Üzbegisztánban élő magyar törzset Tóth Tibor fedezte fel. 1966-ban megemlíti azokat a keleti krónikákat, melyekben magyar harcosok szerepelnek az Üzbég kánság megalapítását eredményező hadjáratokban [Tóth 1966], majd 1967-ben személyesen is felkereste mai utódaikat. Az üzbegisztáni magyarokat 2021-ben Bíró András Zsolt is felkereste.

Aczél Kovách Tamás a Magyar Nemzetben 1968-ban a következőket írta Tóth Tibor felfedezéséről:

„… Tóth Tibor az Kaska-Darja mentén találkozott a madzsarokkal, s az idén embertani kutatásokat is folytatott köztük.

A mesés hírű Bokhara és Szamarkand városától délre a Kaska folyó északi partján a térkép egy kis falut mutat. Neve: Madzsar kislak, vagyis Magyar szállás. Tóth Tibor első útja ide vitt, de a faluban már csak négy-öt madzsar család élt. Annál nagyobb volt az öröm, amikor a Huszár folyó mellett három, a térképről nem ismert Madzsar nevű falut talált. Nevük: Szauligar Madzsar, Adak Madzsar és Jukari Madzsar. Erre már nagyobb számban élnek madzsarok is. De a közelben van még egy madzsar lakta helység: Gulisztán kislak. Vagyis Rózsakert szállás.

Újabb meglepetés fogadta a tudóst Csim faluban. Itt jászok laknak. Úgy élnek együtt madzsarok és a jászok, mint nagyon messze onnan, a Duna mentén a magyarok és a jászok.

A nyár ezen a vidéken nagyon forró, a 40-50 fokot is eléri a hőmérséklet. A tél pedig hideg. De az öntözött föld bőven terem a Kaska és a Huszár folyó között. Fő termény a gyapot, és sok dinnyét, paradicsomot, szőlőt adnak a kertek is. Kazahsztánban a madiarok állattenyésztők. Üzbegisztánban a madzsarok fölművesek. De régen a madzsarok is nomádok voltak, juhot tenyésztettek és tevét." [Magyar Nemzet 1968. nov. 7.]

Minderről bővebbenn itt lehet olvasni:

https://julianusbaratai.blog.hu/2016/07/07/uj_meglepo_kutatasi_eredmenyek_a_magyarok_eredeterol

 A két krónikát, amelyekre Tóth Tibor 1966-os cikkében hivatkozott, 1969-ben orosz nyelven publikálták Alma Atában. [Materiali 1969]. A „Materialy po istorii kazakhskikh khanstv” szöveggyűjteményében a XV–XVII. századi török és perzsa krónikák szövegeinek azon részleteit jelentették meg orosz nyelvre fordítva, amelyek közvetlenül a kazak (és üzbég) kánságok XV-XVI. századi megalapításának történetéről szólnak. Így természetes, hogy azok a szövegrészletek, amelyekben szó esik a „madzsarok–magyarok” részvételéről a kazak kánságok megalapításáért folyó harcokban, ebben a forrásgyűjteményben közlésre kerültek. A könyv megalkotásában, a források lefordításában kiváló kazahsztáni keletkutatók, - többek között Sz. K. Ibrahimov akadémikus, V. P. Jugyin, K. A. Piscsulin és mások – vettek részt.

Az alábbiakban oroszból magyarra fordítva közreadjuk ezeket, a keleti magyarok történetére vonatkozó, és így a magyar identitástudat szempontjából is fontos szövegrészleteket a Mahmud ibn Vali „Bahr-al Aszrar-jából.és a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Naméból.

 Kép: Bahr al-Aszrar, Irán, XVII. század

Mahmud ben Emir Vali: Bahr al-Aszrar, Iran, VI. köt. (XVII. század közepe)

Ez a mű eredeti források, szemtanúk összegyűjtött leírásai alapján írja le a kazak kánságok megalapításával kapcsolatos XV. századi eseményeket, többek között a Sejbanida Abulhair kán, Dzsucsi kán leszármazottja keleti hadjáratait) [Materiali 1969, 329-368.]

A. Ahmedov a mű legértékesebb részének tekinti Abukhair kán utolsó hadjáratának és halálának szépirodalmi igényű leírását. (Bahr al-Aszrar, VI, 132b-133a), [Materiali 1969, 362 skk.]. .Az eseményekben – ahogy látni fogjuk – fontos szerepe volt a madzsaroknak is. A művet K. A. Piscsulin fordította perzsáról oroszra.

Elbeszélés Abulhair kán Mogulisztán ellen indulásáról, a hadjárat lefolyásáról, és Abulhair kán távozásáról ebből a világból.

"…Röviden szólva, amikor az Atil folyó partja lett az a hely, amely Abulhair kán hatalmát a nagyvilág számára nyilvánvalóvá tette, a kán hadseregének tenger hullámaihoz hasonlóan vonuló ezredei a parancs értelmében mindenfelől, Tokmak1 minden kerületéből, és az ország széleiről is, abba az irányba fordították lovaik fejét. Az összes törzs megjelent a káni főhadiszálláson a gyülekezésre kijelölt időpontban.

A hadsereg nagysága és a tábor nagy kiterjedése miatt az Atil folyó partján úgy nyüzsögtek az emberek, mint a hangyák egy bolyban, pedig néhány törzs és állataik a környező vidékről még nem is egyesültek a káni fősereggel. A legelők hiánya miatt felmerült az a gondolat, hogy mielőbb üssék meg a dobokat, és induljon el a hadsereg. Abulhair kán lábát félhold alakú kengyelébe helyezve, szerencséjének tisztavérű lova gyeplőjét a kirgizek és kalmükök legelői felé fordította.

„A Mindenség Kánja hadba indulásának hangjaitól

Megrendült a Föld és az Ég,

A föld megindult a hegyekben, és megremegett a puszta.

A katonák harci kiáltását meghallották a Mennyben is.

Mindenfelől zászlók tűntek fel,

Közeledett a menetelő hadak sokasága.

Csapatok viharos hullámai nyüzsögtek mindenfelé a sztyeppén,

Országúton és úttalan utakon egyaránt.”

A Szaturnusz magasságáig emelkedő zászló a Naphoz hasonló Abulhair kán jóvoltából átvonult Ala-Tak körzetén, majd a Teremtő segítségével a had keresztülvonult Kizil Nadiron2. Ezután, amikor néhány rövidebb menet és átrendeződés után a Császár főhadiszállása ** Jeti-Kuduk lett, elsötétült az Ég alja, komor felhők jelentek meg az égen és vastag, nehéz hó hullott a földre. Vihar keletkezett, erős szél kezdett fújni, a fagy szinte elviselhetetlenné vált. Úgy esett, hogy ebben az évben a téli szezon különösen hideg volt, a Nap szégyenében többnyire felhőkbe rejtette arcát, és a felhőkből eső és hó fehér gyöngyei hullottak.

Azonban Abulhair kán lelkében és szívében annyira meggyökeresedett és megerősödött a Dzsihád folytatásának vágya, hogy nem szándékozott kivárni a hideg megszűntét, hanem szilárd elhatározással, Allah segítségének reményében, ismét felemelte az előrenyomulás zászlaját. A Naphoz hasonló Abulhair kán arra az elhatározásra jutott, hogy előreküldi Kucskuncsi királyfit (sahzádét) egy jelentős nagyságú előhaddal, Emir-Julluz tarhannal, az ojrat Haszan bekkel, Dzsalan-oglannal, a najman Szatilmissel, a kongrat Szaid-bekkel, a madzsar Timurral, a kipcsak Tasbekkel, és még néhány más emírrel és hivatalnokkal együtt.

Amikor Ak-Kislak3 lett a császári főhadiszállás, a hideg ismét olyan dermesztő lett, hogy lehetetlenné vált a további előnyomulás. Ezért maga Abulhair kán rendelt el pihenőt hadseregének.

Ebben az időben Abulhair kán egészsége megrendült. A nagy út következtében állapota eltért a megszokottól. Hirtelen nagy forróság öntötte el. Ez a szerencsétlenség három napon keresztül tartott, és vérhassal végződött. Annak ellenére, hogy a Kán egyik orvosa a nagyhírű Abd ar Razzak Hanicseváni volt, és hogy mindenki remélte és várta a Kán egészségének jobbrafordulását, a betegség napról napra jobban erőt vett rajta, és egyre újabb, pusztító és gyógyíthatatlan betegségek léptek fel nála.

A boldog Abulhair kán tisztában volt azzal, hogy betegsége gyógyíthatatlan, így teljes mértékben belenyugodott sorsába. A Kába és az Ég felé fordult. Arra kérte nagyhatalmú fiait és boldog utódait, hogy éljenek egymással békében és barátságban. Sokat szólt az egyet nem értés és a testvérek közötti ellenségeskedés súlyos következményeiről.

Ezután a Kán lélegzése nehézzé vált. Muzulmán hitét bizonyító imákat rebegett. Így lélekben eggyé vált Allahhal, teljesen felkészülten várta a Halál angyalát, aki gyengéden leszállott hozzá, és így szólt: „Itt vagyok, én vagyok az”. Abulhair kán lelke, testének kalitkájából elrepült az Öröklét virágos mezejére. „Valamennyien Allahhoz tartozunk, és hozzá is térünk vissza”.

Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Name

(Sejbani Muhammad kán (1499–1510) a kazak és üzbég kánságok megalapításában döntő szerepet játszó hadjáratainak története. A. Jugyin szerint, aki a művet közép-ázsiai törökről oroszra fordította, a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Náme-t maga Sejbani Muhammad kán, vagy legalább is a kán udvarában, hozzá közel álló személy írta.) [Materiali 1969, 21-22 o.]

„Annak a találkozásnak idején Szujuics-Hodzsa szultán Musza-Mirza sógora lett. Ezután, hadjáratra indulva, a Szulak völgyében, száz emberükkel szétzúzták Dzsanibek kán fiának, Mahmud szultánnak a seregét. Ezután, ismét összegyűlve, harcra kényszeríttették Szuzak és Kara-Köz valamennyi lakóját, valamint Burunduk kánt, és a Szogunluk hágón kegyetlen csata dúlt. Azt mondják, úgy harcoltak ott, mint azelőtt soha senki sehol.

„Nem lévén képesek támadni, szétfutottak minden irányba.

Madárként repülve, átkeltek a hegyeken.”

Ennek a támadásnak a során Sahbaht kán fiatalabb testvére szétzúzta Mahmud szultánnak, Dzsenibek kazak kán fiának az arcát.

Hogy milyen nagyszámú volt az ellenség, azzal kapcsolatban a Korán következő sorait idézzük:

„Milyen kis sereg győzött le egy hatalmas ellenséges sereget Allah nevében! Allah a türelmesek oldalán áll.”

A harcban kitűnt hősök /bagaturok/ nevei: Mahmud-szultán bagatur, Samun Szeid Kara Szeid fia; Bajan-Kara oglan, valamint Karacsin bagatur fiatalabb testvére, Jakup bagatur, a kuscsi törzsből.

Amikor valamennyien megérkeztek, és visszaverték az ellenség támadását, Saikh Mazid bagatur a madzsar (omakból) (törzsi területről) kétszer eltalálta nyílvesszővel magát Burunduk kánt. Ali-Mardan bagatur az ujsun törzsből szintén sok dicső tettet hajtott végre. Mamas-bagatur a tatár törzsből jól hadakozott szablyával.

Ebben a csatában esett el Hodzsamkuli, Hudankuli fia, Burunduk kán rokona, valamint Szadri Maulana Harun. Részt vettek még az ütközetben Mikaj-divan az ujgur törzsből, Mirsza-Ali bagatur a kongrat törzsből. A turkesztáni jigitek közül való Bek-ata bagatur is szereplője volt ezeknek a dicsőséges eseményeknek. Idősebb testvérével, Aba-Bakr bagaturral együtt bátran vetette magát a harcba. A hősök közé tartozott még Ahmed fia Jav-Böri bagatur, az ujgur Jav-bek bakatur, valamint Szignak városából Csakmag juzbegi."

A krónikákban leírt események történelmi előzményei:

A mai Kazakisztán, Üzbegisztán és Kirgizisztán területére a magyarok az Arany Horda felbomlását megelőző trónviszályok, háborúk és az ezekhez kapcsolódó népmozgások során kerültek.

1357-ben kihalt az Arany Hordát alapító Batu kán leszármazottainak egyenes ága. Ezt követően Dzsingisz kán első fiának, Dzsucsi kánnak, Batu kán testvéreinek a leszármazottai között súlyos hatalmi harcok indultak az Arany Horda trónjáért. Tizennégy év alatt tizennégy kán került trónra, és mindegyik csatában halt meg. Az Arany Horda utolsó időszaka a Timur Lenk elleni halálos küzdelemben telt el. Ebben a háborúban pusztult el Urusz kán és Toktamis kán is. Ekkoriban, Timur Lenknek az Arany Horda központi területeit pusztító csapatai elől költözött el 1394–95-ben a Volga menti magyarok jelentős része a Don partvidékének sztyeppéire;[1] ahol a 16. században beléptek a Nogaj Horda nagy létszámú törzsekből álló ediszán (hét törzs) törzsszövetségébe.[2] Ez a törzsszövetség később több részre szakadt. Keleti szárnyuk a Nogaj Horda nagy részével – és a keleti magyarok egy jelentős csoportjával – együtt csatlakozott a kazak kánságokhoz.

Timur Lenk halála után az Arany Horda és a Timuridák közötti küzdelemben megfordult a kocka. Barak kán győzelmet győzelemre aratott Timur Lenk utódaival, a Timuridákkal szemben. Őt egy nogaj mirza nyila terítette le 1428-ban.[3]

A 15–16. században különös események mentek végbe Közép-Ázsiában. A terület nyugati részéről, az Arany Horda egykori területéről nomád törzsek törtek be a mai Kazak Köztársaság és Üzbegisztán nagy folyóvölgyeibe. A felbomlóban lévő Horda utolsó kánja, „aki felült Szain kán (Batu kán) aranytrónjára”, a sejbanida[4] Abulhair kán a Volga mellől 1467-ben indult élete utolsó hadjáratára Mogulisztán (az Ili-Csu vidéke és a mai Dél-Kazakisztán, a kazak Nagy Horda) ellen. A háborút halála után több mint egy évtizeddel unokája, Sejbani kán fejezte be. Kiűzte a mai Üzbegisztán, Kirgizisztán, Tadzsikisztán (Szamarkand és Fergana) területéről az utolsó élve maradt Timuridát, Babur emírt, aki később Indiában a Nagymogul Birodalom megalapítója lett.[5] (Maguk a nomád törzsek a mai kazakok és üzbégek elődei közé kerültek.)

Ugyanebben az időszakban a korábbi Arany Horda európai területein független kánságok alakultak: az ázsiai területekre is átnyúló Nogaj Kánság, a Krími Tatár Kánság, a Kazanyi Kánság. Ezek a későbbiekben orosz uralom alá vagy az Oszmán Birodalom függőségébe, majd az orosz és oszmán török háborúk ütközőövezetébe, végül orosz fennhatóság alá kerültek. A Nogaj Kánság és a tőle keletre található Kazak Kánság meggyöngülésében, majd orosz uralom alá kerülésében szerepet játszott a 17. századi kalmük támadás is.

A Kaska Darja térségéről a wikipédia a következőket írja:

Kashqadaryo kerület (üzbég: Qashqadaryo viloyati, Қашқадарё вилояти; régi helyesírás szerint betűzve Kashkadarya Region, orosz: Кашкадарьинская область) egyike Üzbegisztán régióinak, az ország dél-keleti részén, a Qashqadaryo folyó medencéjében és a Pamir-Alay hegység nyugati lejtőin található. Tádzsikisztánnal, Türkmenisztánnal, Szamarqand régióval, Bukhara régióval és Surxondaryo régióval határos. Területe 28 400 km². A lakosságot körülbelül 2 067 000 főre becsülik (2007), és körülbelül 73%-uk vidéken él. [Wikipédia]

Kép: A Kaska Darja kerület Üzbegisztánban

Bíró András Zsolt 2021. november 4-i facebook bejegyzése

„Andras Biro jelenleg itt tartózkodik: Kashkadar'Ya, Qashqadaryo, Uzbekistan.”

Az üzbegisztáni madzsar törzs által lakott falvakat látogattuk meg. Testvéreink jól vannak és bár egyszerűen élnek, de boldog összetartó családokban, sok gyermekkel.

Khaskadarya megye, Qamashi járás.
Gülistan település határában,a Berekes patak partján.

Khaskadarya megye, Qamashi járás.
Idős falusi férfiakkal (ak szakállok) akik közül hárman a madzsar törzs tagjai

Khaskadarya megye, Qamashi járás.
Az egyik madzsar törzsbéli családfő házában.Öt fiúgyermek a képen (kislányok a másik szobában játszottak). A legkisebb kisfiú a bölcsőben fekszik

Jegyzetek:

IFEAC (Közép-Ázsiai Francia Kutatóintézet, Taskent) Értelmezõ Szótára az üzbegisztáni és kazakisztáni  „madyar” etnikai csoport nevéhez a következõ magyarázatot fûzi:

MADYAR
„Etnikai csoport, amelynek az önelnevezése Magyar …(Groupe ethnique qui se denomme lui-méme Magyar…)” …1968-ban 150 családjuk élt a Kaska-Darjánál, és 150 családjuk Kazahsztánban, Kosztanajnál…Üzbégül és kazakul beszélnek, de az öregek még tisztában vannak eredetükkel”. [Catherine Poujol, Dictionnaire de l’Asie Centrale. Paris, 2001, 193.]

Kép: A szótár címlapja

Kép: A szótár Madyar (Magyar) szócikke

Üzbegisztán Etnikai Atlasza [2002] a következőket tartalmazza:
„A kaskadarjai területen a 60-as évek végén 150 madzsar (маджар) család élt, akiket a kutatók szintén magyarnak (мадьяр) tartanak… A madzsarok az üzbégekhez tartozónak tekintik önmagukat, üzbég nyelven beszélnek, szokásaik azonosak a helyi szokásokkal… …Ugyanilyen nem nagy létszámú madzsar csoport él Kazakisztánban, és kazaknak tekinti önmagát”. [Etnicheskij Atlas Uzbekistana, 2002, Taskent, 69.]

Irodalom

Abduselisvili 1963: Abduselisvili M. G. Ob antropologicseszkom szosztave szovremennogo naszelenija Armenii. In: Antropologicseszkoj Szbornik, 4, Moszkva, 1963.

Abetekov 1983: Abetekov A. Pamjatniki kulturi i iszkussztva Kirgizii. Katalog visztavki, Leningrad, 1983.

Aczél Kovách 1967: Aczél Kovách Tamás, Ismeretlen magyar törzsre bukkant egy budapesti tudós. In: Magyar Nemzet, 1967. november 6.

Aczél Kovách 1968: Aczél Kovách Tamás, Új meglepő kutatási eredmények a magyarok eredetéről. In: Magyar Nemzet, 1968. november 7.

Agafonov 1961: Agafonov N. T. Iz isztorii ekonomicseszkogo razvitija Turgaja. In: Sztrani i narodi Vosztoka 2, Moszkva, 1961.

Ahmetov 1965: Ahmetov B. A. Goszudarsztvo kocsevih uzbekov, Moszkva, 1965.

Almásy 1903: Almásy György, Vándorutam Ázsia szívébe, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1903.

Amanzsolov 1959: Amanzsolov Sz. Voprosz dialektologii i isztorii kazahszkogo jazika, Alma Ata, 1959.

Anonymus 1746: Anonymus, Gesta Hungarorum. In: Joannes Georgius Schwandtner: Scriptores rerum Hungaricarum veteres ac genuini, 1, Vindobonae, 1746, 1–38.

Arisztov 1947: Arisztov N. A. Zametki ob etnicseszkom szosztave turkszkih plemjam i narodnosztej i szvedenija ob ih csiszlennoszti. In: Zsivaja Sztarina, 3 4, St. Peterburg, 1896.

Arne 1935: J. T. Arne, Barsoff Gorodok, Stockholm, 1935.

Bálint 1974: Bálint Csanád, A gádorosi honfoglalás kori nyereg. In: Archaeologiai Értesítő, 1974/1, 17–44.

Baski 2009: Baski Imre, Magyar eredetű néptöredék a kazakoknál? In: Csodaszarvas. Őstörténet, vallás és néphagyomány, III., Budapest, Molnár Kiadó, 2009, 189–208.

Bekmakhanova 1993:  Bekmakhanova N. E. K voproszu ob etnicseszkom szosztave i politicseszkoj isztorii Nogajszkoj Ordi Kazahsztana v XVI–XVII. vv. In: Isztoriko-geograficseszkije aszpekti razvitija Nogajszkoj Ordi. Szbornik sztatjej, Mahacskala, 1993.

Belavin 2008–10: Belavin A. M.– Krilaszova M .B. Tarsolylemez Perm környékéről. In: Folia Archaeologica, LIV. (2008–2010), 243–250.

Bendefy 1936: Bendefy László, Az ismeretlen Julianus, Stephaneum Nyomda R.T.,  Budapest, 1936.

Bendefy 1937: Bendefy László, Fontes authentici itinera (1235–1238) fr. Juliani illustrantes. In: Archivum Europae Centro – Orientalis, III, Budapest, 1937. 

Benkő I. 2010: Benkő István, Keleti magyarok (Ellenszélben). In: Eleink IX/2. (2010, 67–74. 

Benkő 1985: Benkő Mihály, Az otrári katasztrófa. In: História, 1985/4, 4–6.

Benkő 1986: Benkő Mihály, Az ezüstmaszkok türk származásra utalnak. In: Magyar Nemzet, 1986. június 7.

Benkő 1989: A manvelovkai ezüstmaszkos lovas sírról – halotti maszkokról. In: Keletkutatás, 1989 ősz, 20–27.

Benkő 1990: Benkő Mihály, Halotti maszk és sírobolus. A honfoglaló magyarok halotti maszkjának eredetéről. In: Antik Tanulmányok. (Studia Antiqua),  XXXIII. (1987–88/2), 169–200.

Benkő 1991: Benkő Mihály, Beszámoló nyugat-mongóliai kutatóutamról. In: Keletkutatás, 1991 ősz, 100–104.

Benkő 1992: Benkő Mihály, A halotti arctakaró történetéhez. In: Antik Tanulmányok (Studia Antiqua), XXXVI/1–2, 106–108.

Benkő 1993: Mihály Benkő, Burial Masks of Eurasian Mounted Nomadic Peoples in the Migration Period (1st Millenium A. D.). In: Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae, 46/2-3 (1992/93), 113–131.

Benkő 1996: M. Benkő, About the origin of nomadic burial masks ont he European steppes in the1-st Mill. A. D. In: Information Bulletin of the International Association for the Study of the Cultures of Central Asia, Issue 20. 1996, Moscow.

Benkő 1998: Benkő Mihály, Nomád Világ Belső-Ázsiában (László Gyula ajánlásával, angol-magyar és angol-orosz nyelven), Timp Kiadó. Budapest, 1998.

Benkő 2001: Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában (Harmatta János előszavával, magyar és angol nyelven). Timp Kiadó. Budapest, 2001.

Benkő 2003a: Benkő Mihály, Aranymaszkos ősmagyar vezérsír. A korobcsinói leletről (A Dnyeper középső folyásánál). In: Antik Tanulmányok (Studia Antiqua), XLVII. (2003), 111–125.

Benkő 2003b: Benkő Mihály, A Torgaji Madiarok (Erdélyi István előszavával, magyar, angol, orosz és kazak nyelven), Timp Kiadó, Budapest, 2003.

Benkő 2004: Benkő Mihály, Egy ajándékba kapott könyv margójára. In: Eleink, III/2. (2004), 20–31.

Benkő–Khinayat 2004: Benkő Mihály – Khinayat B. Keleti magyar néptöredékek a kazak törzsszövetségekben. In: Eleink, III/2. (2004), 5–20.

Benkő 2005: Benkő Mihály, Közép-ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. In: Eleink, IV/2. (2005), 18–29.

Benkő 2007: Benkő István, Interjú Benkő Mihállyal. In: Eleink, VI/2. (2007), 80–89.

Benkő 2007: Benkő Mihály, Közép-ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. In: Gazda József – Szabó Etelka (szerk.): Kőrösi Csoma Sándor és keleti hagyományaink, Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület, Kovászna-Csomakőrös, 2007, 139–151.

Benkő–Khinayat 2007: Benkő Mihály – Khinayat B. A keleti magyarság írott emlékeiből. Masszi Kiadó. Budapest, 2007.

Benkő 2008a: Benkő Mihály, Magyar-kipcsakok, Timp Kiadó, Budapest, 2008.

Benkő 2008b: Benkő Mihály, Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról. In: Eleink, VII/2. (2008), 78–83.

Benkő 2009: Benkő Mihály, Az omszki sezserék jelentőségéről. In: Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesület III. Gödi Konferenciája, Napkút Kiadó, 2009, 43–51.

Benkő 2009a: Benkő Mihály, Még egyszer a kazak magyarokról (Hozzászólás Baski Imre cikkéhez.) Eleink VIII/2 (16),30–43.

Benkő 2010: Mihály Benkő, Seventy years old kara-kipchak genealogical tabulation (sezhere) with arabic letters from the Omsk Region. In: Kazahi Rosszii: isztorija i szovremennoszt. Materiali mezsdunarodnoj naucsno-prakticseszkoj konferencii. Tom 2. 2010.

Benkő 2011: Mihály Benkő, The Omsk sezheres and their connections. In: Naucsnoe tvorcsesztvo L. N. Gumiljova i isztorija narodov Azii: szovremennije podhodi i perspektivi. 2011, 78-82.

Benkő–Erdélyi 2017–2018: Benkő Mihály – Erdélyi István, A hsziungnuk régészeti kutatása Mongóliában. In: Etnológia, 5-8. (2017–2018/2-3, 282–320.)

Benkő 2019: Benkő Mihály, A keleti magyarok történetéről. In: Kelet Kapuja, III/2, 2019 április–június, 92–122.

Bíró 2007: Bíró András Zsolt, Tudományos expedíció a kazakisztáni madjar törzs szállásterületén. In: Eleink, VI/2. (2007), 22–31.

Bíró–Zalán–Völgyi–Pamjav 2009: Bíró, A. Zs. –  Zalán, A. – Völgyi, A. – H. J. Pamjav,

Y-chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary). In:  American Journal of Physical Anthropology, 2009.  (https://www.academia.edu/22434297/A_Y-chromosomal_comparison_of_the_Madjars_Kazakhstan_and_the_Magyars_Hungary_, utolsó letöltés: 2019. augusztus 31.)

Bojarsinova 1971: Bojarsinova Z. A. Naszelenije Zapadnoj Szibiri do nacsala russzkoj kolonizacii.  Tomszk, 1971.

Bokij–Pletnyeva 1989: Bokij N. M.-Pletnyeva Sz. A. Nomád harcos család 10. századi sírja az Ingul folyó völgyében. In: Archaeologiai Értesítő, 1989. (116), 86–98.

Bóna 1996: Bóna István, Dienes István, a honfoglalás kor régésze (1929–1996). In: Németh Péter – Mező András (szerk.): Tanulmányok, közlemények a honfoglalás emlékére 896-1996, Nyíregyháza–Szabolcs, 1996, 267–287.

Bonfini 1996: Antonio Bonfini, A magyar történelem tizedei (Fordította: Kulcsár Péter), Osiris Kiadó – Balassi  Kiadó, Budapest, 2019, 70. (I. tized, 2, 190). 

Börzsönyi 1912: Börzsönyi Arnold, Gyömörei sírlelet a honfoglalás korából. In: Archaeologiai Értesítő, XXXII. (1912), 214–219.

Czuczor 1862–1874: Czuczor Gergely –  Fogarasi János, A magyar nyelv szótára, I–VI., Pest, 1862–1874. (https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-szotara-czuczorfogarasi-55BEC/h-5FC22/hun-2-613C6/, utolsó letöltés: 2018. december 12-22.)

DAI 2003: Bíborbanszületett Konstantin, A birodalom kormányzásáról (De administrando imperio=DAI), Fordította: Moravcsik Gyula, Szeged, 2003.

Debec 1947: Debec G, F. Szelkupi. Trudi IE AN SZSZSZR, 2, 1947.

Debec 1951: Debec G, F. Antropologicseszkije iszledovanija v. Kamcsatszkoj Oblaszti. Trudi IE AN SZSZSZR, 17., 1951.

Debec 1952: Debec G. F. O polozsenii kazahov v antropologicseszkoj klasszifikacii narodov SZSZSZR. In: Ginzburg – Debec – Levin – Csebokszarov: Ocserki po antropologii Kazahsztana. Kratkie Szoobscsenija IE AN, 16., 1952.

Debec 1956: Debec G. F. Antropologicseszkie tipi naszelenija SZSZSZR i nekotorie problemi etnogeneza. Etnograficseszkoje Szovescsanije, Moszkva – Leningrád, 1956.

Debec 1958: Debec G. F. Opit graficseszkogo izobrazsenija genealogicseszkoj klasszifikacii cselovecseszkih rasz. Szovjetszkaja Etnografija., 4., 1958.

Debec 1965: Debec G. F. Antropologicseszkije isszledovanija v Afganisztane, Moszkva, 1965.

Derbentnáme 1936: Derbent Name, Mahacskala, 1993.

Derevjanko 1988: Derevjanko E. N. Baraba v turkszkoe vremja, Novoszibirszk, 1988.

Dienes 1959: Dienes István, A perbetei lelet. Milyen volt a honfoglaló magyarok öve? In: Archaeologiai Értesítő, 1959/1. (86), 145–158.

Dienes 1963: Dienes István, Honfoglalóink halottas szokásainak egyik ugorkori eleméről. In: Archaeologiai Értesítő, 1963. (90), 108–112.

Dienes 1965: Dienes István, A honfoglaló magyarok. In: Nagy Gyula (szerk.): Orosháza története, Orosháza, 1965, 136–174.

Dienes 1972: Dienes István, A honfoglaló magyarok, Budapest, Corvina Kiadó, 1972. (Magyar, angol, francia és német nyelven)

Dienes 1973: Dienes István, Honfoglalás kori veretes tarsoly Budapest-Farkasrétről. In: Folia Archaeologica, XXIV. (1973), 177–215.

Dienes 1978: Dienes István – Kristó Gyula, Opponensi vélemények Bálint Csanád: Dél-Magyarország a X. században c. kandidátusi értekezéséről. In: Archaeologiai Értesítő, 1978. (105), 107–127.

Dienes 2003: Dienes István, Benkő Mihály ajánlása. Reference for Mihály Benkő. In: Eleink, II/2. (2003), 101–103. (http://www.napkut.hu/eleink4-101, utolsó letöltés: 2019. július 10.)

Diodorus 1967: Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész, Bibliothéké, II/43, angol kiadás: Diodorus of Sicily in Twelve Volumes. II., London-Cambridge, The Loeb Classical Library, 1967.

Dókus 1900: Dókus Gyula, Árpád-kori sírleletek Zemplén vármegyében. In: Archaeologiai Értesítő, XX. (1900), 39–61.

Domanovszky 1906: Domanovszky Sándor, Kézai Simon mester krónikája. Forrástanulmány, Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia. Budapest, 1906.

Erdélyi–Benkő 2015: Erdélyi István – Benkő Mihály, The Sargatka culture and the Huns. Global-Turk 3–4. (2015), Astana, 103-117. 

Érdy 2001: Érdy Miklós, A hun lovastemetkezések magyar vonatkozásokkal, Magánkiadás.  Budapest, 2001.

Éri–Kelemen–Németh–Torma 1969: Éri István – Kelemen Márta – Németh Péter – Torma István, Veszprém megye régészeti topográfiája. A veszprémi járás, Budapest, 1969.

Etnicseszkij Atlasz Uzbekisztana, 2002: Etnicseszkij Atlasz Uzbekisztana. Taskent 2002.

Fedorov–Davidov 1966: Fedorov–Davidov G. A. Kocsevniki Vosztocsnoj Evropi pod vlaszti zolotoordinszkih hanov, Moszkva, 1966.

Fettich 1931: Fettich Nándor, Adatok a honfoglaláskor archaeologiájához. In: Archaeológiai Értesítő, XLV. (1931), 48–l12. különös tekintettel a 77. kép 11. elemére, 94.

Fodor 1973: Fodor István, Honfoglalás kori régészetünk néhány őstörténeti vonatkozásáról. In. Folia Archaeologica, XXIV. (1973), 159–175.

Fóti 2013: Fóti Erzsébet, A Kárpát-medence 6–11. századi történetének embertani vonatkozásai című előadásának (elhangzott a Magyar Tudományos Akadémia: Magyar őstörténet – Tudomány és hagyományőrzés című konferenciáján 2013. április 18-án) szerkesztett változata. (https://btk.mta.hu/images/06_F%C3%B3thi_Erzs%C3%A9bet.pdf, utolsó letöltés: 2019. november 30.

Fóti 2014: A 2013-as előadás bővített és átdolgozott változata. In: Sudár Balázs – Szentpéteri József – Petkes Zsolt, (et al.) Magyar őstörténet. Tudomány és hagyományőrzés. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2014, 151–168.  

Galeotto 1977: Galeotto Marzio, Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv (Fordította, jegyzetekkel ellátta, az utószót írta: Kardos Tibor), Magyar Helikon, Budapest, 1977. (Bibliotheca historica).

Gavrilova 1965: Gavrilova A. A. Mogilnik Kudirge kak isztocsnik po isztorii altajszkih plemen, Leningrád, 1965.

Ginzburg 1963a: Ginzburg V. V. Antropologija szovremennogo i drevnego naszelenija Szrednej Azii. Anthropos, 15., Brno 1963.

Ginzburg 1963b: Ginzburg V. V. Elementi antropologii dlja medikov, Leningrád, 1963.

Ginzburg 1964: Ginzburg V. V. Raszovije tipi Szrednej Azii i ih formirovanije v processze etnogeneza jego narodov. Trudi SZAGU, 235, Taskent, 1964.

Győrffy 1958: Győrffy György – Czeglédy Károly – Harmatta János (et al.),  A magyarok eredetéről és a honfoglalásról, Budapest, 1958.

Győrffy 1981: Riccardus-jelentés. (Fordította: Györffy György) In: Katona Tamás (szerk.): A tatárjárás emlékezete, Magyar Helikon Kiadó, Budapest, 1981, 95–100.

Halikov 1989: Halikov A. K. Tatarszkij narod i jego predki, Kazan, 1989.

Hampel 1900: Hampel József, A honfoglalás kor hazai emlékei. In: Pauler Gyula–Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar honfoglalás kútfői. A honfoglalás ezredéves emlékére, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1900, 507–878.

Harmatta 2001: Harmatta János, Julianus és a keleti magyarok. In.: Benkő Mihály: Julianus nyomdokain Ázsiában. Budapest, Timp Kiadó, 2001, 1–10. (Előszó)

Hölbling 2010: Hölbling Tamás, A honfoglalás forráskritikája. Budapest, 2010.

Haszanov 1999: Haszanov, H. A közös azerbajdzsáni–magyar etnikai gyökerekről (Fordította: Soproni András), Európai Folklór Intézet, Budapest, 2010.

Hrakovszkij 1959: Hrakovszkij V. Sara fal-Zámán Tahir Marwazi. Trudi Szektora Vosztokovedenija AN Kaz. SZSZR, 1, Alma-Ata, 1959.

186. Tóth 1976: H. Tóth Elvira, The Equesterian Grave of Izsák-Balázspuszta from the Period of the magyar Conquest. Az Izsák-balázspusztai honfoglaláskori lovas sír. In. Acta Museorum Ex Comitatu Bács-Kiskun Cumania, IV. Archaeologia (1976), 141–186.

Iszmagulov 1968: Iszmagulov O. The origin of the Kazakh anthropological type. VIII. International Congress of Anthropology, Tokio, 1968.

Jósa 1914: Jósa András, Honfoglalás kori emlékek Szabolcsban. In: Archaeologiai Értesítő,  XXXIV. (1914),  169–184., 271–273., 303–340., 449–450.

Judin 1965: Judin V. P. Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Náme, In: Materiali po isztorii kazahszkih hansztv XV–XVIII vekov. Alma Ata, 1969, 9–43. 

Karjalainen 1921: Karjalainen F. P. Die Religion der Jugra - Völker I. Helsinki, 1921, 92.

Kazak Értelmező Szótár 1999: Kazak tilinin sezdigi (Kazak értelmező szótár), Almaty, 1999.

Kazahszko-russzkij szlovar 2008 : Kazahszko-russzkij szlovar, 2008, Almaty.

Képes Krónika 2019: Képes Krónika (http://mek.oszk.hu/10600/10642/10642.htm, utolsó letöltés: 2019. március 8.)

Kézai 1862: Kézai Simon, Magyar krónika (Fordította: Szabó Károly), Ráth Mór, Pest, 1862. (http://mek.oszk.hu/02200/02249/02249.htm, utolsó letöltés: 2019. november 21.)

Kiss 1839: Kiss Bálint, Magyar régiségek, Landerer Lajos, Pest, 1839.

Kiss 1938: Kiss Lajos, A geszterédi honfoglaláskori sírlelet. In. Archaeologia Hungarica, XXIV. (1938) 

Kiss 1983: Kiss Attila, Baranya megye X–XI. századi sírleletei. Magyarország honfoglalás és Árpád-kori temetőinek leletanyaga I., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.

Konkobajev 2013: Konkobajev K. Ősmagyar nyomok a kirgiz nyelvben (Fordította: Benkő Mihály). In: Eleink, XII/2. (2013), 40–43.

Kréneisz 2015: Kréneisz Géza: Kik a székelyek? (http://epa.oszk.hu/01400/01445/00013/pdf/EPA01445_acta_hungarica_2015_2_006-010.pdf, utolsó letöltés: 2019. március 8.)

Krishna Riboud 1977: Krishna Riboud, Some remarks on the Face-covers (fu-mien) discovered in the tombs of Astana. In: Oriental Art, 23/4., (1977), 451. sk.

Kumekov 2008a: Kumekov B. Kazahi i vengri: obscsije istoricseszkije korni. In: A magyarság és a Kelet. Az MVSZ II. őstörténeti konferenciája II., Budapest, 2008, 139–156.

Kumekov 2008b:  Kumekov B. K kipcsakszkogo-madjarszkim etnicseszkim szvjazam.  In: Uly dalanyn birtar ulani (A széles puszta nagy fia. Mándoky Kongur István emlékkönyv), Almaty, 2008.

Kuskumbajev 2012: Kuskumbajev A. K. Magyarok keleten és nyugaton (Fordította: Benkő Mihály.), Napkút Kiadó, Budapest, 2012.

Kuskumbajev 2017: Kuskumbajev A. K. Genealogy (shezhire) of kara-kypchaks as an historical source. AURASIA uluslararasi Arastimalar Deyisi Alt:5 12.Özel Sagi 2017. Türkiye. 

Kuskumbajev 2018: Kuskumbaev A. K. Madjari Dast-i Kipcsake i Zolotoj Orde. In: Materiali II–j naucsnoj konferencii szrednevekovoj isztorii Dest-i Kipcsaka. Naucsno–isszledovatelszkij centr Dest-i Kipcsak, Astana, 2018.

Kuznyecov 1961: Kuznyecov V. A. Zmejszkij katakombnij mogilnik. In.: Materiali po Arheologii i drevnej isztorii Szevernoj Oszetii I. Ordzsonikidze, 1961.

László 1943: László Gyula, A koroncói lelet és a honfoglaló magyarok nyerge. In: Archaeologia Hungarica 27., Budapest, 1943.

László 1974: László Gyula, A népvándorláskor művészete Magyarországon, Corvina Kiadó, Budapest. 1974.

László 1988: László Gyula, Árpád népe, Budapest, Helikon Kiadó, 1988.

Levin 1947: Levin M. G. Antropologicseszkij tip jakutov, Kratkie. Szoobscsenija. IE AN, SZSZSZR, 3. (1947).

Levin 1952: Levin M. G. Materaly po antropologii Kazahsztana. In: Ginzburg–Debec–Levin–Csebokszarov, Ocserki po antropologii Kazahsztana, Kratkie Szoobscsenija. IE AN, 16., 1952.

Levin 1954: Levin M. G. K voproszu o juzsnoszibirszkom antropologicseszkom tipe. Kratkie Szoobscsenija. IE AN, 21., 1954.

Ligeti 1964: Ligeti Lajos, A magyar nép mongol kori nevei. In: Magyar Nyelv, 1964/432., 385–404.

Lipták 1978: Lipták Pál, Honfoglalás–Árpádkor (X-XIII. század). In: Lipták Pál: Embertan és emberszármazástan, Tankönyvkiadó, Budapest, 1978, 266. sk.

Magauin 2013: Magauin M. A kazah történelem ábécéje, Budapest, 2013.

Magyarország 1996–2000: Magyarország a XX. században, Babits Kiadó, Szekszárd 1996–2000. (http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/1330.html, utolsó letöltés: 2019. július 9.)

Mándoky 2002: Mándoky Kongur István, Amu-Darja széles vize, Karcag, 2002. (Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár, https://terebess.hu/keletkultinfo/amudarja.html, utolsó letöltés: 2019. március 8.)

Martin 1928: Martin R. Lehrbuch der Anthropologie, 1, Jena, 1928.

Martin 1957: Martin R. – Saller K. F. Lehrbuch der Anthropologie, I-II., Fischer Verlag. Stuttgart, 1957.

Materiali 1969: Materiali po isztorii kazahszkih hansztv XV–XVIII. vekov. Alma-Ata, 1969.

Mogilnikov 1992: Mogilnikov A. M. Szargatszkaja kultura. In: Sztepnaja polosza aziatszkoj csaszti SZSZSZR v szkifo-szarmatszkoje vremja. Arheologija SZSZSZR. 292–312. Moszkva, 1992.

Mazsitov 1981: Mazsitov N. A. Juzsnij Ural v VII-XII. vv. Moszkva.

Mesterházy 1980: Mesterházy Károly, Ein landnahmezeitlicher Sattel aus Ártánd. In: Acta Archaeologica Academiae Scienciarum Hungaricae, XXXII., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980, 295–308.

Mesterházy 1983: Mesterházy Károly, Honfoglalás kori nyereg Ártándról. In: Héthy Zoltán (szerk.): A Bihari Múzeum Évkönyve, III., Berettyóújfalu, 1982, 51–66.

Móra 1926: Móra Ferenc, Lovas sírok Kunágotán. In: Csanádvármegyei könyvtár, 1926/5., Szeged, 1926.

Moravcsik 1927: Moravcsik Gyula, Muagerisz király. In: Magyar Nyelv, 1927/23., 258–271.

Nagy 2016: Nagy Iván, Adalékok a madjar-magyar kérdéshez, (http://julianusbaratai.blog.hu/2016/10/31/nagy_ivan_adalekok_a_madjar-magyar_kerdeshez, utolsó letöltés: 2016. november19.)

Némäti 1911: Némäti Kálmán, Nagy-Magyarország ismeretlen történelmi okmánya, Budapest, 1911. (http://mek.oszk.hu/07200/07222/#, utolsó letöltés: 2018. december 23.)

Perémi 2016: Perémi Ágota (szerk.), Hadak útján. Népvándorlás Kor Fiatal Kutatóinak XXIII. konferenciakötete, Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém, 2016.

Poeti pjati vekov 1993: Poeti pjati vekov. Kazahszkaja poezija XV– nacsala XX. vv. Alma Ata, Zsazusi, 1993.

Poujol 2001: Catherine Poujol, Dictionnarie de l’Asie Central. Paris, 2001.

Rawson 1996: Rawson, Jessica, The Mysteries of the ancient China. Discoveries from the Early Dynasties, London, 1996.

Rasid-Ad-din 1952: Rashid, Ad-Din, Annals collection Djami at-tavarih, Moskow, 1952.

Révész 1985: Révész László, Adatok a honfoglalás kori tegez szerkezetéhez. In. Acta Antiqua et Archaeologica. Supplementum, 1985,  35–53.

Révész 1989–1990: Révész László, Honfoglalás kori veretes tarsolyok Karosról. In. Agria.  Az Egri Múzeum évkönyve. Annales Musei Agriensis, 1989–1990/25–26., 275–309.

Révész 1993: Révész László, Honfoglalás kori nyeregmaradványok Karosról. In: A Herman Ottó Múzeum évkönyve, 30-31/1. (1993), 105–124. (https://epa.oszk.hu/02000/02030/00025/pdf/HOM_Evkonyv_30-31_1_105-124.pdf, utolsó letöltés: 2019. augusztus 27.)

Révész 1999: Révész László, Emlékezzetek utatok kezdetére. Régészeti kalandozás a magyar honfoglalás és államalapítás korában, Timp Kiadó, Budapest, 1999.

(http://www.arpad.btk.mta.hu/images/aktualis/2019/014_het/ReveszL_Tarsoly.pdf, utolsó letöltés: 2019. augusztus 20.)

Roginszkij 1955: Roginszkij, Ja. Ja. – Levin, M. G. Osznovi antropologii, 1955.

Róna-Tas 1978–80: Róna-Tas András: Opponensi vélemény Fodor István: A honfoglaló magyarság keleti gyökerei című kandidátusi értekezéséről. In: Jósa András Múzeum évkönyve, XXI–XXII. (1978–1980), 117. (Vö.: Benkő Mihály: Beszámoló 1991. évi nyugat-mongóliai kutatóutamról. In: Keletkutatás, 1991 ősz, 100–104.)

Róna-Tas 1986: Róna-Tas András, A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. (The  Ethnonym Magyar on a Volga Bolgarian epitaph)  In: Magyar Nyelv, LXXXII. (1986), 78–81.

Róna-Tas 2004: Róna-Tas András, Nép és nyelv: A magyarság kialakulása (elhangzott 2004. március 1-én a Mindentudás Egyetemén: http://real-eod.mtak.hu/1079/1/05%20R%C3%B3na-Tas%2073-92.pdf, utolsó letöltés: 2016. november 14.)

Rosser 2000: Rosser Z. H.– Zerjal. T.– Hurles. M.– Adorjaan. M. (et al),

Y-Chromosomaldiversity within Europe is clinal and influenced primarity by geography rather than language. Am J Hum Genet 66, 1526–1543. (2000)

Rubruk 2002: Rubruk útleírása 1255-ből. In:  Györffy György (szerk.), Julianus barát és a Napkelet felfedezése, Budapest, 2002. (http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0020.html, utolsó letöltés: 2018. december 23.)

Scarpari 2000: Scarpari Maurizio, Az ősi Kína, Officina ’96 Kiadó, Budapest, 2000.

Stein 1926: Stein Aurél, Innermost Asia I–IV., Oxford, 1926.

Stein 1936: Stein Aurél, Ősi ösvényeken Ázsiában, I–II., Franklin Társulat, Budapest, 1936.

Sudár 2015: Sudár Balázs (szerk.), Magyarok a honfoglalás korában, Magyar őstörténet sorozat 2, Budapest, 2015.

Supka 1909: Supka Géza, Honfoglalás kori leletről Mezőtúron. In: Archaeologiai Értesítő, XXIX. (1909), 263–267.

Supka 1911: Supka Géza, Honfoglalás kori leletről Gödöllőn. In: Archaeologiai Értesítő, XXXI. (1911), 180–182.

Szabó 1873: Szabó Károly, Kisebb történelmi munkák I–II., Ráth Mór, Budapest, 1873.

Szauskin 1963: Sauskin-–Voronov, A. G. (et al.), Atlasz Kusztanajszkoj Oblaszti, Moszkva, 1963.

Szemjonov 1895: Szemjonov N. Tuzemci Szevero-Vosztocsnogo Kavkaza, St. Petersburg, 1895.

Tardy 1980: Tardy Lajos, A tatárországi rabszolgakereskedelem és a magyarok a XIII–XV. században, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.

Thallóczy 1896: Thallóczy Lajos, Adalék az ó-hit történetéhez Magyarországon. In: Századok XXX/3., (1896), 200.

Thuróczi 1957: Thuróczi János, Magyar Krónika (Fordította: Geréb László), Budapest, 1957. (http://mek.oszk.hu/1060/10633/10633.htm, utolsó letöltés: 2019. március 8.)

Tokarjev 1958: Tokarjev S. A. Etnografija narodov SZSZSZR. Moszkva, 1958.

Tóth 1965a: Tóth Tibor, A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája (Problèmes de l'ethnogenèse des Hongrois Conquérants). In: Anthropologiai Közlemények, IX/4., (1965), 139–149. (a II. Nemzetközi Finnugor Kongresszus Embertani Szekciójában 1965. augusztus 26-án, Helsinkiben elhangzott előadás szerkesztett változata)

Tóth 1965b: Tóth, Tibor, The Period of the Transformation in the Process of Metisation – A paleoanthropological sketch. In: Annales Historico-Naturales Musei Nationalis Hungarici, 1966/58., 469–487.

Tóth 1966a: Tóth Tibor, Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). In: Anthropologiai Közlemények, X/4., (1966), 139.

Tóth 1966b: Tóth Tibor, Az ősmagyarok mai relictumáról (Előzetes beszámoló). In: A Magyar Tudományos Akadémia Biológiai Tudományok Osztályának Közleményei, IX/1–2., (1966), 283–299.

Tóth 1969: Tóth Tibor, Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról. In: A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XVIII.  (1969), 85–95.

Trepavlov 2002: Trepavlov V. V. Isztorija Nogajszkoj Ordi, Moszkva 2001.

Turkoly 2016: Turkoly Sámuel levele Asztrahánból. (http://mnl.gov.hu/mnl/hml/hirek/turkoly_samuel_levele_asztrahanbol, utolsó letöltés: 2019. március 8.)

U. Kőhalmi 1968: Urayné Kőhalmi Katalin, Two Saddle Finds from Western Mongolia. In: Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae, XX. (1968), 347–358.

U. Kőhalmi 1972: Urayné Kőhalmi Katalin, A sztyeppék nomádja lóháton, fegyverben, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972.

Varázséji 1880: Varázséji Gusztáv, A szeged-öthalmi őstelep és temető. In: Archaeologiai Értesítő, XIV. (1880), 323–336.

Vásáry 2008: Vásáry István, Julianus magyarjai a mongol kor után: mozsarok és miserek (mescserek) a Közép-Volga vidékén. In: Vásáry István, Magyar őshazák és magyar őstörténészek, Balassi Kiadó, Budapest, 2008, 37–72.

Vosztrov 1961: Vosztrov V. V. Rodoplemennoj szosztav i rasszelenije kazahov na territorii Szemirecsenszkoj Oblaszti. Trudi IIAE AN Kaz. SZSZR, 12., Alma-Ata, 1961.

Vosztrov 1962: Vosztrov V. V. Rodoplemennoj szosztav i rasszelenije kazahov na territorii Turgajszkoj Oblaszti. Trudi IIAE AN Kaz. SZSZR, 16. Alma-Ata, 1962. 

Wosinsky 1896: Wosinsky Mór, Tolnavármegye az őskortól a honfoglalásig II., Budapest, 1896.

Lábjegyzetek: 

[1]Kuskumbajev 2018, 132. sk.; Chamroy 89–105.; Mirgalijev 2008, 108.

[2]Trepavlov 2001, 437.

[3]Magauin 16. skk.

[4]Abulhair kán Sejbaninak, Batu kán testvérének, Dzsingisz kán unokájának leszármazottja volt.

[5]Vö.: Bromlej 1990, 207-211.

1966-ban publikálta Tóth Tibor antropológus 1964-65-ös kazahsztáni expedícióinak eredményét, nevezetesen a Torgaj-fennsíkon élő argün-magyar törzs felfedezését. [1]. Az argün-magyarok között végzett antropológiai méréseinek eredményeit közreadó tanulmány végén, „néhány auxiliáris problémáról” címszó alatt, Tóth Tibor közli a közép-ázsiai magyarokra vonatkozó történeti források adatait. [1, 297 sk.]. Ezek között említést tesz két olyan XVI–XVII századi krónikáról is, amelyek akkoriban még nem voltak lefordítva középkori közép-ázsiai (török, perzsa) nyelvekről oroszra. Tóth Tibor nem olvasott ezeken a nyelveken, és csak másodkézből értesülhetett tartalmukról.  B. A. Ahmetov nyomán [2] írja Tóth Tibor, hogy Mahmud ibn Vali XVII. századi balkhi tudós és krónikás szerint „Abulhair XV. századi „üzbég fejedelem” csapataiban nemcsak kipcsakok, hanem madzsarok is szolgáltak.” A magyar antropológus 1965-ös kazakisztáni útja idején sok kutatóval tanácskozott, köztük P. A. Jugyin nagynevű kazahsztáni keletkutatóval is, aki éppen abban az időben fordította oroszra egy nevezetes közép-ázsiai, XVI. századi kéziratos krónika, a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat-Náme szövegét. Ezt a művet P. A. Jugyin szerint maga Muhammad Sejbani kán, Abulhair kán unokája írta. P. A. Jugyin arról értesítette Tóth Tibort, hogy e forrás szerint „a Burunduk fejedelem elleni küzdelemben madzsar omakbeliek is részt vettek” [1, uo.].

Ezekben a másodlagos információkban vannak pontatlanságok, mert, ahogy fentebb említettem, Tóth Tibor az eredeti forrásokat még csak fordításban sem olvashatta. Például Abulhair kán (1428-1468) nem „üzbég fejedelem” volt, hanem a Volgától az Irtisig elterülő sztyeppék (az un. „Keleti Dest-i-Kypsak) Dzsucsida uralkodója, aki a növekvő orosz nyomás miatt kiszorulóban a Volga-Urál vidékről, a birodalmától délre elterülő termékeny folyóvölgyek (a Szir-darja és Amu-darja völgyei), valamint a Szemirecsje meghódítására törekedett. Így keveredett sikeres harcokba a Timuridákkal, akik később vazallusai lettek, valamint a Szemirecsjén Dzsenibek és Girej kánokkal, és lett belőle a XV. század második felében Kazakisztán megalapítója. B. A. Ahmetov a Tóth Tibor által idézett helyen egyébként azt írja, hogy „Abulhair kán előhada magyar, ojrát és kipcsak törzsekből állott [2, 16 o.], azonban ahogy ez az alábbiakban kiderül, Mahmud ibn Vali eredeti szövegében még ehhez képest is mást olvashatunk. Üzbég fejedelemnek” talán inkább lehetne Abulhair kán unokáját, Muhammad Sejbani kánt nevezni, aki a XVI. század elején elfoglalta Bokharát, Szamarkandot és kiirtotta a Timuridákat. Azonban a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Náme alább idézett részletéből világossá válik, hogy Muhammad Sejbani kán harcolt a Szemirecsjéért is, Girej kán fia: Burunduk kán ellen.

Tóth Tibor kutatásai a kazakisztáni argün-magyarok, valamint az üzbekisztáni kipcsak-magyarok között a Kacska-Darja folyó mentén, elsorvadtak az 1960-as évek második felében, korábban már általunk leközölt, politikai és tudománypolitikai okokból [3, 9 o.]. Így aztán ő nem szerzett már arról tudomást, hogy a két krónikát, amelyekre 1966-os cikkében hivatkozott, 1969-ben orosz nyelven publikálták Alma Atában. [4]. A „Materialy po istorii kazakhskikh khanstv” szöveggyűjteményében a XV–XVII. századi török és perzsa krónikák szövegeinek azon részleteit jelentették meg orosz nyelvre fordítva, amelyek közvetlenül a kazak kánságok XV-XVI. századi megalapításának történetéről szólnak. Így természetes, hogy azok a szövegrészletek, amelyekben szó esik a „madzsarok–magyarok” részvételéről a kazak kánságok megalapításáért folyó harcokban, ebben a forrásgyűjteményben közlésre kerültek. A könyv megalkotásában, a források lefordításában kiváló kazahsztáni keletkutatók, - többek között Sz. K. Ibrahimov akadémikus, V. P. Jugyin, K. A. Piscsulin és mások – vettek részt.

Az alábbiakban oroszból magyarra fordítva közreadjuk ezeket, a keleti magyarok történetére vonatkozó, és így a magyar identitástudat szempontjából is fontos szövegrészleteket a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Naméból, és Mahmud ibn Vali „Bahr-al Aszrar-jából..

Mahmud ben Emir Vali: Bahr al-Aszrar, VI. köt. (XVII. század közepe)

(Ez a mű eredeti források, szemtanúk összegyűjtött leírásai alapján írja le a kazak kánságok megalapításával kapcsolatos XV. századi eseményeket, többek között a Sejbanida Abulhair kán, Dzsucsi kán leszármazottja keleti hadjáratait) [4, 329-368.]

A. Ahmedov a mű legértékesebb részének tekinti Abukhair kán utolsó hadjáratának és halálának szépirodalmi igényű leírását. (Bahr al-Aszrar, VI, 132b-133a), [4, 362 skk.]. .Az eseményekben – ahogy látni fogjuk – fontos szerepe volt a madzsaroknak is. A művet K. A. Piscsulin fordította perzsáról oroszra.

Elbeszélés Abulhair kán Mogulisztán ellen indulásáról, a hadjárat lefolyásáról, és Abulhair kán távozásáról ebből a világból.

…Röviden szólva, amikor az Atil folyó partja lett az a hely, amely Abulhair kán hatalmát a nagyvilág számára nyilvánvalóvá tette, a kán hadseregének tenger hullámaihoz hasonlóan vonuló ezredei a parancs értelmében mindenfelől, Tokmak1 minden kerületéből, és az ország széleiről is, abba az irányba fordították lovaik fejét. Az összes törzs megjelent a káni főhadiszálláson a gyülekezésre kijelölt időpontban.

A hadsereg nagysága és a tábor nagy kiterjedése miatt az Atil folyó partján úgy nyüzsögtek az emberek, mint a hangyák egy bolyban, pedig néhány törzs és állataik a környező vidékről még nem is egyesültek a káni fősereggel. A legelők hiánya miatt felmerült az a gondolat, hogy mielőbb üssék meg a dobokat, és induljon el a hadsereg. Abulhair kán lábát félhold alakú kengyelébe helyezve, szerencséjének tisztavérű lova gyeplőjét a kirgizek és kalmükök legelői felé fordította.

„A Mindenség Kánja hadba indulásának hangjaitól

Megrendült a Föld és az Ég,

A föld megindult a hegyekben, és megremegett a puszta.

A katonák harci kiáltását meghallották a Mennyben is.

Mindenfelől zászlók tűntek fel,

Közeledett a menetelő hadak sokasága.

Csapatok viharos hullámai nyüzsögtek mindenfelé a sztyeppén,

Országúton és úttalan utakon egyaránt.”

A Szaturnusz magasságáig emelkedő zászló a Naphoz hasonló Abulhair kán jóvoltából átvonult Ala-Tak körzetén, majd a Teremtő segítségével a had keresztülvonult Kizil Nadiron2. Ezután, amikor néhány rövidebb menet és átrendeződés után a Császár főhadiszállása ** Jeti-Kuduk lett, elsötétült az Ég alja, komor felhők jelentek meg az égen és vastag, nehéz hó hullott a földre. Vihar keletkezett, erős szél kezdett fújni, a fagy szinte elviselhetetlenné vált. Úgy esett, hogy ebben az évben a téli szezon különösen hideg volt, a Nap szégyenében többnyire felhőkbe rejtette arcát, és a felhőkből eső és hó fehér gyöngyei hullottak.

Azonban Abulhair kán lelkében és szívében annyira meggyökeresedett és megerősödött a Dzsihád folytatásának vágya, hogy nem szándékozott kivárni a hideg megszűntét, hanem szilárd elhatározással, Allah segítségének reményében, ismét felemelte az előrenyomulás zászlaját. A Naphoz hasonló Abulhair kán arra az elhatározásra jutott, hogy előreküldi Kucskuncsi királyfit (sahzádét) egy jelentős nagyságú előhaddal, Emir-Julluz tarhannal, az ojrat Haszan bekkel, Dzsalan-oglannal, a najman Szatilmissel, a kongrat Szaid-bekkel, a madzsar Timurral, a kipcsak Tasbekkel, és még néhány más emírrel és hivatalnokkal együtt.

Amikor Ak-Kislak3 lett a császári főhadiszállás, a hideg ismét olyan dermesztő lett, hogy lehetetlenné vált a további előnyomulás. Ezért maga Abulhair kán rendelt el pihenőt hadseregének.

Ebben az időben Abulhair kán egészsége megrendült. A nagy út következtében állapota eltért a megszokottól. Hirtelen nagy forróság öntötte el. Ez a szerencsétlenség három napon keresztül tartott, és vérhassal végződött. Annak ellenére, hogy a Kán egyik orvosa a nagyhírű Abd ar Razzak Hanicseváni volt, és hogy mindenki remélte és várta a Kán egészségének jobbrafordulását, a betegség napról napra jobban erőt vett rajta, és egyre újabb, pusztító és gyógyíthatatlan betegségek léptek fel nála.

A boldog Abulhair kán tisztában volt azzal, hogy betegsége gyógyíthatatlan, így teljes mértékben belenyugodott sorsába. A Kába és az Ég felé fordult. Arra kérte nagyhatalmú fiait és boldog utódait, hogy éljenek egymással békében és barátságban. Sokat szólt az egyet nem értés és a testvérek közötti ellenségeskedés súlyos következményeiről.

Ezután a Kán lélegzése nehézzé vált. Muzulmán hitét bizonyító imákat rebegett. Így lélekben eggyé vált Allahhal, teljesen felkészülten várta a Halál angyalát, aki gyengéden leszállott hozzá, és így szólt: „Itt vagyok, én vagyok az”. Abulhair kán lelke, testének kalitkájából elrepült az Öröklét virágos mezejére. „Valamennyien Allahhoz tartozunk, és hozzá is térünk vissza”.

Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Name

(Sejbani Muhammad kán (1499–1510) a kazak és üzbég kánságok megalapításában döntő szerepet játszó hadjáratainak története.

P. A. Jugyin szerint, aki a művet közép-ázsiai törökről oroszra fordította, a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Náme-t maga Sejbani Muhammad kán, vagy legalább is a kán udvarában, hozzá közel álló személy írta.) [4, 21-22 o.]

„Annak a találkozásnak idején Szujuics-Hodzsa szultán Musza-Mirza sógora lett. Ezután, hadjáratra indulva, a Szulak völgyében, száz emberükkel szétzúzták Dzsanibek kán fiának, Mahmud szultánnak a seregét. Ezután, ismét összegyűlve, harcra kényszeríttették Szuzak és Kara-Köz valamennyi lakóját, valamint Burunduk kánt, és a Szogunluk hágón kegyetlen csata dúlt. Azt mondják, úgy harcoltak ott, mint azelőtt soha senki sehol.

„Nem lévén képesek támadni, szétfutottak minden irányba.

Madárként repülve, átkeltek a hegyeken.”

Ennek a támadásnak a során Sahbaht kán fiatalabb testvére szétzúzta Mahmud szultánnak, Dzsenibek kazak kán fiának az arcát.

Hogy milyen nagyszámú volt az ellenség, azzal kapcsolatban a Korán következő sorait idézzük:

„Milyen kis sereg győzött le egy hatalmas ellenséges sereget Allah nevében! Allah a türelmesek oldalán áll.”

A harcban kitűnt hősök /bagaturok/ nevei: Mahmud-szultán bagatur, Samun Szeid Kara Szeid fia; Bajan-Kara oglan, valamint Karacsin bagatur fiatalabb testvére, Jakup bagatur, a kuscsi törzsből.

Amikor valamennyien megérkeztek, és visszaverték az ellenség támadását, Saikh Mazid bagatur a madzsar (omakból) (törzsi területről) kétszer eltalálta nyílvesszővel magát Burunduk kánt. Ali-Mardan bagatur az ujsun törzsből szintén sok dicső tettet hajtott végre. Mamas-bagatur a tatár törzsből jól hadakozott szablyával.

Ebben a csatában esett el Hodzsamkuli, Hudankuli fia, Burunduk kán rokona, valamint Szadri Maulana Harun. Részt vettek még az ütközetben Mikaj-divan az ujgur törzsből, Mirsza-Ali bagatur a kongrat törzsből. A turkesztáni jigitek közül való Bek-ata bagatur is szereplője volt ezeknek a dicsőséges eseményeknek. Idősebb testvérével, Aba-Bakr bagaturral együtt bátran vetette magát a harcba. A hősök közé tartozott még Ahmed fia Jav-Böri bagatur, az ujgur Jav-bek bakatur, valamint Szignak városából Csakmag juzbegi."

Amint láthatjuk, a históriákból két idézett szövegrészletben nem arról van szó, hogy „madzsarok is részt vettek”, név nélkül megemlítve, bizonyos, a kazak és üzbég kánságok megalapításáért folyó XV–XVI. századi harcokban. A Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Name-ban név szerint említenek egy madzsar törzsbéli hírneves vitézt, Saikh Mazid bahaturt, és annak hőstettét, mármint hogy nyilaival kétszer is eltalálta az ellenséges sereg vezérét, Burunduk kán hétfolyóközi uralkodót. („A magyarok nyilaitól, ments meg, Uram, minket” szövegű, a magyar honfoglalás idején Nyugat-Európában közismert fohászt úgy látszik, Közép-Ázsiában is tanácsos lehetett elmondani, még a XV – XVI. század fordulóján is.).  Mahmud ben Emir Vali pedig az Abulhair kán által fiának, Kucskuncsi sahzádénak a hadjárat folytatására küldött serege vezérkarába kinevezett emírként említi meg „a madzsar Timurt”, szintén név szerint megemlített kipcsak, najman és kongrat vezérek, vagyis a napjainkban is létező hat kazak törzsszövetség közül háromnak a képviselői társaságában. B. A. Ahmetov hivatkozásában, mármint hogy „Abulhair kán előhada magyar, ojrát és kipcsak törzsekből állott,” pontatlanság az, hogy szavainak általánosan jelleget ad, ahelyett, hogy világossá tenné: Mahmud ibn Vali itt egyetlen, konkrét esetről beszél. Azonban B. A. Ahmetov tett a kérdéssel kapcsolatban helyes megfigyelést is. A „tarhan” és az „oglan” udvari címek és katonai rangok voltak az Arany Horda idején. Úgy tűnik, hogy az Abulhair kán kilencedik fia, Kucskuncsi sahzáde törzsi csapatokból összeállított, a harcok folytatására kijelölt tumenjeinek vezérei az 1467-68-as hadjárat téli pihenője után az ojrat Haszan bek, a najman Szatilmisz, a kongrat Szaid-bek, a madzsar Timur, és a kipcsak Tasbek voltak.** *

Mindez arra vall, hogy a keleti magyaroknak (madzsaroknak) a XV-XVI. századokban még jelentős szerepük lehetett a Sejbanida kánok által uralt, Abulhair kán idején a Volgától az Irtis folyóig terjedő Keleti Dest-i-Kipcsak-ban, sőt, a káni udvarban, a hadsereg vezetésében is. Vitézeik nagyhírűek voltak az egész kánság területén. Valószínű, hogy abban az időben a keleti magyarok (madzsarok) még nem csatlakoztak egyik nagy törzsszövetséghez sem, az Aranyhordának a Sejbani kán utódaihoz tartozó területein belül („Ak Orda”, vagyis a Fehér Horda, a Volgától keletre) viszonylag önállóak lehettek. Ezek az adatok történeti mélységet adnak a későbbiek során a kazak (kipcsak, argün) törzsszövetségekbe betagolódott magyar (madiar, madijar) törzsek eredetével kapcsolatos feltételezéseknek. Nyilvánvaló, hogy Julianus magyarjainak azokról a törzseiről van itt szó, amelyek a Volga mellől Abulhair és Muhammad Sejbani kánok vezetése alatt átköltöztek a kazak kánságokat megalapító kipcsak és más török törzsekkel együtt Közép-Ázsia pusztáira, vagyis a XVI. század során nem hódoltak be az oroszoknak és nem olvadtak be a Volga-Oka-menti tarka népességbe.

A kazakisztáni magyarok Volga melletti eredetére utal az is, hogy az Irtis vidéki kipcsak-magyarok központi auljának, a szovjet időkben többször átnevezett Kara Talnak az eredeti neve Edil volt.4. Ez az elnevezés az Atilnak, vagyis a Volgának őrizte meg ősi nevét az Irtis partján élő kipcsak-magyarok között; más szóval annak a folyónak a nevét, amelynek partjáról Kazakisztán megalapítója, Abulhair kán, sok törzsből és nemzetiségből álló hatalmas hadseregével, élete utolsó hadjáratára indult.

Felmerül a kérdés, hogy a „madzsar” etnonym, a „madzsar” omak, törzsi terület, törzs neve valóban a keleti magyarokkal állt kapcsolatban az Urál-vidéken és Közép-Ázsiában a késő középkorban? Nem keletkezhetett-e ez a „magyar” névre emlékeztető etnonym esetleg még közvetlenül a tatárjárás után, a XIII. században úgy, ahogy ezt Németh Gyula feltételezte: vagyis hogy egy mongol herceg: Batu kán testvére, Sejbani kán tizenegyedik fia, Madzsar után neveztek el „madzsar”-nak az Arany Horda területén belül egy, a nevezett herceg által uralt, ma már meghatározhatatlan helyű, nagyságú, és népességű földet5? Szerintünk nem. Ligeti Lajos megállapítása szerint a XIII. századi és későbbi, közép-ázsiai „madzsar” neveknek és helységneveknek, ellentétben Németh Gyula véleményével, mégiscsak közük lehet a Keleten maradt magyarsághoz. [5]. Fontos tény az is, hogy a kazakisztáni kipcsak-magyar törzs élén – ellentétben a kazakisztáni törzsek, törzsszövetségek többségével – egészen a XVIII. századig, nem állott töre, vagyis Dzsingisztől leszármazott herceg. A. K. Köskönbajev, Omszk vidékéről származó kipcsak-magyar akszakal (Almati) a következőket meséli erről:

–        „A XVI-XVIII. századok bonyolult háborúinak során a kazak törzsek, törzsszövetségek szívesen vették, ha Dzsingisz kán leszármazottai álltak az élükön. A Dzsingiszida hercegek száma szerencsére nagy volt kazak földön. Az Aranyhordában, majd a kazak kánságokban többnejűség volt, a kánoknak és rokonaiknak rendszerint számos fiúgyermekük volt. Ezeket nevezték „töré”-knek.6 Tekintélyt adott bármely törzsnek, ha volt töréje, vagyis ha Dzsingisz-utód állt az élén. A kipcsak-magyarok a XVIII század elején, miután az Irtis partjára költöztek, elgondolkodtak azon, hogy nekik, sok más  törzzsel ellentétben, nincs töréjük, Elhatározták, hogy szereznek maguknak egyet. Embereik addig járták Kelet-Kazakisztán pusztáit, amíg találtak egy olyan Dzsingisz kántól származó családot, amelyik hajlandó volt nekik átengedni egyik fiát. A gyereket boldogan hazavitték, dédelgették, és felnevelték az Irtis-parti sztyeppéken. A fiú, miután felcseperedett, kipcsak-magyar lányokat vett el feleségül, számos gyermeke született. Az Omszk-vidéki kipcsak-magyarok egykor köré és családja köré tömörült ága attól kezdve „töre-kipcsak”-nak is nevezi magát”.

Ez a legenda arra vall, hogy a kazakisztáni harcokban részt vett madzsaroknak, a kazak sztyeppék törzsszövetségeinek „madiar”-jai elődeinek, a XV–XVII. századok során nem volt töréjük. Nevüket tehát nem Sejbani tizenegyedik fia, Madzsar dzsingiszida herceg után kapták a XIII. század közepén, különben a herceg utódai valószínűleg közöttük éltek volna egészen a XX. századig. A csisztopoli sírkő [6] és a Tavarih-iGuzida-ij Nuszrat Náme, valamint Mahmud ben Emir Vali „Bahr al-Aszrar-jának leírásai „madzsar”-ok részvételéről a késő középkori harcokban a Sejbanidák hadseregeiben Közép-Ázsia átrendezéséért, hiteles adatok a keleti magyarok fennmaradásáról az Arany Horda idején, egészen ennek a mongol-türk birodalomnak a XV-XVI. században bekövetkezett teljes hanyatlásáig és széttagolódásáig.  

Az általunk idézett két krónikában kiemelt helyen említett „madzsar”-ok Magna Hungaria magyarjainak utódai voltak, azoknak a magyaroknak a leszármazottai, akiknél Julianus barát járt a Volga mentén, 1237-ben, még a tatárjárás előtt. A „madzsar” volt ősi népnevük, amelyet közép-ázsiai utódaik napjainkig megőriztek, a Kacska-darjai (Üzbekisztán) kipcsak-magyarok között „madzsar, mazsar”, a kazak törzsszövetségekben pedig „madijar” formában7.

Képek

Irtis-vidéki kipcsak-magyarok Kara Tal-ból. (Oroszország, Omszki Terület, Russzkaja Poljanai körzet).

Kipcsak-magyar akszakalok a Kara Tal-i temető kapujánál. Jobboldalt almatii kísérőm, Doszunbek.

Részlet a Bahr-al-Aszraar kéziratából, BAHR AL-ASRAR, IRAN, LATE 17TH CENTURY.

Sírkő a Kara Tal-i kipcsak-magyar temetőben.

Irodalom.

1. Tóth Tibor. A magyarok ősi relictumáról. Embertani Tár Közleményei, 9 (1966), 283-298.
2. A. Ahmetov. Gosudarstvo kochevykh uzbekov. Moskva, 1965.
3. Benkő Mihály – Babakumar Khinajat: Keleti magyar néptöredékek a kazak törzsszövetségekben. In: Eleink III. (2004)/2, 5-20.
4. Materialy po istorii kazakhskikh khanstv XV–XVII vekov. Alma Ata, 1969.
5. Ligeti Lajos. A magyar nép mongol kori nevei. Magyar Nyelv, 432. (1964 december), 385-404.
6. Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.

Jegyzetek 

* Itt fejezem ki köszönetemet kazakisztáni és nyugat-szibériai kutatóutam támogatásáért a keleti magyar néptöredékek közé a British Academy Stein–Arnold Exploration Fund-jának, a Nemzeti Kulturális Örökség Alapnak, valamint a BARSZ Magyar–Kazak Alapítvány-nak. 

1 Dest-i-Kipcsak mongol elnevezése.

2 A Talasz folyó völgyében, a Hétfolyóközben.

** Abulhair kán volt az utolsó olyan Dzsucsida kán, aki – igaz, hogy csak az élete végén és csak rövid időre  –  de felülhetett Szain kán (azaz Batu kán) trónjára. [Tarih-i Abulhair hani, 4, 138 o.]

3 V. A. Ahmedov szerint a mai Almati. Vö.: V. A. Ahmetov: Gosudarstvo kochevykh uzbekov, 59.

*** A dzsingiszida utódállamokban érvényes dzsingiszi törvénykönyv, a Jaszák alapján a nagykánok fiai által vezetett birodalmi seregek tizenkétezer főnyinél nagyobb, de negyvenezer főnyinél kisebb ellenséges sereg ellen indultak harcba, és legalább négy tumenből, azaz legalább negyvenezer emberből kellett állniuk. A csapatoknak és a tiszteknek úgy kellett harcolniuk, mintha maga a nagykán is a hadszíntéren lett volna. Vö: Military and political institutes of Timour. (Angol-perzsa kétnyelvű.) Oxford, 1786, 385.

4 Amirzsanov Kaliakbar Köskönbajev közlése.

5 Németh Gyula feltételezése. A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest, 1930, 334.

6 Ma már kevés a töre, vagyis a Dzsingisz leszármazott Kazakisztánban. Sztálin idején, 1929-től, az uralkodó osztály „kiiktatása” közben külön gonddal keresték és irtották őket a szovjet államhatalmi szervek.

7 Vö: Dictionnaire de l’Asie Centrale. IFEAC, 2001. 193, „madyar” címszó. Kazak nyelven a „Madijar” név és a „madijar” etnonym egyetlen jelentése: „magyar”. Ezért mostanában, a kazak nemzeti öntudat kialakulása idején sok kipcsak-magyar nem is szívesen mondja ki a törzse teljes nevét. Csak annyit mondanak bemutatkozáskor, hogy kipcsakok, vagyis Kazakisztán egyik legnagyobb alapító törzsszövetségének tagjai, annak a törzsszövetségnek, amely az Ukrajnától az Irtisig terjedő sztyeppék nevét adta (Dest-i-Kypsak).

„Közös őseink így ültek valamikor a jurtában, tessék így ülni” – fordult hozzám A. K. Köskönbajev akszakal, búcsúvacsoránkon egy almatii jurta-vendéglőben. Fél órával később viszont így szólt hozzám: „Ne haragudjon, de mi most már nem vagyunk magyarok, kipcsakok vagyunk”.

Korábban foglalkoztam a szkíták és szarmaták eredetéről szóló források és egyes képi ábrázolások kapcsolatával. Most kiegészítem a korábbi cikkemben foglaltakat a szkíta-hun-magyar folyamatosságról szóló adatokkal.

A szkíták és szarmaták eredetéről Diodorosz Szikeliotesz (Kr. e. 90 körül – Kr. e. 27 körül) ókori görög történetíró a következőket írja (a történeti forrásra Afrikaans8 nicknevű fórumozó hívta fel a figyelmemet egy index fórumon, amit ezúton is köszönök):

„…[A szkíták] kezdetben az Arares (Arax) folyó mentén laktak, ekkor számuk még csekély volt: akkor egy lenézett, hírnév nélküli nép voltak. Régi királyaik közül az egyik uralma alatt, aki egy harcos fejedelem és kiváló hadvezér volt, a szkíták meghódították a hegyvidéket egészen a Kaukázusig, a síkságot az óceánig és a Maiótis tóig (Azovi tengerig), és a további területet egészen a Tanaiszig (Don). … Nem sokkal később … kiterjesztették országukat egészen Egyiptomig és a Nílusig. … A szkíták királyai egy kolóniát hoztak létére, melynek népét Médiából szállították el a Tanaiszhoz (Don), mely nép a Szauromata (Szarmata) nevet kapta. Sok évvel később ez a nép megerősödött, vélgigpusztította Szkítia nagy részét, mindenkit elpusztítottak akit legyőztek és a földet sivataggá változtatták..." [DIODORUS 1967: 28-29.]

Az régészeti leleteken látható ábrázolások alapján a szkíták totemállata a szarvas, míg a szarmatáké a griff.

Kép: Ezen a szarvas ábrázoláson a szarvas testén látható a griff és a többi totemállat, ami a szkíták által létrehozott többnemzetiségű politikai egységet jelképezi.

Vizsgáljuk meg Diodorosz előzőekben ismertetett leírásának egyes eseményeit és az azokhoz kapcsolódó egyéb történeti forrásokat.

1. Diodorosz: „A szkíták királyai egy kolóniát hoztak létére, melynek népét MÉDIÁBÓL szállították el a Tanaiszhoz (Don), mely nép a Szauromata (Szarmata) nevet kapta.”

Ez az esemény akkor történhetett, amikor a szkíták uralkodtak egész Mezopotámián.

Herodotosz a következőket írja a szkíták északról, a Kaukázuson keresztül Mezopotámiába történt betöréséről::

„104. ... A scythak azonban nem törtek be ezen a részen, hanem egy föllebbi, sokkal hosszabb, úton kanyarodva, jobbukon lévén Kaukáz hegye. Itt a Medok megütközvén a scythákkal és meggyőzetvén a csatában, megfosztattak uralmuktól. A scythák pedig egész Ázsiát foglalták el.
[...]
106. A scythák mintegy huszonnyolcz évig uralkodtak Ázsiában ..."
[TÉLFY JÁNOS: GÖRÖG FORRÁSOK A SCYTHÁK TÖRTÉNETÉHEZ, Pest, 1863]

Kép: A szkíták Kaukázuson keresztüli betörése Mezopotámiába az i. e. 7. században és a szarmaták áttelepítése Médiából a Kaukázus északi előterébe.

Szent Jeromos (i. sz. 347-420) 399-ben a hunok 395. évi inváziójához kapcsolódva megemlíti ezt a korábbi betörést „… ezekről a hunokról mondja Hérodotosz, hogy Dáriusz méd király idején 20 évig rabságban tartották [Mezopotámiát] és az egyiptomiaktól és etiópoktól éves adót szedtek. ...”

[JEROMOS 77. levél] 

Szt. Jeromos Herodotosz szkítáit azonosítja a hunokkal. Megállapításai némi korrekcióra szorulnak. A hadjáratra nem a méd Dárius, hanem a méd Khsathrita-Phraortés (Uvakhsatra) idejében került sor. A szkíta uralom Média felett nem 20, hanem 28 évig tartott.

A szkíta kronológia az i. e. 653-625 közötti évekről a következőket írja: „Az egységes méd birodalmat létrehozó uralkodó, Khsathrita-Phraortés (Uvakhsatra) Ninive ellen fordul, de az asszírok pártját fogó Madyés (a szkíta Partatua fia) szkíta uralkodó kimmer szövetségeseikkel hátba támadják a médek seregét, és megölik Khsathritát. Közösen feldúlják Kis-Ázsiát, Észak-Szíriát, Föníciát, Damaszkuszt, Palesztinát. Egyiptomban Psammetich fáraó (Kr.e. 663-609) csak pénzzel és ajándékokkal tudja visszafordítani őket. Média és Mannaj országában Hérodotosz szerint 28 évig uralkodnak.”

A szkíták Kaukázuson keresztül indított támadását Rubruk is megemlíti 1255-ben írt útleírásában, ugyanakkor – Szt. Jeromoshoz hasonlóan - azonosítja a szkítákat a hunokkal, továbbá a hunokat azonosítja a magyarokkal:

 „Pascatir, qui est Major-Hungaria. De illa regione Pascatir exierunt Huni, qui postea Hungari, unde est ipsa major Bulgaria. Et dicit Isidorus, quod perniciosis equis claustra Alexandri rupibus Caucasi feras gentes cohibentia transierunt, ita quod usque in Egyptum solvebatur eis tributum.” [NÉMĀTI 1911: 10. skk.] 

„Innen, Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok.” [GYŐRFFY 2002: Győrffy György (szerk.): Julianus barát és a napkelet felfedezése, Budapest, 1986, Rubruk útleírása 1255-ből,  mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0020.html]

2. Diodorosz: „Sok évvel később ez a nép [t. i. a szarmata] megerősödött, végigpusztította Szkítia nagy részét, mindenkit elpusztítottak akit legyőztek és a földet sivataggá változtatták..."

Ezekre az eseményekre a méd-perzsa hatalomváltás után kerülhetett sor. Az első perzsa uralkodó, Kürosz halála után a trónutódlási harcokból oldalági rokona, Dárius (i. e. 522 – i. e. 487) került ki győztesen. Uralkodásának kezdetén több lázadást is le kellett vernie, így i. e. 520-ban a médek is fellázadtak ellene. A lázadás leverése után a méd nemesség és papság elhagyta a birodalmat. [LIPCSEI] A médek a Tanaisz mellett élő rokonaikhoz menekülhettek, akik így megerősödve foglalták el a szkíta területeket. Ezzel megkezdődött a Nagy sztyeppén a szarmata korszak (i. e. 4-3. század), melyet  hun korszak követett (i. e. 3.-i. sz. 5. század.

Marcali Henrik a következőket írja az i. e. 520. évi méd lázadásról: "A fenyegető veszedelem arra birta Dareiost, hogy maga lépjen közbe; Artavardiját az ál Smerdis ellen küldötte, maga pedig távozva Babylonból, a Kerend szoroson át Médiába tört, egyesülve Vidarnával, 520 juniusában az ellenséget tönkreverte Kundurus falva mellett. Phraortes észak felé futott alkalmasint azért, hogy a hegyek közé vegye magát s ott folytassa a harczot; azonban Ragá mellett elfogták és Ekbatanába vitték. Kegyetlen büntetés várt rá: levágták orrát, fülét, nyelvét, kitolták a szemét, odalánczolták a palota kapujához, és mikor a nép már eleget gyönyörködött e látványban, karóba húzták; főbb emberei szintén karón vagy hóhér bárdja alatt végezték életöket. .." [MARCALI 1898-1905]

Kép: A Szkíto-szarmata Világ a régészeti leletek alapján a Kárpát-medencétől az Altaj hegységig terjedt.

A szarmaták pusztító támadása szimbólikus formában a képi ábrázolásokon is megjelent.

Kép: A szarmaták és szkíták közötti konfliktus szimbólikus ábrázolása egy Fekete-Azovi-teger vidéki, i. e. 4. századi amforán, Csertomlyk halom, Ukrajna. Ermitázs Múzeum, Szentpétervár

Kép: A griff és a szarvas kűzdelme a Nagyszentmiklósi kincsen is megtalálható. Bécs, Szépművészeti Múzeum.

A griffek pusztító támadását ábrázolja az alábbi kép is, de itt a griffek nem szarvasokat, hanem lovakat támadnak:

Kép: Az ukrajnai Tolstaya Mogila lelőhelyen talált szkíta nyakék. Ermitázs Múzeum, Szentpétervár.

Összegezve: A történeti források egybehangzó leírásai és azokkal összhangban lévő képi ábrázolások alapján megállapítható, hogy a szkíták i. e. 653-625 között telepíthették át Médiából a szarmatákat a Kaukázus északi előterébe, a Tanaisz (Don) mellé, a Meotisz (Azovi tenger) vidékére, majd „sok év után”, 520 körül erősödhettek meg a szarmaták a méd nemesség hozzájuk történt csatlakozásával, és foglalták el a korábbi szkíta területeket. Ez összhangban van a Kézai Simon által rögzített magyar eredetmondával, a középkori történeti forrásokkal (Isidorus, Rubruk) és dr. Tóth Tibor antropológus és Veres Péter néprajzkutató vizsgálataival is [TÓTH 1969: 85-95. o., VERES 2009: 58. 73-74.]. Mindez megerősíti és történelmi összefüggésekbe helyezi azt a külön – a kapcsolódó cikkekben - ismertetett álláspontot, mely szerint a magyar népnév a médek önelnevezéséből eredhet.

Irodalom:

DIODORUS 1967: 28-29. Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész: Bibliothéké című művének II. könyve 43. fejezetéből, angol kiadás: Diodorus of Sicily in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, 1967 (The Loeb Classical Library). 28-29. o.

JEROMOS. Szent Jeromos 77. levele, in: hagibal.blogspot.hu/2013/04/hun-invazio-kozel-keleten-395-ben.html, letöltve: 2017-01-12

LIPCSEI: Lipcsei Ildikó: Az ókori Irán birodalomszervező dinasztiái - médek és perzsák www.matarka.hu/koz/ISSN_0866-6032/tomus_27_1_2009/ISSN_0866-6032_tomus_27_1_2009_217-236.pdf, hozzáférés: 2009. április 25.

MARCALI 1898-1905: Marcali Henrik: Nagy Képes Világtörténet, Budapest, 1898-1905

NÉMĀTI 1911: Némäti Kálmán: Nagy-Magyarország ismeretlen történelmi okmánya, 1911.

RUBRUK 2002: Rubruk útleírása 1255-ből, in: Győrffy György (szerk., ford.): Julianus barát és a Napkelet felfedezése, Budapest, 2002. http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0020.html, letöltve: 2018-12-23.

TÉLFY 1863: Télfy János: Görög források a scythák történetéhez, Pest, 1863

TÓTH 1969: Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról in: MTA II. Oszt. Közl. 19. 1969, 85-95. o.

VERES 2009: Veres Péter: Mérföldkövek a magyar őstörténetben, Budapest 2009

Kapcsolódó cikk:

https://julianusbaratai.blog.hu/2016/06/02/medek_magyarok

https://julianusbaratai.blog.hu/2021/03/10/hunok_akiket_kesobb_magyaroknak_neveztek

https://julianusbaratai.blog.hu/2019/12/24/az_eurazsiai_sztyeppeovezet_nepei_es_az_osmagyarok

A szkíták és szarmaták eredetéről Diodorosz Szikeliotesz (Kr. e. 90 körül – Kr. e. 27 körül) ókori görög történetíró a következőket írja (a történeti forrásra Afrikaans8 hívta fel a figyelmet egy index fórumon, amit ezúton is köszönök):

„…Kezdetben az Arares (Arax) folyó mentén laktak, ekkor számuk még csekély volt: akkor egy lenézett, hírnév nélküli nép voltak. Régi királyaik közül az egyik uralma alatt, aki egy harcos fejedelem és kiváló hadvezér volt, a szkíták meghódították a hegyvidéket egészen a Kaukázusig, a síkságot az óceánig és a Maiótis tóig (Azovi tengerig), és a további területet egészen a Tanaiszig (Don). … Nem sokkal később …  kiterjesztették országukat egészen Egyiptomig és a Nílusig. … A szkíták királyai egy kolóniát hoztak létére, melynek népét „MÉDIÁBÓL” szállították el a Tanaiszhoz (Don), mely nép a Szauromata (A Szauromaták másik neve: Szarmata – B. I.) nevet kapta. Sok évvel később ez a nép megerősödött, vélgigpusztította Szkítia nagy részét, mindenkit elpusztítottak akit legyőztek és a földet sivataggá változtatták..." [DIODORUS 1967: 28-29. Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész: Bibliothéké cím művének II. könyve 43. fejezetéből, angol kiadás: Diodorus of Sicily in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, 1967 (The Loeb Classical Library). 28-29. o.]

A szkíták totemállata a szarvas lehet, míg a szarmatáké a griff

Diodorosz fennt idézett leírása szerint:

„A szkíták királyai egy kolóniát hoztak létére, melynek népét „MÉDIÁBÓL” szállították el a Tanaiszhoz (Don), mely nép a Szauromata (A Szauromaták másik neve: Szarmata – B. I.) nevet kapta.”

 Az alábbi képen a szarmas és a griff együtt látható.

„Sok évvel később ez a nép megerősödött, vélgigpusztította Szkítia nagy részét, mindenkit elpusztítottak akit legyőztek és a földet sivataggá változtatták..."

Szkítia földje a régészeti leletek alapján:

A griff és a szarvas konfliktusát ábrázolja az alábbi kép:

Ugyanez a konfliktus a nagyszentmiklósi kincsen:

Kapcsolódó cikk:

https://julianusbaratai.blog.hu/2020/05/21/szkitak_medek_szarmatak

Az I. rész itt olvasható:

https://julianusbaratai.blog.hu/2021/09/06/tarsolylemezek_i_resz

19. Rétközberencs – Paromdomb-szórvány: DIENES 1986, 54. kép; AH 1996, 168.

„Aranyozott bronzlemezből domborított tarsolylemez növényi díszítéssel. Töredékei maradtak meg. … A találó szerint „henger alakú falemezen volt rajt”. A töredékek egyikén valóban látszik egy kis falenyomat.” [ISTVÁNOVITS 2003, 177]

Tarsolylemez, Rétközberencs Paromdomb. Dienes Ö. István rajza.

A rétközberencsi töredékkel kapcsolatban (ISTVÁNOVITS 2003, 177) … komoly kétség merül fel, hogy valóban tarsolylemez volt-e eredetileg. A tárgy anyaga és kialakítása eltérő, a hátlapját és főként a lemez oldalnézeti képét … megvizsgálva valószínűbb az eredeti ásatási megfi gyelés, mely szerint egy henger alakú fából készült tárgyra volt rögzítve, véleményünk szerint tehát más funkciója volt.

[ÚJABB ADATOK A HONFOGLALÁS KORI TARSOLYOK ÉS TŰZKÉSZSÉGEK KLASSZIFIKÁCIÓJÁHOZ VOLGA–KÁMA-VIDÉKI ANALÓGIÁIK FÉNYÉBEN NATALJA B. KRYLASZOVA – Andrej M. BELAVIN – TÜRK Attila, in: AVAROK PUSZTÁI Régészeti tanulmányok Lőrinczy Gábor 60. születésnapjára, Szerkesztette / Edited by Anders Alexandra – Balogh Csilla – Türk Attila Martin Opitz Kiadó – MTA BTK MŐT Budapest 2014, 457.]

20. Szolnok – Strázsahalom: FETTICH 1937, 181; AH 1996, 282, 284, Fig. 1; BOLLÓK 2015, I. tábla 20, 86. kép.

Lelet: tarsolylemez

Nép: honfoglaló magyar

Megtalálás helye: Szolnok-Strázsahalom, Jász-Nagykun-Szolnok megye, Magyarország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, Magyarország

Leltári száma: 58.1912.1.

Anyaga: aranyozott ezüst, vörösréz

Leírás: 1912 júniusában Vaszkó Imre kubikostól a gátépítési munkák során talált tárgyakat, mely a tarsolylemezt is tartalmazta, a Nemzeti Múzeum vásárolta meg. A leletek alapján kétségtelen, hogy azok nem egyetlen sírból származnak. Feltehető, hogy egy ismeretlen sírszámú honfoglalás kori temető 3 sírját semmisítették meg.
Előlapja aranyozott ezüstlemez, míg azonos méretű hátlapját két vörösrézlemez alkotja.

Mérete: 143 x 112 mm.

Az előlapot és a hátlapot 18 ezüstszegeccsel illesztették egymáshoz. A fölényes ötvöstechnikai tudással kialakított előlapot először sima szuroklapra erősítették, s az előrajzolt minta alapján a hátteret mélyebbre kalapálták. Ezt követően a levelek középvonalát, valamint a középpontban és a négy sarokban lévő levélmintákat hátulról még jobban kiemelték a lemez síkjából.

Ábrázolás:

Ábrázolás forrása:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_BACS_cumania_10/?query=Galg%C3%B3c&pg=10&layout=s

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

Irodalom:

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

Beküldte: Hayducki, mill

Forrás:

http://www.europeana.eu/portal/record/2032009/Hungarian_20National_20Museum_data_hnm_hu_object_1451425.html

21. Szolyva/Svalâva: LEHOCZKY 1870, 201–206; AH 1996, 175–178, Fig. 1; BOLLÓK 2015, I. tábla 9, 71. kép.

Lelet: tarsolylemez

Nép: magyar

Megtalálás helye: Szolyva (ukránul Свалява / Szvaljava), Kárpátalja, Ukrajna

Kora: X. század

Jelenlegi helye: - 

Anyaga: ezüstlemez aranyozva

Leírás: Az aranyozott ezüstlemez hosszanti tengelye mentén kissé félkörívűen meghajolva került elő. A lemez peremére kannelírozott ezüst szalagot erősítettek. Az öt ezüstszegecs feje háromszirmú levélmintát formáz. A lemez mintázata a galgócival mutat rokonságot: a három függőleges sort alkotó háromlevelű palmetták itt is végtelen hálót alkotnak. Más azonban a felület megmunkálása. Az előrerajzolt minta vonalait itt keskeny élű véső beütögetésével alakították ki. A lemez teljesen lapos, a mintákat domborítással nem emelték ki a háttérből. A palmetták hármas tagolású vízszintes leveleinek a belső sávját, a függőleges leveleknek pedig a keretező sávját párhuzamos ferde vonalakkal töltötték ki. A palmettalevelek visszakanyarodó levélcsúcsát és az erezet vonalait kerek, beütött ponttal zárták le. A vízszintes levelek középütt futó vonalát több esetben nem egyetlen ponttal zárták le, hanem kissé lejjebb a vonal mellett két oldalt még egy-egy poncot ütöttek bele. Ez az úgynevezett “hármas pont” az egyik közép-ázsiai, szogdiai ötvösműhely sajátsága volt, s így fontos utalás honfoglalás kori művészetünk forrásvidékeire. A “végtelen hálót” a minta kétoldali lezárása szemlélteti: az induló félpalmetták a két külső sorhoz kapcsolódnak. A felső sarokban szintén félpalmetta, középütt hatlevelű levélcsokor zárja a kompozíciót.

A szolyvai lemez egyedülálló díszítőeleme a felső szegélyhez erősített, bojtokat utánzó öntött veretsor. (Négy három tagból álló és egy fél ezüstöntvényt szegecseltek fel a felső peremre. Rajtuk fölül pontsorral gyöngyözött vízszintes szalag fut, innen indul a csúcsával lefelé álló háromszög alakú idom, mely alul csúcsos levélalakban, s az ennek két oldalához tapadó kerek szegecsfejekben végződik.)
A tárgy hátoldalán még a múzeumba való bekerülés után is nagy felületen megmaradtak az oxidréteghez tapadt nemezmaradványok, amelyeket a Hampel által közölt rajzok még megerősítettek. Feltűnő, hogy bőrmaradványokról sem Hampel, sem pedig az ásató Lehoczky nem tesz említést. Az utóbbit talán részben ez a körülmény is abban erősítette meg, hogy a lemez a nemezsüveg dísze lehetett. Mindez arra mutat, hogy a szolyvai tarsoly – amelynek fedőlapját e díszes lemez ékesítette – nem bőrből készült, mint általában honfoglalóink tarsolyai, hanem nemezből. Így válik érthetővé a lemez mintázatának fenti értelmezése, a feleslegesnek tűnő felső szegélyminta alkalmazása.

Ásató régész: Lehoczky Tivadar

Ásatás éve: 1870.

Ábrázolás:

Ábrázolás forrása:

http://www.tarsolyosok.hu/szolyvai.htm

Huszka József: A magyar turáni ornamentika története (reprint). Budapest, Huszka Csaba, 1996.

Irodalom:

Dienes István: Honfoglalás kori tarsolyainkról. In: Folia archeologica 16. Budapest, 1964. 79-112. o.

Fodor István (szerk.): A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1996.

Beküldte: Karoldu, mill

Forrás:

http://josamuzeum.hu/regeszet/rolunk/lektur/tarsolylemezek-a-megyebol/szolyva/

Fodor István (szerk.): Honfoglaló magyarság. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1996.

Fotók: Hapák József

Forrás:

http://www.tarsolyosok.hu/szolyvai.htm

Fodor István (szerk.): Honfoglaló magyarság. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1996.

Fotók: Hapák József

22. Tarcal – Rímai dűlő 4. sír: JÓSA 1895, 75–76; AH 1996, 120, Fig. 1; BOLLÓK 2015, I. tábla 1, 64. kép.

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Tarcal, Rima dűlőben 1894 őszén szőlőtelepítés közben találtak négy honfoglalás kori sírra. A feltárásánál nincs szakember jelen. A tarsoly a 4. sz. lovas sírból került elő.

Hátlapja vörösréz, előlapja ezüst, aranyozott, melyeket az előlap öntött ezüstszalag peremének szegecsei rögzítenek egymáshoz. Feltehetően felső-tisza-vidéki. A mintázatot hegyes eszközzel karcolták a fémbe, majd poncvésővel alakították ki. A domborodó hatást a háttér visszakalapálásával érték el.

Tarcal-Rimai-dűlő aranyozott ezüst tarsolylemeze (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest)

23. Tiszabezdéd – Harangláb dűlő 8. sír: JÓSA 1896, 398–400, 398: VIII. sír; AH 1996, 180–184, Fig. 1–4; BOL[1]LÓK 2015, 429–501, I. tábla 14.

Lelet: tarsolylemez

Nép: magyar

Megtalálás helye: Tiszabezdéd-Harangláb-dűlő, I. sír, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Magyarország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, Magyarország

Leltári száma: 86.1896.236.a.

Anyaga: aranyozott vörösréz lemez

Leírás: 

A temető leggazdagabb mellékletű férfisírjából, a bal kar alatt találták bőrtarsolyát, amely egykor övéről függött alá. A különböző apró tárgyak számára (tűzkészség stb.) szolgáló tarsoly fedőlapját gazdagon díszített aranyozott vörösréz lemez fedte. Viszonylag jó állapotban menekült meg az enyészettől a bőr fedőlap is, amelyhez a lemezt hozzáerősítették. A fedőlap lemez felőli belső oldala látható, a lapot tarsolytesthez rögzítő vékony zárószíj megmaradt szakaszával együtt. E zárószíj fölül az övhöz erősített függesztőszíjhoz csatlakozott. (Vagy mindkét funkciót egy szíj látta el.) A tarsoly fölött lévő – szintén megmaradt -szakaszát négyszögletes ezüstveret díszítette, amelyet átlós irányban nielloberakás ékesített. A zárószíj végét szintén nielloberakásos szíjvég zárta.
A tarsoly alakja némileg különbözik a többi ismert honfoglalás kori tarsolyunkétól: azoknál jóval szélesebb. A tarsoly testének hátoldalát pereme mellett gömbösfejű szögekkel erősítették meg.
A bőrtarsoly fedelére apró szegecsek segítségével erősítettek fel dúsan aranyozott vörösréz lemezt. (A szegecsek nyomát a lemez peremén lévő lyukak mutatják.) Az egykori ötvösmester a lemezre először felrajzolta a mintát, majd vésővel alakította ki annak körvonalait. Ugyanezzel a szerszámmal dolgozta ki a levelek széleit, erezetét, a két állatalak testének tagolását, s a közepütt lévő kereszt felületét. A hátteret poncolóvas beütögetésével apró köröcskékkel töltötte ki. A mintát a háttérből domborítással is kiemelték.
Az ábrázolás egyes motívumai feltehetők a korabeli keleti, iráni, sztyeppi és bizánci művészeti emlékeken, ötvösműveken, falfestményeken és textíliákon. A mustra legmagasabb elemét alkotó ágas-leveles csokrok, más néven palmetták, honfoglalóink mintakincsének leggyakoribb eleme. Minden bizonnyal hitvilági hátteret sejthetünk megjelenésében: a honfoglaló magyarok sámán- vagy más néven táltoshitének legfontosabb elemét, a világi rétegeket egybefogó világfát vagy életfát jelképezte. A középütt szétváló, majd újraegyesülő levelek alkotta rombusz alakú tér lemezünkön alighanem a fa törzsének odvát szemlélteti, ahol népmeséink hagyománya szerint a segítő szellemek tanyáznak. Itt egy keresztet, a kereszténység jelképét látjuk a mezőben. Az írott kútfőből egyértelműen kiviláglik, hogy a magyarság már a honfoglalás előtt, a levédiai és etelközi szállásokon megismerkedett a kereszténységgel a térítő bizánci papok révén. A kereszt ábrázolása önmagában azonban még nem bizonysága annak, hogy a Bezdéden eltemetett honfoglaló keresztény hitet vallott volna.
A rombusz alakú keretet felül közrefogó két mesebeli állatalak az iráni hitvilág pávasárkányára (szenmurv) emlékeztet. Alakjukat nyilvánvalóan valamelyik perzsa, vagy bizánci kelméről másolhatta a magyar ötvös. Ugyanakkor az ábrázolás egésze magyar ízlésben fogant. Joggal feltehető, hogy a bezdédi tarsolylemez az egyik legkorábbi honfoglalás kori ötvösremek, s még a honszerzés előtt a keleti, etelközi szállásokon készült. Erre utal az is, hogy a tarsoly zárószíját díszítő két niellos veret normann mesterekre vall, ebben az időben több műhelyt hoztak létre a keleti szláv területeken. Etelközi magyar mester munkája lehet az egyetlen Kelet-Európából, a középső Volga-vidékről ismert cseremiszföldi tarsolylemez is. (Itt az életfát két oroszlán fogja közre.)
A bezdédi lemez elvezet bennünket a honfoglaló magyar művészet kialakulásának forrásvidékeire is: a sztyeppi, közép-ázsiai, iráni és bizánci területekre. E vidékeken azonban csupán a magyar ötvösség és díszítőművészet egyes elemeit találhatjuk, őseink művészete ezen elemekből sajátos arculatúvá formálódott, amelynek gondolati hátterét a magyar hitvilág alkotta, amely sokrétegű szövevényében nem egyszer befogadta és átértelmezte a nagy világvallások jelképeit is.

Mérete: 13,6 x 15,6 cm.

Ásató: Jósa András, Vidovich László

Ásatás éve: 1896.

Ábrázolás:

A tiszabezdédi Harangláb 8. sír tarsolylemeze (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest)

Ábrázolás forrása: Gáll Erwin: A hatalom forrása és a magyar honfoglalás, Budapest, 2019. 127.

Ábrázolás forrása:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_BACS_cumania_10/?query=Galg%C3%B3c&pg=10&layout=s

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

Irodalom:

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

Dienes István: Honfoglalás kori tarsolyainkról. In: Folia archeologica 16. Budapest, 1964. 79-112. o.

Fodor István (szerk.): A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1996.

Beküldte: Karoldu, mill

Forrás:

http://josamuzeum.hu/regeszet/rolunk/lektur/tarsolylemezek-a-megyebol/tiszabezded/

Fodor István (szerk.): Honfoglaló magyarság. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1996.

Fotó: Hapák József

http://mek.oszk.hu/09100/09175/html/15.html
Bárányné Oberschall Magda: A kézművesség első nyomai. In: Magyar művelődéstörténet – a Magyar Történelmi Társulat megbízásából szerkesztette Domanovszky Sándor – Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1939–1942.

24. Tiszaeszlár – Bashalom I. temető D. sír: DIENES 1956, 245–275; AH 1996, 185–187, Fig. 1.

Lelet: tarsolylemez

Nép: magyar

Megtalálás helye: Tiszaeszlár - Bashalom, D sír, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Magyarország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: 

Anyaga: ezüstlemez

Leírás: erősen töredezett állapotú, vékony ezüstlemezből készült tarsolylemez. Előkerülésekor még kissé bemélyített szélű, kissé aranyozott felületű levélalakok voltak kivehetők. A hátlemezhez szegecsekkel erősítették, néhány lyuk még látszik a töredék peremén.
A tarsoly zárószíjának felső részére helyezte el a Jósa András Múzeum munkatársa a B. sírból származó kis szív alakú ezüstveretet, amely valóban hasonló funkciót tölthetett be, csak egy díszítetlen tarsolyon.

Irodalom:

Dienes István: Honfoglalás kori tarsolyainkról. In: Folia archeologica 16. Budapest, 1964. 79-112. o.

Beküldte: Karoldu, mill

Forrás:

http://regeszet.josamuzeum.hu/lektur/tarsolylemezek-a-megyebol/tiszaeszlar/

Fodor István (szerk.): A honfoglaló magyarság. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1996.
Fotó: Hapák József

http://www.tarsolyosok.hu/tiszaeszlari.htm

25. Tiszanána – Cseh tanya 1. sír: DIENES 1964, 89; AH 1996, 412–413, Fig. 1; RÉVÉSZ 2008, 284–285, 71. tábla.

Lelet: tarsolylemez

Nép: magyar

Megtalálás helye: 1. sír, Cseh tanya, Tiszanána, Heves megye, Magyarország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, Magyarország

Leltári szám: 60.4.1.A.

Anyaga: ezüst, vörösréz

Leírás: díszítetlen ezüstlemez, a szélein 13 domború fejű szegeccsel, alul és felül a középtengelyben egymással szembeállított csúcsú, háromszirmú ezüstverettel, melyek a hátlappal összefogták az előlapot és a függesztő szíjat is rögzítették. 

A lemezt középen eltörték. A két fele jelenleg összeforrasztott állapotban van.

Mérete: 98x90 mm.A szokásos formájú, de az átlagosnál sokkal kisebb méretű.

Nem díszítő szándékkal készült karcolt mintájú tarsolylemez a tiszanánai. 1958 tavaszán került elő az ottani homokbányában, egy 12-14 éves fiú feldúlt lovassírjából. 

Ezüst tarsolylemez, vörösrézlemezből való hátlappal. Szélein: szemközt nézve jobb oldalt hét, bal oldalt hat domború fejű ezüstszög, amelyeknek az erősítő lapon is átütött végeit elkalapálták. A tárgy hosszanti tengelyében, lenn és fenn, egymással szemben — csúcsos végükkel a lemez belseje felé fordított — levélcsokrot mintázó ezüstveretek. Három ellapított végű aklával vannak felerősítve. Ezekkel a veretekkel rögzítették a tarsoly függesztő-, illetve zárószíját. Erősen rongált darab, megtalálói addig hajlítgatták, míg csak középen ketté nem tört. Méretei: m = 9,8 ; sz = felül 6,2, alul 9 cm. A veretek sz = 2,1; h = 1,4 cm. A félgömbfejű szegek fejének átm = 6—7 mm.

A lemez hosszanti tengelyének két végén — ahol egyes tarsolylemezeken kis rozetták ülnek — itt egy-egy levélcsokor alakú veret kapott helyet. Öt ugyanilyen palmettás veret került elő tarsolylemez kíséretében az eperjeskei 2. sírból. 

Irodalom:

Dienes István: Honfoglalás kori tarsolyainkról. In: Folia archeologica 16. Budapest, 1964. 79-112. o.

Fodor István (szerk.): A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1996.

Beküldte: Hayducki, mil 

26. Tuzsér – Boszorkányhegy 6. sír: JÓSA 1900, 222; AH 1996, 204–206, Fig. 6.

Lelet: tarsolylemez

Nép: magyar

Megtalálás helye: Tuzsér-Boszorkánydomb, 6. sír, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Magyarország

Kora: VIII-IX. század

Jelenlegi helye: Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, Magyarország

Anyaga: előlapja ezüstlemez, hátlapja rézlemez

Leírás: Díszítetlen, sima ezüstlemezből készült tarsolylemez, vele azonos nagyságú vörösréz hátlappal. A két lemezt eredetileg 27 gömbölyű fejű szeggel fogták össze, közülük a felső és az alsó perem közepén lévő szögek rozettás fejűek voltak. A töredékes felső részen mára már mindkét díszes szög kihullott, a feltáráskor még egy megvolt. A bőrtarsoly hátsó alsó peremét vas abroncs erősítette. Valószínűleg a tarsoly zárószíját díszíthette, felső szakaszán a két levélmintás keskeny bronzveret, végét pedig a domború keskeny szíjvég, amelynek gerincén levélszegélyt mintázó szélű árok fut végig, hátoldalán két nittszeggel

Feltáró: Jósa András és Vindovich László 

Feltárás ideje: 1900.

Beküldte: Karoldu

Forrás:
http://regeszet.josamuzeum.hu/lektur/tarsolylemezek-a-megyebol/tuzser/
Fodor István: A honfoglaló magyarság. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1996.
Fotó: Hapák József

http://www.tarsolyosok.hu/tuzseri.htm

27. Túrkeve – Ecsegpuszta, Bokros-halom: SZABÓ 1980, 271–293; AH 1996, 294–295, Fig. 1; BOLLÓK 2015, I. tábla 19, 85. kép.

Lelet: tarsolylemez

Nép: magyar

Megtalálás helye: Ecsegpuszta, Bokros-halom, mai Ecsegfalva, Békés megye, Magyarország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: Damjanich János Múzeum, Szolnok, Magyarország

Anyaga: aranyozott ezüstlemez

Leírás: 

Meglelése:1938-ban az erdőtelepítést megelőző talajjavítási munkálatok közben az ásott csatornából kikerült gát egy részének elhordása közben Tóth József erdőmérnök talált rá az agyagrögbe ágyazódott ezüst tarsolylemezre. A leletanyag további részei a II. világháború alatt elkallódtak.

Mérete: 129 x 110 mm.

Technikai kivitele és mintázata sokban emlékeztet a szolnok-strázsahalmi leletre. A hátteret is mélyebbre kalapálták, majd a levelek gerincét hátulról még erőteljesebben kidomborítottak. Ott erősen kiemelkedő levélminták, itt ékkőberakások jelölték a bonyolult növényi kompozíció csomópontjait. A levelek felületét vonalkákkal kitöltött, a levél alakjához idomuló sávokkal tagolták, a kisebb levelek erezetét poncoló vassal alakították ki, végüket nagyobb, beütött ponttal zárták le. A bemélyített hátteret dúsan aranyozták. A lemezt a lapos felületű peremsávban átütött 20 rozettás fejű ezüst nittszeggel erősítették a hátlaphoz.
A lemez középső vízszintes tengelyében kettétörött, egyik sarkánál a széléből hiányzik egy darab. A szegecseiből mára 14 maradt meg.

Beküldte: Hayducki

Forrás:

http://vilagbiztonsag.hu/keptar/displayimage.php?album=2275&pid=21238#top_display_media

27a Turkeve

Lelet: tarsolylemez

Nép: honfoglaló magyar

Megtalálás helye: ismeretlen, Túrkeve környéke a város határában, Jász-Nagykun-Szolnok megye, Magyarország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: Finta Múzeum, Túrkeve, Magyarország (?)

Anyaga: vas

Leírás: 

Alakja a tiszabezdédi lemezre emlékeztet, ezért elképzelhető, hogy valaha bőrtarsolyra erősítették, melyhez 5 nittszeg szolgált. A szegek helyét lukak jelzik. Ezenkívül a lemez egyik oldalán csap található, amelynek szintén a felerősítésben lehetett szerepe.

Nem kizárt, hogy e vaslemez nem a bőrtarsoly fedőlapjaként, hanem hátlapként szolgált.

2 mm vastag vaslemezből készült

Mérete: 134 x 137 mm.

Irodalom:

Dienes István: Honfoglalás kori tarsolyainkról. In: Folia archeologica 16. Budapest, 1964. 79-112. o.

Fodor István (szerk.): A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1996.

Szabó János Győző: Vasból készült honfoglaláskori tarsolylemez Túrkeve környékéről. In: Győrffy Lajos (szerk.): Emlékkönyv a Túrkevei Múzeum fennállásának tizedik évfordulójára. Túrkeve, 1961. 25-33. o

Beküldte: Hayducki, mill

Forrás:

http://www.tarsolyosok.hu/turkeveivas.htm

Fodor István (szerk.): A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1996. Fotó: Hapák József

28. Andrejevszkaja scsel.

Andrejevszkaja scsel középkori temetője az Északnyugat-Kaukázus előterének dombvidékén található, az Anapa város (Ru, Krasznodari járás) keleti szélén lévő Szu-Pszeh-től 6 km-re, délkeleti irányban (1. tábla). A temetkezőhelyet 1987- ben azonosították, gázvezetékfektetetési munkálatok során. A leletmentést az anapai régészeti múzeum munkatársai végezték el, néhány tárgyat azonban a helyi lakosok szedtek össze, akik aztán beszolgáltatták őket az Anapai Régészeti Múzeumba. Az Sz. G. Bandurko által beszolgáltatott leletek között szerepel egy ezüstlemezes hajfonatkorong;16 egy töredékes ezüst tarsolylemez veretekkel díszítve; egy töredékes szablya, áttört, aranyozott bronz hüvelydíszekkel, keresztvassal, ezüst markolatgombbal, illetve függesztőverettel és hüvelyvéggel; két palmettadíszes aranyozott bronz téglalap alakú övdísz; egy ezüstből öntött vésett palmettamintás, gyöngysorkeretes szíjvég; és egy áttört függesztőveret.

A töredékes tarsolylemez:

Forrás: https://www.arpad.btk.mta.hu/kutatasi-programok/131-eszak-kaukazusi-regeszeti-kutatoutak/457-2019-az-andrjevszkaja-scsel-feltaras

29. Krjukovo-Kuzsnoje 472. sír: KRYLASZOVA – BELAVIN – TÜRK 2014, 9. kép 1–2.

Nem mondható el a jól megőrződött állapot a Krjukovo-Kuzsnoje 472. sírban feltárt, eredetileg jó megtartású lemezes tarsolyról. Erdélyi István 1967ben Morsanszkban a még egészben lévő lemezt tudta lerajzolni, napjainkra azonban mindössze egy maréknyi apró ezüst lemeztöredék maradt meg belőle, jóllehet a tárgy tárolásához külön textilalátétet is készítettek. Annyi azonban még ma is jól kivehet a töredékek fotóin, hogy a tárgy eredetileg ívelt, határozottan bekarcolt mintákkal volt díszítve.

[https://adoc.pub/avarok-pusztai-avarok-pusztai-martin-opitz-kiado-mta-btk-mot.html]

Forrás: ÚJABB ADATOK A HONFOGLALÁS KORI TARSOLYOK ÉS TŰZKÉSZSÉGEK KLASSZIFIKÁCIÓJÁHOZ VOLGA–KÁMA-VIDÉKI ANALÓGIÁIK FÉNYÉBEN NATALJA B. KRYLASZOVA – Andrej M. BELAVIN – TÜRK Attila, in: AVAROK PUSZTÁI Szerkesztette / Edited by Anders Alexandra – Balogh Csilla – Türk Attila Martin Opitz Kiadó – MTA BTK MÖT, Budapest, 2014. 477.

30. Panovó 2. sír: ERDÉLYI 1977, 2. kép; KRYLASZOVA – BELAVIN – TÜRK 2014, 7. kép 1–4.

 Lelet: tarsoly

Nép: mordvin

Megtalálás helye: Panovo, Oroszország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: ismeretlen

Anyaga: bőr

Leírás: Tarsoly

Beküldte: Sdkfz251

Forrás: Forrás:

http://arpad.btk.mta.hu/lelohelyek/kelet-europa/107-panovo.html

Irodalom

Erdélyi I.:Scythia Hungarica. A honfoglalás előtti magyarság régészeti emlékei. Budapest (2008) 70., 138.

Natalja B. Krylaszova – Andrej M. Belavin – Türk Attila: Újabb adatok a honfoglalás kori tarsolyok klasszifikációjához és eredetéhez Volga-Káma-vidéki analógiáik fényében. In: Anders Alexandra–Balogh Csilla–Türk Attila (szerk): Avarok pusztái. Tanulmányok Lőrinczy Gábor 60. születésnapjára. (Opitz Archaeologica 6.) Budapest 2013. 421–457.

Régészet

31. Perm: BELAVIN – KRILASZOVA 2011, 243–256; FODOR 2012; KRYLASZOVA – BELAVIN – TÜRK 2014, 3. kép 1.

Lelet: lemezes tarsoly

Nép: 

Megtalálás helye: Perm, Oroszország

Kora: IX-X. század

Jelenlegi helye: ismeretlen

Anyaga: aranyozott ezüst

Leírás: lemezes tarsoly

Beküldte: Sdkfz251

Forrás:

https://www.academia.edu/9840577/%C3%9Ajabb_adatok_a_honfoglal%C3%A1s_kori_tarsolyok_%C3%A9s_t%C5%B1zk%C3%A9szs%C3%A9gek_klasszifik%C3%A1ci%C3%B3j%C3%A1hoz_Volga_K%C3%A1ma_vid%C3%A9ki_anal%C3%B3gi%C3%A1ik_f%C3%A9ny%C3%A9ben_The_classifcation_of_Hungarian_Conquest_period_purses_and_tinder_sets_in_the_light_of_analogies_from_the_Volga_Kama_region?auto=download

32. Ruszenyiha (Rusenikha): НИКИТИНА 2013, 152–153, 155, Рис. 2/3; FODOR 2017, 3. kép 1.

Lelet: lemezes tarsoly

Nép: cseremisz

Megtalálás helye: Ruszenyiha, Oroszország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: ismeretlen

Anyaga: ezüst

Leírás: lemezes tarsoly

A tarsoly lemezének mintája hasonlóságot mutat a vszelovoi lemezzel

Forrás

http://epa.oszk.hu/00600/00691/00165/pdf/EPA00691_mtud_2017_06_723-731.pdf

33. Veszelovo tanya (Szemjonovo mellett) 19. sír: FODOR 2013, 457–470.

Lelet: lemezes tarsoly

Nép: cseremisz

Megtalálás helye: Veszelovo, Oroszország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: ismeretlen

Anyaga: ezüst

Leírás: lemezes tarsoly

Forrás:

http://www.tarsolyosok.hu/etelkozi.htm

http://epa.oszk.hu/00600/00691/00165/pdf/EPA00691_mtud_2017_06_723-731.pdf

34–36. Mardzsani-gyűjtemény (Dél-Urál): РУДЕНКО 2016, 76, 78–79, Рис. 12–14; Fodor 2017, 3. kép 2–4.

Aranyozott ezüst tarsolylemez Oroszország déli részéről (Mardzsani Gyűjtemény, 9. század vége-10. század elő fele). Felülete gravírozott, egymással szembeforduló oroszlánok és palmetták díszítik. A középütt kivágott zárószerkezetű lemezes tarsolyokat a legkorábbi típusoknak tartja a kutatás, a Kárpát-medencében a banai tarsolylemez tartozik ehhez a körhöz A bőrből készült tarsolyokat az övön viselték, a tűzgyújtáshoz szükséges kovát és taplót, illetve egyéb apró holmikat, pl. borotvát tartottak benne.

Aranyozott ezüst tarsolylemez Dél-Oroszországból, Mardzsani gyűjtemény, Moszkva,

Fotó: G. Szapozsnyikov

37–38. Birka 644. és 819. sír: ARBMAN 1940–1943, Taf. 129/1a–1b. 222–223, 295.

Lelet: lemezes tarsoly

Nép: viking

Megtalálás helye: Birka/Björkö Bj 819, Hemlanden, Svédország 

Kora: IX-XI. század

Jelenlegi helye: Historiska museet, Stockholm, Svédország

Anyaga: bronz, fém, bőr, textil

Leírás: Tarsolyt fedő lemez.

Beküldte: Nagy Péter 

Forrás: 

http://vikinghandcraft.blogspot.hu/2012_07_01_archive.html

 http://mis.historiska.se/mis/sok/fid.asp?fid=567133&page=1&in=1 

https://sites.google.com/site/hagyomanyesmultidezo/nyilvanos/katalogus/ferfi-viseletek/ferfi-viseletek/kiegeszitok-es-ekszerek/kiegeszitok/taskak-tarcak/tarsolyok

Irodalom

АРМАРЧУК, Е. А. – МАЛЫШЕВ, А. А. 1997 Средневековый могильник в Цемесской долине. Историко-Археологический Алъманах 3. Армавир–Москва. 92–114.

АРМАРЧУК, Е. А. 2003 Памятники Северо-Восточного Причерноморья X–XII. вв. Крым, Северо-Восточное Причерноморье и Закавказье в эпоху средневековья: IV–XIII. века. Москва. 2006 Конская упряжь из могильников Северо-Восточного Причерноморья X–XIII. веков. Москва.

АРМАРЧУК, Е. А. – НОВИЧИХИН А. М. 2004 Украшения конской упряжи X–XII вв. из могильника «Андреевская щель» близ Анапы. Краткие Cообщения Института Aрхеологии. Москва. 216. 59–71.

ДИТЛЕР, П. А. 1961 Могильник в районе поселка Колосовка на р. Фарс. Сборник материалов археологии Адыгеи. Майкоп. 1961. Т. II.

ДЗАТТИАТЫ, P. 2014 Аланские древности Даргавса. Владикавказ.

ЗАВЬЯЛОВ, В. И. 2006 Результаты археометаллографического исследования стремян и удил из могильников Северо[1]Восточного Причерноморья. In: Е. А. Армарчук (Red.): Конская упряжь из могильников Северо[1]Восточного Причерноморья X–XIII веков. Москва. 110–117.

ИВАНОВ, П. П. 1952 Материалы по истории мордвы VIII-XI. вв. [1]. Крюковско-Кужновский могильник. Дневник археол. раскопок П. П. Иванова; Ред. и вступ. статья д-ра ист. наук проф. А. П. Смирнова; Моршан. краевед. музей. Отд. истории края. - Моршанск [б. и.], 1952. - 232 с. : ил.; 32 см.

КОНЬКОВА, Л. В. 2004 Состав металла и технология изготовления украшений конской сбруи из могильника «Андреевская щель. Краткие Cообщения Института Aрхеологии, Вып. 216. Москва. 71–78.

КОРОЛЬ, Г. Г. 2005 Семантика уникального декора предметов конской упряжи XI–XIII. вв. из Северо-Восточного Причерноморья. Этнографическое обозрение 6. Москва. 157–167. 2006 Декор украшений конского убора из могильников Х–XIII вв. Северо-Восточного Причерноморья. In: Е. А. Армарчук, Конская упряжь из могильников Северо-Восточного Причерноморья X–XIII веков. Москва. 127–137. 2008 Искусство средневековых кочевников Евразии. Очерки. Москва, Кемерово.

НИКИТИНА, Т. Б. 2013 Поясные кошельки/сумочки в средневековых могильниках Ветлужско-Вятского междуречья. По[1]волжская археология 2013/2, Казань. 151–161.

НОВИЧИХИН, А. М. 1993 Исследование средневекового могильника Андреевская щель в 1991 и 1992 гг. In: Вторая Кубанская археологическая конференция. Тезисы докладов. Краснодар. 76–77. 1998 Итоги работ археологического отряда Анапского музея в 1991–1995 гг. Древности Кубани (Краснодар) 7. 26–41. 2008 Воинский кенотаф с захоронением боевого коня на средневековом могильнике Андреевская щель. In: О. В. Двуреченский (Red.): Военная археология. Сборник материалов семинара при Государственном историческом музее 1. Москва. 26–41. 2014 Предметы вооружения, воинского и конского снаряжения из разрушенных погребений могильника Андреевская щель. In: О. В. Двуреченский (Red.): Военная археология. Сборник материалов семинара при Государственном историческом музее 3. Москва. 55–93. 2015 Детские погребения средневекового могильника Андреевская щель. Историко-Археологический Алъманах (Армавир–Москва) 13. 99–111. 77

ОРЛОВ, Р. С. 1984 Средневековая традиция художественной металлообработки в X–XI. вв. Культура и искусство средневекового города. (Москва)

ПЬЯНКОВ, А. В. 1988 Средневековый могильник Черноклен из Краснодарского края. XV. «Крупновские чтения». (Махачкала) 2000 Биритуальный средневековый могильник Циплиевский из Западного Закубанья: предварительное сообщение. Вестник Абинского народного музея. Вып. 3. Абинск. 12–25.

ПЪЯНКОВ, А. В. – ЦОКУР, И. В. 2011 О реконструкциях сабли из могильника Колосовка-1 (Адыгея). Военная археология. Сборник материалов Проблемного совета «Военная археология» при Государственном Историческом музее. Выпуск 2. (Москва), 153–167.

ПЪЯНКОВ, А. В. – ХАЧАТУРОВА, Е. А. – ЮРЧЕНКО, Т. В. 2014 Возвращенные сокровища Кубани. Составители: Пьянков А.В., Хачатурова Е.А., Юрченко Т.В. Краснодар: Традиция.

РУДЕНКО, К. А. 2016 Редкие находки эпохи Хазарского Каганата (Заметки о хазарско-венгерском искусстве). Теория и практика археологических исследований 15/3, (Барнаул), 63–82.

УСПЕНСКИЙ, П. С. 2013 МОГИЛЬНИКИ С ТРУПОСОЖЖЕНИЯМИ VIII–XIII. вв. НА СЕВЕРО-ЗАПАДНОМ КАВКАЗЕ (динамика ареала погребального обряда). Российская Археология 2013/4. 86–98. ЧХАИДЗЕ, В.Н. 2008 Таматарха. Раннесредневековый город на Таманском полуострове / Российская Aкад. Наук, Инcтитут Aрхеологии. Москва. 2012 Фанагория в VI–X. веках / Российская Aкад. Наук, Инcтитут Aрхеологии. Москва. AH 1996 The Ancient Hungarians. Exhibition Catalogue (Ed. István Fodor) Budapest.

ARBMAN, Holger 1940 Birka I. Die Gräber. Uppsala. ASADOV, Farda 2012 Khazaria, Byzantium, and the Arab Caliphate: Struggle for control over Eurasian Trade Routes in the 9th–10th centuries. The Caucasus and Globalization 2012. 6/4. 140–150.

BELAVIN, Andrej M. – KRILASZOVA, Natalja B. 2011 Tarsolylemez Perm környékéről. Folia Archaeologica 54. 243–250.

BOLLÓK Ádám 2015 Ornamentika a 10. századi Kárpát-medencében: formatörténeti tanulmányok a magyar honfoglalás kori díszítőművészethez. Budapest.

CALLMER, Johan 1996 Oriental Beads and Europe, A.D. 600–800. In: A. Ellegárd – G. Ákerstrom-Hougen (eds.): Rome and the North. Papers read at a symposium arranged by the Góteborg University, 18-19 November 1993, under the auspices of the ESF project „The Transformation of the Roman World.” Studies in Mediterranean Archaeology and Literature 135. Jonsered. 53–71.

CSALLÁNY Dezső 1970 Weiblicher Haarschmuek und Stiefelbeschläge aus der ungarischen Landnahmezeit im Karpatenbecken. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungariae 22. 269–308.

DI COSMO, Nicola 2014 A Note on the Formation of the “Silk Road” as Long-Distance Exchange Network. In: M. Bulut (ed.): Resilkroad. Istanbul. 17–26.

DIENES István 1956 Un cimetière de Hongrois conquérants à Bashalom (Fouilles exécutées par L. Kiss) Acta Archaeologica Aca[1]demiae Scientiarum Hungariae 7. 245–277.

- 1959 A perbetei lelet. Milyen volt a honfoglaló magyarok öve? Archaeológiai Értesítő 86. 145–158.

- 1964 Honfoglalás kori tarsolyainkról. Folia Archaeologica 16. 79–112.

- 1975 A honfoglaló magyarok és ősi hiedelmeik. In: Hajdú Péter (szerk.): Uráli népek. Budapest. 77–108.

- 1986 A Felső-Tisza vidék a X. században. In: Dercsényi Dezső – Entz Géza (szerk.): Szabolcs-Szatmár megye műemlékei I. Budapest. 92–114.

DÓKUS Gyula 1900 Árpádkori sírleletek Zemplén vármegyében. Archaeológiai Értesítő 20. 39–61.

ERDÉLYI István 1977 Az ősmagyarság régészeti emlékei Kelet-Európában. In: Bartha Antal – Czeglédy Károly – Róna-Tas And[1]rás (szerk.): Magyar Őstörténeti Tanulmányok. Budapest. 65–77.

FETTICH Nándor 1931 Adatok a honfoglaláskor archaeológiájához. Archaeológiai Értesítő 45. 48–112. 1937 A honfoglaló magyarság fémművesség. (Archaeologica Hungarica 21.) Budapest. 1942 Die altungarische Kunst. Berlin.

FIGUEIREDO, Ana – VALENTIM, Joaquim Pires – DOOSJE, Bertjan 2015 Theories on intergroup relations and emotions: A theoretical overview. Psychologica 57/2. 7–33.

FODOR István 2012 Őstörténeti viták és álviták. In: Molnár Ádám (szerk.): Csodaszarvas IV. Budapest. 125–146.

- 2013 A veszelovói tarsolylemez. In: Révész László – Wolf Mária (szerk.): A honfoglalás kor kutatásának legújabb eredményei. Tanulmányok Kovács László 70. születésnapjára. Budapest–Szeged. 457–470.

- 2017 Honfoglalás kori tarsolylemezeink és keleti párhuzamaik. Magyar Tudomány 2017/6. 723–731.

FÜREDI Ágnes 2012 Honfoglalás kori tarsolylemez Pest megyében. A Bugyi-Felsőványi 2. sír. Archaeológiai Értesítő 137. 207–234. 2016 Tarsolyok. Rubicon 2016. 7. 66–71.

GHAZARYAN, H. 2013 Soil Resources of Armenia. In: Yusuf Yigini – Panos Panagos – Luca Montanarella (eds.): Soil Resources of Mediterranean and Caucasus Countries. Extension of the European Soil Database. Luxembourg. 2–15.

GREGORATTI, Leonardo 2013 The Caucasus: a communication Space between Nomads and Sedentaries (1st BC–2nd AD). In: Mountain Areas as Frontiers and/or Interaction and Connectivity Spaces. Arachne. 525–540.

HAMPEL József 1900 A honfoglalási kor hazai emlékei. In: Pauler Gyula – Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar honfoglalás kútfői. Budapest. 509–826.

- 1901 Öntőminta tarsolylemez készítésére. Archaeológiai Értesítő 21. 448.

HORVÁTH Ciprián 2004 Adatok a honfoglalás kori kő- és üveg- betéttel díszített fegyverek, tarsolyok és veretek kérdésköréhez. Communicationes Archeologicae Hungariae 2004. 151–171.

ISMAYILOV, Amin 2013 Soil Resources of Azerbaijan. In: Yusuf Yigini – Panos Panagos – Luca Montanarella (eds.): Soil Resources of Mediterranean and Caucasus Countries. Extension of the European Soil Database. Luxembourg. 16–36.

ISTVÁNOVITS Eszter 2003 A Rétköz honfoglalás és Árpád-kori emlékanyaga / Régészeti gyűjtemények Nyíregyházán 2., Nyíregyháza, 161. Tábla, 663

JÓSA András 1895 A tarczali sírleletről. Archaeológiai Értesítő 15. 75–76. 1896 A bezdédi honfoglaláskori temető. Archaeológiai Értesítő 16. 385–412.

- 1900 Emlékek a honfoglalás korából. Archaeológiai Értesítő 20. 214–224.

- 1914 Honfoglaláskori emlékek Szabolcsban II. Archaeológiai Értesítő 34. 169–184, 303–340.

KADA Elek 1912 Kecskemét vidékéről való leletek. Archaeológiai Értesítő 32. 323–329. KAMINSKY, V. N. 1996 Early medieval weapons in the north Caucasus – a preliminary view. Oxford Journal of Archaeology 15/1. 95–105.

KISS Lajos 1920 Eperjeskei honfoglaláskori temető. Archaeológiai Értesítő 39. 42–55.

KISS, Á. – BARTHA, A. 1970 Graves from the Age of the Hungarian Conquest at Вana. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hunga[1]riae 22. 219–260.

Natalja B. KRYLASZOVA – Andrej M. BELAVIN – TÜRK Attila 2014 Újabb adatok a honfoglalás kori tarsolyok és tűzkészségek klasszifikációjához. In: Anders Alexandra – Balogh Csilla – Türk Attila (szerk.): Avarok Pusztái. Régészeti tanulmányok Lőrinczy Gábor 60. születésnapjára. Budapest. 457–496.

LEHÓCZKY Tivadar 1870 A szolyvai hun sír. Archaeológiai Értesítő 3. 201–206.

LO MUZIO, Ciro 2010 Archaeological Traces of Early Turks in Transoxiana: An overview. In: Michael Alram – Deborah E. Klimburg-Salter – Minoru Inaba – M. Pfisterer (eds.): Coins, Art and Chronology II. The First Millennium C.E. in the Indo-Iranian Borderlands. Vienna. 429–442.

NICOLLE, David 1999 Arms & Armour of the Crusading Era, 1050-1350: Islam, Eastern Europe and Asia (Vol 2).

RÉVÉSZ László 1996 A karosi honfoglaláskori temetők. Régészeti adatok a Felső-Tisza vidék X. századi történetéhez. (Magyarország honfoglalás kori és kora Árpád-kori sírleletei 1.) Miskolc.

- 2008 Heves megye 10–11 századi temetői. (Magyarország honfoglalás kori és kora Árpád-kori sírleletei 5.) Budapest.

SCHULZE-DÖRRLAMM, Mechthild 1988 Untersuchungen zur Herkunft der Ungarn und zum Beginn ihrer Landnahme. Jahrbuch des Römisch-Germa[1]nischen Zentralmuseums Mainz 35. 373–478.

- 2010 Deckel einer Jagdtasche. In: Frings, Jutta (Hrsg.): Byzanz: Pracht und Alltag. München 187.

SZABÓ János Győző 1969 Heves megye régészeti emlékei II. In: Bakó Ferenc (szerk.): Heves megye műemlékei I. Budapest. 41–64.

- 1980 Das silberne Taschenblech von Túrkeve-Ecsegpuszta. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungariae 32. 275–298.

D. SZABÓ László 2013 A „bárándi” tarsolylemez. Debreceni Szemle 1. 125–132.

TAJFEL, Henri 1982 Social Psychology of Intergroup Relations. Annual Review of Psychology Vol. 33. 1–39.

H. TÓTH Elvira 1974 Honfoglaláskori sír Kiskunfélegyházán. Archaeológiai Értesítő 101. 112–126.

- 1976 The Equestrian grave of Izsák-Balázspuszta from the Magyar Conquest. Cumania 4. 141–173.

URUSHADZE, Tengiz F. – GHAMBASHIDZE, Giorgi O. 2013 Soil Resources of Georgia. In: Yusuf Yigini – Panos Panagos – Luca Montanarella (Eds.): Soil Resources of Mediterranean and Caucasus Countries. Extension of the European Soil Database. Luxembourg. 77–96.

VINOGRADOV, V. B. 1983 Altungarische Parallelen zu einigen Gräbern des alanischen Gräberfeldes bei Martan-Ču. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungariae 35/1–2. 213–256.

A cikk forrásai:

Novicsihin, Andrey – M. Lezsák Gabriella – Gáll Erwin: Tarsolylemeztöredék Andrejevszkaja scselből Gondolatok a tarsolyok kelet-európai és Kárpát-medencei elterjedésével kapcsolatban

https://sites.google.com/site/hagyomanyesmultidezo/nyilvanos/katalogus/ferfi-viseletek/ferfi-viseletek/kiegeszitok-es-ekszerek/kiegeszitok/taskak-tarcak/tarsolyok/lemezes-tarsolyok/eperjekse-ii

https://sites.google.com/site/hagyomanyesmultidezo/nyilvanos/katalogus/ferfi-viseletek/ferfi-viseletek/kiegeszitok-es-ekszerek/kiegeszitok/taskak-tarcak/tarsolyok/lemezes-tarsolyok

Az első tarsolylemez 1868 nyarán a felvidéki Galgócon egy árokásáskor került elő. Rómer Flóris régész már a következő évben részletesen ismertette is a megtalált tárgyat, helyesen felismerve annak használati módját – tűzszerszám tartó bőrtarsoly fedőlapja- egyúttal megjegyezve, hogy alakja erősen emlékeztet a huszárok tarsolyának formájára. A későbbiek során az ország területéről több tarsolylemez is előkerült. A Kárpát - medencéből eddig 27 ilyen tarsolylemezt ismerünk, többségét a Felső-Tisza-vidékről. Készítési idejük a 10. század első fele. A régészek megállapítása szerint a tarsolylemez Kárpát-medencei fejlemény, de néhány tarsolylemezt tőlünk keletre is találtak. Ezek azt mutatják, hogy a honfoglalók keleti kapcsolatrendszere nem szakadt meg a Kárpát-medencébe költözéskor.

A tarsolylemezes vagy nemesfém veretes tarsolyokat a honfoglalás korában az előkelő vezetők viselték rangjelzésként. Tűzszerszámokat tartottak bennük. A vékony, könnyebben munkálható ezüstlemezeket finom, egyedi rajzolattal töltötték meg, minden részletét aprólékos gondossággal kidolgozva.

Egy 10. századi Kárpát-medencei tarsolylemez párhuzama a nyugat-mongóliai Bajan Ölgij tartomány magyar törzsénél:

A tarsolylemezek motívumkincsének sok esetben előzménye a 6-8. században elterjedt sztyeppei nomád szablyák díszítése. Így például az Etelközi Korobcsinóban (ma Ukrajna) talált szablya hüvelyszáj díszítése a galgóci tarsolylemezen található hálóba rendezett palmetták pontos párhuzama.

 A tarsolylemezek listáját és képeit az alábbiak szerint gyűjtöttem össze:

1. Bana: KIS – BARTHA 1970, 219–270; AH 1996, 362–364, Fig. 1; BOLLÓK 2015, I. tábla 8, 70. kép.

Banai tarsolylemez, forrás: https://bana.asp.lgov.hu/honfoglalas-kori-tarsolylemez

1956 márciusában Savanyú György és Dömötör László kavicsbányászás közben gazdag honfoglalási sírra bukkantak. Feltehető, hogy a kavicsbányászásnak a temető több gazdag sírja áldozatul esett.

Anyaga: Ezüst előlap, vörösréz hátlappal. Mérete: 117x115 mm.
A lelet ma a Magyar Nemzeti Múzeumban található.

2. “Báránd”: D. SZABÓ 2013, 125–32; BOLLÓK 2015, I. tábla 5, 67. kép.

A bárándi tarsolylemez a legszebbek közé tartozik díszítésében, kidolgozásában egyaránt. A gyönyörű, növényi ornamentikával díszített tarsolylemezt Bárándon, egy vályogház padlásán találták meg a tető alatti tapasztásban, fél pár vaskengyel mellett, rongyba csavarva. A palmetta ábrázolása gyakori volt a sztyeppei lovas népek kultúrájában, de jelen volt a korabeli Európában, a Földközi-tenger térségében is.

1998-ban felújítást végeztek a házon, így került elő a felbecsülhetetlen kincs. A családi krónika alapján tudjuk, hogy a szépapa rejtette el a kincset a ház padlásán, ugyanis az 1860-as években kubikusként dolgozott a Tisza szabályozásánál, Tiszadada és Tiszadob térségében. Gátépítési munkák közben bukkantak rá, feltételezhetően egy előkelő honfoglaló sírjára. Valószínüleg a sírban volt a nemzetségfő palmettával ékesített szablyája, süvegdísze, ezüsttel kivert készenléti íjtegeze, veretes öve és a temetési szertartáson feláldozott ló maradványai.

A tarsolylemezen kívül nem ismerünk más leletet. Ezidáig nem kerültek elő egyéb tárgyak a sírból, amelyeket a megtalálók egymás között elosztottak, csak ez a Bárándra került honfoglaláskori kincs.

Jelenleg magántulajdonban van, egy banki trezorban őrzik.

Bárándi tarsolylemez. Forrás: http://www.sarretikronika.hu/index.php?act=news&action=more&id=9&kat=6

Flórián Péter – Sárréti Krónika

Nagy hasonlóságot mutat a rakamazi, tarcali és az egyik karosi temetőkben talált példányokkal. Valószínüleg ez a négy darab egy műhelyben készülhetett, a fejedelem környezetében dolgozó mester által.

3. Besenyőtelek – Szőrhát: SZABÓ 1969, 55; AH 1996, 383–384, Fig. 1.

Honfoglalás-kori leletre bukkantak a község külterületéhez tartozó Szőrháton, a kömlői út melletti homokbányában. Itt nyugat-keleti tájolású sírokat találtak, egyikből lócsontok kerültek elő, illetve ettől kissé magasabban emberi csontváz. A halott koponyája fregmentált volt. A fejéhez hullámdíszes agyagcserepet helyeztek, a medencén aranyozott övdíszek és ezüst tarsolylemez feküdt, a nyílhegyet állítólag függőleges helyzetben találták, ezt feltehetően a sírba belelőtték. A leletek egy része elkallódott.

Besenyőteli tarsolylemez

4. Bodrogvécs: DÓKUS 1900, 45–47; AH 1996, 140–142, Fig. 5; BOLLÓK 2015, I. tábla 11, 73. kép.

A jelenleg Szlovákiához tartozó Bodrogvécs község határában fekvő Lecse kocsmával szembeni homokdombon 1897 őszén szőlőaláforgatás során találták a gazdag honfoglalás kori temetőt. A leletek jelentős része elveszett, csak néhányat sikerült megmenteni. Bodrogvécs határában az egyik leggazdagabb X. századi temető pusztult el. A leletek egy része a kassai múzeumba került, illetve jelentős része elkallódott az elmúlt évtizedben.

A lemez előlap aranyozott ezüst, a hátlap vörösréz. A háttér körponcolással ékesített, aranyozott, de nem mélyítették le. Az egymás leveleiből tovább sarjadó palmetták közeit poncolt köröcskék fedik. Tengelyében alul és fölül egy-egy rozettát szegecseltek fel, amelyek a függesztő- és zárószíjat is tartották. A szegélyen körben félgömbfejű ezüstszegecsekkel rögzítették az előlapot a hátlaphoz.

Bodrogvécsi tarsolylemez. Fotó: Hapák József, adatok: A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum

Lelőhely:

Več, jelenleg Szlovákia. A község határában fekvő Lecsekocsmával szembeni homokdomb.

Meglelése:

1897 őszén szőlőaláforgatás során találták a gazdag honfoglalási temetőt. A leletek jelentős része elveszett, csak néhányat sikerült megmentenie Szendrei Jánosnak. A következő esztendőben feltárt sírokról nem készült feljegyzés. Bodrogvécs határában az egyik leggazdagabb X. századi temető pusztult el. A leletek egy része a kassai múzeumba került, illetve jelentős része elkallódott az elmúlt évtizedben.

Anyaga:

Az előlap aranyozott ezüst, a hátlap vörösréz.

Mérete:

143x117 mm.

Műhelymunka:

A háttér körponcolással ékesített, aranyozott, de nem mélyítették le. Tengelyében alul és fölül egy-egy rozettát szegecseltek fel, amelyek a függesztő- és zárószíjat is tartották. A szegélyen körben félgömbfejű ezüstszegecsekkel rögzítették az előlapot a hátlaphoz.

Forrás: www.tarsolyosok.hu

5. Bugyi – Felsővány 2. sír: FÜREDI 2012, 207–234; BOLLÓK 2015, I. tábla 13; FÜREDI 2016, 70: kép.

A Bugyi-felsőványi honfoglalás kori temető és tarsolylemezes sír

Szerző: Füredi Ágnes

2011 márciusában Bugyi és Taksony határában fémkeresőt használó civilek több tucat, a magyar honfoglalás korára keltezhető aranyozott ezüstveretet és ékszert találtak a frissen szántott területen. A leletek régészeti jellegét és tudományos jelentőségét felismerve azonnal felvették a kapcsolatot a Pest megyei múzeumi szervezettel, s nemcsak a tárgyakat adták át a múzeumnak, de a mielőbbi feltárást is azonnal kezdeményezték.

A régészek 2011 áprilisában néhány napos ásatás során hitelesítették a lelőhelyet, és megpróbálták felmérni annak veszélyeztetettségét. A dombtetőn húzott 2 méter széles kutatóárok ÉNy-i végében néhány Ny–K-i tájolású sírfolt rajzolódott ki az altalajban. Az egyik sír igazi meglepetést tartogatott: a 30 és 34 éves kora között elhunyt férfi előkelő rangjára aranyozott ezüstveretes, egyedi szerkezetű díszöve és tarsolyának fedőlemeze utalt. Egyetlen ékszere – az övet leszámítva – egy sima, nyitott ezüst hajkarika volt, ruházatát nem díszítették sem gombok, sem nemesfém ruhaveretek. A temetési rítus részeként lovának feje és lábvégei is a sírba kerültek, közvetlenül a halott íjászfelszerelése fölé, jobb oldalon. A férfit derekára csatolt övvel temették el: bal oldalán eredeti helyzetben, szerves maradványokkal együtt kerültek elő az övet ékítő aranyozott ezüstveretek, a derék jobb oldaláról azonban nagy részük elmozdult, hiányzott. A sírban elszórtan megtalált többi övveret tekintetében nem lehet kizárni a szándékosságot, hiszen a hitvilággal, hiedelmekkel kapcsolatos öltözetrongálásra több példát is ismerünk a korszak temetkezéseiből. Elgondolkodtató azonban, hogy a másodlagos helyen előkerült veretek szinte mindegyike utólagosan átlyukasztott (az övön maradtakkal ellentétben). Az eredeti nittszeg letörése miatt utólag cérnával felvarrt veretek a korhadás folyamán előbb, illetve könnyebben kimozdulhattak helyükről: akár egy föld alatti járatokban mozgó rágcsáló is elsodorhatta őket.

Szerencsés módon eredeti helyén, a jobb csípő mellett került elő az aranyozott ezüstötvözetből készült tarsolylemez. Az övön függesztve hordott tarsoly hosszanti élén állva simult egykori gazdája oldalához, s a benne tárolt tűzcsiholó készlet, a jellegzetes alakú csiholó acél és a kovakő is ránk maradt. A tarsolyt díszítő lemez előlapja finom kidolgozású, harmonikus felépítésű mintázata belső keretes szerkezetű. A függőlegesen tükröződő növényi ornamentika külső sávjában hullámos indákból nyíló félpalmetta-csokrok futnak körbe. A dús díszítés ellenére a lemez nem túlzsúfolt, a külső indás és a sima kerettel leválasztott belső, csak leveles mintázat kiegyensúlyozott kompozíciót alkot, melyet a háttér tűzaranyozásával emelt ki az ötvösmester. A díszített felületet sima szalag fogja körbe, ezen vannak az előlapot a tarsolyfedélhez és a hátlaphoz rögzítő félgömbfejű szegecsek. A felső, alig érzékelhetően kifelé ívelő peremen csak középen van két szegecslyuk – ezek, és alsó párjaik az eredetileg a lemez mögött, az előlap és a hátlap között húzódó zárószíjat rögzítették. Nemegyszer kisebb vereteket raktak a függesztő- és zárószíjakra is – a bugyifelsőványi sírban ezek is előkerültek eredeti helyükön.

A tarsolylemez hosszas, akár évtizedeken is átnyúló használat nyomait őrzi: mechanikus behatás következtében erősen meghajlott, a poncolások mentén néhol kitöredezett. Egykori tulajdonosa próbálta megmenteni: vörösréz hátlemezét gondosan hozzászegecselte – középen, a minta kompozíciójával mit sem törődve. A lemez felső pereménél, hátul vaskos vaslemezből készült kiegészítés is látható, ennek funkciója nem egyértelmű. Talán a letört-elhajlott hátlap helyett próbáltak merevítést adni a tarsolynak ezzel az előlap íveltségéhez egyáltalán nem igazodó, durva megoldással. A „javítás” után még sokáig használatban volt a tárgy, a sérülés miatt kidomborodó részein a díszítés erősen lekopott.

A gyászoló rokonok a halott jobbján a sír aljára tették a nyíltegezt, majd erre fektették rá az íjat, cél felé néző, frontális oldalával a sírfal felé fordítva, felajzatlanul. Végül sor került a harcos hátaslovának részleges eltemetésére is. A megnyúzott ló feje és lábvégei a bőrben maradtak (ez a ló megnyúzásának általános, széles körben alkalmazott módja). Az íj és a nyíltegez maradványai a lócsontok alatt-között bukkantak elő, tehát a lófejet közvetlenül a nyíltegezre és az íjra rakták rá, orrával nyugat felé fordítva, míg a ló lábvégei kissé távolabb, a sír délkeleti sarkába kerültek. A kantárt valószínűleg felülről ráterítették a lófejre, a nyerget pedig a lókoponya és a lábvégek közti területen helyezték el, az ide hajtogatott, összegöngyölt lóbőrre. A lószerszámból megmaradt vaskengyelek és a csikózabla a korszakban általánosan elterjedt, harci helyzetben is használható típusokat képviselnek.

A halott harcos koponyáján apró, ám jellegzetes, mesterségesen kialakított sérülés volt. A fejtetőn ún. jelképes trepanációt (koponyalékelést) hajtottak végre, jóval a harcos halálát megelőzően: 8-9 mm átmérőjű körben sekélyen kivésték – de nem fúrták át – a koponya csontját. A szakértelemmel és gondosan végrehajtott műtét nyoma feltehetőleg sekély bemélyedésként a gyógyulás után is látható volt. A túlnyomórészt a koponyatető közepét érintő beavatkozás a legtöbb, antropológus által megvizsgált 10–11. századi temetőben előfordult, a felnőtt korú férfiak és nők 12-13%-ánál. Az eljárásnak kimutatható orvosi indoka nem volt a csontanyagon, ez azonban nem zárja ki a műtét akár testi, akár lelki jellegű panaszokat orvosló szándékát. A kereszténység felvételét követően megritkult, majd teljesen eltűnt a jelképes koponyalékelés. E tény, valamint az ismert párhuzamok mindenképpen a keletről hozott pogány hagyományokban gyökerező kultikus vagy rituális-orvosi célokat sugallják, de az sem zárható ki, hogy a társadalmi státussal, ma már fel nem deríthető közösségi hagyományokkal függ össze a jelenség.

Bugyi-Felsőványi tarsolylemez. Forrás: http://arpad.btk.mta.hu/homepage/14-magyar-ostorteneti-temacsoport/257-bugyi-felsovanyi-tarsolylemezes-sir

6. Dunavecse – Fehéregyháza: KADA 1912, 327–329; AH 1996, 297: Fig., 307–308; BOLLÓK 2015, I. tábla 18, 84. kép.

Lemezes tarsoly (Dunavecse - Fehéregyháza)

Lelet: tarsolylemez

Nép: honfoglaló magyar

Megtalálás helye: Kecskemét-Fehéregyháza puszta (korábban: Csanádfehéregyháza), 
Bács-Kiskun megye, Magyarország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: Katona József Múzeum, Kecskemét, Magyarország

Anyaga: aranyozott ezüst előlap, vörösréz hátlap

Leírás: 

1910-ben homokbányászás közben előkerült sír leletei közül csak az 1. sír tarsolylemeze jutott el Kecskemétre, Kada Elekhez, aki további 23 sírt tárt fel a területen. A lemez előkerülésekor pereme több helyütt megsérült. A temető helyét ma már nem ismerjük. A tarsolylemez kivételével a többi lelet a II. világháborúban megsemmisült.

Mérete: 135 x 125 mm.

Peremére gyöngysort imitáló, lapos ezüst-szalagot szegecseltek. Kétoldalas megmunkálási technikával készült. A palmettacsokrok kontúrozását az előlap felől rovátkolásokkal és poncolásokkal, míg a palmetta- leveleket, illetve a középmező keretét a hátoldal felől alakították ki. A lelet díszítése egyedi, párhuzama nincsen.

Ábrázolás:

Forrás: https://lh3.googleusercontent.com/-Za2U81EqJkI/VlJeXjCuZwI/AAAAAAAABVA/rOXI76p1nPE/s404-Ic42/feheregyhazi.jpg

Ábrázolás forrása:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_BACS_cumania_10/?query=Galg%C3%B3c&pg=10&layout=s

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

Irodalom:

Bárányné Oberschall Magda: A kézművesség első nyomai. In: Magyar művelődéstörténet – a Magyar Történelmi Társulat megbízásából szerkesztette Domanovszky Sándor – Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1939–1942.

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

Dienes István: Honfoglalás kori tarsolyainkról. In: Folia archeologica 16. Budapest, 1964. 79-112. o.

Beküldte: Hayducki, mill

7–8. Eperjeske 2–3. sír: KISS 1920–1922, 42–55; FETTICH 1937, 79–80; AH 1996, 72–75, Fig. 1–2; BOLLÓK 2015, I. tábla 10, 16, 72. kép, 82. kép.

Lelet: tarsolylemez

Nép: magyar

Megtalálás helye: Eperjeske 3. sír, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Magyarország

Kora: X. század első fele

Jelenlegi helye: Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, Magyarország

 Anyaga: aranyozott ezüstlemez

 Leírás: Ezüstlemez, a háttér aranyozott. Felületét függőlegesen futó sáv osztja két részre. E sáv szegélye vonalkázott díszítésű, közepén csúcsukkal lefelé hajló palmettalevelek sora húzódik. E motívum a hajdani veretes tarsolyok zárószíját idézi, egyik példájaként annak, hogy a tarsolylemez eddigi díszítése textil vagy bőr rátétes előképek felhasználásával alakult ki. E sávra támaszkodnak két oldalt a lendületesen ívelt palmettacsokrok, melyek közé a lemez szegélyéről induló háromlevelű palmetták ékelődnek. A leveleknek csak a felső szegélye vonalkázott, valamint a tövüknél látható ívelt sávok, melyekből az erezetet idéző pontvonalas minta indul. A lemez szegélyét körben félgömbfejű ezüstszegecsek kísérik, melyek a bronz hátlapot az előlaphoz rögzítették. A zárószíjat idéző sáv két végét egy-egy nagyméretű, teljes felületén aranyozott, öntött rozetta díszíti, ezeknek a függesztő és a zárószíj rögzítésében is szerepük lehetett. Feltehetőleg voltak olyan bőrtarsolyok is, melyek a tarsolylemezek módjára záródhattak, nem pedig középen bújtatós verettel. Ezek emlékét őrizheti e két díszítőelemmé vált rozetta. A tarsolylemez mintájának háttere aranyozott, de nem visszakalapált, hanem egy síkban tartott.

 Ábrázolás:

Ábrázolás forrása:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_BACS_cumania_10/?query=Galg%C3%B3c&pg=10&layout=s

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

Irodalom:

Bárányné Oberschall Magda: A kézművesség első nyomai. In: Domanovszky Sándor (szerk.): Magyar művelődéstörténet. Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1939–1942.

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

Dienes István: Honfoglalás kori tarsolyainkról. In: Folia archeologica 16. Budapest, 1964. 79-112. o.

Beküldte: Karoldu, mill

9. Galgóc/Hlohovec: HAMPEL 1900, 530–533; AH 1996, 388–389, Fig. 1; BOLLÓK 2015, I. tábla 7, 69. kép.

A galgóci, aranyozott ezüst tarsolylemez végtelen hálóba szőhető palmettás motívumkincse a keleti textíliák, a szogdiai városok freskóinak motívumait idézi. E mintakinccsel a magyarság még keleti szállásain ismerkedhetett meg. Az 1868-ban napvilágra került férfisírban a feljegyzések szerint lócsontokat, valamint egy nyakperecet, fülbevalópárt és egy arab ezüstdirhemet is találtak. Az átfúrt érme Naszribn Ahmed szamanida emír (914–943) verete, amelyet Szamarkandban bocsátottak ki 918–919-ben, utolsó tulajdonosa a 10. század első harmadának végén ruhájára vagy lószerszámára felvarrva viselhette.

Forrás: https://mnm.hu/hu/gyujtemenyek/department-archaeology/honfoglalaskori-gyujtemeny

10. Izsák – Balázspuszta: H. TÓTH 1976, 141–185; AH 1996, 317–318, Fig. 1.

Lelet: tarsolylemez

Nép: honfoglaló magyar

Megtalálás helye: Izsák-Balázspuszta, Bács-Kiskun megye, Magyarország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: Katona József Múzeum, Kecskemét, Magyarország

Anyaga: ezüst előlap, vörösréz hátlap

Leírás:

Meglelése: 1974. május 18-án szőlőkarók cseréjekor egy honfoglalási sírt bolygattak meg. A munkások a sírt teljesen szétrombolták. Három nittszeg a lemez jobb alsó darabjával együtt a megtaláláskor elveszett. A megtalálók okozta sérülésektől behorpadt, felülete megrepedezett.

Peremét eredetileg felül 5, körben 16 félgömbfejű ezüst nittszeggel keretezték. Hátlapja egyenetlenül kalapált. A függesztő szíj veretét kéregöntéssel készítették.

Beküldte: Hayducki

Forrás: https://lh3.googleusercontent.com/-ggVhyirahds/VlJVmZMNrLI/AAAAAAAABUg/O_n8faxB6Fo/s446-Ic42/izsaki.jpg

11–12. Karos – II. temető 29., 52. sír: RÉVÉSZ 1996, 21, 26–29, 42. tábla, 80. tábla; BOLLÓK 2015, I. tábla 3, 65. kép.

Karosi (29. sír) tarsolylemez

Lelőhely:

Borsod-Abaúj-Zemplén megye.

Karos községtől nyugatra egy észak-déli irányú dombvonulat középső homokdombjából került elő a II. temető 29-es sírjából.

Meglelése:

1899-ben 4-6 sírt, 1935 őszén 40-50 sírt mezőgazdasági munkák során semmisített meg a föld tulajdonosa. A II. temető 73 sírját tárta fel Révész László 1986 és 1990 között. A temető rendkívül gazdag volt rangjelző tárgyakban. Három sírból veretes, kettőből lemezzel borított tarsoly látott napvilágot. Kiemelkedő rangú férfi nyugodott az 52. sírban. A III. karosi temető 1988-1990 között került elő.

Anyaga:

Előlap ezüst, aranyozott, hátlap vörösréz.

Mérete:

Tarsolylemez: 128x113 mm; pajzs alakú veretek: 15x10 mm; kis szíjvég: 33x12 mm; csat: 25x11 mm.

Műhelymunka:

E tarsolylemez egy műhelyben készülhetett a Tarcalon és Rakamazon talált darabokkal. Poncolt és vésett palmettamintákat alkalmaztak. A keretet alkotó ezüstszalag hátoldalára forrasztott szegecsek rögzítik egymáshoz a szegélyt, a díszített előlapot és a vörösréz hátlapot. A domború mintát a művész a háttér aranyozásával és visszakalapálásával emelte ki.

Fotó: Hapák József, adatok: A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum

Képi világ:

Előlapját öntött és vésett ezüstszalag keretezi, amelyen - a tarsoly felső, egyenes oldalának kivételével - bemélyedő vonulat van. Ezt az árkot szakaszonként egy mélyebb pont töri meg. A tarsoly tengelyében palmettacsokor található. Az egymásba fonódó indaháló tengelyében emelkedik a bimbós, húsos levelekkel ékesített életfa. A függesztőszíjat két, a zárószíjat egy pajzs alakú veret és egy palmettamintás, díszítéssel ellátott szíjvég ékesítette. E szíjvéget húzták át az ezüstcsaton. A honfoglalás kori leletek között meglehetősen ritka emberábrázolásos veret szinte pontosan azonos párhuzamát Tuzsérról és Izsákról is ismerjük.

13–15. Kenézlő – Fazekaszug-I. temető 3. és 14. sír, -II. temető 28. sír: JÓSA 1914, 308–309, 321–322, XIII. kép, XXX. kép; AH 1996, 151–153, Fig. 1, 154, Fig. 8; FETTICH 1931, 84: 54. kép 2; BOLLÓK 2015, I. tábla 4, 12, 66. kép, 66a. kép, 83. kép.

Kenézlői (3.sír) tarsolylemez

Lelőhely:

Borsod-Abaúj-Zemplén megye. Kenézlő-fazekaszug dűlőben egy magas homokdombon fekszik az I. temető. Ez a Tökös-tó határa volt mely napjainkra kiszáradt.

Meglelése:

1913-ban szántás közben 3 sírt forgattak ki, majd ugyanebben az esztendőben Jósa András további 22 sírt tárt fel. 1990-ben egy kenézlői lakos arról számolt be, hogy 1919-20 között a helyi földbirtokos, Szalay Géza is feltárt a temető területén legalább 8 sírt, melyben még tarsolyt is találtak. 1920-ban Kenézlő határában újabb honfoglalás kori sírokat bolygattak meg. 1927-ben újabb ásatások kezdődtek.

Anyaga:

Előlapja rosszezüst, hátlapja bronzlemez.

Mérete:

106x103 mm.

Műhelymunka:

Az előlapot és a hátlapot félgömbfejű szegecsekkel fogták össze.

Fotó: Hapák József, adatok: A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum

Képi világ:

Az egymástól 20 mm-re elhelyezkedő szegecsek szegélydíszként is szolgálnak. A tarsolylemez közepét egy öntött, háromszög alakú, felül két domború fejű szegeccsel is ékesítették. Erősen töredékes, az alsó negyede hiányzik.

Kenézlői (14. sír) tarsolylemez

Lelőhely:

Borsod-Abaúj-Zemplén megye. Kenézlő-fazekaszug dűlőben egy magas homokdombon fekszik az I. temető. Ez a Tökös-tó határa volt, mely napjainkra kiszáradt.

Meglelése:

1913-ban szántás közben 3 sírt forgattak ki, majd ugyanebben az esztendőben Jósa András további 22 sírt tárt fel. 1990-ben egy kenézlői lakos arról számolt be, hogy 1919-20 között a helyi földbirtokos, Szalay Géza is feltárt a temető területén legalább 8 sírt, melyben még tarsolyt is találtak. 1920-ban Kenézlő határában újabb honfoglalás kori sírokat bolygattak meg. 1927-ben újabb ásatások kezdődtek.

Anyaga:

Előlapja ezüstlemez, hátlapja vörösréz.

Mérete:

118x100 mm.

Műhelymunka:

Az előlapot és a hátlapot sűrűn egymás mellé helyezett félgömbfejű szegecsekkel rögzítették egymáshoz. Valószínű, hogy ugyanaz a mester készítette, mint a kenézlői 28. sír tarsolylemezét.

Fotó: Hapák József, adatok: A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum

Képi világ:

A hossztengely két végénél és a lemez felső, egyenes oldalának két sarkánál egy-egy kerek, öntött csillag alakú mintával ékesített rozetta található. A tarsolylemez díszítetlen. A szinte pontos mása a kenézlői temető 28. sírjában volt.

16. Kiskunfélegyháza – Radnóti Miklós utca: H. TÓTH 1974, 112–125; AH 1996, 331, Fig. 1; BOLLÓK 2015, I. tábla 6, 68. kép.

A Kiskunfélegyházi Tarsolylemez 1970 tavaszán került elő a Radnóti Miklós utca 48. szám alatti telken, házalapozás során. A tulajdonos nem jelentette be a talált leleteket, féltve frissen alapozott ingatlanát és beültetett kertjét a várható ásatástól. Ezekről iskoláskorú gyermeke révén Fekete Sándor szerzett tudomást, aki értesítette a Kiskun Múzeumot, valamint az összegyűjtött tárgyakat (vasbaltát, késtöredéket, három ruhafoszlányt, két gombot, nyolc lyukasztott pénzérmét, egy bronztárgyat és a tarsolylemezt) átadta az intézménynek.

17. Perbete 3. sír: DIENES 1959, 147, XXVII. tábla 11.

A perbetei (Komárom m.) lelet 1943-ban, a község határának K-i részén, az Érsekújvár és Párkánynána közötti műútszakasz javítási munkálatai közben került elő. Lacza József (Perbete, Kertalja utca 44. sz. alatti lakos) a műút mellett elterülő földjét a komáromi Állami Építészeti Hivatalnak adta bérbe, hogy onnan a műúthoz szükséges homokot termeljenek ki. Itt az ő földjén, a műút 33 km-es szakaszakaszának második (200-as) jelzőkövétől ÉK-i irányban 52 m-re nyitott homokgödörben bukkantak a leletre 1943. aug. 10-én az útépítésnél alkalmazott napszámosok, névszerint Hajtman Kálmán (Ogyalia, Kertalja utca 321.) és Kiszelica József (Perbete, Sallai utca 218. sz. alatti lakosok). Egyikük révén már másnap tudomást vett a leletről a községi csendőrörs s augusztus 14-én kelt átiratukban értesítették a Nemzeti Múzeumot.

A tarsoly tartozékai =

1 ) Díszítetlen tarsolylemez töredékei, ezüstből. Néhány jellegzetesebb töredéke alapján a megszokott forma rajzolódik ki. Széleit apró — szabálytalan formájú, laposfejű, 2—3 mm hosszú — ezüstszegecsek ütik át. A szegecsek vége vissza van kalapálva, 22 töredéke van meg. (XXVIT. 1. 11);

2) A tarsoly bőrmaradványai. 4 db (XXIX. t. 11—14);

3) Veretek, feltehetőleg a tarsoly függesztőszíjáról. Ezüstből öntöttek. Szívalakúak, felül aranyozott csatornácskával elkülönített csoppalakú taggal. Ugyanaz a csatornácska a szélek vonalát követve fut tovább, majd lenn csúcsosan magasodik fel. Hátukon fenn két s alul egy szögecs. 2 db, az egyik egy, a másik két helyen utólag átütve. H = 1,7 ; Sz — 1,2 cm. (XXVII. t. 9—10).

[Dienes István: 1959 A perbetei lelet. Milyen volt a honfoglaló magyarok öve? (Der Fund von Perbete. Wie sahen die Gürtel der landnehmenden Ungarn aus?). ArchÉrt 86, 145–158. 1960 ]

Kép: Nem áll rendelkezésre

18. Rakamaz – Strázsahalom A. sír: DIENES 1975, 15. kép; AH 1996, 110–111, 113, Fig. 1; BOLLÓK 2015, I. tábla 1, 63. kép.

Lelet: tarsolylemez

Nép: magyar

Megtalálás helye: Rakamaz - Strázsadomb, A sír, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Magyarország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, Magyarorszá

Anyaga: ezüstlemez

Leírás: A bőrtarsoly fedőlapját pompás ötvösmunkával kidolgozott, pajzs alakú ezüstlemez fedte. A lemezre előrajzolt mintát domborították, a hátteret elölről mélyebbre kalapálták. Felületén mesterien komponált növényi mintát alakított ki az egykori ötvös.
A vonalakat vésővel a poncolóvas sűrű beütögetésével alakította ki a biztos kezű ötvösmester, a levelek egyik, vagy mindkét szélét egyenletesen vonalkázott sávval zárta le, hasonlóan kialakított vonalkázott íves sávok törik meg a burjánzó indaszál felületét is.A minták közt bemélyedő hátteret dúsan aranyozták. A lemez szélét ugyancsak aranyozott ezüst szegélyléccel keretezték, a lemez függőleges tengelyén alul és fölül ezen is palmetta mustrát mintáztak, a a szegélyt magát is indaszárnak alakították ki, így ezt bekapcsolták a lemezen kialakított kompozícióba.
Előkerült e lemez bronz hátlapja is, amelyet 18 szegeccsel erősítettek az előlaphoz és a bőrtarsoly fedeléhez. A hátlap függőleges tengelye mentén hátrafelé kidudorodik, jelezvén az egykori zárószíj helyét. A zárószíj kis darabkája is megőrződött.
Feltehetően ugyanehhez a tarsolyhoz tartozhatott annak hátoldalán az alsó, ívelt szegélyt erősítő vaspánt, amelynek hasonmása az egyik tuzséri sírból ismert. A zárószíj felerősítésére szolgálhatott a kis líra alakú ezüstcsat, s e szíj végét ékesíthette az aranyozott ezüst kisszíjvég; hátoldalán három nittszeggel.

Ábrázolás:

Ábrázolás forrása:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_BACS_cumania_10/?query=Galg%C3%B3c&pg=10&layout=s

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

Irodalom:

Bárányné Oberschall Magda: A kézművesség első nyomai. In: Magyar művelődéstörténet – a Magyar Történelmi Társulat megbízásából szerkesztette Domanovszky Sándor – Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1939–1942.

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

Beküldte: Karoldu, mill

Forrás:

http://regeszet.josamuzeum.hu/lektur/tarsolylemezek-a-megyebol/rakamaz/

Fodor István (szerk.): Honfoglaló magyarság. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1996.

Fotó: Hapák József

http://www.tarsolyosok.hu/rakamazi.htm

A griffmadarat általában egy mitológiai, valóságban nem létező állatnak tekintik, amelynek saskeselyű feje és oroszlán teste van. A griff a Kr. e. 4. században megjelenik szkíta állatábrázolás formájában, majd a Kr. u. 9-10. századi magyarsághoz köthető tárgyakon. Írásos formában szerepel Kézai Simon Magyar krónikájában és szájhagyományként fennmaradt a Fehérlófia mondában is. Mindez a szkíta-magyar folyamatosság egyik bizonyítéka.

A szkíta griff ábrázolások a nagyszentmiklósi kincs 2. korsóján szereplő griff pontos párhuzamai.

„A kelet-európai tarsolylemezek között tartjuk számon a sajnos töredékes állapotban megmaradt Panovo-i temető 2. sírjából származó leletet. A 9–13. század közé keltezhető temető szaltovói jellegzetességeket is mutató sírjai közt a 10. század második felére keltezhető horizonthoz sorolhatjuk ezt a számunkra fontos sírt. A tárgyat elsősorban a Fettich Nándor által készített (Erdélyi István 1969-es morsanszki felvétele alapján) rekonstrukcióból ismerjük.” [http://arpad.btk.mta.hu/adatbazisok/lelohelyek/kelet-europa/107-panovo.html, hozzáférés: 2021-08-15]

A panovoi tarsolylemezen található griff a Lehel kürtjén található griff pontos párhuzama.

A „Lehel-kürt” kiterített rajza, László Gyula, Lehel kürtje. Jászberény, 1973, 13. old., Jász Múzeum, Jászberény.

A griff és a kerecset Kézai Simon Magyar Krónikájának előbeszédében (prológusában) a következők szerint szerepel:

„... In montibus etiam deserti memorati crystallus invenitur; grifones nidum parant, aves, quas Legisvalk, Hungarice kerechet appellamus, …”

„…Az említett sivatag hegyei között kristály található, és griffmadár fészkel benne, valamint – s ez köztudott – a legerfalc nevű madarak, amiket magyarul kerecsetnek hívnak,…” [Kézai Simon mester Magyar krónikája, ford.: Szabó Károly]

A griffmadár szerepel a Fehérlófia című ősi, mítikus mesénkben is, melynek legalább 50 változatát gyűjtötték össze, és amely a sztyeppei népek mesekincsének fontos része: a magyar változat mellett van oszmán török, ujgur, jugur, kazak, kirgiz változata is. [MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON]

A Fehérlófia monda szövegét az alábbiakban közlöm az Arcanum szöveggyűjteménye alapján:

Fehérlófia

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt a világon egy fehér ló. Ez a fehér ló egyszer megellett, lett neki egy fia, azt hét esztendeig szoptatta, akkor azt mondta neki:

- Látod, fiam, azt a nagy fát?

- Látom.

- Eredj fel annak a legtetejébe, húzd le a kérgét.

A fiú felmászott, megpróbálta, amit a fehér ló mondott, de nem tudta megtenni. Akkor az anyja megint szoptatta hét esztendeig, megint felküldte egy még magasabb fára, hogy húzza le a kérgét. A fiú le is húzta.

Erre azt mondta neki a fehér ló:

- No, fiam, már látom, elég erős vagy. Hát csak eredj el a világra, én meg megdöglöm.

Azzal megdöglött. A fiú elindult világra. Amint ment, mendegélt, előtalált egy rengeteg erdőt, abba be is ment. Csak kódorgott, csak bódorgott, egyszer egy emberhez ért, ki a legerősebb fákat is úgy nyűtte, mint más ember a kendert.

- Jó napot adjon Isten! - mondja Fehérlófia.

- Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.

- Gyere no, én vagyok!

Megbirkóztak. De alig csavarított egyet Fehérlófia Fanyűvőn, mindjárt a földhöz vágta.

- Már látom, hogy erősebb vagy mint én - mondja Fanyűvő. - Hanem tegyük össze a kenyerünket, végy be szolgálatodba. - Fehérlófia befogadta, már itt ketten voltak. Amint mentek, mendegéltek, előtalálnak egy embert, aki a követ úgy morzsolta, mint más ember a kenyeret.

- Jó napot adjon Isten - mondja Fehérlófia.

- Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.

- Gyere no, én vagyok!

Megbirkóztak. De alig csavarított Fehérlófia Kőmorzsolón hármat-négyet, mindjárt a földhöz vágta.

- Már látom, hogy teellened nem csinálhatok semmit - mondja Kőmorzsoló. - Hanem tudod mit, végy be szolgálatodba, hű szolgád leszek halálig.

Fehérlófia befogadta; már itt hárman voltak. Amint mentek, mendegéltek, előtaláltak egy embert, aki a vasat úgy gyúrta, mint más ember a tésztát.

- Jó napot adjon Isten! - mondja Fehérlófia.

- Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.

- Gyere no, én vagyok!

Sokáig birkóztak, de nem bírtak egymással. Utoljára Vasgyúró gáncsot vetett, földhöz vágta Fehérlófiát, erre ez is megharagudott, felugrott, s úgy vágta a földhöz Vasgyúrót, hogy majd oda ragadt. Ezt is szolgálatába fogadta; már itt négyen voltak.

Amint tovább mennek, mendegélnek, rájok esteledett, ők is megtelepedtek, kunyhót csináltak. Másnap azt mondja Fehérlófia Fanyűvőnek:

- No, te maradj itt, főzz kását, mink elmegyünk vadászni.

Elmentek. De alighogy tüzet rakott s a kásafőzéshez fogott Fanyűvő, ott termett egy kis ördög; maga nagyon kicsi volt, de a szakálla a földet érte. Fanyűvő nem tudott hova lenni ijedtében, mikor meglátta, hát még mikor rákiáltott:

- Én vagyok Hétszűnyű Kapanyányimonyók, add ide azt a kását, ha nem adod, a hátadon eszem meg!

Fanyűvő mindjárt odaadta. Hétszűnyű Kapanyányimonyók megette, azzal visszaadta az üres bográcsot. Mikor hazajöttek a cimborák, nem volt semmi ennivaló, megharagudtak, jól eldöngették Fanyűvőt, de az nem mondta meg, hogy mért nincs kása.

Másnap Kőmorzsoló maradt otthon. Amint elkezdte főzni a kását, odament őhozzá is a Hétszűnyű Kapanyányimonyók, és kérte a kását:

- Ha ide nem adod, a hátadon eszem meg! - De Kőmorzsoló nem adta, Hétszűnyű Kapanyányimonyók sem vette tréfára a dolgot, lenyomta a földre, hátára tette a bográcsot, onnan ette meg a kását.

Mikor a többi három hazafelé ment, Fanyűvő előre nevette a dolgot, mert tudta, hogy Kőmorzsolótól is elveszi a kását Hétszűnyű Kapanyányimonyók.

Harmadnap Vasgyúró maradt otthon.

De a másik kettő se neki, se Fehérlófiának nem kötötte az orrára, mért maradtak két nap kása nélkül.

Ahhoz is odament Hétszűnyű Kapanyányimonyók, kérte a kását, s hogy nem adta, a meztelen hasáról ette meg. Amint a többi három hazajött, ezt is jól elpáholták.

Fehérlófia nem tudta, mért nem csinált egyik se kását. Negyednap maga maradt otthon. A többi három egész nap mindig nevette Fehérlófiát, tudták, hogy ahhoz is odamegy Hétszűnyű Kapanyányimonyók. Csakugyan oda is ment, de bezzeg megjárta, mert Fehérlófia megkötözte a szakállánál fogva egy nagy fához.

Amint a három cimbora hazaért, mindjárt feltálalta a kását. Amint jóllaktak, megszólalt Fehérlófia:

- Gyertek csak, mutatok valamit.

Vezette volna őket a fához, amelyikhez Hétszűnyű Kapanyányimonyókot kötötte, hát látja, hogy nincs ott, hanem elvitte a fát is magával.

Mindjárt elindultak a nyomon. Mindég mentek hét nap, hét éjjel, akkor találtak egy nagy lyukat, amelyen a másvilágra ment le Hétszűnyű Kapanyányimonyók. Tanakodtak, mitévők legyenek, utoljára arra határozták, hogy lemennek.

Fanyűvő font egy kosarat, csavart egy hosszú gúzst a faágakból, s azon leeresztette magát. De meghagyta, hogy húzzák fel, ha megrántja a kötelet. Alig ért le negyedrészére a mélységnek, megijedt, felhúzatta magát.

- Majd lemegyek én - mondja Kőmorzsoló. De a harmadrészéről az útnak ő is visszahúzatta magát.

Azt mondja Vasgyúró:

- Ejnye, be gyávák vagytok! Eresszetek le engem! Nem ijedek én meg ezer ördögtől sem!

Le is ment fele útjáig, de tovább nem mert, hanem megrángatta a gúzst, hogy húzzák fel.

Azt mondja Fehérlófia:

- Eresszetek le engem is, hadd próbáljak szerencsét!

Bezzeg nem ijedt meg! Lement a másvilágra, kiszállt a kasból, elindult széjjelnézni. Amint így kódorog előre-hátra, meglát egy kis házat, bemegy bele, hát kit lát? Nem mást, mint Hétszűnyű Kapanyányimonyókot. Ott ült a kuckóban, kenegette a szakállát meg az állát valami zsírral; a tűzhelyen ott főtt egy nagy bogrács kása.

- No, manó - mondja neki Fehérlófia -, csakhogy itt vagy! Másszor te akartad az én kásámat megenni a hasamról, majd megeszem én most a tiedet a te hasadról.

Azzal megfogta Hétszűnyű Kapanyányimonyókot, a földhöz vágta, hasára öntötte a kását, úgy ette meg, azután kivitte a házból, egy fához kötötte, s odább ment.

Amint megy, mendegél, előtalál egy várat rézmezővel, rézerdővel körülvéve. Amint meglátta, mindjárt bement bele; odabent egy gyönyörű királykisasszonyt talált, aki nagyon megijedt, amint meglátta a felvilági embert.

- Mit keresel itt, felvilági ember, ahol még a madár se jár?

- Hát biz én - felelt Fehérlófia - egy ördögöt kergettem.

- No, hát most jaj neked! Az én uram háromfejű sárkány, ha hazajön, agyonvág. Bújj el hamar!

- Nem búvok biz én, megbirkózom én vele.

Arra a szóra ott termett a sárkány.

- No, kutya - mondja Fehérlófiának -, most meg kell halnod! Hanem viaskodjunk meg a rézszürűmön.

Meg is viaskodtak. De Fehérlófia mindjárt a földhöz vágta a sárkányt, s levágta mind a három fejét. Azzal visszament a királykisasszonyhoz. Azt mondja neki:

- No, most már megszabadítottalak, királykisasszony, jere velem a fel-világra!

- Jaj, kedves szabadítóm - felel a királykisasszony - van nekem idelent két testvérem, azokat is egy-egy sárkány rabolta el; szabadítsd meg őket, neked adja az édesatyám a legszebb lányát meg fele királyságát.

- Nem bánom, hát keressük meg.

Elindultak megkeresni. Amint mennek, találnak egy várat ezüstmezővel, ezüsterdővel körülvéve.

- No, itt bújj el az erdőben - mondja Fehérlófia -, én majd bemegyek.

A királykisasszony elbújt, Fehérlófia meg elindult befelé. Odabent egy még szebb királykisasszonyt talált, mint az első. Az nagyon megijedt, ahogy meglátta, s rákiáltott:

- Hol jársz itt, felvilági ember, hol még a madár se jár?

- Téged jöttelek megszabadítani.

- No, akkor ugyan hiába jöttél, mert az én uram egy hatfejű sárkány, ha hazajön, összemorzsol.

Arra a szóra ott termett a hatfejű sárkány. Amint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte.

- Hej, kutya - mondja neki -, te ölted meg az öcsémet, ezért meg kell halnod! Hanem gyere az ezüstszürűmre, viaskodjunk meg!

Azzal kimentek, soká viaskodtak, utoljára is Fehérlófia győzött, földhözvágta a sárkányt, levágta mind a hat fejét. Azután magához vette mind a két királykisasszonyt, s így hárman útnak indultak, hogy a legfiatalabbat is megszabadítsák. Amint mennek, mendegélnek, találnak egy várat aranymezővel, aranyerdővel körülvéve. Itt Fehérlófia elbújtatta a két királykisasszonyt, maga meg bement a várba. A királykisasszony majd meghalt csodálkozásában, amint meglátta.

- Mit keresel itt, ahol még a madár se jár? - kérdi tőle.

- Téged jöttelek megszabadítani - felelt Fehérlófia.

- No, akkor hiába fáradtál, mert az én uram egy tizenkétfejű sárkány, aki ha hazajön, összevissza tör.

Alig mondta ezt ki, rettenetes nagyot mennydörgött a kapu.

- Az én uram vágta a buzogányát a kapuba - mondja a királykisasszony -, mégpedig tizenkét mérföldről. De azért ebbe a nyomba itt lesz. Bújj el hamar!

De már akkor ha akart volna, se tudott volna elbújni Fehérlófia, mert a sárkány betoppant. Amint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte.

- No, kutya, csakhogy itt vagy! Megölted két öcsémet, ezért, ha ezer lelked volna is, meg kellene halnod! Hanem gyere aranyszürűmre, birkózzunk meg! Nagyon soká viaskodtak, de nem tudtak semmire se menni. Utoljára a sárkány belevágta Fehérlófiát térdig a földbe; ez is kiugrik, belevágja a sárkányt derékig; a sárkány kiugrik, belevágja Fehérlófiát hónaljig; már itt Fehérlófia nagyon megharagudott, kiugrott, s belevágta a sárkányt, hogy csak a feje látszott ki, erre kikapta a kardját, levágta a sárkánynak mind a tizenkét fejét.

Azután visszament a várba, elvitte magával mind a három királykisasszonyt. Elérkeztek ahhoz a kosárhoz, amelyiken Fehérlófia leereszkedett, próbálgatták minden módon, hogy férhetnének belé mind a négyen, de sehogy se boldogultak. Így hát Fehérlófia egyenként felhúzatta a három királykisasszonyt, ő maga meg várta, hogy őérte is eresszék le a kosarat. Csak várt, csak várt, három nap, három éjjel mindig várt. Várhatott volna szegény akár ítéletnapig is. Mert amint a három szolga felhúzta a három királykisasszonyt, arra határozták, hogy ők magok veszik el a három királykisasszonyt, s nem eresztik megint a kosarat Fehérlófiáért, hanem otthagyják őt a másvilágon. Mikor Fehérlófia már nagyon megunta a várakozást, kapta magát, elment onnan nagy búslakodva. Alig ment egy kicsit, előfogta egy nagy záporeső, ő is hát belehúzta magát a szűrébe, de hogy úgy is ázott, elindult valami fedelet keresni, ami alá behúzódjék. Amint így vizsgálódik, meglát egy griffmadárfészket három fiókgriffmadárral; ezt nemcsak hogy el nem szedte, de még betakarta szűrével, maga meg bebújt egy bokorba. Egyszer csak jött haza az öreg griffmadár.

- Hát ki takart be benneteket? - kérdi a fiaitól.

- Nem mondjuk meg, mert megölöd.

- Dehogy bántom! Nem bántom én, inkább meg akarom neki hálálni.

- No, hát ott fekszik a bokor mellett, azt várja, hogy elálljon az eső, hogy levehesse a szűrét rólunk.

Odamegy a griffmadár a bokorhoz, kérdezi Fehérlófiától:

- Mivel háláljam meg, hogy megmentetted a fiaimat?

- Nem kell nekem semmi - felel Fehérlófia.

- De csak kívánj valamit; nem mehetsz úgy el, hogy meg ne háláljam.

- No, hát vigy fel a felvilágra!

Azt mondja rá a griffmadár:

- Hej, ha ezt más merte volna kívánni, tudom, nem élt volna egy óráig; de neked megteszem; hanem eredj, végy három kenyeret meg három oldal szalonnát; kösd a kenyeret jobbról, a szalonnát balról a hátadra, s ha jobbra hajlok, egy kenyeret, ha balra, egy oldal szalonnát tégy számba. Ha nem teszel, levetlek.

Fehérlófia éppen úgy tett mindent, ahogy a griffmadár mondta. Elindultak azután a felvilágra. Mentek jó darabig, egyszer fordul a griffmadár jobbra, akkor beletett a szájába Fehérlófia egy kenyeret, aztán balra, akkor meg egy oldal szalonnát. Nemsokára megint fordítja a griffmadár balra a fejét. Fehérlófia kapta a bicskáját, levágta a bal karját, azt tette a griffmadár szájába. Azután megint fordult jobbra a madár, akkor a jobb lábszárát adta neki.

Mire ezt is megette, felértek. De Fehérlófia nem tudott se té, se tova menni, hanem ott feküdt a földön, mert nem volt se keze, se lába.

Itt benyúlt a griffmadár a szárnya alá, kihúz egy üveget tele borral. Odaadja Fehérlófiának.

- No - mondja neki -, amiért olyan jószívű voltál, hogy kezed-lábad a számba tetted, itt van ez az üveg bor, idd meg.

Fehérlófia megitta. Hát lelkem teremtette - tán nem is hinnétek, ha nem mondanám -, egyszerre kinőtt keze-lába! De még azonfellül hétszer erősebb lett, mint azelőtt volt.

A griffmadár visszarepült az alvilágba. Fehérlófia meg útnak indult megkeresni három szolgáját. Amint megy, mendegél, előtalál egy nagy gulyát. Megszólítja a gulyást:

- Kié ez a szép gulya, hé?

- Három úré: Vasgyúró, Kőmorzsoló és Fanyűvő uraké.

A gulyás útba igazította, el is ért nemsokára a Vasgyúró kastélyához, bement belé, hát majd elvetette a szeme fényét a nagy ragyogás, de ő csak ment beljebb. Egyszer megtalálta Vasgyúrót, aki mikor meglátta Fehérlófiát, úgy megijedt, hogy azt sem tudta, leány-e vagy fiú. Fehérlófia megfogta, kihajította az ablakon, hogy mindjárt szörnyethalt. Azután fogta a királykisasszonyt, vezette Kőmorzsolóhoz, hogy majd azt is megöli, de az is meg Fanyűvő is meghalt ijedtében, mikor megtudta, hogy Fehérlófia feljött a másvilágról. Fehérlófia a három királykisasszonyt elvezette az apjokhoz.

Az öreg király rettenetesen megörült, amint a leányait meglátta. S hogy megtudta az egész esetet, a legfiatalabbat Fehérlófiának adta fele királyságával együtt. Nagy lakodalmat csaptak, s még máig is élnek, ha meg nem haltak. [https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Szoveggyujtemeny-szoveggyujtemeny-1/a-magyar-oskolteszet-emlekei-2/magyar-mese-es-mondavilag-29/feherlofia-467/, hozzáférés: 2021-08-15]

Kapcsolódó cikk:

https://julianusbaratai.blog.hu/2021/10/18/szkitak_medek_szarmatak_-hunok_magyarok_bovitett_es_atdolgozott_cikk

Hölbling Tamás „A honfoglalás forráskritikája”című művének I. kötetében a következőket írja:

„… Van … egy vadonatúj felfedezés, ami bár nem kap kellő visszhangot egyelőre, de valójában a julianusi felfedezéshez mérhető: Benkő Mihály messze a Volgától keletre a mai Kazakisztán területén úgy tűnik, megtalálta … [a] mažaroknak-mazsaroknak a hátramaradt töredékeit. … Maszúdi, Anonymus, Ibn Hordádzbeh és al-Balhi alapján kijelenthetjük: a honfoglalás előestéjén a magyarok még a Volgától keletre éltek, ahonnan Anonymus szerint (ami végső soron igaz) helyszűke, Maszúdi szerint pedig az úzok és azok társainak támadása miatt kellett nyugat felé vándorolniuk, együtt.

Konstantin pedig nem az eredeti, Volgán túlról hódítva érkező »magyar« identitású nép történetét mesélte el (itt a szerző a Levedi vajdával kapcsolatos történetre gondol - a szerk.), hanem a Fekete-tengertől északra élő, oda a Kárpát-medencéből érkező, Anonymusnál kunnak nevezett nép történetét, a Dado-féle levél főszereplőjét, a magyar hagyományok Csabájának népét, a hungarus-hunokét. Az is erősen megfontolandó ugyanakkor, hogy a minden megfejtési kísérletnek makacsul ellenálló sabartoi asphaloi név valamilyen kapcsolatban áll a »Csaba« (szabar/szabír – a szerk) névvel, vagyis a Kárpát-medencéből elmenekült hun-avar herceg nevét rejti.” [Hölbling 2010, 99-100.]

Megjegyzés: 

"A Honfoglalás forráskritikája első, a külföldi kútfőkkel foglalkozó kötete … stratégiai következtetéssel zárult:

-A DAI által emlegetett sabartoi asphaloi nevű nép nem a Volgán túlról érkező hétmagyarokkal, hanem az Anonymus és a krónikáink által említett Csaba-féle kunokkal azonosítható. (...)" (Részlet az Előszóból)

 OROSZORSZÁG

Miután pedig az oroszok vidékét elérték, minden ellenszegülés nélkül egész Kiev városáig hatoltak. Midőn Kiev városán keresztülmentek, a Dnyeper folyón áthajózva meg akarták hódítani az oroszok országát. Akkor az oroszok vezérei ezt észrevéve nagyon megijedtek, mivel hallották, hogy Álmos vezér, Ügyek fia, Attila király nemzetségéből származik, akinek az ő elődeik évi adót fizettek. De mégis a kievi vezér összehívta minden főemberét, és tanácsot tartva azt választották, hogy hadra kelnek Álmos vezér ellen, és inkább meghalnak a harcban, mintsem hogy elveszítsék országukat, és kényük-kedvük ellenére Álmos vezér uralma alá kerüljenek. A kievi vezér azonnal követeket küldött leghívebb barátaihoz, a hét kun vezérhez, és segítségre hívta őket. Akkor ez a hét vezér, akinek a neve: Ed, Edömén, Et, Böngér, Örsúr apja Ócsád, Vajta, Alaptolma apja Ketel, ugyancsak nem kicsiny számú lovast gyűjtött egybe, és a kievi vezér iránt való barátságból sebes vágtában Álmos vezér ellen jött. A kievi vezér a maga seregével eléjük vonult, és most már a kunokkal gyarapodva, sok fegyveressel Álmos ellen nyomult. Álmos vezér pedig, akinek segítsége a Szentlélek volt, fegyvert öltve csatarendbe szedte seregét, s ide-oda lovagolva buzdította katonáit; majd hirtelen eléjük rugtatva megállott mindnyájukkal szemben, és ezt mondta nekik: „Szittyák, bajtársaim, nagyvitéz férfiak! Emlékezzetek utatok kezdetére, amikor azt mondtátok, hogy fegyverrel, haddal olyan földet kerestek, amelyen lakhattok. Tehát ne zavarodjatok meg az oroszok és kunok sokaságától, akik a mi kutyáinkhoz hasonlítanak. Hiszen a kutyák, amint uruk szavát hallják, nemde rögtön félelembe esnek? Mivel a derekasságot nem a nép nagy száma, hanem a lélek bátorsága szabja meg. Vagy nem tudjátok, hogy egy oroszlán sok szarvast megszalaszt, mint ahogy egy bölcs mondja. De félre ezekkel! Csak azt mondom nektek: Ugyan ki tudott ellene állni Szcítia katonáinak? Nemde Dáriust, a perzsák királyát, a szcítiaiak megkergették, úgy, hogy rémületében nagy szégyenszemre Perzsiába szaladt és elveszített nyolcvanezer embert? Vagy Círust, ugyancsak a perzsáknak királyát, nemde szintén a szcítiaiak ölték meg háromszázharmincezredmagával? Vagy magát Nagy Sándort is, Fülöp királynak és Olimpiadis királynénak a fiát, aki harcban sok országot leigázott, ugye szintén rútul megszalasztották a szcítiaiak? Ezért hát derekasan és vitézül küzdjünk azok ellen, akik a mi kutyáinkhoz hasonlatosak, s úgy féljünk az ő sokaságuktól, mint a legyek felhőjétől.” Ezt hallván Álmos vezér katonái, nagy bátorságra gyúltak. Azonnal megfújták a harci kürtöket mindenfelé, a két ellenséges sereg összecsapott és heves küzdelembe bocsátkozott egymással. S igen sokan elestek az oroszok és kunok közül. Az oroszok és kunok vezérei pedig látván, hogy övéik a harcban alul maradnak, futásnak eredtek, és hogy életüket megmentsék, sietve Kiev városába húzódtak. Álmos vezér meg katonái az oroszokat és kunokat egészen Kiev városáig üldözték, és úgy aprították a kunok tar fejét, mint a nyers tököt. Az oroszok és kunok vezérei pedig, mikor a szcítiaiak vakmerőségét látták, a városban meglapultak, mint a némák.

BÉKE A VEZÉR ÉS AZ OROSZOK KÖZÖTT

Álmos vezér és vitézei pedig a győzelem után elfoglalták az oroszok földjeit, és javaikat elszedve a második héten Kiev városát fogták ostrom alá. Mikor aztán a hágcsókat kezdték odatámasztani a falhoz, a kun és orosz vezérek a szcítiaiak merészségének láttára nagyon megrémültek. S amikor belátták, hogy nem bírnak nekik ellenállni, akkor a kievi vezér és az oroszok más vezérei, nemkülönben az ott levő kunokéi is követeket küldtek, s kérték Álmos vezért meg főembereit, hogy kössenek velük békét. Mikor pedig a követek Álmos vezérhez jöttek, és kérték őt, hogy uraikat ne űzzék el székeikből, akkor Álmos vezér övéivel tanácsot 8 tartván, úgy küldötte vissza az oroszok követeit, hogy vezéreik és előkelőik fiaikat túszul adják, évi adóul tízezer márkát fizessenek, ezenfelül pedig élelmiszert, ruhát és más szükségeset. Az orosz vezérek, ugyan nem önkéntesen, de mégis mindezt megadták Álmos vezérnek. Azonban kérték Álmos vezért, hogy Halics földjét elhagyva, a Havas-erdőn túl nyugat felé, Pannónia földjére vonuljanak, amely előbb Attila király földje volt. És dicsérték nekik Pannónia földjét, hogy milyen szerfölött jó. Mondták ugyanis, hogy ott nagyon nevezetes forrásvizek ömlenek össze: a Duna, a Tisza és pompás halakban bővelkedő egyéb nevezetes források. Azt a földet - mondták - szlovének, bolgárok, blachok és a rómaiak pásztorai lakják. Ugyanis Attila király halála után a rómaiak Pannónia földjét legelőknek hívták azért, mivel a nyájaik Pannónia földjén legeltek. És joggal mondhatták Pannónia földjéről, hogy az a rómaiak legelője, hiszen éppen most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból. De már elég is ebből!

A KUNOK HÉT VEZÉRE

Álmos vezér meg főemberei tanácsot tartván, az oroszok vezéreinek kérelmét teljesítették, s békét kötöttek velük. Akkor az orosz vezérek, tudniillik a kievi és szuszdali, hogy székeikből el ne űzzék őket, fiaikat túszul adták Álmos vezérnek, és velük együtt tízezer márkát küldöttek, meg ezer lovat orosz módra díszített nyereggel és fékkel, továbbá száz kun fiút, valamint negyven teherhordó tevét, töméntelen hölgymenyét- és mókusprémet, végül sok más ajándékot, csak úgy számlálatlanul. Akkor a fent nevezett kun vezérek, tudniillik Ed, Edömén, Et, Bors apja Böngér, Örsur apja Ócsád, Vajta, kitől a Baracska-nemzetség származik, Alaptolma apja Ketel, midőn látták Álmos vezér kegyességét, amelyet az oroszok irányában tanúsított, lába elé borulva önként meghódoltak Álmos vezérnek ezekkel a szavakkal: „A mai naptól fogva legvégső nemzedékünkig urunkká és parancsolónkká választunk, és ahová a szerencséd visz, mindenüvé veled megyünk.” És amit szóval mondottak Álmos vezérnek, azt pogány módra hitet téve, esküvel is megerősítették. Nekik Álmos vezér és főemberei ugyanily módon hittel meg esküvel kötelezték le magukat. Akkor ez a hét kun vezér feleségestül, gyermekestül meg ezenkívül is nagy sokasággal kész volt Pannóniába jönni. Hasonlóképpen az oroszok közül szintén sokan Álmos vezérhez csatlakoztak, vele együtt Pannóniába jöttek, és maradékuk különböző helyeken egészen a mai napig Magyarországon lakik.

AZ ELŐZMÉNYEKET - CSABA KIRÁLYFI TÖRTÉNETÉT - KÉZAI SIMON A KÖVETKEZŐK SZERINT ÍRJA LE:

5. §. A hún birodalom fölbomlásáról.

A mint osztán halálának híre terjedt, a föld kereksége elámúla, s ellenségei nem tudják vala,
sirjanak-é vagy örűljenek, rettegvén töméntelen sok fiától, kiket mint valamelly népet alig
lehetett megszámlálni. Mert azt hitték, hogy majd utána valamellyik fia uralkodik. Azonban
Veronai Ditrik és a németországi fejedelmek álnoksága miá, kiknek Ethele király uralkodva
nyakokon űl vala, a húnok községe pártokra szakada, ugy hogy némelyek Csabát Ethele
királynak a görög császár Honorius leányától való fiát, mások a Krimhild német fejedelemasszonytól született Aladárt törekszenek vala Ethele után királylyá emelni. Mivel pedig a
józanabb rész Csabával, az idegen nemzet pedig Aladárral tart vala, azért mind ketten kezdének uralkodni. Ditrik álnokságából osztán, ki Aladárhoz szít vala, kettejök közt a dolog
háborúra kerül. Az első ütközetben tehát Aladáron erőt vesznek, de a másodikban, melly
Sicambriánál két álló hétig foly, Csaba hadát ugy legyőzik és szétverik, hogy Ethele fiaiból és
a húnokból igen kevesen maradnak. Ez ugyanis azon csata, mellyet a húnok Krimhild csatájának neveztek s maig is e néven emlegetnek. Melly ütközetben annyi vér ömlött, hogy ha a
németek szégyenből nem titkolnák és tisztán meg akarnák vallani, a Duna vizét néhány nap
sem ember sem barom nem ihatta, minthogy Sicambriától Potentia városáig vérrel volt áradva.
Csaba tehát tizenötezer húnnal Görögországba Honoriushoz futa, s bár az ott kivánta
marasztalni s görögországi lakossá tenni, nem marada, hanem visszatére Scythiába atyafiaihoz
és rokonaihoz. Ki is mihelyt Scythiába visszatért, mindjárt kezdé sürgetni, hogy mindenestől
menjenek vissza Pannoniába, hogy a németeken bosszút álljanak.

6. §. A székelyekről, és Csaba fiairól; Edről és Edeménről.

Maradt volt még a húnokból háromezer ember, kik a krimhildi csatából futással menekűltek,
kik is félvén a nyugoti nemzetektől Árpád idejéig a Sziklamezőn maradtak s ott magokat nem
húnoknak hanem székelyek-nek nevezték. Ezen székelyek ugyanis a húnok maradványai, kik
midőn megtudták, hogy a magyarok Pannoniába másodszor visszajöttek, a visszatérőknek
Ruthenia határszélein eléjök menének s Pannoniát együtt meghódítván abba részt nyertek, de
nem a pannoniai síkon, hanem az oláhokkal együtt a határszéli hegyek közt kaptak
osztályrészt. A honnan az oláhokkal összeelegyedve, mint mondják, azok betűit használják.
Ezek a székelyek azt hitték, hogy Csaba Görögországban veszett. A honnan a köznép ma is
mondja példabeszédben: akkor térj meg, - mondják a távozónak, - mikor Csaba Görögországból. Tehát ez a Csaba Ethelének Honorius görög császár leányától született törvényes
fia, kinek fiait Edeménnek és Ednek hívták. Edemén osztán, mikor a magyarok másodszor
visszatértek Pannoniába, atyja és anyja igen nagy atyafiaságával bejöve, anyja ugyanis a
korozmin nemzetből való vala; Ed pedig Scythiában marada atyjánál. Ezen Csabától származott az Aba nemzetsége. Midőn hát Csaba Scythiába visszamenvén a község előtt anyja nemes
voltával hánykolódott, a húnok nemessége megveti vala, azt állítván, hogy nem igaz
növendéke Scythia országának, hanem csak olyas jöttment idegen fajta. Miért is Scythiából
nem kapott, hanem a korozmin nemzetből vett feleséget.

Irodalom

Anonymus, Gesta Hungarorum (ford.: Pais Dezső), mek.oszk

DAI,  Bíborban született Konstantin: A birodalomkormányzásáról  (latinul: De administrando imperio, népszerű rövidítése: DAI) 38. rész 

Benkő Mihály, Őseink nyomában Ázsiában, Tortoma Kiadó, Barót, 2020, 57-59.

Kézai Simon mester Magyar Krónikája (ford.: Szabó Károly), mek.oszk

Németh András, A Dado Verduni püspökhöz írt levél, in: Források a magyar történelem ismeretéhez (szerk.: Róna Tas András), Balassi Kiadó, Budapest, 2001, 113-161. o.