Az alábbi cikk több korábbi cikkem összefoglalása. Először azzal foglalkozom, kik, hogyan és miért térítették el a magyar történelmi tudatot a 18-19. században, majd egy esettanulmány segítségével napjaink történelemhamisításával foglalkozom. Mindkét esetben érintem a Magyar Tudományos Akadémia közreműködését is. Itt az idő, hogy a valóság fontosabb legyen, mint a politikai, ideológiai meggyőződés, érdek. A jelent csak a valóság megismerésével lehet megérteni, és csak ennek alapján lehet reális jövőt tervezni. Emellett a kollektív történelmi tudatnak nemzetfenntartó ereje van. Mindez sürgeti a szükséges intézkedések megtételét a valóság „sine ira et studio” feltárása érdekében.
Magyar – ország
„Minden ország, a mely magával meghasonlik, elpusztul; és egyetlen város vagy háznép sem állhat meg, amely meghasonlott önmagával.” (Máté, 12:25) A magyar identitástudat – másképpen annak a kérdése, hogy ki tekinti magát magyarnak, illetõleg kit tekintenek mások magyarnak – történelmileg változó kérdés. Ennek a helyzetnek az egyik legfontosabb tényezõje: a magyarok – múlt ködébe veszõ –, máig tisztázatlan eredete. Egy dolog vitathatatlan. A Szent István által alapított Magyar Állam (az írásokban „Regnum Hungariae” néven szereplõ ország) és a jelenlegi Magyarország között folyamatosság áll fenn. A Magyar Állam történeti alkotmányát csak kétszer (rövid idõre) függesztették fel: II. József és Ferenc József uralkodásának idején.
A történelem folyamán alapvetõen három – nemzettudatot is befolyásoló – társadalmi berendezkedést különböztethetünk meg a magyarság életében.
Az államalapítás elõtti helyzetet nemzetségi társadalomnak nevezzük. A honfoglalók életformáját, hatalmi struktúráját alapvetõen a törzsi, nemzetségi keretek határozták meg. Az a közeg, ahonnan jöttünk, és ahol a közelmúltban felfedezett keleti magyarok élnek, ma is közel áll ehhez a társadalmi struktúrához. A Kazakisztáni Torgaj-vidéken pl. ilyen nemzeti-nemzetségi hovatartozást jelzõ sírfeliratok találhatók: argün törzsszövetség, magyar törzs, aitkül nemzetség.
A „törzsszövetség”, a „törzs” és a „nemzetség” fogalmak ezeken a feliratokon inkább szinonimák, nem egyértelmûek, esetenként felcserélõdnek. Sok esetben a törzsszövetség megjelölése hiányzik, elsõként a magyar törzs megnevezés szerepel.
Ezek alapján megállapítható, hogy a Torgaj-vidéken a legszilárdabb kategória a vérségi alapon szervezõdõ törzs. A törzsek szövetséget kötöttek egymással, mely esetben a törzsszövetség elnevezése azonos lett a legerõsebb, irányító szerepet játszó törzs (nép) nevével, de elõfordult az is, hogy szétváltak, mely esetben mindegyik rész „vitte” magával a törzs nevét, és ezek a szétvált törzsek különbözõ törzsszövetségekhez csatlakoztak. Így van magyar argün, magyar kipcsák, magyar kereit törzs is, melyek tagjai egyébként egymáshoz, és a Kárpát-medencei magyarokhoz jobban hasonlítanak, mint a szövetség többi tagjának személyeihez.
Ilyen vezető törzs lehetett a honfoglaló megyer törzs is, a vele szövetséget kötõ többi törzsnek pedig kettõs azonosságtudata lehetett: például keszi magyar, jenő magyar stb.
Ez mind csak feltételezés, mivel a honfoglalás korából magyar készítésû írásos feljegyzések nem maradtak fenn. A magyar törzsek nevei is csak Bíborbanszületett Konstantin császár „A Birodalom Kormányzása” című művében, és egyes Kárpát-medencei helységek nevében maradtak meg.
Gyökeres változást jelentett az államalapítás. A törzsszövetség korábbi vezetésének legitimitását az jelentette, hogy a legerõsebb törzs fejedelmei, vezérei voltak.
A régi-új vezetés legitimitása azonban a kereszténység felvételéhez és a nyugati keresztény egyházhoz való csatlakozás következtében az Istentõl illetõleg annak földi helytartójának tekintett pápától származott. Ettõl kezdve minden hatalom, jog a királytól eredt, melyet kisebb nagyobb mértékben megosztott alattvalóival. Kialakult az öröklött elõjogok rendszere.
A feudális társadalomban az ország lényegében azonos volt az uralkodóval, az uralkodó hatalmi területével. A kiváltságok, melyeket az uralkodónak tett szolgálatokkal lehetett kiérdemelni, nem nemzethez tartozástól, etnikai származástól függtek. Emellett voltak Magyarországnak nem magyar származású királyai is, és a „Magyarok Királyának” más országok is alattvalói lettek (pl. Horvátország).
Így fordulhatott elõ, hogy egyik nagy nemzeti hõsünk: Hunyadi János román (valószínûleg kun származású), az uralkodó pedig, aki neki a legtöbb birtokot, címet és rangot adományozott, Habsburg Albert német volt. Hunyadi állítólagos természetes apja, Luxemburg Zsigmond magyar király, késõbb német-római császár német, nevelõje, a császár barátja, Ozorai Pipó pedig olasz (pontosabban firenzei) származású volt. Hogy egy kicsit ugorjunk az idõben, Petõfi (Petrovics) magyar nemes és a legnagyobb magyar költõ, annak ellenére, hogy apja szerb, anyja szlovák származású.
Stáncsics Mihály (aki Táncsics Mihályra változtatta nevét) kijelenthette: „az magyar, aki magyarnak tarja magát”.
A Magyar Királyságban a hivatalos nyelv egészen 1844-ig a latin volt. Magyarország név a középkorban nem létezett, csak Regnum Hungariae.
A harmadik szakaszt a polgárok törvény elõtti egyenlõségének eszméje jellemzi. Ennek alapja - az 1789-ben, a Nagy Francia Forradalom idején született és a francia alkotmányos gondolkodást ma is kötelezõ erõvel meghatározó - Emberi és polgári jogok deklarációja. Itt jegyzem meg, hogy ez a nyilatkozat a történelmi körülmények miatt féloldalasra sikeredett. Sajnálatos módon kimaradt belõle az ország, valamint a szûkebb közösség, a család iránti kötelezettségek részletezése.
Magyarországon a rendi kiváltságokat az 1848-as áprilisi törvények szüntették meg, és a szabadságharc leverése után sem állították õket vissza. Lényegében ma is a törvény elõtti egyenlõség szakaszában vagyunk, de ennek érvényesülését többször megszakította a polgárok tulajdoni viszonyokhoz (osztály) vagy vallási-etnikai származáshoz kötõdõ megkülönböztetése.
A magyarok eredetével kapcsolatos nézetek kialakulását indokolt a történelmi események függvényében vizsgálni.
A 11-16. században keletkezett magyar krónikák – Anonymustól Heltai Gáspárig –, a magyarok eredetét a hunokra vezették vissza, illetõleg az Árpád-házat Attila hun fejedelemtõl származtatták.
A Habsburg Birodalom eresztékei a 18. században - a felvilágosodás eszméinek terjedésével - recsegni, ropogni kezdtek. Emellett veszélyt jelentettek a birodalomra a magyar függetlenségi mozgalmak is. A 150 éves török uralom az elõzõ század végén ért véget. A század elején zajlott a Rákóczi-szabadságharc, majd a 7 éves (örökösödési) háború megpróbáltatásai következtek. Délen tornyosult a már kevésbé expanzív, de még mindég komoly fenyegetést jelentõ Oszmán Török Birodalom, amely Rákóczinak és társainak menedéket nyújtott.
A Habsburg Birodalom reakciója a veszélyekre az „oszd meg és uralkodj” elv alkalmazása volt. A töröktõl felszabadított Keleti Magyarországot, Erdélyt önálló kormányzóságként szervezték újra. A 150 éves török hódoltság miatt megritkult lakosság helyébe német telepeseket hoztak.
Nem állítom, hogy emiatt, de tény, hogy ezzel egy idõben született meg a finnugor elmélet. 1771-ben a csillagász Sajnovics János jezsuita pap „Demonstratio” címû munkájában elõször tett kísérletet a magyar és a finnugor (pontosabban akkor még a lapp) nyelv hasonlítására, ezzel szinte azonos idõben Engel János támadta a hun-magyar kapcsolatot.
A reformkor és az ezt lezáró forradalom és szabadságharc idõszaka a hun-magyar eredet, a honfoglalás dicsõséges eseményei témájának reneszánszát jelentette. Ezt jelzi Arany János Buda halála, illetõleg Vörösmarty Mihály Zalán futása c. hõskölteménye, a különbözõ versekben felbukkanó régi dicsõségre utaló gondolatok: „Régi dicsõségünk, hol késel az éji homályban...”.
Az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot a Szent Szövetség szellemében, az osztrák császári és az orosz cári hadsereg túlnyomó ereje végül is leverte. A menekülõ magyar szabadságharcosoknak – éppen úgy, mint a II. Rákóczi Ferenc vezette függetlenségi háború után –, ismét az Oszmán Török Birodalom nyújtott menedéket. A bujdosók közül sokakra bitó, vagy börtönben eltöltendõ évtizedek vártak volna a közvetlenül az osztrák császár uralma alá helyezett magyar területeken, ahol felfüggesztették a magyar alkotmányos rendet. Azonban a már ekkoriban gyenge, számos bajjal küszködõ Oszmán Birodalom egyetlen magyar szabadságharcos menekültet sem adott ki az osztrák hóhéroknak és börtönõröknek. 2. Abdul Aziz szultán, akit birodalma népei kegyetlen, véreskezû uralkodóként ismertek, a magyarok mellett bátran kiállt a fenyegetõ osztrák és cári hatalommal szemben. Állítólag a következõket mondta: „- Inkább haljak száz halált, minthogy egyetlen magyar vendégemet is kiadjam!” Bécsi kamarillai, udvari körökben ez a kijelentés kevés szimpátiát kelthetett például a magyar nyelv török eredetének, a magyar-török etnikai rokonságnak a hívei iránt.
A solferinó-i (1855) és königgraetz-i (1866) ütközet után azonban a császár kénytelen volt kiegyezni Magyarországgal. 1867-ben, a kiegyezéssel megalakult az Osztrák-Magyar Monarchia. Az elsõ világháborúig az erõteljes gazdasági, kulturális és tudományos fejlõdés idõszaka következett a történelmi Magyarország területén is.
Ebben az idõben fejtette ki tevékenységét a Magyarországon letelepedett, német származású Budenz József, aki a történeti nyelvészet elismert tudósa lett. A történeti nyelvészettõl a népek és nyelvek fejlõdésére, kialakulására vonatkozó alapvetõ információkat vártak. Budenz József is – Sajnovicshoz hasonlóan – a magyar nyelv finnugor eredetét vallotta. Párhuzamosan jelentkezett a hun hagyomány elleni támadás is, melyet a szász Éder József és Schlözer Károly, majd a szlovák Szklenár György, Dümmler, Büdinger és Palaczky, Röessler Róbert és mások mesének nyilvánítottak. Ezt a vonalat követte a felvidéki szász családban született Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál, aki szerint a „hun hagyomány nem lehet a magyar nép õsi, keletrõl hozott hagyománya (...) a hun hagyomány a XIII. századi krónikások meséje...” Ezzel az állásponttal Budenz József is egyetértett. Ezek az elméletek kizárták a hunok és magyarok kapcsolatát és a nyelv nyomain a szibériai parányi népekhez, a vogulokhoz és osztyákokhoz jutottak el, mint legközelebbi rokonokhoz.
A zsidó származású Vámbéry (Bamberger) Ármin, a „sánta dervis”, aki a keleti magyarok nyomát keresve gyalog, álruhában Szamarkandig eljutott ettõl eltérõ álláspontot képviselt. 1869-ben tanulmányt publikált a magyar-török szóegyezésekrõl. Nem zárta ugyan ki a finnugor nyelvrokonságot, de rámutatott a – közép-ázsiai – török kapcsolatok fontosságára. Budenz József hosszú tanulmányban bírálta Vámbéry munkáját. Ezt követte Vámbéry Ármin 1882-ben megjelentetett A magyarok eredete címû mûve, mely kirobbantotta az un. „ugor-török” háború-t. Budenz József feleletében a nyelvészeti tévedésekre koncentrált. A vitában finnugor oldalon részt vett Hunfalvy Pál, Szinyey József, Barna Ferdinánd, Munkácsi Bernát, míg Vámbéry Ármint támogatta Török Aurél, Marczali Henrik, Pozder Károly és Thury József.
A vita finnugor oldal győzelmével történt lezárásában vélhetőleg szerepe lehetett a politikának is. A császár sohasem bocsátotta meg az Oszmán Török Birodalomnak a szabadságharc menekültjei befogadását. Emellett Európában a hun Attila emlékének megítélése nagyon kedvezõtlen. Ugyanakkor a polgári átalakulás az európai kapcsolatok erõsítését tette szükségessé. Talán ennek is köszönhető, hogy Trefort Ágost kultuszminiszter kijelentetése, hogy becsüli a török oldal képviselőit, de nekünk európai rokonokra van szükségünk. Aki nem a finnugor elméletet vallja, az ne számítson állami támogatásra, ösztöndíjra, kollégiumi ellátásra.
Az 1949 után uralomra jutott marxista tudomány a kérdést osztályalapon értékelte újra. Budenzet, Hunfalyt a feltörekvõ polgárság képviselõjének, Vámbéryt és támogatóit pedig az õsi dicsõséget keresõ retrográd feudalizmus képviselõinek nyilvánította.
A hun-magyar származás elméletének kategorikus tagadása a mai napig jellemzi a magyar hivatásos tudomány álláspontját.
A kérdés eldöntésének nehézségét többek között az okozza, hogy saját írásos emlékek, krónikák a hunok idejébõl nem maradtak. Attila halála után a Hun Birodalom széthullott, nyelvét nem õrizték meg. Így tehát azt sem lehet tudni, de kizárni sem, hogy a hunok esetleg éppen finnugor nyelven beszéltek. Továbbá ahogy bizonyítani nem, úgy kizárni sem lehet az Árpád-ház Attilától való leszármazását, hacsak a jóval késõbb keletkezett krónikákat nem tekintjük bizonyítékoknak.
Mindenesetre tényként állapítható meg, hogy a Hun Birodalom széthullása után a Kárpátoktól keletre újabb hatalmas lovas-nomád birodalmak emelkedtek fel, majd hullottak széjjel. Ilyen volt az elsõ és második Türk Birodalom, a Kazár Birodalom, a Kipcsák Törzsszövetség, melynek nyugati ágához tartoztak a hazánkban a mongolok elõl menedéket keresõ kunok (kumánok). Ha a magyarok átkelve a Kárpátokon hosszú évtizedekig rettegésben tartották egész Nyugat-Európát, akkor feltételezhetõ, hogy a Kárpátok túloldalán is jelentõs szerepet játszottak a hatalmas keleti birodalmakban. Ahogy Györffy György feltételezte, könnyen lehet, hogy a magyarok vezetõi a türk birodalmat megszervezõ Asina-családból származtak.
Az elmúlt évtizedekben a magyar õstörténet kutatás területén több olyan új felfedezés született, mely indokolttá teszi a kialakult tudományos álláspontok újragondolását.
A kazakisztáni Torgaj-vidéken, Üzbegisztánban a Kaska-Darja mentén, a Mongol Altajban és Nyugat-Szibériában magukat magyarnak nevező törzseket találtak. Ezt a körülményt önelnevezésük mellett az antropológiai kutatások, sírfeliratok, nemzetségtáblák, mondák, a kazak és üzbég kánságok megalapításáról szóló keleti krónikák és genetikai vizsgálatok igazolták. Az eredmények Tóth Tibor antropológus (1965), Benkõ Mihály történész, keletkutató és dr. Bíró András Zsolt genetikus (aki 2005 óta többször járt a helyszínen) nevéhez fûzõdnek.
Az újabb kazakisztáni kutatások azt valószínûsítik, hogy a Julianus barát által 1235 telén megtalált keleti magyarok nem semmisültek meg, hanem betagozódtak az Arany Hordába, majd a 15-16. században – Oroszország felemelkedése miatt – új hazát keresve délkelet felé indultak és Abul Hair majd Sejbani kán vezetésével részt vettek az Arany Horda utódaiból létrejött kazak és üzbég kánságok megalapításában. Mivel Kazakisztánban és Üzbegisztánban mindenki tudja, hogy melyik törzsből, nemzetségből származik, a keleti magyarokkal a kazak és üzbég népek államalkotó alkotóelemeiként ma is felvehető a kapcsolat.
A hivatalos akadémiai intézetekben vagy egyetemeken dolgozó néprajztudósok, turkológusok elutasítják a Kárpát-medencei magyarok rokonságát az Ázsiában élõ, magukat magyarnak nevezõ törzsekkel. Fodor István nyelvész a „Tudós klub” címû mûsorban elhangzott rádió interjúban kijelentette, hogy itt csak véletlen névhasonlóságról lehet szó (ez még a genetikai vizsgálatok elõtt történt).
Benkõ Mihály: „Kipcsák magyarok” címû könyvének bemutatóján Molnár Ádám turkológus azt mondta, hogy a turkológusok egységes álláspontja szerint a „mahdijar” (sic) törzsnek semmi köze a magyarokhoz. Errõl tudományos cikk készül, melyet Baski Imre turkológus fog megírni. Veres Péter néprajzos több cikket írt, mely szerint a kazakisztáni magyar törzs neve: a „Mohamedjar” szó rövidítése, melyet Somfai Kara Dávid néprajzos – egyébként soha le nem írt – etimológiai fejtegetéseire alapít.
Egységes – csak ellenkezõ elõjellel – a közép-ázsiai turkológusok, történészek, néprajzosok álláspontja is. E szerint van kazak-magyar, üzbég-magyar, akiknek a testvérei a Kárpát-medencében élnek. Maguk a törzsek tagjai hagyományaikból úgy tudják, hogy sokkal többen voltak, népük egy része nyugatra távozott és most már azt is be tudják azonosítani, hogy „Vengrijában” (ez Magyarország orosz neve, melyet a közép-ázsiai török népek is átvettek) élnek. Nagyon furcsa, hogy a magyar tudósok maguknak az érintetteknek és világhírû közép-ázsiai tudósoknak – így például Orazak Izmagulov antropológus, Bolat Kumekov turkológus, Szeipert Abuszeitova történész, az arab és perzsa források kíváló ismerõje, Aibolat Köskömbajev történész, a Köksetau-i Egyetem dékánja (legutóbbi maga is keleti magyar) – véleményét figyelmen kívül hagyják.
A magyarok és a kazakok közötti egyik fontos kulturális kapcsolódási pontnak tekinti a kazak-magyarok létezését maga Nurszultán Nazarbajev kazak elnök is.
A magyar eredetvita rövid idõn belüli lezárására nem lehet számítani, de jó lenne, ha ez a vita nem politikai síkon, hanem a tudományosan megállapítható tények alapján, az újabb kutatások eredményeit is figyelembe véve zajlana.
Véleményem szerint olyan közfelfogás kialakítására kell törekedni, hogy az emberi és polgári jogok (túl)hangsúlyozása helyett az ország valamennyi lakosával (állampolgárával) szemben – etnikai származástól függetlenül –, követelmény legyen a kisebb és nagyobb közösséghez, a családhoz és az országhoz való hûség, annak javán történõ munkálkodás, annak védelme. Ez mindannyiunk jól felfogott érdeke, ha nem akarunk hontalanná válni.
A következő részben azzal foglalkozom, hogy eddig milyen mulasztásokat követett el a "hivatalos" tudomány a keleti magyarokkal kapcsolatos felfedezések feldolgozása területén.
A magyarságtudomány 20. századi legnagyobb felfedezésének elhallgatása
Tudománytörénet jelenidőben
Tíz évvel azután, hogy Tóth Tibor 1965-ben ÉNY Kazahsztánban felfedezte az”ősmagyarok mai relictumát”[TÓTH 1966] Vásáry István tanulmányt jelentetett meg „Julianus magyarjai a mongol kor után” címmel. [VÁSÁRY 1975] A tanulmány – feltehetőleg politikai okokból - nem foglalkozik Tóth Tibor szenzációs felfedezésével, de mellőzi más ismert adatok értékelését is. Tardy Lajos már 1980-ban rámutatott a tanulmány több hiányossárára. Mint részletes észrevételei bevezetőjeként írja: „Vásáry István az orosz források nyomán egészen 1551-ig vezet el bennünket a mozsarok, vagyis a volgai magyarok történetében, amikor is a „kazányi uralkodó réteg és az addig kazányi fennhatóság alatt álló népek, köztük a volgai magyarok is meghódolnak az oroszoknak, és hozzáfűzi: „Sajnos 1551 után többször mozsarokkal – nevezzük így a továbbiakban a Volga vidéki magyarjainkal – nem találkozunk az orosz forrásokban.”[I. m.: 53.] Egészítsük ki Vásáry fontos adatait azzal, hogy találkozhatunk a mozsarokkal mind későbbi, mind pedig korábbi forrásokban is.” [TARDY 1980: 149-150.] Tardy Lajos részletes észrevételeit cikkünk végén „Válogatott források” címszó alatt idézzük. 2008-ban Vásáry a tanulmányt kissé módosított címmel, de témánk szempontjából azonos tartalommal ismételten megjelentette. Ebben sem foglalkozik Tóth Tibor felfedezésével és a felfedezést megerősítő új kutatási eredményekkel, de Tardy kifejezetten neki címzett észrevételeivel sem. Nézetem szerint az ismert adatok elhallgatása éppen olyan – enyhén szólva – hiba, mint az adatok meghamisítása, hamis adatok gyártása. Most először áttekintjük a történelmi eseményeket, melyek a keleten maradt magyarok – Vásáry következtetéseitől eltérő okból történt - szétszóródásához vezettek, majd rátérünk a keleten maradt magyar néptöredékek mai napig való fennmaradásának bizonyítékaira.
Magyarok Kazahsztánban és Üzbegisztánban
A keleten maradt magyarok, vagy legalábbis azok nagyrésze nem menekült a mongol-tatár támadás elől nyugati irányban 1240 körül. [V. ö.: VÁSÁRY 1975, 2008.]. Ezt bizonyítja, hogy amikor Abulhair kán több, mint kétszáz évvel később élete utolsó hadjáratára indult a Volga mellől (tehát onnan, ahol a magyarokat Julianus megtalálta), seregében magyar csapatok voltak és erről ázsiai krónikák tudósítanak.
Abulhair kán, majd unokája Sejbani kán előzőekben említett Mogulisztán elleni hadjáratáról Bromjlej Ju. V, Podolnij R.G. orosz írók Az emberiség népekből áll című könyvükben (Moszkva, 1990, 207-211. o.) így írnak:
"… A [XV. és] XVI. században első pillantásra különös események mentek végbe Közép-Ázsiában. A terület nyugati részéről nomád törzsek törtek be annak keleti és déli területeire. Ezek a törzsek győzelmet arattak, és kiűzték a mai Üzbekisztán (Szamarkand és Fergana) területéről annak uralkodóját, Babur emírt. (Maguk a nomád törzsek a mai üzbégek elődei közé kerültek). Az elűzött emír, akiről egyébként elmondhatjuk, hogy Dzsingisz kán és Timur Lenk leszármazottja volt, serege maradványaival Délre, Afganisztánba futott, majd később… Indiára támadt, és ott hatalmas birodalom, a Nagymogul Birodalom megalapítója lett."
Tekintsük át az Arany Horda meggyengüléséhez, felbomlásához, végül az Arany Horda utolsó kánjának Ázsiába történő visszatéréséhez vezető események sorát.
1357-ben kihalt az Aranyhordát alapító Batu kán családja. Ezt követően súlyos hatalmi harcok indultak az Aranyhorda trónjáért. Tizennégy év alatt tizennégy kán volt, és mindegyik csatában halt meg. Az Aranyhorda utolsó időszaka a Timur Lenk elleni halálos küzdelemben telt el. Ebben a háborúban pusztult el Urusz kán és Toktamis kán is. Timur Lenk halála után megfordult a kocka. Barak kán győzelmet győzelemre aratott Timur Lenk utódaival, a Timuridákkal szemben. Őt egy nogaj mirza nyila terítette le 1428-ban. [MAGAUIN 16 skk.] Ahogy említettük, a felbomlóban lévő Aranyhorda utolsó kánja, Abulhair kán a Volga mellől 1467-ben indult élete utolsó hadjáratára Mogulisztán ellen. A háborút halála után unokája, Sejbani kán fejezte be. A magyarok részvételéről Abulhair és Sejbani kán seregében két ázsiai krónika is tudósít. A vonatkozó szövegrészleteket a „Válogatott források” címszó alatt közöljük.
Az Arany Horda felbomlása után - a ma Kelet-Európának tekintett - térségben az Arany Horda utódállamaiként tatár kánságok alakultak. Ilyen volt a Kazanyi Kánság, a Nogaj Kánság és ettől nyugatra a Krími Kánság is. Ezeknek a nagy nomád államalakulatoknak az uralkodói mongolok, Dzsingiszídák voltak, a mongolok által tatárnak nevezett lakossága elsősorban kipcsák-türk, Moldovában és Havasalföldön román nyelvet beszélt.
Mátyás király korában a Moszkvai Nagyhercegség még az Arany Horda, majd a Kazanyi Kánság hűbérese volt. Nem sok idő elteltével azonban, Rettegett (4.) Iván idején a helyzet megváltozott. Rettegett Iván 1552-ben elfoglalta és elpusztította Kazanyt. Ezeket az eseményeket a Nogaj Kánság „lábhoz tett fegyverrel” szemlélte. [MAGAUIN: 140]
A Nogaj Kánság névadója a dzsucsida Nogaj kán volt, aki 1280-as években lett az Aranyhorda keleti területének ura, mongoljaival együtt. Az ott élő kun-kipcsák törzseket saját népébe olvasztotta, amelybe más ural-altaji etnikai elemek, például jászok és baskírok, besenyők és a keleten maradt magyarok is keveredtek. Ebből alakult az Aranyhorda kelet- európai területének déli részén egy új nép, a nogajok, akik az Arany Horda felbomlása után, a XVI–XVII. században a Káspi-tó melletti Szaráj városától a Kaukázusig és a Krími Kánságig terjedő sztyeppét uralták. Egyes csoportjaik Moldvában is megjelentek. Orosz és nogaj dokumentumok igazolják, hogy a Nogaj Horda területén, a Volga-Don közben (a „Vad Pusztán”), és a Kaukázus vidékén az adott időben magyar törzsek is éltek. [Vö.: SZEMENOV 1895; TREPAVLOV 2001: 437,489, 502, VÁSÁRY 1978: 37-72] Háborúk sorozatát vívták főleg az oroszok ellen, s többször betörtek Nyugat-Ukrajnába is. Harcokat folytattak a kaukázusi népekkel, majd később szomszédságukba került hódító kalmükökkel.
Kép: Kalmük (ojrát) lovas.
A Nogaj Kánság egészen a 17. század harmincas éveiig kiterjedt nemcsak a fent említett területekre, hanem a kazahok Kis és Középső hordájának területére is. Mintegy száz évvel a Kazanyi Kánság bukása után kalmük (ojrát) és orosz csapatok egyaránt támadták a Nogaj Kánságot. A kalmükök nem egy esetben kaptak orosz, vagy kozák segítséget. Aszrahányt is kalmük segítséggel hódították meg az oroszok. 1643-ban a kalmükök végzetes vereséget mértek a nogajiakra, s a fejedelemségük összeomlott. Véglegesen 1711-ben szűnt meg önállóságuk, mikor az oroszok, kozákok és kalmükök közösen számolták fel a nogajiak uralmát a területen. Ezt követően a nogaj nemzet egy része, jaiki (Urál-vidéki) földjeivel együtt, belépett a Kazah Hordába, és kazahnak is nyilvánította magát. [V. ö.: MAGAUIN 2013: 144-145.] Haszarov, oroszországi történész írja: „Az Észak–Kaukázusban (ez a terület is a hajdani Nogaj Kánságba tartozott - B. I.) széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, szablyák, kocsik, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a szokatlan szilárdsága természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is. A legnépszerűbbek a magyar hagyományok az oszétoknál, a karacsáj-balkároknál, a kumikoknál, és néhány tanúbizonyság szerint jól ismertek a kabardoknál, ingusoknál és az adigéknél is. Emellett S. B. Nogmov szerint a kumikok és kabardok szájhagyományában fennmaradt, hogy a magyarok egy része Dagesztánba költözött.” ; [HASZAROV: http://kumukia.ru/?id=726 ]
Az Aranyhorda előzőekben már említett másik utódállama a Nogaj Kánságtól nyugatra elhelyezkedő Krími Kánság volt, mely amely a Kaukázustól egészen a Dunáig terjedt, a mai Oroszország, Ukrajna és Románia területén. Központja a Krim-félszigeten volt.A Krími Kánság 1475-ben lett az Oszmán Birodalom protektorátusa, majd 1783-ban Oroszország annektálta a területet.
Turkoly Sámuel még a 18. század elején is talált a Krim félszigeten hét falut, melyek lakói akkor még magyarul beszéltek. Ő hívta fel először a figyelmet a Kaukázus északi előterében található „Madzsar” nevű romvárosra is. [HADOBÁS 2003: 71-72.]
Magyar csapatok részt vettek a 200 éves (1525 körül – 1754 ősze) kazak-kalmük háborúban. A háború lezárása, gyakorlatilag a kalmükök kiirtása után - a 18. században - délről indultak vissza a kalmüköktől megtisztított észak-kazahsztáni (és ahhoz csatlakozó oroszországi) térség jó legelőire. Itt, É-Kazahsztánban talált magyarokat 1965. áprilisában Tóth Tibor, akiket 2002. szeptemberében Benkő Mihály és 2006. szeptemberében Bíró András Zsolt is felkeresett. Benkő Mihály 2003-ban, 2005-ben és 2007-ben egy másik magyar törzsi területen is járt, a ma Oroszországhoz tartozó Omszki Terület Russzkaja Poljanai Járásában lévő Karatal településen, és korábban a Mongol-Altajban is végzett magyarok közt kutatásokat.
A Tóth Tibor, Benkő Mihály és Bíró András Zsolt által vizsgált észak-kazahsztáni, nyugat-szibériai és mongol-altaji területeken kívül ismereteink szerint napjainkban maradékaik találhatók Üzbegisztánban[1], Kirgizisztánban[2] és az Észak-Kaukázusban[3] is.
A magyar népnév adatolása
A Kazak értelmező szótár szerint a magyarok mongol kori megnevezése „Mazsar”, míg napjainkban „Madijar”. Utóbbi etnikai megnevezés található napjainkban a torgaji és karatali magyar temetők sírfeliratain.
Kép: Kazak értelmező szótár belső címlapja, annak hátoldala és a 447. oldal első hasábja. [KAZAK 1999.]
A nogajok törzsi rendszerében adatolt a magyar törzs [SZEMENOV 1895; TREPAVLOV 2001] .
Kép: A Nogaj törzsek tamgái, köztük a Mazsar (=Magyar) törzs tamgája. [SZEMENOV 1895]
2. Tardy Lajos észrevételei Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után című tanulmányára
Tardy Lajos Vásáry István 1975-ben megjelent tanulmányával kapcsolatban a következő észrevételeket tette:
„… Ami a mandzsarok települési helyét illeti, következtetéseinkben Vásáry Istvánnak részint elődökre támaszkodó, összefoglaló-kiértékelő jellegű megállapításaira, részint saját, önálló kutatási eredményeire támaszkodhatunk, amelyek – mint munkájának [Vásáry I., Julianus magyarjai a mongol kor után. In: Somogyi Múzeumok közleményei. Kaposvár 1975. 49-67; Uő: The Hungarians or Možars and the Me ščers/Mižers of the middle Volga Region, In: Archivum Eurasiae Medii Aevi. I/1975. 237-275; - Vö. Perényi J., A Keleten maradt magyarok problémája. In: Századok 1975. 33-62.] bevezetésében említi – azon alapulnak, hogy az orosz források vizsgálata nyomán sok ponton az eddigiektől eltérő kép kerekedett ki előtte, s a volgai magyarsággal kapcsolatba hozott népek (mozsar, mescser, miser) történetét új módon látja. Megállapításaiból mindenekelőtt a „mandzsarok”-ról általam mondottakra vonatkoztatandó vagy vonatkoztatható részeket, mondatokat ragadom ki, természetesen a maguk összefüggésében: ezek közül is elsősorban azt az általános érvényű igazságot, mely szerint az amúgy sem túl nagy lélekszámú volgai magyarság feltehetőleg több területen szétszórva élt.
Vásáry István hivatkozik azokra a középkori orosz adatokra, melyekre először Munkácsi Bernát hívta fel a figyelmet 1894-ben. [Vásáry i. m.: 49.] Majd azokat az oroszországi helyneveket tárgyalja, amelyekben a magyarok neve őrződött meg, utódai pedig ezt híven tovább folytatták, továbbfejlesztették. De éppen a keleten maradt magyarság szétszórt településrajzára tekintettel ezt a kutatást az Oroszországon kívüli területekre is érdemes és szükséges kiterjeszteni. Így pl. a grúz helységnévtárban [Грузинская ССР. Административно-территориальное деление на 15 января 1966 г. Изд. Третье. Тбилилси 1966, 204. атлас Грузинской Советской Социалистической Республики. Тбилиси-Москва 1964, 37,] található Macsara község (az Abház ASZSZK gulripszi járásában) – melyet a múlt századi orosz térképek Mazsara, Madzsara néven tartottak számon -, továbbá Madzsarckali (=Madzsarkút), szintén a kívánatos kutatás keretei közé tartozna. [A nyelvészek érdeklődését esetleg a lentehi-i járásban fekvő Mazeri falu (uo. 203) is felkeltheti. De figyelemre méltó az is, hogy Güldenstädt, J. A., - aki 1768-1774 között az egész Kaukázust bejárta – kapitális munkájában (A. Giuldenstedtisz mogzeuroba Szakartvelosi. Tbiliszi I. köt. 1962. II. köt. 1964.) több helyen is megemlékezik lezg vagy oszét földön levő „Madzsar”, „Macsara”, „Macshara nevű falvakról (I. köt. 105; II. köt. 67, 85, 87.). A grúz kiadás helyesen adja vissza a szerző által eredetileg csak fonetikai alapon leírt helyneveket.]
Vásáry István kifejti, hogy a magyar népnév az orosz források sorában először egy 1483. évről keltezett oklevélben fordul elő, mely Joann Vasziljevics nagyfejedelenek, fiának és bátyjainak a hasonnevű Joann Vasziljevics rjazanyi nagyfejedelemmel kötött megállapodását tartalmazza.[ Vásáry István: Julianus magyarjai a mongolkor után. In: Somogyi Múzeumok Közleményei. Kaposvár 1975, 51.] A moszkvai nagyfejedelem megtiltja a rjazanyi nagyfejedelenek, bojárjainak és embereinek, hogy Danyjar cárevicstől, Kaszimov urától és hercegeitől eljövő adót, ún. jaszakot fizető embereket fogadjanak be: „És azokat, akik Rjazanyba mentek cárevicstől és hercegeitől a te nagyatyád Iván Fedorovics nagyfejedelem élte után, böszörmény vagy mordvin vagy magyar (Macsjarin, Mocsjarin) fekete emberek, akik a cárevicsnek jaszakot adnak (megparancsolom) neked Iván nagyfejedelemnek és bojárjaidnak, hogy ezeket az embereket bocsásd vissza önként helyükre, mindegyiket oda, ahol lakott.”
A magyarok ebben az oklevélben – folytatja Vásáry – a rjazanyi nagyfejedelemség területén, illetve annak keleti feléből leszakított kaszimovi kánság területén fordulnak elő, jó 500 kilométerre a Volga középső folyásától, ahol Julianus reájuk talált 1236-ban. Ez azt jelenti, hogy a volgai magyarság a volgai bolgár birodalom bukása, 1236 után szétszóródott, nyugatra menekült.
Vásáry István az orosz források nyomán egészen 1551-ig vezet el bennünket a mozsarok, vagyis a volgai magyarok történetében, amikor is a „kazányi uralkodó réteg és az addig kazányi fennhatóság alatt álló népek, köztük a volgai magyarok is meghódolnak az oroszoknak, és hozzáfűzi: „Sajnos 1551 után többször mozsarokkal – nevezzük így a továbbiakban a Volga vidéki magyarjainkal – nem találkozunk az orosz forrásokban.”[U. o.: 53.]
Egészítsük ki Vásáry fontos adatait azzal, hogy találkozhatunk a mozsarokkal mind későbbi, mind pedig korábbi forrásokban is.
Hogy mondanivalónk alapszövetéhez – a mandzsar rabszolgák kilétéhez – az összegezés során térhessünk vissza, előbb a későbbi forrásokat vegyük szemügyre.
1637-ben foglalták el a kozákok a Don torkolatában fekvő Azovot, az egykori Tana városát, melynek nevével többször is találkoztunk, hiszen Kaffa mellett ez volt a Fekete-tenger partvidékén működő itáliai rabszolgakereskedők legfontosabb központja. 1641-ben az oszmánok sikeretelenül próbálkoztak a város visszavételével. Az itt folyó küzdelemnek is megvolt a maga irodalmi lecsapódása, a „Poveszty ob Azove”, mely előbb 1906-ban, [Орлов А. С., Сказочние повести об Азове. История 7135 года. Варшава 1906.] majd 1939-ben [Сутт, Н. И. Повести об Азове 40-у годы XVIII. в. In:Учение Записки Кафудри Русской Литературы. Московской гос. Педадогический Институт. Вып. II. Mосква 1939.] látott napvilágot, szempontunkból egyező szöveggel. Ebből kitűnik, hogy egyéb – kis és nagy – népek harcosai sorában, hittestvéreik – az oszmánok, krími tatárok, cserkeszek stb. – mellett a mozsarok is kivették részüket az eseményekből a szultán seregében. [«Да с ними, пашами прищел из Крыму кримской царь да братего Народим Крым Гирей, царевич, со всею своею ордою крымскою и ногайскою, да с ним же крымских да нагайских князей и мурз татар» … «А было с пашами турецкими под нами разных земель люди: 1-у турки, 2-е крымци, 3-е греки, 4-к сербы, 5-е арапы, 6-е мажары, 7-е буданы, 8-е болшяны, 9-е арнауты, 10-е волохи, 11-е ьутяны, 12-у черкасы, 13-у немцы...» (Szutt, N. I., i. m. 50-51.)] Ilyen fontos ténymegállapítás esetén azonban arra kell törekednünk, hogy „ellenpróba” is álljon a rendelkezésünkre. Meg kell ugyanis vizsgálnunk, hogy ez esetben nem állnak-e a „mozsarok” mögött a pannóniai magyarok. Nos, ha a „királyi Magyarország” területéről érkezett magyar segédcsapatra gondolnánk, ezt hosszas fontolgatások nélkül eleve elutasíthatjuk magunktól. III. Ferdinánd király – akárcsak elődei és utódai – sohasem szövetkezett az oszmánnal, s minden egyébtől eltekintve: 1648-ig, a vesztfáliai békéig teljesen belebonyolódott a 30 éves háborúba. A török-megszállta Magyarországról sem érkezhetett magyar katonai egység, az oszmánok ilyen megoldáshoz sohasem folyamodtak: a hazánkból erabolt fiatalembereket egyszerűen besorozták – a megfelelő kiképzés után – saját egységeikbe. Az erdélyieket az orosz források – tudomásom szerin – sohasem nevezték magyaroknak, de I. Rákóczi György fejedelem, aki még az adófizetést is megtagadta a Fényes Portától, aligha küldött segédcsapatokat a szultánnak, méghozzá ily távoli tájakra, a Don torkolatához. Ennek ellentmondani látszik Evlia Cselebi állítása, aki – ismert „szavahihetőségével” – azt állítja, hogy 40 000 budzsáki tatár, 40 000 moldovai és havasalföldi mellett 20 000 erdélyi harcos is részt vett az Észak-Kaukázus határán fekvő vár ostromában a török oldalán.[Szmirnov, N. A., Rosszija i Turcija v XVI-XVII vv. Tom II. Moszkva 16. 66] Ekkora – de ennek akár csupán tizedére rugó – erdélyi expedíciós seregről minden bizonnyal tudna valamit historiográfiánk.
Vegyük szemügyre egy másik idekívánkozzó aggály „ellenpróbáját” is.
Vásáry előbb idézett adataiból tudjuk, hogy 1551-ben „a kazáni fennhatóság alatt álló népek, köztük a volgai magyarok is meghódolnak az oroszoknak. De vajon egy részük – talán nagy részük – nem költözött-e át az uralomváltozáskor, esetleg jóval előbb hittestvéreinek, a krími tatároknak akkor még eléggé kiterjedt területeire? Ez csak azt jelentené, hogy a volgai magyarság szakadatlan vándorlása nyugat felé ekkor dél-nyugati irányt vett. De nem zárhatjuk ki azt sem – hiszen Vásáry nyomán előrebocsátottuk, hogy „a Volga-vidéki magyarok szétszóródva bár, de túlélték a mongol kort”[Vásáry, i. m. 56. 2. h.] -, hogy a mongol támadás után ide húzódtak le. (Egyébként Abházia, melynek területén a már említett Macsara fekszik annál közelebb van Azovhoz.)
A mozsaroknak továbbélését szinte a legutóbbi időkig, nemzeti, származási tudatuknak századunkig megállapítható fennmaradását azonban még vitathatatlanabb bizonyítékkal támaszthatjuk alá. Ennek bemutatásához fel kell villantanunk néhány esemény Ausztia – Magyarország első világháborús hadifogoly-politikájából, melyet a hadvezetőség, valamint a külügyek intézői teljes egészében külpolitikai és stratégiai elgondolásaik szolgálatába állítottak.
A cári hadsereg osztrák – magyar hadifogságba esett tiszti és legénységi állományából szelektálták, illetve kiemelték (táboron belül elkülönítették vagy külön táborba helyezték) a kaukázusi, valamint az orosz birodalom mohamedánok lakta területeiről származó személyeket. A Habsburg-monarchia – a német birodalomhoz hasonlóan – ezt a nemzetközi joggal bajosan összeegyeztethető módszert választotta ki gyenge szövetségesének, Törökországnak megsegítésére, főleg pedig saját keleti politikájának alátámasztására. Kedvezményekkel, igéretekkel, a szeparatista-nacionalista szenvdélyek felszításával elsősorban az orosz birodalomból érkezett iszlám vallású hadifoglyokat igyekeztek rábírni arra, hogy lépjenek be „önként” a török hadseregbe, és vegyék ki részüket az antanthatalmak elleni dsihádból, a „szent háborúból”.
A csász. és kir. hadügyminisztérium 1915. márciusi hivatalos adatai szerint, melyek az egyes hadifoglyok által kitöltött vagy tollba mondott kérdőíveken alapultak, az Ausztria-Magyarország területén felállított hadifogolytáborokban ekkor a cári hadseregnek kerek 7000 iszlám vallású katonáját őrizték. A kérdőívek összegezése alapján a nemzetiségi összetételük a következő adatokat mutatta:
Nemzetisége Száma
- tatár 6325
- cserkesz 50
- kirgiz 11
- „bachtiát” 554
- baskir 14
- „teptiar” 21
- mozsar (Mosharen) 10
[HHStA, Wien, PA I. 937. Krieg 19 b., Kriegsministerium, Abt. 10, Nr. 11413/543/15 an Min. d. Äussern (3. 3. 1915]
Ebben a 7000 főnyi „mohamedán tengerben” – nyilván népük hazai lélekszámának megfelelően – mindössze ez az elenyésző számú, ezreléknyinél is alig több ember vallotta magát „mozsar”-nak. Milyen kivételesen erős, mélyen gyökerező, elevenen élő hagyományok hathatták át ezeknek az évszázadok óta tatár közegben élő mozsar embereknek belső világát, hogy ha esetleg – de távolról sem bizonyosan – saját nyelvüket már el is vesztették, etnikai tudatuk a XX. században is tovább élt. [Vö. még: Berichte des Forschungsinstiturs für Osten und Orient in Wien. 1916 Sept.- Nov. 31.]
Mint Vásáry írja, a mozsarok az orosz krónikákban 1483 és 1551 között jönnek elő. A mozsarok későbbi, 1551 utáni szereplésének bemutatására az előbbiekben tettünk kísérletet; most az 1483. évet megelőző korra vonatkozólag igyekszünk némi világosságot deríteni korábbi lakóhelyük megközelítő meghatározására. A kérdés megoldásának megkísérlésére egy itt fel nem használt és íly szempontú vizsgálatoknál nem alkalmazott tudományágat ajánlatos bevonni: a kartográfiát, helyesebben a kartográfiatörténetet.
Ismét vissza kell kanyarodnunk Marco Polóhoz, ahhoz, akinek művében először találkozunk a „mengiar” ill. „manzsar” – népnévvel.
Marco Polo egész élete szorosan összefügg Velencével, a velencei köztársasággal. Valójában csak halála tán „fedezték fel”; akkor azonban hírneve nőttön-nőtt, s műve egész sor másolatban terjedt el. Nem túl hosszú idővel halála után fejlődött ki a velencei kartográfus-iskola, melynek jeles képviselői a Pizigano fívérek – Francesco és Marco – voltak, akiknek 1367. évi protolán-térképe [Vö. Grosjean, G. – Kinaur, R., Kartenkunst und Kartentechnik vom Altertum bis zum Barock. Bern – Stuttgart 1970. 144; Tardy J., Contribution to the Cartographic Representation, of the Middle and Lower Volga – Region. In: Chuvash Studies, Bp. 1980. (S. a.)] sok érdekes adatot tartalmaz ugyan a szóban forgó térségre, de – talán csak a rendelkezésünkre álló másolat gyenge kivitele miatt – nem adhat választ kérdéseinkre.
A száz évvel később alkotó Fra Mauro, a velencei téképészet legnagyobb mestere és a vezetése alatt álló kartográfiai műhely tagjai által készített alkotások nyújthatnak esetleg további fogódzókat ehhez.
A vatikáni Fra Mauro-portolán [Vö: Tardy J., i. m.] – lehet, hogy magának a nagy térképésznek a műve, de az is lehetséges, hogy egy közvetlen elődjéé – a Krím félszigettől északra, a Dnyepertől jóval keletre jelzett területhez magyarázatot fűz, melyek szövege a következő: „Szolgáljon tudomásul, hogy Kunország valaha rendkívül nagy ország volt s határai igen messzire terjedtek ki. De mostanra annyira elerőtlenedett, hogy alig veszik számba. Lakosságából nem sokan Magyarországra költöztek át.”[Nota che la Cumania solea esser grandissima prouintia e diilataua molto jn suo confini. Ma ora sonno consunti che de loro non se fa troppo conto de liqual popoli no sono molti per l’ Ongaria (In: Imago Mundi. XVI/1962. 21.)] E szöveg mellett – attól nyugatra, a Dnyeper-hajlattól keletre – semtikus várábrázolást látunk. A körülötte levő terület lakosságára a „mancarmi” vagy „maniarmi” felirat utal. Ez a delelt tájolású, kizárólag tengerészeti célokat szolgáló térképen – mely a szárazföldi térarányokat egészen elnagyoltan adja vissza – a Krím félszigettől északra, a Dnyeper keleti partvidékére helyezi a szóban forgó népet.
Az 1459-ben készült Fra Mauro-világtérkép[Il mappamondo di Fra Mauro a cura di T. Gasparrini Leporace. Venezia, 1954] toponimiai anyaga feltűnő egyezést mutat ezzel a portolán-térképpel, mind az írásmód, mind a tévedések vonatkozásában [Mindezt térképműve XL. Tábláján maga Fra Mauro fejti ki, nem rejtve véka alá nézetét a ptolemaioszi hagyaték vonatkozásában.] De – és ez mutatja, hogy a kartográfiában a szövegromlás különösen megnehezíti az eredeti rekonstruálását – itt a Kunországra vonatkozó legendától némileg nyugatabbra találjuk a Fra Mauro-térképmű XXXIII. Számú tábláján a „mancarmi” vagy „maniarmi” megjelölést, ám immár „macharmi” változatban, mely a tat-októl közvetlenül északra, a „Provincia Chhapciach”-tól azaz Kipcsaktól nyugatra a Dnyeper partján települt meg (a folyó átellenes oldalát a gótöktól északra élő „tartari” foglalják el). A „mancarmi” itt attól a „Provincia Raxan”-tól, vagyis a rjázáni nagyfejedelemségtől délre laknak, melynek – Fra Mauro térképének tanúsága szerint – tőszomszédai. Fra Mauro azonban Rjázán nagyfejedelemségből hatalmas országot csinál, melynek középpontjában Kijev látható; ettől északra „Provincia meçenexe in Rossia” – alighanem az oroszországi besenyők lakóhelyére utaló, rontott megjelölés.
Vagyis a Fra Mauro-térképen a „macharmi” vagy „manarmi” lakta terület többé-kevésbé egybevág a Vásáry által hivatkozott macsarinok, mozsarok területével. Ez a látszólagos hasonlóság egymagában keveset mond, de egyéb adatok arra utalnak, hogy a puszta véletlennél esetleg mégis többről van szó.
Fra Mauro világtérképe XXXIII. Táblájának alsó bal szélén, a Coch-su folyó után, Samart, Catabolót és Carmancót követően Borgart látjuk, majd a Cheruso, avagy vörös folyó után a Volgától keletre egy kis népre utaló, nehezen kivehető feliratot találunk: „Avo mancar” vagy „Avo mançar” – azaz „Ősi mancar” vagy „Ősi mançar” földje. [Uo.: XXXIV. Tábla.]
[…]
A szóban forgó két térkép mindazonáltal még így is módot ad két következtetésre:
Az első abban áll, hogy a mandzsarok ekkor még önálló etnonimia gyanánt szereppeltek a térképen (Avo mancar vagy Avon mançar), Borgar, vagyis Bulgaria Magna mellett).
A második: Vásáry feltevései, melyek szerint „a magyarok egy része … már az 1240-es években ott volt Rjázán vidékén”[Vásáry, i. m. 59. 1. j.] és a mozsar-ok a rjázáni nagyfejedelemség keleti felétől leszakított kaszinovi kánság lakói voltak 1452-ben, esetleg némi alátámasztáshoz jutnak a kartográfiatörténet segítségével….” [TARDY 1980: 148-156]
Irodalom:
ACZÉL 1967 Aczél Kovách Tamás: Ismeretlen magyar törzsre bukkant egy budapesti tudós. In: Magyar Nemzet 1967. nov. 6.
ACZÉL 1968 Aczél Kovách Tamás: Új meglepő kutatási eredmények a magyarok eredetéről, a rejtélyes Kusán Birodalom. In: Magyar Nemzet 1968. november 7.
AHMEDOV 1965 Ahmedov, V. A.: Gosudastvo kochevykh uzbekov, Moskva 1965
BENDEFY 1942 A magyarok kaukázusi őshazája. Gyeretyán országa, Budapest, 1942
BENKŐ 2001 Benkő M.: Julianus nyomdokain Belső-Ázsiában. – Harmatta János előszavával, Timp Kiadó, Budapest 2001
BENKŐ 2003 Benkő M, Torgaji Madiarok. – Erdélyi István előszavával, Timp Kiadó, Budapest 2003
BENKŐ 2005 Benkő M., Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. In: Eleink IV/2. (8) 2005. 18-31.
BENKŐ 2007 Benkő Mihály–Babakumar Khinayat, A keleti magyarok írásos emlékeiből. Masszi Kiadó, Budapest 2007
BENKŐ 2008a Benkő Mihály: Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII/2. (14) 2008. 78-83.
BENKŐ 2008b Benkő M., Magyar Kipcsakok, - Babakumar Khinayat előszavával, Timp Kiadó, Budapest, 2008.
BENKŐ 2009 Benkő M., Az omszki sezserék és kapcsolataik. In: A Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesület III. Gödi Konferenciája. Őstörténeti füzetek, 8, 2009, 43–51;
BENKŐ 2018 Benkő M., Beszélgetés egy magyar-kipcsák akszakallal, in: Kelet Kapuja 2018. (5) 110-115.
BÍRÓ 2007 Bíró András Zsolt: Tudományos expedíció a kazakisztáni Madjar törzs szállásterületére, in: Eleink VI/2. (2007) 22-31.
BÍRÓ 2009 A. Z. Bíró, A. Zalán, A. Völgyi and H. Pamjav: A chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary). in: American Journal of Physical Anthropology, 2009.
BOJARSINOVA 1971: Bojarsinova, Z. A.: Naselenie Zapadnaj Sibiri do nachela ruskoj kolonizacii. Tomsk. 1971.
BONFINI 1995 Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei, copyright (fordító) Kulcsár Péter: 1995, http://www.balassikiado.hu/BB/netre/html/bonfini.html, letöltve: 2018-10-03
BROMJLEJ 1990 Bromjlej Ju. V., Podolnij R.G.: Az emberiség népekből áll. Moszkva, 1990.
DAI (DAI=De administrando imperio) A birodalom kormányzásáról. Ford.: Moravcsik Gyula. Lectum Kiadó. Szeged, 2003.
DERBEND-NÁMEH 1853 Derbend- Nâmeh, or the history of Derbend, Publ. With the Texts and Notes by A. Kazem-Beg, St. Petersburg 1853.
ERDÉLYI 2012 Erdélyi István: Magyar őstörténeti minilexikon, Budapest, 2012.
HADOBÁS 2003 Hadobás Sándor: A szikszói őshazakereső. Turkolly Sámuel. In: Hadobás Sándor: A szülőföld vonzásában. Válogatott írások. Edelény-Rudabánya, 2003.
HARMATTA 2000 Harmatta János: Folytatni kell a mazsarok kutatását Turán, (új) III. évfolyam, 2. szám, 2000 április-május, 101–103.
HARMATTA 2001 Harmatta János, Julianus és a keleti magyarok. In: Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában. Budapest, 2001.
HASZAROV Хасаров, А.: Маджар, http://kumukia.ru/?id=726, letöltve: 2018-09-21
HÖLBING 2010 Hölbing Tamás: A honfoglalás forráskritikája Budapest, 2010.
KAZAK 1999 Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999
KONKOBAJEV 2013 Konkobajev, K.: Ősmagyar nyomok a kirgiz nyelvben. In: Eleink XII/2 (30) 2013, 40-43.
KUSHKUMBAJEV 2007 Kushkumbajev, A. K.: Kazakhi i mad’jarü: etnicheskie vzaimootnosheniii. (A kazakok és magyarok kölcsönös etnikai kapcsolatairól) In: Kazakhi Omskogo Priirtishja. Istorija i sovremennost’. Omsk, 2007,
KUSHKUMBAJEV 2011 Kushkumbajev, A. K.: Magyarok keleten és nyugaton. Ford.: Benkő Mihály, Budapest, 2011.
MAGAUIN Magauin, M.: Kazah történelem ábécéje. Ford: Benkő Mihály, Budapest, ISBN 978-963-087171-6
MATERIALY 1969 Materialy po istorii kazakhskikh khanstv XV–XVII vekov. Alma Ata, 1969.,
MÁRKI 1893 Orosz-magyar érintkezések Mátyás király és a Jagellók korában. In: Erdélyi Múzeum 1893. X. köt. 555-566.
PERÉNYI 1975 Perényi József: A Keleten maradt magyar töredékek, Századok 1975/1
PIUS IIa: Aeneas Sylvius Piccolomini, később Pius II: Asiae & Europae que elegantissima descriptio, Asia c. 29. fejezet 439. o.;
PIUS IIb 1574 Aeneas Sylvius Piccolomini, Pius II.: Commentarii...1574; 596.
POETY 1993 Поэты пяти веков. Казахская поэзия XV – начала ХХ в. Вст. ст., сост., биогр., спр. и прим. М.М. Магауина. Пер. с каз. Алма-Ата: Жазушы, 1993.
RASID-AD-DIN 1952 Рашид ад-Дин. Сборник летописей / Пер. с пер. О.И. Смирновой. Прим. Б.И. Панкратова и О.И. Смирновой. Ред. проф. А.А. Семенова. М.-Л.: Изд-во АН СССР, 1952. Т.1. Кн. 2.
RICCARUS A Julianus első útjáról készült jelentés 1237-ből, melyet Riccardus fráter szerzett IX. Gergely pápa*idejében In: Julianus barát és Napkelet fölfedezése, ford: Győrffy György, Budapest, 2002., http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0011.html, letöltve: 2018-09-05
RÓNA 1986 Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.
THURÓCZY 1980 Thuróczy János, A Magyarok Krónikája. Budapest, 1980.
SZEMENOV 1895 Семенов, Н.: Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Cпб., 1895
TARDY 1980 Tardy Lajos: A TATÁRORSZÁGI RABSZOLGAKERESKEDELEM ÉS A MAGYAROK A XIII – XV SZÁZADBAN, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.
TÓTH 1966a Tóth T.: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4) (1966.a.)
TÓTH 1966b Tóth Tibor: Az ősmagyarok mai relictumáról. In: MTA Biol. Oszt. Közl. 9. (1966) 283-299.
TÓTH 1969 Tóth T.: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról, MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85–95.;
TREPAVLOV 2001 Trepavlov, V. V.: A Nogaj Horda története, Moszkva, 2002.
VÁSÁRY 1975a Vásáry I., Julianus magyarjai a mongol kor után. In: Somogyi Múzeumok közleményei. Kaposvár 1975.
VÁSÁRY 1975b Vásáry I., The Hungarians or Možars and the Me ščers/Mižers of the middle Volga Region, In: Archivum Eurasiae Medii Aevi. I/1975.
VÁSÁRY 2008 Vásáry István (2008): Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Budapest. 2008.
VÁSÁRY 2008a Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után: mozsarok és miserek (mescserek) a Közép-Volga vidékén, in: Vásáry István: Magyar Őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008. 37-72
Kapcsolódó cikkek:
Dr. Tóth Tibor, a keleti magyarok felfedezője
Dr. Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája (Anthr. Közlem. IX. évf., 1965. 4. sz. 139-149. o.)
Tóth Tibor: AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMÁRÓL
ISMERETLEN MAGYAR TÖRZSRE BUKKANT EGY BUDAPESTI TUDÓS
Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról (MTA II. Oszt. Közl. 19. 1969, 85-95. o.)
Benkő Mihály: Mádoky Kongur István a kazak-magyarokról /Egy levél margójára/
Benkő Mihály publikációinak listája
Omszki Sezsere
Az Omszki sezserék jelentőségéről
Keleti magyarok - Ellenszélben, tudománytörténet jelenidőben
Benkő István–Benkő Mihály: MIT ÜZEN AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMAINAK ÖNELNEVEZÉSE
MAGYAROK "ÁZSIAI SZKÍTIÁBAN"
KUSHKUMBAYEV, Aybolat: The Magyar (Madzar, Madiar) Ethnonym in Medieval Written Sources
BENKŐ, István: Dr. Tibor Tóth (1929-1991) - Discoverer of the Eastern Hungarians in Modern Times
[1] Tóth Tibor Üzbegisztáni útjáról Aczél Kovách Tamás irt cikket 1968-ban a Magyar Nemzetben. [ACZÉL 1968] Idézet a cikkből: „A mesés hírű Bokhara és Szamarkand városától délre a Kaska folyó északi partján a térkép egy kis falut mutat. Neve: Madzsar kislak, vagyis Magyar szállás. Tóth Tibor első útja ide vitt, de a faluban már csak négy-öt madzsar család élt. Annál nagyobb volt az öröm, amikor a Huszár folyó mellett három, a térképről nem ismert Madzsar nevű falut talált. Nevük: Szauligar Madzsar, Adak Madzsar és Jukari Madzsar. Erre már nagyobb számban élnek madzsarok is. De a közelben van még egy madzsar lakta helység: Gulisztán kislak. Vagyis Rózsakert szállás. Újabb meglepetés fogadta a tudóst Csim faluban. Itt jászok laknak. Úgy élnek együtt madzsarok és a jászok, mint nagyon messze onnan, a Duna mentén a magyarok és a jászok.”
[2] A Kirgizisztánban található magyar etnikai csoportokról K. Konkobajev a következőket írja: “Etnikai nevek: Madijar – nemzetségág a szaruu törzsön belül. A szaruu törzs szálláshelyei Észak-Kirgizisztánban az Isszik Kul tó partvidékén, és a talaszi területen vannak, Dél-Kirgizisztánban pedig a Zsalal-Abadi terület aksziji körzetében. Emellett, kisebb „Madijar” nevű etnikai csoportokkal találkozhatunk az icskilik törzsszövetség kipcsak, zsalajyr, zsoo keszek törzsein belül. Az ő szálláshelyeik elsősorban Délnyugat-Kirgizisztánban, a baszkeni területen vannak. [KONKOBAJEV 2013]
[3] „Az Észak–Kaukázusban széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, szablyák, kocsik, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a szokatlan szilárdsága természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is. A legnépszerűbbek a magyar hagyományok az oszétoknál, a karacsáj-balkároknál, a kumikoknál, és néhány tanúbizonyság szerint jól ismertek a kabardoknál, ingusoknál és az&
