni magyar minta. [Bíró András Zsolt, Tudományos expedíció a kazakisztáni madjar törzs szállásterületén. In: Eleink, VI/2. (2007), 22–31.]

Kép: A magyarok őseinek hipotétikus útja (az eredeti ábra zászlókkal kiegészítése tőlem - a szerk.) [Bíró–Zalán–Völgyi–Pamjav 2009: Bíró, A. Zs. –  Zalán, A. – Völgyi, A. – H. J. Pamjav, Y-chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary). In:  American Journal of Physical Anthropology, 2009.  (https://www.academia.edu/22434297/A_Y-chromosomal_comparison_of_the_Madjars_Kazakhstan_and_the_Magyars_Hungary_, utolsó letöltés: 2019. augusztus 31.)]

Fóthi Erzsébet kutatásainak újabb eredményeit a a National Geographic tévécsatorna által 2009-ben rendezett Népünk genetikai családfája című kiállítás – interneten is közzétett - anyagában ismertette. E szerint:

„Három olyan embertani típus van, melyek a környező népekben  nem szerepelnek, s ezért megkülönböztetnek minket  a szomszédainktól: ezek a turanid, az uráli és a pamíri típusok.  Mindhárom típusra rövid és széles agykoponya jellemző.  Habár mindhárom kialakulása Európán kívül történt, döntő  mértékben az europid formakörbe tartozó jellegegyüttessel  írhatjuk le. Mindhárom típus a X. századi honfoglalás kori népesség legfelső társadalmi rétegében fordul elő. A típusok kialakulásának  története nem követhető vissza olyan messze az időben, mint az  európaiaké. Ennek a leglényegesebb oka, hogy kialakulásuk  Közép-Ázsiában, régészetileg kevéssé kutatott területen történt.  Közép-Ázsia népessége az időszámításunk kezdetéig europid volt,  csak az első évezredben jelentek meg közöttük a mongolid népek.

 Turanid típus

Térben és időben Dél-Szibéria bronzkoráig vezethető vissza. Nagyobb lélekszámú  cro-magnoni típusú (Andronovo, paleoszibirid) europid népesség élt hatalmas kiterjedésű  területen Dél-Szibéria és a mai Észak-Kazahsztán pusztáin. Az ezt követő évszázadokban  szétterjedtek az egész ázsiai sztyeppén nagy létszámú népességet létrehozva  a Kaszpi-tengertől az Altaj hegységig. Az időszámítás utáni első évezredben fokozatosan,  a különböző területeken eltérő mértékben mongolid népességekkel  keveredve jött létre az a típus, amely nem tűnt el az idők folyamán,  ma is jól felismerhető Közép-Ázsia török nyelvet beszélő népei,  elsősorban a kazahok között. Magyarországon a honfoglalók vezető  rétegében, majd a kunok és a besenyők között gyakori.

 Uráli típus

Europid és mongolid népességek folyamatos együttélése révén  alakult ki, valahol az Ural és a Szaján hegység között.  Az ugor nyelvet beszélő nyugat-szibériai voguloknak és  osztyákoknak ez az uralkodó típusa. A magyar honfoglaló  vezető rétegben is előfordult, a köznépből hiányzott.

Pamíri típus

Közép-Ázsia vaskoráig vezethető vissza ez a teljes egészében  europid típus, amelyre rövid agykoponya, magas, keskeny arc,  meredek homlok, nagy, kerek szemüregek jellemzők.  Közép-Ázsiában az időszámítás kezdetén europid típusú, iráni eredetű lovas nomád népek, a szakák éltek. Ezt az embertani  típust nagy létszámú népesség képviselte, amely napjainkig  ugyanazon a területen él a Pamír vidékén, az Amu-Darja  és a Szir-Darja között. Ez a típus kis számban megtalálható  a X. századi temetőkben is, döntő mértékben a leggazdagabb  vezető rétegben.” [NÉPÜNK GENETIKAI CSALÁDFÁJA, http://www.matisz.hu/uploads/media/genetika.pdf, hozzáférés: 2020-07-24]

Fóthi Erzsébet a pamíri típusról - máshol - részletesebben is ír: „Pamíri típus: Ezt az embertani típust nagy létszámú népesség képviselte, amely napjainkig ugyanazon a területen él a Pamír vidékén, az Amu-Darja és a Szir-Darja között. Utódaik a tadzsikok (kiemelés tőlem – a szerk.) és Irán egyes vidékeinek a lakossága. Ez a pamíri típus kis számban megtalálható a hazai X. századi temetőkben is, döntő mértékben a leggazdagabb vezető rétegben….Térben és időben Közép-Ázsia vaskoráig vezethető vissza ez a teljes egészében europid típus, amelyre rövid agykoponya, magas, keskeny arc, meredek homlok, nagy, kerek szemüreg jellemző. Nem közismert, hogy Közép-Ázsiában az időszámítás kezdetéig europid típusú lakosság élt. Iráni eredetű lovas nomád népek voltak. Több hullámban érkeztek, a korábbiak a szakák, a későbbiek az uszunok voltak. Ők tulajdonképpen az ázsiai szkíták. (kiemelés tőlem – a szerk.) Ezt az embertani típust nagy létszámú népesség képviselte, amely napjainkig ugyanazon a területen él a Pamír vidékén, az Amu-Darja és a Szir-Darja között. Utódaik a tadzsikok és Irán egyes vidékeinek a lakossága. Ez a pamíri típus kis számban megtalálható a hazai X. századi temetőkben is, döntő mértékben a leggazdagabb vezető rétegben." [Fóthi Erzsébet, Magyar Természettudományi Múzeum, Embertani Tár, www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/2001/0104/kultur/kultur.html, hozzáférés: 2020-07-24]

Kép: Tadzsik zászló

2013-ban Fóthi Erzsébet előadást tartott az MTA BTK MÖT konferenciáján melynek során a következő megállapítást tette: „A Duna–Tisza közi honfoglaló magyarok lovas, fegyveres csoportja pontosan ugyanezeken a területen találja meg a leginkább hasonló csoportokat: sorrendben a Tien-santól kissé északabbra levő Szemirecse, azaz Hétfolyamköz vidékén az uszun kori népességben (i. e. 3–1. sz.), a tiensani hunok (2–4. sz.) és heftaliták (5–7. sz.) között.

Szintén a tuvai régióban, de egy korábbi korszakban, a szkíta idő népességében, majd a tien-sani heftalita népességben.

Az avar övesek magas agykoponyájú része olyan mértékben hasonlít a Tien-san és a Ferganaimedence heftalitáira, hogy a köztük levő eltérés fél százaléknál is kevesebb. Véleményem szerint az avar kori övesekben a heftalitákat, más néven fehér hunokat azonosíthatjuk.

Végezetül nem feledkezhetünk meg az alacsony agykoponyájú avar öves csoportról sem. Éry Kinga is megemlítette az alacsony agykoponyájú avar kori csoportot mint a Duna–Tisza közi avarok lényeges összetevőjét. Azonban ahogy ő sem, korábbi vizsgálatomban én sem találtam ehhez a csoporthoz még csak közelítően hasonló népességet sem. Valamivel az 1 százalékos eltérésnél ugyan távolabb vannak, de a magyarországi csoport két legközelebbi analógiája a szibériai Tuva szkíta kori népessége és a szibériai hantik. Az avar övesek az agykoponya alakja és formája tekintetében rendkívül hasonlítanak erre a szibériai archaikus népre, az arcuk viszont lényegesen több europid vonást mutat.

Úgy vélem, hogy Dél-Szibériában, Tuvában élt az ottani szkíta korban, azaz a vaskorban egy délszibériai típusú népesség, amely később a Tien-san vidékére húzódott és az ottani hunokkal élt együtt. Az évszázadokkal később heftalitaként (kiemelés tőlem – a szerk.) ismert nép a Kárpát-medencébe költözve nem csak az Avar Birodalom, de a magyar etnogenezis egyik meghatározó tényezőjévé is vált.” [Fóthi Erzsébet: A KÁRPÁT-MEDENCE 6–11. SZÁZADI TÖRTÉNETÉNEK EMBERTANI VONATKOZÁSAI, https://btk.mta.hu/images/06_F%C3%B3thi_Erzs%C3%A9bet.pdf, Hozzáférés: 2020-07-24, elhangzott: Magyar őstörténet: Tudomány és hagyományőrzés. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának konferenciája. MTA Székház, 2013. április 17-18.]

Kép: Fegyveröv a Mongol-Altajból. Fotó: Benkő Mihály

Kép: Hephtalita lovas harcos (i. sz. 460-479). Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Heftalit%C3%A1k

Itt térjünk vissza a bevezetőben említett, az Árpád-ház eredetére vonatkozó megállapításra. Baktria 4500 évvel ezelőtt (=i. e. 2500) a Bactria-Margiana Archeological Complex-nek (BMAC) nevezett bronzkori történeti régióhoz tartozott. Ez a régió kapcsolódik a magyar etnogenezisben fontos szerepet játszó Andronovói kultúrához [V. ö.: A LÓ HÁZIASÍTÁSA, AZ ŐSTÖRTÉNET „HARCKOCSIJA”, A LOVAS-ÍJÁSZ HARCMODOR ÉS A MAGYAR ETNOGENEZIS, https://julianusbaratai.blog.hu/2020/07/12/a_lo_haziasitasa_az_ostortenet_harckocsija_a_lovas-ijasz_harcmodor_es_a_magyar_etnogenezis, hozzáférés: 2020-07-28], annak déli határterületén, a mai É-Afganisztán, Tadzsikisztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán területén helyezkedett el.

Kép: Az Andronovoi kultúra és a Bactria-Marginia Archeologiai Complex

I. e. 600 körül Baktria része volt a Méd Birodalomnak, majd perzsák, görögök, kusánok (fehér hunok), heftaliták hoztak létre a térségben államokat. A heftalita államot a türk-perzsa szövetség verte szét az i. sz. 6. százaban. Itt található a honfoglalók vezetőiként megjelölt típus névadója, a Pamír hegység. A térségben létrejött államok legfontosabb felségjele a Nap és Hold, melyet az itt készült pénzek őriztek meg. Ez található egy korong alakú dombornű lapon is, mely a Görög-Baktriai Királyság (i. e. 2. század) idején készült. A Nap és Hold a székely címer elemeinek párhuzama, de megtalálható a Szentkoronán a Pantokrátor feje mellett kétoldalt, valamint II. András pecsétjén is. [A magyar és székely nemzeti jelképek közös eredetre utalnak, https://julianusbaratai.blog.hu/2019/10/22/a_magyar_es_szekely_nemzeti_jelkepek_kozos_eredetre_utalnak, Hozzáférés: 2020-07-27] Ugyancsak fontos párhuzam Tadzsikisztán - ősi elemeket őrző - címere és zászlaja. Ezeknek színei megegyeznek az ősi magyar színekkel. Megtalálható a címerben a hármashalom, a középsőn található, felül kettényíló, ívvel lezárt oszlop a kettős kereszt párhuzama, a címerben és zászlóban található korona ívét hét csillag képezi. Ez a magyar címer hét vágásának párhuzama. A magukat a médek utódainak tekintő kurdok zászlója ugyancsak piros-fehér-zöld, közepén a sugaras nappal. A médek és a magyarok önelnevezésének párhuzamával korábban több cikkben is foglalkoztam.[4] Itt csupán megemlítem, hogy a médek önelnevezése a Biblia alapján „Maday” és Attila hun király - Thúróczy János Magyar Krónikája és a Képes krónika szerint a hunok és médek királya volt.

Összegezve: A magyar királyok eredetét vizsgáló archeogenetikai vizsgálatok eredményei megerősítik a magyar-iráni kapcsolatra vonatkozó korábbi tudományos megállapításokat, segítik a további szükséges kutatások irányának meghatározását, egyúttal megalapozzák az őstörténetünkkel kapcsolatos teóriák újraértékelésének szükségességét.

Kép: A Méd Birodalom i. e. 600 körül és az ősi nemzeti színek. Forrás: http://www.emersonkent.com/map_archive/oriental_empires_600_bc.htm

[1] A témával kapcsolatban Romsics Ignác a következőket írja: „A honfoglaló magyarokra vonatkozó archeogenetikai vizsgálatokat először az olasz Carmela Guglielmino és munkatársai végeztek. Legfontosabb megállapításuknak az tűnik, hogy a magyarok legközelebbi rokonai genetikai szempontból nem a finnugorok, és nem is a törökök, hanem az „irániak”. [Romsics Ignác: A magyarok eredete, in: Magyar Tudomány, 175. évf. 2014/5., 557.]

[2] Dr. Tóth Tibor antropológus is a szarmata korra datálja a magyarok antropológiai arculatának kialakulását: „Mind a koravaskori, mind a Szarmata-Kushan időszaki leletekkel való összehasonlításból egyöntetűen megállapítható, hogy a honfoglaló magyarság elődeinek, vagyis az ősmagyaroknak antropológiai arculata (aspektusa) eltér a Káma-Bjelája mentén élt népvándorláskori etnikai csoportokétól és a morfogenezis areálja az Észak-Káspi mellékére körvonalazódik. Ezenkívül az összehasonlításokból megállapítható az is, hogy az ősmagyarok antropológiai arculata kialakulásának folyamata az Alsó-Volga és a Mugodzsár közötti térségben már az időszámításunk előtti I. évezredben elkezdődött, feltehetően a Szrubno-andronovói csoportoktól eredő morfológiai szubsztrátumon. Lehetséges, hogy ez összefüggésben volt proto-ugor csoportok déli, dél-nyugati irányú infiltrációjával, amely a nevezett régió, egyébként indo-iráni, etnikai miliőjét érintette. A kialakulás folyamata véleményünk szerint a Szarmata-Kushana korszak egészében tartott a lényegében már a prekushan időszakban elkezdődött.” [dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmata kori etapjáról, in: Az MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályának Közleményei, 19/1, 1969, 85-95.,
http://eco-invest.hu/szarmata.pdf, hozzáférés: 2020-07-24]. Harmatta János akadémikus is foglalkozik az iráni népek hatásával:  „…az utóbbi évek japán (Enoki Kazuo) és a kínai (Ma Yong) kutatásainak egyidejű jelentős felfedezése szerint a Hsiung-nu Birodalom létrejöttét (i. e. 174, Mao Tun egyesíti az íjfeszítő népeket – a szerk.) körülbelül három évszázaddal megelőzte a hasonló nagyságú és hatalmú Yüech-chih Birodalom, amely nyugati irányban is messzire, az Irtis vidékéig terjedt ki. A yüech-chih-k iráni lovasnomádok voltak…” [Harmatta János: IRÁNI NYELVEK HATÁSA AZ ŐSMAGYAR NYELVRE In: Kovács László–Veszprémy László (szerk.): Honfoglalás és nyelvészet. Bp., Balassi Kiadó, 1997: 71–83.] Benkő Mihály egy 1988-ban megjelent tanulmányában egy ősmagyar temetkezési szokás alapján végigkiséri a magyarság útját a Pamír hegységtől a Kárpát-medencéig. [Benkő M., -Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti álarcának eredetéről: Antik Tanulmányok 33:2(1987-1988), 169-200.]

[3] A szkíták és szarmaták eredetéről Diodorosz Szikeliotesz (Kr. e. 90 körül – Kr. e. 27 körül) ókori görög történetíró a következőket írja:

„…Kezdetben az Arares (Arax) folyó mentén laktak, ekkor számuk még csekély volt: akkor egy lenézett, hírnév nélküli nép voltak. Régi királyaik közül az egyik uralma alatt, aki egy harcos fejedelem és kiváló hadvezér volt, a szkíták meghódították a hegyvidéket egészen a Kaukázusig, a síkságot az óceánig és a Maiótis tóig (Azovi tengerig), és a további területet egészen a Tanaiszig (Don). … Nem sokkal később …  kiterjesztették országukat egészen Egyiptomig és a Nílusig. … A szkíták királyai egy kolóniát hoztak létére, melynek népét „MÉDIÁBÓL” szállították el a Tanaiszhoz (Don), mely nép a Szauromata (A Szauromaták másik neve: Szarmata – B. I.) nevet kapta. Sok évvel később ez a nép megerősödött, vélgigpusztította Szkítia nagy részét, mindenkit elpusztítottak akit legyőztek és a földet sivataggá változtatták..." [DIODORUS 1967: 28-29. Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész: Bibliothéké cím művének II. könyve 43. fejezetéből, angol kiadás: Diodorus of Sicily in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, 1967 (The Loeb Classical Library). 28-29. o.] A szarmaták áttelepítésére i. e. 653-625 között kerülhetett sor, amikor Médiában a szkíták uralkodtak. A szarmaták megerősödése a méd-perzsa hatalomváltás idején történt (i. e. 6-5. század fordulója), amikor a hatalmi viszályok miatt a méd nemesség Bactria és a Kaukázus irányában elhagyta Perzsiát, a szakákhoz illetőleg a szarmatákhoz csatlakozott.

[4] Pl.: A magyar név eredete, https://julianusbaratai.blog.hu/2016/05/29/a_magyar_nev_eredete, és A magyar népnév eredete, https://julianusbaratai.blog.hu/2018/12/23/a_magyar_nepnev_eredete_753, hozzáférés: 2020-07-25

Overview

Publication Timeline

Most widely held works by Mihály Benkő

Nomadic life in Central Asia : visit at our ancestors : photo album by Mihály Benkő( Book )

3 editions published in 1998 in English and Hungarian and held by 20 WorldCat member libraries worldwide

On the tracks of Friar Julian : journeys across Mongolia by Mihály Benkő( Book )

3 editions published in 2001 in English and Undetermined and held by 10 WorldCat member libraries worldwide

Magyar-kipcsakok by Mihály Benkő( Book )

3 editions published in 2008 in Hungarian and held by 9 WorldCat member libraries worldwide

A torgaji madiarok : keleti magyar néptöredék Kazakisztánban by Mihály Benkő( Book )

2 editions published in 2003 in Hungarian and held by 7 WorldCat member libraries worldwide

Új törvény Spártában by Mihály Benkő( Book )

2 editions published in 1983 in Hungarian and held by 4 WorldCat member libraries worldwide

A keleti magyarság írott emlékeiből by Mihály Benkő( Book )

2 editions published in 2007 in Hungarian and held by 4 WorldCat member libraries worldwide

Magyarok keleten és nyugaton magyar-türk-kipcsak kapcsolatok a középkorban by S. K Kushkumbaev( Book )

1 edition published in 2011 in Hungarian and held by 3 WorldCat member libraries worldwide

A sorozat egyes kötetei a magyar őstörténet, a magyarság és a török ajkú népek közötti kapcsolattörténet nyitott kérdéseivel foglalkoznak, nem egyszer a posztszovjet térségnek a magyar szakemberek előtt is kevéssé ismert tudósainak eredményeit közreadva. Jelen, tanulmány szerzője a kazak Ajbolat Kuskumbajev, országa középkori történelmének avatott szakértője. Karcsú, füzet méretű kötetében a magyar etnogenezis kérdéséhez szól hozzá, amellett érvelve, hogy az már a félpusztai erdős sztyeppei övezetben létrejött. Munkájában középpontjában a kazahsztáni madijarok állnak, akikről azt állítja, hogy még a kilencedik század előtt váltak le a "nyugati magyarokról". A tanulmányt Erdélyi István előszava vezeti be és a szerző bemutatása zárja. A nagy erudícióval megírt, gondolatébresztő előadásban megfogalmazott állításokat csak a témát és a korszakot jól ismerő szakemberek tudják kiegyensúlyozottan értékelni

Nomád világ Belső-Ázsiában : látogatóban őseinknél : képes album kísérőszöveggel = Nomadic life in Central Asia : visit at our ancestors : photo album by Mihály Benkő( Book )

2 editions published in 1998 in Hungarian and held by 3 WorldCat member libraries worldwide

Nomadic life in Central Asia by Mihály Benkő( Book )

1 edition published in 1999 in English and held by 3 WorldCat member libraries worldwide

Turgaĭskie madii︠a︡ry : kazakhstanskie madii︠a︡ry- kto oni? by Mihály Benkő( Book )

1 edition published in 2003 in Russian and held by 3 WorldCat member libraries worldwide

more

Audience Level

Audience level: 0.87 (from 0.74 for Turgaĭski ... to 0.99 for Nomadic li ...)

Related Identities

• Khinayat, Babakumar 
• Harmatta János (1917-) (nyelvész, filológus, indológus) 
• Solymosy, Lajos 
• Kútvölgyi Mihály (1944-) Author
• Szöllősi Imre Author
• Lipták György (1951-) 
• Kuškumbaev Author
• Benkő, József 1740-1814 
• Tursunov, Sagynbek Author
• Erdélyi István 

Useful Links

• Library of Congress Authority File (English)
• Virtual International Authority File.

Associated Subjects

Antiquities Asia Asia--Altai Mountains Benkő, József, Burial Hungarians Hungary Huns Kazakhs Kazakhs--Social life and customs Kazakhstan Kazakhstan--Turgaĭskai︠a︡ oblastʹ Kipchak (Turkic people) Manners and customs Mongolia Mongolia--Bai︠a︡n-Ȯlgiĭ Aĭmag Mongolia--Govʹ-Altaĭ Aĭmag Mongols--Social life and customs Nomads Romania--Transylvania Shamanism Szeklers Travel

Az az Uralon túli térségben i.e. 4. évezredben háziasították a lovat, az i. e. 3. évezred végén fedezték fel a hadászatot forradalmasító harci eszközt, a küllős, kétkerekű, íjásszal felfegyverzett, lóval vontatott harci szekeret, majd az i. e. 2. évezred végén a szomszédos térségben alakult ki a lovas nagyállattartó életmód és a lovas-íjász harcmodot. Több kutató szerint ugyanebben a térségben volt a magyarok őshazája (Ez a cikk több korábbi cikk egybeszerkesztett változata.)

Kép: A Botai kultúra, ahol az i. e. 3.500 körül háziasították a lovat. Szerkesztett kép: részlet, az eredeti nem tartalmazta a folyók nevét és a „Proto-Ungarisch” szöveget. Forrás: Copenhagen group: Germanic and Balto-Slavic from Bell Beaker; Indo-Anatolian homeland in the Caucasus, May 22, 2018, https://indo-european.eu/2018/05/copenhagen-group-germanic-and-balto-slavic-from-bell-beaker-indo-anatolian-homeland-in-the-caucasus/

A képen található német nyelvű szöveg fordítása „I. e. 3.500 körül - a ló háziasítása: A Botai kultúra sztyeppei népének sikerült a vadlovat háziasítani. A Jamnaja kultúra népe átvette ezt a találmányt, azonban a DNS-vizsgálat szerint a két nép keveredése nem történt meg.” A szöveg – indirekt módon – utal arra, hogy a ló háziasítása az ősmagyarok találmánya. A genetikai (DNS) vizsgálat szerint ugyanis a jamnaja kultúra népe az indoeurópai, indoiráni (nyelvű) népek (kelta, germán, szláv, balti) elődje. A Botai kultúra népe az idézett szöveg értelmében „nem jamnaja”, ebből következően ugor.

Kép: Istvánovits Eszter - Kulcsár Valéria: Egy elfelejtett nép, a szarmmaták, Nyíregyháza - Szeged 2018, 45. oldalán található kép alapján az i. e. 4-1 évezred találmányainak összefoglalása.

Kép: Harci szekér, Andronovo-kultúra i. e. 2000-1600. Művészi rekonstrukció, a szibériai Szintasta-kultúra régészeti leletei alapján., Forrás: https://www.pinterest.de/pin/449726712776442454/, letöltve: 2017-06-27

1986-ban az Ural hegység dél-keleti térségében talált különös városról, Arkaimról szóló szenzációs hír hozta lázba az érdeklődőket. A várost hívják mandala városnak (mandala szanszkrit nyelven kört jelent), vagy szibériai Stonehenge-nek, mivel tájolása a dél-angliai Stonehenge-hez hasonlóan csillagászati megfigyeléseket tesz lehetővé. A város építőanyaga azonban nem kő, hanem föld és fa volt. A köralakú település egyetlen csigavonalban haladó utcája körül találhatók a lakóépületek. Minden házban volt fürdőszoba, vízelvezető rendszer, olvasztókemence és egy érdekes kialakítású tárolóhely. Ezen a bronzkori településen mindenki a bronz, illetve réz megmunkálásával foglalkozott. A város i. e. 2100 körül épült és az i. e. 1700-as években szűnt meg benne az élet. A települést lakói teljesen lerombolták, és mindent magukkal vittek. Alig hagytak hátra néhány tárgyat, melyekkel egy múzeumot sem lehet megtölteni.

Kép: Arkaim rekonstruált képe. Forrás: https://www.sott.net/article/275517-Arkaim-Russias-Stonehenge-and-a-puzzle-of-the-ancient-world, hozzáférés: 2017-08-07.

Arkaim előtt már találtak a térségben hasonló várost a Szintasta folyó mellett. Jelenleg 9 szintastai típusú kerek, 5 ovális alaprajzú és 11 szögletes erődített település ismert. A települések kb. 60-70 km-re találhatók egymástól, vagyis lóval történő közlekedés esetén egy nap alatt elérhetünk egyikből a másikba. 

Kép: A Városok országa
(Forrás: Arkaim 2011: 18.)

A Szintasta–Petrovka–Arkaim-kultúra (i. e. 2100-1700) a nevezetes, ugor és indo-iráni nemzetiségű Andronovo kultúracsalád legrégebbi tagja. A kultúracsaládból később az Alakul-kultúra, majd ebből a Fjodorovói kultúra, az ugor nyelvűnek tartott Cserkaszkuli kultúra (i. e. 1800-1400) alakult ki. Ugyancsak az Alakul-kultúrából alakult ki a Mezsovka-kultúra, az Alekszejevka–Szargari-kultúra, az Irmen-kultúra és Karaszuk-kultúra is.

Kép: Az Andronovói kultúra területe az orosz Wikipédia szerint
(Forrás: Wikimedia Commons, CC BY-SA 3.0)

A Szintasta-Petrovka-Arkaim kultúrák nem helyi fejlődés eredményei. Eredetét a Cirkumpontusi (Fekete-tenger körüli) kultúra felbomlásának tulajdonítják (Wikipédia). A városok magas szintű tervezettsége párhuzama az Indus-völgyi Harappai kultúra városainak.

A legrégebbi, i. e. 2000-re datált küllős harci szekeret Szintasta mellett egy halomsírban találták.

Kép: A szintastai 30. sír rekonstrukciós rajza
(Forrás: Gening, V. F., Zdanovics, G. B., Gening, V. V. 1992: 215.)

Az új találmány viharos gyorsasággal terjedt keleti és nyugati, valamint déli irányban, Alig néhány száz évvel felfedezését követően már Mongóliától, Kínától kezdve egészen Egyiptomig alkalmazták. A terjedésnek a kereskedelmi kapcsolatok mellett hódítási okai is voltak. Az egyiptomi írások arról számolnak be, hogy Egyiptom északi részét és a Szentföldet Szírián keresztül egészen az Eufráteszig i. e. 1668-ban-ban egy messzi földről érkezett nép szállta meg, akiket az egyiptomiak hükszoszoknak neveztek. Haditechnikai fölényüket a térségben korábban ismeretlen - íjásszal felfegyverzett, küllős, kétkerekű, lóval vontatott - harci szekerek jelentették. 1560. körül I. Ahmesz (1570-1546) a thébai 18. dinasztia megalapítója kiűzte őket Észak-Egyiptomból. [Aharoni-Yonah 1999: 29-30. o.] Ezt követően jött létre a Szentföldtől északra a Hettita és a Mittani birodalom. Ekkor már az egyiptomiak átvették a harci szekerek alkalmazását. A híres quadesi csata (i. e. 1274) során mindkét harcoló fél, tehát mind az egyiptomiak, mind a hettiták rendelkezett harci szekerekkel. A Biblia is több esetben említi a harci szekereket. Kínában a csangsei temetőben, az egyik legpompásabb lelőhelyen 48 harci szekér és 105 ló maradványait találták meg, ezeket Csin állam egyik hajdani vezetőjével együtt temették el , aki az i.e. 1120 és 881 között uralkodó nyugati Csou (Zhou) dinasztia idején tűnt ki győzelmes hadjárataival…

A harci szekerek elterjedésének térképe és a küllős, kétkerekű szekerek típusai
(Forrás: Wikimedia Commons, CC BY-SA 3.0 alapján). A hükszoszok harci szekerei már i. e. 1700 körül megjelentek Észak-Egyiptomban

Az andronovói kultúrkörből és ebből a korszakból származhatnak a magyarban és a másik két ugor nyelvben a lótenyésztéssel kapcsolatos szavak (ló, nyereg, fék, ostor, másodfű ló stb.,). Az andronovói kapcsolatra vezethető vissza nyelvünk szekér szava is [Fodor 2009: 25–26.]. Ugyanakkor a szekér a Magyar Szókészlet Finnugor Elemei című szótár szerint ősiráni eredetű (MSzFE III. 1978: 576-577.).” [Zergenyei 2017]. A „nyíl” és „íj” szavaink ősi ugor eredetűek. Alternatív lehetőségként merül fel a lótenyésztéssel kapcsolatos szavak korábbi, ugor eredete is, mivel az Uraltól keletre található sztyeppei térségben már az Andronovo-kultúrát megelőzően háziasították a lovat (Botaj-kultúra, i. e. 3700-3100). Mindebből az a következtetés vonható le, hogy az íjásszal felfegyverzett, lóval vontatott, küllős harci szekér közös indo-iráni és ugor találmány. A hatalmas területre kiterjedő Andronovói kultúra kialakulásában, a térség feletti uralom gyakorlásában a harci szekerek fontos szerepet játszhattak. Szerepüket – mint azt a bevezetőben említettük – a hátasló alkalmazása, a lovas-íjász harcmodor kifejlesztése váltotta fel, ami összeköthető az andronovói komplex (földművelő és állattenyésztő) ökotípus megszűnésével és a világtörténelmi jelentőségű harcos lovas-nomád ökotípus elterjedésével.

A magyar őstörténet szempontjából döntő jelentőségű kérdés az ugor egység felbomlásának ideje, ami kapcsolatban állt a harcos lovas-nomád ökotípus kialakulásával és az Andronovo-kultúra megszűnésével. Ezzel a kérdéssel foglalkozott Veres Péter a 2009-ben kiadott Mérföldkövek a magyar őstörténetben című művének 3. fejezetében. [Veres 2009: 53-76.]

Veres Péter szerint a harcos lovas-nomád ökotípus kialakításában fontos szerepet játszott az éghajlatváltozás, a térség elmocsarasodása, ami a magyarok elődeivel azonosított Cserkaszkuli kultúra népének állataival együtt déli irányba történő vándorlását eredményezte. Álláspontja szerint a magyarok a harcos lovas-nomád ökotípust nem másoktól vették át, hanem annak kialakításában kezdetektől fogva kezdeményező szerepet játszottak.

Veres Péter az ugor egység felbomlását Moór Elemér nyomán a vasfeldolgozással kapcsolatos szavaknak a magyar nyelvben történt megjelenéséhez [Moór 1963], a lovas-nomád ökotípus megjelenéséhez, a magyarság déli irányba, a Nagy Sztyeppére vándorlásához kötötte. Abszolút időpontként az i. e. 2. és 1. évezred fordulóját jelölte meg. [vö.: Veres 2009: 53-55.]

Jelezzük, hogy a „vas” szó tekintetében valójában jelentésváltozás történt. A szó hangalakja már az ugor korból ismert, de jelentése a magyar nyelvben az ugor nyelvi egység felbomlása után megváltozott. A „vas” szó a balti-finn, lapp nyelvben: vaski: vaske- ’réz, érc’, az obi-ugor nyelvekben wəs: ātwəs ’ólom’ jelentésű.

Az indo-iráni népekkel való kapcsolatokról Veres Péter a következőket írja:

"...a korai nomádok korában a sztyeppén a magyar-iráni nyelvi kapcsolat – paradox módon – minimális volt a többi erdőlakó finnugor néphez képest [Harmatta 1977]. Ez nagyon elgondolkodtató jelenség. Mindez véleményem szerint arra utal, hogy nem volt szoros szimbiotikus kapcsolat a két teljesen eltérő nyelvi csoport között, hanem inkább ellenségeskedés, állandó harc folyhatott közöttük. Mindazonáltal a szókészlettel szemben az ősmagyar hangrendszerben mégis jelentős iráni jellegű szubsztrátumhatást mutathatunk ki. Egyebek között ennek köszönhető a b-, d-, g- szókezdő hangok, a *p > f, *t > δ, *k > h, *s > h hangváltozások, valamint a –ni igevégződés megjelenése nyelvünkben. Az ősmagyar hangrendszer sajátos módon az óiránihoz nagyon hasonlóvá vált [Veres 1972:8, Vö. Oranszky 1963.] Ez nagyon fontos megállapítás [Vö. Mészöly 1910, 1929, 1930, 1951], ugyanis ez az érdekes fonetikai hasonlóság jól mutatja, hogy az igencsak hosszan tartó, fokozatos antropológiai ráhatás mellett, amit az andronovói széles arcú szarmatákhoz hasonló, europid embertani típus átvétele bizonyít az ősmagyaroknál – az ezer évig tartó permanens interetnikus, feltehetőleg iráni nyelven beszélő nőkkel való házassági kapcsolatok meglétét [Tóth 1969].

Mindenesetre ebből egyérteleműen arra a a fontos megállapításra jutottunk, hogy a lovas nomád ősmagyarok kétségtelen jelentős iráni csoportokat tudtak nemcsak nyelvileg, hanem etnikailag is asszimilálni a sztyeppén. Mindez viszont egyúttal azt is bizonyítja, hogy távoli eleink bizonyítható módon minden tekintetben nemcsak egyenrangúak voltak a szomszédos idegen csoportokkal, hanem bizonyos fölénnyel is rendelkeztek a közvetlen környezetükben élőkkel szemben. Mindez közvetve alátámasztja nézetünket, hogy az irániaknak a sztyeppén nem sikerült a magyarok felett megszerezniük az uralmat, jóllehet hosszú időn keresztül, egészen a nagy népvándorlás kezdetéig, sőt még tovább is, az ősmagyarok minden valószínűség szerint az iráni (tegyük hozzá: türk – B. I.) nyelven beszélő csoportok közelében nomadizáltak...." [Veres 2009: 73-74.]

„Az elmondottak alapján az ősmagyar etnikumot tudatos, kulturálisan és nyelvileg zárt kommunikációs közösségként jellemezhetjük (Vö. Csáji 2009), amely meghatározott területen, egymással szoros társadalmi-gazdasági és művelődési kapcsolatban élő emberek között jött létre a Kr. e. II-I. évezred fordulóján végbement nagy jelentőségű ökológiai és művelődéstörténeti változások során. Az itt vázolt helyzet, továbbá az a szerencsés körülmény, hogy az ősmagyarság idejekorán, a sztyeppei lovas népek legelső hullámával szinkronban, azaz egy időben alakította ki klasszikus lovasnomád életformáját, lehetővé tette, hogy a mindig is számbeli fölényben levő iráni, majd török nyelvű csoportok között mint az egységes eurázsiai nagyállattartó nomád kultúra egyenrangú részese, megtartsa belső társadalmi autonómiáját. Mi több, ezzel együtt permanensen megőrizze etnikai egységét, identitását is. Így kerülték el elődeink a közvetlen szomszédos, de más nyelven beszélő nomád népek részéről az állandóan fenyegető etnikai asszimiláció veszélyét, amely beolvadás, teljes nyelvek eltűnése a történelem során oly sok más nép esetén be is következett [Vö. Csáji 2007 és Csáji 2009]. Ez a különleges állapot a sztyeppeövezetben azonban nem zárta ki kisebb magyar csoportok leszakadásának, idegen nyelvi és etnikai asszimilációjának lehetőségét, még kevésbé a kétnyelvű közvetítők által segített interetnikus kapcsolatteremtést. Az utóbbit a magyar nyelv történetének vizsgálata híven tükrözi, amire a továbbiakban is érdemes fokozottan odafigyelnünk.” [Veres 2009: 77.]

Kép: Arkaim a Google térképen

Irodalom

Aharoni-Yonah 1999: Aharoni, Yohanan; Avi-Yonah, Michael: Bibliai Atlasz, Budapest 1999.

Arkaim 1999: Аркаим 1987–1997. Библиографический указатель. Cseljabinszk

Arkaim 2011: Аркаим. Поселение эпохы бронзы. Древнейшие индоевропейцы в степях Урала. Каталог выставки. Cseljabinszk

Csáji László Koppány
2007: A sztyeppei civilizáció és a magyarság. Ómúltunk Tára 1. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest
2009: Az eurázsiai „sztyeppei civilizáció” információáramlásának hálózati modellje és hatása a törökségi, illetve más sztyeppei népek mitológiájára és folklórkincsére. In: III. Nemzetközi Tudományos Konferencia, Budapest

Csecsuskov, I. V. 2013: (Чечушков, И. В.) Колесничный комплекс эпохы поздней бронзы степной и лесостепной Евразии (от Днепра до Иртыша). Jekatyerinburg

Fodor István 1975: A finnugor régészet fő kérdései. In: Uráli népek. Nyelvrokonaink kultúrája és hagyományai. Szerk. Hajdú Péter. Budapest, 1975: 47–75.

Fodor István 2009: Őstörténet és honfoglalás. Magyarország története 1. Főszerk. Romsics Ignác. Budapest

Gening, V. F. 1977: (Генинг, В. Ф.) Могильники Синташта и проблема ранних индоиранских племен. Советская археология, 1977/4: 53-73.

Gening, V. F., Zdanovics, G. B., Gening, V. V. 1992: (Генинг, В. Ф., Зданович, Г. Б., Генинг, В. В.) Синташта. Археологические памятники арийских племен Урало-казахстанских степей. Cseljabinszk

Harmatta János 1977: Irániak és finnugorok, irániak és magyarok, In: Magyar Őstörténeti tanulmányok, Budapest, Akadémia Kiadó

Mészöly Gedeon
1910-1911: A –nyi képző eredete. Nyelvtudományi Kölemények
1929: Mióta lovasnép a magyar? In: Népünk és Nyelvünk I., Budapest, 205-2014
1930: Nem lovas nép volt-e az ugor kori magyar? Ethnographia XI.I.60-61.
1951: Az ugorkori vadászélet magyar szókincsbeli emlékei. Ethnographia

Moór Elemér 1963: A nyelvtudomány, mint az ős- és néptörténet forrástudománya, Budapest, Akadémia Kiadó

MSzFE III. 1978: A magyar szókészlet finnugor elemei. Főszerk. Lakó György. Budapest

Oranszkij, I. M. 1963: Osznovi iranistiki, Moszkva, Nauka

Szalnyikov, K. V. 1948: (Сальников, К. В.) К вопросу о стадиях в памятниках андроновской культуры Заураля. Первое Уралское археологическое совещание. Perm

Szalnyikov, K. V. 1967: (Сальников, К. В.) Очерки древней истории Южного Урала. Moszkva

Tóth Tibor 1969: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról. Az MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályának Közleményei, 17

Veres Péter
1972: A magyar nép etnikai történetének vázlata. Valóság folyóirat XV./5. 1-12.
2009: Mérföldkövek a magyar őstörténetben. Napkút Kiadó

Zergenyei 2017: „A sápadt árja lenéz, gyötör, kihasznál, megvet, éltedre tör!” 2017. január 13, https://www.nyest.hu/renhirek/a-sapadt-arja-lenez-gyotor-kihasznal-megvet-eltedre-tor, hozzáférés: 2017-06-29