A tatároknál a 19. században adatolták a „kirk madsar”[1] (=negyven magyar) kifejezést. Ez a kifejezés összefüggésben van a 728-ban, a Derbent szoros arabok elleni védelmében elesett, Dagesztánban ma is szentként tisztelt „negyven hőssel”.

Nézzük az események történelmi hátterét.

453-ban elhúnyt Attila hun király, akinek birodalma Európa és Ázsia határvidékétől egészen Franciaországig terjedt.

Kép: Erópa Attila hun király halálakor (i. sz. 453.)

Attila halála után birodalma szétesett, de a Kaukázus északi előterét még száz évvel később is hunok tartották kézben. Ezt a térséget keletről a Kaszpi-tenger, nyugatról a Fekete-tenger, északon az egymást megközelítő Volga és Don folyók, míg délről a Kaukázus hegyvonulata határolja. A Kaukázuson átvezető két legfontosabb hadiút a Kaszpi-tenger és a Kaukázus közötti keskeny – ám annál fontosabb - szoros, a Derbent-kapu, valamint a hegylánc közepén található Dariel/Alán-hágó. A térség - rendkívüli stratégiai jelentősége miatt - évezredek óta a civilizációk ütközőövezete. Az i. sz. 5. századtól a központi vezetés nélkül maradt, de továbbra is kíváló harci értékkel rendelkező hun csapatok a térségben érdekelt nagyhatalmak szolgálatába álltak.[2][3]

Kép: A Kaukázus térsége i. sz. 565-ben. Forrás: Zimonyi 2012: 114.

A neves 19. századi keletkutató, Vámbéry Ármin a következőket írja: „a tatároknál még ma is dívó kirk-madsar elnevezés (=negyven magyar – B. I.) nem jelenthet egyebet, mint negyven madsar-t vagy negyven hőst” [mert]” … keleten e számot sűrűen alkalmazták a tisztelet és bámulat tárgyainak megjelölésénél.” [Vámbéry 1882: VIII, [4], 705 p.] [4]

Az említett Kaukázus és Kaszpi-tenger között vezető átjáróban, a Derbent-kapuban található Derbent város. Ettől északra van egy emlékmű, melyet annak a „negyven hős”-nek (=Kirk-lar) a tiszteletére állítottak, akik az átjáró arabok elleni védelmében i. sz. 728-ban estek el. A „negyven hőst” Dagesztánban szentnek tartják, tiszteletükre évente gyertyát gyújtanak.

Kép: Kirk-lar (negyven hős) emlékmű Forrás: The project: „Dagestan”, https://slideplayer.com/slide/4360416/

Az emlékműtől délre található maradványaiban a Kaukázusi Fal, más néven Nagy Sándor kapui. Ezt a falat a hagyomány szerint Nagy Sándor építette, hogy megvédje a déli földeket az északi népek támadásaitól. A fal eredetileg 9 méter magas és körülbelül 3 méter vastag volt, és vaskapuk és őrtornyok tagolták.

A Derbent-kapu történetéről a 11. században készült egy számos kéziratban, törökül és perzsául is fennmaradt krónika. A terület nevéről a munka a Derbend-náme címet kapta. A krónika leírja, hogy a 6.. században Hoszrau Anósírván szászánida király (531-579) a turániak ellen számos erődített várost építtetett, köztük Ulu (’Nagy’) Madzsart és Kicsi (’Kis’) Madzsart, amelyek önálló uralkodókkal rendelkeztek, és a Szasszanída Perzsa Birodalom vazallusai voltak. Legközelebb még egyszer és utoljára a 722-es nagy kazár-arab háború kapcsán írnak a két magyar városról, amikor már a kazár kagán szövetségesei voltak [Mübariz 2008] A két város neve értelemszerűen az oda telepített lakosság illetőleg helyőrség nemzetiségére utal, a „negyven hős” (Kirk-lar) kifejezés pedig ezekből a városokból származó katonákra utalhat. A Derbent-kapu a második arab-kazár háború során többször gazdát cserélt, végül 728-ban elfoglalták az arabok. Mübariz Helilov és Nyitray Szabolcs szerzőpáros az Ősmagyarok Azerbajdzsánban című könyvükben az említett két város további sorsáról a következőket írják: „A. Bakihanov helyszíni kutatásai alapján pontosította, hogy Ulu Madzsart megszűnte után később Tatártopnak, majd az ő idejében (XIX. sz. első fele) Minaretnek „keresztelték” át, Kicsi Madzsar viszont az Indiri nevű falunak a felső részén egy Csumlu’nak hívott helyen állt valaha. A néhai Indiri falu, azonos a kumükök Éndréj nevű településével, ami Dagesztán északi részén a Szulák folyó bal oldalán található.” [Mübariz 2008.] Figyelemre méltó, hogy a Derbent-kapu arabok által történt elfoglalása után a Kuma folyó partján épült egy új város, melyet az arab utazók Al-Madzsarnak neveztek. (Ezt végül az Arany Horda elleni háború során Timur Lenk 1396-ban pusztította el). Az arab előnyomulás miatt a kazárok is áttelepítették a fővárosukat északabbra. Hasonlóan történhetett a szövetséges magyarok északabbra települése is.

Kép: Szasszanida erődítmény Derbent, Dagesztán. Forrás: http://derbent.ru/photo/thumbnails.php?album=5

Tekintsük át a 7-8. századi arab előnyomulás eseményeit, melyeknek máig ható jelentősége van. Ebben az időben alakult ki az „arab- világ”, melynek kiterjedése a későbbiekben egészen napjainkig csak kismértékben változott, és amely jelenleg is fontos világpolitikai tényező. Az iszlám előnyomulás – más eszközökkel – a mai napig folytatódik, és a civilizációk ütközőpontjai ma is Hispániában, a Kis-Ázsiában és a Kaukázusban vannak. Itt elsősorban Kis-Ázsia és a Kaukázus eseményeit tárgyaljuk.

Mohamed próféta halála (i. u. 632) után néhány évvel az egész arab félsziget (benne Jemen 630, Mezopotámia 636-637), majd a Bizánctól elszakított Palesztina 634, Szíria 634-636 és Egyiptom, utóbb Perzsia 642-656 az arab birodalom részévé lett. A terjeszkedés során a kalifátus (kalifa=utód) seregei elérték a Kaukázus nagy hegyi akadályát. Ha ezen túljutnak, nyitva áll az út Kelet-Európa országai felé. A Kaukázus vonalában azonban az arabok szembe találták magukat egy szervezett katonai hatalommal – a Kazár Birodalommal –  amelyik sikerrel akadályozta meg őket abban, hogy hódításaikat ebben az irányban is kiterjesszék.

A Szasszanida Irán összeomlása és iszlamizálása után a kaukázusi térség a hagyományosan érdekelt Bizánc és a terjeszkedő arabok harcának kereszttüzébe került. A 7–8. század az egymást követő arab hadjáratok kora. Ezekben a harcokban a kazárok a bizánciak hű szövetségesei voltak, a közös érdek állította őket egy csatasorba az arabok ellen. Gyakori hadjáratok folytak a Kaukázus déli részén, Arméniában (=Örményország) és Azerbajdzsánban, változó sikerrel. Az arabok több alkalommal betörtek kazár területre is.

A Kazár Birodalom tipikus nomád birodalom volt. Területe Közép-Ázsiától a Krím-félszigetig terjedt. Az arabok által a Kazár Birodalom ellen indított első sikertelen támadások 642-652 között zajlottak. 642-ben az akkori kazár fővárost, Balanjárt támadták meg a muszlim arab csapatok. 652-ig kisebb csatákra került sor, de az említett évben ismét nagy muszlim csapat támadta meg a kazár fővárost. A megerősített főváros ellenállt, a felmentő kazár lovasság megverte az ostromlókat, a harcok során a muszlimok vezére is elesett.

Kép: A Kaukázus térsége 659-ben, a Ny-i Türk Kaganátus felbomlásakor.

Időközben az arabok folyamatosan szorították vissza Bizáncot. Végül a kalifátus serege magának Konstantinápolynak az elfoglalását tűzte ki célul. A 717-718. évi hadjáratban az Omajjad-kalifátus seregei összehangolt szárazföldi és tengeri támadást hajtottak végre a bizánci főváros ellen. A hadjárat húsz évnyi ellenségeskedés csúcspontja volt. 716-ban az arabok megszállták a bizánci Kis-Ázsiát. Kis-Ázsia nyugati partjainál telelés után az arab hadsereg 717. elején lépett át Trákiába, és ostromgyűrűt épített Konstantinápoly körül, amelyet a Theodosius császár által építtetett hatalmas falak védtek. Az arab flottát, amely a szárazföldi hadsereget kísérte, és amelynek célja volt, hogy végrehajtsa a város tengeri blokádját, a bizánci haditengerészet a görögtűz használatával hamarosan semlegesítette. Ez a bizánci siker lehetővé tette Konstantinápoly ellátását tengeren, míg az arab hadsereget éhínség és betegség pusztította a szokatlanul kemény téli időszakban. 718 tavaszán két arab flottát, amelyeket megerősítésként küldtek, a bizánciak elpusztítottak, és egy további, szárazföldön keresztül Kis-Ázsiából küldött hadsereget is. Az arabok 718. augusztus 15-én kénytelenek voltak feladni az ostromot.

Kép: Konstantinápoly II. Theodosius császár (408-450) által épített falának részlete. Forrás: https://www.tripadvisor.co.hu/Attraction_Review-g293974-d8011631-Reviews-Walls_of_Theodosius-Istanbul.html#photos;aggregationId=101&albumid=101&filter=7&ff=197969589

Az ostrom kudarca komoly következményekkel járt. Konstantinápoly megmentése biztosította a bizánci birodalom fennmaradását, míg a kalifátus stratégiai lehetőségei megváltoztak. Bár a bizánci területekre irányuló rendszeres arab támadások folytatódtak, ezek már nem tűzték ki célul Konstantinápoly elfoglalását. A történészek úgy vélik, hogy az ostrom a történelem egyik legfontosabb csatája volt, hiszen a kudarc több évszázadra megakadályozta a Balkánon keresztül történő muszlim előnyomulást Délkelet-Európába.

A második arab-kazár háborút (722-798) a fontos hadiút, a Derbenti-szoros feletti uralomért folyó küzdelem vezette be. Maga Derbent többször is gazdát cserélt 710–711-ben, 713–714-ben 716-717-ben, míg végül 728-ban arab kézre jutott.[5]

722-ben az arabok megtámadták Alániát, Bizánc és a kazárok szövetségesét. Ennek előzménye volt a később III. Leon néven uralkodó bizánci császár alániai küldetése. Erről Hitvalló Szent Theophanész részletes beszámolót hagyott ránk. II. Iusztinianosz utasította Leónt, hogy vegye rá az alánok fejedelmét, Itaxészt, hogy szakítsa meg baráti kapcsolatait Abasgia (=Abházia) királyságával, I. al-Valid, omajjád kalifa szövetségesével. León átkelt a Kaukázus hegyszorosain, és szövetséget kötött az alánokkal, de Abasgián keresztül nem tudott visszatérni Bizáncba. Az abházok be akarták börtönözni, az alánok azonban nem adták ki nekik a bizánci küldötteket. Több hónap, illetve kalandos események után León végül megszabadult, és visszatért Konstantinápolyba. Miután León felvette a császári címet, alán szövetségeseinek földjére betörtek II. Omár, omajjád kalifa seregei. Egy Barjik nevű kazár herceg, a kagán fia sietett ekkor az alánok segítségére, és 722-ben az egyesített alán–kazár erők megverték az arab hadúr, Tabit al-Nahrani seregét. A kazárok ezen az időszakban számos erősséget építettek Alániában.

Az arab vezér, Dzsarrah azonban újabb támadásra indult Derbent ellen. A kazárok jelentős sereggel, Barjik vezetésével, felkészülten várták megerősített helyeiken az ostromot (Hamzin, Taryu). Az arabok ennek ellenére elfoglalták a kazár állásokat, elkeseredett küzdelem árán birtokba vették Balanjart is, a város kazár védője Szemenderbe menekült. Dzsarrah Szemender közeléből visszafordult, s csak a következő évben (725) kezdett újabb hadjáratba. Előbb az alánok ellen indult, mielőtt azonban döntő fordulatra került volna sor, az új kalifa visszahívta és helyére féltestvérét, Maslama ibn Abd al-Malik (685–738. december 24.) herceget állította, aki korábban Bizánc 717-718. évi sikertelen ostromát vezette.

Maslama 727-ben elfoglalta a Kaukázus egyik fő szorosát, Darielt. Hadjárata nehéz volt és nagy véráldozatokat követelt. Csapatai harminc- negyven napig harcoltak rossz időjárási körülmények között, és bár győzelmet aratott a kazár kagán elleni csatában, a hadjárat nem ért el jelentős eredményt, ezért őt is visszahívta a kalifa.

Ezzel párhuzamosan folytak a Derbent szoros birtoklásáért az említett harcok, melynek során – 728-ban – a „negyven hős”/negyven magyar elesett.

 A Kaukázusban újra megjelent Dzsarrah, aki a Dariel hágón keresztül az új kazár főváros, Szemender ellen vonult, amit bevennie azonban nem sikerült. 730-ban megint fellángoltak a harcok a kazárok és az arabok között. Barjik vezetése mellett mintegy háromszázezer főnyi kazár sereg indult a Dariel szoroson keresztül Dzsarrah ellen. Az elkeseredett küzdelem harmadik napján az arabok döntő vereséget szenvedtek. Dzsarrah elesett, asszonyai, gyerekei kazár fogságba kerültek. A kazárok éltek sikert hozó helyzetükkel, s a megfutamodott ellenség üldözése közben Moszult is megközelítették. Talán akkor érte el katonai csúcspontját a kazár katonai hatalom.

Az arabok nem nyugodtak bele vereségükbe. A kazárok elleni harc irányítását Szaid vette kézbe, egymás után elért apró-cseprő sikereit az arab hagyomány kiszínezte. Utána megint Maslama vette át a kazárok elleni harcok irányítását. Átkelt Derbenten, kazár területre vezette seregeit, nagyobb nehézségek nélkül eljutott Szemenderig. A kaukázusi arab sereg élére ekkor (732) új vezér került Marwan ibn Muhammad ibn Marwan (691 –750 aug. 6.) későbbi kalifa (744-750) személyében. A hagyományosnak mondható helyi háborúskodás után 737-ben kezdte meg a kazárok elleni döntő hadjáratot. Hatalmasra duzzasztott seregeivel váratlanul átkelt a Dariel-hágón és a Derbenti szoroson. Az ellenállhatatlan nyomás elől a kazár kagán észak felé menekült. Nyomában az arab seregek végig pusztították a burtaszok földjét. A kagánt a Volgán átkelt arabok utólérték. A várt döntő csapás helyett az arab vezér tárgyalni kezdett. Szorongatott helyzetében a kazár kagán engedett Marwán követelésének és áttért az iszlámra. Ezután az arab seregek kivonultak Kazáriából. Mindez 737-ben történt.

Kép: A Kalifátus 750-ben. Forrás: https://hu.m.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Caliphate_750.jpg

750-ben az Arab Kalifátus élén az Omajjádokat az Abbászidák váltották, akik elődeiknél sokkal kevésbé agresszív külpolitikát folytattak. 760-ban a kazárok és az arabok szövetséget kötöttek, amit a kazár kagán lányának házasságával pecsételtek meg, akinek nem sokkal későbbi halála után azonban a harcok kiújultak.

798-ban sikerült lezárni a háborút az arabokkal. A hosszú harcokban a kazárok végül kimerültek, így Transzkaukáziáról is le kellett mondaniuk. De az arabok csak a Kaukázusig jutottak el.

A kazárok védelmi harcainak jelentősége az, hogy a Kaukázus vonalában feltartóztatták az arab előretörést. Ebben a kűzdelemben szerzett hírnevet a Derbent védelmében 728-ban elesett „negyven magyar hős”. Négy évvel később, 732-ben Martell Károly seregei Párizs mellett állították meg Abd al-Rahman ibn Abd Allah al- Gafiq andalúziai emír seregeit, és pontosan 728 év múlva, 1456-ban a Magyar Királyság– Hunyadi János vezetésével – Nándorfehérvárnál fényes győzelmet aratott az arab Kalifátus örökségébe lépő Oszmán Birodalom csapatai felett.

Irodalom

Bacharach, Jere L. (1996). "Marwanid Umayyad Building Activities: Speculations on Patronage". In Necipoğlu, Gülru (ed.). Muqarnas: An Annual on the Visual Culture of the Islamic World. 13. Leiden: BRILL. pp. 27–44. ISBN 90-04-10633-2.

Bendefy László (1942): A magyarok kaukázusi őshazája. Gyeretyán országa, Budapest, 1942

Blankinship, Khalid Yahya (1994). The End of the Jihâd State: The Reign of Hishām ibn ʻAbd al-Malik and the Collapse of the Umayyads. Albany, NY: State University of New York Press. ISBN 978-0-7914-1827-7.

Brooks, E. W. (1899). "The Campaign of 716–718 from Arabic Sources". The Journal of Hellenic Studies. The Society for the Promotion of Hellenic Studies. XIX: 19–33. doi:10.2307/623841.

Canard, Marius (1926). "Les expéditions des Arabes contre Constantinople dans l'histoire et dans la légende". Journal Asiatique (in French) (208): 61–121. ISSN 0021-762X.

Derbend-námeh or the history of Derbend (1853), Publ. With the Texts and Notes by A. Kazem-Beg, St. Petersburg

Dixon, ʹAbd al-Ameer ʹAbd (1971). The Umayyad Caliphate, 65-86/684-705: (a Political Study). London: Luzac. ISBN 978-0718901493.

Dunlop, Douglas M. (1954). The History of the Jewish Khazars. Princeton, N.J.: Princeton University Press. OCLC 459245222.

Guilland, Rodolphe (1959). "L'Expedition de Maslama contre Constantinople (717-718)". Études byzantines (in French). Paris: Publications de la Faculté des Lettres et Sciences Humaines de Paris: 109–133. OCLC 603552986.

Hasluck, F. W. (1929). "LVII. The Mosques of the Arabs in Constantinople". Christianity and Islam Under the Sultans, Volume II. Oxford: Oxford University Press. pp. 717–735.

Horváth Gábor: A hunok 395. évi ázsiai hadjárata a Római Birodalom keleti tartományai ellen, https://julianusbaratai.blog.hu/2017/01/12/horvath_gabor_a_hunok_395_evi_azsiai_hadjarata_a_romai_birodalom_keleti_tartomanyai_ellen, letöltve: 2019-05-13

Katona T. (1981): Rubruk útleírása, in: Katona T. (szerk:): A tatárjárás emlékezete. Bp. 1981. 95-100. Fordította: Györffy Gy.

Kazak (1999.): Kazak tilinin szezdigi, Almatü, 1999.

Kazhdan, Alexander, ed. (1991). The Oxford Dictionary of Byzantium. Oxford and New York: Oxford University Press. ISBN 0-19-504652-8.

Lammens, H. (1987). "MASLAMA". In Houtsma, Martijn Theodoor (ed.). E.J. Brill's First Encyclopaedia of Islam, 1913–1936, Volume V. Leiden: BRILL. p. 394. ISBN 90-04-08265-4.

Lilie, Ralph-Johannes; Ludwig, Claudia; Pratsch, Thomas; Zielke, Beate (2000). "Maslama ibn 'Abd al-Malik (# 4868)". Prosopographie der mittelbyzantinischen Zeit: 1. Abteilung (641–867), Band 3: Leon (# 4271) – Placentius (# 6265) (in German). Berlin and Boston: De Gruyter. pp. 190–191. ISBN 978-3-11-016673-6.

Mübariz Helilov - Nyitray Szabolcs (2008): ŐSMAGYAROK AZERBAJDZSÁNBAN, Budapest, http://tdyweb.wbteam.com/OsmagyarokAzerbajdzsanbam.htm

Pallas nagy lexikona, MEK 2000, 2001, 2002, Szövegrögzítés: Arcanum Kft. http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/066/pc006677.html#6, letöltve: 2019-05-13

Rotter, G. (1991). "Maslama b. ʿAbd al-Malik b. Marwān". In Bosworth, C. E.; van Donzel, E.; Pellat, Ch. (eds.). The Encyclopaedia of Islam, New Edition, Volume VI: Mahk–Mid. Leiden: E. J. Brill. p. 740. ISBN 90-04-08112-7.

Tolsztov, Sz. P.(1947): Az ősi korezm, Hungária Könyvkiadó N. V., Budapest

Treadgold, Warren T. (1997). A History of the Byzantine State and Society. Stanford, CA: Stanford University Press. ISBN 0-8047-2630-2.

Vámbéry Ármin (1882): A magyarok eredete : ethnologiai tanulmány, Budapest : A Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Hivatala, 1882.

Zimonyi István (2012) A magyarság korai történetének sarokpontjai, Szeged, 2012., http://real-d.mtak.hu/597/7/dc_500_12_doktori_mu.pdf, hozzáférés: 2017-09-26

[1] Madsar : igy ejti ki a török a magyar szót. Magyarország neki Madsarisztán és magyarországi madsarli. M. tábiászi a neve a Boszporusz ázsiai partján, Anatolu-Kavak közelében levő erődítésnek, mely hajdani magyar építőjétől vette nevét. [Pallas: „Madsar” szócikk.]

[2] A hunok és magyarok közötti összefüggésről Rubruk 13. századi utazó 1255-ben készült útleírásában a következőket írja: „…Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….” [Katona 1981: 95-100.]

[3] A hunok Kaukázuson keresztül a Római Birodalom keleti tartományai ellen vezetett 395. évi hadjáratáról Szent Jeromos tudósít. Ugyancsak ő tudósít a hunok (egy részének) keresztény hitre téréséről is [Horváth: https://julianusbaratai.blog.hu/2017/01/12/horvath_gabor_a_hunok_395_evi_azsiai_hadjarata_a_romai_birodalom_keleti_tartomanyai_ellen], ami történelmi távlatot ad 22. János pápa Jeretányhoz, a Kuma-vidéki magyarok fejedelméhez küldött 1329. évi levelének. [V. ö.: Bendefy 1942]

[4] Vámbéry értelmezését alátámasztja az 1999-ben kiadott Kazak értelmező szótár „MAZSAR” szócikke, mely szerint: „MAZSAR (МАЖАР) Madijar (Мадияр) (Venger) Aranyhorda idejében való elnevezésének egyik változata. „A hős mazsar nép fia, Kojan vitéz is itt van.” (Salkiiz zsürau) [Kazak 1999: 447. o.]
A mongol kori elnevezést alátámasztó idézett verssor szerzője, Salkíiz zsürau (1465–1560) a nogaj-kazak regős irodalom jeles képviselője volt. Az idézett versrészlet az El Soban című hőskölteményéből származik.” E szerint a magyarok hősiessége a mongol korban is közismert volt.

[5] Időközben Korezm is iszlám befolyás alá került. Korezm uralkodója belviszály rendezéséhez kérte az arabok segítségét. 712-ben Kutejba ibn Muszlim leverte a lázadókat, akiknek a maradéka a Kazár Birodalomba menekült, és részt vett a második arab-kazár háború harci cselekményeiben, majd - csatlakozva a Kárpát-medence visszafoglalására indulókhoz - magyar honfoglalásban is. [Tolsztov 1947] Ed és Edemen apja és anyja nagyszámú népének (=hunok és korezmiek) a magyarokhoz történt csatlakozásáról Kézai Simon is ír a Magyar Krónikában.

In: 3. NEMZETKÖZI KORAI MAGYAR TÖRTÉNETI ÉS RÉGÉSZETI KONFERENCIA Budapest, 2016. június 6–10., Редакторы / Szerkesztők TÜRK ATTILA – АЛЕКСАНДР С. ЗЕЛЕНКОВ, Budapest, 2016. 199-228. o.

Összegzés 

A középkori magyar törzsszövetség feltűnése továbbra is aktuális történeti téma a modern hungarológiában. A magyarok elődeinek etnopolitikai közössége a hatalmas kiterjedésű eurázsiai sztyeppen alakult ki a korai és az érett középkor határán. Ez a folyamat további, nagyrészt ogur török eredetű nomád népek szomszédságában ment végbe, úgymint ogurok, szabirok (szavírok), onogurok bolgárok, kazárok, stb. A török nyelvű nomád népekkel fennálló több száz éves sokrétű etnokulturális kapcsolatnak köszönhetően nemcsak a katonáskodó nomád életmód alakult ki a korai magyaroknál, színesítve az anyagi és szellemi műveltséget,  hanem közvetlen hatást is gyakorolt a magyar törzsszövetség törzsi rendszerére. A szerző véleménye szerint teljesen egyértelmű, hogy a török etnokulturális komponensek szerves módon váltak a formálódó magyar nép jól észrevehető jellegzetességévé. A Duna menti Pannoniába való áttelepülés folyamata során, amint azt az írott források hitelesen rögzítik, a Volga–Urál térségének keleti régiójában ottmaradt valamilyen magyar nyelvű töredék, amint ez később megerősítést is nyert. A középkori szerzők értesülései nyomán a magyarságnak ez a keleti része (vagy részei) egy tömbben élt tovább Volgai Bolgária közelében, egészen a Dzsingiszidák nyugati hadjáratának (1236‒1242) kezdetéig. A 13‒15. században a keleti magyarok, miként a többi alávetett nép, bekerültek az Arany Horda dzsingiszida törzsi rendszerébe. A késő középkor folyamán a keleti magyar népesség véglegesen asszimilálódott a Desti Kipcsakban domináns török nyelvű népességébe. Ilyen módon bekerültek és részt vettek az ott kialakuló új etnopolitikai közösségek (nogajok, üzbégek, tatárok és kazahok) kialakulásában.

Továbbiak:

http://arpad.btk.mta.hu/images/aktualis/2019/2019_01_konyvek/III.pdf

Ajbolat Kajrszljamovics Kuskumbajev

 (Профессор кафедры Регионоведение факультета международных отношений, Евразийский национальный университет им. Л. Н. Гумилева (г. Астана); (1969) a történettudományok akadémiai doktora, a kazak Al-Farabi Egyetemen végzett 1993-ban. 1993–98 között a Kazak Tudományos Akadémia Keletkutató Intézetében dolgozott. 1998-ban védte meg kandidátusi disszertációját a XVII–VIII. századi kazak fegyvertörténetről, nagydoktoriját az Aranyhorda politikai vezetéséről és hadügyeiről írta. Egyetemi tanár volt – egy ideig tanszékvezető is – Asztanában és Koksetauban. Jelenleg az Astanai Gumiljov Egyetem professzora. A kazak–magyar kutatócsoport tagja, amely a kazak–magyar etnogenetikai kapcsolatokat vizsgálja, résztvett a kutatócsoport 2006. és 2008. évi szibériai expedíciójában. Hatvan tudományos dolgozata jelent meg, közöttük három könyv és két egyetemi oktatási segédkönyv.

Szentpéteri József a következőket írja: „Idehaza a kutatókat régóta foglalkoztató avarkérdés … sokáig úgy gondolták, hogy a VI-VIII. században még erős kaganátus a frankok általi legyőzése után kipusztult. Szentpéteri József régész, a témacsoport (MTA BTK Őstörténeti Témacsoport) egyik titkára szerint ezt az álláspontot alighanem felül kell vizsgálni. "A temetők leletanyaga alapján ma már valószínűbb, hogy az avar kori népesség tekintélyes része megérte a honfoglalást" - mondja. … Benkő Elek régész a középkori Székelyföldről szóló monográfiájában arra jutott, hogy a korai székelység embertani szempontból a Kárpát-medence honfoglalás előtti népességéhez állt közel. Az avaroktól való származás bizonyítása régi problémát oldana meg: a székelyek különállástudata megmaradt, bár kulturális értelemben nem lehet elválasztani őket a magyaroktól. De a honfoglalás után a meghódított népekre jellemző módon katonai segéderőként alkalmazták őket.” AVAR-SZÉKELY-MAGYAR INTEGRÁCIÓRÓL /Szentpéteri József/ "A 8–11. századi temetkezési helyek …ahol … felmerült az azonos temető közös használatának kérdése…: Győr–Téglavető-dűlő (Győr-Moson-Sopron megye, 1901–1905); Prsa/Perse II. Bérc (Szlovákia, 1930-as évek, 1941–1942, 1948–1950, 1954); Visznek–Kecskehegy (Heves megye, 1939–1940, 1942, 1968); Szarvas–Kákapuszta–Kettőshalmi-dűlő(Békés megye,1954–1955, 1963–1964); Balmazújváros–Hortobágy–Árkus (Hajdú-Bihar megye, 1959); Gyönk–Vásártér (Tolna megye, 1968–1983); Vörs–Papkert B (Somogy megye,1983–1985, 1987–1993). Ami közös bennük: mindegyik olyan késő avar kori leletanyaggal is rendelkezik, amelynek tanúsága szerint az adott népesség megélhette a magyarok letelepedését. …A betelepülők egyes –számukra azonos –társadalmi rétegeihez tagozódhattak: a) a lakosság zöme a „nincstelenek” táborát szaporította … b) a köznép vezetői pedig –a saját népességükből verbuvált katonai segédcsapatok élén – a honfoglaló magyarok társadalmának középszintű vezetőihez integrálódhattak. … A középkori Székelyföldről szóló monográfiájában Benkő Elek – összhangban az antropológusok (Fóthi Erzsébet, Bernert Zsolt, Hajdu Tamás, Kővári Ivett) ez irányú kutatási eredményeivel úgy összegzi a korai székelyekről szóló kutatásait, hogy: „a székely kapcsolatokkal gyanúba fogott népesség embertani szempontból a Dunántúl és az Alföld népességéhez, jellemzően a Kárpát-medence honfoglalás előtti népességéhez áll közel” (Benkő 2012, 69.).” SZENTPÉTERI JÓZSEF Kritikai megjegyzések az avar–magyar asszimiláció kérdésköréhez In: MAGYAR ŐSTÖRTÉNET Tudomány és hagyományőrzés, Budapest, 2014. 43-54. o.

Kapcsolódó cikkek:

A MAGYAR ÉS HORVÁT NEMESSÉG SZÉKELY EREDETE

https://julianusbaratai.blog.hu/2019/03/21/a_magyar_es_horvat_nemesseg_szekely_eredete

A MAGYAR ÉS SZÉKELY NEMZETI JELKÉPEK KÖZÖS EREDETRE UTALNAK

https://julianusbaratai.blog.hu/2019/10/22/a_magyar_es_szekely_nemzeti_jelkepek_kozos_eredetre_utalnak

Benkő Mihály - Benkő István: SZÉKELYEK EGY CSALÁDTÖRTÉNETI KUTATÁS TÜKRÉBEN

https://julianusbaratai.blog.hu/2018/02/11/benko_mihaly_benko_istvan_szekelyek_egy_csaladtorteneti_kutatas_tukreben

A SZÉKELY-AVAR-MAGYAR TITOK

Közös szaka (ázsiai szkíta), szaszanida (perzsa), magyar szimbólumok

https://julianusbaratai.blog.hu/2019/08/12/a_szekely-avar-magyar_titok

ANONYMUS ÉS A SZÉKELYEK CSATLAKOZÁSA

https://julianusbaratai.blog.hu/2017/12/21/anonymus_hitelessege

BENEDICTUS

Egy székely katonacsalád ezer éve a haza szolgálatában

Kázmér Miklós: A BENKŐ CSALÁDNÉV XV-XVII. SZÁZADI NYELVFÖLDRAJZA

In: Emlékkönyv Benkő Lóránd hetvenedik születésnapjára, Budapest, 1991. 327-331. o.

https://julianusbaratai.blog.hu/2020/03/20/kazmer_miklos_a_benko_csaladnev_xv-xvii_szazadi_nyelvfoldrajza

Kép: Benkőfalva és Benkőfalva címere (történelmi Zemplén megye Varannói járás)

A Benedek már az egyelemű magyar névrendszerben a gyakori nevek közé tartozott (az ÁÚO. mutatója közel hat hasábon utal a Benedictusokra), nem meglepő tehát, hogy a két elemű nevek kialakulásában is jelentős szerepe volt: családnévként mindmáig sűrűn előfordul (1. például a mindenkori budapesti telefonkönyvek adatait), keresztnévként - legalábbis a XIX. sz-ig - ugyancsak (1. Karácsony Sándor Zsigmond: MNyTK. 28. sz. 13). A Benedek "népszerűsége" nyilván összefügg a Benedek-rend működésével: a bencéseknek a középkori Magyarországon 81 monostoruk volt. A gyakori személyneveknek rendszerint számos becéző formája alakult ki, ez alól a Benedek sem kivétel. Ezek jelentős része családnévként szilárdul meg, történeti adataik is gyakran csak ilyen funkcióban lelhetők fel. Az EtSz. a Benedik szócikkében a következő becéző alakokat sorolja: Bene, Benécs, Bencs, Bencse, Bense, Bencső, Benk, Benke Benkő, Benkes, Benő, ? Bena, ? Bence. Közéjük  tartozónak tekinti a Beda, Bede, Bedécs, Bedő neveket is, besorolásuk azonban Benkő Loránd szerint (MNy. XLIV, 55) aligha fogadható el: a régi adatokban a Benedeknek Bedenek hangátvetéses alakja egyszer sem fordul elő.

A Benkő kétségtelenül a Benedek becéző alakja, ezt igazolják a tipológiai összefoglalások (Melich: MNyTK. 15. sz. 21; Benkő Loránd: Msn. XVII, 71) és a becézőnév rendszertani viselkedése is: a -ká, -kő képző a megrövidült tő zárt szótagjához csatlakozik (Rácz Endre: MNy. XLII, 52). Ugyanezt bizonyítják a kővetkező történeti adatok is: "1653: En Colosvarat lako Feyervari Benedek ...adom tuttara mindeneknek, hogy Fwlep Marton felesegeuel, Smelczer Borkaual egyűtt, jeőttek uolt ...hozzam, kiuanuan Smelczer Borka, hogy miuel az en felesegem, Istenben el nyugutt Ombozi Kata aszony ...nekys edes Annya volt volna, mind szinten az eő teőlle ualo gyermekinek Feieruari Istoknak es Benkeönek, ergo eötetis illetne valami Jus" (Szabó T. Attila: NyTudÉrt. 59. sz. 75). 1727: Réz benedeknén~k",Rez Benkőne (Schram Ferenc, Magyarországi boszorkányperek. II. 316). Az EtSz. szerint "a Benkezdetű régi szn.-ek esetleg Benjámin-ból valók is lehetnek": A magyárázatot Ladó János Magyar Utónévkönyve már biztosnak tekinti. Ez a származtatás aligha megalapozott. Az EtSz. a Benjamint ugyan gyakori régi keresztnévnek tartja, azonban az ÁÚO.-ban mindössze négy adat van (L. Kovács, Index), a VárReg.-ban három, Karácsony Sándor Zsigmond nagy XVI-XVIII. sz.-i gyűjtésében (NytudÉrt. 28. sz. 14) is csak nyolc. Nyilvánvaló, hogy családneveink kialakulásában - a BenedekéveI ellentétben - csekély szerepe volt, s így becéző alakjainak is ilyenfajta felhasználásával aligha számolhatunk.

Benkő Loránd "A tőrténeti személynévvizsgálat kérdései" cimű tanulmányában a számos elvégzendő feladat kőzőtt említi a névtípusok, kűlőnösen a családnévtípusok feltérképezésének fontosságát (MNy. XLV, 252). Ehhez a programhoz kapcsolódik az alábbi adattár és a mellékelt térkép, amely a Benkő családnév XV-XVIII. sz.-i elterjedését (és – valószínüleg csak megközeIítően - a gyakoriságát) mutatja be. Az Országos Levéltár XVIII. sz. eleji adatait XVII. századinak tekintem, az összeírt családfők nyilván ebben a században születtek).

Bihar megye. 1588: Benkeő ~1 (Felsőábrány; Jakó 199), 1720: Demetrius BenkO (Esztár; OL. 3142. sz. 199).

Csíkszék. 1559: Benkő Ferencz (Csíkrákos; Kempelen II, 95), 1569 k.: Benkein Damokos (uo.; SzékelyOkI. II, 270), 1589: Benkő 0 (uo.; Kempelen II., 95), 1602: Benkő Imre (Szentdomonkos; SzékelyOkI. V, 221), Benkő Máté (Csíkrákos; i. m. V, 224), Benkeő János (Szépviz: i. m. V, 228), Benkő István (Szentkirály; i. m. V, 233), 1713: Benkő Mihály (Szentsimon; OL. 8652. sz. 30).

Gömör megye. 1720: Georgius Benkő (Felsőbalog; OL. 3132. sz. 71).

Györ megye. 1626: Michael Benkő (Csanak; Úriszék 332), 1720: Stephan(us) Benkő (Győr; OL. 3146. sz. 176).

Háromszék. 1500: Paulo Benko (Mátisfalva SzékelyOkI. V, 33), 1538: Lazaris Benkew (Dálnok;i. m. Ill, 267); 1563: Stephan( us) Benkeo (Bőlön; TörtTár. 1881. 360), 1589: Benkő Demeter (Albis; Kempelen II, 95), 1602j Benkő Tamás [Maksa: SzékelyOkI. V, 177), Benkő László (Dálnok; i. h.), Benkő Péter (Albis; i. m. V, 179), Benkő Máté, Benkő Pál, Benkő János (Altorja; i. m. V, 182), Benkő Péter (Lemhény; i. m. V, 186), Benkő Péter, Benkő Gergely (Kézdivásárhely; i. m. V, 191), Benkő Bálint [Szentiván; i. m. V, 202), Benkő Tamás, Benkő Antal (Illyefalva; i. m. V, 205), Benkő Gergely (Kilyén; i. m. V, 207), Benkő János (Középajta; i. m. V., 213), 1610: Benkeo János (Kézdivásárhely; ErdSzT. Ill, 1147), 1617: Benkő Balázs (Maksa; Kempelen II, 95), 1623: Benkeő Gieőrgi (Márkosfalva; ErdSzT. Ill, 14, 501), 1641: Benkeő Gaspar (Altorja; i. m. II, 327), 1655: Benkő Márton (Kőpec; Kempelen II, 97), 1685: Benkő Sámuel (Altorja; ErdSzT. 1,386),1698: Benkő János (Kilyén: i. m. IV, 1037),1713: Stephan(us) Benkö (Kézdivásárhely; OL. 8652. sz. 17, 21).

Heves megye. 1548: Stephanus Benkeo (Szentgyörgy; Heves m. It. 58), 1576: Ben( e)d(ictus) Benkeo (Vezekény; N. Kiss 964').

Kolozs megye. 1623: Benkeő Gieörginek, Benkeő Gasparnak (Kolozsvár; ErdSzT. Ill, 251),1648: Benkeo Balint (uo.; i. m.I, 639), 1656: Benkeo Balint (uo.; NyTudÉrt. 59. sz. 75), 1703: Benkő~ (uo.; Kempelen II, 99), 1714: Benkő Bálint, 1721: Benkő János (uo.jNyTudÉrt. 59. sz. 75).

Máramaros megye. 1600: Andr(eas) Benkeo (Visk; Bélay 215).

Marosszék. 1602: Benkő györgy (Lukafalva; SzékelyOkI. V, 278), 1603: Georgius Benkő, Stephanus Benkő (uo.; i. m. V, 262), Georgius Benkő (Koronka; i. m. V. 263), 1606: Benkő 0 (Lukafalva; Kempelen II, 95), 1637: Benkeo Janos, 1640: Benkő Janos (Marosvásárhely: NyIrK. 15 : 236).

Nógrád megye. 1720: Lucas Benkő (Tarnóc; OL. 3137. sz. 92).

Pest megye. 1720: Jacobus Benkő (Visegrád; OL. 3138. sz. 132), Stephan( us) Benkeő (Kecskemét; i. m. 321).

Sopron megye. 1620: Michelem Benkő (Úriszék 407), 1720: Steph(anus) Benkő (Keresztény; OL. 3131. sz. 291).

Szabolcs megye. 1720: Benkő ~ (Tomyospálca; OL. 3134. sz. 44).

Szörény megye. 1572: Nicolaus Benkeo (?; Pesty F. Ill, 394).

Torda megye. 1602: Benkő Mihály (Bölön; SzékelyOkI. V, 212), 1619: Benkő János (Újtorda; Kempelen II, 96), 1713: Benkö Márton (Torda; OL. 8649. sz. 169).

Udvarhelyszék. 1590: Joannes Benkő (Szombatfalva; Új SzékelyOkI. 1, 138), Benkeo Imreh (Bögöz; i. m. 1, 155), 1591: Benkeő Marthon (Kissolymos; i. m. 1, 242), 1592: Benkő Imre (Bögöz; i. m., 56), Gregorius Benkeo (Szombatfalva; i. m. II, 87), Benko Janosne (uo.; i. m. II, 232), Benkeő Janos (uo.; i. m. II, 331), 1597: Benkeo Janos (uo.; i. m. II, 330), Joannis Benkeo (uo.; i. m. II, 348), 1602: Benkő Jánosf Ábrahámfalva; SzékelyOkI. V, 291), Benkő László (Kisbacon; i. m. V, 292), Benkő András (Abásfalva; i. m. V, 294), Benkő Péter (Oklánd; i. m. V, 300), 1607: Benkő András (Bögőz: Kempelen II, 95), 1654: Benkő János [Oklánd; i. m. II, 97), 1721: Samuel BenkO (Kisbacon: OL. 8654. sz. 18).

Ugocsa megye. 1509: Benkew 0 (Alsókaraszlő; Szabó 1. 275).

Vas megye. 1554: Benkew Gergely (Vönöck; Baán K. 18), Benkew ~ (Felsőőr; Kovács M. 79), 1582: Benkeo ~ (uo.; i. h.), 1598: Benkő ~ (Náraj; Kempelen II, 100), 1648: Benkeő Bálint [Ostffyasszonyfa; Úriszék 705), 1696: Gasparus Benkő (Vönőck; Schneider 6), Paulus Benkő [Alsóőr; i. m. 18),1720: Benkeő ~ (Felsőőr: Kovács M. 82), And(reas) Benkő (Németgencs; OL. 3145-3146. sz. 74), And(reas) Benko (Széplak; i. m. 169).

Zala megye. 1720: Stephanus Benkő (Ederics; OL. 3148. sz. 206).

Zemplén megye. 1476: Thoma Benken (Kasó; ZichyOkm. XI, 193), 1596: Benkő Antal (Rátka; NyK. VI, 334).

Az adattárban. illetőleg a mellékelt térképen (ezen az adatok számát is jelölöm ) a Benkő családnév nyelvfőldrajzában - az előfordulások arányát is figyelembe véve - két góc élesen elhatárolódik: a Székelység (a négy székely szék: Csík, Háromszék, Marosszék, Udvarhelyszék) és Vas megye.

Az a tény, hogy az adatok több mint 60%-a ezen a két területen lokalizálható, azt igazolja, hogy a Benedek személynév Benkő becéző alakja elsősorban e két területen volt használatban és családnévi funkciójaban is itt szilárdult meg. Az egyebütt felbukkanó szórványos adatok megjelenésének okaként valószínüleg a XV-XVII. sz.-i erős migrációt jelölhetjük meg.

A felvázolt nyelvföldrajzi kép - mint minden történeti elemzés - nyilván relatív értékű, hiszen további források vizsgálata esetleg módosítaná a megjelölt határokat. Ha számbavesszük azonban, hogy nagyméretű ősszeírásokban. mint a Bács, Bodrog, Csengrád megyei dézsmalajstromban (MNyTK. 105. sz.), Maksaí Ferenc A középkori Szatmár megye c. munkájában, a baranyai, zalai stb. forrásokban (1. MNy. LXXXIII, 480) egyetlen adat sincs a Benkő családnévre, nagyon valószínű, hogy a valóságot sikerült megközelíteni.

A Benedek, a Benke, [Benkovics], Benkes, Bencse, Bencső, Benő stb. családnevek nyelvföldrajzi határainak kijelölése további vizsgálatok feladata.

Forrásjelzések (a Magyar Nyelvben szokásos rövidítések kivételével).

Baán K. = Baán Kálmán, Vas vármegye 1554. évi nemesi összeírása. Kny. a Magyar Családtörténeti Szemle 1940. V-X. sz.-ából.

Bélay = Bélay Vilmos, Máramaros megye társadalma és nemzetiségei. Bp., 1943.

ErdSzT. = Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. Szerk. Szabó T. Attila. I-IV. Bukarest, 1975-1984.

Heves m. lt. = A Heves Megyei Levéltár forráskiadványai. 1. Dézsmajegyzékek. 1. Heves és Külsö-Szolnok vármegye. 1548. Szerk. Kovács Béla. Közzéteszi Bán Péter. Eger, 1981.

Jakó = Jakó Zsigmond, Bihar megye a török pusztítás elött. Bp., 1940.

Kempelen = Kempelen Béla, Magyar nemes családok. I-XI. Bp., 1911-1932.

16. Kiss = N. Kiss István, 16. századi dézsmajegyzékek. Bp., 1960.

Kovács M. = Kovács Márton, A felsőőrl magyar népsziget. Bp., 1942.

1720. OL. + a mikrofilmszalag száma. = Magyar Országos Levéltár. Archivum regnicolare: az évi összeírás, ill. Gubernium Transylvanicum: Vegyes conscriptiok.

Pesty F. = Pesty Frigyes, A szörényi bánság és Szörény vármegye története. 1-111.Bp., 1877-1878.

Schneider = Schneider Mikós, Vas vármegye 1696. évi nemesi összeírása. Szombathely, 1943.

Szabó 1. = Szabó István, Ugocsa megye. Bp., 1937.

Új SzékelyOkl. = Új Székely Oklevéltár. Új sorozat 1-11. Udvarhelyszéki törvénykezési jegyzökönyvek. Közzéteszi Deruény Lajos és Pataki József.

Úriszék = Úriszék. XVI-XVII. századi perszövegek. Szerkesstette Varga Endre. Bp., 1958.

1 A családnév utáni ~ itt és a továbbiakban azt jelzi, hogy a forrás a keresztnevet nem közli.

Az alábbi újságcikk  szerzője, és azt köveető interjú alanya a nemrég elhunyt Khaliakpar Amirzsanov Kushkumbajev (1926 Karatomar, Omszki Terület, Cserlaki járás - 2015 Almati) akszakal; kiemelt nyugdíjas újságíró, a Kazak SZSZR egykori kulturális miniszterhelyettese, haláláig az almati környéki magyar-kipcsakok vezetője. Ő volt a  magyar-kipcsak csúcs- értelmiségi Kushskumbajev  család feje, és a 2003-2007-es években  kazakhsztáni és nyugat-szibériai kutatásaim egyik legfőbb támogatója. Amirzsanov Khaliakpar és családja útmutatásával és segítségével jutottam el három alkalommal a nyugat-szibériai Russzkaja Poljanai járásba, a magyar kipcsakokhoz. 
 A Kushkumbayev családdal történt megismerkedésem története a következő:
Jaczkovits Miklós, korábbi mongóliai, majd kazakisztáni magyar nagykövet támogatásával 2002-ben meglátogattam a Tóth Tibor antropológus által 1965-ben  felfedezett Torgaji magyarokat. Ekkor már egy évtizedes terepkutatás volt mögöttem, melyet a mongol-altaji kazakok között folytattam. Torgajban sikeres utam volt: Magyar temető sírköveit, embereket, tájat, életképeket  fotóztam, nemzetségtáblákat, mondákat, legendákat gyűjöttem. Amikor 2002-ben a torgaji út után visszatértem Almatiba, hazautazásom előtt meg akartam köszönni a Kazak Akadémia Keletkutató Intézetének támogatását. Az igazgatónő, Meupert Abuszeitova éppen külföldön tartózkodott, ezért bementem a helyetteséhez, Szanat Kushkumbajev igazgatóhelyetteshez. Őt többször láttam már, megfigyeltem, hogy valamit szeretne mondani nekem, de aztán mégis hallgatott. Kifejeztem neki hálámat az Intézet segítségéért torgaji utazásom támogatásával kapcsolatban. Ekkor így szólt: „Én kipcsak-magyar vagyok. Szívesen szervezek Önnek egy utat szülőhelyemre, a nyugat-szibériai Kara-Talba.” Ő mondta el, hogy a magyar-kipcsakoknak négy ága van: Kondbáj, Kendebáj, Szarü Kul (sárga hajú, vagy fehér magyar), Kara Kul (fekete hajú, vagy fekete magyar). Ő fekete magyar. Szanat Kushkumbajev a szavát megtartotta. Segítségével vettem fel a kapcsolatot Aibolat Kushkumbajev történésszel, a Köksetau-i majd az Astanai Gumiljov Egyetem történész professzorával és magával a cikk írójával is. Nagy megtiszteltetés, hogy Amirzsanov Khaliakpar ebben a Magyarországról szóló cikkében személy szerint engem is megemlít.
Amirzsanov ebben a cikkében tanúságot tesz arról a barátságról és érdeklődésről, mellyet a Magyarországhoz, a magyar történelemhez és kultúrához viszonyul. Ez nem véletlen. Első találkozásunkkor a következőket mondta nekem: „Mi, kipcsak magyarok, Julianus barát magyarjainak leszármazottai vagyunk.” Majd amikor együtt ültünk egy jurtában: „Tessék egyenesen ülni, ahogy őseink tették.” Amirzsanov Khaiakpar Testvére vagy unokatestvére, Aibolat apja pedig a következőket mondta Aibolatnak: „Mi nem vagyunk kipcskakok,mi  nem vagyunk kazakok, mi magyarok vagyunk.” Ez a megjegyzés fordította Aibolat érdeklődését népének története felé, ezért lett történész.

(Benkő Mihály)

Kép: Kaliakpar Amirzsanov Kushkumbayev

 A mai Magyarország Európa központi részén terül el, a Duna osztja két részre. Területe 93 ezer négyzetkilométer, lakosainak száma 10 millió. Magyarország egy nemzetiségű országnak tekinthető. Lakosainak 97 százaléka magyar, Az országot érintő legfontosabb történeti eseményeket néhány szóval összefoglalhatjuk. Az egykori római tartomány, Pannónia  a kora középkor első századaiban több nép kezére került,egészen addig, amíg a IX. században a Keletről, Árpád vezetésével érkező magyarok meg nem telepedtek benne. A XIII. században a magyarokkal egyesültek a velük rokon kipcsakok. Pogány elődeik, akik valaha itt Keleten éltek a bőséges füvet nyújtó pusztákon, felvették a kereszténységet. A századok során a magyarok a szláv, német, mongol nemzetekkel vették fel a kapcsolatot. Volt, akivel háborúztak, másokkal barátkoztak. Beléptek az európai nemzetek családjába, ugyanakkor azonban megőrízték ősi nemzeti jellegüket is. Népnevük, a „magyar” „embert” jelent. Egyes források (B. A. Ribakov) a magyar őshazát a z Urál-hegység nyugati oldalán keresik, mások a Káspi-tenger partvidékén

A magyar királyok népük új lakóhelyén erős államot létesítettek, amely fennállt egészen a XVI. századig, amikor is a magyar területet a törökök és a Habsburgok osztották fel maguk között. A XIX. században Magyarország a  később, 1918-ban széthulló osztrák-magyar monarchia része lett. A második világháborúban Magyarország Németország szövetségese volt, majd a háború után a szocialista tábor része lett. A magyarok 1956-os kísérlete arra nézve, hogy országuk semlegessé váljon, azzal végződött, hogy a szovjet hadsereg bevonult Magyarországra, és sok ezren elmenekültek az országból.

Kis gazdasági kiegészítés: Az ország nyersanyag kincse: bauxit, szén, vas- és acél-kombinát Dunaújvárosban, alumínium-gyár Székesfehérvárott, az Ikarusz autóbusz-gyár Budapesten. Magyarország az egyik legnagyobb gép-, gyümölcs- és bor-exportőr Európában. 2007-ben az  export az ország gazdasági tevékenységének 12 százalékát tette ki, míg az import 7,2 százalékát.

A kulturális együttműködés a nemzetek együttműködésének egyik legfontosabb láncszeme. A kazakok többsége keveset tud Magyarországról, pedig közösek a gyökereink. A kazahoknak van magyar nemzetsége. Ennek képviselőivel elsősorban a kipcsákok és más nemzetségek között találkozhatunk. Pontosan ők, a mi távoli őseink, jöttek ide a Káspi-mélyedés sztyeppéiről, a tudományos kutatások eredményei szerint. (Kiemelés tőlem - a szerk.)

Kazahsztán egyik legjobb írója, Muhtar Magauin a következőket mondja: „ Ó, Magasságos,  a világon minden előrehalad és változik, azonban mégis, ameddig él egy nemzet, nem halnak ki szokásai sem, amelyeket őseitől örökölt”. Valóban, a magyaroknak és a kazakoknak sok közös vonása van, elsősorban a filológia és a kultúra, az életmód, a népi művészet terén. A magyarok éppen olyan jóindulatúak és vendégszeretők, mint a kazakok.

Ismeritek a hortobágyi pusztát, ménesekkel, csikósokkal, fehér subákkal, és fekete gyapjú sapkákkal, amelyek elbűvölik az arra utazókat? A magyarok színes női kendőit, fejfedőit? Mindez nagy érdeklődést kelt a néprajzosokban. Fennmaradtak a régi állattenyésztési szokások – a magyar nomádok hagyományos tudása, amit megőriztek egészen addig, amíg a Dunához nem költöztek, és még a Duna-Tisza partján is, sokáig.  A magyar konyhának keleti vonásai vannak. A kazakokhoz hasonlóan, a magyarok is sok húst esznek, gyakran készítenek lapos kenyeret, magyar néven lángost. 

A magyarok családi életében mindmáig élnek régi szokások és hagyományok: náluk is van családfő, akinek a parancsait teljesíteni kell. A falusi családok többségében a nők nem ülnek egy asztalhoz a férfiakkal. A magyaroknál is megvan az a szokás, hogy a férj halála esetén a feleség, gyermekeit és a családi vagyonát magával víve hozzámegy férje egyik rokonához. Nem hasonlít ez a máig fennmaradt kazak népi szokásokhoz? Mindez persze nem jelenti azt, hogy akár a magyaroknál, akár a kazakoknál sérülnének a nők jogai.

A magyar népzene különbözik a a magyarokkal szomszédos népek zenéjétől, keleti  eredetű. Jellemzőek rá a pentatón dallamok. Ugyanez a típusú zene jellemző Kazahsztánra és Szibériára. A. P. Borodin, amikor az „Igor herceg” operát alkotta meg, nem egyszer járt Szibériában azért, hogy tanulmányozza az ottani népek zenei kultúráját. Utazásai eredményeként alkotta meg az operában a „polovec (kipcsak) lányok kórusát”. Ami a pentatón dallamokat illeti, ezek tipikusak voltak Szibéria és az Urál népeinél, vagyis azokon a területeken, ahonnan a magyarok vitték ezt a zenei motívumot Európába.. Ezeket a gondolatokat megerősítette Sípos János zenetudós és turkológus könyvének bemutatója, a kazakok és magyarok melódiáinak fonetikai hasonlóságáról 2004-ben, a kazahsztáni magyar nagykövetségen. Ez a mű komoly érdeklődést keltett tudományos körökben.

A kulturális közelség is ősi a magyarok és kazakok között. Hogy ne legyek túl tendenciózus és elfogult, harmadik személyre hivatkozom –az egyik new-yorki zsinagóga vezetőjére, Artur Schneiderre, aki járt Almatiban:  A Második Világháború idején Magyarországon találtunk menedéket. Önök nálam jobban ismerik a kazak-magyar rokonságot. Gyermekként Budapesten vettem kezekbe almát, azt a gyümölcsöt, amelynek magyar és kazak nyelven ugyanaz a neve.”

A híres magyar tudós, Almásy György „Vándorutam Közép-Ázsiában (1900) című könyvében leírja, hogy felfigyelt számos magyar és kazak szó fonetikai hasonlóságára. Például: ursik-orsó, kendir-kender, szakáll-szakáll, sátor-satir, eski-kecske, kos-kos, tezek-tőzeg. Ezek után a példák után Almásy felhoz ulyan példákat is, mint az „alma”, „árpa”, balta”, amelyek pontosan ugyanúgy hangzanak a két nyelven. Még folytathatnánk.

A magyar folklór fontos része a népmesék és népdalok területe, amelyen egyaránt érezhető keleti (a sámánizmus nyomai), és európai hatás. Sok dal szól a Robin Hoodhoz hasonlóan a szegényeket védő betyárokról, akik a szabad ég alatt, erdőkben, mocsarakban, nehéz körülmények között élnek. Ha a „betyár” szó rablót jelent, ugyanez vonatkozhat az orosz „Kudjar” szóra is.

A népi költészet jelentős részét képezik a hétköznapi mesék és a humoros rigmusok. Akaratlanul is ezekre emlékeztetnek a tradíció folytatójának, a nagy költőnek, a magyar nemzet kedvencének, Petőfi Sándornak a versei:

„Szeret a lány? Iszom örömömben!
Nem szeret? Kell innom keservemben!”
(Petőfi: Dalaim).

Pál mester ilyformán okoskodott,
És félrecsapta
Szilajhetykén a kalapot:
"Eh, aki adta!
Mire való a feleség nekem?
Nélkűle szabadabb lesz életem”
(Petőfi: Pál mester)

Fontos megemlítenünk, hogy a mi költő-forradalmárunk, Petőfi fordítója, a magyar-argün nemzetségből származó Mirzsakip Dulatov a „Magyar” írói álnevet használta.

A magyar falvak alaprajza kör alakú, a házak vályogfalúak, három részesek, nádtetővel borítottak. Mindez egyértelmű maradványa a nomád életnek. Mi, idősebb kazakok, akik a XX. század első felében születtünk, valamikor hasonló házakban éltünk.

Az igazi férfi tiszteli őseit. Ez régi igazság, azonban valóban nagyon fontos, hogy fenntartsuk és megismerjük őseink  hagyományait, és ezzel az ő emlékezetüket. A kazakokra nem lehet ráfogni, hogy nem veszik figyelembe ezt a szempontot. Ennek bizonyítéka a Bolat Kumekov akadémikus által vezetett Kipcsak Intézet is. Azonban nálunk nem látni ezen a téren akkora lelkesedést, mint a magyaroknál. Ennek prózai objektív okai lehetnek: eszközök és szponzorok hiánya. Mindez természetesen megvan a magyaroknál is. Azonban ők mégis talpraesettebbek és érdeklődőbbek is nálunk a saját népük múltjának kutatása terén.

Napjaink egyik magyar kutatója, Benkő Mihály a következőket írja: „Nem csoda, hogy elődeink Keleten keresték testvéreinket már a XIX. században, és hogy az ázsiai sztyeppék felé indultak útnak.”.Nyilvánvaló a lángoló lelkesedés egy sor magyar kutatóban arra, hogy hogy a keleti rokon népek életmódját és kultúráját kutassák. Az ősei földjén elhunyt Mándoky Kongur Istvánt Almatiban, a kazak hősöknek, tudósoknak és művészeknek  nyugvóhelyet adó Kensai temetőben helyezték sírba. Kőrösi Csoma Sándor kutatóútját és életét Indiában fejezte be, nem sikerült eljutnia oda, ahová készült: Turkesztánba. Petőfi Sándor,  nagy magyar költő sírja Szibériában, a Bajkál-tó partján, Barguzinban van. (Egyik változata a költő halálának – a szerk.).A XIX–XX. századok során a magyarok hatalmas lelkesedéssel próbálták visszaállítani keleti rokonaikkal a kapcsolatot. Itt megemlítenénk Vámbéry Ármin, gróf Almásy György,Mándoky Kongur István és Tóth Tibor nevét. Tanulmányozták a nyelvészetet, a szokásokat, hagyományokat, a népi iparművészetet, a zenei örökséget, stb. Kiemeljük itt közülük Vámbéry Ármint, aki útjai során járt a kazakok között is. 1892-ben megjelent „Közép-ázsiai utamról” című könyvében leírja, hogy a kazakok mennyire szeretik a költészetet és a zenét. Ismerik családfájukat. Náluk (és valószínűleg a magyaroknál is) fennmaradt az a szabály, hogy egy férfinak hét nemzedéken át ismernie kel elődeit, ha nem akarnak tudatlannak látszani.

A XX. században sem a cári Oroszország, sem a Szovjetunió nem engedélyezte külföldieknek sem a kazakok tanulmányozását, sem Kazahsztán eldugottabb sarkainak meglátogatását. A fentebb említett kutatók közül többé-kevésbé sikerrel járt Tóth Tibor, aíki  Kazakisztán végtelen sztyeppéin, a kosztanáji területen, eredményes kutatást végezhetett magyar törzsek között. Tóth Tibor antropológiai munkájáról, és annak jelentőségéről a következőket mondja Erdélyi István: „Egyikünk sem gondolt arra, hogy néhány évvel később olyan felfedezést tesz, amely megértőbb tudományos fogadtatás esetén idehaza akár korszakalkotó is lehetett volna”.

A tiltások ideje elmúlt. Kazakisztán nyílt,önálló köztársaság lett. És íme, folytatva a be nem fejezett sikeres expedíciókat, amelyeket még Julianus barát kezdett meg a XIII. század elején, a Kazak Köztársaságba utazott Benkő Mihály. Eddig már háromszor járt nálunk. Először a kosztanáji terület magyarjaihoz vezetett az útja, amelyről 2003-ban jelent  meg „A torgaji madiarok” című munkája. Másodszor és harmadszor nagy könyvének, a „Magyar kipcsakoknak” a megjelenése előtt, 2005-ben, majd 2007-ben. Ekkor Nyugat-Szibériában és Kazakisztán déli részén, az almati területen vett részt expedíción. Nem kétséges, hogy rövidesen publikálásra kerülnek újabb érdekes megjegyzései a sztyeppei nomádokról, a mai türk népek életére jellemző kultúrájukról, életmódjukról, szokásaikról.

Kép: Kaliakpar Amirzsanov Kushkumbayev (középen), Benkő Mihály (balra) és Aibolat Kushumbayev (jobbra)

Kiket ismerünk a magyar tudomány, irodalom és kultúra klasszikusai közül?

A magyar irodalom felvirágzása idején (XVIII–XIX. század) adta a világ számára Petőfi Sándort, Arany Jánost, Ady Endrét, Mikszáth Kálmánt és másokat, akik műveikben szépítés nélkül ábrázolták a magyar nép életét. A magyar zenei iskola megalapítói között feltétlenül meg kell nevezni Liszt Ferencet, és korszakalkotó műveit,. a „Magyar Rapszódiákat”, a „Hungáriát”, az operettszerzők között Lehár Ferencet, Kálmán Imrét, a változatos nemzeti táncot, a „Csárdást”. Mindezek a világ valamennyi színpadának repertoárjában megtalálhatók. Magyarország kiemelkedő tudósokat, kutatókat adott a világnak, közülük tizenhárman kaptak Nobel-díjat. Sport terén 260 olimpiai érmet kaptak magyarok. Magyarországon 1260 múzeum, kiállító helyiség, galéria van, közülük 225 Budapesten. És ismerjük-e vajon kellőképpen a magyar színművészetet, film-művészetet, játszanak-e színházainkban magyar színdarabokat?

Nálunk Almatában volt Zalka Máté utca. Ha kérdeznénk a szemben jövőket, talán száz közül egy tudna arról, hogy kiről van szó. Pedig ő neves magyar író, aki 1919-ben emigrált hozzánk. És ismerjük-e vajon kellőképpen a magyar színművészetet, film-művészetet, játszanak-e színházainkban magyar színdarabokat?

Párhuzamosan felvetődik egy másik kérdés is. Ismerik-e vajon a magyarok Abajev, M. Auzov, Sz. Mukanov, Sz. Szejfullin és mások műveit?

Úgy vélem, hogy a  hivatalos találkozókon nemcsak a barátságról, gazdasági és kulturális együttműködésről, hanem a rokonnemzetek egymáshoz közelítéséről is beszélnünk kellene. A kutatók munkájának végső soron a közös kultúra, a népeink régi időktől fennálló kapcsolatainak alapvető tanulmányozására kellene vezetni. A tudományok különböző ágazatainak Magyarországról Kazahsztánba és Kazahsztánból Magyarországra utazó képviselőinek találkozásai,véleménycseréi fontosabbak a protokolláris diplomáciai találkozóknál.

Kívánok boldogságot, jóllétet, virágzást az egész magyar népnek.

Egy magyar-kipcsák akszakal visszaemlékezései

Az adatgyűjtés körülményei:

            Audiofelvétel lejegyzése

Felvétel helyszíne: Almati egyik kávéháza

Idő: 2007 augusztus

Adatközlő: Amirzsanov Khaliakpar Kuskumbajev

Adatgyűjtő(k): Benkő Mihály, Babakumar Khinayat

Az alább leírtak adatközlője a nemrég elhunyt Amirzsanov Khaliakpar Kuskumbajev akszakal volt; kiemelt nyugdíjas újságíró, a Kazak SZSZR egykori kulturális miniszterhelyettese, haláláig az almati környéki magyar-kipcsak kolónia vezetője. Ő volt a magyar-kipcsak csúcs-értelmiségi Kuskumbajev család feje, és a 2003–2007-es években kazakisztáni és nyugat-szibériai kutatásaim egyik legfőbb támogatója. Amirzsanov Khaliakpar és családja útmutatásával és segítségével jutottam el három alkalommal a nyugat-szibériai Russzkaja Poljanai járásba, a magyar-kipcsakokhoz. A vele folytatott beszélgetést 2007-ben, utolsó nagy kazakisztáni utamon, Almatiban vettük magnóra. A szöveget nemrégiben – amikor értesültem Amirzsanov Khaliakpar haláláról – leírattam és lefordítottam oroszról magyarra. Közzétételével ennek a nagy embernek kívánok emléket állítani.

„Sűrű sötét homály fedi a múltat,

Az emlékező sokszor jobb, ha hallgat.

A porból lett ember porrá is lészen.

Csak a Föld és Ég maradnak tanúnak.”

(Kudajbergen Ordabajev: Szarübáj Batür)

• A nevem Amirzsanov Khaliakpar Kuskumbajevics. 1926-ban születtem Karatomar faluban, az Omszki terület Cserlaki járásában, amelyet később három részre osztottak. Szülőhelyemet jelenleg Russzkaja Poljanai járásnak nevezik, korábban hívták Novovarsavszkajai járásnak is.

 Ön a magyar nemzetségből származik?

•  Igen, a magyar nemzetségből származom, tudom, hogy a nevünk legalább hat-nyolc nemzedék óta – vagyis száznyolcvan-kétszáznegyven éve – „magyar”. Azonban ez a viszonylag rövid idő nem jelenti azt, hogy mi nem lennénk magyarok. Őseink úgy döntöttek, hogy „Magyarnak” nevezik el gyermekeiket, azért, hogy fennmaradjon nevünk, amely nyilvánvalóan a távoli múltból maradt ránk. A mi családunkban a harmadik lányom nevezte el fiát Magyarnak, azért, hogy a gyerek ne felejtse el, mely nemzetség tagja. A bátyám az unokájának adta a Magyar nevet, ami azt jelenti, hogy jelenleg Almati környékén legalább két Magyar nevű gyerek él.

 És eredeti szülőhelyükön, Oroszországban?

•  Ott nyilván jóval több Magyar nevű ember van.

 Ön magyar faluban született Nyugat-Szibériában?

• Karatomar faluban nőttem fel, aztán a családom átköltözött az újonnan szervezett cserlaki szovhozba, 1936-ban. Ezután orosz iskolába iratkoztam be, és ott tanultam. Befejeztem három évfolyamot, aztán nem volt módom tovább tanulni, mert kitört a háború. Abban az időben minden felnőttet elvittek a hadseregbe. Ekkor történt, hogy Jaszinbajev, a Faluszovjet elnöke magához vett engem, és oroszul tudóként kinevezett a Faluszovjet titkárának. Minden felnőtt harcolt, senki nem volt odahaza, aki dolgozhatott volna.

 Ön akkor 14 éves volt?

• Igen, tizennégy éves lehettem. Senki nem tudott írni orosz nyelven az ott élők közül, sokan nem is ismerték ezt a nyelvet, én viszont orosz iskolában tanultam. Így lettem a falu, vagy az aul tanácstitkára. Később ez az aul-szovjet a Nyikolajevkai aul-szovjet nevet kapta. Mellettünk volt a négyes számú aul, az iszajevkai.

 Iszajevkán kulan-kipcsakok éltek?

• Igen, kulan-kipcsakok. És mellette, a negyedik aulban szagal-kipcsakok.

 E szerint az adminisztratív felosztás nemzetségek szerint történt?

•  Igen, pontosan úgy. Annak ellenére, hogy a szovjethatalom, hogy úgy mondjam, diktatórikus volt, nálunk megőrizte a nemzetségi kapcsolatokat, és egyesítette a nemzetségeket, akik aztán egymás mellett éltek a falvakban, aulokban. A szagal-kipcsakok a négyes aulban, a magyar-kipcsakok az ötös aulban, a kulan-kipcsakok pedig a hatos aulban laktak. Később, miután 1934-ben Kirovot megölték, az ő tiszteletére a mi aulunk a Kirov aul nevet kapta. A kirovi Falutanács alá hat kolhoz tartozott: a Petrov kolhoz, a Jaroszlavszkij kolhoz – ezek orosz forradalmárok nevei –, a Sztálin kolhoz, a Március 8 kolhoz, a Khojandy kolhoz. Ezekben a kolhozokban dolgoztak a magyar-kipcsakok.

 Ezek a kolhozok mind azonos járásban voltak?

• Nem, nem mind. Kazak neve közülük csak a Khojandü kolhoznak volt. Khojandü kazakul nyulat jelent. A környékén nyilván gyakran vadásztak nyulakra. Ebben az aulban szagal-kipcsakok is éltek, azonban ők nem az egész falut birtokolták, a helység másik felében magyarok laktak. A szagal-kipcsakokat valamikor elüldözték eredeti lakóhelyükről, az Irtis mentéről, onnan költöztek a mi környékünkre.

 Tehát egy kolhozban különböző nemzetségek tagjai dolgoztak?

• A kirovi Falutanácsnak magyarok és kipcsakok voltak alávetve, a Falutanács elnöke Muszabajev volt. A területi egység ellenére, a Falutanács alá tartoztak orosz kolhozok és falvak is – Grobyseva, Kremnevo, Scsukino.
• Korábban azon a vidéken, ahol a magyarok és kipcsakok éltek, minden aulnak és falunak kazak neve volt. Napjainkra ezek orosz falvakká lettek, orosz forradalmárok, irodalmárok, művészek stb. neveit kapták. Azonban ott, ahol a magyarok éltek, az egyik falunak egy részét Surtanbajnak nevezték. Kazakul a surtan csukát jelent, a „baj” gazdag urat. Ez a név nyilván hallal kapcsolatos. Az ott lakók elődei korábban nyilván vízparton laktak. Hasonló ez ahhoz, ahogy a bazáros Bazarbajnak, a farkasvadász Arszkbajnak nevezi el fiát. A falu dombon túli részét Etilnek hívták. A terület 50 kilométer távolságnyira van az Irtis vizétől. Abban az időben még nem értettem, de felnőttként ma már tudom, hogy az „Etil” szó oroszra fordítva a Volgát jelenti. Más jelentése nincs is. Felteszem, hogy azoknak az ősei, akik ott élnek, ahová nálunk letelepítették a magyarokat és kipcsakokat, a dombon túli terület elnevezésével visszaemlékeztek őshazájukra.

Sokan azt mondják, hogy ők egykor az Irtis partján éltek?

• Az Irtistől ezek a falvak nincsenek nagy távolságra, mindössze 50 kilométernyire.
  Ami a társadalmi életformát illeti, ott a családfő és a családtagok, akik mind engedelmeskednek a családfőnek. Általában véve, a fiataloknak engedelmeskedniük kell az idősebbnek. Öregebbre nem szabad kezet emelni, ez nemzeti hagyomány. A népi iparművészetről annyit, hogy a kazakok nomád állattenyésztők voltak, szépen feldíszített jurtákat állítottak fel.

 A régi magyarok jurtákban éltek?

•  Majdnem minden családnak volt jurtája, de télen földkunyhókban éltek.
• Háromrészes, illetve háromszobás, földbe vájt épületek voltak ezek, konyhával, amelyben ebédelni lehetett. A tetők nádfedelűek voltak. A Kárpát-medencei magyaroknál az ilyen tetőket tudomásom szerint sással fedik – nálunk náddal és tőzeggel.

 És miért volt ez a nemzetség erősebb a többinél, talán azért, mert náluk volt az egyetlen középiskola?

•  Nem, az egyetlen középiskola Omszkban volt.

 A faluban kazak nyelven tanultak?

• És az összes többi aulból, sőt, más falusi szovjetek területéről is, például Kulanovóból is ebbe az iskolába jöttek tanulni. Hogyan sütöttek? Élesztőt nem használtak, édeskés kenyeret sütöttek. Nád és tőzeg hamujában sütötték. A tetők laposak voltak, nem voltak még a mostaniakhoz hasonló drága, ferde tetők.

 A magyarok nősültek egymás között?

• Igen, de csak a hetedik nemzedéktől. Arra törekedtek abban az időben, hogy minél távolabbi legyen a rokonság, hogy elkerüljék a belterjességet. Az ünnepeken egyszólamú énekeket énekeltek. A fő zeneszerszám a négyhúros dombra volt.

 A temetkezési szokások?

• Az Irtis-vidéki, nyugat-szibériai temetkezések különböztek és különböznek a dél-kazakisztániaktól. (Jelenleg az Almati körzetben élek.) Nyugat-Szibériában két méter mély gödröt ástak, annak mélyén hagytak egy kis kiemelkedést, a mellé eresztették le a földi maradványokat, miután speciális nemezszőnyegbe tekerték őket. Nem volt sírhalom, deszkákat vagy nádat helyeznek a gödörre, és beszórták földdel.

 Állítottak a halottnak emléket, voltak „magyar” feliratok?

•  Akkoriban még nem voltak.

Kép: Sír a Kara Tal-i magyar temetőben. (Nyugat Szibéria, Omszki Terület, Russzkaja Poljanai Járás).

A szájhagyományban megőrződött a magyar mentalitás? Hogy mi magyarok vagyunk, legendák, hagyományok a magyarokról? 

• Persze, voltak ilyenek, például Szarübáj Batir legendája is ilyen. Azonban a legendákat a tanultabb emberek őrizték meg, és a nagy többség nem volt ilyen, csak a gazdagabbak. Őket viszont a forradalmi időszakban elűzték, agyonlőtték, senki nem maradt közülük, akiknek akárcsak a nevét említhetnénk. Megtiltották azt is nekik, hogy jót egyenek és igyanak, pusztán azért, mert gazdagok voltak.

 Érintette Önöket a terror?

• A terror mindenkit érintett, az én nemzetségemet kevésbé, de mások nagyon sokat szenvedtek.

 Az adott járásban harminc családot semmisítettek meg?

• Harmincat? Aulonként semmisítettek meg harminc családot!

 Ön azt mondja, hogy a falusi tanács hatókörébe tartozó területen 300 magyar család élt?

• A hat kolhozban a falusi tanács által ellenőrzött területen összesen 360 magyar család dolgozott.

Ezek magyarként határozták meg önmagukat?

• Igen, magyarként. Magyarként és kipcsakként. Számomra azonban érdekes a következő kérdés: Anatolij Ribakov szerint a ma „Vengrijában” élő magyarok az Urál középső szakaszáról indultak el, mások szerint viszont a ma Oroszországhoz tartozó Káspi-vidékről. Az általam ismert adatok, az öregek, korábbi nemzedékek elbeszélése alapján úgy vélem, hogy őseink a mai aktöbei Káspi-mélyföldről indultak el a mai Kosztanáji terület felé, és onnan kerültek az Omszki területre. Az ilyen vándorlások természetesek, hiszen voltak éhínségek, nemzetségek közötti összetűzések, apám is mesélte, hogy sok magyar elvándorolt a háború és a terror éveiben, különböző okokból. Én egyetlen fiú voltam, anyám neve Arnaus volt, az apámé Anspaj. Amikor anyám rokonait kerestük, kiderült, hogy anyámnak voltak leánytestvérei, akik szintén magyarokhoz mentek férjhez, és férjükkel együtt elvándoroltak valahová – ahogy később megtudtam, a Baraba sztyeppére.

 Mennyire erős a magyar eszme, a magyar mentalitás az összegyűjtött legendák és hagyományok alapján?

• Erről nem sokat hallottam, de egyet el tudok mondani a magyarokról, hogy nagyon tisztelték a dzsingiszidákat.

 Voltak a magyaroknak dzsingiszida vezetőik, más néven töréik?

• Nem voltak, de szerették volna, hogy legyen ilyen vezetőjük, aki irányítja őket. Ezért eldöntötték, hogy szereznek egyet maguknak. Ez a 19. század elején történt, úgy 1820 körül. Átmentek a mai Kazakisztán területére, és elhoztak egy Szamai nevű dzsingiszida fiút. Adtak neki állatokat – teheneket, lovakat, bárányokat, és dolgoztak neki. Így nekik is lett töréjük.[1] A kulan-kipcsakok és szagal-kipcsakok nevettek rajtunk. Azt mondták: Itt éltek már kétszáz évig töre nélkül. Most miért lett ily hirtelen szükségetek egyre?
  
  Én azt hiszem, hogyha nem jöttek volna az októberi szocialista forradalom okozta változások, az Omszki területen élő kazakoknál feltehetőleg jobban megőrződött volna a nemzetségek alapján történő letelepedés, nem mentek volna el olyan sokan, nem lettek volna szovhozok és kolhozok. Az a terület, amelyen a magyar-kipcsakok élnek, Uszty-Kamenogorszkig, az Irtisig, a karkaralini terület, mind Nyugat-Szibéria része volt. Azoknál, akik 1910-ig ezeken a tájakon születtek, az útlevelükben szülőhelyként a nyugat-szibériai kormányzóságot határozták meg. Azonban 1924-től, amikor megalakult a Kazak Autonóm Köztársaság, azok a területek, ahol a magyarok éltek, a Kazak Autonóm Köztársaság Petropavlovszki területéhez kerültek. Aztán amikor megalakult a Kazak Szovjet Szocialista Köztársaság, a moszkvaiak maguk rajzolták a térképet, és így szóltak: ez a típusú vidék a tietek, ez az oldal pedig a miénk, Oroszország része lesz. És ez az óta is úgy maradt.
  
  Természetesen szükség van jó kutatómunkára a magyarok között. Volt, aki szerint az igazi kipcsakok az Irtis-vidéken élnek, de még nem tudjuk, hol találhatók a többiek. A csimkenti vidékről a magyarok többsége a kosztanáji területre érkezett, oda, ahol nagy szabad térségek vannak, feketeföld, amelyen jól legeltethetők a lovak. A ló nem szaporodik a tajgában, széles térségekre, árvalányhajas sztyeppére van szüksége. Mindezt meg is találták őseink a kosztanáji területen, és onnan jöttek oda, ahol most élnek a magyarok. Azért mentek el az aktöbei sivatagos területről, mert ott nem találtak az állataik számára elegendő takarmányt.

 Az Omszk-vidéki magyarok tudatában él, hogy más országokban is élnek magyarok?

• Igen, tudtak erről. Ezt az öregektől hallottam.
  Ami az argün-magyar és magyar-kipcsak nemzetségek keletkezését illeti, úgy vélem, hogy valamikor magyarok és kipcsakok, magyarok és argünök összeházasodtak egymással, természetesen gazdag a gazdaggal és szegény a szegénnyel. Minden nemzetség azt kereste, hogy elkerülje a belterjességet, ne legyen túl közeli rokonság, hogy egészségesek legyenek a gyermekek. Ez okból távolabb kerestek maguknak feleséget. Tehát a magyarok a kipcsakok közül, a kipcsakok pedig a magyarok közül választottak menyasszonyt. Ilyenformán vegyült a két etnikum. Az argün-magyarok között ugyanez történhetett.[2]
  
  Nagy örömöm telt az Önnel folytatott beszélgetésben. Adja át legszívélyesebb üdvözletemet Jaczkovits úrnak és kedves nejének. Nemrég, júniusban itt volt Bíró András antropológus, sokat beszélgettünk, tetszett nekem, felelősségteljes, aktív ember. Megvitattuk, hogyan lehetne folytatni Tóth Tibor munkáját. Itt van Benkő Mihály, aki igen aktív, egyike a legaktívabbaknak azok közül, akik tanulmányozzák a kazak–magyar rokoni kapcsolatokat, és ez nagyon jó dolog. Nagyra értékeltem Sipos János zenekutató munkáját, ő Jaczkovits úr követsége idején járt nálunk. Remélem, az itt említettekkel még sokszor találkozunk.

 Mit tud mondani a szibériai magyar-kipcsakok vallásáról?

• Tudomásom szerint az iszlám vallás csak az 1850-es évek után érkezett meg hozzánk, amikor Oroszország úgy döntött, hogy kiválaszt támogatásra mindenütt egy-egy vallást. Akkor tatár mullahok érkeztek hozzánk Kazanyból és Baskíriából, és írni-olvasni tanították a gyermekeket. Az iszlám szerintem éppen az Omszki területre érkezett meg legkésőbb. Addig nálunk sámánok voltak, akik gyógyítottak, varázsoltak és jósoltak. Azonban ők is Istenben hittek, ahogy ez természetes minden ember számára.

Kép: Amirzsanov Khaliakpar Kuskumbajev és szibériai útjaim egyik kísérője: Babakumar Khinayat Zsambul Zsaaba kazak költő sírjánál (Almati környéke)

Az interjú Benkő Mihály Őseink nyomában Ázsiában, Barót 2020 című könyvében jelent meg.

[1]A törével (dzsingiszida vezetővel) rendelkező etnikai csoportok önálló egységnek számítottak a mai Kazakisztán és Nyugat-Szibéria területén.

[2]Ugyanezt mondta el nekünk 2002-ben Csingisz Baszilov magyar-kipcsák akszakal Asztanában. Szerinte a magyarok egy része Turkesztán városának környékéről, a Kara Tau hegységből költözött fel az északi sztyeppékre, ahol kipcsák lányokat vettek feleségül. Testvéreik nyugat felé vonultak.

[*] Az eredeti cím: Magyarország és a kelet

Kép: A sepsizoltáni Benkő-kúria Fotó: Benkő Mihály

Az Olt folyó völgyében, a Gidófalva és Sepsibodok között rejtőzködő kis székely falu, Sepsizoltán értékes műemléke a Benkő-kúria. Mai tulajdonosa, a Zágoni család az épületet helyre kívánja állítani, és múzeumot szeretne berendezni benne. Ugyanis a kúria fontos események színhelye volt az 1850-es évek elején, a Bach-korszakban. Úrnője, Benkő Rafaelné e házban rejtegette a Makk-féle összeesküvés háromszéki vezetőjét, Várady Józsefet, és támogatta őt hálózata kialakításában.

Az országos műemlékké nyilvánított, 1832-ben épült kétmenetes kúia arányaiban, formavilágában még jelenleg, kissé romos állapotában is legteljesebben képviseli a háromszéki udvarház-építkezés hagyományait a klasszicizmus korában. Építtetői – egy keresztgerendába vésett felirat alapján – nemes altorjai Benkő János, felesége, Bara Mária és fia, Benkő Rafael voltak.

Kép: Gerendába vésett felirat az építtetőkről és az építés idejéről [A keresztgerendába vésett feliratnak és Várady József rejtekhelyének fényképezését a sepsizoltáni Benkő-kúria belsejében nekünk engedélyezte először a jelenlegi tulajdonos Zágoni család, amiért e helyen mondunk köszönetet (Benkő Mihály)]

Altorjai Benkő Rafaelné, leánynevén dálnoki Lázár Rozália, Lázár Mihály huszárszázados húga, rajongott a 48–49-es eszmékért, Magyarország és Erdély szabadságáért. Az 1849-es háromszéki harcok idején zászlót hímzett a 85. székely zászlóaljnak – ezt ma a Hadtörténeti Múzeumban őrzik. 1852-től bátran vállalt szerepet a Makk-féle összeesküvésben is.

Kép: A 85-ös székely zászlóalj zászlaja. Hímezte: altorjai Benkő Rafaelné dálnoki Lázár Rozália Fotó: Benkő Mihály

Rejtekhely a kúria a falában

Várady József 26 éves bánpataki, Hunyad megyei ügyvédet, huszárszázadost Kossuth Lajos megbízottja, Makk József volt honvéd ezredes küldte bukaresti székhelyéről Háromszékre, az osztrák uralom megdöntésére irányuló székelyföldi összeesküvés ottani hálózatának kialakítására. Tevékenységét Várady a marosvásárhelyi központi összeesküvés lebukása után, 1852-ben kezdte. Ehhez nagy vakmerőségre és makacsságra volt szükség, amivel ő rendelkezett is. Sepsizoltáni tevékenységéről a következőket írja Bálint Áron 48-as honvéd, akit Benkő Rafaelné adott Várady mellé segítőnek, szolgának:

Kép: Rejtekhely a kúria falában, amelyben Várady József rejtőzött [A keresztgerendába vésett feliratnak és Várady József rejtekhelyének fényképezését a sepsizoltáni Benkő-kúria belsejében nekünk engedélyezte először a jelenlegi tulajdonos Zágoni család, amiért e helyen mondunk köszönetet (Benkő Mihály)]

„1852 július utolsó napjainak egyikén… az öreg udvarbíró bejött hozzám, és így szólt: – Te Áron, én az éjszaka egy magyar tisztet vezettem be az udvarba, a kenderesen át. – Látta magukat valaki? –kérdeztem. – Senki sem. – Jól van – folytattam, nekem kend megmondhatja, hogy kit vezetett be, de másnak ki ne fecsegje, mert asszonyostól együtt felakasztják. Harmadnap Benkő Rafaelné hozzám jött az istállóba, és így szólott: Áron, a kapukat ezután este 9-kor magad zárd be, és a kulcsokat hozd fel hozzám, hogy hírem nélkül senkit be ne bocsássatok. Így is történt. Pár nap múlva felhívatott az asszony, és azt parancsolta, hogy csináljak egy jó rejtekhelyet. – Minek azt? – kérdezém kíváncsian. – A szegény Várady itt van – mondá az asszony –, mint emisszárius jött be Törökországból, és nekünk jutott a feladat, hogy gondját viseljük. – Hát kicsoda ez a Várady? – kérdezém. – Egy előkelő családból való fiú Hunyad megyéből, Bányapatakáról, aki mint huszárszázados szolgált a magyaroknál.

Ezt megtudva, többet nem kérdezősködtem, hanem hozzáfogtam a rejtekhely kialakításához, mégpedig kettőnek, melyeknek később hasznát is vettük. Az egyiket az árnyékszékbélés mögötti falba, jobb és bal felől, a másikat egy ágy alatti padló alá. A két rejtekhely elkészülvén, Várady elkezdte hálózatépítő tevékenységét. Mindenekelőtt egy biztos levélhordó embert kellett szereznünk, és bibarcfalvi Borbáth László úr közbenjárására nem egyet, hanem hármat is kaptunk, úgy mint bibarcfalvi Szabó Áront, Bartalis Ferencet (ez utóbbit később Váradyval együtt Sepsiszentgyörgyön végezték ki) és Bogyor Sámuelt, kiknek feladatuk volt a leveleket Bukarestbe Makk ezredeshez szállítani… Ezzel a levelezés Várady és Makk között megkezdődött. Makk arra buzdította Váradyt, hogy mindenáron pénzt teremtsen, és küldjön neki. Akkoriban azonban mindenhez lehetett jutni, csak pénzhez nem. Annyira, hogy Váradynak nem volt egyetlen krajcárja, hanem Benkőné asszony tartotta benne a lelket…”

Szabadcsapat szerveződik

Később Várady beteg lett, és Baróton gyógyították meg. Majd visszatért Sepsizoltánba, de addigra az egyik beszervezésre kiszemelt személy feljelentette. Egy nap, amikor Benkő Rafaelné éppen Dálnokra kocsizott, Kovács sepsiszentgyörgyi rendőrkapitány razziát tartott a kúriában. Bálint Áron így ír erről:

„A rejtekünkbe szépen becsúsztunk. Onnan hallottuk jól, hogy Kovács kapitány a törvény nevében az egész épületet felkutatni szándékozik. Össze is kutattak mindent, még a párnákat is egyenként kikutatták, de eredmény nélkül. Éppen közvetlen a rejtekünket takaró ajtó között megállván, Kovács kapitány így szólott: – Itt valahol rejteknek kell lenni! Igaza volt, mert ha hosszadalmasabban állott volna az ajtó között, még a szívünk veréséről is észrevehetett volna minket az ajtó bélése között. Kovács kapitány nem találván meg, akit keresett, a csendőrökkel eltávozott, és mi előjöttünk rejtekünkről. Azonban néhány óra múlva hallottuk, a szakácsné és a cselédek keservesen sírnak, hogy a nagyságos asszonyt a csendőrök elfogták, és Kézdivásárhelyre vitték, ami valószínűleg Dálnokról jőve, útközben történhetett”.

Így aztán Várady és Bálint Áron a továbbiak során még rejtekükben sem érezhették magukat többé biztonságban. Kénytelenek voltak távozni Sepsizoltánból. A szervezés Bibarcfalván folyt tovább. 1853. október 2-án Várady József ötvenfőnyi szabadcsapata élén Bibarcfalváról Csíkba indult. A terve az volt, hogy a csíkszentkirályi erdőben bevárja a reményei szerint Háromszékről és Csíkból érkező csatlakozókat, majd megtámadja a csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi adóhivatalokat, a pénztárakból szerzett pénzzel növeli és erősíti az önkéntes alapon szerveződő székely haderőt, amit aztán egyesít a külföldről várt, Makk ezredes által vezetett sereggel.

Útban az Őrkő felé

Azonban mindez csak vágyálom volt. A csapat tagjai egy élelmezési célból történt ökör-rekvirálás miatt összetűzésbe keveredtek a csíkszentkirályiakkal, akik számára ismeretlenek voltak az ő céljaik, és közönséges rablóknak nézték őket. A csíkszentkirályi bíró jelentette az esetet, így a csíkszeredai katonai kerület parancsnoksága tudomást szerzett a portyázók jelenlétéről. 1853. október 6-án katonaság vonult fel a szabadcsapat ellen, amely a meglepetésszerű, nagy túlerejű támadás nyomán feloszlott. Várady és bajtársai fejére az osztrák hatóságok magas vérdíjat tűztek ki. Hamarosan kézre is kerültek.

Kép: Az őrkői vesztőhelyen álló emlékmű felirata Fotó: Benkő Mihály

Őt és elfogott társait több hónapos vizsgálat nyomán, 1854. április 6-án a marosszéki törvényszék halálra ítélte. Az elítéltek közül többnek –így az eseményeket később leíró Bálint Áronnak is – a bécsi udvar kegyelemből 18 év sáncfogságra változtatta az ítéletét, ezt a büntetést nehéz vasban kellett letölteniük. Négy halálos ítéletet végrehajtottak. Várady Józsefet 1854. április 29-én Sepsiszentgyörgyön végezték ki. Az őrkői vesztőhelyre vezető út során az egykori huszárkapitány vidáman beszélgetett a mellé adott pappal. Egy szemtanú szerint katonás léptekkel felment a bitófához vezető lépcsőn, és szorosan a faoszlop alá állva várta, hogy a hóhér a kötelet a nyakába tegye.

Kép: Váradi József kopjafája és emlékköve a nevét viselő sepsiszentgyörgyi általános iskola udvarán Fotó: Mikó Áron

Benkő Rafaelné három év fogságot szenvedett. Várady és Bálint Áron elfogásukkor még idejében össze tudtak beszélni, és mindketten hallgattak róla a vizsgálat során. Ha nem így cselekszenek, az asszonyra sokkal súlyosabb büntetés várt volna. Akár veszélybe kerülhetett volna élete is, hiszen komoly szerepet vállalt az összeesküvésben.

Benkő Rafaelné a szabadulása után is mindvégig a magyar szabadság híve maradt. Élete vége felé bátyjával, dálnoki Lázár Mihály negyvennyolcas huszárszázadossal együtt Aldobolyba költözött, de halála után visszaszállították Sepsizoltánba, és a családi sírboltba, férje mellé temették.

---

Benkő Rafaelnéről, illetve a tragikus történetről, a huszárszázados és a szabadsághős nemesasszony kapcsolatáról a nép körében romantikus elképzelések is születtek, amelyek balladák formájában terjedtek. A székely lányok többek között a következő szomorú dalokat énekelték egymás között:

Rofajiné (Benkő Rafaelné)

„Várom, várom, addig várom,

Míg szememre jön az álom, 

Ha szememre jön az álom, 

Ajtóm-kapumat bezárom. 

Váradit is kieresztem, 

Széket adok, leültetem,

Míg panaszim elmesélem,

Jó hajnalban felserkentem,

S egy pár csókkal eleresztem.”

Ballada Várady József elfogásáról

Tüzet fúj a pejparipa,

Úgy vágtat egy tiszt úr rajta.

„Hová, hová, hadnagy uram?”

„Lovagolok, édes fiam!”

„Ez sem igaz, hadnagy uram,

Aki megyen lovagolni,

Egy-két legényt viszen az csak,

Itt pedig van tizenkettő.”

„Egy pajtásom bujdokol itt,

Azt indultam megkeresni. 

Nagyot vétett urak ellen, 

De én hozom a kegyelmet. 

Nem tudod-e, merre leve?

Váradi az igaz neve.”

„Hogyne tudnám, hogyne tudnám!

Ott, a falu felső végén,

Lakik az ő violája,

Leghamarabb ott találja.”

Hadnagy uram tovább halad, 

Pásztorlegény úton marad.

A kicsi ház ott fehérlik,

Abban lakik Rofajiné,

A Váradi szeretője,

Most is ott vagyon mellette.

„Szép jó estét, Rofajiné!”

„Adjon Isten, vitéz uram”!

„Udvarodon van-e vállú?

Ihatnék a kis pejlovam!”

„Ha ihatnék, megitatom, 

Ha ehetnék, megetetem.”

Megy a hadnagy a szobába,

A Váradit ott találja.

„Add meg magad, te gazember!”

A katonák megrohanják,

Kezét-lábát megvasalják.

Hát ez a fa miféle fa,

Hogy betűjel sincsen rajta?

Ez a fa bíz aféle fa,

Váradit akasztják rajta.

Fiúk, lányok, ügyeljetek,

A németnek ne higgyetek!

Mert a német csúffá teszen,

Akasztófa alá viszen.”

„Báránybőrbe kötött könyv, de farkas-igazságok vannak benne”. A legszívesebben Kosztolányi Dezső Mikszáth Kálmán egyik könyvéről írott szavaival jellemezném Benkő Mihály itt bemutatott művét. Élvezetes stílusban, vonzó formában vezet be, szinte becsalogat bennünket a keleti magyarok kutatástörténetébe, és ugyanakkor a kazak nép viharos XX. századi történetébe is. Ebbe a keretbe rejtve, megfelelő magyarázatokkal ellátva, olyan közvetlen tudományos, írásos bizonyítékokat ad közre, amelyek kétségtelenné teszik a keleti magyarság fennmaradását napjainkig Kazakföldön. Hiteles bizonyítékok alatt a temetőkben a „magyar” etnikai jelzőt tartalmazó sírfeliratokat és a törzsi, nemzetségi genealógiai táblázatokat, az un. sezseréket értjük. A történelem alakulása úgy hozta, hogy a hasonló emlékeknek a kutatása hosszú évtizedeken keresztül lehetetlen volt Szovjet Közép-Ázsiában.

Kép: "MAGYAR" népnevet tartalmazó sírfelirat a szagai (Torgaj vidék) magyar törzsi temetőben.

A szovjet korszak ideológiája,  un. „haladó elmélet” szerint a földművelés „fejlettebb” volt a nomád életnél, a szovjetköztársaságokban kötelező, az orosz dominanciát leplező „proletár internacionalizmus” pedig fejlettebb volt a nemzeti érzés fenntartásánál. Ez utóbbi nacionalizmusnak számított, tiltották. Aki a szovjetköztársaságokban népe múltja iránt érdeklődött, lázadás gyanújába keveredhetett, hosszú börtönbüntetés, akár kivégzés is várhatott rá. Így a nemzetségek, törzsek leszármazását rögzítő genealógiai táblázatok vezetése is bűnös tevékenység volt. Csak egy szörnyű példa: előfordult, hogy azért végeztek ki valakit, mert meglátogatta az egykor „nép ellenségének” tekintett apja sírját a szülőföldjén. Csoda, hogy a nép emlékezete erősebb maradt, mint a terror, és hogy a távoli vidékeken az idegenek előtt zárt temetőkben a sírfeliratok, valamint a ládákban az ősök emlékét ápoló sezserék napjainkig fennmaradtak.

Kép: Az omszki arab betűs magyar-kipcsák sezsere egy lapja. No 30 számmal jelölve a MAGYAR nemzetségág törzse.

A szovjet időkben a mai Kazakisztán területének legnagyobb része hadiipari-katonai terület volt, és mint ilyen, tiltott valamennyi külföldi kutató számára. A feltörhetetlen korlátokat akkoriban mindössze egy alkalommal sikerült áttörni, az 1960-as évek közepén. Szejitbek Nurhánov kazak nyelvész Tóth Tibor magyar antropológust elvitte a legszigorúbban zárt torgaji területre, ahol az argün-magyar törzs tagjai között antropológiai méréseket végeztek. Azonban Tóth Tibor a helyszínen nem fényképezhetett, a kutatás folytatását Moszkva pedig nem engedélyezte. felfedezésének elsorvadásához a magyar tudományos körök értetlensége is hozzájárult.

1992 óta a független Kazakisztánban szabaddá vált a történelmi kérdéseknek, többek között a kazak honfoglalásban is részt vett keleti magyarok történetének, néprajzának a kutatása. A munkát azonban a hatalmas távolságokon kívül is számos pszichológiai tényező nehezíti napjainkban is. A sok évtizedes terror –enyhén szólva – nem növelte a vidékiek bizalmát a városból érkezett idegen kutatók iránt. Általában a következő szavakkal fogadják a kutatót: „Semmit sem tudok. Apám azt mondta nekem, hogy jobb, ha nincs tudomásom ezekről a dolgokról!” Van egyébként olyan sok kazak is, akinek az egész rokonsága elpusztult a sztálini terror idején, és valóban nem tud semmit őseiről.

Benkő Mihály könyvében leírja, hogy mi módon sikerült tizennyolc éves tereptapasztalatai és szerencséje segítségével megszereznie a Kazak Köztársaságban a megfelelő kapcsolatokat, a Torgaj-vidéki argün-magyarokhoz és a nyugat-szibériai kipcsak-magyarokhoz. Leírásaiból megtudjuk, hogyan jutott be a helyszínen az idegenek elől szigorúan elzárt temetőkbe, és hogyan sikerült terepmunkája során tudományos szempontból nagy értékű írásos anyagokat szereznie a kazak-magyarok létéről, történetéről. Munkájának elvégzésében jelen tős mértékben segítették kazak munkatársai, így könyvének társszerzője: Babakumart Khinayat tudományos kutató, és a magyar-kipcsak származású Ajbolat Köskimbajev történész, , a köksetaui egyetem dékán-helyettese is.

A könyvben publikált fényképeken a torgaji argün-magyarok és a nyugat-szibériai kipcsak-magyarok olyan sírjai láthatók – összesen tizenkilenc – amelyeken etnikai jelzőként szerepel az „argün-magyar” vagy „kipcsak-magyar meghatározás. Ezekről a képekről Orazak Iszmagulov antropológus, a Kazak Tudományos Akadémia rendes tagja a következőképpen nyilatkozott: „Közvetlen bizonyíték. Ezek után senki sem mondhatja, hogy a kazakok között nincsenek magyarok!” A kazak akadémikus kissé optimistának bizonyult a magyar tudományos körök hozzáállását tekintve, de azért igaza van.

Köztudott, hogy a keleti magyaroknak azon ága, amely nem vonult Ázsiából Nyugatra és nem vett részt a honfoglalásban, a Volga-vidéken élt tovább. Hazájukat Magna Hungáriának nevezték. Julianus barát még az előtt találkozott velük 1237-ben,hogy Batu kán és Szübötej bagatur nagy nyugati hadjárata Magna Hungária létét megszüntette. Azonban ez a csapás nem jelentette egyben a keleti magyarság egészének fizikai megsemmisülését is. A közép-ázsiai írott források, krónikák szerint a keleti magyarok fontos szerepet játszottak a mongolok által vezetett hatalmas nomád birodalom, az Aranyhorda katonai szervezetében a XIII-XV századok során. A XV. század második felétől a XVI. század elejéig tartó időszakban pedig részt vettek Közép-Ázsiában a kazak honfoglalásban. A krónikákban „madzsar”-ként leírt törzs egyike volt a kazak és üzbég államot megalapító 92 törzsnek. Nemzetségei napjainkig fennmaradtak az észak- és északkelet-kazakisztáni törzsszövetségekben, a torgaji argünök és az Irtis-vidéki kipcsakok között, valamint Üzbekisztánban, a Kaska-Darja folyó partvidékén is. Idősebb nemzedékeik őrzik azt a hagyományt, hogy ők magyarok voltak egykoron. Népnevüket, amely kölcsönszóként megjelent a kazak nyelvben is, ugyanúgy mondják, ahogy mi: „magyar”.

A keleti magyarság emlékeinek közvetlen, megfogható bizonyítékai a kazak törzsi, nemzetségi temetőkben a cirill, vagy arab betűkkel a sírkő lapokra vésett MADIAR, MADIJAR, MADJAR, MADYAR etnikai jelzők, az elhunyt neve, születési és halálozási időpontja alatt, vagy felett. Ez a szó a sírköveken népnevünk fennmaradásának bizonyítéka a kazak puszták közepén. Úgyszintén fontos írásos emlékek a kazak törzsi, nemzetségi genealógiai táblázatok, az úgynevezett „sezserék”, amelyekben a törzsszövetségek fejlődésének egy bizonyos pontján megjelenik az etnikai nevünk. A genealógiai táblázatokon pontosan követhető, hogy valamely fennmaradt magyar, vagy egyéb néptöredék mikor csatlakozhatott egy nagyobb kazak etnikai egységhez. A törzsek, nemzetségek férfi személynevein keresztül adatokat kaphatunk az egymást követő nemzedékekről, a távoli múlttól kezdve napjainkig. A sezserékhez olyan írott, vagy a szájhagyományban fennmaradt mondák csatlakoznak, amelyek bizonyítják, hogy a kazakok argün és kipcsak törzsszövetségében élő magyar nemzetségek, törzsek rokonként tartják számon a kárpát-medencei magyarságot. Ahogy ők mondják: „Nem mi maradtunk Ázsiában, hanem ti mentetek el tőlünk”.

Engem, mint kun embert különösen érdekeltek a Benkő Mihály által a bemutatott könyvben publikált magyar-kipcsak sezserék. Manapság, amikor már senki sem tiltja a genealógiai táblázatok kiadását Kazakisztánban, egymás után jelennek meg a kazak sezsere-könyvek, bennük a kipcsak sezserék is. Ezekben a kara-kipcsak ágnál találkozunk a Magyar névvel, de folytatás, utódok nélkül. Benkő Mihály a nyugat-szibériai kazakok között olyan sezseréket gyűjtött, amelyekben Magyar neve után több száz – egy esetben majdnem ezer – név van feljegyezve, tíz-tizenöt nemzedékre visszamenőleg. A kara-tali mollah azt mondja, hogy Dzsingisz kánig tudja visszavezetni a magyar-kipcsakok eredetét.. A mostani publikálás előtt senki által nem látott genealógiai táblázatok felfedezésként határozhatók meg.. Az un. „omszki kara-kipcsak és magyar sezserékről egyébként tudott a kazak tudomány, de megtalálni, megszerezni nem tudták őket a kazak tudósok. Az egyes nemzetségek, törzsek a hasonló táblázatokat kizárólag önmagukra tartozó titokként kezelik. Ezért történt, hogy nem kazak, hanem magyar tudósnak, Benkő Mihálynak bocsátották őket először a rendelkezésére. A táblázatok megszerzésében, publikálásában jelentős szerepe volt Benkő Mihály szerzőtársának, Babakumar Khinayatnak is, aki a kara tali kipcsak-magyar sezsere komputerizált változatát elkészítette, és közzététel céljaira kölcsönbe megszerezte azt a hetvenöt éves, még arab betűkkel írott sezserét is, amelyből Nyugat-Szibériában a Bolat Ahmetuli Nurpeisz kara tali mollah dolgozik. Az arab betűs táblázatból többek között megtudhatjuk azt is, hogy mi módon írták le a „Magyar” etnikai nevet a régi kazak írásban, melőtt a cirill betűs átírás kötelezővé vált volna.

Lapozgatva a könyv befejezéseként leközölt genealógiai táblázatokat, egyre-másra bukkannak elém olyan nevek, amelyeket magam is jól ismerek a két Kunságból. A kara-kipcsakok ősidőktől létező ága a kipcsakságnak. Jelentős csoportjuk érkezhetett Magyarországra a XIII. század második felében, amikor IV. Béla hívására a kunok megtelepedtek Magyarország két nagy pusztai tájegységén. Régi, ősi törzsi elnevezésekről van itt szó, amelyek megjelennek a Nagykunság és a Kiskunság helyneveiben és személyneveiben is. Nagyon fontosnak tartom a Benkő Mihály által a kipcsak-magyarok között gyűjtött legendákat, amelyek elmondják, hogy a keleti magyarok egykor sokkal többen voltak, de egyik águk a Kárpát-medencébe költözött. A nomádoknál a szájhagyomány évszázadokra megy vissza. A magyar-kipcsakoknál tehát napjainkig él az emlék nyugatra szakadt testvéreikről.

Ahogy említettük, a könyv megalkotásában jelentős szerepet játszott a társsszerző, Babakumar Khinayat, és más kazak tudósok is. Terepmunkánál a helyi embereknek minden esetben igen fontos a szerepe. Nem véletlen, hogy a National Geographic Magazin kizárólag olyan tudományos expedíciókat támogat, amelyek teamjében legalább egy helyi ember is részt vesz.

Még néhány szót Benkő Mihályról, a keletkutatóról és történészről, általam ismert munkásságáról.

Először mesterem, az 1993-ban sajnálatosan fiatalon elhunyt Mándoky Kongur István mesélt nekünk róla. Elmondta, hogy megismerkedett egy történésszel, aki lelkesen érdeklődik a nomád történelem és a magyarság kapcsolatai iránt, és jó íráskészsége, lelkes érdeklődése következtében  rátermett arra, hogy minderről a nagyközönség számára is érthető módon, meggyőzően tudjon ezekről a kérdésekről írni. Azt mondta a mesterem, hogy Benkő Mihályt feltétlenül támogatni kell, mert ő valóban el fog menni a legtávolabbi helyekre is, és olyan értékes felfedezéseket tesz majd, amelyeket színes, olvasmányos módon közre is tud majd adni. Összehozta Benkő Mihályt a legjobb mongol-altaji hegyi vezetővel, Töletajin Edigével, akivel aztán könyvük szerzője az 1990-es évek elejétől kezdve szinte minden évben elutazott a Mongol Altajba, az ott még nomád életet élő kazakok közé. Benkő Mihály összesen tizennégy expedíción vett részt, Töletajin Edigével Mongóliában, ahol elsősorban a honfoglaló magyarságnál is meglévő samanikus szokásokat, temetkezési szokásokat kutatott. Ezután következett újabb négy expedíció Babakumar Khinayattal Kazakisztán legeldugottabb zugaiba, mocsaras-szikes pusztákon és határvidékekre, az argün-magyarok és kipcsak-magyarok közé. Közép- és belső-ázsiai tapasztalatait tudós módra, de mégis élvezetes olvasmányok formájában adta közre, három, színes képekkel bőségesen illusztrált könyvében, de akadémiai folyóiratokban is. Itthon hivatalos támogatást nem kapott. Azonban kutatási céljait azonban a Brit Akadémia Stein Aurél Felfedezési Alapja négy alkalommal találta támogatásra méltónak. Háromszor más magyar is megkapta a Brit Akadémiának ezt a támogatását, de négyszer Benkő Mihályon kívül senki. Ez is mutatja, hogy senki sem próféta a saját hazájában. Azonban Mándoky Kongur Istvánnak mégis igaza volt. Benkő Mihályt érdemes volt támogatnia, mert az utóbbi csaknem két évtized során egyaránt jelentősen hozzájárult magyar tudomány és a magyar identitástudat fejlődéséhez.

Benkő Mihály kutatásai segítik két testvérnép: a magyar és kazak nép kapcsolatainak fejlődését is, tehát külpolitikai és kultúrpolitikai jelentőségük is van. 2007 novemberében, magyarországi látogatása alkalmából az elnöki díszvacsorán a Kazak köztársaság Elnöke, Nurszultan Abisevics Nazarbajev a következőképpen nyilatkozott:

„Európában nincs a kazakokhoz a magyarnál közelebb álló nép a kultúrát és a hagyományokat tekintve. Mint ismeretes, még a XIII. században a kipcsak törzsek egy része az Önök országában telepedett le és jelentősen hozzájárult annak fejlődéséhez. Ma Magyarország körülbelül 100 ezer lakosa kunnak vallja magát, azaz a kipcsakok leszármazottjának. A magyar kutatók pedig felállítottak egy hipotézist, amely szerint a magyar nemzetségekből származó kazakok a magyarok közeli rokonainak bizonyulhatnak. Mindez fontos alapja kulturális-emberi kapcsolataink fejlődésének”.

Benkő Mihálynak nem első alkalommal van itt, a Magyarok Házában könyvbemutatója. 2001 szeptemberében nejemmel, Mándoky Ongajsával együtt magam is jelen voltam Benkő Mihálynak a „Julianus nyomdokain Ázsiában” című, a TIMP Kiadónál megjelent képeskönyvének bemutatóján. Az eseményt megtisztelte jelenlétével Harmatta János akadémikus, aki annak a könyvnek az előszavát írta, Julianus barát útját, de a Benkő Mihály eredményeit is értékelve. Jól emlékszem a jelenetre, ahogy a TIMP Kiadó igazgatója felkérte őt arra, hogy szóljon néhány szót Benkő Mihály könyvéről. „Nagyon szívesen beszélek erről” – mondta a neves akadémikus, majd a következőképpen jellemezte Benkő Mihály kutatásait:

„Minden magyar keletkutató álma, hogy Julianus magyarjai Keleten maradt utódait felfedezze. Napjainkig ez senkinek nem sikerült, egyedül csak Benkő Mihálynak. Ezért ez a nap örömünnepe a magyar tudománynak”.

Ennél szebb szavakkal nem tudnám befejezni ennek a könyvnek a bemutatását sem.

Kép: Vad László unokatestvérével, Mándoky Kongur Istvánnal

Az alábbi összefoglalást 2017-ben tettem közzé a facebook oldalamon, de sok tekintetben ma is aktuális. 

- AZÓTA A KUTATÁS SZERVEZETI KERETEI BŐVÜLTEK: LÉTREJÖTT A MAGYARSÁGKUTATÓ INTÉZET, ÁTALAKULT AZ MTA KUTATÓHÁLÓZATÁNAK IRÁNYÍTÁSA, ÉS

- A KORAI MAGYAR TÖRTÉNETET KUTATÓ RÉGÉSZEK A KAUKÁZUS ÉS NYUGAT KAZAKISZTÁN TÉRSÉGÉT IS VIZSGÁLJÁK, 

DE

MÉG MINDÍG HIÁNYZIK A KELETEN MARADT MAGYAROK MAI UTÓDAI – TÓTH TIBOR ÉS BENKŐ MIHÁLY ÁLTAL MEGKEZDETT - NÉPRAJZI-TÖRTÉNETI VIZSGÁLATÁNAK FOLYTATÁSA.

Kép: Tóth Tibor 1965 áprilisában az É-Kazakisztáni Torgaj vidéken Szeitbek Nurhanov kazak nyelvész útmutatása alapján magyar törzsi szállásterületet keresett fel. Forrás: Dr. Tóth Tibor

Az alábbiakban változatlanul közlöm a 2017-es összefoglalást.

„Az őstörténetkutatás területén jelenleg korszakváltás, generációváltás zajlik.
Amikor egy képviselő javasolta az MTA-tól források elvonását és ebből egy új őstörténetkutató intézmény létrehozását, az MTA illetékesei pánikszerű tevékenységbe kezdtek. Ennek volt a következménye az MTA weblapján meghirdetett és a Heti Válaszban megjelent cikk Ablonczy Bálint tollából:

ABLONCZY BÁLINT: FORDULAT A MAGYAR EREDETKUTATÁSBAN

Heti Válasz XIII. Évf., 31. szám. 2013. augusztus 1.
Ablonczy Bálint cikke a 14-17. oldalon.

Részlet a cikkből:

"Az őstörténet három legfontosabb kérdése és a TUDOMÁNYOS válaszok
Vége a finnugor rokonságnak?
A magyar nyelv és a honfoglalók eredete két külön dolog. Nem létezik "finnugor", amiképpen "indogermán" népi eredet sem: ezek nyelvtörténeti kategóriák. A kulturális gyökerek nem moshatók össze sem a vérségi, sem a nyelvi származással.

Mennyire ősi a székely rovásírás?
Ez még bizonytalan. Volt olyan feltevés, amely XV. századi konstrukciónak tartotta, ám ez tarthatatlan álláspontnak tűnik. Nem kellően igazolt az a vélekedés sem, amely szerint az írás az egyház üldözése ellenére maradt fenn: templomokból is ismerünk feliratokat, ez papi jóváhagyás nélkül elképzelhetetlen lett volna.

Az avarok magyarok?
Az érdeklődőket László Gyula kettős honfoglalás elmélete óta (amely szerint a magyarság a 670-es években majd 895-ban érkezett a Kárpát-medencébe) foglalkoztatja a kontinuitás kérdése. Noha ezt a tudomány nem tekinti bizonyítottnak, elmozdulás tapasztalható: a kutatások fényében valószínű, hogy az avar kori népesség nagy része megérte a honfoglalást, és felmerült a székelység avar eredete is....

A (csatlakozott avar/székely népesség) a betelepülők egyes –számukra azonos –társadalmi rétegeihez tagozódhattak:
...a köznép vezetői ... –a saját népességükből verbuvált katonai segédcsapatok élén – a honfoglaló magyarok társadalmának középszintű vezetőihez integrálódhattak."

A cikk kivonata itt olvasható:

https://julianusbaratai.blog.hu/2016/12/03/ablonczy_balint_fordulat_a_magyar_eredetkutatasban

A cikkel kapcsolatos figyelemhívásként az MTA hivatalos weblapján közleményt adott ki Áttörés előtt a magyar őstörténet kutatása címmel (már nem elérhető).

VISSZARENDEZŐDÉS

2015-ben némi visszarendeződés történt, lásd. Vásáry István akadémikus cikket írta az akkor Simicska Lajos tulajdonában lévő Magyar Nemzet Magazin 2015. febr. 28-i számában: Múltunk kacatjai. Ebben Vásáry tagadja a hun kapcsolatot, a turáni származást stb. A blogomon közlöm észrevételeimet, valamint Bíró András és Bakay Kornél válaszát.

https://julianusbaratai.blog.hu/2018/07/15/kecskere_a_kaposztat_az_mta_iranyado_szemelyisegenek_tortenelemhamisito_cikkerol

NEMZETKÖZI ŐSTÖRTÉNETI KONFERENCIA BUDAPESTEN

Ezután tartottak egy nemzetközi őstörténeti konferenciát, melyet a régi gárda (Vásáry, Fodor stb.) nem vett részt. Türk Attila elnökölt. 

3. NEMZETKÖZI KORAI MAGYAR
TÖRTÉNETI ÉS RÉGÉSZETI

KONFERENCIA
Budapest, 2016. június 6–10.

Javasolom a - Sudár Balázs, az MTA BTK MÖT kutatója által szerkesztett - Magyarok a honfoglalás korában, Budapest 2015. könyv elolvasását, mely nagyon sok információt tartalmaz. Ebben a régi gárda tagjai az új generációval együtt közöl írásokat. Javasolom továbbá a következő nyilatkozat elolvasását is:

ÚJ MAGYAR ŐSTÖRTÉNET (1-2. RÉSZ), INTERJÚ SUDÁR BALÁZZSAL NEM AKKOR, NEM OTT ÉS NEM ÚGY, AHOGY GONDOLTUK, Pestisracok.hu 2017. 01. 7-8.

https://julianusbaratai.blog.hu/2017/01/13/nem_ott_nem_akkor_es_nem_ugy_ahogy_gondoltuk_uj_magyar_ostortenet_1-2_resz_interju_sudar_balazzsal

Javasolom továbbá a következő cikkek elolvasását is:

EGY CIKK MARGÓJÁRA - NYILT LEVÉL KOLOZSI ÁDÁM ÚRHOZ Hol van a 7 millió kaukázusi magyar 2017. január 21.

https://julianusbaratai.blog.hu/2017/01/21/egy_cikk_margojara_nyilt_level_kolozsi_adam_urhoz

A hivatalos álláspont később módosult:

https://mta.hu/tudomany_hirei/a-kaukazus-es-nyugat-kazahsztan-terseget-is-vizsgaljak-a-korai-magyar-tortenetet-kutato-regeszek-106663

https://www.teol.hu/kultura/hazai-kultura/paradigmavaltas-zajlik-a-magyar-ostortenet-kutatasaban-1707428/?fbclid=IwAR0c4TKoHBD5Zh12ufs8wVRGshyMYPoZqABh82yske9yU6etSdvidxBUoSw

A DERBENTNAME FORDÍTÁSA

A kutatómunka folytatódik. A fentiek mutatják az irányát. Reméljük az eredmények is megmutatkoznak. Az MTA BTK MÖT 2013. évi jelentése szerint - hiánypótló módon - lefordították a Derbentnáme című krónikát is. Egyenlőre azonban a fordítást nem publikálták. A Derbentnáme a magyar őstörténet vonatkozásában azért fontos, mert „a munka egyik fejezete szerint Hoszrau Anúsírván szászánida király (531-579) a turániak ellen számos erődített várost építtetett, köztük Ulu (’Nagy”) Madzsart és Kicsi (’Kis’) Madzsart. A leírás ugyan földrajzi fogódókat nem nyújt, de a felsorolás ismert települései Derbent városától északra, a Kaukázus keleti oldalán helylezkednek el, a mai Dagesztánban.” Ez a két városnév a 6. századra vonatkoztatva népnevünk egyik első előfordulása. A városok neve feltehetőleg a helyőrség származását jelzi. Várjuk a publikációt (a mai napig nem történt meg).

Kép: Vadászsas a Mongol Altajban. Fotó: Benkő Mihály

A különböző nyelvek közötti szóegyezések esetén mindig kérdéses a szóátvétel iránya. Ezt csak a nyelvi, történeti, néprajzi, régészeti adatok együttes elemzésével lehet megállapítani. Az ugor, iráni és türk nyelvekben közös a lótartásra vonatkozó szavak jelentős része. Több adat arra utal, hogy az ősmagyarok nem más népektől vették át ezeket a szavakat, hanem ők szelidítették meg a vadlovat, és ezzel világtörténelmi jelentőségű fejlődés kezdeményezői és aktív résztvevői lettek.

Kép: A Botai kultúra, ahol az i. e. 3.500 körül háziasították a lovat. Szerkesztett kép: részlet, az eredeti nem tartalmazta a folyók nevét és a „Proto-Ungarisch” szöveget. Forrás: Copenhagen group: Germanic and Balto-Slavic from Bell Beaker; Indo-Anatolian homeland in the Caucasus, May 22, 2018, https://indo-european.eu/2018/05/copenhagen-group-germanic-and-balto-slavic-from-bell-beaker-indo-anatolian-homeland-in-the-caucasus/

A képen található német nyelvű szöveg fordítása „I. e. 3.500 körül - a ló háziasítása: A Botai kultúra sztyeppei népének sikerült a vadlovat háziasítani. A Jamnaja kultúra népe átvette ezt a találmányt, azonban a DNS-vizsgálat szerint a két nép keveredése nem történt meg.” A szöveg – indirekt módon – utal arra, hogy a ló háziasítása az ősmagyarok találmánya. A genetikai (DNS) vizsgálat szerint ugyanis a jamnaja kultúra népe az indoeurópai, indoiráni (nyelvű) népek (kelta, germán, szláv, balti) elődje. A Botai kultúra népe az idézett szöveg értelmében „nem jamnaja”, ebből következően ugor.

A háziasított lovakat elsődlegesen élelmezési célra, későbbiekben haszonállatként: teherhordásra, fogatolásra és lovaglásra alkalmazták. A térségben fejlesztették ki a küllős kétkerekű, lóval vontatott, íjásszal felfegyverzett, un. andronovoi harci szekeret, amely távolsági hadviselést tett lehetővé.

Kép: Harci szekér, Andronovo-kultúra i. e. 2000-1600. Művészi rekonstrukció, a szibériai Szintasta-kultúra régészeti leletei alapján., Forrás:https://www.pinterest.de/pin/449726712776442454/

Az andronovoi harci szekér népe rövid idő alatt óriási területre kiterjesztette az uralmát, így alakult ki az un. Andronovoi kultúra.

Kép: Az Andronovoi kultúra. Forrás: CC BY –SA 3.0. https://commons.wikimedia.org/W/index.php?curid=868992

Ezt követően a harci szekér Kis-Ázsiában, Közel-Keleten, Mezopotámiában és az Eurázsiai sztyeppeövezet egész területén elterjedt és jelentősége a lovashadseregek hadrendbe állításáig fennmaradt. Harci szekereket alkalmaztak az Egyiptomra támadó és É-Egyiptomot elfoglaló hykszoszok, majd a térség későbbi hadviselésének szerves részévé vált, amiről a Biblia is tanúskodik: „Imé! Úgy jő fel, mint a felleg, és szekerei olyanok, mint a szélvész, lovai gyorsabbak a saskeselyűnél. Jaj nékünk, mert elvesztünk!” [Jer. 4: 13.]

Kép: A harci szekér elterjedése az Ural keleti lejtőin, az Andronovoi kultúrában a Közel-Keleten és az Eurázsiai sztyeppeövezet egész területén.

Harmatta János (1917-2004) nyelvészeti alapon, Tóth Tibor (1927-1991) antropológiai vizsgálatok alapján, Veres Péter a néprajzi kutatások alapján jutott arra a következtetésre, hogy elődeink már a hun korszakot megelőzően, a szkíto-szarmata időben (i. e. 700-i. e. 300 körül) a nagy sztyeppén együtt éltek a térséget benépesítő indo-iráni népekkel.

Harmatta János elsőként vette észre, hogy az ugor (magyar, hanti, manysi), és az indo-iráni nyelvekben közösek a lótenyésztésre vonatkozó szavak Ő úgy gondolta, hogy az ugor (nyelvű) népek az indo-iráni nyelvű népektől vették át a lótartásra vonatkozó szavakat és magát a lótartás tudományát is.

A következőket írja a lótartással kapcsolatos szóegyezésekről, illetőleg az indo-iráni népekkel fennálló kapcsolatokról:

"A magyar nyelv korszakbeosztásának az utóbbi időben egyre szélesebb körben elfogadott változatából kiindulva ... az ősmagyar nyelv korszaka Kr. e. 500-tól hozzávetőleg a honfoglalásig, illetve Kr. u. 1000-ig tartott, és három, egyenként megközelítőleg 500 éves alkorszakra, a korai, a közép és a késői ősmagyar korra tagolódott. Az iráni nyelvek történetének szempontjából vizsgálva az ősmagyar nyelv kapcsolatait az iráni nyelvekkel, megállapíthatjuk, hogy e hosszú korszak folyamán az ősmagyar nyelvbe mind óiráni, mind középiráni, mind újiráni jövevényszavak átvételre kerülhettek. Az iráni nyelvek szempontjából a korai ősmagyar nyelvben óiráni és középiráni, a közép ősmagyar nyelvben középiráni, a késői ősmagyar nyelvben pedig közép- és újiráni jövevényszavakkal számolhatunk. Fontos azt is figyelembe venni, hogy az iráni nyelvek fejlődési üteme nem volt egyöntetű, a keletiráni nyelvekben egész sor hangváltozás sokkal korábban következett be, mint a nyugatirániakban, ugyanakkor a szótan területén a keletiráni nyelvek archaikusabbak voltak, a névszóragozást egyesek napjainkig megőrizték, míg például a középperzsában már a legkorábbi nyelvemlékekben is alig maradt nyoma.

Ez a tény azért fontos, mert az utóbbi évek japán (Enoki Kazuo) és a kínai (Ma Yong) kutatásainak egyidejű jelentős felfedezése szerint a Hsiung-nu Birodalom létrejöttét körülbelül három évszázaddal megelőzte egy hasonló nagyságú és hatalmú Yüech-chih Birodalom, amely nyugati irányban is messze, az Irtis vidékére (Györffy szerint az Ugor őshaza - a szerk.) is kiterjedt. A yüech-chih-k iráni lovasnomádok voltak, s így a lótartást az ősmagyarok, ősvogulok és ősosztjákok elsősorban általuk ismerhették meg, s tőlük vehették át.

Korábban úgy gondolták, hogy ez török hatásra történt, azonban a török törzsek lovassá válása csak jóval később ment végbe, s még a második Türk Birodalom létrejöttének kezdetén, a Kr. u. 7. században is olyan kis lóállománnyal rendelkeztek, hogy Tonyukuk felirata szerint a türk hadseregnek csak kétharmada volt lovas (iki ülügi atliy arti), egyharmada azonban gyalogosokból állott (bir ülügi yaday arti). Egyébként is a türkökre vonatkozó történeti adatok csak a Kr. u. 4. századtól kezdődnek, s e korban történeti jelentőségük még mind keleten, mind nyugaton teljesen alárendelt volt (=Kr. e. 500 előtti vagy más kronológiai elgondolás szerint Kr. e. 1000 előtti) török hatásról, különösen a lótartást illetően aligha lehet szó. Ez annál is kevésbé valószínű, mert a lovas kultúrát és az államszervezet magasabb formáit és annak terminológiáját maguk a türkök is a yüech-chih-ktől, a hsiung-nu-któl és a szakáktól vették át.

Az utóbbi évtizedek fontos felfedezése, hogy a yüech-chih-k (=kusánák) már a Kr. e. 3. századtól az ind kharosthi írásból kifejlesztett írásbeliséggel rendelkeztek. Az utóbbi évtizedekben számos ebben a kharosthi ábécéből kifejlesztett írásban írt rövidebb-hosszabb yüech-chih, illetve kusána nyelvemlék került elő, s az írás olvashatósága lehetővé tette megfejtésüket is. Kiderült, hogy a yüech-chih-k nyelve a szakához közel álló iráni nyelv volt.

Ugyanezt lehetett megállapítani a hsiung-nu-k nyelvemlékeinek rendszeres vizsgálatából is: a hsiung-nu-k nyelve is a szaka nyelvek csoportjába tartozó keletiráni nyelv volt. Ugyancsak sikerült nagyszámú szórvány nyelvemlékük alapján pontosan meghatározni az Iránba és Indiába bevándorolt déli szakák nyelvének viszonyát az északi szaka nyelvekhez, a khotani és a tumsuqi szakához. Alig egy éve, hogy közzétették a Szir darjától északra nomadizáló kangok első nyelvemlékét is, amely a szaka típusú keletiráni nyelvek egy újabb változatát mutatja.” [Harmatta 1997: 71–83.]

Harmatta János felismerése a lótartással kapcsolatos ugor és iráni szóegyezésekre vonatkozóan nagy jelentőségű, ugyanakkor téves a szóátvétel irányára vonatkozó feltételezése. A 2000-es években folytatott genetikai vizsgálatok eredménye szerint a lovat nem indo-iráni (nyelvű) népek háziasították. A genetikai, nyelvészeti, néprajzi, régészeti adatok arra utalnak, hogy a ló háziasítása – mint az előzőekben már említettük - éppen a magyarok elődeinek találmánya. Tehát nem a magyarok vették át az indo-iráni népektől a lótartásra vonatkozó szavakat, hanem fordítva. A lótartásra vonatkozó ugor szavak eredete ugyanis a szkíto-szarmata kornál (i. e. 7-3. évszázad) korábbi időszakra, a Botai kultúra idejére (i. e. 4. évezred) és az Andronovoi kultúra idejére (i. e. 3-2. évezred) vezethető vissza és az átadás-átvétel iránya tehát fordított, vagyis az iráni népek vették elődeinktől a lótartásra vonatkozó kifejezéseket, és a lótartás kultúráját.

Veres Péter a következőket írja a magyarok elődeinek részvételéről a lovas-nomád ökotípus kialakulásában és a magyarok kapcsolatáról az Andronovoi, illetőleg az indo-iráni népekkel: „Az általunk etnikailag a magyarok őseivel azonosított cserkaszkul régészeti kultúrát K. V. Szalnyikov fedezte fel, hordozóit származásilag ugoroknak tartotta már 1967-ben megjelent könyvében. Viszont a kultúra Dél felé történő elmozdulását, népességének a sztyeppére kerülését nemrégiben mutatta ki G. B. Zdanovics ezt később E. E. Kuzmina is elfogadott nemrég megjelent híres összefoglaló monográfiájában. Zdanovics a közelben fekvő világhírűvé vált Arkaim nevű bronzkori, etnikailag egyelőre feltételesen az ősirániakkal vagy indoirániakkal azonosított, de a helyi ugor szubsztrátumon kialakult protovárosi civilizáció felfedezőjének számít. Ez a bonyolult erődítményrendszerekkel rendelkező protocivilizáció Kr. E. 1.900 és 1.600 között, kb. 400x100 km² területet foglalt el az Uráltól keletre, a Szintasta és a Tobol folyóktól nem messze található és a korabeli Eurázsia egyik legfontosabb fémfeldolgozó központjának számított.” [Veres 2009: 58.]

"...a korai nomádok korában a sztyeppén a magyar-iráni nyelvi kapcsolat – paradox módon – minimális volt a többi erdőlakó finnugor néphez képest [Harmatta 1977]. Ez nagyon elgondolkodtató jelenség. Mindez véleményem szerint arra utal, hogy nem volt szoros szimbiotikus kapcsolat a két teljesen eltérő nyelvi csoport között, hanem inkább ellenségeskedés, állandó harc folyhatott közöttük. Mindazonáltal a szókészlettel szemben az ősmagyar hangrendszerben mégis jelentős iráni jellegű szubsztrátumhatást mutathatunk ki. Egyebek között ennek köszönhető a b-, d-, g- szókezdő hangok, a *p > f, *t > δ, *k > h, *s > h hangváltozások, valamint a –ni igevégződés megjelenése nyelvünkben. Az ősmagyar hangrendszer sajátos módon az óiránihoz nagyon hasonlóvá vált [Veres 1972:8, Vö. Oranszky 1963.] Ez nagyon fontos megállapítás [Vö. Mészöly 1910, 1929, 1930, 1951], ugyanis ez az érdekes fonetikai hasonlóság jól mutatja, hogy az igencsak hosszan tartó, fokozatos antropológiai ráhatás mellett, amit az andronovói széles arcú szarmatákhoz hasonló, europid embertani típus átvétele bizonyít az ősmagyaroknál – az ezer évig tartó permanens interetnikus, feltehetőleg iráni nyelven beszélő nőkkel való házassági kapcsolatok meglétét [Tóth 1969].

Mindenesetre ebből egyérteleműen arra a fontos megállapításra jutottunk, hogy a lovas nomád ősmagyarok kétségtelen jelentős iráni csoportokat tudtak nemcsak nyelvileg, hanem etnikailag is asszimilálni a sztyeppén. Mindez viszont egyúttal azt is bizonyítja, hogy távoli eleink bizonyítható módon minden tekintetben nemcsak egyenrangúak voltak a szomszédos idegen csoportokkal, hanem bizonyos fölénnyel is rendelkeztek a közvetlen környezetükben élőkkel szemben. A fentiek közvetve alátámasztják nézetünket, amely szerint az irániaknak a sztyeppén nem sikerült a magyarok felett megszerezniük az uralmat, jóllehet hosszú időn keresztül, egészen a nagy népvándorlás kezdetéig, sőt még tovább is, az ősmagyarok minden valószínűség szerint az iráni nyelven beszélő csoportok közelében nomadizáltak..." [Veres 2009: 73-74. o.]

Fodor István pedig a következőket írja: „Az andronovói kultúrkörből és ebből a korszakból származhatnak a magyarban és a másik két ugor nyelvben a lótenyésztéssel kapcsolatos szavak (ló, nyereg, fék, ostor, másodfű ló stb.).… az andronovói kapcsolatra vezethető vissza nyelvünk szekér szava is [Fodor 2009: 25–26.]. A szekér a Magyar Szókészlet Finnugor Elemei című szótár szerint ősiráni eredetű [MSzFE III. 1978: 576-57]

Kép: Iráni népek a nagy sztyeppén. Szerkesztett kép: Kiegészítve a szkíta szarvasok lelőhelyeivel – B. I. Forrás: The Circle of Ancient Iranian Studies

Ami a hunok történelmét illeti: a forrásokban először a Krisztus előtti harmadik század végén bukkannak fel, mégpedig "hsziungnuk" (xiongnu) néven. (Később, egy Krisztus előtt 318-ban kelt kínai oklevélben az egymással hadakozó kínai fejedelmek, mint segédhadakat említik őket.) A hsziungnuk (nevezzük őket innentől hunoknak) közvetlenül Kína szomszédságában éltek, mely akkoriban még nem terjedt túl az Ordosz-sivatag határvidékén, nyugaton a Sárga-folyó vidékén.

A Kr. előtti IV. századi kínai forrásokban már gyakran találkozunk a hunokkal, akikkel szemben a kínaiak változó sikerrel harcolnak. Ebből az időből származik az az uralkodói fejdísz, amit ma „ordosi”, vagy „höhhöti hun koronának” neveznek. Egyes kutatók szerint az egykori „bölcs királyok” /alkirályok/ egyikének koronája, fejdísze volt.

Kép: A ordosi-, vagy höhhöti hun korona. Forrás: Egy hun uralkodó fejdísze, http://www.baranta.gportal.hu/gindex.php?pg=1569372&nid=4148306

A hunok ismert nagy fejedelme Mao-tun a Kr. előtti 200-as években egységes irányítás alatti erős államot szervezett, melynek fővárosa Karakorum környékén volt.

Kr. e. 174-ben az ázsiai hunok leigázták az ellenséges tunguz, a jüe-csi (tohár) az o-sun, majd sok más népet. Ez a hun expanzió mozgásba hozta Belső-Ázsia népeit és indította el a későbbi nagy népvándorlás első hullámát. Mao-tun ekkor levelet küldött a kínai császárnak írván: "mindezen népeket hunná tettem és az összes nyilas népek egyetlen családban egyesültek". A hun népesség nyelve egyes feltételezések szerint türk lehetett, életmódjuk pedig pusztai nomád. Ekkoriban a Kaszpi-tenger és a Sárga-folyó közti hatalmas területeken türk, távol-keleti, indoeurópai, nomád népek színes és kevert sokasága élt jellemzően pásztorkodó életmódot folytatva.

Kép: A Hun Birodalom. Forrás: https://slideplayer.hu/slide/11247538/41/images/28/Az+%C3%A1zsiai+hun+birodalom.jpg

A hun törzsek folyamatosan zaklatták Kína gazdagabb vidékeit, így két évszázadon keresztül tartó háborúság zajlott a Sárga folyó menti vidékeken. Végül a kínaiak megunva a háborút egy hatalmas fal építésébe kezdtek a hunok távol tartására. Ez volt a ma ismert "kínai nagy fal" elődje. Csang K'ien kínai vezér Kr.e. 128-ban a hunok fogságába került, onnan visszatérve megbízható - számunkra is igen hasznos - adatokat közölt a kínaiaknak a hunokról. A hunok történelmében az első nagy fordulópontot a Krisztus előtti 100 körüli időszak hozta, amikor Han Wu, kínai császár (Kr.e. 141-87) megrendítő vereséget mért rájuk. Kr.e. 122 után Ho K'i-ping kínai vezér nagy támadást intézett a hunok ellen, aminek következtében a Hsziungnu Birodalom egysége a Kr. előtti I. század közepére fokozatosan csökkent és a hunok központja az Orhon, a Szelenga és a Tola folyók forrásvidékére húzódott vissza.

A kínai győzelem után a hun nép kettészakadt (egyes történészek szerint előtte egymással is háborúztak): egyik részük egy lassú, fokozatos vándorlásba kezdett nyugati irányba (ők voltak az északi hunok), a másik részük pedig (a déli hunok) helyben maradtak, Kína határvidékén. A helyben maradók Krisztus után 407-ben alapították meg a Nagy Xia nevű hun államot, Vu-lie Ti (Ho-lian Po-po, vagy Hélián Bobó) vezetésével. Ő adott parancsot egy hun főváros építésére is, melyen 413 és 427 között tízezrek dolgoztak. Ez lett Tongwancheng. A megépítés után azonban, alig 20 évnyi virágzás után az északi Wei-dinasztia nomád, türk csapatai megtámadták és lerombolták a települést. Az ezt követő évszázadokban Tongwancheng hanyatlásnak indult, majd a Jüan-dinasztia korának végére (1368) tökéletesen elnéptelenedett.

A vándorlásba kezdő hun törzsek, vagyis az északi hunok sorsa másképp alakult: Krisztus után 350 körül indultak meg Európába és 375 körül lépték át a Volgát. Megjelenésük teljesen felforgatta a dél-orosz sztyeppén élő népeket (gótokat, más germán etnikumokat) és megindították a népvándorlást. A dominó elv szerint zajló folyamat során a hun előretörés lavinaszerűen zúdította a Római Birodalomra a Kelet-Európában és a Fekete-tenger északi részein nomadizáló népeket. Az eredmény a Nyugat-Római Birodalom meggyengülése lett. A hunok végül a 390 és 420 között években a Kárpát-medencében rendezték be birodalmuk középpontját. Ez a hatalmas és sokáig legyőzhetetlennek bizonyuló államalakulat lett a korabeli Európa legerősebb entitása 400 és 450 között.

Kép: Attila Birodalma. Forrás: Harmat Árpád Péter: A hunok rejtélyes fővárosa Kínában, https://tortenelmi.blog.hu/2019/10/17/a_hunok_rejtelyes_fovarosa_kinaban_637,

Attila hun király 451-ben Catalaunum mezején fontos csatát vívott a római Flavius Aetius seregével, mely összecsapás fordulópontot hozott a hun történelemben. Innentől szerencsétlenségek sora övezte krónikájukat és 453-ban maga Attila is elhunyt. Fiai egymással viaskodtak a hatalomért. A győztesnek tekinthető Ellák nem tudta tartósan bebiztosítani befolyását és 455-ben a Nedao melletti csatában legyőzték az ellene fellázadó gepidák és más germán harcosok. A hunok innentől teljesen kiszorultak Európából keleti, illetve déli irányokba vándoroltak.

A Római Birodalom és Európa történelmét meghatározó módon befolyásoló hunok pontos eredete ma sem tisztázott. Egyelőre ma még nehezen megválaszolható a velük kapcsolatban felmerülő két legfőbb kérdés: nyelvük eredete (türk jellegének bizonytalansága) illetve a hun népesség hszingnu eredetének kérdése. Bár a történész társadalom mindkét esetben ad bizonyos válaszokat - mely egyik oldalon a hunok türk nyelvét feltételezi és a hszingnu - hun kontinuitást támogatja - valójában nincs konszenzus ezekben a fontos dilemmákban. (A magam részéről a türk-hun kapcsolat és a hszingnu eredet mellett állok.) A hun kutatás a jövő történész-generációinak kiemelt célterülete lesz. [Harmat https://tortenelmi.blog.hu/2019/10/17/a_hunok_rejtelyes_fovarosa_kinaban_637, letöltve: 2019-12-20]

A hun korszakot a Nagy sztyeppe közép- és belső-ázsiai részén az i. sz. 552-840 közötti időszakban a türk korszak követte.

Az első Türk Birodalmat Bumin hozta létre testvérével, Istemivel 551-ben, amikor a türkök legyőzték addigi uraikat, az „ázsiai avaroknak” is mondott zsuanzsuanokat az éppen széttagolt Kína egyik állama, a Nyugati Vej szövetségében. Bumin a kagán címet viselve a birodalom keleti részét igazgatta, de övé volt a főség az egész birodalomban, míg Istemi a nyugati részt jabgu címmel, bár alattvalói és főleg az utókor őt is gyakran kagánként tartották számon. Istemit tekintik a Nyugati Türk Kaganátus megalapítójának, bár az ő idejében a birodalom még egységes volt. A 7. században a birodalom két részre szakadt, majd sikerült újra egyesíteni, de a felemelkedő Tang dinasztia és az Arab Kalifátus között a 8. században felőrlődött. [Wikipédia]

Kép: A Türk Kaganátusok. Forrás: Sudár Balázs (szerk.): Magyarok a honfoglalás korában, Helikon Kiadó, Budapest, 2015., 124. o.

A 7-10. században a történeti forrásokban megjelenik egy nép, melyet a bizánci források türknek, egyes arab források „a türkök egyik fajtájának” (Ibn Rustah, Marwazi és mások [MEH 86, Nyitrai 1996: 74]) neveznek, de egyértelműen azonosítható a magyarokkal. Tehát itt nem nyelvi-etnikai, hanem politikai-kulturális kapcsolatról van szó. A türk megnevezés arra utalhat, hogy ez a nép a hatalmas Türk Birodalomból jött ki. A Don-Ural-Kaukázus térségében találkoztak az Európai hunok kelet felé visszahúzódó utódnépeivel (utrigur-kutrigur hunok). Ennek a türknek nevezett népnek a katonai tulajdonságait - Bölcs Leo bizánci császár Taktika című hadtudományi műve alapján - Julier Ferenc nyugalmazott ezredes Magyar hadvezérek című, 1930-ban kiadott hadtudományi könyvében a következők szerint írja le:

"A világtörténelemben páratlan eset, hogy egy nép: a férfiak lóháton, a nők, aggok és gyermekek szekereken a messze Ázsia felől Európa felé felkerekedjenek és az itt megtelepedett nemzetek között fegyveres ököllel nemcsak új hazát szerezzenek, hanem azt minden támadással szemben immár ezer éven át meg is tartsák. Ezt tette meg a magyar.

A honfoglaló magyarságot az új haza kiválasztásával, megszerzésével és megtartásával járó hatalmas, elsősorban katonai teljesítményre kétségtelenül a szomszédjainál értékesebb katonai tulajdonságai képesítették. (Kiemelés tőlem – B. I.)

Miben rejlik ez az ősi katonai erény?

Kezdjük azzal a közhellyel, hogy a magyar lovas nemzet volt.

Bölcs Leó, görög császár, aki 886-tól 912-ig ült Bizánc trónján, röviddel a magyar honfoglalás előtt, 889-893 között a birodalmának északi határait megtámadó bolgárok ellen az akkor még Etelközben letelepedett magyarokkal volt kénytelen szövetséget kötni. A magyarok tényleg több csatában megverték a bolgárokat és megmentették a görög birodalmat. Leó császár ezután a görög vezérek okulására megírta: „A hadi taktikáról” című katonai művét, és ennek egyik fejezetében pontos adatokat nyújt az ősmagyarok harcmodoráról. Lovas nemzeti voltunkat ekként jellemzi: „A magyarok nem kitartók gyalog megállni a helyüket, mint akik gyermekségük óta lovagláshoz szoktak”.

Leó császárnak ebben az érdekes megállapításában az rejlik, hogy a magyarság különleges harcászati érzéke korán felismerte a paripának, mint harci eszköznek nagy előnyeit. A ló, mint szállítóeszköz vitte a magyart gyorsan, tehát meglepően az ellenség elé, a lóban rejlő lökőerőt használta ki ellenállhatatlan támadásainak végrehajtására, a lóban rejlő gyorsaságot aknázta ki a csatatéren való manőverezésre és a csata után következetesen végrehajtott üldözésre.

A paripa sokszorozta meg a magyarság harci erejét, ezzel biztosította magának a hadviselési fölényt ellenségeivel szemben, mert nyilvánvaló, hogy a magyar nép csekély létszámánál fogva egyébként Európa népeivel nem birkózhatott volna meg. Néhány külföldi tudós az ősmagyarság tömegeiről fantasztikus számokat emleget, például, hogy 200.000 magyar harcos tört volna Európára. Ez bizonyos fokig természetes, mert elfogultságukban a magyarság nagy harci sikereinek indokait nem a magyar hadművészetben, hanem a tömegben keresik.

Ibn Dasta perzsa író egyik, 913 előtt megírt könyvében azonban pontos számadatot nyújt a magyarokról. Az ő műve szerint „fejedelmük 20.000 lovassal indul ki a hadjáratra”. Ez közelítheti meg a valóságot. A népességnek a hadi célokra való kihasználhatásáról szerzett tapasztalatok szerint a valósághoz járunk közel, ha a néhány százezer főre tehető magyarság minden ötödik emberét harcosnak számítjuk. Említett író bizonyára a 20.000 lovasnyi hadban látta azt az erőt, mellyel a magyarok fejedelme valamely kisebb vállalatra kiindult, mint például mikor a görögökkel a bolgárok ellen szövetkezett.

A honfoglalásra a magyarság természetesen valamennyi fegyverforgató férfival indult el, s ekkor bizonyára lehetett 50-60.000 harcosa…

Leó császár aztán megállapítja a magyar katona állhatatosságát: „a magyarok nem olyanok, mint a többi népek, melyek egy vereség után le vannak győzve”, hanem megtalálják a módot az elszenvedett csorba kiküszöbölésére.

Katonai tehetségünket ekként jellemzi: „A magyarok népes és szabad nemzet, legfőbb iparkodásuk a vitézkedés”.

Fegyelmezett, igénytelen és szívós a magyar katona: „Egy fejedelem alatt élnek, ki kemény fegyelemben tartja őket. E nép, melynek vétkeseit főnökeik kegyetlen és súlyos büntetésekkel lakoltatják, a bajt, a fáradságot nemesen tűri, hideget, meleget kiállja s a szükségletbeli fogyatkozást, mint pusztanép föl sem veszi”.

Az ősmagyar harcos hadifelszerelése bőséges, a lövésben való ügyesség magas fokon áll: „Karddal, vérttel, íjjal és kopjával fegyverkeznek, az előkelőek lovai elejükön vassal vagy nemezzel vannak borítva. Nagy szorgalmat fordítanak a lóhátról való nyilazásra”.

Az ellenség előtt a magyar magatartásában a vitézség a kellő óvatossággal párosul: „Óvatosak és titoktartók, őrseiket távolban, de egymáshoz közel állítják, hogy könnyen meg ne lepethessenek”.

Természetes, hogy ily harci erények mellett a felsőbb hadvezetés is magas fokon állott.

Általánosan ismeretes, hogy az ősmagyarok csatarendje több harcvonalra tagozódott, melyekkel a csatában rendkívül ügyesen manővereztek. Az első harcvonal rendszerint csak színleges támadást hajtott végre, hogy aztán ügyes hátrálással az ellenséget a hátsó harcvonalak átkaroló mozdulataiba csalja. Messze előreküldött kémeiktől és hírszerzőiktől rendesen idejében megtudták az ellenség közeledését s „mint szokásuk vala, hihetetlen gyorsan csatarendbe állának”.

A honfoglaló magyar lovasság csatarendjéről Bölcs Leó császár megírja, hogy „csatarendjükben sűrű, mély csoportokat alakítanak …, oldalt és hátul külön csoportjaik vannak azok támogatására, kik segélyt igényelnek és az ellenség megkerülésére”, továbbá, hogy „van a csatarenden kívül fölösleges erejük, melyet titokban gondatlanul táborozók ellen vagy harcoló hadosztályok segélyére tartanak fenn”. Kiegészíti ezt a jellemzést a következő megállapítással: „nem csupán egy harcvonalban állanak ki, hanem alakítanak másodikat, sőt néha harmadikat is.” A leghátulsó harcvonalat a fedezet alatt álló vonat alkotja: „vezeték lovaikat közel a csatarend háta mögött tartják, a poggyászt pedig 1-2.000 lépésre, hátul vagy oldalt, elegendő őrizet alatt.” Végül „nem mindig harcolnak nyílt erővel, legtöbbször cselben és titkos lesállásban áll játékuk”.

Ebből a jellemzésből reá-ismerünk arra a harcmodorra, amelyre a világháborús (I. világháború, a továbbiakban: világháború – B. I.) seregek lovasságát – kivétel nélkül – 1914 előtt nevelték. Ez szabványosan a következőleg történt: A 3.600 lovasból álló hadosztálynak az első roham végrehajtására hivatott csapatában, az első harcvonalban, 1.500 lovas foglalt helyet, és ennek mindkét szárnyát 150-150 lovas kissé hátra maradva fedezte. A második harcvonal – 900 lovas – az elsőnek jobbszárnyán kívül és hátul, a harmadik harcvonal 900 lovasa pedig az elsőnek balszárnyán kívül és hátul arra szolgált, hogy az ellenfél oldalába és hátába rontson, vagy az első harcvonal oldala ellen intézett ellenséges támadást kivédje. Esetleg a második harcvonal, mint „támadó oldal”, már kezdettől fogva messze előre rohant és csel útján iparkodott az ellenséget tévútra vezetni.

Ez azt mutatja, hogy a honfoglaló magyar lovasság harcmodorát vette át minden nemzet és 1000 éven átalkalmazta is. De az ősi magyar lovas valamiben még fölényesebb volt. Rohamközben lóhátról vívott tűzharcot: azaz nyilazott, amivel rohamának erejét megnövelte. Az íj zavartalan használatának lehetősége megkívánta, hogy a régi magyar első harcvonal mélységben sekély (1-2 soros) legyen, míg a hátsó harcvonalak, amelyek a nyilazástól megrendült ellenségre a tulajdonképpeni rohamot intézték, a szükséges lökőerő kifejtése céljából nagyobb mélységben alakuljanak.

A régi magyar nyíl szerepét a világháború előtt divatos lovasharcászatban a lovagló tüzérség és a lovas géppuskásosztagok vették át.

Az ősmagyarok jól tudták, hogy a csata eredményét csak a következetes üldözés teheti teljessé: „ha az ellenséget megszalasztják, mire sem ügyelve, kíméletlenül nyomulnak utánuk mindaddig, míg teljesen szét nem verik.”

Az ősmagyarok hadművészete számokban az alábbi képet mutatja:

A honfoglalást követő 85 év alatt, 899-től 984-ig, 43 hadjáratot viseltek, melyekről a külföldi krónikák is megemlékeznek. Ezek legtöbbje a nyugatra, hat az Itáliába és nyolc a Balkánra való betörésből keletkezett. Hét ízben hatolnak át a Rajnán. A 43 hadjáratból csak nyolc végződik balsikerrel.

Figyelmet érdemel még, hogy valamennyi hadjárat támadó jellegű volt. Nyilvánvaló, hogy e szakadatlan támadásaink az akkori egész Európát ellenségünkké tették s ennek dacára egyik ellenségünk sem kísérelte meg, hogy ellenünk nagyarányú offenzívát intézzen. Ez a tartózkodás a magyar fegyverek biztos fölényével magyarázható meg.

A magyar hadászat jellemzéséhez tartozik még annak megemlítése, hogy a felsorolt hadjáratoknak célja csak mellékesen volt a zsákmányszerzés, elsősorban az új haza megtartására irányultak azok. [Julier 1992: 5-32.]

Kép: Budapest-farkasréti veretes tarsoly (jobbra) és a tarsoly rajza (balra). Forrás: Dienes István: Honfoglalás kori veretes tarsoly Budapest-Farkasrétről, in: Folia Archaeologica 24. (1973) 186-187. o.

Kép: A honfoglalás kori veretes tarsoly pontos, ma is használatban lévő néprajzi párhuzama a nyugat-mongóliai Bajan Ölgij megyében élő mazsar (magyar) nemzetségnél. Fotó: Benkő Mihály.

Összefoglalva: Az ugor nyelvű népek (magyar, hanti, manysi – a továbbiakban ugor népek) még a nyelvi egység idején, a bronzkorban, az i. e. 4. évezred közepén kapcsolatba kerültek az iráni (indo-iráni) nyelvű népekkel. A kulturális kölcsönhatások eredménye, az ugor és indo-iráni népek közös terméke volt a küllős, lóval vontatott, íjásszal felszerelt harci szekér megalkotása. A harci szekér ezeknek a népeknek félelmetes fegyvere lett. Segítségével az indoiráni és ugor népek (preszkíták) uralták az egész Eurázsiai-sztyeppeövezetet, de hadjáratokat vezettek keleti, nyugati és déli irányban is, illetőleg kereskedelmi kapcsolatokban is voltak a velük határos térségekkel. Ez a tény hozzájárult az Eurázsiai sztyeppeövezet egységes kultúrájának kialakításához, ami a későbbi (i. e. 7-3. századi, vaskori), főként iráni nyelvű népekkel benépesített Szkíta Világ közvetlen előzménye és megalapozója volt. A harci szekér jelentősége a hátaslovak, lovas hadseregek harci alkalmazásával, a harcos lovas-nomád életmód elterjedésével csökkent, illetőleg megszűnt. A lovas hadseregeknek még az I. Világháborúban is jelentős szerepük volt. A lóval vontatott szekér teher- és személyszállító jelentősége, logisztikai szerepe egészen a 20. század közepéig fennmaradt. A magyarok elődei nyelvi (és tegyük hozzá, politikai) integritásukat a sztyeppén megőrizték. Ugyanakkor jelentős indoiráni és türk nyelvű népcsoportokat tudtak integrálni, amit a magyar nyelvben található iráni és türk szubsztrátum igazol. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a magyarok a többi néppel szemben a kezdetektől fogva katonai fölénnyel rendelkeztek.

Itt említjük meg, hogy az ugor-magyar jelenlét a Botai kultúra szűkebb és tágabb térségében a kezdetektől fogva a mai napig fennmaradt. Itt találhatók az Andronovoi, Szargatkai (szkíto-szarmata-hun) kultúra régészeti leletei és ebben a térségben, Karatal alulnál találta meg Benkő Mihály 2003-ban azt a magyar temetőt, amelybe nagy távolságból elhozzák a magyar származású halottakat és a sírokra is felírják a halott etnikai származását: MAGYAR. A térségtől északra található legközelebbi nyelvrokonaink politikai egysége, a Hanti-Manysi Autónóm Terület.

Kép: Sír a Karatali magyar temetőben. A sírkövön a felirat: „MAGYAR-KIPCSÁK”. Fotó: Benkő Mihály

Irodalom

Copenhagen group: Germanic and Balto-Slavic from Bell Beaker; Indo-Anatolian homeland in the Caucasus, May 22, 2018, https://indo-european.eu/2018/05/copenhagen-group-germanic-and-balto-slavic-from-bell-beaker-indo-anatolian-homeland-in-the-caucasus/,

Dienes István: Honfoglalás kori veretes tarsoly Budapest-Farkasrétről, in: Folia Archeologica 24. (1973) 186-187. o.

Egy hun uralkodó fejdísze, http://www.baranta.gportal.hu/gindex.php?pg=1569372&nid=4148306

Fodor István 2009: Őstörténet és honfoglalás. Magyarország története 1. Főszerk. Romsics Ignác. Budapest

Harmat Árpád Péter: A hunok rejtélyes fővárosa Kínában, Forrás: https://tortenelmi.blog.hu/2019/10/17/a_hunok_rejtelyes_fovarosa_kinaban_637, letöltve: 2019-12-20

Harmatta János 1977: Irániak és finnugorok, irániak és magyarok, In: Magyar Őstörténeti tanulmányok, Budapest, Akadémia Kiadó

Harmatta János: Iráni nyelvek hatása az ősmagyar nyelvre, In: Kovács László–Veszprémy László (szerk.): Honfoglalás és nyelvészet. Bp., Balassi Kiadó, 1997: 71–83.

Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest, 1992., 5-32.

Mészöly Gedeon

1910-1911: A –nyi képző eredete. Nyelvtudományi Kölemények

1929: Mióta lovasnép a magyar? In: Népünk és Nyelvünk I., Budapest, 205-2014

1930: Nem lovas nép volt-e az ugor kori magyar? Ethnographia XI.I.60-61.

1951: Az ugorkori vadászélet magyar szókincsbeli emlékei. Ethnographia

MSzFE III. 1978: A magyar szókészlet finnugor elemei. Főszerk. Lakó György. Budapest

Nyitrai I. (1996): A magyar őstörténet perzsa nyelvű forrásai. – In: Kovács L. és Veszprémy L. (szerk): A honfoglaláskor írott forrásai. Budapest. Pp. 61-71.

Oranszkij, I. M. 1963: Osznovi iranistiki, Moszkva, Nauka

Sudár Balázs (szerk.) 2015: Magyarok a honfoglalás korában, Helikon Kiadó, Budapest, 2015.

Tóth Tibor 1969: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról. Az MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályának Közleményei, 17

Veres Péter. 1972: A magyar nép etnikai történetének vázlata. Valóság folyóirat XV. /5. 1-12.

2009: Mérföldkövek a magyar őstörténetben. Napkút Kiadó.

Veres Péter: Mérföldkövek a magyar őstörténetben, Budapest 2009., 58. o.

Veres Péter: Mérföldkövek a magyar őstörténetben, Budapest 2009., 73-74. o.

Rövidítések

ÁMTBF = Moravcsik Gy. (szerk): Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. – Budapest, 1988., 363 pp.

DAI = Moravcsik Gy. (ford.): Bíborbanszületett Konstatin. A birodalom kormányzása. – Budapest, 1950., 341 pp.

MEH = Győrffy Gy. (szerk): A magyarok elődjeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai – Budapest, 1986., 354 pp. (3. kiadás)

Az - itt csak részleteiben ismertetett - cikk különös fontossága abból ered, hogy nyelvészeti bizonyítékait tartalmazza a szkíta-hun-avar-magyar kapcsolatrendszernek. Ennek alapján megállapítható, hogy a magyarság már a szkíta kortól fontos szereplője volt az Eurázsiai sztyeppe övezet világtörténeti jelentőségű eseményeinek. Mindez összhangban van dr. Tóth Tibor antropológiai, Veres Péter néprajzi, Dienes István régészeti kutatásaival, egyúttal magyarázatot ad arra, hogy az ősi Kusán Birodalom utódállamának (Tadzsikisztán) miért hasonlók a jelképei a magyar állami jelképekkel, továbbá miért találhatók a honfoglaláskori temetőkben olyan selyemre és bőrre vart nemesfém halotti maszkok, mint a hajdani Kusán Birodalomban, miért találhatók a feltárt sírok alapján a honfoglalók vezető rétegében pamíri típusú személyek, továbbá miért jelennek meg az indoszkíták vallási jelképei, a nap és hold a történelmi Magyarország egyes országainak, megyéinek, városainak és nemeseinek címereiben.

"A magyar nyelv korszakbeosztásának az utóbbi időben egyre szélesebb körben elfogadott változatából kiindulva ... az ősmagyar nyelv korszaka Kr. e. 500-tól hozzávetőleg a honfoglalásig, illetve Kr. u. 1000-ig tartott, és három, egyenként megközelítőleg 500 éves alkorszakra, a korai, a közép és a késői ősmagyar korra tagolódott. Az iráni nyelvek történetének szempontjából vizsgálva az ősmagyar nyelv kapcsolatait az iráni nyelvekkel, megállapíthatjuk, hogy e hosszú korszak folyamán az ősmagyar nyelvbe mind óiráni, mind középiráni, mind újiráni jövevényszavak átvételre kerülhettek. Az iráni nyelvek szempontjából a korai ősmagyar nyelvben óiráni és középiráni, a közép ősmagyar nyelvben középiráni, a késői ősmagyar nyelvben pedig közép- és újiráni jövevényszavakkal számolhatunk. Fontos azt is figyelembe venni, hogy az iráni nyelvek fejlődési üteme nem volt egyöntetű, a keletiráni nyelvekben egész sor hangváltozás sokkal korábban következett be, mint a nyugatirániakban, ugyanakkor a szótan területén a keletiráni nyelvek archaikusabbak voltak, a névszóragozást egyesek napjainkig megőrizték, míg például a középperzsában már a legkorábbi nyelvemlékekben is alig maradt nyoma.
Ez a tény azért fontos, mert az utóbbi évek japán (Enoki Kazuo) és a kínai (Ma Yong) kutatásainak egyidejű jelentős felfedezése szerint a Hsiung-nu Birodalom létrejöttét körülbelül három évszázaddal megelőzte egy hasonló nagyságú és hatalmú Yüech-chih Birodalom, amely nyugati irányban is messze, az Irtis vidékére (Györffy szerint az Ugor őshaza - a szerk.) is kiterjedt. A yüech-chih-k iráni lovasnomádok voltak, s így a lótartást az ősmagyarok, ősvogulok és ősosztjákok elsősorban általuk ismerhették meg, s tőlük vehették át (Veres Péter szerint a helyzet fordított - a szerk).
Korábban úgy gondolták, hogy ez török hatásra történt, azonban a török törzsek lovassá válása csak jóval később ment végbe, s még a második Türk Birodalom létrejöttének kezdetén, a Kr. u. 7. században is olyan kis lóállománnyal rendelkeztek, hogy Tonyukuk felirata szerint a türk hadseregnek csak kétharmada volt lovas (iki ülügi atliy arti), egyharmada azonban gyalogosokból állott (bir ülügi yaday arti). Egyébként is a türkökre vonatkozó történeti adatok csak a Kr. u. 4. századtól kezdődnek, s e korban történeti jelentőségük még mind keleten, mind nyugaton teljesen alárendelt volt (=Kr. e. 500 előtti vagy más kronológiai elgondolás szerint Kr. e. 1000 előtti) török hatásról, különösen a lótartást illetően aligha lehet szó. Ez annál is kevésbé valószínű, mert a lovas kultúrát és az államszervezet magasabb formáit és annak terminológiáját maguk a türkök is a yüech-chih-ktől, a hsiung-nu-któl és a szakáktól vették át.
Az utóbbi évtizedek fontos felfedezése, hogy a yüech-chih-k (=kusánák) már a Kr. e. 3. századtól az ind kharosthi írásból kifejlesztett írásbeliséggel rendelkeztek. Az utóbbi évtizedekben számos ebben a kharosthi ábécéből kifejlesztett írásban írt rövidebb-hosszabb yüech-chih, illetve kusána nyelvemlék került elő, s az írás olvashatósága lehetővé tette megfejtésüket is. Kiderült, hogy a yüech-chih-k nyelve a szakához közel álló iráni nyelv volt.
Ugyanezt lehetett megállapítani a hsiung-nu-k nyelvemlékeinek rendszeres vizsgálatából is: a hsiung-nu-k nyelve is a szaka nyelvek csoportjába tartozó keletiráni nyelv volt. Ugyancsak sikerült nagyszámú szórvány nyelvemlékük alapján pontosan meghatározni az Iránba és Indiába bevándorolt déli szakák nyelvének viszonyát az északi szaka nyelvekhez, a khotani és a tumsuqi szakához. Alig egy éve, hogy közzétették a Szir darjától északra nomadizáló kangok első nyelvemlékét is, amely a szaka típusú keletiráni nyelvek egy újabb változatát mutatja.
Mindezek az új felismerések most lehetővé teszik, hogy mind az ugor (= a magyar, vogul és osztják összefoglaló neve, amely azonban nem valamilyen ugor nyelvegységre utal, mert az ebben a korban már felbomlott), mind a türk lovas kultúra alapszókincsét a yüech-chih-k, hsiung-nu-k és szakák (ázsiai szkíták - a szerk.) nyelvéből származtassuk."

A legújabb kutatások szerint a ló háziasítása nem indo-európai, indo-iráni nyelvű népek, tevékenysége volt. Ez a világtörténelmi jelentőségű esemény a Botai kultúra népe (elődeink) tevékenységének eredménye, és arra az i. e. 4. évezred folyamán került sor. "A botaji kultúra i. e. 3500 körüli (i. e. 3700–3100 közötti^[1]) rézkori kultúra volt az Uraltól keletre eső sztyeppeövezetben a mai Kazahsztán északi részén, amelyben vadlovaké mellett nagy mennyiségben találtak háziasított lovak csontját is. Ezzel mintegy ezer évvel korábbról sikerült a ló háziasítására bizonyítékot találni, mint ahogy eddig a kutatók gondolták." [Dr Alan Outram and Professor Richard Evershed (University of Bristol): The origins of pastoralism in prehistoric Kazakhstan. (Hozzáférés: 2011. augusztus 13.) A botaji kultúra feltárása. [2006. október 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2005. október 25.)] Tehát nem őseink vették át a lótenyésztéssel kapcsolatos szavakat az iráni nyelvű népektől, hanem fordítva. Mindez azonban semmit nem von le Harmatta János felfedezésének, a magyar-iráni-türk szóegyezés megállapításának jelentőségéből. Harmatta János 1997-ben még nem tudhatott a ló háziasításával kapcsolatos kutatási eredményekről, mivel azokat később publikálták.