A székelyeket Anonymus „Gesta Hungarorum” című művében Atyla népének nevezi. (A hunokig viszi vissza a rabonbánok sorát a Csiki Székely Krónika is). A XIX. század közepéig soha kétségbe nem vont és mindmáig fennmaradt székely hagyomány szerint a székelység Csaba királyfi, Atyla hun király fiának a népe, amely a hun birodalom Atyla halála utáni, összeomlásakor nem húzódott vissza a Fekete-tenger északi partvidékére, hanem Erdélyben, a Déli Kárpátok magas hegyei között maradt, és itt élt tovább a honfoglaló magyarok érkeztéig. A magyarok jövetelekor elébük mentek, és ők voltak a kalauzaik a szorosokon keresztül, Erdélybe és a Kárpát-medencébe.

Az Árpád-kori magyar krónikákban ugyanerről a kérdésről a következőket olvashatjuk:

Anonymus szerint: „Árpád vezér és nemesei közös elhatározással sereget küldtek Mén Marót bihari vezér ellen. Ennek a hadseregnek Ősbő meg Velek lettek a kapitányai és vezetői. Ezek… a Korógy vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Atyla király népe voltak, Ősbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébük jöttek és önként kezükbe adták fiaikat…Söt, Ősbő serege előtt első hadrendként indultak Mén Marót ellen a táborba.”

Kézai Simon Hun Krónikája pedig a következőket írja „Csaba király népéről”:„Maradtak még a hunokból háromezren, kiket a futás mentett meg a krimhildi csatából, ezek a nyugati népektől való félelmükben egész Árpád idejéig a Csigle mezején* maradtak, és ott többé nem hunoknak, hanem székelynek hívták magukat. Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradványai, akik mikor meghallották, hogy a magyarok másodszor is Pannóniába költöznek, a visszatérők elé mentek Ruténia határán, és miután Pannóniát együttesen hatalmukba vették, a határszéli hegyek között kapták ki részüket…”

A fenti források alapján biztosan állíthatjuk, hogy a XII-XIII. században a magyar királyi kancellárián, ahonnan Árpád-kori krónikaíróink kikerültek, úgy tudták, hogy a székelyek a hunok leszármazottai, a honfoglaló magyarok már itt találták őket, ugyanakkor azonban részt is vettek a honfoglalásban [20, 1998, 38 skk.]. Napjaink magyar tudósai ezeket a hagyományokat kézlegyintéssel intézik el, a krónikákkal együtt figyelembe nem veendő meséknek mondják őket. Pedig: „Kell, hogy ezeknek a mondáknak alapjok és eredetök legyen; a távoli múltban kétségkívül van olyan valóság, melyen ezek a mondák alapulnak, ezért nem szabad e mondákat semmibe venni”.1

Az alábbiakban a székelyek hun-avar eredetéről Benkő Józsefet idézzük, aki a maga idejében a források és a székely hagyományok széleskörű ismeretének birtokában írt a kérdésről.2 „Az Erdélyországi Nemes Székely Nemzetnek Képe” [7] című munkája alapján ismertetjük a hunok, avarok és székelyek egymáshoz fűződő kapcsolatát.

Benkő József történész, a korát gondolkodásában, tudományos felfogásában számos kérdésben megelőző, a maga idejében sokak által irigyelt és gáncsolt tudós leírása a hunokról, a ma embere számára is érdekes.

Benkő József „Az Erdélyországi Nemes Székely Nemzetnek Képében”, a székelyek eredendő, ősfoglalói jogon szerzett nemességét szándékszik bizonyítani. Műve történeti részének elején a hunoknak Ázsiából Kelet-Európa felé indulása utáni eseményeket ismerteti. A könyv 1806-os - nyelvújítási előtti – magyar nyelvű kiadását és annak 1927-es változatlan utánnyomását vesszük az általunk idézett történeti részletek alapjául. (A szöveget jelenlegi helyesírás szerint átdolgoztuk, a cikkelyeket értelemszerűen átszámoztuk).

Benkő József: Az Erdélyországi Nemes Székely Nemzetnek Képe

Részlet

1. Cikkely

Legelőször az Északi Hunok a Tatároktól nyomattatva Ásiai Scithiából Europa felé lassan-lassan közelegtek, a Volga vizén átjöttek, és ott az Alánokat legyőzve és magokhoz hódítva, végtére pedig őket hadakozó társul véve, az ő Tartományokban, a mely a Volga vizétől fogva a Tanais (Don – a szerk.) vizéig kiterjedt letelepedtek, ahol bizonyos ideig maradtak. Amikor oly nagyon elszaporodtak, hogy azon  a sovány földön tovább élniük nem lehetett, 180-ezren, a Balambér (ki a Kádár Nemzetségéből való) Vezérsége alatt 374-ik Esztendőben a Tanais vizén átjöttek. Innét Europának Nap-keleti szélein útjokat folytatták Dániába, amely Moldovát, Oláh Országot, Erdélyt és Magyar Országot a Tiszáig magában foglalta, 376-dik esztendőben béütöttek, és az ott lakó Gótokat és Gepidákat, akiknek nevük és hatalmok alatt több apróbb paraszt Nemzetek is ugymint Dácusok, Géták, és Rómaiak voltak, legyőzve, de el nem pusztítva foglalták el. Nagyobb részét a Dacusoknak a Vezéreikkel Phritigernussal, és Alarikussal együtt a Dunán túl űzték.

Továbbá az után a Hunok az előzőekben említett tartományokból lábaikat és fegyvereiket mozdítván a Jászoknak és Szarmatáknak, vagyis Metanastáknak, a kik a Tóth Nemzetből valók, földjöket, amely a Tisza és Duna vize között volt található, 377-dik esztendőben elfoglalták, ahol - noha csak ideig óráig - lakni kívántak, mindazonáltal a Tótokat, akik nékik adóztak, a magok földjéről nem kergették ki.

Hogy a Magyarok, és Hunnusok, következendőképpen a Székelyek is a feljegyzett Esztendő táján jöttek ki Scithiából, és Erdély országát, s a Szomszéd Tartományokat elfoglalták, a Görög Írókon kívül, majd minden Europai Historikusok, világosabban pedig a Hazánkbéli Históriák bizonyítják, de mindenekfelett az a hiteles, és nagy Tudományú Praj György a Magyarokról és Hunnusokról írt tulajdon Historiájában (noha ugyan a Székelyek eredete iránt itéletében nagyon hibázott) világos bizonyítást tészen.

Ott is meg nem nyugodva, mindjárt azon, vagy a következendő Esztendőben a Duna vizén átkelve, Pannoniát is különbb-különbbféle Nemzeteknek lakóhelyét, amelynek Észak, és Napkelet felé az említett Duna vize a határa, elfoglalták: ahol is minekutánna a Rómaiak ellen Trátziában a Gótokkal magokat öszvekapcsolván 379-dik esztendőben a Rómaiaktól meggyőzettettek, a legnagyobb ütközetet Budától nem messze Potentia (Visegrád – a szerk.) Városánál, amely a Rómaiaknak legelső lakóhelyük volt Pannoniában, oly nagy dühösséggel tették meg, hogy a Magyarok közül százhuszonöt-, a Rómaiak közül pedig kétszáztízezren (a mint állíttatik) estek el 380-dik esztendőben. Így tehát a Hunok, vagyis Magyarok ezen nagy és kisebb ütközetek után Dáciában, az az Oláh Országban, Erdélyben, és a szomszéd Tartományokban a magok lakásokat helyeztetvén a Jászságban pedig, és Pannoniában Uralkodásokat megállítván, és erősítvén, a földmívelést,és Baromtartást szorgalmatosan folytatni kezdték, és magok közt Köztársaságot (Rempublicam) állítottak fel.

Ez alatt a Hunoknak első Vezére, t: i: Balambér 387-dik Esztendőben meghalálozott, a következendő Vezérek, akik Királyi hatalommal bírtak, s ezért a Historikusok által a Hunok Királyainak is neveztetnek, uralkodtak, tudniillik:

Második Karaton, mintegy 400-dik Esztendőig.

Harmadik Uldin, vagyis Huldin, akit 411-dik Esztendőben Stilikó Radagaizus Olaszországba kihívott.

Negyedik Bendegúz, Balambérnek a fia, aki 426-dik Esztendőben sok számos Hunokat Rugila, vagyis Roila vezérlése alatt Konstantinápolynak vívására Theodosius Császár ellen küldött, ahol nagy égiháború támadt, Rugila Vezért a Menkő megütötte, az alattvaló Hunoknak pedig nagyobb része pestis által elveszett.

Ötödik Oktár, vagy Uptár, és Ruas, Bendeguznak Testvérei, akik 428-dikban a Bátyjuk után Vezérekké lettek. De 431-dik Esztendőben Oktár meghalt, az egész Vezérségnek terhe Ruásra maradt.

Hatodik Etele az Hunoknál, a Deák és Görögök előtt pedig Atilla, a Testvér Öccsével, Budával, másként Bledával mindketten Bendegutznak fiai 434-dik Esztendőben uralkodni kezdtek, akik közül Atilla, aki az Öccsét Budát 445-dik Esztendőben megölte, a Nap-keleti és Napnyugati tartományokban a maga alatt való Hunokkal, és sokszor a Gepidákkal, és más meghódított Nemzetekkel együtt hadakozott. Ezt csak az nem tudja, aki a Históriákat nem olvasta. 

Minthogy most éppen azon Hunokról, kiknek Elei soha sem fegyverekre, sem pedig hírekre való nézve nagyobban nem virágoztak, mintsem Atilla alatt, van szó: illendőnek látszik lenni, hogy azon nagy Vitézről, tudniillik Atilláról némely különös dolgokat eléhozzunk.

• Elsőben tehát, hogy a termetéről kezdjünk szóllani: őtet Jordanes eképpen írja le: Atillának termete kisded, melle széles, feje nagyobb, szemei kicsinyek, szakálla ritka, haja őszbevegyült, orra sima, laposs, ábrázata pedig barna volt. Magaviselete, és tulajdonsága, ugyan Jordandes (ki az ő tulajdon Nemzetségének t. i. a Gótoknak megverettetése miatt Atillára neheztelt vala) leírása szerint következő volt: t. i. Kevély járású, ide s tova tekintgető szemű, háborút szerető ugyan, de kezeit megtartóztató, bölcs tanács adó, a könyörgőkhöz kegyes és azokhoz, akik előtte meghitt személyek valának irgalmas.
• Másodszor Atilla rettentő Király volt az alatta való Hunok, vagyis Magyarok pedig még rettenetesebbek, Német, Francia és Olasz Országot, s több Európai Tartományokat fegyverrel s tűzzel verték, és pusztították. A Napkeleti Császárokat, és Királyokat magok adózójává tették. Legveszedelmesebb, és véresebb ütközete volt Atillának Franciaországban Katalaun városának határában Aetiussal a Római seregek Vezérével 451-dik esztendőben, ahol mintegy 180.000 ember mind a két részről esett el. Ez után Katalaun városát oda hagyván, valamerre visszafelé fordultak, mint a tűz mindeneket emésztettek, felprédáltak, és így sok Nemzeteknek vagyonával megrakodva, a magok lakóhelyébe visszajöttek. Mely visszajövetelekben Sz. Ursulát és vele együtt több szűzeket, akik Atillától félvén Coloniába szaladtak vala, megölték. A következendő 452-dik Esztendőben Atilla újra összeszedvén seregeit, még nagyobb erővel és Táborral, mint az előtt, Olaszország ellen ment, ahol Aquiléját, Mediolanumot, Ticinumot és más Városokat öszvetört, és feldúlt, Ravenna lakosainak pedig megengedett, és a Rómaiakhoz, kik mellett akkori Leó Pápa Atilla előtt esedezett, kegyességét megmutatván a Városhoz hozzá sem nyúlt. Mely kegyetlensége okozta azt, hogy a Velenceiek, akik őt félték, a magok Városát a Tengeren építették légyen.
• Atillának, és s Magyaroknak Ruházata, mely többnyire len, és kendervászonból és bőrökből volt, fényes nem volt, mert a közrendnek közönséges egy színű. Főbbeknek pedig külömb külömbféle színű posztókból állott.

 Ezen Atilla 454-dik Esztendőben meghalálozván az ő három Fiai születések rendje szerint utána uralkodtak. Tudniillik:

Hetedik Ellák, az Atyja életében a Fekete tengernél az Akatirusoknak Királya, Dengezits, és Irnák, kiknek a különös uralkodásra való vágyódások és egyenetlenségek azon Nemzeteknek, amellyek az Atyjok Atilla hatalma alatt valának, a szabadulásra lehetőséget nyújtott, a Hunok, vagyis Magyarok jármát a nyakokból kivetették. Ardarikus nevezetesen a Gepidák Királya volt legelső, aki Pannoniában Ellákot megölvén, mintegy 30 ezret a Hunok közül elvesztett, és Dáciát, s a Jászságot a Gepidák hatalma alá vetette. Mely időben a Gótok is Pannoniát vissza foglalták. Ellák után az Öccse, Dengezits lett a Hunoknak, vagyis Magyaroknak Vezére, aki a Gótokkal 455-dik Esztendőben Szirmiumban, és 457-ben a Rómaiakkal szerencsétlenül hadakozott, végtére pedig 469-dik Esztendőben ugyan ő Dengezits öszveszedvén a megmaradott Magyarokat, kik a Duna Mellékin megállapodtak, vitte őket megint a Gótok ellen, utolsó szerencsét akarván próbálni: de meggyőzettetve Pannoniának Bassia nevezetű Városánál gyalázatosan visszaveretett, és midőn nagyobb része Tráttzián által a Fekete tenger felé az Ásiai Tartományokban vissza menne, Anagastussal, aki akkor oda való hadakozó Seregnek Előljárója vala, véletlenül összvejövén, általa Dengezits Vezér megöletett, és Marcellinusnak bizonysága szerént, a feje Konstántzinápolyba vitetett, és igy a Hunok uralkodásának szerencsételenül vége szakadt.

2. Cikkely

A feljebb előhozott sok rendbeli harcok után a Hunoknak akik az ütközetekben megmaradtak egy része Trátziában, Méziában, és Illiriában, Marténa Váránál, más része Europai, másképpen kisebb Scithiában, a Fekete Tenger környékiben Irnák Vezérükkel együtt telepedtek le. Az harmadik része Tatár Országban helyheztetett Meotis taván túl (Az Azóvi tenger – szerk.) való tartományba, ahonnét t.i. a Hunnusok legelőször Európába kijöttek vala, ment vissza. A negyedik része pedig, kiknek a Székelyek valóságos maradéki, Erdély Országnak Napkeleti széliben, amely földet a Nemes Székely Nemzet mái napig is különös örökös jussal bír, maradott meg. Mely eredetét a Székely nemzetnek, nem csak a leghitelesebb Hazánk Historiái régi Eleink hagyományával együtt, hanem Nemes Magyar, Horváth, és Erdély Országnak Törvénye is, a mely Verbőczi István által Királyi parancsolat mellett 1514-dik Esztendőben öszve szedetett, s II-dik László Magyar Ország Királlya által, ugyan azon 1514-dik Esztendőben helyben hagyattatott, megerősíttetett, és Deák nyelven Decretum Tripartitumnak neveztetik, mellyet is mind a Magyar országi Felséges Királyok, hitek alatt mind pedig az alatta való Magyar, Horváth és Erdély Országok megtartani köteleztetnek, legvilágosbban erősíti: nevezetesen pedig a most említett Tripartitum Decretum 3-dik Részének 4-dik Czikkelye, amelly ezeket szóról-szóra foglalja magában: „Továbbá vannak Erdélyben Székelyek, kiváltképen való nemesek, kik a Magyaroktól azután származtak, hogy Scithiából Magyar Országba béjöttek, kiket mi paraszt módon Székelyeknek hívunk, és ezeknek mindenestől fogva különös Törvények és szokások vagyon. Az Hadi dolgokban bölcsek, kik örökségeket és Tisztet Nemzettségre és Nemzettségnek ágazatára osztanak magok közt. Ezeknek dijjok 25 forintokat, nyelv váltságok pedig 12/1/2 forintokat tészen.

Ezen eredetét a Székely Nemzetnek Turóczi János a Magyarokról írt Historiája 1-ső Részinek 24-dik Cikkelyébe, Oláh Miklós ugyan a maga Atilláról írt Historiájában, Heltay Gáspár és többek valóságosnak állitják. Vannak ugyan többek, kik a Székelyek eredete iránt a most elé hozott Historikusokkal meg nem eggyezvén, ugymint Tinon Sámuel, Fasching Ferentz, Práj György azt állítván rész szerént, hogy a Jászoktól rész szerént  pedig, és nevezetesen Práj György, hogy a Kunoktól szármoztak légyen, de ezek, noha ugyan nagy hitelű írók légyenek, mindazonáltal a Székely Nemzetnek mivoltát, és annak Privilégiumát elegendőképpen nem esmérik, és külömbenis igen csekély fundamentumon, tudniillik, hogy háromezeren a Magyarok, kiktől a Székelyek származtak, a Gótok, és Gépidák közt, mint ellenségek, meg nem maradhattak vólna, építeni látszanak.

Főben járó ítélet, mely a Székely ellen az önnön Ispánjuk által hozatik, 24. Girával, mely ugyan annyi forintot tészen, váltatik meg. Az Örökségét is az elítélt ember el nem veszti, hanem magzatira, és atyafiaira száll. Fejét sem veszik a hitetlenségen, és főben járó dolgokon kívül. A Törvény Székekben pedig minden Girát 50. pénzzel szoktak lefizetni. Minden dologban a Szententia kimondása után, az Ispán és h. Ispán az ő Bírói részeket, még ha az ellenkező Felek megegyeznének is együtt, méltán megvehetik. Továbbá az Örökség iránt folyó Perek, ha az 3. forintot felül haladják, megtartván, az jogorvoslat rendes útját, bővebb megvizsgálásának okáért a Királyi Szék eleibe vitethetnek. A többi Törvényeiről ezen Országnak, és Nemeseknek, hogy többet szóljunk nem szükséges, minthogy csak őket illetik.

3. Cikkely

Ily képpen tehát egy része a Magyaroknak, kik (a mint feljebb említtetett) Székelyeknek neveztetnek, a magok lakó helyének Erdély Országa Napkelet felé való részét, az honnan t. i. legnevezetesebb folyó vizek, ugymint Maros, Olt, kettős Küküllő, és több kisebbek magok eredetét veszik, és a mely nagyobb részint erdőkkel, és hegyekkel, a sok ellenség béütése ellen körül vagyon véve, választottak, és mivelhogy a Magyarok Moldovával, a mellyeket a (mint feljebb megiratott) elfoglalták, meg nem elégedve, tovább Pannoniára, és több Europai Tartományokra is reá ütöttek, természetes dolog az, hogy a magok megöregedett atyafiait, betegeiket, vagyonukat, és barmaikat, kiváltképpen Atillának halála után, midön t. i. a Magyaroknak szerencséje hanyatlani kezdett, magokkal nem hordozták, hanem Erdélynek a most megírt Nap-keleti széliben, a mely erdőkkel és hegyekkel a természet által, mint annyi kőfalakkal, körül van véve, bátorságosabb megmaradások végett, mint a Táborban jó és elegendő őrizet alatt hagyták.

4. Cikkely

Ily móddal felállított Társaság (Respublica) a Székely Nemzettségekből való Vezéreik, és Elöljáróik alatt állandóul megmaradott egész 553-dik esztendőig, amelyben másodszor Scithiából a Hunnusok, és Avarusok a Székely Nemzetnek mind származásokra, mind pedig nyelvekre való nézve attyafiai, kágános nevezetű Vezérük alatt Dáciába kijöttek, és ottan a Gepidákat meggyőzvén, s magok hatalma alá vévén, mind Dáciát, mind pedig Pannoniát elfoglalták. Kik Kágános Vezéreknek 588-dik esztendőben történt halála után, Pannoniát, és Dáciának némely részét, ugyan a magok Nemzeteknek való Vezérek alatt, egész 803-dik esztendőig, amelyben őket Nagy Károly Francia Országnak Királya, a maga hatalma alá vetette, bírta. Az után pedig a 9-dik Századnak vége felé, a kik közüllök megmaradtak, azon Magyarokkal, akik Északi Ásiából kiütöttek, a Francia járom alól magokat felszabadították, ezen esztendőnek tehát folyása alatt a székelyek a Hunnus, és Avarus atyafiaival, a meddig t.i. ezek szerencsésen hadakoztak, öszve kapcsolt atyafiságos Társaságot, és háborukat tartván, minden szomszéd Nemzeteknek, a kik által az előtt nyomottattak vala, félelmétől felszabadíttattak.

Sem az Avarok, sem pedig a Magyarok, kik azután idővel újra Scithiából kijöttek, a magok Székely Atyafiait, kik nékik szállással szolgáltak, és mindenekben hathatós segítséget nyújtottak, nem bántották, és a magok szabadságokban nem háborgatták, csak azon okbul is, hogy az annyiszor említett Székelyek, a Haza Historiái szerént, midőn a Magyarokat Scithiából újra kijönni hallották, szép kiválogatott Sereggel, egész Oroz Országig     elejekbe mentek.

5. Cikkely

Minekutánna végtére a sok háboruk által nevezetes, és híres Magyarok, mintegy 210 ezered magokkal 862-dik esztendő táján, Dáciába kiérkeztek, és ottan az Oláhokat, s azoknak hadakozó társait megtörvén, és azon Századnak vége felé Svatoplukot a Tótok Királlyát, meggyőzvén, Magyar Országot is megszállották, különösen mind a Magyarok, mind pedig az Erdélyiek a magok Vezérei által igazgattattak, egész Sz. István Magyarok első királlyáig, miglen t. i. 1002-dik esztendőben Sz. István, és az ő unokatestvére, Gyula közt, a ki Erdély Országának fejedelme vala, a Keresztény Hitnek gyülölsége miatt villongás támadván Erdély Országa a Magyar Országi Koronához nem kapcsoltatott. Így tehát a Székely Nemzet is, mely az előtt a Hazabéli Vezérek által igazgattatott, Sz. István Apostoli Magyar Király, és az ő utódainak hatalma alá adta magát. Zápolya Jánosnak pedig halála után Erdély országa Magyar Országtól elválván, a Székelyek is azokat a Fejedelmeket esmérték többnyire magok Ispánjának a kik egész Erdély Országát János Sigmond Hercegnek halála után kormányozták.

Irodalom

1 Anonymus: Gesta Hungarorum. Budapest, 1975.

2 Artamonov M. I.: Istorija Khazar. Leningrad, 1962.

3 Balogh Gyula, Szluha Márton: Vas vármegye nemes családjai. Budapest, 1999.

4 Balogh Judit: A székely nemesség kialakulásának folyamata a 17. század első felében Erdélyi Múzeum-Egyesület. Kolozsvár, 2005.

5 Baczka-madarasi Kis Bálint: Az Árpádok királyi vére Magyarország családaiban. Budapest, 1895.

6 Benkő Ferenc: Középajtai és Árkosi Nemes Benkő József Biographiája. Kolozsvár, 1822.

7 Benkő József: Az Erdélyországi Nemes Székely Nemzet Képe. Budapest, 1927.

8 Benkő József: Filius Posthumus. Kolozsvár, 2004.

9 Benkő József: Transsilvania Specialis. Bukarest, Kolozsvár 1999.

10 Bíborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzása. Budapest, 2003. (DAI)

11 Bodor György: A székely nemzetiségi szervezet. Csíkszereda, 2003.

12 Bowlus Charles, R.: Franks, Moravians and Magyars The struggle for the Middle Danube, 788–907. Philadelphia, 1995.

13. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. Budapest, 1890.

14 Deák Farkas: Uzoni Béldi Pál 1621-1679. Budapest, 1887.

15 Éder Zoltán: Benkő József nyelvészeti munkássága és az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság, Budapest, 1978.

16 Egyed Ákos: A székelyek eredetéről és megtelepedéséről. In: Transsylvania Erdélyi Tájékoztató, New York, 2007 (XVIII)/3.

17 Az erdélyi fejedelmek Királyi Könyvei. Erdélyi Történelmi Adatok, VII.1. Kolozsvár, 2003.

18 Erdővidék honlapja, www.erdovidek.ro

19 Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történei földrajza. IV. Budapest, 1963.

20 Györffy György: A székelyek eredete és településük története. In: Erdély és népei,  Budapest, 1998.

21 Gumilev L. N.: Khunnu. Moskva, 1960.

22 Harmatta János: Folytatni kell a mazsarok kutatását. In: Turán, (XXX.) Új III. évfolyam 2. szám, 2000 április–május.

23 Kázmér Miklós: Régi magyar családnevek szótára XIV-XVII. század. Budapest 1993.

24 Kempelen Béla: Magyar Nemes Családok (Arcanum CD kiadás)

25 Lengyel J., Benkő K., Donáth I., Kavulyák Gy. És Szigyártó Z.: Magyar-olasz és olasz-magyar szótár. Fiume, 1884.

26 Gróf Mikó Imre: Benkő József. Pest, 1867.

27 Mogilnyikov, V. A.: Sargatskaja kultúra. In: Stepnaja polosa Azistskoj chast’ SSSR v skifo-sarmatskoje vremja. Moskva, 1992.

28 Mogilnyikov, V. A.: Sostojasinii voprosa. In: etnicheskie processi. Izhevsk, 1983.

29 Nagy Iván: Magyarország családai (Arcanium CD kiadás)

30 Nánási Zoltán: Székelyhíd történeti monográfiája. Székelyhíd, 2003.

31 Németh Gy.: A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest, 1930.

32 Nyulásziné Straub Éva: Öt évszázad címerei a Magyar Országos Levéltár címeres levelein. Szekszárd, 1999.

33 Orbán Balázs: Székelyföld leírása, 3. Pest, 1869.

34 Pataky Károly: Magyar nemes családok (kézirat)

35 Pálmay József: Háromszék vármegye nemes családjai. Sepsi-Szent-György, 1901.

36 Szabó András: Benkő József (Erdélyi magyar adatbank, internetes közzététel)

37 Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai II. Budapest, 1998.

38 Szádeczky Lajos: A csíki székely krónika. Budapest, 1905.

39 Székely Oklevéltár I. 1219-1776. Budapest, 1872.

40 Székely Oklevéltár V. kötet. Kolozsvár, 1896,

 41 Székely Oklevéltár, (Új sorozat), VII. Kolozsvár, 2004.

 42 Székely Oklevéltár, VIII., (Új sorozat). Marosvásárhely, 2006.

43 Siebmacher’s grosses und allgemeines Wappenbuch, Magyarország, Horvát-Szlavónia és Erdély nagy címerkönyve, szerk.: Nagy Iván, Csergheö Géza, Bárczay Oszkár, Ivan Bojnicic (Arcanum CD kiadás)

44 Vámbéry Ármin: A magyarság keletkezése és gyarapodása. Budapest, 1895.

45 Zaszeckaja, I. P.: Kultura kochevnikov juzhnorusskikh stepej v gunskuju epokhu (konec IV–V. vv.). Sankt-Peterburg, 1994.

Jegyzetek

* Csigla: A gyepű. [Győrffy, 1998,58, 61.]

1 Sven Hedin szavait idéztük fent. A XX. század  eleji, svéd orientalista földrajzkutató tudós mivoltát aligha vonja valaki kétségbe. Sven Hedin, Ázsia sivatagjain keresztül, Budapest, 1901. 70.

2 Mikó Imre gróf, „Erdély Széchenyije” Benkő Józsefet az „első erdélyi magyar kútforrás kutatónak nevezi. [25, 1867, 229.] Valóban, lenyűgöző az a biztonság,, ahogy a több más nyelv mellett a latint is anyanyelvi szinten ismerő tudós kezelte a forrásokat.