Közismert, hogy Julianus barát 1236-ban „Ungaria Maior-ban” (=Nagyobb Magyarországban) keleten maradt magyarokat talált és velük magyarul beszélt. [RICCARDUS] Ugyanakkor kevesen tudják, hogy Mátyás király korában is érkeztek hírek keleti magyarokról, akik „a Pannóniában lakó magyarokkal egy és ugyanazon nyelven beszélnek”, és IV. Bélához hasonlóan Mátyás király is szövetkezni akart velük. Julianus magyarjai tehát nem semmisültek meg a tatár támadás következtében, hanem az Arany Horda fennhatósága alá kerültek. A kérdésnek különös aktualitást ad, hogy napjainkban is találtak a hajdani Arany Horda térségében, Közép- és Belső Ázsiában és Európa és Ázsia határvidékén magukat magyarnak nevező, de magyarul ma már nem beszélő törzseket, nemzetségeket.

Mátyás király és az „Ázsiai Szkítiában” talált magyarok

Mátyás király 1458-ban lépett trónra. Az 1460-as években értesülhetett arról, hogy Ázsiai Szkítiában magyarul beszélő emberek élnek. Aeneas Sylvius Piccolimini, a későbbi II. Pius pápa ugyanis 1461-ben megjelent művében[1] megemlíti őket. Rá hivatkozva ír erről Thuróczy János is 1488-ban megjelent Magyar Krónikájában[2]: „Pius római pápa … mondja, hogy beszélt egy veronai származású emberrel, aki éppen napjainkban átkutatta Szkítia vidékét, és azt beszélte, hogy az ázsiai Szkítiában, ott, ahol a Tanaisz folyó ered, a Pannóniában lakó magyarokkal egy és ugyanazon nyelven beszélő emberekre bukkant. Visszatérve a Szentírás több tudósával –Szent Ferenc rendi szerzetesekkel, akik értették az ottaniak nyelvét – újra el akart menni hozzájuk, hogy Krisztus szent evangéliumát hirdesse (mivelhogy azok a bálványimádás hívei voltak). Ámde Moszkva ura, aki a görög hitszakadás híve, nehezményezte, hogy az ázsiai magyarokat a római egyházhoz csatolják és beavassák a szent hit tanításaiba, ezért megtiltotta, hogy odamenjenek.”[3]

Ezt követően Bonfini 1489-90-ben megkezdett, de Mátyás király halála után befejezett krónikájában a következőket írja: „Pius pápa… tanúságul hív egy veronai polgárt, aki azt mondta, hogy amikor a Don forrásvidékén járt, ott magyarul beszélő népre bukkant. A mi isteni Mátyásunk szarmata kereskedőktől értesült ugyanerről. Követeket és kutatókat küldött oda, hogy ezt a rokon népet, ha lehet, átcsábítsa a folytonos háborúságtól elnéptelenedett Pannóniába, ami ugyan eddig nem sikerült, de ha megéri, bizonyára megvalósul.”[BONFINI 1995: I. tized, II. Könyv, 39.]

Bonfini fenti sorait nyilvánvalóan még Mátyás 1490-ben bekövetkezett halála előtt írta le. Ekkor már Mátyás intézkedéseket tett a kapcsolatfelvételre, de terveit korai halála miatt nem tudta megvalósítani. Felmerül a kérdés, hol van Ázsiai Szkítia, hogy kerültek oda magyarok, mi történt velük a továbbiakban.

Kép: Beatrix és Mátyás. Fotó: A feltöltő saját munkája; Photo by Szilas in the Hungarian National Museum, copyright: közkincs, https://hu.wikipedia.org/wiki/Arag%C3%B3niai_Beatrix_magyar_kir%C3%A1lyn%C3%A9#/media/File:Beatrix_und_Matthias.jpg .

Magyarok az Arany Hordában (1242-1467)

Az előzőekben említett „Asiatica Scythia” terminus nem jelenti, hogy a mai értelemben vett Ázsiáról, azaz az Urálon túli területről lenne szó. Ázsia már a Don-Tanaison túli vidék is a korabeli felfogás szerint. [VÁSÁRY 2008: 22.] Európa és Ázsia határának ugyanis a Don folyót tekintették, melyet Tanaisnak neveztek.

Ha a kérdéseket meg akarjuk válaszolni, először vissza kell nyúlni Julianus barát 1236-os útjához, amikor Julianus „Ungaria Maior”- ban (=Nagyobb Magyarországon), a Volga folyó mellett magyarokat talált, akikkel magyarul beszélt. A Julianus útjáról Riccardus barát által készített jelentés a következőket írja:

[Nagy Bolgárországnak] „egyik nagy városában, mely állítólag ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar nőt talált, aki a keresett földről erre a vidékre ment férjhez. Ez megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre biztosan megtalálhatja azokat a magyarokat, akiket keresett. Így is történt. Megtalálta pedig őket a nagy Etil (Volga – B. I.) folyó mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat. … Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak harcban. A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok (A Kárpát-medencei magyarok – B. I.) tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla. A tatár nép szomszédos velük, de ezek a tatárok, harcba bocsátkozva velük, nem tudták őket háborúban legyőzni, sőt az első csatában vereséget szenvedtek. Ezért barátokká és fegyvertársakká fogadták őket, úgyhogy együttesen tizenöt tartományt teljesen elpusztítottak.” [RICCARDUS]

Az a körülmény, hogy Julianus barátot Nagy Bolgárországban egy oda férjhez ment nő igazította el, bizonyítja a volgai bolgárok és a magyarok közötti szoros kapcsolatot. Ugyanezt bizonyítja, hogy a magyar népnév szerepel egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. [RÓNA 1986]

A mongol kor előtti történeti források arról tudósítanak, hogy nem az egész magyarság költözött Árpád népével a Kárpát-medencébe, hanem a nagyobb részük „Szkítiában” maradt. [DAI, RICCARDUS] Amikor 1236-ban Julianus barát felkereste a keleten maradt magyarokat, azok már – ahogy az előzőekben idéztük - a mongolok szövetségesei, „fegyvertársai” lettek. [RICCARDUS] A Magyar Királyság elleni 1241-es mongol támadást követően 1242-ben Batu kán visszavonult a Kárpátok keleti oldalára és Szaraj fővárossal létrehozta a Kárpátok keleti oldalától egészen az Irtis-folyóig és az Altajig terjedő, és a mai Kazahsztán nagy részét is magában foglaló Arany Hordát. Ezt a roppan nagyságú területet nevezték Batu apjáról Dzsudzsi ulusznak is. Az Arany Horda nyugati szárnyát Fehér Hordának, míg keleti szárnyát Kék Hordának nevezték. Utóbbi az előbbinek volt alárendelve.

Kép: Az Arany Horda 1389-ben, a Tokhtamys-Timur háború előtt. A csillag Szarajt, a fővárost jelöli. A Moszkvai Nagyfejedelemség az Aranyhorda hűbérese volt. Wikipédia: Készítette: Feltételezhetően MapMaster (a szerzői jogi adatok alapján). Feltételezhetően saját munka (a szerzői jogi adatok alapján)., CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=1432918 , copyright: Közkincs.

Az Arany Horda népei között a keleti magyarokról több történeti forrás is beszámol. Az 1300 előtti harcokat megemlítve egy 15. századi ismeretlen író, Iszkender Anonymusa, az Arany Horda egyik területe neveként Madzsart is megemlíti Bulgar, Basgird mellett. [PERÉNYI 1975, 31-61.] „Rasid-ad-Din is értesít bennünket arról, hogy a magyarok részt vettek a Dzsingiszidák 13. századi hadjárataiban. Ez a híres perzsa történetíró leírja Batu kán utódai birodalmának, az úgynevezett Arany Hordának a katonai erejét. Kiemeli a következőket: „Toktaj és Bajan kánok hadseregének nagy része (XIII. sz. vége – XIV. sz. eleje – KUSHKUMBAJEV A. K.) magába foglalja annak a négyezernek (négyezer mongolnak – KUSHKUMBAJEV A. K.) a leszármazottait, de új, orosz, cserkesz, kipcsak, madžar és más egységeket soroltak hozzájuk az utóbbi időben”. [RASID-AD-DIN 1952, 275.] Toktaj egyike volt az Arany Horda nagykánjainak (1291–1312), Bajan kán pedig, aki Dzsucsi kán legidősebb fiának Ordának (Ichennek) a leszármazottja volt, a mai Kazahsztán területén uralkodott, és fővezére, vagy egyik vezetője volt a Kék Hordának, az Arany Horda keleti szárnyának.” [KUSHKUMBAJEV 2012, 62 skk] Egy 1329-ben Avignonban kelt, XXII. János pápa által írt levél megemlíti Jeretamirt (Bendeffy Lászó olvasatában Gyeretyán), mint az Árpádokkal azonos vérből származó uralkodót, aki feltehetőleg a Kuma menti Madzsar város emírje volt [V. ö.: BENDEFY 1942] A várost Ibn Battuta arab utazó 1333-ban felkereste és azt "Ibn Battuta utazásai és vándorlásai” című művében az Arany Horda egyik legnagyobb városaként írja le. Seref-ad-Din Ali Jezdi 15. században készült munkájában al-Madzsar városát felsorolja Timur Lenk XIV. század végi hadjáratával kapcsolatosan. A várost 1396-ban, az Arany Horda és Timur Lenk közötti konfliktus során Timur Lenk elpusztította. [V. ö.: ERDÉLYI 2012: 167. o.]

Kép: A kaukázusi 'Magyar' várának képi ábrázolása Szerelmey Miklós 1847. évi művében. (Fotó: Országos Széchényi Könyvtár)

A mai Kazahsztán, Üzbegisztán és Kirgizisztán területére a magyarok az Arany Horda felbomlását megelőző és azt követő trónviszályok, háborúk és az ezekhez kapcsolódó népmozgások során kerültek. 1357-ben kihalt az Arany Hordát alapító Batu kán családja. Ezt követően súlyos hatalmi harcok indultak az Arany Horda trónjáért. Tizennégy év alatt tizennégy nagykán volt, és mindegyik csatában halt meg. Az Arany Horda utolsó időszaka a Timur Lenk elleni halálos küzdelemben telt el. Ebben a háborúban pusztult el Urusz kán és Toktamis kán is. Timur Lenk halála után megfordult a kocka. Barak kán győzelmet győzelemre aratott Timur Lenk utódaival, a Timuridákkal szemben. Őt egy nogaj mirza nyila terítette le 1428-ban. [MAGAUIN 16 skk.]

Magyarok az Arany Horda utódállamaiban (XV-XIX. század)

Éppen Mátyás korában, 1467-ben indult „Ázsiai Szkítia” nyugati részéből, a Volga mellől élete utolsó hadjáratára - Mogulisztán ellen - a felbomlóban lévő Arany Horda utolsó nagykánja, Abulhair kán. Abulhair kán tehát onnan indult el, ahol 1236-ban Julianus magyarokat talált. A háborút Abulhair kán Sejbani nevű unokája fejezte be. Ázsiai krónikák szerint mind Abulhair kán, mind unokája seregében voltak magyarok. [BENKŐ 2005: 18–31.]. Abulhair kán seregének Kucskuncsi királyfi által vezetett előőrsében tumen-parancsnokként szolgált „Timur a madzsar” (magyar). Sejbani kán hadjáratával kapcsolatban az erről szóló krónika feljegyzi egy magyar harcos hőstettét, aki nyilával kétszer is keresztüllőtte az ellenség vezérét, Burunduk kánt. Az Arany Horda főerejének visszatérését Ázsiába egy orosz történeti munka a következők szerint írja le: "… A XVI. században első pillantásra különös események mentek végbe Közép-Ázsiában. A terület nyugati részéről nomád törzsek törtek be annak keleti és déli területeire. Ezek a törzsek győzelmet arattak, és kiűzték a mai Üzbekisztán (Szamarkand és Fergana) területéről annak uralkodóját, Babur emírt. (Maguk a nomád törzsek a mai üzbégek elődei közé kerültek). Az elűzött emír, akiről egyébként elmondhatjuk, hogy Dzsingisz kán és Timur Lenk leszármazottja volt, serege maradványaival Délre, Afganisztánba futott, majd később… Indiára támadt, és ott hatalmas birodalom, a Nagymogul Birodalom megalapítója lett." [V. ö.: BROMJLEJ 1990: 207-211. o.]. Az Arany Hordának a mai Dél-Kazahsztán, Üzbekisztán, Kirgizisztán elleni támadásai egyben népvándorlás jellegűek is voltak: az Arany Horda vezetői népeikkel együtt Közép-Ázsia nagy folyóvölgyeibe akartak átköltözni az újjáéledő orosz hatalom elől. Mindez magyarázatot ad a ma Kazakisztánban, Üzbegisztánban, Kirgizisztánban felfedezett magyar törzsek, néptöredékek létére. [TÓTH 1965; ACZÉL 1968; BENKŐ 2001; 2003; 2005; 2008a;b; 2018; KONKOBAJEV 2013]

A címben szereplő „Ázsiai Szkítia” Don és az Ural közti területe korábban az Arany Horda része volt, nevezték Mangüt-, Nogaj- illetőleg, Vad Pusztának. Az Arany Horda felbomlása után - a ma Kelet-Európának tekintett - térségben az Arany Horda utódállamaiként tatár kánságok alakultak. Ilyen volt a Kazanyi Kánság, a Nogaj Kánság és ettől nyugatra a Krími Kánság is. Ezeknek a nagy nomád államalakulatoknak az uralkodói mongolok, Dzsingiszídák voltak, a mongolok által tatárnak nevezett lakossága elsősorban kipcsák-türk, Moldovában és Havasalföldön román nyelvet beszélt.

Mátyás király korában a Moszkvai Nagyhercegség még az Arany Horda, majd a Kazanyi Kánság hűbérese volt. Nem sok idő elteltével azonban, Rettegett (IV) Iván idején a helyzet megváltozott. Rettegett Iván 1552-ben elfoglalta és elpusztította Kazanyt. Ezeket az eseményeket a Nogaj Kánság „lábhoz tett fegyverrel” szemlélte. [MAGAUIN: 140]

A Nogaj Kánság névadója a dzsucsida Nogaj kán volt, aki 1280-as években lett az Aranyhorda keleti területének ura, mongoljaival együtt. Az ott élő kun-kipcsák törzseket saját népébe olvasztotta, amelybe más ural-altaji etnikai elemek, például jászok és baskírok, besenyők és a keleten maradt magyarok is keveredtek. Ebből alakult az Aranyhorda kelet- európai területének déli részén egy új nép, a nogajok, akik a XVI–XVII. században a Káspi-tó melletti Szaráj városától a Kaukázusig és a Krími Kánságig terjedő sztyeppét uralták. Egyes csoportjaik Moldvában is megjelentek. Orosz és nogaj dokumentumok igazolják, hogy a Nogaj Horda területén, a Volga-Don közben (a „Vad Pusztán”), és a Kaukázus vidékén az adott időben magyar törzsek is éltek. [Vö.: TREPAVLOV 2001: 437,489, 502, VÁSÁRY 1978: 37-72] Háborúk sorozatát vívták főleg az oroszok ellen, s többször betörtek Nyugat-Ukrajnába is. Harcokat folytattak a kaukázusi népekkel, majd később szomszédságukba került hódító kalmükökkel. A Nogaj Kánság egészen a XVII. század harmincas éveiig kiterjedt nemcsak a fent említett területekre, hanem a kazahok Kis és Középső hordájának területére is. Mintegy száz évvel a Kazanyi Kánság bukása után kalmük (ojrát) és orosz csapatok egyaránt támadták a Nogaj Kánságot. A kalmükök nem egy esetben kaptak orosz, vagy kozák segítséget. Aszrahányt is kalmük segítséggel hódították meg az oroszok. 1643-ban a kalmükök végzetes vereséget mértek a nogajiakra, s a fejedelemségük összeomlott. Véglegesen 1711-ben szűnt meg önállóságuk, mikor az oroszok, kozákok és kalmükök közösen számolták fel a nogajiak uralmát a területen. Ezt követően a nogaj nemzet egy része, jaiki (Urál-vidéki) földjeivel együtt, belépett a Kazah Hordába, és kazahnak is nyilvánította magát. [V. ö.: MAGAUIN 2013: 144-145.] Haszarov, oroszországi történész írja: „Az Észak–Kaukázusban (ez a terület is a hajdani Nogaj Kánságba tartozott - B. I.) széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, szablyák, kocsik, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a szokatlan szilárdsága természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is. A legnépszerűbbek a magyar hagyományok az oszétoknál, a karacsáj-balkároknál, a kumikoknál, és néhány tanúbizonyság szerint jól ismertek a kabardoknál, ingusoknál és az adigéknél is. Emellett S. B. Nogmov szerint a kumikok és kabardok szájhagyományában fennmaradt, hogy a magyarok egy része Dagesztánba költözött.” ; [HASZAROV: http://kumukia.ru/?id=726 ]

Kép: A Nogaj Kánság a XV-XVIII. században. A barna nyilak az 1634-es nagy kalmük (ojrát) támadást jelzik.

Az Aranyhorda előzőekben már említett másik utódállama a Nogaj Kánságtól nyugatra elhelyezkedő Krími Kánság volt, mely amely a Kaukázustól egészen a Dunáig terjedt, a mai Oroszország, Ukrajna és Románia területén. Központja a Krim-félszigeten volt.A Krími Kánság 1475-ben lett az Oszmán Birodalom protektorátusa, majd 1783-ban Oroszország annektálta a területet.  

Kép: A Krimi Kánság 1560-ban, Kazány elpusztítása után. A Krími Kánság ekkor már az Oszmán-török Birodalom fennhatósága alá tartozott. Baloldalt a Magyar Királyság történelmi határa, jobboldalt a Kaukázus északi előtere. Jobbra fennt a "Nogaj sztyeppe".

Turkoly Sámuel még a XVIII. század elején is talált a  Krim félszigeten hét falut, melyek lakói akkor még magyarul beszéltek. Ő hívta fel először a figyelmet a Kaukázus északi előterében található „Madzsar” nevű romvárosra is. [HADOBÁS 2003: 71-72.]

Kép: Turkoly Sámuel „Asztrahámban”, a "Cáspium" tenger mellett 1725. áprilisban kelt levelének 3. oldala. A negyedik sorban említi a hét falut, melyben magyarul beszélnek, ahol ő is volt. [HADOBÁS 2003.]

A "magyar" népnév adatolása

A nogajok törzsi rendszerében adatolt a magyar törzs [SZEMENOV 1895; TREPAVLOV 2001] .

Kép: A Nogaj törzsek tamgái, köztük a Mazsar (=Magyar) törzs tamgája. [SZEMENOV 1895]

A Kazak értelmező szótár szerint a magyarok mongol kori megnevezése „Mazsar”, míg napjainkban „Madijar”. Utóbbi etnikai megnevezés található napjainkban a torgaji és karatali magyar temetők sírfeliratain.

Kép: Kazak értelmező szótár belső címlapja, annak hátoldala és a 447. oldal első hasábja. [KAZAK 1999.]

Az Ural hegység és a Don forrásvidéke közötti hajdani magyar jelenlétet földrajzi nevek alapján Vásáry István mutatta ki. [VÁSÁRY 2008a.].

Kép: A možarok és mišer/meščer néptöredékek megtelepedése a mongol kor után Vásáry István szerint. [VÁSÁRY 2008a: 72.] A jelölt területek Mátyás király korában az Aranyhorda magterületéhez tartoztak. Vásáry István kutatásai a térkép szerint a mai Tatárföld és Baskíria (Kazanyi Kánság) területére terjedtek ki, nem érintették az ezektől délre eső hajdani Nogaj- és a Krími Kánság, és Dél-Keletre eső Kazak- és Üzbég Kánság területét.

A keleti magyarok újrafelfedezése

Ezt követően több erőfeszítés történt a keleti magyarok felkutatására, de egyik sem járt sikerrel. Kutatók jártak például a Kaukázusban, Baskíriában, de nem jutottak eredményre. Ennek oka nézetünk szerint a megfelelő helyi kapcsolat, nyelvismeret hiánya lehetett. A Szovjetúnió megalakulásával a kutatások megszakadtak. A polgárháborús viszonyok nem kedveztek a kutatómunkának, ezt követően pedig az utazás szigorú feltételekhez volt kötve. Csupán véletlennek köszönhető, hogy Tóth Tibor 1965-ben az akkor Szovjet uralom alatt álló Észak-Kazahsztánban, a Torgaj vidéken magukat magyarnak nevező törzset talált. [TÓTH 1966a; b] 1968-ban Üzbegisztánban is felkeresett magyarokat. [ACZÉL 1968] Kutatási eredményeit antropológiai tanulmányban publikálta [TÓTH 1966; 1969] Szenzációs felfedezései – vélhetően politikai okokból – visszhang nélkül maradtak, csaknem teljes feledésbe merültek. Mándoky Kongur István turkológus tudott a Kazahsztánban élő magyarokról, erről kéziratos feljegyzései maradtak.  [BENKŐ 2008a] Azok számát legalább 100 000 főre becsülte, és tudta azt is, hogy mondáik szerint magukat egy nagy, nyugatra távozott nép maradékának tartják. Reménykedett abban, hogy a kazak-magyar tudományos kapcsolatok fejlődésével mód nyílik a közöttük folyó kutatómunkára. Erre csak a Szovjetunió megszűnése, 1989 után kerülhetett sor. Mándoky korai halála miatt (1992) ezt a munkát már nem tudta elvégezni. Tanítványa és barátja, Benkő Mihály először a nyugat-mongóliai kazakok között talált magukat magyarnak nevező, de magyarul már nem beszélő törzset, majd megismételte Tóth Tibor torgaji útját. Ezt követően a nyugat-szibériai kazakok között is talált magyarokat. Legendákat, mondákat, sezseréket (nemzetségtáblák) gyűjtött, fotókat készített és minderről publikációiban is beszámolt. Kutatási eredményei igazolták Mándoky megállapításait, valóban több legendájuk szólt a nyugatra távozott testvéreikről. A terepkutatásai során gyűjtött legendákat, mondákat Benkő Mihály a kutatásairól szóló – fényképekkel gazdagon illusztrált – könyveiben [BENKŐ 2001; 2003; 2007; 2008] és több cikkben publikálta. Tervezi gyűjteményes kiadásukat is. 2006-ban Bíró András Zsolt megismételte Tóth Tibor antropológiai kutatásait és genetikai vizsgálatokat végzett. [BÍRÓ 2007; BÍRÓ 2009].

Kép: Magyar törzsi temető a Mongol-Altajban Fotó: Benkő Mihály

A keleten élő magyar néptöredékek kutatása, közös múltunk feltárása és a velük való kapcsolattartás Harmatta János professzor szerint nem maradhat egy-egy kutató egyéni feladata, ezzel szervezetten, állami támogatással kellene foglalkozni. [HARMATTA 2000] 

Irodalom:

ACZÉL 1968             Aczél Kovách Tamás: Új meglepő kutatási eredmények a magyarok eredetéről, a rejtélyes Kusán Birodalom. In: Magyar Nemzet 1968. november 7.

AHMEDOV 1965     Ahmedov, V. A.: Gosudastvo kochevykh uzbekov, Moskva 1965

BENDEFY 1942       A magyarok kaukázusi őshazája. Gyeretyán országa, Budapest, 1942

BENKŐ 2001                        Benkő M.: Julianus nyomdokain Belső-Ázsiában. – Harmatta János előszavával, Timp Kiadó, Budapest 2001

BENKŐ 2003                        Benkő M, Torgaji Madiarok. – Erdélyi István előszavával, Timp Kiadó, Budapest 2003

BENKŐ 2005                        Benkő M., Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. In: Eleink IV/2. (8) 2005. 18-31.

BENKŐ 2007                        Benkő Mihály–Babakumar Khinayat, A keleti magyarok írásos emlékeiből. Masszi Kiadó, Budapest 2007

BENKŐ 2008a          Benkő Mihály: Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII/2. (14) 2008. 78-83.

BENKŐ 2008b          Benkő M., Magyar Kipcsakok, - Babakumar Khinayat előszavával, Timp Kiadó, Budapest, 2008.

BENKŐ 2009                        Benkő M., Az omszki sezserék és kapcsolataik. In: A Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesület III. Gödi Konferenciája. Őstörténeti füzetek, 8, 2009, 43–51;

BENKŐ 2018                        Benkő M., Beszélgetés egy magyar-kipcsák akszakallal, in: Kelet Kapuja 2018. (5) 110-115.

BÍRÓ 2007     Bíró András Zsolt: Tudományos expedíció a kazakisztáni Madjar törzs szállásterületére, in: Eleink VI/2. (2007) 22-31.

BÍRÓ 2009     A. Z. Bíró, A. Zalán, A. Völgyi and H. Pamjav: A chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary). in: American Journal of Physical Anthropology, 2009.

BOJARSINOVA 1971:        Bojarsinova, Z. A.: Naselenie Zapadnaj Sibiri do nachela ruskoj kolonizacii. Tomsk. 1971.

BONFINI 1995         Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei, copyright (fordító) Kulcsár Péter: 1995, http://www.balassikiado.hu/BB/netre/html/bonfini.html, letöltve: 2018-10-03

BROMJLEJ 1990      Bromjlej Ju. V., Podolnij R.G.: Az emberiség népekből áll. Moszkva, 1990.

DAI  (DAI=De administrando imperio) A birodalom kormányzásáról. Ford.: Moravcsik Gyula. Lectum Kiadó. Szeged, 2003.

DERBEND-NÁMEH 1853  Derbend- Nâmeh, or the history of Derbend, Publ. With the Texts and Notes by A. Kazem-Beg, St. Petersburg 1853.

ERDÉLYI 2012         Erdélyi István: Magyar őstörténeti minilexikon, Budapest, 2012.

HADOBÁS 2003      Hadobás Sándor: A szikszói őshazakereső. Turkolly Sámuel. In: Hadobás Sándor: A szülőföld vonzásában. Válogatott írások. Edelény-Rudabánya, 2003.

HARMATTA 2000    Harmatta János: Folytatni kell a mazsarok kutatását Turán, (új) III. évfolyam, 2. szám, 2000 április-május, 101–103.

HARMATTA 2001    Harmatta János, Julianus és a keleti magyarok. In: Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában. Budapest, 2001.

HASZAROV             Хасаров, А.: Маджар, http://kumukia.ru/?id=726, letöltve: 2018-09-21

HÖLBING 2010        Hölbing Tamás: A honfoglalás forráskritikája Budapest, 2010.

KAZAK 1999                        Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999

KONKOBAJEV 2013          Konkobajev, K.: Ősmagyar nyomok a kirgiz nyelvben. In: Eleink XII/2 (30) 2013, 40-43.

KUSHKUMBAJEV 2007     Kushkumbajev, A. K.: Kazakhi i mad’jarü: etnicheskie vzaimootnosheniii. (A kazakok és magyarok kölcsönös etnikai kapcsolatairól) In: Kazakhi Omskogo Priirtishja. Istorija i sovremennost’. Omsk, 2007,

KUSHKUMBAJEV 2011     Kushkumbajev, A. K.: Magyarok keleten és nyugaton. Ford.: Benkő Mihály, Budapest, 2011.

MAGAUIN    Magauin, M.: Kazah történelem ábécéje. Ford: Benkő Mihály, Budapest, ISBN 978-963-087171-6

MATERIALY 1969  Materialy po istorii kazakhskikh khanstv XV–XVII vekov. Alma Ata, 1969.,

MÁRKI 1893 Orosz-magyar érintkezések Mátyás király és a Jagellók korában. In: Erdélyi Múzeum 1893. X. köt. 555-566.

PERÉNYI 1975         Perényi József: A Keleten maradt magyar töredékek, Századok 1975/1

PIUS IIa: Aeneas Sylvius Piccolomini, később Pius II: Asiae & Europae que elegantissima descriptio, Asia c. 29. fejezet 439. o.;

PIUS IIb 1574                       Aeneas Sylvius Piccolomini, Pius II.: Commentarii...1574; 596.

POETY 1993             Поэты пяти веков. Казахская поэзия XV – начала ХХ в. Вст. ст., сост., биогр., спр. и прим. М.М. Магауина. Пер. с каз. Алма-Ата: Жазушы, 1993.

RASID-AD-DIN 1952          Рашид ад-Дин. Сборник летописей / Пер. с пер. О.И. Смирновой. Прим. Б.И. Панкратова и О.И. Смирновой. Ред. проф. А.А. Семенова. М.-Л.: Изд-во АН СССР, 1952. Т.1. Кн. 2.

RICCARUS   A Julianus első útjáról készült jelentés 1237-ből, melyet Riccardus fráter szerzett IX. Gergely pápa*idejében In: Julianus barát és Napkelet fölfedezése, ford: Győrffy György, Budapest, 2002., http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0011.html, letöltve: 2018-09-05

RÓNA 1986   Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.

THURÓCZY 1980    Thuróczy János, A Magyarok Krónikája. Budapest, 1980.

SZEMENOV 1895    Семенов, Н.: Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Cпб., 1895

TÓTH 1966a  Tóth T.: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4) (1966.a.)

TÓTH 1966b  Tóth Tibor: Az ősmagyarok mai relictumáról. In: MTA Biol. Oszt. Közl. 9. (1966) 283-299.

TÓTH 1969    Tóth T.: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról, MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85–95.;

TREPAVLOV 2001  Trepavlov, V. V.: A Nogaj Horda története, Moszkva, 2002.

VÁSÁRY 2008         Vásáry István (2008): Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Budapest. 2008.

VÁSÁRY 2008a        Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után: mozsarok és miserek (mescserek) a Közép-Volga vidékén, in: Vásáry István: Magyar Őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008. 37-72

[1] Aeneas Sylvius Piccolomini: Asiae & Europae que elegantissima descriptio, Asia c. 29-ik fejezet 439. o.

[2] Thuróczy János: Chronica Hungarorum, megjelent Stáhel Konrádnál Brünnben és Fegger vagy Fegher Theobald gondozásában Augsburgban, 1488-ban.

[3] Thuróczy János, A Magyarok Krónikája. Budapest, 1978, 39 sk.