Az adatgyűjtés körülményei és az eredetmondák:

Helyszín: Nyugat-Mongólia, Bajan-Ölgij megye, a Cengel Khairkhan Uul (Áldott Szent Hegy) 3000 méter magas fennsíkján elterülő alpesi legelő, nyári szállás

Idő: 2000. július 30.

Adatközlő: Szoltanbaj akszakal

Adatgyűjtők: Benkő Mihály, Töletajin Edge, Töletajin Prejudie

Lassan leszállt az este, már gyertyák égtek, amikor végre feltehettem a kérdést:

– Arra kérem házigazdánkat, mondja el, mit tud népe eredetéről?

A nagy csata

Ez csak egy legenda, úgy szájhagyományként él köztünk, nincs leírva, az egymás után következő nemzedékek adják tovább szájról szájra. Éppen ezért, nem bizonyos, hogy így történt, de azért elmondom. Ezer évvel ezelőtt elvándoroltunk nyugat felé. Messze innen, a Szir Darja folyón túl, egy hatalmas tó közelében népünk megütközött egy másik néppel. A csatát elvesztettük. Testvéreink bátran harcoltak, sokan elpusztultak közülük, akik élve maradtak, tovább vonultak nyugatra. Voltak azonban közöttünk olyan férfiak, akik nem vettek részt a harcban, hanem az asszonyokkal, gyerekekkel együtt hátra maradtak, távol a harctól. Ezek voltak a mi őseink, akik később visszatértek Ázsiába.

Vándorlás a szarvas után

Van egy másik legendánk is, amely szerint egy szarvas után vándoroltunk. Nem vadásztunk rá, hanem követtük. A szarvas nagyon jól tudja, hogy hol vannak jó élőhelyek, gazdag legelők, sűrű, sok vadat rejtő erdők, így érdemes őt követni kóborlásában. Az út során a mi őseink megunták a szarvas követését, és visszafordultak. Kitartóbb testvéreink tovább követték az állatot nyugat felé. Azt mesélik, volt olyan idő, amikor annyira szegények voltunk, hogy nyersbőrből készítettünk magunknak derékszíjat, azt főztük meg és ettük meg ínség idején. Talán ezért is hagytuk abba a vándorlást, és tértünk vissza ide.

Kép: Szarvasos kő ((Nyugat-Mongólia, Dzsungáriai Altaj).

– Mi lett a nyugatra vándorolt testvéreitekkel?

– Ahogy mondtam, ők tovább vándoroltak, és úgy tudjuk, hogy egy hegy mögött élnek a kis kontinensen. Ti vagytok azok?

– Igen, mi vagyunk.

– Ti ott a messzeségben bizonyára jobban megőriztétek régi szokásainkat, nyelvünket, mint mi.

– A nyelvet sikerült megőriznünk, de keresztények és földművelők lettünk.

– Akkor ti sem vagytok már azok, akik voltatok, és mi sem maradtunk a régiek. Nem vethetünk semmit egymás szemére.

Hölbling Tamás „A honfoglalás forráskritikája”című művében a következőket írja:

„… Van … egy vadonatúj felfedezés, ami bár nem kap kellő visszhangot egyelőre, de valójában a julianusi felfedezéshez mérhető: Benkő Mihály messze a Volgától keletre a mai Kazakisztán (valójában Nyugat-Mongólia – B. M.) területén úgy tűnik, megtalálta ezeknek a nagy keleti háborúban vesztes mažaroknak-mazsaroknak a hátramaradt töredékeit. … Úgy tűnik, a Szir-Darja vidéki, vagyis az Aral-tó melletti nagy vereségre a hátra maradt magyarok a mai napig emlékeznek. Nem úgy, ahogy azt Konstantin alapján gondolhatnánk, hanem pontosan úgy, ahogy azt Maszúdi, Anonymus, Ibn Hordádzbeh és al-Balhi alapján kijelenthetjük: a honfoglalás előestéjén a magyarok még a Volgától keletre éltek, ahonnan Anonymus szerint (ami végső soron igaz) helyszűke, Maszúdi szerint pedig az úzok és azok társainak támadása miatt kellett nyugat felé vándorolniuk, együtt.

Konstantin pedig nem az eredeti, Volgán túlról hódítva érkező »magyar« identitású nép történetét mesélte el (itt a szerző a Levedi vajdával kapcsolatos történetre gondol - a szerk.), hanem a Fekete-tengertől északra élő, oda a Kárpát-medencéből érkező, Anonymusnál kunnak nevezett nép történetét, a Dado-féle levél főszereplőjét, a magyar hagyományok Csabájának népét, a hungarus-hunokét. Az is erősen megfontolandó ugyanakkor, hogy a minden megfejtési kísérletnek makacsul ellenálló sabartoi asphaloi név valamilyen kapcsolatban áll a »Csaba« névvel, vagyis a Kárpát-medencéből elmenekült hun-avar herceg nevét rejti.” [Hölbling 2010, 99-100.]

Megjegyzés: 

"A Honfoglalás forráskritikája első, a külföldi kútfőkkel foglalkozó kötete három stratégiai következtetéssel zárult.
-A Dzsajháni-hagyomány nem valamiféle őshazai magyarokról, hanem a 910 körül a Kárpát-medencében élő magyarokról szól.
-A magyarok bejöveteléhez semmi köze a 895-896-os balkáni hadjáratnak, sőt utóbbit már a megtelepedett, a Kárpát-medencei bolgár állásokat felszámolt magyarok hajtották végre. Ez a honfoglalás eseménytörténetét és időpontját is új megvilágításba kell helyezze.
-A DAI által emlegetett sabartoi asphaloi nevű nép nem a Volgán túlról érkező hétmagyarokkal, hanem az Anonymus és a krónikáink által említett Csaba-féle kunokkal azonosítható. (...)" (Részlet az Előszóból)

Irodalom

Anonymus, Gesta Hungarorum (ford.: Pais Dezső), mek.oszk

DAI,  Bíborban született Konstantin: A birodalomkormányzásáról  (latinul: De administrando imperio, népszerű rövidítése: DAI) 38. rész 

Benkő Mihály, Őseink nyomában Ázsiában, Tortoma Kiadó, Barót, 2020, 57-59.

Németh András, A Dado Verduni püspökhöz írt levél, in: Források a magyar történelem ismeretéhez (szerk.: Róna Tas András), Balassi Kiadó, Budapest, 2001, 113-161. o.

Immár 56 éve, 1965 áprilisában történt, hogy Tóth Tibor antropológus - Szeitbek Nurhanov kazak nyelvész útmutatása alapján - felfedezte a keleten maradt magyarok egy csoportját az Észak-kazahsztáni Torgaj vidéken. Ezt a munkáját, amelyet a rendszerváltás előtt sem idehaza, sem a Szovjetunióban nem támogattak, Kazahsztán függetlenné válása után Benkő Mihály keletkutató, történész és Bíró András Zsolt humánbiológus folytatta, további magyar néptöredékek felfedezésével, adatok gyűjtésével és az antropológiai-genetikai vizsgálatok végzésével. A kutatás jelenlegi szakaszának lezárásaként jelent meg a múlt év novemberében Benkő Mihály „Őseink nyomában Ázsiában – egy 18 évig tartó terepkutatás eredményei” című könyve, a szerző 80. születésnapjára, a székelyföldi Tortoma Kiadó gondozásában.

A magyarok kettéválásáról, egy részük kelet, másik részük nyugat felé vándorlásáról és egymással fenntartott rendszeres kapcsolataikról először Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár írt 950-ben, „A birodalom kormányzása” című művének 38. fejezetében. A keleti magyarok emléke a 13. század elejére már elhalványodott Kárpát-medencében élő testvéreik között. Julianus barát és dominikánus rendtársai a „keresztény Magyarok történetében” olvasták, hogy keleten van egy másik, „Nagyobb Magyarország ahonnan népével együtt a hét vezér kiköltözött,” de hogy hol van, „még csak nem is sejtették”. Végül Julianus barát 1236-ban – sok viszontagság után – megtalálta a (az egyik?) tartományukat. A mongol kor vérzivataros korszakában azonban nem volt lehetőség a rendszeres kapcsolatok felújítására. A 15. században Mátyás király udvarába még érkeztek hírek arról, hogy a Don forrásvidékén egy magyarul beszélő nép található. Ezt követően azonban a keleti magyarokra vonatkozó információk hosszú évszázadokra csaknem teljesen megszűntek. Elmondhatjuk, hogy Dr. Tóth Tibor (1929-1991) antropológus nevéhez a magyarságkutatás szempontjából a XX. század legjelentősebb felfedezése fűződik, mivel Ottó barát 1232-es és Julianus barát 1236-os útja után 1965-ben ő találkozott először olyan személyekkel, akik magukat keleti magyar népcsoport tagjainak vallják.

Tóth Tibor 1964-1965-ben a tanulmányúton járt a Szovjetúnióban. A tanulmányút elsődleges célja: „A magyar nép származásával kapcsolatos összehasonlító embertani adatok gyűjtése kb. 4000 felnőtt egyénről”. Végül 3100 egyénnél végzett mérést „Baskíriában, Tatáriában, Kazahsztánban és Grúziában”. Mint írja: „...váratlanul kiderült, hogy a [Kazah] köztársaság Kusztanaj területén egy magyar csoport él, a szervezést ez irányban szorgalmaztam. … 1965. április 7-29. között folytathattam az adatgyűjtést a kusztanáji terület (200.000 km2) Dzsangildi és Tobol-i járásaiban a magyarok, a kipcsakok és más törzsbeliek között, összesen 400 felnőtt egyénnél. … a gyűjtőmunka teljes befejezését az időjárási viszonyok lehetetlenné tették … Mégis, a természeti nehézségeket jelentős mértékben ellensúlyozta az a tény, hogy kísérőm a Kazak Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársa Seitbek Nurhánov maga is kipcsak származású, korábban hosszú ideig tanítóként dolgozott a szárükopa-i magyarok között, kitűnően ismerve a helyi adottságokat. A Kazahsztán területén megtett út kb. 8.000 km volt.” Felfedezéséről dr. Tóth Tibor 1966. április 12-én a Magyar Tudományos Akadémián az antropológiai témabizottság kibővített ülésén számolt be, és előadásának szövegét „Az ősmagyarok mai relictumáról” címmel az MTA Biológiai Osztályának Közleményeiben (9., 1966) publikálta.

Dr. Tóth Tiborra is érvényes a megállapítás, melyet Harmatta János akadémikus egy későbbi kutatás kapcsán mondott: "...rendkívül nehéz, szinte csak véletlenül lehet a keleti magyarság nyomára bukkanni. Julianus korában a magyar anyanyelv megőrzése még megkönnyítette azonosításukat, ma már ez is eltűnt." Dr. Tóth Tibor esetében ez a véletlen Szeitbek Nurhanov nyelvésszel való találkozás volt. Az azonosítás megkönnyítését a sok évszázadon keresztül megőrzött etnikai név tette lehetővé. A kazak tudós elbeszéléséből tudjuk, hogy Dr. Tóth Tibor ismerte és tanulmányozta az etnikai nevet őrző bizonyítékokat, a sírfeliratokat, bár nem tett róluk említést. Nyilván reménykedett abban, hogy későbbi útján sikerül ezeket lefotóznia és közvetlen írásos bizonyítékként közzétennie, erre azonban nem nyilt lehetősége. Tóth Tibor felfedezését a korabeli magyar tudományos közélet közönnyel, esetenként gúnyos megjegyzésekkel fogadta. A felfedezés feledésbe merült. Ő maga soha nem térhetett vissza felfedezése helyszínére. A Szovjetunió összeomlása után, 1991-ben megkísérelte a Magyar Tudományos Akadémián tudományos kutatásának folytatását elérni, azonban mielőtt célját elérte volna – éppen ebben a kérdésben folytatott volna a Magyar Tudományos Akadémián tárgyalást - az MTA főtitkárának előszobájában szívinfarktusban meghalt. [Erdélyi István közlése] Tóth Tibor kutatásait – ahogy fentebb említettük – a rendszerváltás előtt sem szovjet, sem, magyar részről nem támogatták. napjainkra kis híján teljesen elfeledték. Sírjára családja a következőket íratta: „Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de kitartó kutatói lelkesedéstől vezetve, bölcsőjét kereste és találta a magyaroknak.” Rosszkor volt jó helyen. Kutatásait a rendszerváltást követően - amikor a keleti magyarok kazahsztáni kutatása jelentősen könnyebbé, sőt, kazah részről kifejezetten támogatottá vált -  Benkő Mihály történész, keletkutató és Bíró András Zsolt humánbiológus folytatta.

Benkő Mihály Dienes István régész és Mándoky Kongur István nyelvész kezdeményezésére az ősi temetkezési szokások párhuzamainak kutatása céljával 1989-ben indult terepkutatásra a ma is lovas-nomád életmódot folytató kazakok közé Nyugat-Mongóliába. Kutatásaival ezen a téren jelentős eredményeket ért el, amelyekről be is számol új könyvének a temetkezési szokásokról és a honfoglaláskori övek, nyergek ma is használt keleti párhuzamairól szóló részében. Amikor Benkő Mihály hetedik Mongol-altaji útja alkalmával europid kinézésű mazsar/magyar néptöredékkel találkozott az altaji kazahok között, érdeklődése feléjük fordult. Mondáikat, öltözetüket, életmódjukat kutatta, majd felkereste a hajdani hatalmas Mongol Birodalom egymástól távoli pontjain szétszóródott és máig fennmaradt néptöredékeiket. Keleti magyar kutatóútjai egyes szakaszairól könyveket jelentetett meg: „Julianus nyomában Ázsiában” (2001), „Torgaji madiarok” (2003), „Magyar kipcsakok” (2008) (Mindhárom a Timp Kiadó gondozásában), és ’A keleti magyarok írott emlékei (2007 Püski-Masszi Kiadó). Benkő Mihálynak az 2020. novemberében, 80. születésnapjára megjelent "Őseink nyomában Ázsiában” című, több mint száz színes képpel, műnyomó papíron készült életműkönyve a kutatások összegzését, kiegészítő információk közlését, az összefüggések és a kérdés antropológiai, genetikai vetületeit tanulmányozó más kutatók - Tóth Tibor, Bíró András Zsolt - eredményeinek feldolgozását tartalmazza. 

A könyv egyaránt kapható Erdélyben és Magyarországon.

Az ősmagyarok mai relictumának felfedezésére és kutatására érvényesek Harmatta János szavai: "Ezt a kutatási munkát feltétlenül tovább kell folytatni, mert az adott esetben a nyelvészeti, történeti, etnográfiai összefüggés a honfoglalás előtti magyarsággal igazolható. Egy ilyen kutatást államilag támogatott őstörténetkutató társaságnak, intézetnek kellene végeznie, vagy legalábbis állami támogatást igényelne. E nélkül az elért siker nem lehet más, mint nagy szerencse, kitartás és hősies erőfeszítés eredménye.”

Kapcsolódó cikk

TÓTH TIBOR: AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMÁRÓL

https://julianusbaratai.blog.hu/2018/09/03/toth_tibor_az_osmagyarok_mai_relictumarol

A HONFOGLALÁS KORI VERETES TARSOLYOK MEGDÖBBENTŐ KELETI PÁRHUZAMA

https://julianusbaratai.blog.hu/2021/03/24/a_honfoglalas-kori_veretes_tarsolyok_megdobbento_keleti_parhuzama

A közelmúltban egy magyar kutató a Budapest Farkasrétről származó honfoglalás kori tarsoly pontos párhuzamára bukkant Nyugat-Mongóliában, az ott élő „mazsar” (magyar) törzs szállásterületén.

Benkő Mihály 1989-2001 között folytatott terepkutatást Mongólia legnyugatibb tartományában, Bajan Ölgijben. A megye lakosságának 90%-a a kazak kisebbséghez, azon belül a különböző eredetű törzsekből álló kereit törzsszövetséghez tartozik. Bajan Ölgij tartomány átlagos tengerszint feletti magassága 1710 méter, többezer méteres hegycsúcsokkal. Itt található Mongólia legmagasabb pontja, a Hujtun-csúcs (vagy Hüjten-csúcs, mongol nyelven: Хүйтэн оргил, 4374 m), a Tavan Bogd (Таван Богд) masszívum öt legmagasabb csúcsának egyike. További legmagasabb hegyek a tartomány területén: Caszt (Цаст уул, 4208 m), Cambagarav (Цамбагарав уул, 4163 m), Turgen (Тургэн уул, 4029 m), Cengelhajrhan (3943 m).Ezen a távoli, nehezen megközelíthető területen a lakosság ma is a hajdan az Eurázsiai sztyeppeövezet egészére jellemző lovas-nomád életmódot folytatja. A terepkutatás célja kezdetben a honfoglalás kori temetkezési szokások keleti párhuzamainak megismerése volt. A helyiek azt mondják: „Aki először jön, az ellenség, aki másodszor, az vendég, aki harmadszor, az barát.” A kutatás első szakaszában Benkő Mihály megismerkedett a nomád pásztorkodó életformával. Megírta fotókkal gazdagon illusztrált könyvét Nomád világ Belső-Ázsiában címmel. A mű ajánlását László Gyula régész professzor írta. [Benkő 1998] Ölgijben több alkalommal is fotózott a helyi antropológiai átlagtól kifejezetten eltérő, világos hajú, kék szemű, europid arculatú személyeket. Ötödik útja során, 1998-ban kísérője, Edge Toletaj meglepő kijelentést tett rábökve az egyik fényképre: „Ezek itt mazsarok.” A magyarul kiválóan tudó, korábban Budapesten egyetemi tanulmányokat folytató Edge a kérdésre, hogy ezt eddig miért nem mondta, szűkszavúan azt válaszolta: „Nem kérdezted.” Ezt követően fordult Benkő Mihály figyelme a kazakok között élő mazsar törzs felé. Először a Turán című újság 2000. évi október-novemberi számában adott hírt felfedezéséről. [Benkő 2000] Benkő Mihály ezt követően készítette el Julianus barát nyomdokain Ázsiában című, fotókkal gazdagon illusztrált könyvét, melynek előszavát Harmatta János írta. A könyvben egy fejezet foglalkozik a Bajan Ölgijben élő mazsarokkal. Láthatók a róluk készült fotók, hagyományos öltözetük, a körükben gyűjtött eredetmondák és a pusztulóban lévő magyar temető sajátos, kopjafás-kopjás sírokkal. A könyv bemutatóján Harmatta János így nyilatkozott: „Ünnepnapja ez a magyar tudománynak”. Benkő Mihály ezt követően több helyszínen is felkereste a hajdani hatalmas Mongol Birodalom különböző pontjaira szétszóródott magyar törzsek, nemzetségek szállásterületeit. 2002-ben az észak-kazakisztáni Torgaj vidéken, 2003-ban 2005-ben és 2007-ben a nyugat-szibériai Kara Tal aulban járt. Kutatóútjainak újabb szakaszairól is fotókkal illusztrált könyveket jelentetett meg, majd 2020-ban publikálta a 18 évig tartó terepkutatás eredményeinek összefoglalását „Őseink nyomában Ázsiában” címmel.

Benkő Mihály a magyarországi honfoglalás kori veretes tarsolyok pontos párhuzamát a Bajan Ölgijben élő mazsarok között folytatott terepkutatása során találta meg, és első alkalommal a fentebb említett „Julianus barát nyomdokain Ázsiában” című könyvében publikálta. Saját bevallása szerint kezdetben nem ismerte fel a felfedezés jelentőségét (kutatási témája más volt: a honfoglalás kori magyar temetkezési szokások keleti párhuzamai), arra csak régészekkel történt konzultáció után döbben rá. Veretes övek használata Bajan Ölgij tartományban általános, azonban veretes tarsolyt csak a Cengelhajrhan járás térségében élő mazsar törzs szállásterületén látott. Ez a viselet tehát nomád magyar etnikai jellemzőként értékelhető.

A Budapesti-- Farkasréti tarsolyról Soós Rita, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa a következőket írja: „A honfoglalás korából ránk maradt tárgyak közül talán a tarsolyok a legközismertebbek. Ezek a bőrből készült, korabeli „táskák” az övről lógtak le, és tulajdonosaik a tűzgyújtáshoz szükséges szerszámokat (csiholóvas, kovakő, tapló) tartották bennük. Az évszázadok alatt a szerves anyagból készült, fémdíszek nélküli tarsolyok csak ritkán őrződnek meg a talajban, de a lényegesen tartósabb anyagból készült nemesfém veretekkel vagy lemezekkel ékesített példányok is ritkaságszámba mennek. Utóbbiért azonban nem a Kárpát-medence talajtani viszonyait okolhatjuk: ezek a tárgyak ugyanis méltóságjelvények voltak, vagyis viselésükre nem mindenki volt jogosult.

A veretes tarsolyok a honfoglaló magyarság legritkább rangjelző tárgyai közé tartoznak, két kivétellel mindegyik a Felső-Tisza-vidéken került elő. A kivételek egyike a képen látható budapesti-farkasréti darab, melynek széleire és közepére egykor aranyozott ezüst, növényi mintával (ún. palmettával) és ékkővel vagy üveggel díszített vereteket helyeztek.

A tárgy a Farkasréti temető területén, minden bizonnyal egy modern sír megásásakor látott napvilágot, ám előkerülési körülményeiről pontosabbat nem tudunk. A leletet egyéb, szintén a temetőben talált avar és honfoglalás kori tárgyakkal – lószerszám veretek, veretes öv – együtt a Magyar Nemzeti Múzeum 30 koronáért vásárolta meg. Bár a múzeumi leltárkönyvbe már 1909. szeptemberében bekerült, igazi jelentőségét csak jóval később ismerték fel. Rekonstrukcióját 1973-ban Dienes István készítette el, aki megállapította, hogy mivel a díszítmények szinte az egész tárgy fedőlapját beborították, a farkasréti lelet egyfajta átmenetet képez a néhány verettel és az összefüggő fémlemezzel díszített tarsolyok között. Tarsolylemezeink egy részén megfigyelhetőek olyan minták, melyek a veretes tarsolyok szerkezetére (pl. a szíjra) utalnak, így az utóbbi tárgytípus archaikus volta nem kérdés. Az újabb feltárások eredményei azonban arra világítottak rá, hogy a lemezes tarsolyok nem szorították ki a honfoglaló magyarok között a végérvényesen a veretes „elődjeiket”, hiszen a két típust a honfoglaló magyar férfiak azonos időbszakban is használták.” [Soós 2020]

Dienes István régész történeti-régészeti kutatómunkája során néhány honfoglalás kori tárgytípust rekonstruált, köztük az előkelő harcosok által használt veretes fegyverövet és az arra függesztett veretes tarsolyt is. Benkő Mihály belső-ázsiai terepkutatásai során rábukkant ezeknek a – nálunk már a honfoglalás kor óta használatban nem lévő, és másutt is múzeumok féltett kincseként őrzött – tárgyaknak a napi használatban lévő pontos párhuzamaira.

A következőket írja: „Itt meg kell jegyeznem, hogy az arany-ezüst veretes öveknek, tarsolyoknak és ezüstveretes nyergeknek a néprajzi párhuzamait régészeink, így Dienes István is keresték, azonban ők ezt a finnugor eredet elmélete alapján, az Ob-vidéken és az Urál-vidék középső és északi területein tették (például a mordvinoknál; Dienes: a krjukovói öv rekonstrukciója), így nem is találtak semmit. Egyedül Mándoky Kongur Istvánnak – és az ő útmutatásai alapján nekem jutott eszembe, hogy ilyen párhuzamokat ott keressek, ahol valóban megtalálhatók, ahol a veretes öv, tarsoly és nyereg szinte napjainkig használatban volt: a belső- és közép-ázsiai török világban. Szerencsémre minderről fényképeket is készíthettem.”

Őseink egyik legfontosabb rangjelzője, nemzetségjele volt a veretes öv. [László 1988. 67.] A veretek formája, mérete nemzetségenként eltérhetett egymástól.

a Mongol Altaj kazakjai a múlt század 90-es éveiben még viseltek olyan típusú veretes fegyveröveket (és használtak olyan ezüstveretes lószerszámokat), mint amilyeneket a népvándorlás korában a török kultúrájú népek, többek között a honfoglaló magyarok is. Valószínű, hogy ezek készítési módja sem változhatott sokat a kora középkor óta eltelt évszázadok során. A Mongol Altaj kazakjai között olyan dísztárgyakkal lehetett találkozni még használatban, amilyenek napjainkban a múzeumok féltett kincsei közé tartoznak vagy tartoznának. [Vö.: Benkő 1998, 100 skk.]

Minden nomád ezermester. Szerviz nincs a pusztán, ami ott elromlik, azt csak használója maga javíthatja meg. A hagyományok szerint a türk birodalom i. sz. 6. századi megalakulása előtt az altaji türkök az avarok kovácsmesterei voltak. A kovácsmesterségben, ötvösmesterségben ma is minden altaji kazak pásztorember járatos, szívesen is űzik ezeket az iparokat. A különösen tehetséges mesterekből lesznek a nemzetségek, törzsek kovácsai, ötvösei.

A „műhelyt” a jurtában tartják, a szerszámok, a bőrből és fából készült fújtató és az anyag nagyon kis helyen elfér. A kazak ötvös egész felszerelését fel tudja málházni egyetlen ló hátára. [Révész 1999, 107.] A jurtában a mesterek a vaskályha közelében dolgoznak, itt olvasztják a munkához szükséges vasat, rezet, ólmot, ezüstöt. A tűz, de annak parazsa, hamuja is szent, a jurta védőszellemének lakóhelye. Ha valaki rálép vagy átlépi, súlyos károkat okozhat a jurtában élőknek az ottaniak hite szerint.

Az öv-, lószerszámdíszek készítési módja alig változott ezer év alatt. [Révész 1999, uo.] Folyékony ezüstöt öntenek a verőtő mintáiba, beleverik, és a kialakuló vékony ezüstréteget ólommal töltik ki. Ebbe még lehűlése előtt acélszeget helyeznek, majd az így elkészült veretet átdöfik a vastag marhabőr övön, lószerszámon. A szeget kis rézlemezzel rögzítik és lelapítják. Nagyon fontos a veretek mintázata, amely mutatja, hogy a nomád pásztor melyik törzshöz, nemzetséghez tartozik.

Kép: Veretes fegyveröv tarsollyal. (Mongólia, Bajan Ölgij provincia, Cengelhajrhan járás).

Kép: Veretes övkészítő műhely (Mongólia, Bajan Ölgij provincia).

Kép: Verőtő és övveret (Mongólia, Bajan Ölgij provincia).

Kép: Veretes fegyverövkészítő szerszámok (Mongólia, Bajan Ölgij provincia).

Benkő Mihály a helyszínen az övről lecsüngő bújtatót rejtő gyönyörű, arany- és ezüstveretekkel díszített szíjat külön is lefényképezte. Amint néhány évvel később megtudta, ezt a palmettás veretekkel díszített övet az altaji kazakok között élő mazsar (magyar) nemzetség egyik tagja viselte. A honfoglalás kori veretes tarsolyok párhuzamaival is találkozott.

Kép: Kazak-magyar övveretek a Mongol Altajból (Bajan Ölgij provincia).

Az ölgiji kazak és mazsar veretes öveket – ellentétben őseink, a honfoglaló magyarok fegyveröveinek hajdani felkötési módjával – nem vékony belső szíjjal és csattal, hanem kampóval erősítik a derékra. Ezt a kampót egy lyukas veretbe kapcsolják be. Feltételezhető azonban, hogy hasonlóan az ölgiji kazakok, mazsarok öveihez, honfoglaló őseink díszes fegyverövén sem a bal, hanem a jobb oldalon volt a leeresztett bújtatót rejtő szíj. Erre a szíjra erősíthették fel a veretes bőrtarsolyt vagy a díszes ezüstlemezzel fedett tarsolyt. A veretes fegyveröv egy része az ezüst szíjvéggel a lecsüngő szíjba rejtett bújtatón keresztülhúzva ferdén ívelhetett lefelé a deréktól a jobb combig, kifordulás nélkül. Az öv jobb oldalán kellett lennie a nyílvesszőket rejtő tegeznek is. Bal oldalt kapott helyet az övön a szablya, a tőr és a díszes íjtegez. [Vö.: Révész 1999,121.]

Benkő Mihály írja: „Az ölgiji kazak és mazsar övek segítségével, Dienes István tanácsai alapján hozzájárulhattam az ő nagy jelentőségű munkájához: a honfoglaló magyarok veretes fegyverövének és az arra függesztett veretes tarsoly rekonstrukciójához. A rekonstruálási problémának az ölgiji fegyverövek segítségével történő megoldását ő már nem publikálta, azonban felhívta a kérdésre a figyelmemet, és megállapítását fel is jegyezte számomra. Tervei között szerepelt a kérdésre vonatkozó tanulmányainak kiegészítése, és engem is biztatott, hogy írjak erről a kérdésről. A nagy tudósra emlékezve ezt most megtettem.”

Kép: Budapest-farkasréti veretes tarsoly rekonstrukciója (Forrás: Dienes, 1973.)

Kép: Karos-Eperjesszög II. 41. sír, veretes tarsoly rekonstrukciós rajza (Forrás: Révész László: Honfoglalás kori veretes tarsolyok Karosról, 8. kép, 295.)

Kép: Honfoglalás kori veretes tarsolyok néprajzi párhuzama Bajan-Ölgijből (Nyugat-Mongólia, Altaj hegység)

Összegezve:

A tarsolylemezek a honfoglalás kori ötvösművészet kiemelkedő alkotásai, melyek elsősorban a 10. századi előkelők sírjainak mellékleteiként kerültek elő a Kárpát-medencében. Ezeknek sem korábbi helyi, sem nagyobb számú keleti előzményei nincsenek. Ezért fordult a figyelem a veretes tarsolyok mint a tarsolylemezek előzményei felé. Veretes tarsolyok ugyanis nagyobb számban fordulnak elő a magyarok korábbi szállásterületein. Benkő Mihály belső-ázsiai terepkutatása során a Kárpát-medencei honfoglalás kori régészeti leletek (nyereg, veretes fegyveröv, veretes tarsoly) néprajzi párhuzamait találta meg és fotózta le a Mongol Altajban élő, és ma is nomád pásztorkodást folytató kazakok és keleti magyarok (helyi kazak nevükön: mazsarok) között. A terepkutatás eredményeként megismert közös népnév, a környezetüktől eltérő, europid antropológiai arculat, a kopjafás-kopjás magyar temető, a veretes fegyveröv és a gyűjtött mondák mellett a veretes tarsoly egyaránt a két néprész közös eredetére utal.

Forrás:

Benkő 2000: Benkő M., Julianus nyomdokain Belső-Ázsiában. Turán (XXX.) Új 3. évfolyam, 5. szám (2000 október-november), 57–63Benkő 2001: Benkő M., Julianus nyomdokain Ázsiában - Harmatta János előszavával. Budapest, 2001;

Benkő 2003: Benkő M., A Torgaji Madiarok - Erdélyi István előszavával. Budapest, 2003.

Benkő-Khinayat 2007: Benkő M.- Khinayat B.: A keleti magyarság írott emlékeiből. Budapest, 2007.

Benkő 2008: Benkő M., Magyar-kipcsakok. Budapest, 2008.

Benkő 2020: Benkő M., Őseink nyomában Ázsiában, Barót, 2020.

Dienes 1972: Dienes, I., A honfoglaló magyarok. Budapest 1972.

Dienes 1973: Dienes, I., Honfoglalás kori veretes tarsoly Budapest-Farkasrétről. – Beschlagverzierte landnahmezeitliche Tasche von Budapest-Farkasrét. Folia Archaeologica 24, 1973, 177–217.

László 1988: László Gyula, Árpád népe, Budapest, Helikon Kiadó, 1988.

Mesterházy 1996: Mesterházy, K., Budapest-Farkasrét. In: Fodor, I.-Révész, L.-Wolf, M.-M.Nepper, I. (szerk.): “Őseinket felhozád…” A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Budapest 1996, 367–368.

Révész 1996: Révész, L., A karosi honfoglalás kori temetők. Régészeti adatok a Felső-Tisza vidék X. századi történetéhez – Die Gräberfelder von Karos aus der Landnahmezeit. Archäologische Angaben zur Geschichte des oberen Theißgebietesim 10. Jahrhundert. [MHKÁS 1.] Miskolc 1996.”

Révész 1999: Révész László, Emlékezzetek utatok kezdetére. Régészeti kalandozás a magyar honfoglalás és államalapítás korában, Timp Kiadó, Budapest, 1999.

Soós 2020: Soós R., Hiányzó láncszem budapesti farkasréti tarsoly, 2020/06/15, https://mnm.hu/hu/cikk/hianyzo-lancszem-budapesti-farkasreti-tarsoly, hozzáférés: 2021-03-22

Hun-Magyar folyamatosság

A magyar népnév legrégebbi fennmaradt említése 6. századi bizánci forrásban szerepel. Malalas bizánci krónikaíró „Muagel”, Theophanes pedig „Muagerisz” hun királyról ír, ami megfelel az Anonymusnál a magyar nép önelnevezéseként szereplő „Moger”-névnek. [MORAVCSIK 1927: 257. skk.] Ugyanakkor történeti források utalnak a hunok megnevezésének megváltozára. Rubruk 1255-ben útleírásában a következőket írja: „Pascatir, qui est Major-Hungaria. De illa regione Pascatir exierunt Huni, qui postea Hungari, unde est ipsa major Bulgaria. Et dicit Isidorus, quod perniciosis equis claustra Alexandri rupibus Caucasi feras gentes cohibentia transierunt, ita quod usque in Egyptum solvebatur eis tributum.” [Némäti 1911: 10. skk.] [1]

Sudár Balázs így ír a Muagerisz király (528-530) és a magyar népnév közötti lehetséges összefüggésről: „A sztyeppei népek nagyon sokszor korábbi jeles vezetőktől származtatják a nevüket: az özbegek Özbeg kántól, a nogájok Nogáj emírtől, az edigék Edigétől. E példák mongol koriak, de ismerünk jóval korábbi elképzeléseket is: a Karlukok birodalmát egy Karluk nevű vezér hozta létre – legalábbis a legendák szintjén. A bolgárok esetében egy Bulgár nevű vezérről szól a történet, és a baskírokat is visszavezetik egy Baskurd nevű főemberre. A magyar hagyományok szintén ismerik ezt a logikát: első krónikáink szerint a magyarokat Magyarról, a hunokat Hunorról nevezték el. Elméletileg tehát semmi akadálya, hogy népnevünk egy hajdanvolt uralkodóról nyerje eredetét. A történeti forrásokban fel is bukkan egy ilyen személy: Muagerisz király, aki az Azovi-tenger (az ókori Meotisz, melynek mocsarain keresztül vezette őseinket a Kézai-krónikában szereplő csodaszarvas – B. I.) környékén élt a 6. században. A bizánci történetírók hun királyként említik. Uralma viszonylag rövid ideig állt fenn: testvére, a kereszténységet felvevő Gordasz megölése után átvette a hatalmat, de a bizánci büntetőhadjárat elől menekülnie kellett.” [Sudár 2012: 122.]

Muager(isz) népe a Bizánccal kialakult konfliktus után Bizánc legfőbb vetélytársa, a Szasszanída perzsa birodalom szolgálatában tűnik fel. I. Huszrau Anósírván (531-579) perzsa uralkodó két erődvárost is épített „magyar” megnevezéssel: Kicsi Madzsart, és Ulu (Nagy) Madzsart, melyek Derbent körzetében a kaukázusi átjáró védelmét szolgálták. Az erődvárosok elnevezése az őket védő helyőrség nemzetiségére utal. A Kaukázus távolabbi előterében volt található a Julianus barát által a Volga mellett felkeresett „Nagyobb Magyarország” (=Ungaria Maior) és az Ibn Battuta arab utazó által felkeresett Kuma folyó menti Al Madzsar város is.

Amikor Benkő Mihály 2003-ban felkereste a Torgaj vidéki (Kazakisztán-Oroszország) és nyugat- szibériai magyar törzsi területeket, azt tapasztalta, hogy az ott lakó magyar néptöredékek saját temetőkkel rendelkeznek, melyekben a sírokra felírják népnevüket a következő formákban: Мадиaр, Мадияр vagy Мадъяр. [Benkő 2001, 2003, 2004, 2007a-b, 2008a-b] Ennek olvasata a cirill betűs írás olvasásának szabályai szerint mindhárom esetben Magyar. A Kazak értelmező szótár szerint ez a magyarok neve, mely a mongol korban „Maжар” volt. [Kazak 1999, 447. o., 5-6. Kép, 11. lábjegyzet.]

Ezek után fennmarad az a kérdés, hogy honnan származhatott Muageris (Magyar) király neve. Több adat utal arra, hogy ez a név a médek önelnevezéséből eredhet. Népek közötti szövetségek kötése és annak dinasztikus házasságokkal történő megpecsételése, továbbá egy királynak anyja származása utáni megnevezése a magyar történelemben nem példa nélküli. Kun-nak nevezték például egyik Árpád házi királyunkat, IV. Lászlót, akinek az édesanyja kun hercegnő volt. Lehetséges, hogy a Muageris név is édesanyjának származására utal. A hunok és a médek közötti szoros, szövetségi kapcsolatot jelzi, hogy Attilát a Képes Krónika és a Thuróczi Krónika is a hunok és médek királyának nevezi. [Thuróczi, Képes] Kézai Simon Magyar Krónikája szerint Attila és népe a médek ruházatát viselte. [Kézai: „A viselet módjában és alakjában mind maga mind nemzete a médek módját tartja vala.”] A hunok megjelenése előtt a Római Birodalmon kívüli térséget Európai és Ázsiai Sarmatia-nak hívták. A szarmatákat Diodorosz szerint a szkíták telepítették Médiából a Don mellé. [Diodorosz] A szarmaták később hatalmas néppé váltak, megszállták a korábbi szkíta területeket.[2] 370 körül a hunok átlépték a Volgát, az itt lakó szarmatákkal szövetséget kötöttek, és megalapították az Uraltól a Dunáig kiterjedő európai Hun Birodalmat. Attila halála után a hunok fő ereje visszahúzódott a Fekete-tenger északi partvidékére. Ott született Attila fiától, Irniktől (Ernák) Muagerisz király. A méd-magyar kapcsolatra utal, hogy napjainkban a magukat a médek utódainak tartó kurdok zászlajának színe megegyezik a magyar zászló színeivel, közepén a székely címerben szereplő arany színű nappal.

Hunok, médek, magyarok

A Nyugat-Szibériában, pontosabban a Turáni Alföld – Oroszországba átnyúló - északi részén található Szargatkai régészeti kultúrát több magyar tudós a magyarok őshazájának tartja. Felmerült bennem a kérdés, lehet-e összefüggés a Szargatkai kultúra i. e. V. századi létrejötte és a hatalmas kiterjedésű ókori Méd Birodalom ezen időszakban történt bukása, illetve a perzsa-méd hatalomváltás között. A kérdés tanulmányozása közben több olyan, egymástól független, egybehangzó adatra bukkantam, melyek alátámasztják a médek önelnevezése és a “magyar” népnév egymáshoz fűződő kapcsolatát.

A médek önelnevezése “mada”, héber nyelven maday (ידמ= Mâday), asszír nyelven “madai” (jelentése sumer nyelven: föld, középső ország), továbbá a másik önelnevezésük “arii” volt. A kétféle elnevezés az Ókori lexikon szerint a vezető réteg és a köznép közötti etnikai különbséget fejezte ki. Kiss Bálint szerint a „magyar” népnév a médek önelnevezéséből ered. [Kiss 1839: 10. o.[3]] Az Európában különböző nyelvekben található méd, Média szavak a görögök (Μηδος= Me'dos) és rómaiak által használt külső elnevezésre vezethetők vissza (jelentésük szemantikailag összefügg a médek önelnevezésével: középső).

Média, az ókor mezopotámiai óriásbirodalma az asszír uralom lerázása után az i. e. 8. század végén jött létre. A médek i. e. 612-ben bevették Ninivét, Asszíria fővárosát. A Szentírás a médeket Isten ostorának nevezi (“felemelem ostoromat”) amellyel lesújt Asszíriára, illetőleg “felkent vitézeim”-nek, amelyeket Babilon ellen küld: “Imé, én feltámasztom ellenük a Médiabeieket, a kik ezüsttel nem gondolnak, és aranyban nem gyönyörködnek”. Leírja hadseregüket is: “Élesítsétek a nyilakat, töltsétek meg a tegzeket … hozzátok ki a lovakat, mint rettenetes sáskasereget”. A vazallus perzsák lázadása, a perzsa apától, de az utolsó méd király lányától született II. Kürosz hatalomátvétele következtében Média az ie. 6. század közepén szünt meg. Babilon ezt követően i. e. 539-ben esett el méd és perzsa csapatok ostroma következtében. A Kürosz halála utáni trónutódlási viszály etnikai konfliktussá fajult, a méd nemesség (egy része) elhagyta Média területét és új hazát keresett.

Nézetem szerint joggal feltételezhető az összefüggés a médek és a korábbi szkíta világot elfoglaló szarmaták között.[4] A Kaspi tengerig terjeszkedő hun birodalom létrejötte az i. e. 2. században a korábbi, a Kárpát-medencétől az Altájig terjedő szkíto-szarmata világot kettészakította. A keleten élő médek (szkíták, szarmaták, szauromaták) a hun birodalom részévé váltak.

Erre a tényre szolgálnak bizonyítékokkal az un. szargatkai kultúra régészeti leletei. Mogilnyikov szerint a i. e. 5. században létrejött, és a hunok i. e. 3. századi megjelenésével hun befolyás alá került Szargatkai kultúra leletei megfelelnek a Kárpát-medencétől az Belső Mongóliáig[5] terjedő szkíto-szarmata világ leletanyagának. Véleménye szerint a szargatkai kultúrát az új hazát kereső médek hozhatták létre, akiknek nyelvét ezen a területen jelentős ugor illetőleg türk hatás érhette. A méd főhatalom mintegy 600 éven keresztül fennmaradt., egészen addig, amíg a népvándorlás újabb hulláma következtében az i. sz. II-III. században megszűnt létezni. Lakosságának egy része megsemmisült, más része északra menekült, harmadik része pedig a hunokkal együtt nyugatra vonult, majd feltehetőleg részt vettek a magyar etnogenezisben. [Mogilnyikov 1992, 311]

Bár a Pallas Nagylexikon szerint i. sz. 36-ban a médek végképpen eltüntek a történelem szinpadáról, több középkori magyarországi krónika szerint az i. sz. 36-nál jóval később élő és uralkodó Attila a hunok és médek királya volt. [Képes Krónika, Thuróczi János Krónikája]

A “magyar” etnikai név első írásban történő említését Ptolemaiosznak tulajdonítják. Claudiosz Ptolemaiosz (görög: Κλαύδιος Πτολεμαιος, latin: Claudius Ptolemaeus) (Ptolemais Hermiou, isz. 85/90 körül –Alexandria, 168 körül), görögül író, Egyiptomban élő, római polgárjoggal rendelkező matematikus, csillagász, geográfus, asztrológus és költő. Ő alkotta meg a 17. századig meghatározó ptolemaioszi világképet. Ptolemaiosz Geográfiájában - mely részben a Kr. u. 100 körül élt Türoszi Marinus adatain alapszik - találunk olyan népneveket, melyek a magyar nép előtörténete szempontjából is jelentőséggel bírhatnak: a III. könyv 5. és az V. könyv 9. fejezet (Európa Nyolcadik Térképe) foglalkozik Európai Szármáciával, melynek területén szerepel Materoi népnév (a Volga-könyöknél laknak, a Suardeni szomszédságában; a két név az V. könyv 9. fejezetének 16 és 17. részében szerepel). A Souardenoi és a Materoi nevek jól azonosíthatók a szavárd és a magyar népnevekkel.

A „magyar” név ezt követő említése már az európai hun birodalom bukása utáni időszakra adatolható. Ennek forrásai az előzőekben említett 6. századi bizánci krónikák, majd az un. Dzsajháni hagyomány. Dzsajháni:(i. sz. 9. század – Buhara, 941?): vélhetően perzsa anyanyelvű, arabul író buharai tudós és államférfi. Egykori földrajzi könyve az Árpád-kor előtti magyar történelem egyik legbecsesebb forrása volt, ezért munkássága meghatározó a magyar történettudomány számára. „Az Utak és Országok Könyvének” „Az északi népekről” szóló fejezete az eddig ismert legrégebbi összefüggő tudósítást tartalmazza a magyar népről. A szöveg népünket madzsgarnak (más olvasatok: modzsgar, madzsfar, mudzsfar, makhfar, madzsgir stb.) nevezi. Dzsajháni leírása azon kevés idegen középkori források egyike, amelyek a magyarok etnikai önelnevezését, a „magyar” szót használják. „Az Utak és Országok Könyve” összefoglaló igényű leíró földrajzi munka volt. Mint a középkori iszlám szerzői általában, Dzsajháni is korábbi keleti tudományos tekintély munkájához nyúlt vissza; Ubajdallah ibn Khurdádzbih (Khordádzbeh) hasonló című, a 870-es-880-as években írt művét dolgozta át, illetve bővítette ki jelentősen. Meríthetett továbbá többek között Ibn Fadlán szóbeli közléséből, esetleg Hárún ibn Jahjá szintén 870-es évekbeli munkájából is.

Dzsajháni eredeti írásműve elveszett. Ám számos muszlim földrajz- és történettudós, példáuk az arabul író Ibn Ruszta (930 táján), al-Bakri, al-Makdiszi, al-Mukaddaszi, al-Birúni, Idríszi, Marvazi vagy a perzsául író Gardízi (1050-1053 közötti időszakban) felhasználta a Dzsajháni szövegének kisebb-nagyobb szakaszait saját munkájában. Közülük Ibn Ruszta kivonatolása a legjelentősebb, mert terjedelemben ő vette át Dzsajháni szövegéből a legtöbbet „Az Utak és Országok könyvéből”, s időben is legközelebb áll hozzá. A „madzser” nevet használta a 982-983 között készült Hudúd al-álam című perzsa munka is.

A „magyar” önelnevezés első, minden kétséget kizáró magyarországi említése Anonymusnál található „hetumoger” formában (i. sz. 13. sz. eleje körül.) [Anonymus]. Kézai Simon (isz. 13. század második fele) Szkítia leírása szerint Szkítia három részre oszlik melyek neve Barsac, Dent és Mogoria. [Kézai] A Mogoria szóban szintén a magyar név tükröződik.

A magyarok önelnevezését a hajdani szkíto-szarmata világ területén nagyszámú földrajzi-, település-, személynév, sőt etnikai név is őrzi. Erről először a 18. század elején Turkoly Sámuel adott hírt, aki a Kaukázus előterében Magyar (Madzsar) nevű romvárost, a Krim félszigeten pedig hét olyan falut talált, amelyeknek lakosai magyarul beszéltek.. [Turkoly]

Róna Tas András publikált tanulmányt az 1311-ben készült, magyar személynevet tartalmazó csisztopoli sírkőről. [Róna 1986: 78-81.] Vásáry István több tucat – a magyar nevet tükröző, Oroszország európai részén és az Orosz Föderációhoz tartozó Tatárföldön, Baskíriában, továbbá a hajdani Kaszimovi Kánság területén található – településnévről készített tanulmányt. [Vásáry 2008.] K. Konkobajev kirgiz nyelvész Budapesten tartott előadást a kirgizisztáni „мадияр” (magyar) földrajzi, település-, személy- és etnikai nevekről. [Konkobajev 2013] Mándoky Kongur István és Kakukk Zsuzsa turkológusok szerint a Baskíriában és Tatárföldön élő miser/misar tatárok neve is a magyar önelnevezésből származik. [Mándoky] M. Z. Zakijev a misarok etnogenezisét a 9-10. századi majar-madzsarokkal kapcsolja össze. Ezt nyelvészeti adatok is alátámasztják, a miser tatárok ma már török nyelven beszélnek, de ők is a szavak első szótagját hangsúlyozzák, ahogy mi is. A. H. Halikov tatárföldi történész terepkutatás alapján közölte, hogy a Zsiguli hegyeket korábban Magyar hegyeknek nevezték. [Kréneisz] Ez történeti-filológiai adatokkal is összhangban van. Ugyanis ebben a térségben, a Volga középső folyása mellett találta meg Julianus a 13. században a Riccardus jelentésben hivatkozott, ma már elveszett krónika szerinti „Nagyobb Magyarország”-ot (=Ungaria Maior) [Riccardus], a 15. században pedig kereskedők hoztak hírt Mátyás király budai udvarába egy, a Don forrásvidékén élő népről, amely ugyanazt a nyelvet beszéli, mint amit Pannoniában beszélnek. [Bonfini 1995[6]] Ezek szerint a keleti magyaroknak a tatárok, kazakok, oroszok közé történt beolvadását, nyelvének eltűnését nem a 13. század első felében bekövetkezett mongol támadás, hanem a 15-19. századi tatár-orosz-oszmán háborúk pusztító hatása okozta. Az Abulhair kán és unokája, Sejbani kán Mogulisztán elleni háborújáról beszámoló krónikák még említik a seregeikben harcoló magyar katonák vitézségét. Ezeknek a háborúknak az eredménye a kazak és üzbég kánságok megalapítása lett –.

1965-ben Tóth Tibor 8000 km-es tanulmányútja során olyan máig fennmaradt néptöredékeket talált Kazahsztánban és Üzbegisztánban, amelyek elnevezése „magyar” volt. [Tóth 1966, Aczél 1968.] Tardy Lajos 1980-ban publikált adatokat az I. Világháborúban az orosz hadseregben szolgáló mozsarokról (magyarokról). [Tardy 1980: 149-150.] Tóth Tibor nyomán Benkő Mihály is járt a kazak-magyarok között, majd az ő útmutatásuk alapján felkereste a Nyugat-Szibériában, az Omszki Területen élő magyar-kipcsakokat, korábban pedig a nyugat-mongóliai kazakok között bukkant rá magyar néptöredékre. [Benkő 2001, 2003, 2004, 2007a-b, 2008a-b] A nyugat-szibériai és kazahsztáni magyarok temetőiben a sírfeliratok utalnak az elhunyt személy magyar nemzetiségére. Az ugyanitt gyűjtött sezserék (nemzetségtáblák) is tartalmazzák a „magyar” etnikai nevet. Bíró András genetikai vizsgálatokkal bizonyította a kazahsztáni és kárpát-medencei magyarok vérrokonságát. 19. századi orosz néprajzi könyv pedig tartalmazza a hajdani Nogaj Kánság területén élt magyar nép felségjelét (tamgáját). [Szemenov 1895.] A közelmúltban jelent meg H. Haszanov könyve azerbajdzsáni magyar településnevekről [Haszanov 2010.]. Ezeket a szovjet időkben, a II. Világháború során átnevezték, mivel Magyarország ellenséges állam volt. „Мадьяр” nevű helyiségek voltak Üzbegisztánban, a Szir-Darja folyó partján, és Munkácsi Bernát szerint Oroszországban, a Volga-vidéken is.

Mindezek arra utalnak, hogy

• a „magyar” etnikai név a médek önelnevezéséből származhat,
• a „magyar” etnikai nevet tükröző földrajzi-, személy- és etnikai nevek nagy száma az eurázsiai sztyeppeövezet hatalmas területén magyar jelenlétre vezethető vissza (tehát a hét vezér valóban „Nagyobb Magyarországról” jött ki, ahogy azt a Julianus útjáról készült Riccardus jelentés bevezetője tartalmazza),
• a magyarok (részben!?) a Kaspi-tengerig előnyomuló hunok főhatalma alá kerültek, fegyvertársaikká váltak,
• Attila Uraltól a Kárpát-medencéig terjedő többnemzetiségű királyságában a médek/magyarok - a hunok után - a második legjelentősebb hatalmi tényezőt jelentették, ezért szerepelnek a hunok után közvetlenül a második helyen Attila népeinek felsorolásában,
• az európai hun birodalom felbomlása után – Muagerisz (Magor) király vezetésével - önálló hatalmi tényezővé váltak, majd a honfoglalás idején visszatértek a Kárpát-medencébe és a mai napig fennálló államot hoztak létre.

Képek:

1. Kép: Média, i. e. 600.

2. Kép: Szkíto-szarmata világ. I. e. 5-3. század.

3. Kép: Hunok Ázsiában i. e. 204 – i. sz. 216.

4. Kép: A hun Attila Birodalma
5. Kép: Sírkő a szagai magyar temetőben. A felirat a következő szöveget tartalmazza: „ruü Madijar” (magyar nemzetség). Fotó: Benkő Mihály [Lásd még: 11. lábjegyzet]

6. Kép: A magyarok tamgája és középkori önelnevezésének ciril betűs írásképe [Szemenov 1895., lásd még 10-11. lábjegyzet]

7. Kép: A majar nevet tartalmazó sírkő 1311-ből a csisztopoli temetőben. Forrás: Róna Tas András, a szöveg: Ebubekir Ferenczi. (Megjegyzés: A mellékelt térképen látható Bolsije Tiganiban van a keleti magyarok legnagyobb feltárt IX–XII. századi temetője. Vö.: J. A. Halikova-A. H. Halikov: Altungarn in der Kama Im ural. Régészeti Füzetek, Ser. II,m No. 21, 1981).

8. Kép: A Kazak értelmező szótár címlapja, 447. oldalán a MADYJAR, MAZSAR szócikk. [Kazak 1999. 447.]

9. Kép: a) Egy terepkutatás képei  Fotó: Benkő Mihály
   b) A kaukázusi 'Magyar' várának képi ábrázolása

10. Kép: A kurdok (médek?) zászlaja.

A MAGYAR NÉPNÉV TÖRTÉNETI FORRÁSOKBAN

[1] RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL, XXI. (2): „Innen, Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok.” http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0020.html, letöltve: 2018-12-23.

[2] A szkíták egy kolóniát hoztak létére, melynek népét „Médiából szállították el a Tanaiszhoz (Don folyó - B. I.), mely nép a Szauromata (A Szauromaták másik neve: Szarmata – B. I.) nevet kapta. Sok évvel később ez a nép megerősödött, vélgigpusztította Szkítia nagy részét, mindenkit elpusztítottak akit legyőztek és a földet sivataggá változtatták." [DIODORUS 1967: 28-29.  Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész: Bibliothéké cím művének II. könyve 43. fejezetéből, angol kiadás: Diodorus of Sicily in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, 1967 (The Loeb Classical Library). 28-29. o.]

[3] "Ha Médiának két régi nevét mely is ez: Maddj és Ar összetesszük, és a középső "a" betűt alig hallható schémává tesszük, a napkeleti nyelvek szokása szerint, éppen a mi nemzeti nevünk lesz belőle, mely is ez: Madjar-Magyar, mert a "dj"-t "gy"-nek szoktuk mondani, mint ezekben a szókban is: mondja - mongya; térdje - térgye, rendje - rengye...[Kiss Bálint: Magyar régiségek, Pest 1839. 10. o.]

[4] Lásd: 3. lábjegyzet.

[5] A lovas-nomád népek i. e. 700 körül özönlöttek Aszkániába, a mai Azerbajdzsán területére, egy évszázad múlva pedig már uralták a kelet-európai sztyeppéket. Ezt igazolja az is, hogy például szkíta triádot, vagyis kétélű kardot, lószerszámot és a szkíta állatstílusú díszítő motívumokat őrző tárgyakat Belső-Mongóliától egészen a Kárpát-medencéig találtak a régészek.

[6] „Pius pápa… tanúságul hív egy veronai polgárt, aki azt mondta, hogy amikor a Don forrásvidékén járt, ott magyarul beszélő népre bukkant. A mi isteni Mátyásunk szarmata kereskedőktől értesült ugyanerről. Követeket és kutatókat küldött oda, hogy ezt a rokon népet, ha lehet, átcsábítsa a folytonos háborúságtól elnéptelenedett Pannóniába, ami ugyan eddig nem sikerült, de ha megéri, bizonyára megvalósul.”[BONFINI 1995: I. tized, II. Könyv, 39.]

[7] Moravcsik Gy.: Muagerisz király. Magyar Nyelv 23 (1927) 258–271.

[8] Hun király (528-530) a bizánci krónikairodalomban. Szabó Károly volt az első, aki e királyban a magyarság névadó ősét látta, Lásd: Szabó Károly: Kisebb történelmi munkák. Bp., 1873. I, 155-6.

[9] Egy 12. századi bizánci eredetiből fordított szláv szöveg megemlékezik a peonokról, „kik ugroknak neveztetnek, kik magokat mageroknak (Магεр) mondják. [Thallóczy Lajos, Adalék az ó-hit történetéhez Magyarországon. Századok XXX (1896) 200.]

[10] Anonymus szavaiból világosan kitűnik, hogy így a magyarság nevezte önmagát.

[11] A magyar népnév egy 1311-ik évi volgai bolgár sírfeliraton [Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.], a 6. században épült Madzsar/Mazsar város neve a Derbentname című, 11. századi perzsa kódexben. [Дербент-Наме, Махачкала 1993б 61ю]

[12] MAZSAR Madijar (Venger) Aranyhorda idejében való elnevezésének egyik változata. A hős mazsar nép fia, Kojan vitéz is itt van. (Salkiiz zsürau) [Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999. 447.]

A magyar krónikák, régészeti leletek és mesék megőrizték az ősmagyar mitológia több alakját és az ezekhez kapcsolódó történeteket. Van azonban egy szimbólum, amelynek jelentéséről semmilyen ismeretünk nem maradt: a főleg hajkorongokon szereplő elnövényesedett lóábrázolás. Egy nyugat-szibériai körzet és település címerének vizsgálata közelebb vihet a szimbólum jelentésének megoldásához.

Katona Evelin a következőket írja a hajfonatkorongok szerepéről a honfoglalás kori öltözködésben: „A hajfonatkorongok a női viselet egyik legjellegzetesebb darabjai. A férfiak és nők varkocsokban hordhatták a hajukat, a nők ezekbe a varkocsokba bőrből vagy textilből készült szalagokat fontak. A szalagokat különbféle alakú veretekkel díszíthették majd a végükhöz erősítették a hajfonatkorongokat. A fiatal, még házasság előtt álló lányok egy hajfonatkorongot viseltek, a férjezett asszonyok kettőt. Olykor gyöngyfüzérrel, csigaházakkal, kagylókkal is változatosabbá tették ezeket a szalagokat. Sírban végzett megfigyelések alapján a szalagok a mellkasig is leérhettek. A mesterek öntött és kalapált lemezes korongokat készítettek. Leggyakrabban ezüstből készültek, aranyozhatták őket. Díszítésül figurális (gyakran lóalak) vagy ornamentális motívum szolgált. Ezeknek a motívumoknak a megjelenésében szerepet játszott a honfoglaló magyarság hiedelemvilága.” [Katona Evelin: Hajfonatkorongok Északkelet-Magyarországon, Miskolc, 2018. 5.]

Kép: Hajfonatkorong, Balatonújlak-Erdődűlő.

Forrás: Szinyéri Péterné: Az Ibrányi-Esbó-halmi honfoglalás kori, un. hajfonatkorong restaurálása, in: Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 1993/4., http://josamuzeum.hu/regeszet/wp-content/uploads/2013/05/ibranyikorong.pdf

Révész László írja: „A magyar régészetben vannak hagyományai a leletek művészettörténeti és folklorisztikai megközelítésének. Bálint Csanád a honfoglalás kori áttört, illetve lemezes korongok lóábrázolásait elemezve azt a véleményt fogalmazta meg, hogy a ló hátából kisarjadó növényi ornamentika esetleg egy mitikus lovas szimbólumaként értelmezhető.” [Révész László: Honfoglalás kori áttört állatalakos hajfonatkorongok a Kárpát-medencében, https://dtk.tankonyvtar.hu/xmlui/bitstream/handle/123456789/7309/12_revesz_laszlo.pdf?sequence=1&isAllowed=y, hozzáférés: 2021-03-09]

Révész László tanulmányának összefoglalójában megállapítja: „....nem kerülhetjük meg a kérdést: megfejthető-e számunkra az, hogy mit ábrázoltak valójában a mitikus állatalakot és palmettát megjelenítő hajfonatkorongok? E kérdésre már született határozott válasz. Fodor István szerint a bashalmi korongpár esetében „Nem kétséges, hogy az életfa és a táltos ló megjelenítése ez. A táltos e csodalény lovon fut fel a felső szellemek birodalmába az életfa levelei-ágai közt.” (FODOR 1996, 189) E lelet kapcsán azonban Dienes István jóval körültekintőbben fogalmazott. Az ugyan számára sem volt kétséges, hogy a fém varkocskorongon életfa előtt ábrázolt mesés állatfigura látható (DIENES 1975, 94–95), utóbbi mibenlétét illetően azonban óvatosan foglalt állást: „Sokkal inkább mesés-csodás lények ezek, mintsem fajtájukra nézve meghatározható állatok, semmiképpen sem olyan lovak (se nem táltos lovak vagy lovon ülő táltosok), mint amilyenek a szaltovói műveltség korongjain feltűnnek.” (DIENES 1978, 109) Véleményem szerint Dienes István figyelmeztetését mindenképpen tanácsos megszívlelnünk. Főképpen azért, mert a magyarság honfoglalás előtti, valamint 10. századi epikus hagyományainak csak elenyésző töredékei maradtak ránk. Ahhoz mindenképpen kevés, hogy konkrét tárgyakon megjelenő, eleve nehezen értelmezhető ábrázolásokat valamely mitikus elemhez kapcsolhassunk. Nem ismerjük az ábrázolt állatalak mibenlétét, nem tudjuk igazolni, hogy az állattal együtt megjelenő (mögötte álló?, hátából kinövő?) növényi motívum valóban az életfát ábrázolja-e. Ebből következik, hogy — mivel a szimbólum mindkét eleme ismeretlen — együttes jelentésüket, s főként azt, hogy készítőik, viselőik számára valójában mit jelentettek, nem tudjuk megnyugtatóan megfejteni. Nagy ívű hipotézisekkel kísérletezni lehet ugyan, ezek érvényessége és valóságtartalma azonban, legalábbis egyelőre, erősen megkérdőjelezhető.” [Révész László: Honfoglalás kori áttört állatalakos hajfonatkorongok a Kárpát-medencében, https://dtk.tankonyvtar.hu/xmlui/bitstream/handle/123456789/7309/12_revesz_laszlo.pdf?sequence=1&isAllowed=y, hozzáférés: 2021-03-09]

Klíma László a következőket állapítja meg: „A magyarság elődeinek vallási elképzeléseiben egymás mellett élhettek a saját és idegen eredetű hiedelmek. Feltételezhető, hogy az állatábrázolások és a növényi ornamentika egyes elemei is a mitológia körébe tartozó történetekre utaltak.” [Klíma László: Keleti vallási motívumok a korai magyarsággal kapcsolatba hozható régészeti kultúrákban, in: Archaeologiai Értesítő 144 (2019) 121–135, 131., http://real.mtak.hu/106562/7/0208.2019.144.5.pdf]

Mindebből látható, hogy az elnövényesedett lóábrázolások konkrét jelentése mindezideig a szakirodalomban nyitott kérdés. A kérdés megoldására nyújt reményt e nyugat-szibériai körzet, a Vengerovo rayon 2006-ban elfogadott címerének dokumentációja.

Kép: Vengerovo rayon és város címere (Orosz Föderáció, Nyugat-Szibéria) és honfoglalás kori párhuzamai. Forrás: https://m.blog.hu/ju/julianusbaratai/postimage/vengerovo2-8_1473504552.JPG, hozzáférés: 2021.03.09. 

„Mi motiválhatta az orosz címerkészítőt. A fő (hivatalos) vonal ismert: „A járás címerének indokaként hivatalosan az állattenyésztés és növénytermelés egységét jelölték meg.” De ennél több van benne! Itt a régészeti leletek segítenek. Az orosz 11-13. századi ékszereken, függőkön a Szenmurv és Szimarrgl (Сэнмурв, Симаргл) ábrázolások, valamint az életfa motívumok, a végtelen csomó és az ornamentika párhuzama megtalálhatók a magyar artefaktumokban is. A forrás közös: perzsa. Ebből fejlődött ki a szlávoknál a Pereplut isten (démon) kultusz, nálunk a Turul, az életfa a végtelen csomó és az ornamentikus motívumok.

A címer jelentésének leírása egyértelműen Pereplutra, a sors ősi szláv istenére utal: „A ló képe az ókori orosz isten, Pereplut képévé válik összefonódó gyökerek formájában, amely szimbolizálja a kapcsolatot a földdel, a családdal, a hagyományok megőrzését és az ősök emlékének tiszteletét.” [Nakika internetes hozzászólása, https://julianusbaratai.blog.hu/2016/09/08/vengerovo_ny-sziberia_cimere_es_a_honfoglalo_magyarok c. cikkhez, amit ezúton is köszönök.]

Mindezt ki kell egészíteni a Pereplut istennőre vonatkozó további ismeretekkel:

„Pereplut: szláv szerencse istennő. Rendelkezik a végzet és a jószerencse felett. Ő az, aki az emberiség számára kiosztja a jó és rossz sorsot, boráldozattal hívják elő, melyet lehetőleg üreges szarvból isznak.” [Priestess Brandi Auset: The Goddess Guide: Exploring the Attributes and Correspondences of the Divine Feminine, Llewellyn Worldwide, 2009., 64. o.]

A szláv Pereplut istennőt a perzsa Szimurg istennel azonosítják. E szerint a Pereplut kiméra (különböző állati- vagy állati- és növény elemeket ötvöző) vagy sárkányos ábrázolás, hasonlóan a Szimurghoz… Ő a szerencse, az italozás, bőség és növényzet, vagy gyakrabban matrózok segítő istensége. [Mathieu-Colas, Michel (2017). "Dieux slaves et baltes" (PDF). Dictionnaire des noms des divinités. France: Archive ouverte des Sciences de l'Homme et de la Société, Centre national de la recherche scientifique. Archived from the original (PDF) on 4 August 2017. Retrieved 24 May 2017.]

Kép: Pereplut ábrázolása, forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Deities_of_Slavic_religion, hozzáférés, 2021-03-09

A Pereplut istennőre vonatkozó ismeretek párhuzama alapján elképzelhető, hogy a hajkorongokon vagy karkötőkön látható elnövényesedő lóalak az ősmagyarok Szerencse istennőjének szimbóluma, melyet a hölgyek a 9-10. században talizmánként, védő, oltalmazó, szerencsehozó jelképként hordtak. Ugyanakkor a jelenlegi ismereteink önmagukban nem elegendők ennek az értelmezésnek az egyértelmű bizonyítására. Remélhetőleg a jövőben az értelmezést további adatok is megerősítik, vagy cáfolják.

Attila ábrázolása a Képes Krónikában

Uralkodási ideje: (434/)444 – 453

Elődje: Bleda

Utódja: Ellák

Életrajzi adatok

Született: 410, Kaukázus

Elhunyt: 453, Tiszántúl ?

Gyermekei: Ellák

Dengitzik hun király

Ernakh

Csaba királyfi

Édesapja:  Bendegúz (Mundzsuk)

Attila (névváltozatai: gyakran Atilla, ritkábban Atli, Etzel, Etel, Etele) (410 körül – 453) az európai hunok leghíresebb uralkodója. Az időszámításunk szerint 410 körül született Bendegúz (más néven Mundzsuk vagy Mundluk) fiaként. Attila kora egyik leghatalmasabb birodalmát uralta 434-től haláláig. Birodalma Közép-Európától a Kaszpi-tengerig és a Dunától a Balti-tengerig terjedt. A 440-es években két hadjáratot vezetett a Balkán-félszigeten a Keletrómai Birodalom ellen, magát Konstantinápolyt is fenyegetve. 451-ben a korábban szövetséges Nyugatrómai Birodalom ellen fordult, egészen Orléans-ig törve előre. A fővárosából, Ravennából űzte el III. Valentinianus nyugatrómai császárt, 452-ben. Bár a birodalma halála után szétesett, mégis Európa történelmének legendás alakjává vált. Nyugat-Európában a vad barbárság szimbóluma lett és az "Isten ostora" névvel illették. Történetíróink viszont művelt és nemes uralkodóként tartják számon, ezt támasztja alá az egyetlen korabeli beszámoló szerzője, Priszkosz rétor is. Három viking sagában is fontos szerepet játszik.

Tartalomjegyzék

1 Nevének eredete
2 Élete

 2.1 Ifjúkora

 2.2 Közös királysága Budával

 2.3 Az egyeduralkodó

 2.4 Attila hadjárata Nyugat-Európában

 2.5 Itália megszállása

 2.6 Attila halála

3 Attila személyisége

4 Attila a krónikákban és az irodalomban

5 Attila a filmművészetben

6 Attila képzőművészeti ábrázolása

1. Nevének eredete

At+ila (atya+kicsinyítő képző) összetételének tartják általában, jelentése a gót nyelvben atyácska, tiszteletreméltó apa, uralkodó. Ez a névetimológia Iordanestől származik, aki maga is gót származású volt és munkáiban mindent a gótoktól eredeztet. Iordanes névmagyarázata azonban nem indokolja az Atilla, Atli, Etzel és Etel(e) névvariációkat forrásokban. Lehet ótörök eredete is. Más nézetek szerint a hun király neve nem lehetett török eredetű, mert a török nyelvekre jellemző a hosszú mássalhangzók hiánya. Egy másik elmélet pedig az Attila név török eredetét próbálja bizonyítani, ugyanis elképzelhető, hogy az „atta” (atya) és az „il” (föld) szóból származik – neve így „föld atyát” jelent (de magyarul értelmezve (él - az első élő az Isten), az Atya földi helytartója, tehát Isten Ostora). Etil (ill. Itil, Idil, Adil) volt az ótörök neve a mai Volga folyónak; innen is származhat az Atil (Etel) név, amelynek későbbi, germán hatásra megtoldott alakja lehet az Atilla. A gót eredet hiedelme lehet az oka az Attila helyesírási formának, amelyet a magyar kiejtés máig sem követett. „Két nagy folyóvíz is ered benne: egyik neve Etöl másiké Togora”. (…) „A Don folyó, melyet a magyarok Etölnek neveznek…”.

2. Élete

2.1. Ifjúkora

A 418-as béketárgyalásokat követően a tizenkét éves Attilát cseretúszként Honorius császár római udvarába küldték. Cserébe a hunok megkapták Flavius Aëtiust, Honorius lovassága vezetőjének (Flavius Gaudentius) a fiát, a rómaiak által megrendezett fogolycsere keretében. Attilát valószínűleg a birodalom udvaraiban, saját szokásaik és hagyományaik alapján és saját fényűző életstílusukban nevelték, abban a reményben, hogy ezeket a dolgokat visszaviszi majd saját nemzetéhez, így növelve Róma befolyását. A hunok talán azt remélték, hogy Attila segítségével javíthatják kémkedési lehetőségeiket. Az ifjú Attila római tartózkodása alatt megpróbált elszökni, de kísérlete nem sikerült. A birodalom intenzív megismerésére fordította figyelmét, miközben látszólag feladta küzdelmét helyzete ellen. A rómaiak bel- és külpolitikai elveit tanulmányozta. Gyakran titokban megfigyelte őket diplomáciai tanácskozásokon külföldi miniszterekkel. Tanult a vezetésről, protokollról és más lényeges, a későbbi uralkodónak és diplomatának fontos dolgokról. Csak felnőttkorában tudott visszatérni népéhez.

A Hun Birodalom egyes feltételezések szerint Közép-Ázsia sztyeppéitől a mai Németországig, a Fekete-tengertől a Balti-tengerig terjedt

2.2. Közös királysága Budával

A hunok Ruga vezetésével 432-re egyesültek. 434-ben támadást indítottak a Bizánci Birodalom ellen, ami félbeszakadt Ruga halála miatt. Az uralom unokaöccseire, Bendegúz fiaira, Attilára és Budára szállt. A hun uralkodói székhely 434–445 között a mai Buzau folyó völgyében volt. Ebben az időben a hunok II. Theodosius császártól követelték a Bizánci Birodalomba menekült néhány „renegát” törzs kiadatását. A következő évben Attila és Buda a Duna északi partján, Castra Constantia erődjénél, Margus (ma Pozsarevác) városával szemben fogadta Bizánc küldöttét, és hun szokás szerint mindannyian lóháton ülve szerződést kötöttek: a keletrómaiak nemcsak a menekült törzseket (akiknek jó hasznát vették a vandálok ellen) fordították vissza, hanem meg is duplázták 350 római fontnyi (kb. 114,5 kg) aranyra az adójukat (tributum), megnyitották a piacaikat a hun kereskedők előtt, és a hunok által ejtett valamennyi fogolyért 8 solidust fizettek váltságdíjként. Theodosius felhasználta az alkalmat Konstantinápoly falainak megerősítésére, és felépíttette a tenger felől védő első falat is, illetve a birodalom Duna menti határának védvonalát is megerősítette. A következő öt évre a hunok eltűntek a rómaiak szeme elől, de 440-ben újra felbukkantak a birodalom határainál, megtámadva a szerződés alapján a Duna északi partján működő piac kalmárait. Attila és Buda további háborúval fenyegetőzött, azt állítva, hogy a rómaiak nem tartották be a szerződést, továbbá Margus püspöke átkelt a Dunán, hogy kifossza és meggyalázza a hun királysírokat a Duna északi partján. A hunok a folyón átkelve nagy illír városokat és erősségeket romboltak le, köztük (Priscus szerint) Viminaciumot is, Moesia római tartomány fővárosát. A támadást Margusnál kezdték, mivel a püspök, akit a rómaiak átadni terveztek, titokban átszökött a barbárokhoz, és elárulta, feladta a városát. Theodosius a folyómenti véderőit visszavonta, hogy válaszolhasson a 440-ben Karthágót elfoglaló vandál Geiserich (Geiseric, Gaiseric, Genseric) és az Örményországot 441-ben megszálló szászánida II. Jazdagird (Izdegerdes) támadásaira. Így Attila és Buda előtt nyitva állt az út Illírián keresztül a Balkánra, amit 441-ben el is özönlöttek. A hun sereg megsarcolta Margus és Viminacium városát, elfoglalta Sigindunumot (a mai Belgrádot) és Sirmiumot. Fordulat állt be 442-ben, amikor Theodosius kivonta a csapatait Észak-Afrikából, és nagy mennyiségben új pénzt veretett a hunok elleni hadjárat finanszírozására. Attila és Buda válaszul 443-ban újraindították hadjáratukat. A Duna mentén haladva legyőzték Ratiara katonai központjait és sikeresen megostromolták Naissus városát (a mai Ništ). A Nisava mentén előrenyomulva elfoglalták Serdica (Szófia), Philippopolis (Plovdiv) és Arcadiopolis (ma Lüleburgaz, Törökország) városát. Konstantinápolynál körbefogták és megsemmisítették a római erőket, és csupán azért kényszerültek megállásra, mert a város masszív falaihoz nem volt megfelelő ostromeszközük. Theodosius elismerte vereségét, és Anatoliust, egy udvari tisztségviselőjét küldte a béketárgyalásra, amely a korábbiaknál is keményebb volt: a császár átad 6000 római fontnyi (kb. 1963 kg) aranyat, büntetésül a korábbi egyezség megszegéséért, az éves adót megháromszorozza, így az 2100 font arany lesz (kb. 687 kg), és minden egyes hadifogolyért 12 solidus váltságdíjat fizet. A sikeres hadjárat után a hunok visszahúzódtak birodalmuk belsejébe. A Priscust követő Iordanes írása szerint nem sokkal a távozásuk után, 444 végén vagy 445 elején körül Attila maga ült a trónra. Katonai kísérete és germán vazallus fejedelmek segítségével erőszakkal foglalta el a nagykirályi méltóságot. Budát egyes források szerint saját kezűleg ölte meg.

Európa 450-ben

2.3 Az egyeduralkodó

Attila személyében a hun vezető rétegen belül a háborús párt került uralomra, így a viszony a hunok és a két római birodalom között hamarosan feszültté vált. Flavius Aëtius 446-ban magas jövedelemmel járó nyugatrómai katonai főparancsnoki címmel és Savia tartomány átengedésével igyekezett Attila jóindulatát megnyerni. 447-ben Moesián keresztül Attila összevont erőkkel ismét bevonult a bizánci birodalomba. A keletrómai hadsereg a gót Arnegisclus magister militum vezetésével a Vid folyónál csatát vesztett, így a hunok ellenállás nélkül benyomulhattak a Balkánra, egészen Thermopüléig. Konstantinápolyt csak Flavius Constantinus prefektus közbelépése mentette meg: a városlakókkal újra felépíttette és kiegészíttette a földrengésben leomlott, meggyengült védőfalakat. Attila aranyban fizetendő adót követelt, és azt, hogy Sigindumtól (Belgrád) keletre 300 mérföldre, a Dunától délre pedig 100 mérföldre húzódjon vissza a birodalom. A béketárgyalások mintegy három évig folytak. 449 őszén követként a görög történetíró Priscus is járt Attila táborában, úgynevezett ordujában, a mai Tiszántúl területén. A bizánciak Attila túlzó területi követeléseit nem fogadták el. Nyugati irányú háborús tervei miatt Attila engedni kényszerül Konstantinápolynak. A 450 elején megkötött úgynevezett „Anatolius második békéje” a 443. évi békeszerződés megismétlése lett, amelyet azonban II. Theodosius bizánci császár halála (450. július) után az új keletrómai császár, Marcianus (450–457) nem is hagyott jóvá, és végleg megszüntette az adók fizetését a hunoknak, kitiltotta őket a birodalmi piacokról.

Attila Galliában - 451

2.4. Attila hadjárata Nyugat-Európában

450-ben Attila bejelentette, hogy támadást kíván indítani a vizigótok toulouse-i királysága ellen III. Valentinianus római császárral szövetségben. Előzőleg jó kapcsolatban állt a Nyugatrómai Birodalommal és uralkodója, II. Valentinianus római császár (425-455) helyett a tényleges hatalmat gyakorló Flavius Aëtiussal, aki korábban 433-ban a hunok között is élt rövid ideig. A vizigótokkal szembeszálló és tőlük tartó Geiserich ajándékai és diplomáciai törekvései is befolyásolhatták Attila terveit. Honoria, III. Valentinianus nővére azonban 450 tavaszán – hogy elkerülje kényszerített házasságát egy szenátorral – elküldte a hun királynak segítségkérését és gyűrűjét. Bár Honoria valószínűleg nem házassági ajánlatot kívánt tenni, Attila mégis így értelmezte az üzenetet. Elfogadta, s a nyugati birodalom felét kérte hozományul. Amikor III. Valentinianus felfedezte a tervet, csak anyja, Galla Placidia győzte meg, hogy halál helyett csak száműzetésre ítélje Honoriát; Attilának pedig levelet küldött, melyben nyomatékosan tagadta a házassági ajánlat törvényességét. Attilát a levél nem győzte meg. Követet küldött Ravennába, hogy kihirdesse Honoria ártatlanságát és hogy kinyilvánítsa, Honoria ajánlata törvényes volt, ő pedig el fog jönni, hogy elfoglalja, ami jog szerint megilleti. 451 tavaszán Attila hun seregeivel és a számos szövetséges germán nép csapataival (gepidák, osztrogótok, rugiak, szkírek, türingek, a frankok egy része és mások) Gallia ellen támadt és a Liger folyó mellett fekvő Aureliani (Orléans) városerődjét, egy fontos hídfőt kezdte ostromolni. Aetius és I. Theuderich nyugati gót király hadai azonban visszavetették Attilát. Csatára végül az antik Tricassis (Troyes) város előtti mauriacumi mezőkön (catalaunumi csata) került sor, s bár a küzdelem döntetlenül végződött, Attila végleg visszavonult.

2.5. Itália megszállása

Attila és Leó pápa találkozása („D” iniciálé a Képes krónikában)

452 elején Attila Észak-Itália ellen fordult, hosszú ostrommal bevette az addig még soha el nem foglalt Aquileiát, majd Mediolanumig (Milánó) tört előre. A hadait pusztító pestis és az itáliai szárazság miatti éhínség miatt azonban a Mincio folyónál kénytelen volt fegyverszünetet kötni a nyugat-rómaiakkal. Ekkor Róma város követségének tagja volt I. Leó pápa (Nagy Szent Leó) is, akinek Attilával való találkozását és szerepét a legendák később felnagyították. Az itáliai hadjárat idején Marcianus bizánci császár csapatai hátba támadták a hunokat, Attila kétfrontos háborúra kényszerült. Kísérletet tett béketárgyalásokra, majd újabb keletrómai hadjárattal fenyegetőzött, erre azonban már nem került sor.

 2.6. Attila halála

453 tavaszán Attila székhelyén halt meg - a hagyomány szerint nászéjszakáján orrvérzése lett és belefulladt kábulatában. Más feltételezések szerint a rengeteg alkoholtól és ún. nyelőcső visszérbetegségtől kapott belső vérzést. Egy harmadik legenda úgy véli, hogy germán felesége, Ildikó (Krimhilda) ölte meg, fülébe cseppentett méreggel. Temetéséről Priscus nyomán Iordanes ír. Az ázsiai jellegű, a későbbi türk nagyfejedelmek temetéséhez hasonló temetési szertartás szerint ott, ahol a Tisza kétfelé ágazott, a folyó egyik ágát elzárták, hogy a víz mind a másik ágba folyjon. A hagyomány szerint hármas, arany, ezüst és vas koporsóba (ferculum) temették el, valójában azonban valószínűleg hármas szemfedőt (coperculum) téve a halott arcára, egyetlen koporsóban temették el. Már a 19. századi magyar történetírás sem adott hitelt az Attila temetéséről szóló legendának, a 20. századi történészek pedig azt is felismerték, hogy a hármas koporsó és a szolgák legyilkolása Iordanes osztrogót történetíró VI. századi munkájából származik. Iordanes nem koporsóról, hanem arany, ezüst és vas szemfedőről írt. Bóna István régész úgy vélte, hogy a ferculum (szemfedő) és a coperculum (koporsó) szavakat cserélte fel az utókor. A folyóba történő temetés Alarik vizigót király temetésének leírásánál jelenik meg. Németh György történész a hun temetkezési szokások alapján cáfolja a temetését övező mondát, ugyanis a hunok nem használtak fémből készült koporsókat, csak fakoporsókat. A temetési szertartásban segédkező szolgák legyilkolása több középkori munkában is megjelent, egyfajta vándormotívumként.  A tényleges temetésre hagyományos hun halotti szertartás után, alkalmasint a Duna–Tisza köze homokbuckái között kerülhetett sor. A nagykirályi méltóságot Arikantól született legidősebb fia, Ellák örökölte. Attila halála után fiai között testvérháború robbant ki a hatalomért, amit az alávetett germán népek azonnal kihasználtak és fellázadtak a hun uralom ellen. A folyamat a Hun Birodalom széteséséhez vezetett. 455-ben a Nedao folyó mellett a lázadók nagy győzelmet arattak egykori uraikon, a központi hun területeket a gepidák szerezték meg. A hunok maradékai az Al-Duna vidékére (egyes feltételezések szerint Erdélybe), nagy részük pedig kelet felé, a Dnyeper és a Don folyók térségébe húzódott vissza, részt véve a bolgár-törökök etnogenezisében. Ernák feltételezhetően 503-ban történő halálával lett vége Attila dinasztiájának.

3. Attila személyisége

Az Attiláról szóló tudásunk fő forrása Priszkosz rétor (Priscus) leírása. A történetíró tagja volt II. Theodosius bizánci császár 448-ban a hunokhoz küldött, Maximos által vezetett diplomáciai küldöttségnek. A nomád hunok falvát a kor nagyvárosaival megegyező méretűnek mutatta be, tömör fa falakkal. Jelentéseinek töredékei bemutatják Attila személyét: mértékletes és egyszerű, körötte díszes udvaroncok, számos feleség, mellette szkíta udvari bolondja, mór törpéje…

„Fenséges étkeket szolgáltak fel nekünk és a barbár vendégeknek ezüst tálakon, de Attila nem evett mást, csak sültet, egyszerű, fa tálcáról. Minden másban hasonlóan mértékletes volt; fakupából ivott, míg vendégei arany és ezüst serlegből. Ruházata is egyszerű volt, csupán a tisztaságát igényelte. Sem az oldalán viselt kard, sem szkíta lábbelije, sem lova kantárja nem volt díszített, eltérően más szkítákétól, akik arannyal, ékkővel vagy bármi értékessel ékesítették azokat. A földet gyapjú szőnyegek borították. (Priszkosz rétor feljegyzése)”

A bizánci történetíró leírása Attila alázatosságáról és egyszerűségéről Priszkosz félreérthetetlen csodálatát fejezi ki. Priszkosz megemlíti Attila és környezete műveltségét. Attila korának hunjai folyamatos kapcsolatban voltak a római civilizációval, leginkább a római határvonal (Limes) dunai, a germánokkal határos területén, ill. a gyakori diplomáciai követjárások eredményeképpen. Theodosius 448-as küldöttsége idején Priszkosz a hunt, a gótot és a latint nevezte meg a hun birodalom fő nyelveiként. (Priszkosz többek között beszámol találkozásáról egy keletrómai fogollyal, aki annyira hozzászokott a hunok életéhez, hogy már nem kívánt hazatérni régi hazájába.)

Iordanes itáliai történetíró, aki egy évszázaddal később élt, Attilát érezhető ellenszenvvel így írta le:

„A népek megrendítésére, a földkerekség réméül jött a világra.

… Dölyfösen járt, szemeit ide-oda járatta, hogy ily módon büszke testének ereje már mozgásán szembetűnjék. Noha a harcot igen kedvelte mégis megfontoltan cselekedett és a legtöbbet az eszével érte el. Az esdeklőkkel szemben könyörületesnek mutatkozott és kegyesen bánt azokkal akik neki meghódoltak. Alacsony termetű, melle széles. Nagy fejéhez képest szemei aprónak látszottak. Ritkás szakálla már őszbe vegyült, lapos orra, ocsmány arcszíne származásának bélyegét viselte magán.”

Kézai Simon a 13. századi Magyarok Krónikájában így ír Atilláról:

„Ethele király ugyanis barna szinű, fekete s villogó szemű, széles mellű, büszke járású, alacsony termetű vala; szakállát mint a húnok megeresztve hordja vala. Vakmerőségben magamérséklő, csatákban ravasz és ügyelő, testéhez illő erejű, akaratjában nagylelkű, fegyvere csinos, sátra s öltözete tiszta, és szerfölött buja is vala. Szekrényében pénzt tartani nem szeretett; miért is az idegen nemzetek szerették, minthogy bőkezű és barátságos vala, szerfölött nagy keménységéért pedig húnjai csudálatosan félnek vala tőle. Azért is az egész föld kerekségéről különféle országok nemzetei tódúlnak vala hozzá, kikhez tehetsége szerint bőkezűen viseli vala magát.”

1864-ben írta az alábbiakat Amédée Thierry francia történész, aki a mai napig az egyik legnagyobb Atilla kutatónak számít:

„Attila-, Árpád- és Szent Istvánban van megtestesülve a három korszak, melyre a magyar nép hős története oszlik, s e jellemmel tűnnek ők fel a hagyományban, hogy az idők különbözése daczára is egy közös cselekvényre összeműködnek, s egymás fiai nem csak test, hanem lélek szerint is.”

Éric Deschodt kortárs francia író pedig így méltatja:

„Atilla, a kor legnagyobb egyénisége volt, sok tekintetben az élete azonban a mai napig misztérium maradt. A IV. század végén, Ázsiából Európába érkező lovaskultúrájú nép uralkodójaként, az Uráltól a Dunáig terjedő hatalmas birodalmat alapított és térdre kényszerítette a dicső Római Birodalom örököseit, a kor két nagyhatalmát, Konstantinápolyt és Rómát. Ötvennyolc éves korában váratlanul meghalt, mielőtt elindította volna végső hadjáratát Nyugat ellen. Sikerei és tettei ismertek, az igazi személyisége azonban kevésbé. Korabeli hiteles források szerint beszélt latinul és görögül, nyitott és kíváncsi volt mindenre. Pontosan az ellentéte egy primitív és brutális embernek. Kíméletlen és kegyetlen is tudott lenni, de kíméletlenségben és kegyetlenségben a római császárok magasan felülmúlták, anélkül, hogy megközelítették volna bravúros tetteit és zsenialitását. Tudjuk, hogy sok embert megöletett, de senkit sem üldözött a hite miatt, minden vallást tiszteletben tartott. Nagy politikus volt? Ez nem megfelelő kifejezés kivételes személyiségére. Elbűvölő, ellenállhatatlan tárgyalófél volt. Ugyanakkor képes volt egyesíteni, megszervezni, irányítani több ezer kilométeres távolságú területeken élő, függetlenségre szomjazó népeket, és Ázsiától Európáig győzelmes hadjáratokra vezetni a kor nagyhatalmai ellen. Ezt a teljesítményt későbbiekben, soha senki más nem volt képes túlszárnyalni.”

Zrínyi Miklós Atillát mint magyar királyt méltatja (1651):

„Én vagyok a magyarok legelső királya utolsó világrészről én kihozója! Én lehetek tehát magyarnak példája Hírét, birodalmát, hogy nyújtsa szablyája.”

Kölcsey Ferenc még a Himnuszban is megemlékezik a hun ősökről (1823):

„Őseinket felhozád
 Kárpát szent bércére
 Általad nyert szép hazát
 Bendegúznak vére.”

Benedek Elek Atilla siratása című verse:

„Attila, Attila, hunok nagy királya,
 Mundzuk sarjadéka, híres maradvája!
 Te ura, királya szittyák s germánoknak,
 Valál hódítója a rómaiaknak:
 (...)”

Attila korának történelmi háttere nagy hatással volt a később róla kialakult képre. A Nyugatrómai Birodalom utolsó éveiben összeütközései Aëtiussal (akit gyakran az „utolsó rómainak” neveztek), és a hunok eltérő kultúrája is segített Attilát a vérengző barbár és minden civilizáció ellenségének szerepébe állítani. Majd minden nyugat-európai művészeti alkotásban ennek megfelelően tűnt fel. A fenti felfogás azonban túlzottan leegyszerűsítő: a hun-római összecsapásként jellemzett és szimbólum-értékűvé emelt 451-es hadjáratban lényegében a késő antik szövetségi rendszerek csaptak össze, s mindkét fél elsősorban germán fegyvereseket vonultatott fel. A nyugati kultúrában és hagyományban Attilát ma is „Isten ostoraként” ismerik, akinek neve a barbárság és a kegyetlenség szinonimájává vált. Ez részben annak eredménye, hogy vonásait azonosították a sztyeppék későbbi hadvezéreinek vonásaival – ilyen például a mongol Dzsingisz kán és Timur Lenk. Őket mint kegyetlen, okos és vérszomjas, harcra és rombolásra áhítozó vezérekként ismerte a köztudat. Még kannibalizmussal is megvádolták, a borzalmas legenda szerint a neje két, mézben párolt saját gyermekét szolgálta föl neki. A hunok démonizálására jó példa Szent Efraim beszámolója:

„(...) gyermekek húsát eszik, asszonyok vérét isszák. Kiabálásuk oroszlán bőgése. Paripákon szélvészkényt repülnek tova az ég és a föld határai között. Félelmet keltenek az egész földkerekségen, melyet özönvíz módjára borítanak be hadaikkal.”

Fennmaradt a balkáni invázió elbeszélése is:

„A hunok barbár nemzete, mely Thrákiában lakott, olyan hatalmassá vált, hogy több mint száz várost foglaltak el és Konstantinápoly majdnem veszélybe került és a legtöbben elhagyták azt... És annyi gyilkolás és vérontás volt, hogy a halottak száma megszámlálhatatlan volt. Elfoglalták a templomokat és kolostorokat és nagy számban ölték meg a papokat és szűzeket. (Callinicus: Szent Hypatius élete)”

„Mikor az este közeledett, fáklyákat gyújtottak, és két barbár jött előre Attila előtt és dalokat énekeltek, amiket írtak, megénekelve győzelmeit és háborús tetteit. És az ünneplők nézték őket, és voltak, akik örvendeztek a dalokon, mások szíve izgatott lett, ahogy emlékeztek a háborúkra, de mások könnyekben törtek ki – azok, akik testét meggyengítette az idő és akik lelke megpihenni kívánt.”

E három év alatt, egy Iordanes által feljegyzett legenda szerint Attila felfedezte „Mars Kardját":

„A történész Priscus azt írja, a következőképpen találták meg: „Mikor egy bizonyos juhász bicegni látta az egyik üszőt a nyájában és nem talált magyarázatot a sebére, kíváncsian követte a vérnyomokat és végül egy kardhoz ért amire az ügyetlenül rálépett legelés közben. Kiásta és egyenesen Attilához vitte. Ő megörült ennek az ajándéknak, és nagyravágyó lévén, azt gondolta, hogy az egész világ vezetőjévé nevezték ki, és hogy a győzelem Mars kardján keresztül biztosítva volt számára. (Jordanes: A Gótok Származása és Tettei XXXV fej.) ”

A germán mondák árnyaltabb leírással szolgálnak: Etzel a Nibelung-énekben, illetve Atli a Völsunga Sagában és az Edda-énekekben is nemes és nagylelkű szövetséges. Attila alakja több ország népmondáiban is szerepel. Egy olaszországi helyi legenda szerint ő építtette az udinei várhegyet, hogy lássa, amint csapatai győzelmet aratnak. Néhány nemzet történetírása mindig kedvező színben ábrázolta: a magyarok között és Törökországban az Attila név (Törökországban és Magyarországon egyaránt Atilla alakban is), valamint utolsó felesége, Ildikó (Krimhilda) neve mindmáig kedvelt maradt. Gárdonyi Géza A láthatatlan ember című művében, mely nagyrészt Priszkosz rétor leírásaira alapoz, rokonszenves képet fest Attiláról, bölcs és kedvelt vezérként láttatja alakját.

4. Attila a krónikákban és az irodalomban

 Attila szövetségesévé emelte a hun birodalom különböző népeinek királyait, emléke ezért számos nép, valamint főleg uralkodó dinasztia körében legendássá, sőt mitikussá vált, sok uralkodó igyekezett ősének beállítani őt. Ugyanakkor Gallia és Itália elleni háborúi miatt Nyugat-Európában a „keleti barbarizmus” jelképe lett. Későbbi keresztény legendákban tűnt fel az „Attila, Isten ostora” elnevezés is.

Zrínyi Miklós Atillát mint magyar királyt méltatja (1651):

„Én vagyok a magyarok legelső királya utolsó világrészről én kihozója! Én lehetek tehát magyarnak példája Hírét, birodalmát, hogy nyújtsa szablyája.”

Kölcsey Ferenc még a Himnuszban is megemlékezik a hun ősökről (1823):

„Őseinket felhozád

Kárpát szent bércére

Általad nyert szép hazát

Bendegúznak vére.”

Benedek Elek Atilla siratása című verse:

„Attila, Attila, hunok nagy királya,

Mundzuk sarjadéka, híres maradvája!

Te ura, királya szittyák s germánoknak,

Valál hódítója a rómaiaknak:

(...)”

Attila korának történelmi háttere nagy hatással volt a később róla kialakult képre. A Nyugatrómai Birodalom utolsó éveiben összeütközései Aëtiussal (akit gyakran az „utolsó rómainak” neveztek), és a hunok eltérő kultúrája is segített Attilát a vérengző barbár és minden civilizáció ellenségének szerepébe állítani. Majd minden nyugat-európai művészeti alkotásban ennek megfelelően tűnt fel. A fenti felfogás azonban túlzottan leegyszerűsítő: a hun-római összecsapásként jellemzett és szimbólum-értékűvé emelt 451-es hadjáratban lényegében a késő antik szövetségi rendszerek csaptak össze, s mindkét fél elsősorban germán fegyvereseket vonultatott fel. A nyugati kultúrában és hagyományban Attilát ma is „Isten ostoraként” ismerik, akinek neve a barbárság és a kegyetlenség szinonimájává vált. Ez részben annak eredménye, hogy vonásait azonosították a sztyeppék későbbi hadvezéreinek vonásaival – ilyen például a mongol Dzsingisz kán és Timur Lenk. Őket mint kegyetlen, okos és vérszomjas, harcra és rombolásra áhítozó vezérekként ismerte a köztudat. Még kannibalizmussal is megvádolták, a borzalmas legenda szerint a neje két, mézben párolt saját gyermekét szolgálta föl neki. A hunok démonizálására jó példa Szent Efraim beszámolója:

„(...) gyermekek húsát eszik, asszonyok vérét isszák. Kiabálásuk oroszlán bőgése. Paripákon szélvészkényt repülnek tova az ég és a föld határai között. Félelmet keltenek az egész földkerekségen, melyet özönvíz módjára borítanak be
hadaikkal.”

5. Attila a filmművészetben

     Attila, 1954, film, Attila szerepében Anthony Quinn[9]
     Attila, Isten ostora (eredeti Attila, the hun), amerikai-litván kalandfilm,
     2001, Attila szerepében Gerard Butler[10]

6. Attila képzőművészeti ábrázolásai

A középkorban Attila ábrázolásain feltűnő attribútuma a fejen látható két szarv. Ez, akárcsak Mózes vagy olykor Ádám ábrázolásain, arra utal, hogy Attilát az ősöknek megillető tisztelet illette. Máskor díszes koronát is visel, ekkor azonban szarva nem látszik.

Források

100 tévhit: Hahner Péter. Újabb 100 történelmi tévhit avagy Amit biztosan tudsz a történelemről - és mind rosszul tudod. Animus Kiadó, 20–21. o. ISBN 978-963-324-029-8 (2011)

Zolnay: Pokoljárás: Zolnay Vilmos: A művészetek eredete – Pokoljárás. Budapest: Corvina Kiadó.

Kézai: Gesta Hunnorum et Hungarorum: Kézai Simon: Gesta Hunnorum et Hungarorum 5. §. Hunor és Mogor Scythiába költöznek. Scythia leírása. vmek.oszk.hu Fordította: Szabó Károly.

Attila (film, 1954): Attila (film).  (1954) Hozzáférés: 2014. aug. 20.

Isten ostora (film, 2001): Isten ostora. (2001) Hozzáférés: 2014. aug. 20.

Magyar királyok ábrázolása a Nádasdy Mausoleumban: Magyar királyok ábrázolása a Nádasdy Mausoleumban. toldyferenc.elte.hu Hozzáférés: 2014. aug. 20.

Bóna enciklopédia: Bóna István – Cseh János – Nagy Margit – Tomka Péter –Tóth Ágnes – Zimonyi István (sorazatszerkesztő): Hunok – gepidák –langobardok. Balassi Kiadó (1993) 21. o. Hozzáférés: 2015. jan. 08. (pdf)

Magyar régészet: Visy Zsolt (főszerk): Magyar régészet az ezredfordulón. Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Teleki László Alapítvány (2003) Hozzáférés: 2015. jan. 10. (pdf)

Amédée Thierry, Attila – Történelmi kor- és jellemrajz, 1855
Szász Béla, A húnok története Atilla nagykirály,1943

Wess Roberts, Leadership Secrets of Attila the Hun,1990

Grandpierre K. Endre - Grandpierre Attila, Atilla és a hunok – A szkíta-hun-magyar folytonosság, ISBN 978-963-770-701-8, Napút kiadó, 2012

Monda-e vagy történelem? ISBN 978-973-622-503-1, Corvin kiadó, Déva

Michael A. Babcock, Attila utolsó éjszakája: Hogyan halt meg a hun király? ford. Varga Benjámin, Budapest, Európa, 2008, ISBN 978-963-07-8296-8

Csillagösvényen - Világnak királya: Atilla, YouTube-videó Duna TV – „Őstitkaink" című műsor, interjú prof. dr. Kiszely István antropológussal - 2:51,

YouTube-videó Priscus of Panium: fragments from the Embassy to Attila Priszkosz rétor leírása Attila udvaráról (angolul)

Hun.lap.hu Attila a hun és Csaba királyfi

Kapcsolódó cikkek:

https://julianusbaratai.blog.hu/2017/05/23/attila_harmas_koporsojanak_belso-azsiai_parhuzamai

https://julianusbaratai.blog.hu/2016/06/24/attila_a_hunok_es_medek_kiralya

Régészeti leletek, krónikáink és keleti mondák bizonyítják, hogy a hun uralkodócsalád és az Árpád ház ugyanabból a nemzetségből, a Turul nemzetségből származik. Az alábbiakban áttekintjük ezeket a bizonyítékokat.

AZ ALUCSAJDENGI HUN KORONA

A Kínához tartozó Belső-Mongólia Autonóm Tartományban, Höhhot tartományi székhely közelében 2006-ban nyílt egy hun múzeum. Itt őrzik az Ordoszban, Aluchaideng (Alucsajdeng) lelőhelyen 1972-ben talált „alucsajdengi” hun koronát. A korona az i. e. V-III. századból való. Ez a csodálatos lelet egy arany spirál korona, amely két részből áll. Az alsó, arany spirális körpánton szkíta szarvas és oroszlán, míg a pajzson liliom motvum látható, mely motívumok mind a hun, mind a magyar régészeti leleteken megtalálhatók. Súlya 1022 gramm. Tetején, a fej felett egy ragadozó madár ül. Az arany körpajzson álló türkizfejű aranytestű madár súlya 192 gramm. A körpántot és a madarat a süvegre rögzítve viselték. A türkizből készített fejet és a farktollat úgy illesztették a madár testéhez, hogy az uralkodó fejének biccentésére a madár feje és farka is megbillent, így követte az uralkodó mozdulatát.

Kép: Az alucsajdengi hun korona

A TURUL HÁZ EREDETMONDÁJA

Az Árpád-ház kifejezés XIX. századi eredetű, korábban nem használták. Kézai Simon Magyar Krónikájában Árpád első kapitányra és Géza fejedelemre vonatkozóan a „de genere Turul” kifejezést alkalmazza, ami azt jelenti, hogy „a Turul nemzetségből”. E szerint az un. Árpád-házi királyok a Turul nemzetségből származtak.

A magyar nyelvűként megjelölt „turul” szó Kézai Simon Magyar Krónikájában háromszor szerepel, egyszer mint hadijel, két alkalommal nemzetségnévként. Ugyanennek a madárnak a latin neve a többi krónikában „astur”, melynek jelentése ölyv, héja vagy bóbitás sólyom. Az astur szónak a turullal történő helyettesítésével kapcsolatos álláspontját Ligeti Lajos A magyar nyelv török eredetű nevei című cikkében részletesen kifejtette. Írása mindenképpen tanulságos, mert tudományos alapossággal ismerteti az astur (turul) megnevezésre vonatkozó különböző állásfoglalásokat. Ligeti cikkének megfelelő részét jegyzetben közlöm.[1]

Mivel dinasztikus turul mondája a kirgizek egyik legendás vezérének és az Oszmán Török uralkodócsaládnak is van, felmerül ezek és az Árpád-ház közös eredetének lehetősége. Ez a kérdés túlmutat a jelen cikk keretein. [TURULa, SOMFAI]

EMESE ÁLMA MONDA

Anonymus

„De Almo primo duce

Anno dominice incarnationis DCCC-o XVIIII-o Vgek, sicut supra diximus, longo post tempore de genere Magog regis erat quidam nobilissimus dux Scithie, qui duxit sibi uxorem in Dentumoger filiam Eunedubeliani ducis, nomine Emesu, de qua genuit filium, qui agnominatus est Almus. Sed ab eventu divino est nominatus Almus, quia matri eius pregnanti per sompnium apparuit divina visio in forma asturis, quae quasi veniens eam gravidavit et innotuit ei, quod de utero eius egrederetur torrens et de lumbis eius reges gloriosi propagarentur, sed non in sua multiplicarentur terra. Quia ergo sompnium in lingua Hungarica dicitur almu et illius ortus per sompnium fuit pronosticatum, ideo ipse vocatus est Almus. Vel ideo vocatus est Almus, id est sanctus, qiua ex progenie eius sancti reges et duces erant nascituri. Quid ultra!”

Magyarul:

„Álmos az első vezér.

Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Önedbelia vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg madár (az eredeti latin szöveg szerint astur=ölyv, héja – B. I.) képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, azért hívják őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent -, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!”[ANONYMUS]

Kép: Héja (Astur palumbarius) [Herman 2003] Fotó: Benkő Mihály

Kép: 2. korsó a nagyszentmiklósi kincsben. Nézetem szerint az Emese álma monda képi megjelenítése. [NAGYSZENTMIKLÓSI KINCS 2. sz. korsó]

„Érdekességként megemlítendő Dúcz László gondolata, mely szerint kis-ázsiai útján Philot ezredes angol solymász talált valódi füles ragadozó madarat is, mégpedig a fehér tollazatú bóbitás sólyom személyében (Astur trvirgatus).[2] Felfedezése azért is lényeges, mert az „Astur” név Anonymusnál is előfordul annak a „bizonyos madárnak” a megnevezésére, és ennek a madárnak valóban van olyan tollképződmény a fején, ami stilizált koronának nézhető.” [TURUL]

Képes Krónika (megegyezik a Budai Krónikával)

„Eleud filius Vgeg ex filia Eunodbilia in Scytia genuit filium, qui nominatur Almus ab eventu, quia mater eius in sompno innotuerat avis quasi in forma asturis veniens, dum esset gravida, et quod de utero eius egrederentur torrens ac in terra non sua multiplicaretur. Ideoque factum fuit, quod de lumbis eius gloriosi reges propagarentur. Quia vero sompnium in lingua nostra dicitur alm, et illius ortus per sompnium fuit prenosticatus, ideo ipse vocatus est Almus qui fuit Eleud, qui fuit Vgeg, qui fuit Chaba, Qui fuit Ethele […]”.

Magyarul:

Eleud, Ugek fia Szkítiában Eunodbilia leánytól egy fiút nemzett, kit Álmosnak neveztek el arról az eseményről, hogy anyjának álomban úgy tűnt, egy madár héja formájában jőve, őt teherbe ejtette, és hogy méhéből egy sebes patak indult meg, de nem a saját földjén sokasodott meg. Ezért történt, hogy ágyékából dicső királyok származnak. Mivel pedig a sompniumot nyelvünkön alm-nak mondják, és hogy maga a születés álom által volt előre bejelentve, ezért hívták őt magát Álmosnak, ki volt Eleud, ki volt Ugek, ki volt Ed, ki volt Csaba, ki volt Ethele […]” fia. (Geréb László fordítása, Dümmerth Dezső által módosítva.) [KÉPES KRÓNIKA]

HUN-MAGYAR HADIJEL

Kézai Simon Magyar Krónikája

Az Anonymusnál szereplő astur (héja, ölyv) Kézai Simon 1280-as években keletkezett gesztájában „turul”-ként jelenik meg, de kétség kívül ugyanarról a madárról van szó.

 „Banerium quoque regis Ethelae, quod in proprio scuto gestare consueverat, similitudinem avis habebat, quae Hungaricae turul dicitur, in capite cum corona. Istud enim banerium Hunni usque tempora ducis Geichae, dum se regerent pro communi, in exertcitu semper secum gestavere”

„Ethele király címerén is, melyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejű madár vala ábrázolva, melyet magyarul turulnak hívnak. Mert ezt a címert hordták volt magokkal a hunok mindig a hadban Gyeics vezér idejéig, míg magokat községben kormányozták.” (Szabó Károly fordítása) [KÉZAI]

Ugyanez a Képes Krónika (és a Budai Krónika) szövegezésében ismét „astur”-ként tűnik fel: (Banerium) „quoque regis Atile, quod in suo scuto gestare consueverat, similititudinem asturis in capite habebat cum corona. Quod signum Hungari, dum se regerent per communitatem, usque tempora ducis Geyche filii Toxun, in exercitu semper communium gestavere.”

Magyarul: „Attila király pajzsán címert viselt, ez koronás fejű madárhoz hasonlított. Ezt a címert a magyarok mindaddig, amíg a községek önmagukat kormányozták, Géza fejedelem, Taksony fia idejéig, a községek hadaiban mindenkor hordozták.” (Geréb László fordítása.)

Kép: A Turul nemzetség hadijelvényei a Képes Krónikában. Az ábrázolás a 13-14. századi állapotot tükrözi. A 7-10. századi magyar hadijelvényt zászlóra festhették.

HUN-MAGYAR URALKODÓ CSALÁD NEMZETSÉGNEVE

Kézai Simon nemzetségnévként is megjeleníti a Turul szót: A magyar történet 27. capitulumában Árpádról, a primus capitaneusról ez áll: „Arpad, filius Almi, filii Elad, filii Vger de genere Turul.” Vagyis Attilán át Ménrótig visszavezetett dinasztiát Turul nemzetségnek nevezte. Majd a magyar történet 76. fejezetében ezt megerősti Géza fejedelemmel kapcsolatban is: „Dux namque Geicha de genere Turul”.

Kézai Simon gesztája alapján az Anonymus által használt latin astur szó magyar megfelelője a turul volt, mely szó jelentése a magyar nyelvben később elhalványult.

Megállapítható, hogy a turul szó krónikáink közül egyedül a Kézai krónikában tűnik fel magyar szórványkifejezésként a többi krónikában latinul „astur”-nak nevezett ragadozó madár helyett. A hun uralkodó koronáján található madár, az Emese álma monda, a Kézai krónikában szereplő hun-magyar hadijel, és Turul nemzetségnév arra utal, hogy Árpád fejedelem és leszármazottai a hun uralkodó családhoz, a Turul nemzetséghez tartoztak.

Irodalom

ANONYMUS: Anonymus: Gesta Hungarorum, Fordította: Pais Dezső, http://mek.oszk.hu/02200/02245/02245.pdf, hozzáférés: 2021-01-18

FEHÉRLÓFIA: Magyar néprajzi lexikon, Fehérlófia, https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/2-154.html, hozzáférés: 2021-01-19

HERMAN 2003: Herman Ottó: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága, Budapest : Neumann Kht., 2003, http://mek.oszk.hu/04700/04761/html/herman0033.html, hozzáférés: 2021-01-17

KÉPES KRÓNIKA 1993: Képes Krónika, (régebbi nevén Bécsi Képes Krónika), Fordította: Geréb László, Budapest, 1993, hozzáférés: 2021-01-17

KÉZAI: Kézai Simon A magyarok viselt dolgai (1282-1285) Prológus, http://sermones.elte.hu/szovegkiadasok/magyarul/madasszgy/index.php?file=103_125_KezaiSimon, hozzáférés: 2021-01-17

KISZELY: Kiszely István: A magyar nép őstörténete, https://mek.oszk.hu/06400/06403/html/#92, hozzáférés: 2021-01-17

LIGETI 1978: Ligeti Lajos: Régi török eredetű neveink 1., in: Magyar Nyelv 74 évf. (1978), pp. 257-274.

MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON: Magyar néprajzi lexikon, Fehérlófia, https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/2-154.html, hozzáférés: 2021-01-19

NAGYSZENTMIKLÓSI KINCS: Nagyszentmiklósi kincs, https://hu.wikipedia.org/wiki/Nagyszentmikl%C3%B3si_kincs, hozzáférés: 2021-01-18

SOMFAI: Somfai Kara Dávid: A jövendőmondó turul madár, Solymász évkönyv 1966, https://julianusbaratai.blog.hu/2020/11/27/somfai_kara_david_a_jovendomondo_turulmadar, hozzáférés: 2021-01-19

TURULa: A turulmadár nyomán 1.3, A turul név, https://turul.info/turul/nev, hozzáférés: 2021-01-17

TURULb: Milyen madár volt a turul 1.4, https://turul.info/turul/milyenmadar, hozzáférés: 2021-01-17

WIKIPEDIA: Wikipédia: Kerecsensólyom, https://hu.wikipedia.org/wiki/Kerecsens%C3%B3lyom#/media/F%C3%A1jl:Falco_cherrug_1_(Bohu%C5%A1_%C4%8C%C3%AD%C4%8Del).jpg, hozzáférés: 2021-01-19

Kapcsolódó cikk:

Somfai Kara Dávid: A JÖVENDŐMONDÓ TURUL MADÁR

https://julianusbaratai.blog.hu/2020/11/27/somfai_kara_david_a_jovendomondo_turulmadar

[1] „5. Az astur-nak turul-lal való helyettesítése Kézaitól származik; vö. GYŐRFFY GYÖRGY, Krónikáink és a magyar őstörténet 46. GYÖRFFY (42) GÁLDI LÁSZLÓ egyik jeles dolgozatára támaszkodva hangsúlyozza, hogy astur a latin accipiter 'ölyv, héja' szónak francia—olasz ihletésű vulgáris latin változata. A. DAUZAT szerint (Dictionnaire étymologique de la langue française. 1938. 62) a mai fr. autour valóban a vulg. lat. auceptor-ra vezethető vissza (lat. accipiter), ebből acceptor lett, amely később keveredett a fr. auceptor 'madarász' szóval. A francia szó, melyet korán kiszorított szinonimája (épervier, faucon), csak a költői nyelvben maradt fenn és a természettudományi terminológiában, ahol az astur palumbarius megjelölésére foglalták le. A francia szó története jól példázza sorsát máshol is, így a törökben és a magyarban is. A latin szó régen a magyarban kétségtelenül egyfajta ragadozó, solymászmadarat jelentett. A XIV. századi krónikaíró astur alakja (Scriptores I, 263 [Attila pajzsán], 284 [Emesu álmában]) nem szükségszerűen szövegromlás. Ä mai francia szó jelentése: 1. 'karvaly (Accipiter)'; 2. 'vándorsólyom, galambászhéja (Falco peregrinus)' (ECKHARDT, modern madártani precizitással). A latin szó különben előfordul a Codex Cumanicus első, olasz részében is, mégpedig astor alakban (109); KUUN GÉZA (Codex Cumanicus 377) a ritka latin szavak közt így értelmezi: '„astur", accipiter major, ital. astore'. A lat. astor perzsa és kun megfelelője a CC.-ban Çarçiga, helyesen Carçiga, azaz qarčiga. A perzsa szó MONCHI-ZADEH szerint (122) 'Habicht; héja', BODROGLIGETI értelmezésében (182) 'windhover; vörös vércse', a kun szót pedig GRÖNBECH (194) 'Habicht'-nak fordítja. A török qarčiya megfelelőit G. DOERFER (TMEN. I, 404 — 5, no. 278 és IV, 392, no. 278) összeállította a török, mongol, iráni, kaukázusi, finnugor és szamojéd nyelvekből. Az egyes adatok változatos jelentésárnyalatokat mutatnak. Á török nyelvek többségében jelentkező értelmezés alapján DOERFER e madarat héjának: astur palumbarius-riak tartja. Hogyan lett Kézainál az astur palumbarius-hól turul? SCHENK JAKAB „Magyar solymászmadárnevek" (Aquila XLIII —XLVI) című érdemes tanulmányában sajnos nem nyújt a kérdéshez használható madártani útmutatást. A turul szintén török eredetű szavaink közé tartozik. DOERFER (TMEN. III, 346-8, no. 1345) ezúttal is összegyűjtötte megfelelőit a törökben, perzsában, mongolban; a régi adatokat megtaláljuk CLAUSONnál (EtvmDict. 172; ezek a IX. századdal kezdődnek). Pontos meghatározásuk körül itt is sok a bizonytalanság, így Kášgari csak annyit mond róla, hogy nagyobb a singqur-nál (ez a magyar szongor- -sólyom). A török-perzsa sólvmászati könyvekből azonban kiderül, hogy ez is egy astur-fajta solymászmadarat jelent, PHILLOT szerint pontosabban: 'Crested Goshawk; Astur Trivirgatus'. Ezzel el is jutottunk a kérdés nyitjához. Az asturnak a középkorban szélesebb jelentéstani skálája volt: a török nyelvek egy részében qarčiga-t jelentett, más részében pedig togril-t….” [Ligeti Lajos: Régi török eredetű neveink 1., MNy 74 évf. (1978), pp. 260-261.]

[2] Lásd még: 1. sz. lj.

Benkő Mihály keletkutató, történész tizennyolc évig folytatott terepkutatást Belső- és Közép-Ázsiában. Kezdetben a nyugat-mongóliai kazakok között az ősmagyarok temetkezési szokásainak keleti párhuzamait kutatta, majd figyelme a hajdani hatalmas Mongol Birodalom területén szétszórva megtalálható magyar néptöredékek felé fordult. Kutatásairól több, fényképekkel illusztrált könyvet adott ki.[1] A honfoglalás kori régészeti leletek napjainkban is használt néprajzi párhuzamai mellett fényképeket készített krónikáink madarainak mai példányairól is. A cikkben szereplő fotók másik forrása Jimmy Nelson fotós, akinek a célja az egyre inkább visszaszoruló nomád életformát követő népek megörökítése volt, „amíg ez lehetséges”. Így jutott el Nyugat-Mongóliába is. Míg Benkő Mihály fotói a nyári, addig Jimmy Nelson fotói a téli időszakban készültek, így egymást kiegészítik.

Bajan Ölgij, a sasok földje. A tartomány címerében egy kiterjesztett szárnyú szirtisas látható. A tartomány területe nagyjából akkora, mint Magyarország területének a fele, lakossága pedig Magyarország lakosságának csupán egy százaléka, mintegy 100 000 fő. A lakosság 90%-a kazak nemzetiségű. Itt húzódnak a Mongol-Altaj hegyvonulatai. A tartomány lakosai félnomád állattenyésztők. Állataikat nyáron a magas hegyi legelőkre terelik, télen visszavonulnak téli szállásaikra. Ekkor kezdődik a vadászidény. A helyi lakosok idomított vadászsasokkal prémes állatokra vadásznak. A prémeket téli ruháik elkészítéséhez használják fel.

A krónikáinkban szereplő madarak a következők:

- astur (ölyv, héja vagy bóbitás sólyom),

- sas.

- vadászsólyom, amelyet Kézai idejében magyarul kerecsetnek neveztek,

- griff, amely nézetem szerint az altaji saskeselyűvel azonosítható.

 A következőkben ismertetjük krónikáknak az egyes madarakra vonatkozó részeit és a mai példányaikról készített fotókat.

Astur/turul - ölyv/héja (Astur palumbarius) vagy bóbitás sólyom (Astur trvirgatus)

A turul szó - magyar szórványkifejezésként - krónikáink közül egyedül Kézai Simon Magyar Krónikájában szerepel, ott azonban háromszor is: egyszer mint hadijel, két alkalommal nemzetségnévként. Ugyanez a madár a többi krónikában latin nyelven astur-ként szerepel, melynek jelentése ölyv, héja vagy bóbitás sólyom. Az astur szónak a turullal történő helyettesítésével kapcsolatos álláspontját Ligeti Lajos A magyar nyelv török eredetű nevei című cikkében részletesen kifejtette. Írása mindenképpen tanulságos, mert tudományos alapossággal ismerteti az astur (turul) megnevezésre vonatkozó különböző állásfoglalásokat. Ligeti cikkének megfelelő részét jegyzetben közlöm.[2]

Mivel dinasztikus turul mondája a kirgizek egyik legendás vezérének és az Oszmán Török uralkodócsaládnak is van, felmerül ezek és az Árpád-ház közös eredetének lehetősége. Ez a kérdés túlmutat a jelen cikk keretein. [TURULa, SOMFAI]

Anonymus

„De Almo primo duce

Anno dominice incarnationis DCCC-o XVIIII-o Vgek, sicut supra diximus, longo post tempore de genere Magog regis erat quidam nobilissimus dux Scithie, qui duxit sibi uxorem in Dentumoger filiam Eunedubeliani ducis, nomine Emesu, de qua genuit filium, qui agnominatus est Almus. Sed ab eventu divino est nominatus Almus, quia matri eius pregnanti per sompnium apparuit divina visio in forma asturis, quae quasi veniens eam gravidavit et innotuit ei, quod de utero eius egrederetur torrens et de lumbis eius reges gloriosi propagarentur, sed non in sua multiplicarentur terra. Quia ergo sompnium in lingua Hungarica dicitur almu et illius ortus per sompnium fuit pronosticatum, ideo ipse vocatus est Almus. Vel ideo vocatus est Almus, id est sanctus, qiua ex progenie eius sancti reges et duces erant nascituri. Quid ultra!”

Magyarul:

„Álmos az első vezér.

Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Önedbelia vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg madár (az eredeti latin szöveg szerint astur=ölyv, héja – B. I.) képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, azért hívják őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent -, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!”[ANONYMUS]

Kép: Héja (Astur palumbarius) [Herman 2003] Fotó: Benkő Mihály

Kép: 2. korsó a nagyszentmiklósi kincsben. Nézetem szerint az Emese álma monda képi megjelenítése. [NAGYSZENTMIKLÓSI KINCS 2. sz. korsó]

Megemlítendő Dúcz László gondolata, mely szerint kis-ázsiai útján Philot ezredes angol solymász talált valódi füles ragadozó madarat is, mégpedig a fehér tollazatú bóbitás sólyom személyében (Astur trvirgatus).[3] Felfedezése azért is lényeges, mert az „Astur” név Anonymusnál is előfordul annak a „bizonyos madárnak” a megnevezésére, és ennek a madárnak valóban van olyan tollképződmény a fején, ami stilizált koronának nézhető.” [TURUL]

Képes Krónika (megegyezik a Budai Krónikával)

„Eleud filius Vgeg ex filia Eunodbilia in Scytia genuit filium, qui nominatur Almus ab eventu, quia mater eius in sompno innotuerat avis quasi in forma asturis veniens, dum esset gravida, et quod de utero eius egrederentur torrens ac in terra non sua multiplicaretur. Ideoque factum fuit, quod de lumbis eius gloriosi reges propagarentur. Quia vero sompnium in lingua nostra dicitur alm, et illius ortus per sompnium fuit prenosticatus, ideo ipse vocatus est Almus qui fuit Eleud, qui fuit Vgeg, qui fuit Chaba, Qui fuit Ethele […]”.

Magyarul:

Eleud, Ugek fia Szkítiában Eunodbilia leánytól egy fiút nemzett, kit Álmosnak neveztek el arról az eseményről, hogy anyjának álomban úgy tűnt, egy madár héja formájában jőve, őt teherbe ejtette, és hogy méhéből egy sebes patak indult meg, de nem a saját földjén sokasodott meg. Ezért történt, hogy ágyékából dicső királyok származnak. Mivel pedig a sompniumot nyelvünkön alm-nak mondják, és hogy maga a születés álom által volt előre bejelentve, ezért hívták őt magát Álmosnak, ki volt Eleud, ki volt Ugek, ki volt Ed, ki volt Csaba, ki volt Ethele […]” fia. (Geréb László fordítása, Dümmerth Dezső által módosítva.) [KÉPES KRÓNIKA]

Kézai Simon Magyar Krónikája

Az Anonymusnál szereplő astur (héja, ölyv) Kézai Simon 1280-as években keletkezett gesztájában „turul”-ként jelenik meg, de kétség kívül ugyanarról a madárról van szó.

„Banerium quoque regis Ethelae, quod in proprio scuto gestare consueverat, similitudinem avis habebat, quae Hungaricae turul dicitur, in capite cum corona. Istud enim banerium Hunni usque tempora ducis Geichae, dum se regerent pro communi, in exertcitu semper secum gestavere”

„Ethele király címerén is, melyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejű madár vala ábrázolva, melyet magyarul turulnak hívnak. Mert ezt a címert hordták volt magokkal a hunok mindig a hadban Gyeics vezér idejéig, míg magokat községben kormányozták.” (Szabó Károly fordítása) [KÉZAI]

Ugyanez a Képes Krónika (és a Budai Krónika) szövegezésében ismét „astur”-ként tűnik fel: (Banerium) „quoque regis Atile, quod in suo scuto gestare consueverat, similititudinem asturis in capite habebat cum corona. Quod signum Hungari, dum se regerent per communitatem, usque tempora ducis Geyche filii Toxun, in exercitu semper communium gestavere.”

Magyarul: „Attila király pajzsán címert viselt, ez koronás fejű madárhoz hasonlított. Ezt a címert a magyarok mindaddig, amíg a községek önmagukat kormányozták, Géza fejedelem, Taksony fia idejéig, a községek hadaiban mindenkor hordozták.” (Geréb László fordítása.)

Kép: A Turul nemzetség hadijelvényei a Képes Krónikában. Az ábrázolás a 13-14. századi állapotot tükrözi. A 7-10. századi magyar hadijelvényt zászlóra festhették.

Kézai Simon nemzetségnévként is megjeleníti a Turul szót: A magyar történet 27. capitulumában Árpádról, a primus capitaneusról ez áll: „Arpad, filius Almi, filii Elad, filii Vger de genere Turul.” Vagyis Attilán át Ménrótig visszavezetett dinasztiát Turul nemzetségnek nevezte. Majd a magyar történet 76. fejezetében ezt megerősti Géza fejedelemmel kapcsolatban is: „Dux namque Geicha de genere Turul”.

Kézai Simon gesztája alapján az Anonymus által használt latin astur szó magyar megfelelője a turul volt, mely szó jelentése a magyar nyelvben később elhalványult.

Kép: Ad Tsarami hsziungnu sírből feltárt türkiz csőrű arany ragadozó madárral díszített korona. Nemcsak a krónikák, hanem a régészeti leletek is mutatják az ázsiai hunoknál, Attila hunjai és a magyarok elődeinél  a ragadozó madarak szerepét az uralkodók jelképrendszerében. 

Megállapítható, hogy a turul szó krónikáink közül egyedül a Kézai krónikában tűnik fel magyar szórványkifejezésként a többi krónikában latinul „astur”-nak nevezett ragadozó madár helyett. Bogyai Frigyes madarász az alábbiakban nyújt segítséget a turul meghatározásában: „E sólyomfajt 1892-ben Meizberg írta le először. E ritka sólyom faj a magas Altáj, Szaján, Tien San, Hangaj hegységek 2000 m fölötti arktikus régióiban fészkel. Djementjev professzor irodalmi és helyszíni kutatásai is megerősítették Meizberg állításait. Ő rendszertanilag a vadászsólymok közé sorolta be (falco rusticulus altaicus), mint átmeneti fajt a rárók és vadászsólymok között. A középkori európai solymász irodalomban mint havasi sólyom szerepel. A hazai és Ny-európai madarászok egy része újabban a rárók közé sorolja ezt a madárfajt. E vitát ma már geenetikai vizsgálatokkal el lehetne dönteni.” [TURULb]

Sas, szirti sas (Aquila, Aquila chrisaetus)

A sas először a Képes Krónikában [KÉPES KRÓNIKA] szerepel a következők szerint:

„..Az Úr megtestesülése utáni hatszázhetvenhetedik évben, száz évvel Attila király halála után, a nép nyelvén magyarok vagy hunok, latinul pedig ungarusok, III. Constantinus császár és Zakariás pápa idejében ismét benyomultak Pannóniába. Áthaladtak a besenyők, fehér kunok országán, Szuzdálián és Kijev nevű városon, majd a hegyeken át valamely tartományba érkeztek, ahol számtalan sok sast láttak; itt meg nem maradhattak a sasoktól, mert azok úgy ellepték a fákat, mint a legyek, elemésztették vágómarháikat, sőt még a lovaikat is; azt akarta ugyanis Isten, hogy minél hamarább szálljanak le Magyarországba. Azon túl három hónapig ereszkedtek le e hegyekből, és eljutottak Magyarország, illetve Erdőelve határára; nem tetszett ez az említett népeknek. Itt hét földvárat építettek, ott őrizték feleségeiket és jószágaikat; egy ideig ott maradtak, azért nevezik azt a részt a németek a mai napig Siebenburgnak, vagyis Hétvárnak….”

Kép: Vadász szirti sas a jurta mellett. Fotó: Benkő Mihály

Kép: Vadászsasok téli prémvadászaton. Fotó: Jimmy Nelson

A griff/altáji saskeselyű (?!) (Gypaetus barbatus altaicus), és a kerecsensólyom (Falco cherrug)

A griff és a kerecsensólyom Kézai Simon Magyar Krónikájának előbeszédében (prológusában) szerepel a következők szerint:

„In montibus etiam deserti memorati crystallus invenitur; grifones nidum parant, aves, quas Legisvalk, Hungarice kerechet appellamus, …”

[Scythia] „… hegyei között kristály található, és griffmadár fészkel benne, valamint – s ez köztudott – a legerfalc nevű madarak, amiket magyarul kerecsetnek hívnak,…”

A griffmadarat általában egy mitológiai, valóságban nem létező állatnak tekintik, amelynek saskeselyű feje és oroszlán teste van. Ezért Kiszely István – többek által átvett – véleménye szerint Kézai tévedett, amikor azt állította, hogy a griffmadár Scythia hegyeiben él. [KISZELY]

Kép: Griff madár szarvasra támad. [NAGYSZENTMIKLÓSI KINCS 2. sz. korsó]

Nézetem szerint Kézai nem egy mitológiai állatra gondolt, hanem az Altaj hegységben élő altáji saskeselyűre. Az altáji saskeselyű a vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjébe, ezen belül a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó Gypaetus nem egyetlen faja. Magashegyi területeken fészkel. Mesterien vitorlázik a hegységek feletti szélben. Ha alacsonyabb régiókba száll le, akkor a felszálló légáramlatokkal viteti magát. Gyakran órákon át, szinte mozdulatlanul köröz a levegőben. Nagy magasságban járőrözve keresi dögökből és hulladékokból álló táplálékát, de ritka kivételként a nagyobb csontokat is megeszi, amit nem tud feltörni, azt felviszi a levegőbe és leejtve töri össze. Néha szirti foglyokatés egyéb hegyvidéki madarakat is elejt, szirti borzokat emel fel a levegőbe és nagy magasságból a földre ejtve pusztítja el őket. (Érdekességként megemlítendő, hogy spanyolul nem véletlenül quebrantahuesos, azaz ’csonttörögető’ a neve.)

A griffmadár szerepel a Fehérlófia című ősi, mítikus mesénkben is, melynek legalább 50 változatát gyűjtötték össze, és amely a sztyeppei népek mesekincsének fontos része: a magyar változat mellett van oszmán török, ujgur, jugur, kazak, kirgiz változata is. [MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON]

Benkő Mihály saskeselyű áldozatot fotózott, melynek során az áldozati helyre az elejtett madár fejét és két lábát helyezték el.

Kép: Saskeselyű áldozat. Fotó: Benkő Mihály

A kerecsensólyom (Falco cherrug) a madarak osztályának sólyomalakúak (Falconiformes) rendjéhez, azon belül a sólyomfélék (Falconidae) családjához tartozó faj. Nagytestű ragadozómadár, Európában és Ázsiában honos.

Kép: Kerecsensólyom (Falco cherrug). Forrás: Bohuš Číčel 2009, [WIKIPEDIA]

A kerecsensólyom turullal való azonosítása vitatott, bár népszerű. [TURULb] A két madár nézetem szerint nem lehet azonos, mert a turul az asturt helyettesíti, míg a kerecsen (pontosabban kerecset) mellett szerepel annak korabeli latin megnevezése: legerfalc (ez a latin megnevezés a Bécsi Képes Krónikában: legisfalk, a Turóci Krónikában: legisfalck változatban szerepel).

Összegezve: A magyar krónikák a magyar nép eredetére vonatkozó közismert csodaszarvas mondán kívül több, a magyar őstörténetre, ősi hitvilágra vonatkozó információt megőriztek, így a Turul nemzetség - vagyis az Árpád-ház - eredetmondáját, a nemzetség ősi hadijelvényére és Szkítia madaraira vonatkozó adatokat is.

Irodalom

ANONYMUS: Anonymus: Gesta Hungarorum, Fordította: Pais Dezső

FEHÉRLÓFIA: Magyar néprajzi lexikon, Fehérlófia,

HERMAN 2003: Herman Ottó: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága, Budapest : Neumann Kht., 2003,

KÉPES KRÓNIKA 1993: Képes Krónika, (régebbi nevén Bécsi Képes Krónika), Fordította: Geréb László, Budapest, 1993, 

KÉZAI: Kézai Simon A magyarok viselt dolgai (1282-1285) Prológus,

KISZELY: Kiszely István: A magyar nép őstörténete, 

LIGETI 1978: Ligeti Lajos: Régi török eredetű neveink 1., in: Magyar Nyelv 74 évf. (1978), pp. 257-274.

MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON: Magyar néprajzi lexikon, Fehérlófia, 

NAGYSZENTMIKLÓSI KINCS: Nagyszentmiklósi kincs, 

SOMFAI: Somfai Kara Dávid: A jövendőmondó turul madár, Solymász évkönyv 1966, TURULa: A turulmadár nyomán 1.3, A turul név,

TURULb: Milyen madár volt a turul 1.4,

WIKIPEDIA: Wikipédia: Kerecsensólyom,

Kapcsolódó cikk:

Somfai Kara Dávid: A JÖVENDŐMONDÓ TURUL MADÁR

https://julianusbaratai.blog.hu/2020/11/27/somfai_kara_david_a_jovendomondo_turulmadar

Könyvajánló: Benkő Mihály, ŐSEINK NYOMÁBAN ÁZSIÁBAN

https://julianusbaratai.blog.hu/2020/11/14/konyvajanlo_benko_mihaly_oseink_nyomaban_azsiaban

[1] Benkő Mihály, Nomád világ Belső-Ázsiában. Nomadic Life in Central Asia. Fotóalbum – László Gyula ajánlásával, Timp Kiadó, Budapest, 1998.

Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában. Fényképezőgépes barangolások Mongóliában – Harmatta János előszavával, Timp Kiadó, Budapest, 2001. 

Benkő Mihály, A torgaji madiarok. Keleti magyar néptöredék Kazakisztánban – Erdélyi István előszavával, Timp Kiadó, Budapest, 2003.

Benkő Mihály – Babakumar Kinayat, A keleti magyarság írott emlékeiből, Masszi Kiadó, Budapest, 2007.

Benkő Mihály, Magyar-kipcsakok, Timp Kiadó, Budapest, 2008.

Benkő Mihály: Őseink nyomában Ázsiában, Tortoma Kiadó, Barót, 2020.

[2] „5. Az astur-nak turul-lal való helyettesítése Kézaitól származik; vö. GYŐRFFY GYÖRGY, Krónikáink és a magyar őstörténet 46. GYÖRFFY (42) GÁLDI LÁSZLÓ egyik jeles dolgozatára támaszkodva hangsúlyozza, hogy astur a latin accipiter 'ölyv, héja' szónak francia—olasz ihletésű vulgáris latin változata. A. DAUZAT szerint (Dictionnaire étymologique de la langue française. 1938. 62) a mai fr. autour valóban a vulg. lat. auceptor-ra vezethető vissza (lat. accipiter), ebből acceptor lett, amely később keveredett a fr. auceptor 'madarász' szóval. A francia szó, melyet korán kiszorított szinonimája (épervier, faucon), csak a költői nyelvben maradt fenn és a természettudományi terminológiában, ahol az astur palumbarius megjelölésére foglalták le. A francia szó története jól példázza sorsát máshol is, így a törökben és a magyarban is. A latin szó régen a magyarban kétségtelenül egyfajta ragadozó, solymászmadarat jelentett. A XIV. századi krónikaíró astur alakja (Scriptores I, 263 [Attila pajzsán], 284 [Emesu álmában]) nem szükségszerűen szövegromlás. Ä mai francia szó jelentése: 1. 'karvaly (Accipiter)'; 2. 'vándorsólyom, galambászhéja (Falco peregrinus)' (ECKHARDT, modern madártani precizitással). A latin szó különben előfordul a Codex Cumanicus első, olasz részében is, mégpedig astor alakban (109); KUUN GÉZA (Codex Cumanicus 377) a ritka latin szavak közt így értelmezi: '„astur", accipiter major, ital. astore'. A lat. astor perzsa és kun megfelelője a CC.-ban Çarçiga, helyesen Carçiga, azaz qarčiga. A perzsa szó MONCHI-ZADEH szerint (122) 'Habicht; héja', BODROGLIGETI értelmezésében (182) 'windhover; vörös vércse', a kun szót pedig GRÖNBECH (194) 'Habicht'-nak fordítja. A török qarčiya megfelelőit G. DOERFER (TMEN. I, 404 — 5, no. 278 és IV, 392, no. 278) összeállította a török, mongol, iráni, kaukázusi, finnugor és szamojéd nyelvekből. Az egyes adatok változatos jelentésárnyalatokat mutatnak. Á török nyelvek többségében jelentkező értelmezés alapján DOERFER e madarat héjának: astur palumbarius-riak tartja. Hogyan lett Kézainál az astur palumbarius-hól turul? SCHENK JAKAB „Magyar solymászmadárnevek" (Aquila XLIII —XLVI) című érdemes tanulmányában sajnos nem nyújt a kérdéshez használható madártani útmutatást. A turul szintén török eredetű szavaink közé tartozik. DOERFER (TMEN. III, 346-8, no. 1345) ezúttal is összegyűjtötte megfelelőit a törökben, perzsában, mongolban; a régi adatokat megtaláljuk CLAUSONnál (EtvmDict. 172; ezek a IX. századdal kezdődnek). Pontos meghatározásuk körül itt is sok a bizonytalanság, így Kášgari csak annyit mond róla, hogy nagyobb a singqur-nál (ez a magyar szongor- -sólyom). A török-perzsa sólvmászati könyvekből azonban kiderül, hogy ez is egy astur-fajta solymászmadarat jelent, PHILLOT szerint pontosabban: 'Crested Goshawk; Astur Trivirgatus'. Ezzel el is jutottunk a kérdés nyitjához. Az asturnak a középkorban szélesebb jelentéstani skálája volt: a török nyelvek egy részében qarčiga-t jelentett, más részében pedig togril-t….” [Ligeti Lajos: Régi török eredetű neveink 1., MNy 74 évf. (1978), pp. 260-261.]

[3] Lásd még: 2. sz. lj.

A Kaukázus több ezer méter magas hegyvonulatai (legmagasabb pontja az Elbrusz, 5642 m) természetes védelmi vonalat jelentenek az északi és déli népek között. Hosszú ideig az északi lovas népek vezettek hadjáratokat átkelve a Kaukázuson az attól délre található méd, perzsa, majd hellenisztikus civilizációk ellen, de később megfordult a kocka, és a hegyvonulat a délről támadó muzulmán (arab, mongol, oszmán török) hadak ellen nyújtott védelmet Európának. Az átjáróknak ezért kiemelkedő stratégiai jelentősége van. A két legfontosabb átjáró a Kaukázus és a Kaszpi tenger között húzódó keskeny, de annál nagyobb jelentőségű Derbent-szoros, és a Kaukázus közepén található Dariel hágó (Alán szoros). Ezek az átjárók a történelem során többek között perzsa, alán, hun, kazár, arab, mongol, oszmán-török és utoljára – a mai napig – orosz fennhatóság alatt álltak és állnak.

Valamikor a 11-12. században született egy krónika, amely a Derbenti szoros történetét tárgyalja. A terület nevéről a munka a Derbendnáme címet kapta. A számos különböző kéziratban törökül és perzsául is fennmaradt mű magyar vonatkozású részeinek elemzése eddig nem készült el. A munka egyik fejezete szerint Hoszrau Anúsírván szászánida perzsa király (531-579) a turániak ellen számos erődített várost építtetett, köztük Ulu (’Nagy’ Madzsart és Kicsi (’Kis’) Madzsart. A leírás ugyan földrajzi fogódzókat nem nyújt, de a felsorolás ismert települései Derbent városától északra, a Kaukázus keleti oldalán helyezkedtek el, a mai Dagesztánban. (Sudár Balázs, szerk.: Magyarok a honfoglalás korában, Budapest, 2015, 157). (A két város nem tévesztendő össze a 14. században a Kuma folyó mellett adatolt al-Madzsar várossal, melyet Ibn Battuta arab utazó 1333-ban látogatott meg, és amelyet Timur Lenk pusztított el 1396-ban.) A Derbent-kaputól délre található határvidékre Perzsiából telepítettek határőr népességet. Ennek a területnek a neve a középkorban kaukázusi Albánia volt, mely területileg nagyjából a mai Azerbajdzsánnak felel meg. A kapu északi felén ütközőállamként egy Hun Ország jött létre Varacan fővárossal, mely nagyjából a mai Dagesztánnak felel meg. A Madzsar elnevezésű erődvárosok és az ugyanott található ütközőállam, a kaukázusi Hun Ország arra utal, hogy a perzsa nagykirály a hun-szövetség magyar önelnevezésű harcosaival szövetkezett a Derbent-kapu északi előterének védelme érdekében.

A Derbenti erődítményrendszer ókori előzményeiről szól a Nagy Sándor legenda, mely az isz. 3. században keletkezett korábbi források - többek között a magának Nagy Sándornak és kortársainak tulajdonított levelek (az un. „levél-regény”) - felhasználásával. A regényben Nagy Sándor eléri a világ térbeli végeit, ahol nagy zajt hall. Amikor megkérdezi kísérőt, hogy mi ez, azt a választ kapja, hogy a hegycsúcsokon túl él a hunok rettenetes népe, akik át fognak kelni a hegyszoroson és elpusztítják az ezen az oldalon lévő területeket. Nagy Sándor erre „Háromezer vasmunkás kovácsot és háromezer rézműves embert hozatott; ezek rezet és vasat öntöttek össze s összegyúrták, ahogy az ember agyagot szokott csinálni; elhozták és kaput csináltak (belőle). Egyik hegytől a másik hegyig küszöböt csináltatott; tizenkét könyök volt a hossza; a hegy szikláiba verette bele, rézbe és vasba foglalta… azután a sziklákba vasszegeket csináltatott és tizenkét fokkal bíró vaskulcsot kovácsoltatott és rézlakatot forgattatott rá.” (Kmoskó Mihály: Szír írók a steppe népeiről. Szerk. Felföldi Szabolcs. Bp. 2004. 72–81.). Ezért hívják a Derbent kapu erődítményrendszerét Nagy Sándor kaukázusi kapujának is.

A Nagy Sándor kaukázusi kapujával összefüggésben a hunok és magyarok kapcsolatára utal Rubruk francia dominikánus szerzetes 1255. évi útijelentése, melyben „Isidorus azt mondja” bevezetés után a következőket írja: „…a hunok, akiket később magyaroknak neveztek … fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….” [KATONA 1981, 95-100] Isidorus valójában – forrásmegjelölés nélkül, és nem szó szerint - Hieronymust (347-420.) idézte, aki a hunok 395. évi - a Kaukázuson keresztül - indított hadjáratáról írt 77. számú levelében megemlíti a hunok korábbi hadjáratát is: „… Ezekről a hunokról mondja Hérodotosz, hogy Dáriusz méd király idején 20 évig rabságban tartották és az egyiptomiaktól és etiópoktól éves adót szedtek. ...” [HORVÁTH 2013] Hieronymus közlése korrekcióra szorul. Hérodotosz szkítákról beszél és a Kaukázustól délre lévő területek megszállásának időtartamát 28 évben (i. e. 653-625 között) határozza meg, méghozzá nem Dárius, hanem  Khsathrita-Phraortés (Uvakhsatra) méd király idejében. [HÉRODOTOSZ 2007.] Ebből láthatjuk, hogy a középkori szerzők, Rubruk, Isidorus és Hieronymus evidenciának tekintette a szkíta-hun-magyar continuitást.

Kaukázusi Albánia a 6. században perzsa politikai befolyási övezethez tartozott, ugyanakkor vallási szempontból a tőle nyugatra található keresztény Örményországhoz kapcsolódott. Az ország keresztény hitre térítése fokozatosan, több lépcsőben zajlott le. A párthus eredetű Arsakuni-dinasztiából származó Urnayr, a kaukázusi Albánia királya vagy fejedelme 314-ben Örményországba látogatott, ahol őt Világosító Szent Gergely (287-325) az örmények apostola személyesen keresztelte meg. Az egyház megszilárdulásában ifjabb Szent Grigoris püspök (331-339) játszott kulcsszerepet, aki Világosító Szent Gergely unokája volt, és egyúttal ő lett az ország első pátriákája, más néven katholikosza is. Őt a hagyomány és a krónika szerint nagyapja szentelte fel a kaukázusi Albánia püspökének. A püspök, illetőleg katholikosz-szentelés eme hagyománya egészen 590-ig maradt érvényben: kaukázusi Albánia egyházfőjét az örmények katholikosza szentelte fel. Az 5. században történtek törekvések a szászánida uralkodóház részéről, hogy a kaukázusi albánok, örmények, grúzok tagadják meg keresztény hitüket és térjenek át a zoroasztriánus vallásra, ámde ez a törekvésük sikertelen maradt.

A 602-628 közötti perzsa-bizánci háború megroppantotta a Szászánida Perzsa Birodalmat, mely 643-681 között szinte ellenállás nélkül lett az akkor már a fél világot meghódító Arab Kalifátus (kalifa=utód, Mohamed utódja) martalékává. Ezzel egyidejűleg Kaukázusi Albánia is a kalifátus uralma alá került. Az arab hódítók meghagyták illetve megerősítették a korábbi tartományúri intézményt. A 7. század végétől kezdve kaukázusi Albánia az első arab-kazár háború egyik legfontosabb hadszíntere lett. Ebben a háborúban a kazárok oldalán a kaukázusi hunok is résztvettek. Erre az időre esik a Hunok Országának evangélizációja. A két tűz közé került Kaukázusi Albánia uralkodójának, Varaz Trdat fejedelemnek a célja az országát pusztító hunok megbékítése volt. Ezért küldött egy főpapot, Izrael püspököt missziós céllal a Hunok Országába. A püspök és kísérete 681 karácsonyán indúlt útnak. A Derbenti-szoroson keresztül jutottak el a hunok székvárosába, Varacanba. Ott szívélyesen fogadták őket, és a püspök a hunok fejedelme, Alp-Ilut’wer és kísérete elé járulhatott. A fejedelemről a krónikás megjegyzi, hogy nagy harcos hírében állt, ereje az Olümposz hegy görög héroszaihoz volt hasonlatos. Az evangélizáció sikeres volt, a hunok fejedelme kérte a püspököt, hogy maradjon országában és legyen az egyház feje. A püspök erre azt válaszolta, hogy ha a hunok fejedelme az örmény apostoli egyháztól megkapja a jóváhagyást, akkor elvállalja a hunok egyházának vezetését. A hunok fejedelme ezután az örmény apostoli egyház fejéhez fordult, aki viszont kaukázusi Albánia katholikoszához utalta az ügyet. Izrael püspök további sorsáról nem tudunk. A kaukázusi keresztény magyarokról a 14. században is szólnak a források, melyekre az alábbiakban és a függelékben részletesen kitérünk.

718-ban az arabok sikertelenül ostromolták Bizánc fővárosát, Konstantinápolyt. Ebben az időben az alánok és a kazárok a bizánciak szövetségesei voltak. Konstantinápoly sikertelen ostroma után az arabok figyelme a Kaukázus felé fordult. Hatalmas katonai erő mozgósításával megkezdődött a második arab-kazár háború. 716-ban a hunok (magyarok) a kazárok segítségét kérték a Derbent-szoros védelméhez, 722-ben - a Derbendnáme szerint a két – Madzsar erődváros a kazárok szövetségese volt. 728-ban a Derbent-kapu elesett. Az ekkor „Dagesztán” (Hunok Országa) védelmében elesett 40 hőst máig szentként tisztelik, emlékművüknél évente gyertyát gyújtanak. A hősök nemzetiségére utalhat a törökség körében 19. században adatolt „negyven madzsar” kifejezés. A Derbent-kapu elfoglalása után az arabok szétverték a kazár hadsereget, a kazár kán a békekötés érdekében átmenetileg áttért a muszlim hitre. Később az arab kazár ellenségeskedés újra fellángolt. Végül a kazár-arab frontvonal a Kaukázus vonalánál megszilárdult.

Ebben az időben a szabírnak is nevezett kaukázusi hunok/magyarok egy része az arab támadások miatt észak felé húzódott, egyesült a Magna Hungáriából Levédiába költöző magyarokkal, majd Etelközbe és ezt követően a Kárpát-medencébe vonult. Közülük kerülhetett ki a magyar uralkodó család. A hunok/magyarok másik része helyben maradt (vagy a besenyő háború során visszatért), az ő szilárd vallásosságukat és uralkodójuk, Jeretány Árpád-házi kapcsolatát említi XXII. János pápa 1329. október 3-án írt bullája, és róluk nevezhették el az Ibn Ruszta arab utazó által 1333-ban meglátogatott Al-Madzsar várost a Kuma folyó partján. Al Madzsar város 1396-ban a Toktamis kán és Timur Leenk közötti mongol testvérháború során pusztult el.

A Kaukázus déli előterében a 8-9. században kezdetét vette a kaukázusi albán lakosság intenzív iszlamizációja. Ez a folyamat elsősorban az ország alacsonyabban fekvő vidékein erősödött fel, míg a hegyvidéki területeken, főleg a Gerogiával és Örményországgal határos tartományokban és a zárt völgyekben megmaradt a kereszténység. A mai Azerbajdzsánban ezért ma muszlim többségű lakosság él, míg Örményország, Georgia és Oszétia-Alánia megmaradt keresztény többségű ország.

750-ben az Omajjád kalifátust (kalifa=utód) felváltotta az Abasszida kalifátus. Az utóbbi kevésbé agresszív politikát folytatott. Ugyanakkor elmondhatjuk, hogy ekkorra már lényegében kialakultak a mai muzulmán világ körvonalai: az Arab-félsziget, Afrika északi partvidéke, Kis-Ázsia, Mezopotámia, a Közel-Kelet, É-India muzulmán terület lett. Bizánc még 700 évig keresztény ország maradt, területe az arab, majd az oszmán török támadások következtében folyamatosan zsugorodott, végül 1453-ban maga Konstantinápoly, Bizánc fővárosa is elesett hódító Mohamed oszmán-török uralkodó ostroma következtében. Konstantinápoly ettől kezdve a muzulmán hitre tért Oszmán Török Birodalom fővárosa lett.

A középkor utolsó évszázadaiban Hegyi Karabah Timur Lenk mongol hadvezér hadseregének nyári szállása, pihenőhelye volt hadjáratai idején. Timur volt az első igazi iszlám fundamentalista hadvezér, a Bajazid oszmán-török szultánnal folytatott háborúja idején a Fekete-tenger parti városok keresztény örmény lakosságát ő irtotta ki teljes alapossággal, hasonlóan ahhoz, ahogy Madzsar városát is szinte nyom nélkül eltüntette a föld színéről. Egyébként Bajazid maga nem volt iszlám fundamentalista, az ő birodalmában biztonságban éltek az örmény kereskedők. A teljesen vad gyűlölet az I. világháborús törökországi örmény holokausztra vezethető vissza.

Összegezve: A kaukázusi Karabah Köztársaság és Azerbajdzsán közötti ellenségeskedés oka egyrészt a Szovjetúnió felbomlásával Azerbajdzsánhoz került őshonos örmény kisebbség szeparációs törekvésére, másrészt a korábban keresztény kaukázusi Albánia lakosságának 6-8. században bekövetkezett iszlamizációjára és az ebből adódó muszlim-keresztény civilizácós különbségekre vezethető vissza. A Derbent kaput védő keresztény magyarok (egy része) az arab előnyomulása következtében – hősies védekezés után – a 8. század elején elhagyta a térséget, majd egyesülve a Magna Hungariából elindult néprésszel Etelközbe, majd a Kárpát-medencébe vándorolt.

Függelék

XXII. János bullája Gyeretyánhoz, a kaukázusi magyarok fejedelméhez

A Kuma-vidéki magyarságot a pápai bullák közül elsőként IV. Ince egy (1253), IV. Sándor egy (1258), majd IV. Miklós két bullája említi meg a János előtti időkben.

A ferences zarándoktestvérek már rendszeresen látogatják hittérítő szándékkal e vidéket, sőt a XIV. század elején – a legrégibb zárdajegyzékek szerint – Magyarban/Madzsarban (ma Bugyonnovszk (Budjonovsk) a fővárosban két helyen volt kolostoruk, egy pedig az Elbrusz (Albors) hegycsúcs tövében a Nagy-Szilindzsik forrásvidékén. Ez utóbbi neve Ügyek (Szentes) volt, melyet Klaproth írt le útja során. (Adatgyűjtése során a hely cserkeszek ezeket a romokat Madzsar Unneh-nek nevezték.)

Üzbég kán idejében sem korlátozták a keresztény hittérítők munkáját, így a hívek szaporodásával Gyeretyán/Jeretján fejedelem katolikus püspökségek felállítását kérte az avignoni pápától. XXII. János épp ez idő tájt szentelt püspökké hat dominikánus szerzetest, s egyiküket legátusként küldte Magyarba a püspökség létesítésének megtárgyalására. Ő Mancasole Tamás, Szamarkand új püspöke volt.

Tamás püspök 1330 áprilisában hagyta el Avignont, s hajóval a Krimig, onnan a kaffai vikárius segítségével júliusban érkezett Magyarba. A sikeres tárgyalások eredményeként nem sokra rá megjelent Gyeretyánnál Magyar első katolikus püspöke: Thaddeus a korábbi ferences testvér.

Tamás vitte magával a pápa bulláját is, melyet Raynaldus közlése alapján ismertetünk. Maga a bulla két részből áll. Az első (A) tulajdonképpen egy rövid összegzés az olvasó számára, hogy miről is szól maga a (B) bulla. Lássuk hát teljes terjedelmében:

(A)"Beszámoltak (t.i. a pápának) az ázsiai magyarok, a malkaiták és az alánok szilárd vallásosságának nagy dicsőségéről. Ezek – bár istentelen, babonás tévelygések hálójába kerített népek veszik körül őket – mégis megőrizték hitük szeplőtelen tisztaságát. Tekintély dolgában kitűnik közülük Jeretány, a magyar királyi vér ivadéka. Minthogy ő kitartóan katolikus elöljárót kért az Apostoli Szentszéktől, a pápa elküldte a semiscanti (szamarkandi - svaszon) püspököt hozzájuk, hogy erősítse bennük a hitet, mellékelt levélben pedig a vallásos férfiakat kegyes figyelmeztetésének megfogadására intette."

(B)"Kedvelt gyermekeinknek, Jeretánynak és minden keresztény magyarnak, malkaitának, alánnak üdvözlet! Igen nagy és természetes örömet okozott nekünk az, hogy a legfelségesebb Égi Magvető, aki mindenkit, akit csak könyörületességének megismerésére kiválaszt, mindig kegyelmeihez hív és ösztönöz s Egyszülöttjének az egész világra kiterjedő, szóval ki nem fejezhető szeretetével minden egyes keresztény családot folytonosan elhalmoz, titeket, kiket meghintett az igaz hit, az evangéliumi tanítás és az apostoli igazság világosságával a keleti világrészeken azok között, akik még nem nem fogadták el a kereszténység kegyelmét, összegyűjtött (t.i. magához). Ezen felül mérhetetlenül nagy örömet szerez nekünk az a tudat, hogy Te, Jeretyán fiunk, Magyarország katolikus fejedelmeinek leszármazottja vagy és hogy Te és más keresztények, akik az említett világrészeken tartózkodtok, telve vagytok a hit igazságával és szent tüzével és vágyódtok, hogy katolikus tanítótok legyen , aki üdvös szavakkal a katolikus hitben kioktasson benneteket!

Kelt Avignonban, a XIV. év okt 3.-án"

(Első közlés: O Raynaldus:Annales Ecclesiastici XV.ad.a.1329.nr.96. V.ö. Gombocz Z.: A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány II./Nyelvtud. Közl. XLVI. évf. 1-33/ Bp.,1923)

A magyarság ősi, pogány hitvilágában fontos szerep jutott a szent állatoknak, a totemeknek. Az egyik legismertebb és még ma is élő hagyomány a turulmadárhoz fűződik. Én mos itt hadd ne idézzem a fennmaradt legendákat. Azt sem akarom taglalni, vajon a turul milyen fajú madarat takar.

Az mindenesetre bizonyos, hogy szent ragadozó madár, totemállat megnevezése. Maga a szó török eredetű. Belső-ázsiai lovasnomád népeknél gyakran használták, mint uralkodói elemet vagy nevet. Például a Mongolok titkos történetében Dzsingisz kán mongol vezér szövetségese a kereit törzsbéli Tooril (Turul) kán volt.

Mongóliától szinte a mi Hortobágyunkig egy hatalmas füves pusztaság húzódik, amely életteret adott ősidők óta a lovasnomád társadalmaknak. A Belső-Ázsiából Európa felé irányuló, kelet-nyugati irányú népvándorlás során rengeteg nomád nép haladt végig ezen a füves pusztai sávon. A magyarság is részt vett ebben a folyamatban. Ez jól érzékelhető a régészeti, néprajzi, népzenei és nyelvészeti kutatások tükrében is. Ezért fontos tehát, hogy saját múltunk megértése végett jobban megismerjük azokat a zömmel török és bolgár-török nyelvű népeket, melyekkel a vándorlásunk során együtt élhettünk. Közülük sokan még a mai napig őrzik ősi életmódjuk és kultúrájuk elemeit. Az egyik ilyen nomád, török nyelvű népcsoport a kipcsák-török népek csoportja. Ebből a népcsoportból származnak például a tatárjárás elől Magyarországra költözött kunok,  akik azonban a török hódoltság után lassan elveszítették nyelvüket és identitásukat. Keleten maradt testvéreik a Mongol birodalom „uluszrendszerének” hatalma alá kerültek. Mai kipcsák-török nyelvű nomád nép a kazah és a kirgiz. A Juliánusz barát által megjárt Magna Hungaria területén élnek az ugyancsak kipcsák-török nyelvű baskírok vagy baskurtok. Valószínűleg a baskurt népbe olvadtak be az Ural vidékén maradt magyarok. A baskurtok azonban már a XVI. században orosz gyarmati sorba süllyedtek és a XX. századra teljesen feladták nomád életformájukat. A kazahok és kirgizek azonban még ma is dacolnak a korral és náluk még fellelhető a nomád életmód. Az egyik ilyen fontos hagyomány, amely itt életben maradt, a lóhátról történő solymászat.

Ez a fajta solymászat Belső-Ázsiában csak ennél a két népnél maradt fenn. Legkedveltebb vadászmadár a szirti sas (bürküt) és a különböző sólyomfélék (sumkar, lácsin, itelgi). Bár vadászatra a sast tartják a legalkalmasabbnak, mégis a sólyomfélék állnak nagyobb tiszteletben. Őket tartják szent madaraknak. A kirgiz belső-ázsiai eredetű szibériai-török nép. A mongol birodalom kialakulásakor még Szibériában éltek, a Jenyiszej felső folyásánál. Dzsingisz kán legidősebb fia, Dszocsi hódoltatta be őket az úgynevezett erdei népek elleni hadjárata során. A mongol birodalom kialakulása után a kirgizek a belső mozgások részeként lassan Közép-Ázsiába vándoroltak, mai hazájukban a Tien-San (Tengri-Tau) vidékére. A sztyeppén keveredtek a kipcsák török népekkel. Ez az oka annak, hogy ma inkább a kipcsák-török nyelvűek közé soroljuk. Dzsingisz kán halálakor uluszokra osztotta szét birodalmát, középső fia Csagatáj uluszába kerültek a kirgizek. Az Aranyhorda (Dszocsi ulusza) széthullása után a kazakok önállósodtak az üzbégektől és a Dzseti-szú vidékére a Balkas-tótól délre) vonultak, ahol szövetségre léptek a kirgizekkel A két szövetséges nép a XVII-XVIII. Század során sokat harcolt a nyugat-mongol kalmak (ojrát) nomádokkal. Ezek a harcok hőseposzok formájában jelennek meg a nomád szájhagyományban, ahol az ellenséget mindig a kalmakok testesítik meg. Ősi elemek is keverednek ezekbe az eposzokba. Az egyik ilyen eposz a kirgizek legnagyobb és legszentebb regéje, a Manasz. Több mint 50000 sorból áll és a regősök szinte az egész életükön át tanulják és regélik, továbbadva az ifjabb nemzedéknek. Általában hosszúra nyúlt téli estéken regélik nagy átéléssel, vagy a nyári nagy lakomákon a nép szórakoztatására. A teljes történet elmondása, persze részletekben, akár több hétig is eltarthat. A történet tulajdonképpen egy eredet monda. Arról szól, hogy hogyan vándoroltak el az Altaj hegységből és honfoglalásuk során hogyan találnak új hazát a Tien-Sanban. A kirgizek uralkodója Dzsakip baj, az Altájban élt népével. A mongolok sokat sanyargatták őket támadásaikkal. Ötvenéves koráig Dzsakipnak – bár két felesége is volt – nem született gyermeke, ami a nomádoknál a legnagyobb tragédiának számít. Sokat kesergett emiatt Dzsakip, ám egy napon, feleségeivel együtt furcsa álmot látott.

Dzsakip baj nagy lakomát rendezett feleségei kérésére. Áldozatként számtalan állatot leöltek a lakomára. Ezzel kívánták megnyerni a szellemek segítségé, hogy gyermekáldás szálljon a házra. Dzsakip baj a szegényeket jóllakatta és ajándékokkal jutalmazta. Miután az egyszerű nép szétszéledt, a sátrában gyűltek össze az öreg bölcsek.

Folytassuk innen az eredeti kirgiz szöveg fordításával az események menetét:[1]

 Baj Dzakip sátrába

Lassan betért mindegyik.

A jóakaratú bölcsek,

Az eszes ékesszólók.

Összegyűlve leül

Sok tudós ember.

Elmondja álmát Dzsakip,

Semmit nem hagy ki belőle.

Álmomban egy turlult fogtam,

Sok helyen vadásztam vele.

Amikor vijjog.

Hangja más, mint a többi sólyomé.

Farka, feje fénylik

tolla fehérebb a hattyúénál.

Ha mérgesen néz

Félelmetes, mint az Aipkara-kus.[2]

Alsó farkfedő tolla aranyossárga,

Csüd tolla csupa arany,

Pehelytolla tiszta arany,

Hátsó karma vasból van,

Szorítása  halálos fegyver.

A mindenható isten segíti.

A csőre acélos, mint a héjáé.

Karma, mint az acélpenge,

Gyopárral mosott,

Selyemkötéllel megkötöttem.

Hatvan öl hosszú selyemkötelet

Kötöttem a lábára.

Hold sugarával etettem,

Féltve gondoztam.

Ezüstkarikát tettem a lábára,

A nap sugarával etettem,

A sátramban óvtam őt.

A levegő madarai

Nem tudnak repülni, ha lecsap.

A földön járó négylábúak

Vágtatva sem menekülnek meg tőle.

Ülőfát állítottam neki

És egy tarkanyakú fehér sólymot

Kötöttem melléje.

Éreztem hogy álmom jót jelent.

Közeli barátaim, fejtsétek meg álmomat:

Hogy az ezüstszárnyú fehér turul

Mikor jő el?

Befejezte mondandóját Dzsakip baj.

A bölcsektől azonban nem jött válasz,

Csak szakállaikat simogatták

És egymásra néztek,

De semmit sem tudtak mondani.

Zavarba jöttek.

Amíg az étel megfőtt, hallgattak.

Nem akadt senki,

Aki szólásra emelkedett volna.

Mikor megfőtt az étel

És már kétségbe esetek.

Baj Dzsigit belefogott a beszédbe.

Baj Dzsakip álma szent álom,

Ez nagyon jót jelent.

Ha álma valóra válik

Mindenkinél hatalmasabb lesz.

A turul gyermeket jelent.

Most nincs gyermeke,

Ezért keserű a szíve.

Ahová  a hold fénye süt

Mind elfoglalja a fiad,

Afelől nyugodt lehetsz.

Ahová a nap süt

Uralkodni fog rajta a fiad.

Nyugodtan élhetsz.

Hatvan öl selyemkötelet

Kötöttél a lábára

És kényeztetted őt.

Hatvanéves korára

Uralkodó lesz,

És a világon uralkodik.

A szellemek segítik,

Ő Isten kiválasztottja.

A fiad dicsőséges bejárja a világot,

Olyan félelmetes, mint a sárkány,

Olyan nagy erejű, mint az oroszlán.

Fiad nagy hős lesz.

Minden uralkodó

Egyként fejet hajt előtte

És neki fog engedelmeskedni.

Úgy fognak téged tisztelni,

Mint a Kara-Tau hegyet.[3]

Gyermeked dicsősége

Jelent meg álmodban.

Baj Dzsakip sírt a boldogságtól,

Baj Dzsigit szavai hallatán

Majd az öreg bölcs áldást mondott

És az egybegyűltek szétszéledtek

Mindenki ment a maga útján.

Két évre rá meg is fogant Dzsakip idősebbik felesége.

Ez volt tehát a Manasznak (az eposz címadó hőse) fogantatását megelőző álom. Manasz nagy erejű és bátor ifjú lett. Népét elvezette új hazájába – amit az eposz szerint valaha az ősidőkben már laktak a kirgizek – elűzve onnan a kalmak betolakodókat. De ez már egy másik és nagyon hosszú történet.

Azt gondolom, méltán állíthatjuk, hogy Manasz olyan a kirgizeknél, mint a magyaroknál a honfoglaló Árpád vezér. A hős születését megjövendőlő álom pedig rámutat a turulnak, mint totemállatnak a jelentőségére a belső-ázsiai nomád népek körében. Mutatja a népeink közti rokoni kapcsolatot. Ezért fontos, hogy megismerjük ezen népek kultúráját és életét és elmenjünk közéjük, felkeressük őket. Ott, ahol még néha – ugyan egyre ritkábban – fellobban  a táltosok tüze és a regősök száján felhangzik őseik, őseink szellemének üzenete.

[1] A fenti, eddig még nem közölt részletet Rejgo Szagimbaj Orozbakov gyűjtése nyomán eredet, kirgiz nyelvből fordítottam.

[2] Hatalmas fekete madár, mely az eposzok hőseit segíti nehéz helyzetükben.

[3] Szent fekete hegy, melynek szellemét a kirgizek nagy tiszteletben tartják.