Hölbling Tamás „A honfoglalás forráskritikája”című művének I. kötetében a következőket írja:
„… Van … egy vadonatúj felfedezés, ami bár nem kap kellő visszhangot egyelőre, de valójában a julianusi felfedezéshez mérhető: Benkő Mihály messze a Volgától keletre a mai Kazakisztán területén úgy tűnik, megtalálta … [a] mažaroknak-mazsaroknak a hátramaradt töredékeit. … Maszúdi, Anonymus, Ibn Hordádzbeh és al-Balhi alapján kijelenthetjük: a honfoglalás előestéjén a magyarok még a Volgától keletre éltek, ahonnan Anonymus szerint (ami végső soron igaz) helyszűke, Maszúdi szerint pedig az úzok és azok társainak támadása miatt kellett nyugat felé vándorolniuk, együtt.
Konstantin pedig nem az eredeti, Volgán túlról hódítva érkező »magyar« identitású nép történetét mesélte el (itt a szerző a Levedi vajdával kapcsolatos történetre gondol - a szerk.), hanem a Fekete-tengertől északra élő, oda a Kárpát-medencéből érkező, Anonymusnál kunnak nevezett nép történetét, a Dado-féle levél főszereplőjét, a magyar hagyományok Csabájának népét, a hungarus-hunokét. Az is erősen megfontolandó ugyanakkor, hogy a minden megfejtési kísérletnek makacsul ellenálló sabartoi asphaloi név valamilyen kapcsolatban áll a »Csaba« (szabar/szabír – a szerk) névvel, vagyis a Kárpát-medencéből elmenekült hun-avar herceg nevét rejti.” [Hölbling 2010, 99-100.]
Megjegyzés:
"A Honfoglalás forráskritikája első, a külföldi kútfőkkel foglalkozó kötete … stratégiai következtetéssel zárult:
-A DAI által emlegetett sabartoi asphaloi nevű nép nem a Volgán túlról érkező hétmagyarokkal, hanem az Anonymus és a krónikáink által említett Csaba-féle kunokkal azonosítható. (...)" (Részlet az Előszóból)
OROSZORSZÁG
Miután pedig az oroszok vidékét elérték, minden ellenszegülés nélkül egész Kiev városáig hatoltak. Midőn Kiev városán keresztülmentek, a Dnyeper folyón áthajózva meg akarták hódítani az oroszok országát. Akkor az oroszok vezérei ezt észrevéve nagyon megijedtek, mivel hallották, hogy Álmos vezér, Ügyek fia, Attila király nemzetségéből származik, akinek az ő elődeik évi adót fizettek. De mégis a kievi vezér összehívta minden főemberét, és tanácsot tartva azt választották, hogy hadra kelnek Álmos vezér ellen, és inkább meghalnak a harcban, mintsem hogy elveszítsék országukat, és kényük-kedvük ellenére Álmos vezér uralma alá kerüljenek. A kievi vezér azonnal követeket küldött leghívebb barátaihoz, a hét kun vezérhez, és segítségre hívta őket. Akkor ez a hét vezér, akinek a neve: Ed, Edömén, Et, Böngér, Örsúr apja Ócsád, Vajta, Alaptolma apja Ketel, ugyancsak nem kicsiny számú lovast gyűjtött egybe, és a kievi vezér iránt való barátságból sebes vágtában Álmos vezér ellen jött. A kievi vezér a maga seregével eléjük vonult, és most már a kunokkal gyarapodva, sok fegyveressel Álmos ellen nyomult. Álmos vezér pedig, akinek segítsége a Szentlélek volt, fegyvert öltve csatarendbe szedte seregét, s ide-oda lovagolva buzdította katonáit; majd hirtelen eléjük rugtatva megállott mindnyájukkal szemben, és ezt mondta nekik: „Szittyák, bajtársaim, nagyvitéz férfiak! Emlékezzetek utatok kezdetére, amikor azt mondtátok, hogy fegyverrel, haddal olyan földet kerestek, amelyen lakhattok. Tehát ne zavarodjatok meg az oroszok és kunok sokaságától, akik a mi kutyáinkhoz hasonlítanak. Hiszen a kutyák, amint uruk szavát hallják, nemde rögtön félelembe esnek? Mivel a derekasságot nem a nép nagy száma, hanem a lélek bátorsága szabja meg. Vagy nem tudjátok, hogy egy oroszlán sok szarvast megszalaszt, mint ahogy egy bölcs mondja. De félre ezekkel! Csak azt mondom nektek: Ugyan ki tudott ellene állni Szcítia katonáinak? Nemde Dáriust, a perzsák királyát, a szcítiaiak megkergették, úgy, hogy rémületében nagy szégyenszemre Perzsiába szaladt és elveszített nyolcvanezer embert? Vagy Círust, ugyancsak a perzsáknak királyát, nemde szintén a szcítiaiak ölték meg háromszázharmincezredmagával? Vagy magát Nagy Sándort is, Fülöp királynak és Olimpiadis királynénak a fiát, aki harcban sok országot leigázott, ugye szintén rútul megszalasztották a szcítiaiak? Ezért hát derekasan és vitézül küzdjünk azok ellen, akik a mi kutyáinkhoz hasonlatosak, s úgy féljünk az ő sokaságuktól, mint a legyek felhőjétől.” Ezt hallván Álmos vezér katonái, nagy bátorságra gyúltak. Azonnal megfújták a harci kürtöket mindenfelé, a két ellenséges sereg összecsapott és heves küzdelembe bocsátkozott egymással. S igen sokan elestek az oroszok és kunok közül. Az oroszok és kunok vezérei pedig látván, hogy övéik a harcban alul maradnak, futásnak eredtek, és hogy életüket megmentsék, sietve Kiev városába húzódtak. Álmos vezér meg katonái az oroszokat és kunokat egészen Kiev városáig üldözték, és úgy aprították a kunok tar fejét, mint a nyers tököt. Az oroszok és kunok vezérei pedig, mikor a szcítiaiak vakmerőségét látták, a városban meglapultak, mint a némák.
BÉKE A VEZÉR ÉS AZ OROSZOK KÖZÖTT
Álmos vezér és vitézei pedig a győzelem után elfoglalták az oroszok földjeit, és javaikat elszedve a második héten Kiev városát fogták ostrom alá. Mikor aztán a hágcsókat kezdték odatámasztani a falhoz, a kun és orosz vezérek a szcítiaiak merészségének láttára nagyon megrémültek. S amikor belátták, hogy nem bírnak nekik ellenállni, akkor a kievi vezér és az oroszok más vezérei, nemkülönben az ott levő kunokéi is követeket küldtek, s kérték Álmos vezért meg főembereit, hogy kössenek velük békét. Mikor pedig a követek Álmos vezérhez jöttek, és kérték őt, hogy uraikat ne űzzék el székeikből, akkor Álmos vezér övéivel tanácsot 8 tartván, úgy küldötte vissza az oroszok követeit, hogy vezéreik és előkelőik fiaikat túszul adják, évi adóul tízezer márkát fizessenek, ezenfelül pedig élelmiszert, ruhát és más szükségeset. Az orosz vezérek, ugyan nem önkéntesen, de mégis mindezt megadták Álmos vezérnek. Azonban kérték Álmos vezért, hogy Halics földjét elhagyva, a Havas-erdőn túl nyugat felé, Pannónia földjére vonuljanak, amely előbb Attila király földje volt. És dicsérték nekik Pannónia földjét, hogy milyen szerfölött jó. Mondták ugyanis, hogy ott nagyon nevezetes forrásvizek ömlenek össze: a Duna, a Tisza és pompás halakban bővelkedő egyéb nevezetes források. Azt a földet - mondták - szlovének, bolgárok, blachok és a rómaiak pásztorai lakják. Ugyanis Attila király halála után a rómaiak Pannónia földjét legelőknek hívták azért, mivel a nyájaik Pannónia földjén legeltek. És joggal mondhatták Pannónia földjéről, hogy az a rómaiak legelője, hiszen éppen most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból. De már elég is ebből!
A KUNOK HÉT VEZÉRE
Álmos vezér meg főemberei tanácsot tartván, az oroszok vezéreinek kérelmét teljesítették, s békét kötöttek velük. Akkor az orosz vezérek, tudniillik a kievi és szuszdali, hogy székeikből el ne űzzék őket, fiaikat túszul adták Álmos vezérnek, és velük együtt tízezer márkát küldöttek, meg ezer lovat orosz módra díszített nyereggel és fékkel, továbbá száz kun fiút, valamint negyven teherhordó tevét, töméntelen hölgymenyét- és mókusprémet, végül sok más ajándékot, csak úgy számlálatlanul. Akkor a fent nevezett kun vezérek, tudniillik Ed, Edömén, Et, Bors apja Böngér, Örsur apja Ócsád, Vajta, kitől a Baracska-nemzetség származik, Alaptolma apja Ketel, midőn látták Álmos vezér kegyességét, amelyet az oroszok irányában tanúsított, lába elé borulva önként meghódoltak Álmos vezérnek ezekkel a szavakkal: „A mai naptól fogva legvégső nemzedékünkig urunkká és parancsolónkká választunk, és ahová a szerencséd visz, mindenüvé veled megyünk.” És amit szóval mondottak Álmos vezérnek, azt pogány módra hitet téve, esküvel is megerősítették. Nekik Álmos vezér és főemberei ugyanily módon hittel meg esküvel kötelezték le magukat. Akkor ez a hét kun vezér feleségestül, gyermekestül meg ezenkívül is nagy sokasággal kész volt Pannóniába jönni. Hasonlóképpen az oroszok közül szintén sokan Álmos vezérhez csatlakoztak, vele együtt Pannóniába jöttek, és maradékuk különböző helyeken egészen a mai napig Magyarországon lakik.
AZ ELŐZMÉNYEKET - CSABA KIRÁLYFI TÖRTÉNETÉT - KÉZAI SIMON A KÖVETKEZŐK SZERINT ÍRJA LE:
5. §. A hún birodalom fölbomlásáról.
A mint osztán halálának híre terjedt, a föld kereksége elámúla, s ellenségei nem tudják vala,
sirjanak-é vagy örűljenek, rettegvén töméntelen sok fiától, kiket mint valamelly népet alig
lehetett megszámlálni. Mert azt hitték, hogy majd utána valamellyik fia uralkodik. Azonban
Veronai Ditrik és a németországi fejedelmek álnoksága miá, kiknek Ethele király uralkodva
nyakokon űl vala, a húnok községe pártokra szakada, ugy hogy némelyek Csabát Ethele
királynak a görög császár Honorius leányától való fiát, mások a Krimhild német fejedelemasszonytól született Aladárt törekszenek vala Ethele után királylyá emelni. Mivel pedig a
józanabb rész Csabával, az idegen nemzet pedig Aladárral tart vala, azért mind ketten kezdének uralkodni. Ditrik álnokságából osztán, ki Aladárhoz szít vala, kettejök közt a dolog
háborúra kerül. Az első ütközetben tehát Aladáron erőt vesznek, de a másodikban, melly
Sicambriánál két álló hétig foly, Csaba hadát ugy legyőzik és szétverik, hogy Ethele fiaiból és
a húnokból igen kevesen maradnak. Ez ugyanis azon csata, mellyet a húnok Krimhild csatájának neveztek s maig is e néven emlegetnek. Melly ütközetben annyi vér ömlött, hogy ha a
németek szégyenből nem titkolnák és tisztán meg akarnák vallani, a Duna vizét néhány nap
sem ember sem barom nem ihatta, minthogy Sicambriától Potentia városáig vérrel volt áradva.
Csaba tehát tizenötezer húnnal Görögországba Honoriushoz futa, s bár az ott kivánta
marasztalni s görögországi lakossá tenni, nem marada, hanem visszatére Scythiába atyafiaihoz
és rokonaihoz. Ki is mihelyt Scythiába visszatért, mindjárt kezdé sürgetni, hogy mindenestől
menjenek vissza Pannoniába, hogy a németeken bosszút álljanak.
6. §. A székelyekről, és Csaba fiairól; Edről és Edeménről.
Maradt volt még a húnokból háromezer ember, kik a krimhildi csatából futással menekűltek,
kik is félvén a nyugoti nemzetektől Árpád idejéig a Sziklamezőn maradtak s ott magokat nem
húnoknak hanem székelyek-nek nevezték. Ezen székelyek ugyanis a húnok maradványai, kik
midőn megtudták, hogy a magyarok Pannoniába másodszor visszajöttek, a visszatérőknek
Ruthenia határszélein eléjök menének s Pannoniát együtt meghódítván abba részt nyertek, de
nem a pannoniai síkon, hanem az oláhokkal együtt a határszéli hegyek közt kaptak
osztályrészt. A honnan az oláhokkal összeelegyedve, mint mondják, azok betűit használják.
Ezek a székelyek azt hitték, hogy Csaba Görögországban veszett. A honnan a köznép ma is
mondja példabeszédben: akkor térj meg, - mondják a távozónak, - mikor Csaba Görögországból. Tehát ez a Csaba Ethelének Honorius görög császár leányától született törvényes
fia, kinek fiait Edeménnek és Ednek hívták. Edemén osztán, mikor a magyarok másodszor
visszatértek Pannoniába, atyja és anyja igen nagy atyafiaságával bejöve, anyja ugyanis a
korozmin nemzetből való vala; Ed pedig Scythiában marada atyjánál. Ezen Csabától származott az Aba nemzetsége. Midőn hát Csaba Scythiába visszamenvén a község előtt anyja nemes
voltával hánykolódott, a húnok nemessége megveti vala, azt állítván, hogy nem igaz
növendéke Scythia országának, hanem csak olyas jöttment idegen fajta. Miért is Scythiából
nem kapott, hanem a korozmin nemzetből vett feleséget.
Irodalom
Anonymus, Gesta Hungarorum (ford.: Pais Dezső), mek.oszk
DAI, Bíborban született Konstantin: A birodalomkormányzásáról (latinul: De administrando imperio, népszerű rövidítése: DAI) 38. rész
Benkő Mihály, Őseink nyomában Ázsiában, Tortoma Kiadó, Barót, 2020, 57-59.
Kézai Simon mester Magyar Krónikája (ford.: Szabó Károly), mek.oszk
Németh András, A Dado Verduni püspökhöz írt levél, in: Források a magyar történelem ismeretéhez (szerk.: Róna Tas András), Balassi Kiadó, Budapest, 2001, 113-161. o.
