Kép: II. Széthi abüdoszi templomában Hórusz domborműve. Rhys Davenport from United Kingdom – Horus – Temple of Seti I, CC BY

A közelmúltban foglalkoztam a magyar népnév eredetének kérdésével. Megemlítettem, hogy a feltételezett névadó hun király, Magor (Muager) a nevét a hunokkal szoros szövetségben élő médektől (önelnevezésük madajar=madjar=magyar) kaphatta. Hoppár Zoltán úr felhívta a figyelmemet arra, hogy a méd név legrégebbi előfordulása az ókori Egyiptomig vezethető vissza. Az óbirodalom idejétől Medjay volt a neve a fáraó külföldi zsoldosokból toborzott elithadseregének, majd a későbbi évszázadokban a medjay-ok a fáraók közvetlen alárendeltségében működő személyvédelmi, rendfenntartó, szent helyeket őrző un. paramilitáris feladatokat ellátó fegyveres testületként szolgáltak. Végül III. Szeszosztris fáraó összeütközésbe került velük, és egészen a Kaukázusig űzte őket. Mindez arra késztetett, hogy utánanézzek, mit tudunk a medjay-okról és azoknak a médekkel fennálló kapcsolatáról.

Medja eredetileg egy területnek volt az elnevezése, mely a mai Egyiptom és Szudán között terült el, a történelmi Nubia egy részén. Ezt a területet később az Egyiptomi fáraók uralmuk alá vetették. Az itt élő fehér bőrű, nomád állattenyésztést folytató lakossából toborozták a fáraók elit zsoldos seregét.[1] A medjay név ezután vált területnévből egy az adott területről származó népből toborzott különleges katonai egység nevévé. A medjayok híresek voltak kíváló íjásztudásukról, katonai erejükről, fegyelmezettségükről, a fáraó iránti elkötelezettségükről.

A medjay-ok, mint közfeladatokat ellátó emberek, külön réteg volt a korai egyiptomi életben. Nők papi feladatokat láttak el, míg a férfiak katonai, rendfenntartói, helyi birói feladatokat. Ők védték Thébát is, és vele a sólyom (Horus) hitét, tanításait is. Egészen III. Szeszosztris (i. e. 1878-i.e. 1839) idejéig, amikor szemet vetett a földjeikre, hogy ott hafírt vagyis víztározót, öntözőrendszert alakítson ki, így katonai erővel a Kaukázusig hajszolta őket. A helyükre – fehérbőrű núbiaiak helyett - feketék kerültek, főleg etiópok - így változtatva meg a korábbi rendszert és már nem közfeladatokat ellátó emberekről, csak katonai feladatokat ellátókról van szó[2]. A medjay-okról a 18. dinasztia után az egyiptomi írások már nem tesznek említést, történetük az ókori Mitanni, Hettita Birodalom, Asszíria, Méd Birodalom, Urartu történetében folytatódik. Egyiptomból magukkal vitték katonai szervezettségüket, haditechnikájukat és a bronzfeldolgozás tudományát, majd a Kaukázus déli előterében megismerhették a vasfeldolgozás tudományát, a harci szekerek alkalmazását és a lótenyésztést is. A történetükkel függhet össze, hogy Diodorosz Szikulosz (Kr. e. 90 körül – Kr. e. 27 körül) a Kaukázus déli előteréből származtatja a szkítákat, majd a szkíták által a Tanaisz (Don) folyóhoz Médiából telepített szarmatákat is.

Elgondolkodtató az összefüggés a fáraót védelmező katonai egység és az ugyancsak őt védemező Istenség, Horus, és a magyarok sólyomtisztelete között. Horust ugyanis sólyom képében ábrázolták. Miután Hórusz jogara alatt a legenda szerint Egyiptom eggyé lett, az I. dinasztiát alapító és Alsó- és Felső-Egyiptomot egyesítő Ménész fáraó (i. e. 30. század) is Hórusztól származtatta magát. Több mint háromezer éven át az egyiptomi történelem dinasztiái Hórusz örököseinek tartották magukat. Így Egyiptom királyát számos más címe között a "két föld ura" titulus is megillette. Az egyiptomiak a fáraók hatalmának elismeréseként is, mélységes tiszteletet éreztek Hórusz iránt. A Medjay elit katonai egység jelképe Horus szeme volt. Az egyiptomi vallási iratok szerint Horus egyik szeme a napot, a másik a holdat jelképezte. A sólyom később az Ápád-ház eredetmondájában is megjelenik. Anonymus szerint Emese isteni látomásban egy madártól fogan gyermeket. Így született Álmos, Árpád vezér apja. Kézai Álmost a Turul nemzetségből valónak nevezte. Kézai arról is ír, hogy Attila, majd Álmos, Árpád pajzsán egészen Géza fejedelemig egy koronás Turul volt látható. A Tugrul csagataj türk nyelven sólymot jelent. A Horus két szeme által jelképezett nap és hold mind a székelyek, mind a magyarok jelképrendszerének része lett. Ezt bizonyítja a Szentkorona tetején, a Pantokrátor = Világ Ura = Jézus Krisztus zománckép két oldalán, II. András pecsétjén, több megye, város, nemes címerében található kör vagy csillag képében megjelenő nap és félhold, illetőleg a székely címer.

Összegezve: Az egyiptomi medjay olvasatú terület/nép/paramilitáris katonai egység elnevezése és az ismertetett adatok indokolttá teszik a tudományos kutatás kiterjesztését a medjay-ok és a magyarok közötti lehetséges történeti összefüggésekre.

Irodalom:

Aharoni, Yohanan – Avi-Yonah, Michael: Bibliai Atlasz, Budapest, 1999.

Berg, Robert: Nomads and Pharaohs, This article appeared on pages 26-35 of the May/June 1998 print edition of Saudi Aramco World., https://archive.aramcoworld.com/issue/199803/nomads.and.pharaohs.htm , Letöltve: 2019-01-27

Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész: Bibliothéké cím művének II. könyve 43. fejezetéből, angol kiadás: Diodorus of Sicily in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, 1967 (The Loeb Classical Library)

Ferdinánd Tamás: Conjecturae de origine, prima sede et lingua Hungarorum (3 kötet) ; F. THOMAS: Conjecturae de origine, prima sede, et lingua Hungarorum, Pestini 1802; Conjecturarum .. . pars altera, Budae 1805; Conjecturarum .. . pars tertia, Budae 1806.

Liszka, Kate, ""We have come to serve Pharaoh": A study of the Medjay and Pangrave as an ethnic group and as mercenaries from c. 2300 BCE until c. 1050 BCE" (2012). Dissertations available from ProQuest. AAI3509198, https://repository.upenn.edu/dissertations/AAI3509198/, 2019-01-25

Kapcsolódó cikk:

A MAGYAR NÉPNÉV EREDETE
https://julianusbaratai.blog.hu/2018/12/23/a_magyar_nepnev_eredete_753

[1] Robert Berg szerint a Medjay-ok hamiták leszármazottai, akik Ázsiából költöztek Afrikába az Arab félszigeten keresztül kb. i. e. 4000. körül. (Berg: 29). Vadász-gyűjtögető életmódot folytattak, a Nílus völgyén kívül éltek a sivatagban, bár kölcsönhatásba léptek a korai egyiptomiakkal (Berg: 29). Berg arra utal, hogy a nomád-pásztorkodásra való áttérésük az érkezésüktől körülbelül nyolcszáz évig tartott (Berg: 29-30). I. e. 3100-ig az átmenet teljes egészében megtörtént (Berg: 30).

[2] Figyelemre méltó, hogy ezt követte a hükszoszok támadása (i. e. 1720 és 1710) és 1550-ig tartó uralma Alsó (Észak) -Egyiptom felett. A hükszoszok katonai erejét egy technikai újítás adta: a „lóval vontatott, küllős, íjásszal felfegyverzett harci kocsi”, amely az ókori Kelet hadseregeinek ütőképes fegyverévé fejlődött. Fővárosuk Avaris (!) volt. Északról, a Kaukázuson túlról érkezhettek a „termékeny félhold” térségébe, mivel a legrégebbi – i. e. 2000 körül készült - küllős harci szekeret az Ural keleti lejtőinél tárták fel. Innen terjedtek el keletre, nyugatra és délre is. A hükszoszokat 1560-1550 körül I. Ahmesz (1570-1546) a thébai 18. dinasztia megalapítója kiűzte Egyiptomból. A hükszoszok és a medjayok kapcsolatba kerülhettek egymással.

Kép: MADIAR feliratú sírkő a szagai magyar temetőben.

1996–97 telén orosz nyelvből magyarra fordítottam Nurszultan Nazarbajev kazak elnök A XXI. század közepén című könyvét. Munkám befejezése után több alkalommal is meghívtak különféle budapesti kazak kulturális rendezvényekre és kazak küldöttségekkel való találkozásokra. Szinte valamennyi alkalommal előfordult, hogy a követség egy munkatársa vagy a küldöttség egy tagja ekképp fordult a magyarokhoz: szeretnénk felhívni figyelmüket arra, hogy Észak-Kazakisztánban él egy madiar népcsoport. Kétségtelenül az önök rokonai, a keleti magyarok leszármazottai. Jöjjenek, találkozzanak velük, kutassák múltjukat és néprajzukat! Mi szívesen látjuk önöket, szabad utat engedünk kutatásaiknak.

Ezekről a magyar tudománynak szóló kazak felhívásokról beszélgettem több alkalommal is a témához értő barátaimmal: Jaczkovits Miklóssal, hazánk jelenlegi kazakisztáni nagykövetével (akkoriban a Külügyminisztérium munkatársa volt) és Erdélyi István régésszel, akivel már több mint egy évtizede sokrétűen együtt dolgoztam a magyar őstörténet kutatásában. Elmondtam nekik azt az elképzelésemet, hogy szívesen elmennék Kazakisztánba. Nem forrásokat kutatnék ott, hanem magukat a madiarokat kérdezném meg arról, mit tudnak önmagukról: kik ők, honnan származnak? Régebbi, a mongóliai kazak nomádok között végzett kutatásaim többszörösen bizonyították, hogy a nomádok szájhagyományaiban több száz évvel ezelőtti események is elevenen élnek. Úgy véltem, bármit mondanak is magukról a kazakisztáni madiarok — akár a mongol vitte őket keletre a tatárjárás idején, akár az oszmán török vagy a krími tatár a XVI–XVII. században, ahogyan több tudósunk is feltételezte —, minden, amit megtudunk róluk, új adatnak tekinthető, hozzájárulás népünknek, a magyarságnak a történetéhez.

Barátaim helyeselték tervemet. Erdélyi István felhívta figyelmemet arra, hogy az 1960-as évek közepe táján már járt a kazakisztáni madiarok között egy magyar antropológus, Tóth Tibor, a Természettudományi Múzeum embertani tárának akkori vezetője, de eredményei és felfedezései valahogy elsikkadtak.

Tóth Tibor 1964 őszétől 1965 tavaszáig tartó féléves tanulmányútja során embertani vizsgálatokat folytatott a Szovjetunió különböző köztársaságaiban. Háromezer-száz mindkét nembeli felnőttről gyűjtött adatokat Baskíriában, Tatárföldön, Grúziában és Kazakisztánban. Alma-Atában, amikor a Kazak Szovjet Köztársaság területén élő kipcsakokhoz készült, Szeitbek Nurhánov nyelvész, a Kazak Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársa tájékoztatta őt arról, hogy Kosztanáj városa környékén él egy magyar (madiar) népcsoport. 1965 áprilisában Tóth Tibor három hetet töltött a Kusztanáji Terület argün és kipcsak csoportjai között, antropológiai felméréseket végezve. Megállapította, hogy az argün népcsoportnak a Turgaj-mélyedésben élő madiar törzse mintegy kilencszáz-kilencszázötven főből áll. Tagjai az argünök más törzseinek tagjaival és környékbeli kipcsakokkal házasodnak össze. Nomád életet élnek. Nemzetségfőjük nevét valamennyien ismerik, családfájukat tíz-tizenkét nemzedékig tudják visszavezetni. Antropológiailag a dél-szibériai rasszhoz tartoznak, embertani jellegzetességeik a kazak nép középső és kis hordájának vizsgálati szériáihoz állnak közel.

Felfedezését Tóth Tibor Budapesten és Alma-Atában egyaránt közölte tudományos folyóiratokban. Népszerű formában a Magyar Nemzetben írt róla Aczél Kovách Tamás 1967-ben és 1968-ban. Tóth Tibor azt remélte, hogy nagyobb nyelvészeti, régészeti és néprajzi expedícióval térhet vissza a színhelyre, s alapos kutatással meg tudják majd állapítani, milyen kapcsolatban állhatnak az argün-madiarok a magyarsággal. Jogos várakozásában azonban csalódnia kellett. Soha többé nem jutott vissza a kusztanáji madiarokhoz, vagyis ahhoz a keleti magyar néptöredékhez, amellyel hazánkból ő találkozott először (legalábbis a XX. században). Kőrösi Csoma Sándornak a keleti magyar testvéreket kereső álmaihoz mérhető felfedezése úgy elsikkadt, mintha sohasem lett volna. Emlékét mindössze néhány, szinte senki által sem olvasott oldal őrzi tudományos folyóiratokban és a Magyar Nemzetben.

Sokat töprengtem azon, hogy miért történhetett mindez így. Végül is 2002 szeptemberében kaptam rá választ Almatiban, amikor a kazakisztáni magyar nagykövetség és a Kazak Keletkutató Intézet jóvoltából végre sikerült megvalósítanom útitervemet Közép-Ázsiába, kazak földre. Almatiban kazak tudósokkal folytatott beszélgetéseim során kiderült, hogy, hazánkkal ellentétben, az ottani tudományos körökben (az akadémiai intézetekben és a múzeumokban) minden kutató ismeri Tóth Tibor nevét és utazásának történetét. A kazak történészek, nyelvészek és néprajzosok számára nem különösebb meglepetés, hogy a magyar antropológus találkozott a kazakisztáni madiarokkal. Számukra a kazakisztáni madiarok létezése köztudomású, nem tekintik felfedezésnek.

Az almati Nemzeti Múzeumban Ozarak Iszmagulov antropológusprofesszorral, a Kazak Akadémia levelező tagjával beszélgettem minderről. 1964-ben ugyanis ő végzett felméréseket Tóth Tiborral együtt Alma-Ata környékén. Arra a kérdésre, hogy miért nem folytathatta kutatásait Tóth Tibor a Turgaj-medence madiarjai között, így válaszolt: „A KGB megtiltotta második útját. 1965-ben is csak véletlenül jutott el a Turgaj-medencébe. Oda külföldinek előtte sohasem adtak utazási engedélyt, sem a cári, sem a szovjet időkben. Szerencséjére valami hiba csúszhatott az adminisztrációs gépezetbe. 1966-ban azonban már hiába jött kazak földre. A hibát felsőbb, szövetségi szinten észlelték, s Tóth Tibor újabb turgaji útjának engedélyezésével kapcsolatban megérkezett Moszkvából a kategorikus »nyet«.”

A mai Kazak Köztársaság földrajzát, középkori, újkori és legújabb kori történetét alig ismerjük. Pedig sok magyar kutató szerint Kazakisztán északi határvidékén és a hozzá közvetlenül kapcsolódó nyugat-szibériai területen, az Isim és a Tobol folyó közötti sztyeppeken zajlottak le a magyar őstörténet korai eseményei. A későbbi századok során is sok olyasmi történt Kazakisztánnak, ennek a több mint négy és fél millió négyzetkilométernyi országnak a területén, ami közvetlenül kapcsolódik a magyarság, különösen a keleti magyar töredékek történetéhez.

Az Észak-Kazakisztánban elterülő Turgaj sztyepp mintegy kétszázezer négyzetkilométer, vagyis kétszer akkora, mint Magyarország. Észak–déli irányban a Nyugat-szibériai Alföldtől az Aral-tó vidékének sivatagi zónájáig terjed hétszáz kilométeres hosszúságban, kelet–nyugati irányban pedig kétszázötven–négyszáz kilométernyi kiterjedésű. Száraz, mocsaras és szikes sztyeppek, tóvidékek váltogatják ott egymást. A terület kevés folyója meglehetősen bővizű. Az éghajlat szélsőségesen kontinentális: nyáron plusz harmincöt-negyven Celsius-fokig mehet fel, míg télen mínusz harmincöt-negyven Celsius-fokig csökkenhet a hőmérséklet. A tavaszi olvadáskor és az őszi esőzések idején az egész vidéken áradások táplálják a nagy kiterjedésű mocsarakat. A vad- és halállomány bőséges. A vidék mindig is nagybani állattenyésztő terület volt. A XIX. században a helyiek mind az öt nomád állatfajtát tenyésztették: lovat, tevét, birkát, kecskét és szarvasmarhát. A turgaji kereskedők tevéikkel Taskentig és Szamarkandig jártak kereskedelmi útjaikon. Az orosz archívumok feljegyzései szerint 1869-ben 2212 család élt ott, s egyik senki sem volt szegénynek mondható. Turgaj városa kazak kulturális és iskolai központ volt. A cári rendszer mindenütt a letelepedést és a földművelést akarta a kazak nomádokra rákényszeríteni, akár alkalmas volt rá a terület, akár nem. Ebből a szempontból nem változott az 1917-es forradalmak utáni szovjet bel- és gazdaságpolitika sem. E problémák lehettek a fő okai annak, hogy a szabadságot és a nomád életet szerető turgaji kazakok alaposan kivették részüket valamennyi, a cári és a szovjethatalom elleni felkelésből.

A Keneszari Kaszimov, az utolsó dzsingiszida kazak kán által 1837–1847-ben az oroszok ellen vezetett szabadságharcnak a fő fészke éppen a Turgaj-vidék volt. Jórészt onnan indult ki az 1910-es évek kazak függetlenségi mozgalma, az Alas is. Ez a kezdetben békés mozgalom 1916-ban, az első világháború idején, amikor a cári hadsereg kazakokat akart sorozni hátországi szolgálatra, nyílt függetlenségi harcba ment át. A madiarok nagy számban vettek részt e harcokban. Emiatt az irtó hadjárattá váló cári büntetőexpedíciók, amelyek közül hármat is küldtek a Turgaj-medencébe, sokat megöltek közülük is. Az 1917-es forradalom után, a polgárháború idején a Turgaj-vidéken független fejedelemség alakult, amely jó ideig tartotta magát, fehérek és vörösök ellen egyaránt.

Az Alas mozgalom ideológiai vezetője, az 1885-ben született Mir-Jakub Dulatov költő, író, matematikus és újságíró madiar származású volt, a középosztály felső rétegéből. Írásait gyakran írta alá Madiar álnéven. Az ő szellemi alkotása volt az Ébredj, kazak! című versgyűjtemény, amely a maga nemében nemcsak hasonlított Petőfi Sándor Talpra, magyar!-jához, hanem hatására nézve is a nagy magyar költő forradalmi verséhez volt mérhető kazak földön. A cári cenzúra betiltotta a verseskötetet, szerzőjét pedig három évre börtönbe zárták. Dulatov a szovjet időkben megpróbált beilleszkedni a rendszerbe, a bolsevik pártba azonban sohasem lépett be. Sorsa a kolhozosítás miatt újból kirobbanó kazak lázongások idején vált tragikussá: 1930-ban tizennégy vádlott-társával együtt a sztálini bíróság tíz év javító-nevelő munkára ítélte. Büntetését a fehér-tengeri csatorna munkálatain és a Szolovecki-szigeten levő táborban töltötte. Szülőhazájától távol, a közép-ázsiaiak számára nehezen elviselhető orosz északon a tábor gyorsan elemésztette. Karéliában temették el 1935-ben. Vele együtt a sztálini rendszer valamennyi argün-madiart „a nép ellenségé”-vé nyilvánította, éppúgy, mint később, a második világháború idején a krími tatárokat vagy a csecseneket. Hosszú ideig még Dulatov nevének kimondása is börtönnel fenyegette azokat, akik vissza mertek emlékezni rá. Végül 1990-ben rehabilitálták. Holttestét 1993-ban, a Kazak Köztársaság függetlenné válása után egy főként turgajiakból álló kazak küldöttség hantolta ki, helyezte koporsóba, s vitte vissza a Turgaj-medencébe, ahol mauzóleumot és múzeumot emeltek neki.

Mindezek a körülmények érthetővé teszik, miért „igazította ki” Moszkva, amilyen gyorsan csak lehetett, azt a „hibát”, hogy Tóth Tibor a Kazak Akadémia kutatási engedélyt adott a turgaji magyarok között. Az is világos, hogy ettől kezdve egészen a Szovjetunió bukásáig és a Kazak Köztársaság függetlenné válásáig miért nem járhatott egyetlen magyar, még a Kazakisztánban oly alapos kutatásokat végző Mándoky Kongur István turkológus sem a Turgaj-vidéki magyaroknál.

(II.) Asztanában, Kazakisztán fővárosában kazak segítőmmel és útitársammal, Babakumar Kinayattal, a Kazak Nemzeti Múzeum és az almati Keletkutató Intézet munkatársával együtt turgaji utazásunk előtt meglátogattuk a hetvenöt éves Szeitbek Nurhánovot. A híres kazak nyelvész évtizedekig dolgozott Almatiban a Kazak Akadémia Nyelvtudományi Intézetében. Annak idején ő kísérte el Tóth Tibort az argün-magyarokhoz. Szeitbek Nurhánov, aki napjainkban nyugdíjasként él Asztanában, felkészülten várta jövetelünket. Ahogy a tudós kiterítette jegyzeteit az asztalra, s beszélni kezdett, látszott, hogy az a harmincnyolc évvel azelőtti út élete legemlékezetesebb eseményei közé tartozik.

„Tóth Tibor 1964 decemberében érkezett Alma-Atába. A Kazakisztán fővárosa környékén élő kazak népesség körében akart antropológiai felméréseket végezni. Rövid idővel érkezése után előadást tartott a Kazak Tudományos Akadémián a magyar etnogenezisről. A Moszkvában végzett magyar kutató elsősorban baskíriai expedíciójáról számolt be. Elmondta, hogy közvetlen antropológiai kapcsolatokat talált a baskírok és a Kárpát-medence magyarjai között. Előadása után arra kérte a hallgatóságot, hogy írott kérdésekkel forduljanak hozzá, s ő válaszolni fog rájuk. Én két kérdést írtam fel neki:

1. Hogy nevezik a különböző európai nyelveken Hungariannek, Ungarnak, vengrnek stb. nevezett magyarok saját magukat?
2. Milyen kapcsolata lehet a Kosztanaj város vidékén és a Turgaj-medencében élő madiaroknak az önök népével?

Jómagam ugyanis a Turgaj-medencében születtem, származásomra nézve kipcsak vagyok. 1950–51-ben tanító voltam odahaza, s argün-madiar gyermekeket oktattam kazak nyelvre.

Tóth Tibor első kérdésemre elmondta, hogy népét odahaza magyarnak nevezik. A második kérdésre mindössze ennyit mondott: »Kérem, hogy aki ezt a kérdést feltette, maradjon még, hogy magunk között tudjunk beszélni.«

Az előadás végén odamentem hozzá. Izgatottan kérdezte, hogy hányan lehetnek az argün-madiarok a szülőföldemen. »Pontos számot nem tudok mondani, de legalább ezren« — válaszoltam. »Kérem, hogy ne beszéljen erről senkinek! Most nagyon kevés itt az időm, de a jövő évben, ha élek, visszatérek.«

Tóth Tibor valóban visszajött Alma-Atába 1965 tavaszán. Azonnal Kosztanajba és Turgajba akart utazni, de ez nem ment olyan gyorsan. Várnunk kellett. Pár nappal Tóth Tibor fővárosunkba érkezése után magához hívatott a Kazah Akadémia káderpolitikai osztályának vezetője, egy titkos állomású KGB-ezredes, származására nézve kazak. A következő kérdést tette fel: »Ön el akar kísérni egy magyart Kosztanájba?« »Igen.« »Van önöknek közös kutatási témájuk?« »Nincs. Ha ez a kérdés így merül fel, már vissza is léptem az úttól.« »Semmi baj, csak érdeklődtem. Menjenek el nyugodtan! Jó munkát kívánok önöknek!«

Ez óriási szerencse volt, ugyanis a Kosztanaj–Turgaj-vidék egyike volt Kazakisztán külföldiek elől szigorúan elzárt területeinek. Egyébként a Kazak Szovjet Köztársaságba mindig is csak felsőbb engedéllyel jöhettek külföldi kutatók, Tóth Tibor viszont épp Leningrádban készült megvédeni nagydoktori disszertációját. Meg kell mondanom, hogy az akadémia elnöke is szilárdan mellettünk állt. Ezekben a napokban találkozott az akadémia tudományos titkárával, s azt mondta neki: »Segítsünk a vendégünknek!«

Végül április 7-én indulhattunk. Emlékszem, a repülőgép a rossz idő miatt nem szállt fel időben. Ott aludtunk az alma-atai repülőtéren a váróteremben. Másnap délelőtt értünk Kosztanajba. Levelünk volt a kosztanaji terület titkárához, s megtanácskoztuk vele a teendőket. A Turgaj-vidéken éppen olvadás és áradás volt, a területet nem lehetett autóval megközelíteni. Végül U2-es kis repülőn mentünk Turgajba. Az első éjszakát az ottani párttitkárnál töltöttük, a másodikat az én családomnál, majd továbbutaztunk Szaga környékére, a Szarükopa-tavak melletti központi helyiségbe, szintén repülőn. Tóth Tibor itt gyűlést hívatott össze, s ismertette a helybeliekkel utazásának célját. Száznyolcvan madiar törzsbelit mért meg a Szarükopán. Feljegyezte magasságukat, fejméretüket, arcszélességüket, orrukat, leírta szemük vágását és színét, hajuk, szőrzetük színét és sűrűségét. Felhívta figyelmemet arra, hogy bizonyos ottani helyiség- és nemzetségnevek Magyarországon is léteznek. Ilyen a Sümegti és a Tomaj: Magyarországon a Balaton-felvidéken van egy Sümeg nevű város és egy Badacsonytomaj nevű falu. A szagai temetőben meglátogattuk egy nagyon híres madiar cseréptetős sírját, s a helyi mullahhal beszédet mondattunk felette. Sajnos, sem a jellegzetes, az állatok ellen árokkal körülvett temetőről, sem a leírt emberekről nem készíthettünk fényképeket, ugyanis a fényképezést megtiltották Tóth Tibornak.

A turgaji kutatást Közbel körzetében fejeztük be. A helyiek azt mondák, hogy ha legközelebb jövünk, repülőt küldenek értünk Kosztanajba. Méréseket végeztünk a Turgaj-vidéki kipcsakok között is, de körükben is akadt néhány madiar.

Ezután Kosztanajba utaztunk. A város körzetében élt néhány madiar Mir-Jakub Dulatov rokonságából. Tóth Tibor köztük is végzett méréseket. Egyikük arra kérte őt, hogy az Alma-Atában mezőgazdasági egyetemet végzett fiát ne mérjük meg, ne hívjuk fel rá ezzel a hatóságok figyelmét.

Mindezek ellenére úgy vélem, nem kis mértékben a Dulatov családdal való találkozás is oka lehetett annak, hogy a következő évben Tóth Tibor hiába repült Alma-atába, nem utazhattunk el Kosztanáj-Turgaj vidékére, sőt, később nekem is támadtak kellemetlenségeim. Ez nem a Kazak Akadémián múlott. Ők mindent megtettek, ami tőlük tellett. Például elküldtek valakit anyagot gyűjteni egy Nyugat-Szibéria határán élő madiar akszakalhoz, aki a hírek szerint negyven nemzetségre tudta visszavezetni családja történetét.”

Sajnos, Szeitbek Nurhánov gyenge egészségi állapota miatt nem tudott velünk utazni a Szarükopa vidékére. Szívesen jött volna, mert tizenhat éve nem járt odahaza. Összehozott viszont bennünket néhány Asztanában élő emberrel, például egy újságíróval Dulatov rokonságából, aki részt vett a kazak mártír holttestének hazavitelében, s könyvet is írt róla. A vele folytatott beszélgetés során határoztam el, hogy ha sikerül eljutnom a Szarükopára, feltétlenül meglátogatom az írásait Madiarként aláíró kazak nemzeti hős mauzóleumát és múzeumát.

(III.) Argalyknál tért rá bérelt autónk a turgaji útra. A várost aszfaltozott út köti össze Turgajjal. Ez a tény némi csalódást, de megkönnyebbülést is okozott nekem. Úgy hallottam, hogy a Turgaj környéki puszta vad vidék. Mégis van kiépített útja, majdnem olyan hosszú, mint az általam annyira kedvelt nagy, belső-ázsiai nomád országnak, a másfél millió négyzetkilométernyi területű Mongóliának az összes kiépített útja. „Csalódásom” azonban még másnap elmúlt, amikor Turgajból a szarükopai madiarok zömének lakhelye, Szaga felé indultunk. Itt ugyanis aszfaltnak nyoma sem volt. Még a kijelölt út nyomvonalát is alig tudtuk követni. Mocsaras vidéket, madaraktól hemzsegő, nagy tavakat, a Szarükopa-tavakat láttuk az útnak nevezett csapás mentén. Változatosságként időnként szikes, száraz puszta is került a szemünk elé. Vadakban és halban végtelenül gazdag őspuszta ez, többek között háromszáznál több madárfajjal. Sofőrünktől azt az információt kaptuk, hogy a tavaszi és az őszi esők idején itt nincs közlekedés. Szerencsére szeptember közepe táján még száraz idő volt, a nyáron hemzsegő bögölyök és szúnyogok viszont már eltűntek. A hőmérő higanyszála nappal még a tizennyolc-húsz fokot is elérte, ám az őszi rossz idő bármikor megkezdődhetett. Sietni kellett kutatásainkkal.

Szain, Szaga elöljárója fogadott és látott vendégül minket. Igazi argün volt, csak nagyanyja volt madiar. Mégis örült annak, hogy megint jár egy magyar a Szarükopán. Tóth Tiborra mindenki jól emlékszik ott, tudják, merre, melyik családoknál járt, hol mérte meg az embereket, s hol vágott mintákat a nők hajából. Mondtam, hogy én nem mérek meg senkit. Engem csak a legendák érdekelnek: mit tudnak eredetükről, arról, hogy miként kerültek erre a vidékre? Szain a gyűjtésnek ezt a formáját jó elgondolásnak tartotta, s megígérte, hogy mindenben segít. Megnéztük Szaga múzeumát, s az iskolában lefényképeztem a madiar tanítókat és gyermekeket.

Amikor elindultunk Szain kocsiján Mir-Jakub Dulatov mauzóleumához, zömök, kajla bajuszú, kék szemű akszakal csatlakozott hozzánk: Musztafa Sahanbai, a helyi madiar közösség vezetője. Nagy örömmel üdvözölt engem és Babakumart. Elmondta, hogy jelenleg százötven madiar család él a körzetben. Kérdésemre, hogy ismer-e valamilyen legendát törzse vagy nemzetsége múltjáról, őszinte sajnálkozással válaszolt: „Ó, nem emlékszem én semmire. Apáink még ismerték ezeket a történeteket, de nekünk már nem adták őket tovább. Azt mondták nekem is: jobb, ha semmit sem tudsz minderről. De ma, ha időben hazaérünk, vagy holnap elviszlek titeket egy kilencvenhat éves madiar akszakalhoz. Ő biztosan emlékszik még, s mesél majd nektek.

Mir-Jakub Dulatov mauzóleuma Szagától mintegy harminc kilométernyire északra, egy volt kolhoz területén épült fel, régi muzulmán mauzóleumok mintájára. A mauzóleum őrét hamar megtaláltuk. Kinyitotta az ajtót, beléptünk, s az első magyarként ott álltam egy olyan kazak nemzeti hős sírjánál, aki „Dulatov, a madiar”-nak nevezte magát. Tehát a mi hősünk is. A magyar nép nevében letérdelve, fejemet a sírkőre helyezve tiszteletemet tettem előtte.

A mauzóleumhoz múzeumot építettek. Érdeklődéssel néztem Dulatovnak és rokonainak, a Sztálin idején kiirtott madiar értelmiséget képviselő családnak a fényképeit. Szép emberek voltak, antropológiai szempontból hasonlónak látszottak a magyarsághoz. Láttam Dulatov Gulag-cellájának rekonstrukcióját és néhány, a KGB archívumából származó fényképet a fehér-tengeri csatorna építéséről. A nehéz körülmények ellenére is megpróbáltam mindezt fényképezőgépemmel rögzíteni. Ezután teáztunk a múzeumőr családjával. Ő is madiar volt, de őseiről semmit sem tudott, akárcsak az a néhány ottani madiar, akiket a helyi szokások szerint velünk együtt meghívott teázni.

Az éjszakát Szainnál töltöttük. Megismerkedtünk a Szaga és még három község felett őrködő rendőr öccsével, másnapi útitársunkkal is.

Reggel együtt indultunk a nevezetes kilencvenhat éves akszakalhoz. Útközben Szain megmutatta a madiar temetőt, de nem vállalta, hogy jó ötszáz méternél közelebb vigyen minket. A temető szent hely Kazakisztánban, a család, a nemzetség, a törzs tagjainak nyugvóhelye. Kívülálló a törzs engedélye nélkül nem zavarhatja nyugalmát, még helybéli kazak sem.
Musztafa akszakal öreg, legalább harmincéves Volgájával várt minket. Ő mutatta az utat remélt adatközlőnknek a Szarüüzeny partján álló házához. Az akszakal teával fogadott bennünket, de a legendákkal kapcsolatos kérdésünkre a következő választ kaptuk tőle: „Kezdek megsüketülni, s mindent elfelejtek.”

Az akszakal felesége, egy szibériai kazak asszony elmondta nekünk, hogy férje tizennyolc évet ült Sztálin idejében. A nő is fogoly volt, a lágerben ismerkedtek meg, és szabadulásuk után házasodtak össze. Fényképeket készítettünk a családról. Éreztem, hogy nem vagyok szívesen látott vendég, s ezt az asszony is megerősítette: „Nálunk, kazakoknál búcsúzásnál nem szokás kezet fogni.”

Musztafa ezután elvitt minket egy nyolcvanéves madiar akszakalhoz is. Bár lefényképezhettük, ő sem akart semmit sem tudni a régi dolgokról. Ekkor már kezdtem sejteni, hogy ismerik ők a legendáikat, csak nem akarják az első jöttment idegennek elmondani. Sejtésem rövidesen bizonyosságot nyert. Szainnál a búcsúebédünkön Musztafa akszakal, aki akkor már baráti érzéseket táplált irántunk, s nyilván nem akarta, hogy eredmény nélkül térjek haza a szarükopai ősmocsarakból, sóhajtozva jött oda hozzánk: „Eszembe jutott valami…”

Ő, aki egy nappal azelőtt még nem emlékezett semmire, elmondott egy szép kerek történetet Madiar vezérről és testvéréről, Aldiarról, aki feleségül vette bátyja szerelmét. Madiar később öccse fiának nevelőapja lett. A Dzsenibek nevű fiú a Középső Horda népi ünnepén legyőzte a Kis Horda legyőzhetetlennek vélt birkózóját.

Ezután Musztafa akszakallal már a temetőhöz is elmehettünk. Ő maga mutatta meg, melyik sírokat találja a legérdekesebbnek. Engem különösen egy, a téglasírok közepette fából épült sír érdekelt, amelynek pontos mását a Mongol-Altajban, a mazsarok temetőjében láttam. Az altaji temető egy fenyőerdő mellett áll, itt a legközelebbi erdő mintegy kétszázötven kilométernyire lehet. A sír építői tehát komolyan vették az ősi hagyományok betartását. A sírkövön ez áll: MADIAR. E szó kazak nyelven azt jelenti, s úgy is ejtik ki: MAGYAR.

Mielőtt Szainnal és öccsével Turgaj felé indultunk volna, még vagy hét sírkövet lefényképeztem a következő törzsi, nemzetségi megjelöléssel vagy annak valamilyen változatával: ARGÜN-MADIAR TÖRZSBÉLI, AZ AITKUL NEMZETSÉGBŐL. Alatta az elhunyt neve, neme, születésének és halálának ideje.

Az Aitkul egyike az argün-madiar törzs Tóth Tibor által gyűjtött hat nemzetségnevének (akbai, aitkul, boz, kalmambet, abüz, seru).

Elbúcsúztunk Musztafa akszakaltól, aki iránt nagy hálát éreztem. Még hogy nem foghattunk kezet! Sőt, lehetőség nyílt egy baráti ölelésre is. „Visszavárunk titeket jövőre — búcsúzott. — Addigra összegyűjtjük számotokra legendáinkat. Eddig nem fordítottunk figyelmet e témára, de most majd gondunk lesz rá.”

Szóval, emlékezni fognak. Akkor már nem leszünk többé idegenek.

Ezután Szain és öccse közölte, hogy Turgaj felé még útba ejtünk néhány adatközlőt. A két testvér ekkor már nagyon komolyan vette azt az önként vállalt feladatát, hogy segítsen nekünk. Átkeltünk a Szarüüzeny hídján, s nemsokára ismét egy faluban, Kumsiqban voltunk. Két öreghez vittek minket kísérőink. Kérdésünkre a következő választ kaptuk: „Mi csak a sztálini időkig visszamenőleg ismerjük történetünket. Igaz, van egy mesénk, amely szerint két testvér, Madiar és Khudiar, akik a Volga mentén éltek, elindultak nyugat felé. Madiar el is jutott oda, ahová indult, Khudiart viszont útközben elfogták, megölték és kettévágták. de ez csak mese, s többet nem tudunk mondani.”

Babakumar arra hívta fel figyelmemet, hogy a kettévágott testvér a kazak nemzetiségi törzsi legendák jelképrendszere szerint azt jelzi: a szóban forgó törzs vagy nép kettévált.

Továbbindultunk. Észrevettem, hogy Szain egészen másfelé viszi az autót, mint amerre Szagába jöttünk. Az új utat csak a helyiek használták száraz időben. Legalább száz kilométerrel lerövidíti az utat Turgaj felé.

Rövidesen eltűntünk a sásban. Visszagondoltam a mongóliai terepen megtett autóútjaimra és a kiváló ottani sofőrökre. Egy fontos különbséget észleltem az ő vezetésük és Szainé között. A legjobb mongóliai sofőrrel is előfordult, hogy nem volt egészen bizonyos abban, merre kell menni. Szain azonban minden esetben gondolkodás nélkül fordult jobbra vagy balra a mély sásban, egészen addig, amíg el nem értük a betont, éppen Albarböjetnél, annál a telepnél, ahol a következő remélt adatközlőnk élt. Később térképen láttam, hogy a „rövidebb út” a Szarükopa-tavak két legnagyobbja közötti keskeny sávon vezetett, zsombékosok és lápok között. Itt csakugyan nem lehetett egy métert sem tévedni. Az is világossá vált számomra, hogy Oroszországban annak idején miért emelték meg a Zsigulik alvázát. Az eredeti Fiat 1200 vagy Fiat 1500 ezeken az utakon nem lett volna képes járni.

Kamal Dajirov madiar származású egykori nyelvtanár is azzal fogadott minket, hogy nem tud semmit. Amikor azonban még tíz perc múlva is egyedül ültünk a teázóban, megjegyeztem Babakumarnak, hogy Szain és öccse talán rábeszélik az öreget a megnyilatkozásra. E pillanatban be is léptek, az akszakal hóna alatt egy füzetköteggel. Úgy döntött, hogy elmond mindent, amit tud.

A kezében tartott füzeteken az 1953-as évszámot olvastam. Kamal Dajirov még fiatalkorában másolt le egy írásos törzsi-nemzetségi leszármazási táblázatot, egy úgynevezett sezserét, amelyet csaknem ötven évvel azelőtt titokban őrzött egy akszakal. Amikor vendéglátónk elkezdte felolvasni, felesége, aki a teát szolgálta fel nekünk, rászólt: „Mit meséled már megint ezeket a dolgokat? Nem ültél még eleget? Gondolod, hogy soha többé nem jönnek vissza?” „Elhallgass, asszony!” — intette le a férfi.

A cári elnyomás korszakát is beleszámítva majdnem kétszáz éves terror félelmeit nehéz leküzdeni. Nem könnyű megszokni a függetlenséget, azt, hogy a Kazak Köztársaságban ma már mindenki kimondhatja, amit gondol. Az asszony aggodalmának az is oka lehetett, hogy annak a Mir-Jakub Dulatovnak a neve is szerepelt a sezserén, aki miatt az argün-madiarok Sztálin idején a nép ellenségévé váltak. A cári és a szovjet rendszer ellen harcoló kazak hazafiak történetének kutatását a szovjet időkben csírájában nyomták el.

A táblázatban szerepelt a három kazak horda, a Nagy, a Középső és a Kis horda, valamint a Középső Hordának mind a hat törzsszövetsége is: a kipcsak, az argün, a kerei, a kongirat, az uak és a najman. Az argünök leszármazása végig követhető volt rajta. A szövegből az derült ki, hogy Argün leszármazottjának, Sarizsetinnek balkézről vett, harmadik feleségétől származó dédunokája volt a három testvér: Aldiar, Madiar és Khudiar.

Amikor fényképeztük Kamal Dajirov családját, odajött hozzánk még egy madiar férfi. „Befogadnának minket a Kárpát-medencében, ha odaköltöznénk?”

Így tehát végül is sikeresnek bizonyult a szarükopai vidék madiarjaihoz tett utazásunk. Turgajban forró kézfogással búcsúztunk helyi pártfogóinktól és segítőinktől, Szaintól és testvérétől.

Két nappal később Kamal Dajirov sezseréjének egy másik változatát és a Musztafától hallott legenda bővebb variációját olvasta fel nekünk most készülő, a turgaji kazakok leszármazásáról szóló művéből Orunbaszar Turasov, egy Turgaj vidékről származó asztanai történész, fél órával vonatunk Almatiba indulása előtt. Ebben a sezserében is Aldiar és Khudjiar volt Madiar két testvére, s a sezserében meg a hozzá fűzött legendákban is szó esett Madiar és Aldiar leszármazottainak szerepéről az orosz gyarmatosítással szembeni ellenállásban.

Ahogy vonatunk dél felé száguldott a kazak pusztákon keresztül, eszembe jutott az a naplemente, amelyet a Szarükopán fényképeztem le a Turgaj-vidéki utolsó estén. A vörösen a vízbe ereszkedő nap időváltozást jelzett.

Szeptember vége volt már. A szibériai jellegű tájon szokatlanul hosszú, száraz, meleg, szinte nyárias idő bizonyára nemsokára véget ér. Megkezdődik az ősz, az esők, a kemény fagyok. A szikes puszták száraz füvét hó, a mocsarakat, a tavakat jég borítja majd.

Bizonyos vagyok azonban abban, hogy a szagaiak a kemény tél hosszú estéinek baráti, rokoni beszélgetései során nemegyszer emlegetik majd, hogy harmincnyolc évvel Tóth Tibor után ismét járt náluk vendég a távoli Magyarisztánból.

A beszélgetésekhez a pusztán süvöltő jeges szél és farkasüvöltés szolgáltatja majd a kísérőzenét…

(IV.) Musztafa Sahanbai szagai lakos meséje: Madiar és Aldiar története.

Két testvér élt a Szarükopa környékén: Madiar és Aldiar. Madiar volt az idősebb, vezíri (bírói) rangú. Az alábbi esemény nyári szállásra költözésükkor történt.

Volt egy szolganő az auljukban, aki valószínűleg hadifogolyként vagy hadizsákmányként került hozzájuk. Madiar feleségül akarta venni ezt a nőt, de a költözéskor öccse, Aldiar korábban indult el. Magával vitte a nőt, s asszonyává tette, még mielőtt Madiar a nyári szállásra ért volna népével és állataival. Ekkor Madiar így szólt testvéréhez:

— Jól kitoltál velem, Taz [tetves, sebes fejű)!

Mégis megmaradtak jó testvérnek. Aldiarnak a szolganőtől fia született, akit Dzsenibeknek neveztek el, s akit azután Madiar vezír nevelt tizenöt éves koráig.

Ekkor történt, hogy nagy ünnepet rendeztek, valószínűleg abban a törzsszövetségben, amelybe a madiarok tartoztak. Egy másik törzsből jött egy híres, nagy erejű birkózó, aki mindenkit legyőzött. Dzsenibek háromszor is kérte nevelőapját, Madiart, hadd küzdjön meg ezzel a harcossal. Madiar kétszer így válaszolt:

— Nem lehet, kisfiú vagy te még ehhez.

Harmadszor azonban megengedte neki a küzdelmet, s azt kívánta a fiúnak, hogy a szellemek neki juttassák a győzelmet. Az ünnep szervezője, akit szintén Dzsenibeknek hívtak, megkérdezte a fiút:

— Mivel bizonyítod, hogy elég erős vagy a harcra?

— A birka bokacsontjából zsírt tudok kicsavarni.

Megkezdődött a küzdelem. A nagy erejű birkózó kétszer is eldobta a fiút, de ő mind a kétszer talpra esett, tehát a harc döntetlenre állt. A harmadik összecsapáskor nagy port kavartak. Amikor a por leszállt, kiderült, hogy a fiú földhöz vágta híres ellenfelét. A nagy birkózó, amikor felkelt, meg akarta támadni a fiút, az életére tört, de ő Madiarhoz menekült, a köpenye alá bújt. A vezír megvédte a gyereket.

A fiú ezek után visszatért igazi apjához, Aldiarhoz. A mérkőzés óta Kara Balvannak (Erős Feketének) nevezték. Nagy hírű vitéz lett. Ivadékai Aldiarnak nevezték ősapjukat, s a geneaológiai táblázatban Aldiar vagy Taz néven szerepelnek. A nemzetségből sok híres ember és államférfi származik.

Orunbaszar Turasov asztanai történész gyűjtése: Madiar és Aldiar története.

Az argün madiarok az argün törzsszövetségbe tartoznak. Ősük, Argün százhat éves korában harmadik asszonyaként vette feleségül Ajnaközt (Holdas Szemet), akitől Tembiszopi nevű fia születetett. Utódaikat tokal-argünnek (szarvatlan, nem teljes jogú argünnek) nevezték. Hatodik nemzedékükbe tartozott három testvér: Aldiar, Madiar és Khudiar. Khudiarnak kevés leszármazottja volt, ők beolvadtak a magyar ágba. Aldiartól származott a taz törzs és nemzetség.

A három testvér közül Aldiar volt a legidősebb fiú, szorgalmas, ügyes állattenyésztő. Mindig elsőként költözött a téli és a nyári szállásra. Öccse, Madiar vezír, bíró lett a törzsben. Egyszer a két testvér auljában megjelent egy szegény nő, Karatölke, aki egy kulkainak nevezett nemzetségből származott. Első férje meghalt. Ekkor a nomád szokások szerint férje öccsének lett a felesége. Meghalt azonban a második férj is, ezért az asszonyt anyósa meggyűlölte és elzavarta. A nő Aldiar és Madiar auljába költözött, s ott élt szolganőként. Erős volt, szorgalmas és szép is, ezért mindkét testvér beleszeretett. Észrevették, hogy amikor pisilt, vizelete szétverte a talajt. A kazakok hite szerint ez azt jelentette, hogy az asszonynak erős méhe van. Ezért Madiar vezír nőül akarta őt venni, második vagy harmadik feleségként.

Egyszer Aldiar hamarább ment a nyári szállásra, mint Madiar vezír. A szolganő ezután többé nem ment Madiar jurtájához. A vezír megkérdezte feleségét, miért nem megy hozzá ez az asszony. Felesége azt felelte neki, hogy a rabszolganőt a sógor szertartásosan, esküvőn feleségül vette. Ekkor Madiar így szólt bátyjához:

— No, Sebes Fejű (Taz), sikerült megelőznöd engem, s elvenned ezt az asszonyt. Kívánom, hogy erős fiad szülessen tőle.

Valóban fiuk született Aldiaréknak, akit Zsanzaknak (hosszú életű) neveztek el. Ez volt a fiúnak a születéskor fülébe kiabált neve. Az is tény, hogy igen erős fiú lett belőle.

Egyszer Sakszak Zsenibek kán (turgaji, 1693-ban született) nagy ünnepet rendezett a Középső Hordában. Minthogy a Kis Horda birkózóját egyetlen alattvalója sem tudta legyőzni, így szólt a kán:

— Talán a Középső Horda asszonyai nem szültek fiút?

Ekkor felállt Zsanzak, s így szólt:

— Én legyőzöm a Kis Horda óriását!

A kánnak arra a kérdésére, hogy mivel bizonyítja erejét, így válaszolt:

— Három éve száradó sztyeppi szakszaulbokrot kitekerek, és zsírt préselek ki belőle.

Erre a fiú megkapta az engedélyt a harcra. Földijei nagy megelégedésére a Kis Horda birkózóját legyőzte, megsebesítette. Vitézi névként a Kara Balvan nevet kapta. Sok vitéz utódja született.

Az 1720-as években a kazak sztyeppről elkergették a kalmüköket. Ekkor, talán Madiar vezér korában a környékbeli befolyásos férfiak tanácskozásra jöttek össze, hogy megbeszéljék a terület elosztását. Aldiar és Madiar utódainak meg állatainak száma egyaránt nagyra növekedett. Mindkét törzs átköltözött a Turgaj-medencébe, ahol máig is élnek. Aldiar törzse, nemzetsége Kosztanaj megye Altin szarin járásában, az Obagan folyó vidékén nagy számban él. Sokan közülük művelt, értelmiségi emberek voltak, és sokan azok ma is. Például Dzsaz Zsanov, aki az omszki kadétiskolában tanult, a XIX. század elején befolyásos ember lett a környéken. Ő volt a kormányzóság határőrségének vezetője, s e minőségében is népe érdekében próbált tevékenykedni. Az Isim és a Tobol folyó mentén tizenöt kilométer hosszúságban dombokat emeltetett, s azookn túl nem engedélyezték az orosz parasztok letelepedését. Ezért az oroszok el akarták távolítani Dzsazt. Először börtönbe próbálták zárni. Egy határőrségi távcső nagy lencséjét betörték, s őt vádolták tönkretételével. Dzsaz érezte, hogy bajban van. Tanácskozott a többi aldiarral és madiarral arról, hogy mit tegyen. Kérdezték népüket: ki tudna távcsőlencsét készíteni? Jelentkezett egy Szüjündik nevű mester, aki azt mondta, hogy negyven zsák átlátszó kő összegyűjtése esetén tud lencsét készíteni a távcsőhöz. A népnek sikerült elegendő követ összegyűjtenie, a lencse elkészült, s Dzsaz megmenekült az orosz börtöntől. Ekkor az oroszok elhatározták, hogy megölik. Végül sikerült is nekik: kígyómérget kentek papucsára, s az végzett vele.

(V.) Almatiban még nyár volt, amikor visszaértünk. Az időjárás-jelentésekből azonban megtudtuk, hogy fenn, északon, Turgaj környékén valóban megkezdődött a hideg ősz.

Almati szállodámból, a Hotel Kazakisztánból ragyogó kilátás nyílt a Tien-sannak a város fölé emelkedő havas csúcsaira. Utazásom utolsó napjaiban arra is szakítottam időt, hogy kiránduljak a hegyekbe. Síliften feljutottam az Almati feletti havas régiókba. Megbámultam a csipkés ormokat és a gleccsereket. Kazak barátaimmal jártam a több száz méter mély, hajmeresztő Csarin-kanyonnál és az égre törő fenyőkkel övezett, gyönyörű, mélyzöld Kulszaj-tengerszemnél is.

A kínaiak és a nomádok nem véletlenül nevezték a sivár puszták között elterülő hatalmas, ezerötszáz kilométer hosszú és több mint hétezer-négyszáz méteres hegységet Tien-sannak, vagyis „Mennyei Hegyek”-nek. A Tien-san és a lábainál fekvő Hétfolyó-köz Közép-Ázsia legtermékenyebb, természeti szépségekben leggazdagabb vidéke. Nem csoda, hogy Almati, „Közép-Ázsia Svájca” is bővelkedik minden jóban. A kétmilliós város fölé magasodó hegyláncnak, az Ilintuli Alataunak huszonkét hegyorma éri el a négyezer-ötszáz métert. Legmagasabb csúcsa, a Talgar 4974 méteres.

Jártam Mándoky Kongur István sírjánál is. A fiatalon elhunyt nagy magyar turkológus a Kensai-temetőben, a kazak nép nevezetes művészei és tudósai között alussza örök álmát.

Utolsó kazakisztáni napjaim nagyobb részét azonban nem kirándulással, hanem Almatiban élő kutatóknak, így Babakumar Kinayatnak, Bolat Kumekovnak, a Kipcsak Kutatóintézet igazgatójának, Anuar Galijevnek és másoknak a társaságában töltöttem. Értékeltük az összegyűjtött anyagot, s közösen próbáltunk képet alkotni a kazakisztáni madiarok történetéről.

A kutatók elmondták nekem, hogy a madiarok a Batu kántól származó Abulhair kánnal érkeztek Közép-Ázsiába, valószínűleg az egykori Arany Horda területéről, a XV. század közepe táján. Az Abulhair kán által vezetett Fehér Hordában a három legerősebb csapat az orjátoké, a kipcsakoké és a madiaroké volt. Részt vettek a madiarok a későbbi, Sejbani kán által a mai Üzbekisztán területéért vezetett harcokban is. Északra, a Turgaj-vidékre valószínűleg 1723-ban vándorolhattak, a kalmükök legyőzése és távozása után. Ezeknek az adatoknak nem mond ellent az sem, amit Csingiz Baszilovtól, egy kipcsak-madiar akszakaltól hallottam még Asztanában. A kipcsak-madiarok szájhagyománya szerint a madiarok Turkesztán város környékéről, a Kara Tau-hegységből költöztek fel északra, ahol kipcsakok lányait vették feleségül. Testvéreik viszont nyugat felé vonultak. Így alakult ki a kipcsak törzsszövetség madiar törzse, amelyből már csak öt család él Asztana környékén. A többiek az Irtis partján, a Kazak Köztársaság és Nyugat-Szibéria határvidékén élnek.

A leszármazási táblázatokat elemezve a kutatók kiemelték azt a fontos tényt, hogy mindkét megismert kéziratos táblázatban és egy mondában is egymás mellett, testvérként szerepelt Khudiar és Madiar neve. Szerintük Khudiar ebben az esetben a magyarországi Hunor megfelelőjét, tehát a hunokat jelenti. Ez a magyarázat egyébként nyelvészeti szempontból nem okoz semmiféle nehézséget. A Khudiar név nyugodtan lehet nyelvi átváltozás a Hunyorból, de képződhetett a név a hun szóból is, a madiar mintájára.

Babakumarral együtt Almatiban Mir-Jakub Dulatov nyolcvanhét éves lánya, Gulnar Dulatova és családja is fogadott bennünket. Gulnar Dulatova is elmesélte nekünk, hogy apja szívesen írta alá cikkeit Madiar néven. Az idős hölgy nagyon örült annak, hogy végre találkozhat magyarországi magyarral. Apja rehabilitálása előtt ezt nem engedték meg neki, így nem találkozott a magyar kutatók közül sem Tóth Tiborral, sem Mándoky Kongur Istvánnal. Megkaptam apja két eredeti fényképét és a cikkeiről készült másolatokat, valamint a Mir-Jakub Dulatovnak és testvérének, Aszkar Dulatovnak a posztumusz rehabilitálásáról szóló igazolások másolatait.

Dulatova elmesélte nekünk, hogy 1930-ban, apja letartóztatása után kicsapták őt az orvosi egyetemről. A Kazah Szocialista Köztársaság akkori pártfőtitkárához, Mirzojanhoz fordult kérvényével, hogy folytathassa tanulmányait. A főtitkár így fogadta őt: „Éppen most olvastam kérvényedet. Te nem vagy bűnös semmiben, s ha tanulni akarsz, az egyetem kapui nyitva állnak előtted.”

Mirzojan vidékre küldte dolgozni Dulatovát, a Turkesztán–Szibéria Vasúti Igazgatósághoz. Másfél év múlva onnan ajánlották az egyetemre. A főtitkárt már rég kivégezték, amikor Gulnar Dulatova 1939-ben befejezte orvosi tanulmányait. A hasonló helyzetbe kerülők túlnyomó többségének nem volt ekkora szerencséje a sztálini rendszer idején. Dulatova lánya is orvosprofesszor lett, lányunokája menedzserképzőben tanul.

Közvetlenül hazautazásom előtt tanulságos beszélgetést folytattam Ozarak Iszmagulov antropológusprofesszorral is. Minthogy most készíti elő a kazak nép antropológiai leírását tartalmazó könyvét, adatgyűjtés céljából a hetvenkét éves professzor nyaranként Kazakisztán más és más tájaira vezet expedíciót. Iszmagulov tájékoztatott arról, hogy nemcsak az argünöknek van madiar törzsük és nemzetségük, hanem a Középső Hordában a kipcsakok és az uakok, valamint Kelet-Kazakisztánban, a Zajszan-tó és az Irtis forrásvidéke környékén élő kereik között is élnek madiar törzsbeliek és nemzetségűek. Azt azonban nem tudta róluk a kutató, hogyan kerültek oda.

Az Iszmagulov professzortól kapott információ azért különösen fontos számomra, mert a Zajszan-tótól százötven kilométernyire levő Mongol-Altajban, Bayan Ölgiy megyében élő kereik között végzett kutatásaim során magam is találkoztam madiar-mazsarokkal. Feljegyeztem és könyvben is kiadtam gyűjtésemet legendáikról, életmódjukról, ősi mintájú, ezüstveretes, palmettás nyergeikről, öveikről és törzsi temetőjük fából készült sírjairól.

Ahogy tehát kiderült, sok rejtély, feltáratlan anyag és kutatnivaló maradt még Közép-Ázsiában az ott élő keleti madiar néptöredékek múltjával és jelenével kapcsolatban. A független Kazak Köztársaság és Magyarország baráti viszonya, valamint a hatalmas közép-ázsiai országban uralkodó békés viszonyok pedig — több száz év óta először — végre lehetővé teszik a kutatásokat.

1966-ban publikálta Tóth Tibor antropológus 1964-65-ös kazahsztáni expedícióinak eredményét, nevezetesen a Torgaj-fennsíkon élő argün-magyar törzs felfedezését. [1]. Az argün-magyarok között végzett antropológiai méréseinek eredményeit közreadó tanulmány végén, „néhány auxiliáris problémáról” címszó alatt, Tóth Tibor közli a közép-ázsiai magyarokra vonatkozó történeti források adatait. [1, 297 sk.]. Ezek között említést tesz két olyan XVI–XVII századi krónikáról is, amelyek akkoriban még nem voltak lefordítva középkori közép-ázsiai (török, perzsa) nyelvekről oroszra. Tóth Tibor nem olvasott ezeken a nyelveken, és csak másodkézből értesülhetett tartalmukról.  B. A. Ahmetov nyomán [2] írja Tóth Tibor, hogy Mahmud ibn Vali XVII. századi balkhi tudós és krónikás szerint „Abulhair XV. századi „üzbég fejedelem” csapataiban nemcsak kipcsakok, hanem madzsarok is szolgáltak.” A magyar antropológus 1965-ös kazakisztáni útja idején sok kutatóval tanácskozott, köztük P. A. Jugyin nagynevű kazahsztáni keletkutatóval is, aki éppen abban az időben fordította oroszra egy nevezetes közép-ázsiai, XVI. századi kéziratos krónika, a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat-Náme szövegét. Ezt a művet P. A. Jugyin szerint maga Muhammad Sejbani kán, Abulhair kán unokája írta. P. A. Jugyin arról értesítette Tóth Tibort, hogy e forrás szerint „a Burunduk fejedelem elleni küzdelemben madzsar omakbeliek is részt vettek” [1, uo.].*

Ezekben a másodlagos információkban vannak pontatlanságok, mert, ahogy fentebb említettem, Tóth Tibor az eredeti forrásokat még csak fordításban sem olvashatta. Például Abulhair kán (1428-1468) nem „üzbég fejedelem” volt, hanem a Volgától az Irtisig elterülő sztyeppék (az un. „Keleti Dest-i-Kypsak) Dzsucsida uralkodója, aki a növekvő orosz nyomás miatt kiszorulóban a Volga-Urál vidékről, a birodalmától délre elterülő termékeny folyóvölgyek (a Szir-darja és Amu-darja völgyei), valamint a Szemirecsje meghódítására törekedett. Így keveredett sikeres harcokba a Timuridákkal, akik később vazallusai lettek, valamint a Szemirecsjén Dzsenibek és Girej kánokkal, és lett belőle a XV. század második felében Kazakisztán megalapítója. B. A. Ahmetov a Tóth Tibor által idézett helyen egyébként azt írja, hogy „Abulhair kán előhada magyar, ojrát és kipcsak törzsekből állott [2, 16 o.], azonban ahogy ez az alábbiakban kiderül, Mahmud ibn Vali eredeti szövegében még ehhez képest is mást olvashatunk. Üzbég fejedelemnek” talán inkább lehetne Abulhair kán unokáját, Muhammad Sejbani kánt nevezni, aki a XVI. század elején elfoglalta Bokharát, Szamarkandot és kiirtotta a Timuridákat. Azonban a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Náme alább idézett részletéből világossá válik, hogy Muhammad Sejbani kán harcolt a Szemirecsjéért is, Girej kán fia: Burunduk kán ellen.

Tóth Tibor kutatásai a kazakisztáni argün-magyarok, valamint az üzbekisztáni kipcsak-magyarok között a Kacska-Darja folyó mentén, elsorvadtak az 1960-as évek második felében, korábban már általunk leközölt, politikai és tudománypolitikai okokból [3, 9 o.]. Így aztán ő nem szerzett már arról tudomást, hogy a két krónikát, amelyekre 1966-os cikkében hivatkozott, 1969-ben orosz nyelven publikálták Alma Atában. [4]. A „Materialy po istorii kazakhskikh khanstv” szöveggyűjteményében a XV–XVII. századi török és perzsa krónikák szövegeinek azon részleteit jelentették meg orosz nyelvre fordítva, amelyek közvetlenül a kazak kánságok XV-XVI. századi megalapításának történetéről szólnak. Így természetes, hogy azok a szövegrészletek, amelyekben szó esik a „madzsarok–magyarok” részvételéről a kazak kánságok megalapításáért folyó harcokban, ebben a forrásgyűjteményben közlésre kerültek. A könyv megalkotásában, a források lefordításában kiváló kazahsztáni keletkutatók, - többek között Sz. K. Ibrahimov akadémikus, V. P. Jugyin, K. A. Piscsulin és mások – vettek részt.

Az alábbiakban oroszból magyarra fordítva közreadjuk ezeket, a keleti magyarok történetére vonatkozó, és így a magyar identitástudat szempontjából is fontos szövegrészleteket Mahmud ibn Vali „Bahr-al Aszrar-jából.és a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Naméból.

1) Mahmud ben Emir Vali: Bahr al-Aszrar, VI. köt. (XVII. század közepe)

Ez a mű eredeti források, szemtanúk összegyűjtött leírásai alapján írja le a kazak kánság megalapításával kapcsolatos XV. századi eseményeket, többek között a Sejbanida Abulhair kán, Dzsucsi kán leszármazottja, a Keleti Dast i Kipsak uralkodója halála előtti, 1467-68-as hadjáratát a mai Dél-Kazakhsztán területére. [4, 329-368.] A. Ahmedov a mű legértékesebb részének tekinti Abukhair kán utolsó hadjáratának és halálának szépirodalmi igényű leírását. (Bahr al-Aszrar, VI, 132b-133a), [4, 362 skk.]. .Az eseményekben – ahogy látni fogjuk – fontos szerepe volt a madzsaroknak is. A művet K. A. Piscsulin fordította perzsáról oroszra.

Elbeszélés Abulhair kán Mogulisztán ellen indulásáról, a hadjárat lefolyásáról, és Abulhair kán távozásáról ebből a világból.

„…Röviden szólva, amikor az Atil folyó partja lett az a hely, amely Abulhair kán hatalmát a nagyvilág számára nyilvánvalóvá tette, a kán hadseregének tenger hullámaihoz hasonlóan vonuló ezredei a parancs értelmében mindenfelől, Tokmak1 minden kerületéből, és az ország széleiről is, abba az irányba fordították lovaik fejét. Az összes törzs megjelent a káni főhadiszálláson a gyülekezésre kijelölt időpontban.

A hadsereg nagysága és a tábor nagy kiterjedése miatt az Atil folyó partján úgy nyüzsögtek az emberek, mint a hangyák egy bolyban, pedig néhány törzs és állataik a környező vidékről még nem is egyesültek a káni fősereggel. A legelők hiánya miatt felmerült az a gondolat, hogy mielőbb üssék meg a dobokat, és induljon el a hadsereg. Abulhair kán lábát félhold alakú kengyelébe helyezve, szerencséjének tisztavérű lova gyeplőjét a kirgizek és kalmükök legelői felé fordította.

„A Mindenség Kánja hadba indulásának hangjaitól

Megrendült a Föld és az Ég,

A föld megindult a hegyekben, és megremegett a puszta.

A katonák harci kiáltását meghallották a Mennyben is.

Mindenfelől zászlók tűntek fel,

Közeledett a menetelő hadak sokasága.

Csapatok viharos hullámai nyüzsögtek mindenfelé a sztyeppén,

Országúton és úttalan utakon egyaránt.”

A Szaturnusz magasságáig emelkedő zászló a Naphoz hasonló Abulhair kán jóvoltából átvonult Ala-Tak körzetén, majd a Teremtő segítségével a had keresztülvonult Kizil Nadiron2. Ezután, amikor néhány rövidebb menet és átrendeződés után a Császár főhadiszállása ** Jeti-Kuduk lett, elsötétült az Ég alja, komor felhők jelentek meg az égen és vastag, nehéz hó hullott a földre. Vihar keletkezett, erős szél kezdett fújni, a fagy szinte elviselhetetlenné vált. Úgy esett, hogy ebben az évben a téli szezon különösen hideg volt, a Nap szégyenében többnyire felhőkbe rejtette arcát, és a felhőkből eső és hó fehér gyöngyei hullottak.

Azonban Abulhair kán lelkében és szívében annyira meggyökeresedett és megerősödött a Dzsihád folytatásának vágya, hogy nem szándékozott kivárni a hideg megszűntét, hanem szilárd elhatározással, Allah segítségének reményében, ismét felemelte az előrenyomulás zászlaját. A Naphoz hasonló Abulhair kán arra az elhatározásra jutott, hogy előreküldi Kucskuncsi királyfit (sahzádét) egy jelentős nagyságú előhaddal, Emir-Julluz tarhannal, az ojrat Haszan bekkel, Dzsalan-oglannal, a najman Szatilmissel, a kongrat Szaid-bekkel, a madzsar Timurral, a kipcsak Tasbekkel, és még néhány más emírrel és hivatalnokkal együtt.

Amikor Ak-Kislak3 lett a császári főhadiszállás, a hideg ismét olyan dermesztő lett, hogy lehetetlenné vált a további előnyomulás. Ezért maga Abulhair kán rendelt el pihenőt hadseregének.

Ebben az időben Abulhair kán egészsége megrendült. A nagy út következtében állapota eltért a megszokottól. Hirtelen nagy forróság öntötte el. Ez a szerencsétlenség három napon keresztül tartott, és vérhassal végződött. Annak ellenére, hogy a Kán egyik orvosa a nagyhírű Abd ar Razzak Hanicseváni volt, és hogy mindenki remélte és várta a Kán egészségének jobbrafordulását, a betegség napról napra jobban erőt vett rajta, és egyre újabb, pusztító és gyógyíthatatlan betegségek léptek fel nála.

A boldog Abulhair kán tisztában volt azzal, hogy betegsége gyógyíthatatlan, így teljes mértékben belenyugodott sorsába. A Kába és az Ég felé fordult. Arra kérte nagyhatalmú fiait és boldog utódait, hogy éljenek egymással békében és barátságban. Sokat szólt az egyet nem értés és a testvérek közötti ellenségeskedés súlyos következményeiről.

Ezután a Kán lélegzése nehézzé vált. Muzulmán hitét bizonyító imákat rebegett. Így lélekben eggyé vált Allahhal, teljesen felkészülten várta a Halál angyalát, aki gyengéden leszállott hozzá, és így szólt: „Itt vagyok, én vagyok az”. Abulhair kán lelke, testének kalitkájából elrepült az Öröklét virágos mezejére. „Valamennyien Allahhoz tartozunk, és hozzá is térünk vissza”.

2) Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Name

Az 1. pontban szereplő Abulhair kán unokája, Sejbani Muhammad kán (1499–1510) a kazak és üzbég kánságok megalapításában döntő szerepet játszó hadjáratainak története. P. A. Jugyin szerint, aki a művet közép-ázsiai törökről oroszra fordította, a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Náme-t maga Sejbani Muhammad kán, vagy legalább is a kán udvarában, hozzá közel álló személy írta. [4, 21-22 o.]

„Annak a találkozásnak idején Szujuics-Hodzsa szultán Musza-Mirza sógora lett. Ezután, hadjáratra indulva, a Szulak völgyében, száz emberükkel szétzúzták Dzsanibek kán fiának, Mahmud szultánnak a seregét. Ezután, ismét összegyűlve, harcra kényszeríttették Szuzak és Kara-Köz valamennyi lakóját, valamint Burunduk kánt, és a Szogunluk hágón kegyetlen csata dúlt. Azt mondják, úgy harcoltak ott, mint azelőtt soha senki sehol.

„Nem lévén képesek támadni, szétfutottak minden irányba.

Madárként repülve, átkeltek a hegyeken.”

Ennek a támadásnak a során Sahbaht kán fiatalabb testvére szétzúzta Mahmud szultánnak, Dzsenibek kazak kán fiának az arcát.

Hogy milyen nagyszámú volt az ellenség, azzal kapcsolatban a Korán következő sorait idézzük:

„Milyen kis sereg győzött le egy hatalmas ellenséges sereget Allah nevében! Allah a türelmesek oldalán áll.”

A harcban kitűnt hősök /bagaturok/ nevei: Mahmud-szultán bagatur, Samun Szeid Kara Szeid fia; Bajan-Kara oglan, valamint Karacsin bagatur fiatalabb testvére, Jakup bagatur, a kuscsi törzsből.

Amikor valamennyien megérkeztek, és visszaverték az ellenség támadását, Saikh Mazid bagatur a madzsar (omakból) (törzsi területről) kétszer eltalálta nyílvesszővel magát Burunduk kánt. Ali-Mardan bagatur az ujsun törzsből szintén sok dicső tettet hajtott végre. Mamas-bagatur a tatár törzsből jól hadakozott szablyával.

Ebben a csatában esett el Hodzsamkuli, Hudankuli fia, Burunduk kán rokona, valamint Szadri Maulana Harun. Részt vettek még az ütközetben Mikaj-divan az ujgur törzsből, Mirsza-Ali bagatur a kongrat törzsből. A turkesztáni jigitek közül való Bek-ata bagatur is szereplője volt ezeknek a dicsőséges eseményeknek. Idősebb testvérével, Aba-Bakr bagaturral együtt bátran vetette magát a harcba. A hősök közé tartozott még Ahmed fia Jav-Böri bagatur, az ujgur Jav-bek bakatur, valamint Szignak városából Csakmag juzbegi.”

***************************************

Amint láthatjuk, a históriákból két idézett szövegrészletben nem arról van szó, hogy „madzsarok is részt vettek”, név nélkül megemlítve, bizonyos, a kazak kánságok megalapításáért folyó XV–XVI. századi harcokban. Mahmud ben Emir Vali Abulhair kán által fiának, Kucskuncsi sahzádénak a hadjárat folytatására küldött serege vezérkarába kinevezett emírként említi meg „a madzsar Timurt”, szintén név szerint megemlített kipcsak, najman és kongrat vezérek, vagyis a napjainkban is létező hat kazak törzsszövetség közül háromnak a képviselői társaságában. A Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Name-ban pedig név szerint említenek egy madzsar törzsbéli hírneves vitézt, Saikh Mazid bahaturt, és annak hőstettét, mármint hogy nyilaival kétszer is eltalálta az ellenséges sereg vezérét, Burunduk kán hétfolyóközi uralkodót. („A magyarok nyilaitól, ments meg, Uram, minket” szövegű, a magyar honfoglalás idején Nyugat-Európában közismert fohászt úgy látszik, Közép-Ázsiában is tanácsos lehetett elmondani, még a XV – XVI. század fordulóján is.).  B. A. Ahmetov hivatkozásában, mármint hogy „Abulhair kán előhada magyar, ojrát és kipcsak törzsekből állott,” pontatlanság az, hogy szavainak általánosan jelleget ad, ahelyett, hogy világossá tenné: Mahmud ibn Vali itt egyetlen, konkrét esetről beszél. Azonban B. A. Ahmetov tett a kérdéssel kapcsolatban helyes megfigyelést is. A „tarhan” és az „oglan” udvari címek és katonai rangok voltak az Arany Horda idején. Úgy tűnik, hogy az Abulhair kán kilencedik fia, Kucskuncsi sahzáde törzsi csapatokból összeállított, a harcok folytatására kijelölt tumenjeinek vezérei az 1467-68-as hadjárat téli pihenője után az ojrat Haszan bek, a najman Szatilmisz, a kongrat Szaid-bek, a madzsar Timur, és a kipcsak Tasbek voltak.** *

Mindez arra vall, hogy a keleti magyaroknak (madzsaroknak) a XV-XVI. századokban még jelentős szerepük lehetett a Sejbanida kánok által uralt, Abulhair kán idején a Volgától az Irtis folyóig terjedő Keleti Dest-i-Kipcsak-ban, sőt, a káni udvarban, a hadsereg vezetésében is. Vitézeik nagyhírűek voltak az egész kánság területén. Valószínű, hogy abban az időben a keleti magyarok (madzsarok) még nem csatlakoztak egyik nagy törzsszövetséghez sem, az Aranyhordának a Sejbani kán utódaihoz tartozó területein belül („Ak Orda”, vagyis a Fehér Horda, a Volgától keletre) viszonylag önállóak lehettek. Ezek az adatok történeti mélységet adnak a későbbiek során a kazak (kipcsak, argün) törzsszövetségekbe betagolódott magyar (madiar, madijar) törzsek eredetével kapcsolatos feltételezéseknek. Nyilvánvaló, hogy Julianus magyarjainak azokról a törzseiről van itt szó, amelyek a Volga mellől Abulhair és Muhammad Sejbani kánok vezetése alatt átköltöztek a kazak kánságokat megalapító kipcsak és más török törzsekkel együtt Közép-Ázsia pusztáira, vagyis a XVI. század során nem hódoltak be az oroszoknak és nem olvadtak be a Volga-Oka-menti tarka népességbe.

A kazakisztáni magyarok Volga melletti eredetére utal az is, hogy az Irtis vidéki kipcsak-magyarok központi auljának, a szovjet időkben többször átnevezett Kara Talnak az eredeti neve Edil volt.4. Ez az elnevezés az Atilnak, vagyis a Volgának őrizte meg ősi nevét az Irtis partján élő kipcsak-magyarok között; más szóval annak a folyónak a nevét, amelynek partjáról Kazakisztán megalapítója, Abulhair kán, sok törzsből és nemzetiségből álló hatalmas hadseregével, élete utolsó hadjáratára indult.

Felmerül a kérdés, hogy a „madzsar” etnonym, a „madzsar” omak, törzsi terület, törzs neve valóban a keleti magyarokkal állt kapcsolatban az Urál-vidéken és Közép-Ázsiában a késő középkorban? Nem keletkezhetett-e ez a „magyar” névre emlékeztető etnonym esetleg még közvetlenül a tatárjárás után, a XIII. században úgy, ahogy ezt Németh Gyula feltételezte: vagyis hogy egy mongol herceg: Batu kán testvére, Sejbani kán tizenegyedik fia, Madzsar után neveztek el „madzsar”-nak az Arany Horda területén belül egy, a nevezett herceg által uralt, ma már meghatározhatatlan helyű, nagyságú, és népességű földet5? Szerintünk nem. Ligeti Lajos megállapítása szerint a XIII. századi és későbbi, közép-ázsiai „madzsar” neveknek és helységneveknek, ellentétben Németh Gyula véleményével, mégiscsak közük lehet a Keleten maradt magyarsághoz. [5]. Fontos tény az is, hogy a kazakisztáni kipcsak-magyar törzs élén – ellentétben a kazakisztáni törzsek, törzsszövetségek többségével – egészen a XVIII. századig, nem állott töre, vagyis Dzsingisztől leszármazott herceg. A. K. Köskönbajev, Omszk vidékéről származó kipcsak-magyar akszakal (Almati) a következőket meséli erről:

–        „A XVI-XVIII. századok bonyolult háborúinak során a kazak törzsek, törzsszövetségek szívesen vették, ha Dzsingisz kán leszármazottai álltak az élükön. A Dzsingiszida hercegek száma szerencsére nagy volt kazak földön. Az Aranyhordában, majd a kazak kánságokban többnejűség volt, a kánoknak és rokonaiknak rendszerint számos fiúgyermekük volt. Ezeket nevezték „töré”-knek.6 Tekintélyt adott bármely törzsnek, ha volt töréje, vagyis ha Dzsingisz-utód állt az élén. A kipcsak-magyarok a XVIII század elején, miután az Irtis partjára költöztek, elgondolkodtak azon, hogy nekik, sok más  törzzsel ellentétben, nincs töréjük, Elhatározták, hogy szereznek maguknak egyet. Embereik addig járták Kelet-Kazakisztán pusztáit, amíg találtak egy olyan Dzsingisz kántól származó családot, amelyik hajlandó volt nekik átengedni egyik fiát. A gyereket boldogan hazavitték, dédelgették, és felnevelték az Irtis-parti sztyeppéken. A fiú, miután felcseperedett, kipcsak-magyar lányokat vett el feleségül, számos gyermeke született. Az Omszk-vidéki kipcsak-magyarok egykor köré és családja köré tömörült ága attól kezdve „töre-kipcsak”-nak is nevezi magát”.

Ez a legenda arra vall, hogy a kazakisztáni harcokban részt vett madzsaroknak, a kazak sztyeppék törzsszövetségeinek „madiar”-jai elődeinek, a XV–XVII. századok során nem volt töréjük. Nevüket tehát nem Sejbani tizenegyedik fia, Madzsar dzsingiszida herceg után kapták a XIII. század közepén, különben a herceg utódai valószínűleg közöttük éltek volna egészen a XX. századig. A csisztopoli sírkő [6] és a Tavarih-iGuzida-ij Nuszrat Náme, valamint Mahmud ben Emir Vali „Bahr al-Aszrar-jának leírásai „madzsar”-ok részvételéről a késő középkori harcokban a Sejbanidák hadseregeiben Közép-Ázsia átrendezéséért, hiteles adatok a keleti magyarok fennmaradásáról az Arany Horda idején, egészen ennek a mongol-türk birodalomnak a XV-XVI. században bekövetkezett teljes hanyatlásáig és széttagolódásáig.  

Az általunk idézett két krónikában kiemelt helyen említett „madzsar”-ok Magna Hungaria magyarjainak utódai voltak, azoknak a magyaroknak a leszármazottai, akiknél Julianus barát járt a Volga mentén, 1237-ben, még a tatárjárás előtt. A „madzsar” volt ősi népnevük, amelyet közép-ázsiai utódaik napjainkig megőriztek, a Kacska-darjai (Üzbekisztán) kipcsak-magyarok között „madzsar, mazsar”, a kazak törzsszövetségekben pedig „madijar” formában7.

Képek

Kép. Irtis-vidéki kipcsak-magyarok Kara Tal-ból. (Oroszország, Omszki Terület, Russzkaja Poljanai körzet)

Kép. Kipcsak-magyar akszakalok a Kara Tal-i temető kapujánál. Jobboldalt almatii kísérőm, Doszunbek.

Kép. Részlet a Bahr-al-Aszraar kéziratából.

Kép. Sírkő a Kara Tal-i kipcsak-magyar temetőben. 

Irodalom.

1. Tóth Tibor. Az ősmagyarok mai relictumáról. MTA Bio. O. Közl., 9 (1966), 283-298.
2. A. Ahmetov. Gosudarstvo kochevykh uzbekov. Moskva, 1965.
3. Benkő Mihály – Babakumar Khinajat: Keleti magyar néptöredékek a kazak törzsszövetségekben. In: Eleink III. (2004)/2, 5-20.
4. Materialy po istorii kazakhskikh khanstv XV–XVII vekov. Alma Ata, 1969.
5. Ligeti Lajos. A magyar nép mongol kori nevei. Magyar Nyelv, 432. (1964 december), 385-404.
6. Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.

1 Dest-i-Kipcsak mongol elnevezése.

2 A Talasz folyó völgyében, a Hétfolyóközben.

** Abulhair kán volt az utolsó olyan Dzsucsida kán, aki – igaz, hogy csak az élete végén és csak rövid időre  –  de felülhetett Szain kán (azaz Batu kán) trónjára. [Tarih-i Abulhair hani, 4, 138 o.]

3 V. A. Ahmedov szerint a mai Almati. Vö.: V. A. Ahmetov: Gosudarstvo kochevykh uzbekov, 59.

*** A dzsingiszida utódállamokban érvényes dzsingiszi törvénykönyv, a Jaszák alapján a nagykánok fiai által vezetett birodalmi seregek tizenkétezer főnyinél nagyobb, de negyvenezer főnyinél kisebb ellenséges sereg ellen indultak harcba, és legalább négy tumenből, azaz legalább negyvenezer emberből kellett állniuk. A csapatoknak és a tiszteknek úgy kellett harcolniuk, mintha maga a nagykán is a hadszíntéren lett volna. Vö: Military and political institutes of Timour. (Angol-perzsa kétnyelvű.) Oxford, 1786, 385.

4 Amirzsanov Kaliakbar Köskönbajev közlése.

5 Németh Gyula feltételezése. A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest, 1930, 334.

6 Ma már kevés a töre, vagyis a Dzsingisz leszármazott Kazakisztánban. Sztálin idején, 1929-től, az uralkodó osztály „kiiktatása” közben külön gonddal keresték és irtották őket a szovjet államhatalmi szervek.

7 Vö: Dictionnaire de l’Asie Centrale. IFEAC, 2001. 193, „madyar” címszó. Kazak nyelven a „Madijar” név és a „madijar” etnonym egyetlen jelentése: „magyar”. Ezért mostanában, a kazak nemzeti öntudat kialakulása idején sok kipcsak-magyar nem is szívesen mondja ki a törzse teljes nevét. Csak annyit mondanak bemutatkozáskor, hogy kipcsakok, vagyis Kazakisztán egyik legnagyobb alapító törzsszövetségének tagjai, annak a törzsszövetségnek, amely az Ukrajnától az Irtisig terjedő sztyeppék nevét adta (Dest-i-Kypsak).

„Közös őseink így ültek valamikor a jurtában, tessék így ülni” – fordult hozzám A. K. Köskönbajev akszakal, búcsúvacsoránkon egy almatii jurta-vendéglőben. Fél órával később viszont így szólt hozzám: „Ne haragudjon, de mi most már nem vagyunk magyarok, kipcsakok vagyunk”.

* Itt fejezem ki köszönetemet kazakisztáni és nyugat-szibériai kutatóutam támogatásáért a keleti magyar néptöredékek közé a British Academy Stein–Arnold Exploration Fund-jának, a Nemzeti Kulturális Örökség Alapnak, valamint a BARSZ Magyar–Kazak Alapítvány-nak. 

Dr. Tóth Tibor antropológus neve Magyarországon nem közismert, annak ellenére, hogy nevéhez a magyarságkutatás szempontjából a XX. század legjelentősebb felfedezése fűződik. Ottó barát 1232-es és Julianus barát 1236-os útja után 1965-ben ő találkozott először Közép-Ázsiában olyan személyekkel, akik magukat keleti magyar népcsoport tagjainak vallják. Felfedezését a Magyar Tudományos Akadémián az Antropológiai Témabizottság kibővített ülésén 1966. ápr. 12-én ismertette. Az Ősmagyarok mai relictumáról készült beszámolóját a az MTA Biol. O. Közl. 9. számában (1966) publikálta. A felfedezésről a Magyar Nemzetben Aczél Kovách Tamás 1967-ben adott hírt. Felmerül a kérdés, mi lehetett az oka a szenzációs felfedezés elsikkadásának.

Benkő István: 90 ÉVE SZÜLETETT DR. TÓTH TIBOR, A KELETI MAGYAROK FELFEDEZŐJE 1929. jan. 5., Szolnok – 1991. okt. 3., Bp.

A KELETI MAGYAROK FELFEDEZÉSÉRŐL

Tóth Tibor: AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMÁRÓL

ISMERETLEN MAGYAR TÖRZSRE BUKKANT EGY BUDAPESTI TUDÓS

Aczél Kovách Tamás, Magyar Nemzet, Hétfő, 1967. november 6.

ÚJ MEGLEPŐ KUTATÁSI EREDMÉNYEK A MAGYAROK EREDETÉRŐL

A rejtélyes Kusán Birodalom, Magyar Nemzet 1968. november 7. Aczél Kovách Tamás 

TÓTH TIBOR TRAGÉDIÁJA

TÓTH TIBOR ÖRÖKSÉGE

A KELETI MAGYAROK FELFEDEZÉSÉNEK HAZAI FOGADTATÁSA

VÉLEMÉNYEK A KAZAK TÖRZSI RENDSZERBEN TALÁLHATÓ MAGYAR TÖRZS EREDETÉRŐL ÉS A TOVÁBBI KUTATÁS SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL

ÉSZREVÉTELEK VÁSÁRY ISTVÁNNAK A KELETEN MARADT MAGYAROKKAL KAPCSOLATOS MEGÁLLAPÍTÁSAIRA

ALKALMAS-E AZ MTA JELENLEGI FORMÁJÁBAN A KELETI MAGYAROKKAL KAPCSOLATOS KUTATÁSI PROGRAM MEGVALÓSÍTÁSÁRA?

53 évvel Tóth Tibor felfedezése után még el sem indult a program!

KECSKÉRE A KÁPOSZTÁT - AZ MTA IRÁNYADÓ SZEMÉLYISÉGÉNEK TÖRTÉNELEMHAMISÍTÓ CIKKÉRŐL

AZ MTA BOTRÁNYA – MEGGYALÁZTA A SZERZŐ EMLÉKÉT A TANULMÁNYKÖTET MTA ÁLTAL TÁMOGATOTT KIADÓJA

Egy tanulmánykötet margójára

ELFELEJTETT KELETI MAGYARSÁG

Pálinkás József: „A KUTATÓK NAGY RÉSZE MÁR NEM AKAR KUTATNI, VAGY ÖSSZEESKÜVÉSBEN VESZ RÉSZT, VAGY IGAZGATNI AKARJA AZ INTÉZMÉNYT, VAGY PÉNZT AKAR OSZTANI."

Összeesküvés a 20. század magyarságkutatásának legnagyobb felfedezése ellen

EGY NEMZETET , AMELY TISZTÁBAN VAN A MÚLTJÁVAL ÉS AZ EREDETÉVEL NEM LEHET FÉLRELÖKNI

Dr. Tóth Tibor antropológus neve Magyarországon nem közismert, annak ellenére, hogy nevéhez a magyarságkutatás szempontjából a XX. század legjelentősebb felfedezése fűződik. Ottó barát 1232-es és Julianus barát 1236-os útja után 1965-ben ő találkozott először Közép-Ázsiában olyan személyekkel, akik magukat keleti magyar népcsoport tagjainak vallják. Felfedezését a Magyar Tudományos Akadémián az Antropológiai Témabizottság kibővített ülésén 1966. ápr. 12-én ismertette. Az Ősmagyarok mai relictumáról készült beszámolóját a az MTA Biol. O. Közl. 9. számában (1966) publikálta. A felfedezésről a Magyar Nemzetben Aczél Kovách Tamás 1967-ben adott hírt. Felmerül a kérdés, mi lehetett az oka a szenzációs felfedezés elsikkadásának.

Dr. Tóth Tibor a mezőtúri Református Gimnáziumban érettségizett. Érdeklődése az emberi evolúció és a magyar nép származása iránt már gimnáziumi tanulmányainak utolsó évében kialakult. 1947 és 1952 között az ELTE Természettudományi Karának hallgatója. A harmadik évfolyamot a bukaresti C. I. Parhon Tudományegyetemen végezte. 1952-ben muzeológusi oklevelet kapott ősrégészet-ősembertan tárgyakból. 1951 februárjától 1952. novemberig a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának előadójaként dolgozott. 1954–1958 között a moszkvai Lomonoszov Egyetem Embertani Tanszékének aspiránsa. 1958-ban Magyarország régi és jelenkori lakossága arckoponyájának horizontális profilozottsága (a magyar nép származásának problémái) c. értekezésével kandidátusi fokozatot ért el. 1958-tól kezdett dolgozni a Természettudományi Múzeum Embertani Tárában tudományos főmunkatársi beosztásban. 1960-ban az ELTE-n természettudományi egyetemi doktori címet szerzett. 1962 októberétől osztályvezető-helyettes, 1965-től 1990. december 31-ig a Magyar Természettudományi Múzeum (MTM) Embertani Tárának igazgatója. 1978-ban védte meg Magyarország lakosságának szomatológiája és paleoantropológiája c. akadémiai doktori értekezését, Moszkvában. A dolgozat a La Manche csatornától a Sárga-tengerig terjedő megakontinensről publikált mintegy 13000 koponya adatainak komplex biometriai értekezését, valamint a Közép-Duna-medence, az Ural-vidék, a Kaukázus és Közép-Ázsia recens populációcsoportjainak szomatológiai, részben dermatoglíf valamint etnikai-odontológiai adatait tartalmazza. Tagságai: MTA Antropológiai Biz. (1959–1990), a MTA Magyar Őstörténeti Munkaközösség (1980-tól haláláig), az Anthropologiai Közlemények c. folyóirat szerkesztőbizottság (1959-től haláláig), a Természettudományi Dokumentáció szerkesztőbizottság (1960–61), a Természettudományi Múzeum Évkönyve (Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici) szerkesztőbizottság (1965–1990), a Magyar Biológiai Társ. Embertani Szakosztálya (1980-tól haláláig), a Magyar Biológiai Társaság Őslénytani Szakosztálya (1966–1972), a Tudományos Minősítő Bizottság Általános Biológiai Szakbizottság (1969–1984), az International des Sciences Anthropologiques et Ethnologiques (UISAE) állandó bizottság (1978-tól haláláig), az UISAE Magyar Nemzeti Bizottság (1980-tól haláláig). 1965–1991 között szerkesztette az Anthropologia hungarica c. folyóiratot. 126 tanulmánya, cikke jelent meg magyar, orosz, angol, francia és német nyelven, részben hazai, részben szovjet, mexikói, finn, német és olasz folyóiratokban. 1960-ban kezdeményezte a Természettudományi Múzeum tárain belüli szakkörök elindítását. Négy nemzetközi expedícióban vett részt az Ural-vidéken, a Kaukázusban és Közép-Ázsiában (1959, 1962, 1964–65, 1967–68)."

------------------------------------------------------------------------------

Dr. Tóth Tibor az 1960-as években Moszkvában készült akadémiai doktori disszertációjának megvédésére. Több mint háromezer mérést végzett sokkötetes, máig kiadatlan disszertációjához a Szovjetunió több köztársaságában. 1964 tavaszán Baskíriában megkezdett munkáját, a kipcsakok felmérését szerette volna folytatni a Kazak Szovjet Köztársaság területén. Almatiban, a Kazak Akadémia ülésén Szeitbek Nurhanov torgaji származású nyelvész hívta fel Tóth Tibor figyelmét a torgaji madijar törzsre. 1965-ben ők ketten el is jutottak a torgaji területre, ahol Tóth Tibor számos antropológiai felmérést végzett a magát madijarnak nevező törzs tagjai között.

A híres kazak nyelvész, aki évtizedekig dolgozott Almatiban a Kazak Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében 2002-ben, 75 éves korában a következőket mondta a neves antropológussal kapcsolatos emlékeiről az őt felkereső Benkő Mihály történésznek:

"Tóth Tibor 1964 decemberében érkezett Alma-Atába. A Kazakisztán fővárosa környékén élő kazak népesség körében akart antropológiai felméréseket végezni. Rövid idővel érkezése után előadást tartott a Kazak Tudományos Akadémián a magyar etnogenezisről. A Moszkvában végzett magyar kutató elsősorban baskíriai expedíciójáról számolt be. Elmondta, hogy közvetlen antropológiai kapcsolatokat talált a baskírok és a Kárpát-medence magyarjai között. Előadása után arra kérte a hallgatóságot, hogy írott kérdésekkel forduljanak hozzá, megválaszolja őket.

Két kérdést tettem elé:

1.) Hogy nevezik a különböző európai nyelveken "Hungarian, Ungarn, Vengr" és más elnevezéssel emlegetett magyarok saját magukat?
2.) Milyen kapcsolata lehet a Kosztanaj város vidékén és a Torgaji-medencében élő madijaroknak az önök népével?

Ugyanis jó magam a Torgaj-medencében születtem, származásomra nézve kipcsak vagyok. 1950-51-ben tanító voltam odahaza, és argün-madijar gyermekeket oktattam kazak nyelvre.
Tóth Tibor első kérdésemre elmondta, hogy népét odahaza magyarnak nevezik. A második kérdéssel kapcsolatban mindössze ennyit mondott:
"Kérem, aki ezt a kérdést tette fel, maradjon tovább, hogy szót válthassunk róla."
Az előadás végeztével odaléptem hozzá. Izgatottan kérdezte, hány argün-madijar élhet a szülővidékemen.
"Pontos számot nem tudok mondani, de legalább ezren" - válaszoltam.
"Kérem, hogy ne beszéljen erről senkinek! Most nagyon kevés itt az időm, de jövőre, ha megérem, visszatérek."

Tóth Tibor valóban visszajött Alma-Atába 1965 tavaszán. Azonnal Kosztanajba és Torgajba akart utazni, de ez nem ment olyan gyorsan. Elhúzódott az ügy. Pár nappal Tóth Tibor fővárosunkba érkezése után magához hivatott a Kazak Tudományos Akadémia káderpolitikai osztályának vezetője, egy titkos állományú KGB-ezredes.

Mellemnek szögezte a kérdést:
"Ön el akar kísérni egy magyart Kosztanajba?"
"Igen."
"Van kettejüknek közös kutatási témájuk?"
A kérdés hallatán már le is tettem az útról.
"Nincs"
"Semmi baj, csak érdeklődtem. Menjenek nyugodtan. Jó munkát kívánok!"

Ez óriási szerencse volt, ugyanis a Kosztanaj-Torgaj-vidék egyike volt Kazakisztán külföldiek előtt szigorúan zárt területeinek. Egyébként a Kazak Szovjet Köztársaságba mindig is csak felsőbb engedéllyel jöhettek külföldi kutatók, de Tóth Tibor Moszkvában készült megvédeni nagydoktori disszertációját. Meg kell mondanom, hogy a Kazak Tudományos Akadémia elnöke is szilárdan pártunkat fogta. Ekkoriban találkozott az Akadémia tudományos titkárával.

"Segítsünk vendégünknek!" - győzködte.

Végül is április 7-én útnak indulhattunk. Emlékszem, a repülőgép a rossz idő miatt nem szállt fel időben. Ott aludtunk az alma-atai repülőtéren, a váróteremben. Másnap délelőtt értünk Kosztanajba. Levelünk volt a kosztanaj terület titkárához, akivel megtanácskoztuk a teendőket. Torgaj vidékén akkor éppen olvadás és áradás volt, a terültet autóval nem lehetett megközelíteni. Végül U-2-es kis repülőn mentünk Torgajba. Az első éjszakát az ottani párttitkárnál töltöttük, a másodikat az én családomnál, majd továbbutaztunk Szaga környékére, a Szarikopa-tavak melletti központi településre, szintén repülőn. Tóth Tibor itt gyűlést hívatott össze, és ezen a gyűlésen ismertette a helybeliekkel utazásának célját. Száznyolcvan madijar törzsbélit mért meg a Szarikopán. Feljegyezte magasságukat, fejméretüket, arcszélességüket, orrméreteiket, leírta szemük vágását, színét, hajuk, szőrzetük színét, sűrűségét. Felhívta a figyelmemet arra, hogy egyes ott fellelt helységnevek és nemzetségnevek Magyarországon is ismerősen csengenek. Ilyen például Sümegti és Tomaj. Magyarországon a Balaton-felvidéken van egy Sümeg nevű város és egy Badacsonytomaj nevű falu.

A szagai temetőben meglátogattuk egy nagyon híres madijar személyiség cseréptetős sírját, és a helyi mullahhal beszédet mondattunk a sír felett. Sajnos, sem jellegzetes, az állatok ellen árokkal körülvett temetőről, sem a leírt személyekről nem készíthettünk fényképeket, merthogy a fényképezést nem engedélyezték Tóth Tibornak.

A torgaji kutatást Közbel körzetében fejeztük be. A helyiek azt mondták, ha legközelebb jövünk, repülőt küldenek értünk Kosztanajba. Méréseket végeztünk a Torgaj-vidéki kipcsakok körében is. Köztük is akadt néhány madijar. Ezután Kosztanajba utaztunk. A város közelében élt néhány madijar Mirzsakip Dulatov rokonságából. Tóth Tibor közöttük is végzett méréseket. Egyikük kérte, hogy az Alma-Atában mezőgazdasági egyetemet végzett fiát ne mérjük meg, ne hívjuk fel ezzel rá a hatóságok figyelmét.

Kép: Balról jobbra Tóth Tibor, Szeitbek Nurhanov és egy helyi tisztviselő

A következő évben Tóth Tibor hiába repült Almatiba, nem utazhattunk el Kosztanaj-Torgaj vidékére, sőt, később nekem magamnak is támadtak kellemetlenségeim. Az nem a Kazak Tudományos Akadémián múlott. Ők minden megtettek, ami tőlük tellett. Például elküldtek valakit anyagot gyűjteni egy Nyugat-Szibéria határán, az Irtis partján élő madijar akszakalhoz, aki a hírek szerint negyven nemzetségre tudta visszavezetni családja történetét."

Felfedezését Tóth Tibor publikálta Budapesten és Alma-Atában is:

• Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4), 139.),
• Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966, 283–299.).

Megállapította, hogy az argün népcsoportnak a Torgaj-mélyedésben élő madijar törzse száznyolcvan családból, mintegy kilencszáz-kilencszázötven főből áll. Tagjai az argünök más törzseinek tagjaival és környékbeli kipcsakokkal házasodnak össze. Nomád életet élnek. Nemzetségfőjük nevét valamennyien ismerik, családfájukat tíz-tizenkét nemzedékig tudják visszavezetni. Antropológiailag a dél-szibériai rasszhoz tartoznak, embertani jellegzetességeik a kazak nép Középső és Kis Hordájának vizsgálati szériáihoz állnak közel.

Később szeretett volna Magyarországról visszamenni a Torgaj-vidékre magyarokbó álló néprajzos, nyelvész-, régészexpedícióval. Szenzációs felfedezéséről népszerű formában a Magyar Nemzetben írt Aczél Kovách Tamás 1967-ben és 1968-ban. Azonban a megálmodott expedíció nem jött létre. Már az is csoda volt, hogy Tóth Tibor egyáltalán eljutott a külföldiek számára szigorúan zárt területre. Fényképezésre nem kapott engedélyt. Idehaza irigység és közöny, az értetlenség sodorta eredményeit a teljes feledésbe. Tóth Tibor meg nem értett, csalódott emberként halt meg 1991-ben - éppen abban az évben, amikor megalakult a független Kazak Köztársaság, és ezzel elhárultak az adminisztratív akadályok a kazak földön folyó elfogulatlan néprajzi, történeti, régészeti kutatások elől. Emlékét Magyarországon szinte teljesen elfeledték. Kazak földön viszont mindmáig jól emlékeznek rá mind tudományos körökben, mind a torgaji, szarikopai madijarok között.

Figyelemreméltó, hogy a kazak tudományos körökben - az akadémiai intézetekben és múzeumokban - minden kutató ismeri Tóth Tibor nevét, utazásának történetét. A kazak történészek, nyelvészek, néprajzosok körében nem különösebb meglepetés, hogy a magyar antropológus találkozott kazakisztáni madijarokkal. Számukra létezésük köztudott, nem megy felfedezésszámba.

Orazak Iszmagulov antropológus professzor, a Kazak Tudományos Akadémia levelező tagja -

aki 1964-ben Tóth Tiborral 1964-ben vézett felméréseket Alma-Ata környékén, 2002-ben a következőket mondta arra a kérdésre, miért nem folytathatta Tóth Tibor kutatásait a Torgaj-medence madijarjai között:

"1965-ben Tóth Tibor csak véletlenül jutott el a Torgaj-medencébe. Oda küföldinek nem adtak utazási engedélyt a cári és a szovjet uralom idején, sem a magyar antropológus előtt, sem utána. Tóth Tibor szerencséjére valami hba csúszhatott az adminisztrációs gépezetbe. 1966-ban azonban már hiába jött kazak földre. A hibát időközben kijavították."

Dr. Tóth Tiborra is érvényes a megállapítás, melyet Harmatta János akadémikus egy későbbi kutatás kapcsán mondott:

"...rendkívül nehéz, szinte csak véletlenül lehet a keleti magyarság nyomára bukkanni. Julianus korában a magyar anyanyelv megőrzése még megkönnyítette azonosításukat, ma már ez is eltűnt."

Dr. Tóth Tibor esetében ez a véletlen Szeitbek Nurhanov nyelvésszel való találkozás volt. Az azonosítás megkönnyítését a sok évszázadon keresztül megőrzött etnikai név tette lehetővé. A kazak tudós elbeszéléséből tudjuk, hogy Dr. Tóth Tibor ismerte és tanulmányozta az etnikai nevet őrző bizonyítékokat, a sírfeliratokat, bár nem tett róluk említést. Nyilván reménykedett abban, hogy későbbi útján sikerül ezeket lefotóznia és közvetlen írásos bizonyítékként közzétennie, erre azonban nem nyilt lehetősége. Rosszkor volt jó helyen.

/Benkő Mihál: Torgaji madiarok Timp Kiadó, Budapest, 2003. c. könyve alapján.

Főbb művei:

Profilation horizontale du crane facial de la population ancienne et contemporaine de la Hongrie – Problème de l'origine des Hongrois Crania hungarica 3, 1958, 3–126. o.

Magyarország régi és jelenkori lakossága arckoponyájának horizontális profilozottsága – Horizontal profilization of the splanchnocranium of ancient and recent populations of Hungary Anthropologiai Közlemények 2, 1958, 87–92. o.

Az embertani szisztematika alapvető kérdései – The principal questions of anthropological   taxonomy

Anthropologiai Közlemények 6, 1962, 107–116. o.  

Le cimetière de Csákberény provenant des débuts de l'époqu e avare (VIe et VIIe siècles) – Esquisse paléoanthropologique Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 54, 1962, 521–549. o.

The German cemetery of Hegykő (VIth c.) – A paleoanthropological sketch Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 56, 1964, 529–558. o.

A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája (Problèmes de l'ethnogenèse des Hongrois Conquérants) Anthropologiai Közlemények 9, 1965, 139–149. o.

The Variability of the Weight of the Brain of Homo In: Homenaje a Juan Comas en su 65 aniversario, Mexico, 1965, 391–402. o.

The period of transformation in the process of metisation – A paleoanthropological sketch Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 58, 1966, 469–487. o.

Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4), 139.

Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966, 283–299.

On the diagnostic significance of morphological characters I. – A methodological study Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 59, 1967, 443–454. o.

Data to the anthropology of the Bronze age population in the Azov-Area Anthropologia hungarica 8, 1968, 3–29. o.

On the diagnostic significance of morphological characters II. – A methodological study Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 60, 1968, 293–296. o.

On the diagnostic significance of morphological characters III. – A methodological study Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 61, 1969, 401–412. o.

On the morphological modification of anthropological series in the Lithic and Paleometallic Ages I. Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 62, 1970, 381–392. o.

Antropologicheskie dannye k voprosu o velikom pereselenii narodov avary i sarmaty (Avars and Sarmatians) Nauka, Leningrad, 202 pp. (B. V. Firsteinnel)

On the morphological modification of anthropological series in the Lithic and Paleometallic Ages II. Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 63, 1971, 401–408. o.

The cemetery of Környe (6th–7th c.) – A paleoanthropological sketch In: Salamon Ágnes–Erdélyi István: Das Völkerwanderungs zeitliche Gräberfeld von Környe; Studia Archaeologia 5, 1971, 153–184. o.

Twenty-five years (1945–1970) of the Anthropological Department Hungarian Natural History Museum Anthropologia hungarica 10, 1971, 5–30. o.

On the morphological modification of anthropological series in the Lithic and Paleometallic Ages III. Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 64, 1972, 387–400. o.

Somatologiya i paleoantropologiya-naseleniya Vengrii (v svyazi s problemoi proiskhozhdeniya vengerskogo naroda) – Somatology and paleoanthropology of the Hungarians (to the problems of their origin) Dissert. (Doct. of Biol. Sci.), Bp., I–II. 649 pp.

Morfogenetikai trendek az őskori Közép-Duna medencében – On the morphogenetic trends in the Central Danube Basin during the Prehistoric age Anthropologiai Közlemények 21, 1977, 31–42. o.

Neolithic and Paleometallic populations in the Central Danubian Basin Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 69, 1977, 347–356. o.

Some anthropological problems of the early postglacial and historic Europoids Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 72, 1980, 295–307. o.

Anthropological results concerning the ethnogenesis of Hungarians Anthropologia hungarica 17, 1981, 5–22. o.

The odontological aspect in the ethnogenesis of Hungarians I. Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 73, 1981, 305–312. o.

The odontological aspect in the ethnogenesis of Hungarians II. Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 74, 1982, 351–357. o.

Dermatoglyphics and ethnogenesis of Hungarians Anthropologia hungarica 18, 1983, 3–52. o. (T. D. Gladkovával)

Some anthropological problems of the Mesolithic Europoids I. Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 76, 1984, 323–334. o.

Spatial differentation of dermatoglyphic traits on the territory of Hungary Voprosy Antropologia 73, 1984, 72–80. o. (V. M. Kondikkal, T. D. Gladkovával)

Some anthropological problems of the Mesolithic Europoids II. Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 77, 1985, 269–279. o.

Homo sapiens' groups in the Palaeometallic and Neometallic biosphere Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 78, 1986, 319–328. o.

Men and nutrition in the Carpathian postglacial millennia Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 79, 1987, 281–292. o.

Ethnic dermatoglyphics of Hungarians In: Abstracts of 6th EAA Congr., Bp., 1988, p. 51. (T. D. Gladkovával)

Morphological modification, its causality: the case of Carpathian Basin from Neolithic to Modern times Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 83, 1991, 301–310. o.

The human paleonutrition in the Carpathian Basin from the Neolithic to Mediaeval times based on osteochemical analysis Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 83, 1992, 285–299. o. (Pais Istvánnal)

Irodalom:

Farkas L. Gy. Dr. Tóth A. Tibor 1929–1991 Anthropologiai Közlemények 33, 1991, 40. o.

Pap I. In memoriam Dr. Tóth Tibor (1929–1991) Anthropologia hungarica 22, 1992, 5–6. o.

Farkas L. Gy.–Dezső Gy. A magyar antropológia története a kezdetektől napjainkig Szeged, 1994, pp. 123

Makra Sz.

Tóth Tibor – Magyar Múzeumi Arcképcsarnok Bp., Pulszky Társ.–Tarsoly K., 2002, p. 901–902.

Tóth Tibor életrajza:

Forrás: Magyar Természet Tudományi Múzeum, http://www.nhmus.hu/en/gyujtemenyek/embertani_tar/toth_tibor?fbclid=IwAR2HsP1uOAlTZg3JVLXvnsPxo8ogelKDueeGnQfKnTJzvz999h2t6iYymnY

Tóth Tibor (1929. jan. 5. Szolnok – 1991. okt. 3. Bp.): antropológus, ig., a biológia tud. dr.-a.

Apja Tóth Sándor MÁV mozdonyfűtő, anyja Tompa Mária háztartásbeli. Felesége Temesi Katalin tanítónő. Gyermekei Marianne és Adrianne.

Érdeklődése az emberi evolúció és a magyar nép származása iránt már gimnáziumi tanulmányinak utolsó éveiben kialakult. 1947 és 1952 között a bp.-i Eötvös Loránd Tud.-egy. (ELTE) Természettud.-i karának hallgatója. A harmadik évfolyamot a bukaresti C. I. Parhon Tud.-egy.-en végezte. 1952-ben jeles muzeológusi oklevelet kapott, embertan-ősrégészet tárgyakból.

1951. febr.-tól 1952. nov.-ig a Múz.-ok és Műemlékek Orsz. Közp.-jának előadójaként dolgozott. 1954-1958 között a moszkvai Lomonoszov Egy. Embertani tanszékének aspiránsa. 1958-ban "Az arckoponya horizontális profilozottsága a magyar nép származásával kapcsolatban" c. értekezésével kandidátusi fokozatot ért el. 1958-tól kezdett dolgozni a Természettud.-i Múz. Embertani Tárában tud.-os főmunkatársi beosztásban. 1960-ban az ELTE-n egy.-i dr.-i címet szerzett. 1962. máj.-tól tud.-os főmunkatárs, 1962. okt.-től oszt.-vezetőhelyettes, 1965-től 1990. december 31-ig a Magyar Természettud.-i Múz. (MTM) Embertani Tárának ig.-ja.

1978-ban védte meg "Mo. lakosságának szomatológiája és paleoantropológiája" c. akad.-i dr.-i értekezését, Moszkvában. Ez a dolgozat, első ízben tartalmazza a legszélesebbkörű adattömeget a La Manche csatornától a Sárga-tengerig terjedő megakontinensről publikált mintegy 13.000 koponya adatainak komplex biometriai értekezését, valamint a Közép-Duna medence, az Ural-vidék, a Kaukázus és a Közép-Ázsia recens populációcsoportjainak szomatológiai, részben dermatoglif, valamint etnikai-odontológiai adatait. Ez a többszörös információnyerés első ízben történt a hazai és részben az egy.-es szakirodalomban.

Tagságai: MTA Antropológiai Biz. (1959-1990), a MTA Magyar Őstörténeti Munkaközösség (1980-tól haláláig), az Anthropologiai Közlemények c. folyóirat szerk.-biz. (1959-től haláláig), a Természettud.-i Dokumentáció szerk.-biz. (1960-61), a Természettud.-i Múz. Évkönyve szerk.-biz. (1965-től haláláig), a Magyar Biológiai Társ. Embertani Szakoszt.-a (1980-tól haláláig), a Magyar Biológiai Társ. Őslénytani Szakoszt.-a (1966-1972), a Tud.-os Minősítő Biz. Általános Biológiai Szakbiz. (1969-1984), az International des Sciences Anthropologiques et Ethnologiques (UISAE) állandó biz. (1978-tól haláláig), az UISAE Magyar Nemzeti Biz. (1980-tól haláláig). 1965-1991 között szerk. az Anthropologica Hungarica c. folyóiratot.

Tanulmányai, cikkei magyar, orosz, angol, francia és német nyelven, részben hazai, részben szovjet, mexikói, finn német és olasz folyóiratokban jelentek meg. 1960-ban kezdeményezte a MTM tárain belüli szakkörök elindítását. Négy nemzetk. expedicióban vett részt az Ural-vidéken, a Kaukázusban és Közép-Ázsiában (1959, 1962, 1964-65, 1967-68).

Fő kutatási területei: az emberszármazástan, a morfológia, az etnikai és főként a történeti embertan. Elsősorban a szovjet antropológusok módszereit alkalmazta, számos alkalommal volt tanulmányúton a Szovjetúnióban. A magyar antropológiai kutatásokba ~ vezette be a mongolid és europid leletek arcprofilozottság alapján történő megkülönböztetését.

Bibl.: Pap I. & Makra Sz. (1992): In memoriam Dr. Tibor Tóth (1929–1991). – Anthropologia hungarica 22: 5–16. [PDF]

A magyar népnév - egyben a legrégebbi írott nyelvemlékünk - legelőször egy 6. századi bizánci forrásban szerepel egy hun király neveként. Malalas bizánci krónikaíró „Muagel”, Theophanes pedig „Muagerisz” hun királyról ír, ami megfelel az Anonymusnál a magyar nép önelnevezéseként szereplő „Moger”-névnek. [MORAVCSIK 1927: 257. skk.] Ugyanakkor történeti források utalnak a hunok nevének ebben az időben történt megváltozára. [NÉMÄTI 1911: 10. skk.]

Sudár Balázs így ír a Muagerisz király (528-530) és a magyar népnév közötti lehetséges összefüggésről: „A sztyeppei népek nagyon sokszor korábbi jeles vezetőktől származtatják a nevüket: az özbegek Özbeg kántól, a nogájok Nogáj emírtől, az edigék Edigétől. E példák mongol koriak, de ismerünk jóval korábbi elképzeléseket is: a Karlukok birodalmát egy Karluk nevű vezér hozta létre – legalábbis a legendák szintjén. A bolgárok esetében egy Bulgár nevű vezérről szól a történet, és a baskírokat is visszavezetik egy Baskurd nevű főemberre. A magyar hagyományok szintén ismerik ezt a logikát: első krónikáink szerint a magyarokat Magyarról, a hunokat Hunorról nevezték el. Elméletileg tehát semmi akadálya, hogy népnevünk egy hajdanvolt uralkodóról nyerje eredetét. A történeti forrásokban fel is bukkan egy ilyen személy: Muagerisz király, aki az Azovi-tenger (az ókori Meotisz, melynek mocsarain keresztül vezette őseinket a Kézai krónikában szereplő csodaszarvas – a szerk.) környékén élt a 6. században. A bizánci történetírók hun királyként említik. Uralma viszonlag rövid ideig állt fenn: testvére, a kereszténységet felvevő Gordasz megölése után átvette a hatalmat, de a bizánci büntetőhadjárat elől menekülnie kellett.” [SUDÁR 2015: 122.]

Muager(isz) népe a Bizánccal kialakult konfliktus után Bizánc legfőbb vetélytársa, a szasszanída perzsa birodalom szolgálatában tűnik fel. I. Huszrau Anósírván (531-579) perzsa uralkodó két erődvárost is épített „magyar” megnevezéssel: Kicsi Madzsart, és Ulu (Nagy) Madzsart, melyek Derbent körzetében a kaukázusi átjáró védelmét szolgálták. Az erődvárosok elnevezése a helyőrség nemzetiségére utal. A Kaukázus távolabbi előterében volt található a Julianus barát által a Volga mellett felkeresett „Nagyobb Magyarország” (=Ungaria Maior) és az Ibn Battuta arab utazó által felkeresett Kuma folyó menti Al Madzsar város is. Rubruk szerint (1255) Magna Hungaria-ból, vagy ahogy ő írja, Baskíriából jöttek ki a magyarok, akiket korábban hunoknak neveztek. [1]

Amikor Benkő Mihály 2003-ban felkereste a Torgaj vidéki (Kazakisztán-Oroszország) magyar törzsi területet, azt tapasztalta, hogy az ott lakó magyar néptöredék saját temetőkkel rendelkezik, melyekben a sírokra felírják népnevüket a következő formákban: Мадиaр, Мадияр vagy Мадъяр. Ennek olvasata a cirill betűs írás olvasásának szabályai szerint Magyar. Ugyanakkor a Kazak értelmező szótár szerint a magyarok mongol kori neve „Maжар” volt.

Felmerül a kérdés, hogy ha ma mind Kazahsztánban, mind Magyarországon azonos módon ejtjük ki a magyar nevet, akkor annak írása korábban miért tért el mai írástól mind keleten, mind nyugaton? Az íráskép és a kiejtés eltérését az okozza, hogy a magyar nyelvben sokkal több hang van, mint a latin nyelvben. Módosítás nélkül a latin írás (tegyük hozzá az arab és cirill írás sem) nem volt alkalmas a magyar szavak kiejtést követő leírására. Gondot okozott például a ma „gy” kettős betűvel jelölt hang leírása. Az „a” betű kiejtése a latinban „á”, ezért meg kellett oldani az „a” és az „á” hang írásának megkülönböztetését. [2] Így a magyar szavak leírásánál az írástudók - megfelelő betű hiányában - a kiejtésben legközelebb álló betűket használták.[3] Az írás magyar nyelvhez igazításának igényét a reformáció idején magyarra fordított biblia (16. század), később pedig a hivatalos nyelv felváltása latinról magyarra (1844) és a 19. század eleji nyelvújító mozgalom vetette fel, majd valósította meg.. Hasonló folyamatok a cirill és arab betűs írás során is lezajlottak, így alakult ki mindhárom írástípusnál a kiejtést jobban követő íráskép. (Lásd: Táblázat)

Ezek után fennmarad az a kérdés, hogy honnan származhatott Muageris (Magyar) király neve. Több adat utal arra, hogy ez a név a médek önelnevezéséből[4] eredhet. Népek közötti szövetségek kötése és annak dinasztikus házasságokkal történő megpecsételése, továbbá egy királynak anyja származása utáni megnevezése a magyar történelemben nem példa nélküli. Kun-nak nevezték például egyik Árpád házi királyunkat, IV. Lászlót, akinek az édesanyja kun hercegnő volt. Lehetséges, hogy a Muageris név is édesanyjának származására utal. A hunok és a médek közötti szoros, szövetségi kapcsolatot jelzi, hogy Attilát a Thúróczy krónika és a Képes krónika is a hunok és médek királyának nevezi. Kálti Márk krónikája szerint Attila a médek ruházatát viselte. A hunok megjelenése előtt a Római Birodalmon kívüli térséget Európai és Ázsiai Sarmatia-nak hívták. A szarmatákat Diodorosz szerint a szkíták telepítették Médiából a Don mellé. A szarmaták később hatalmassá váltak, megszállták a korábbi szkíta területeket.[5] 370 körül a hunok átlépték a Volgát, az itt lakó szarmatákkal szövetséget kötöttek, és megalapították az Uraltól a Dunáig tartó Hun Birodalmat. Attila halála után a hunok fő ereje visszahúzódott a Fekete-tenger északi partvidékére, ezt követően született Attila fiától, Irniktől (Ernák) Muagerisz király. A méd-magyar kapcsolatra utal, hogy a magukat a médek utódainak tartó kurdok zászlajának színe megegyezik a magyar zászló színeivel, közepén a székely címerben szereplő arany színű nappal.

A MAGYAR NÉPNÉV TÖRTÉNETI FORRÁSOKBAN

                              Bizánci/Görög                                   Latin               Arab                           Cirill

   6. század[6]
   Hun király
       Malalasnál           Μουγελ
       Theophanesnél     Μουαγερις[7]

  12. század
    Népnév                                                                                                                         Магεр[8]

  13-15. század
   Népnév
       Anonymus                                                   Mogerii[9]
       Róna-Tas András                                                                                   مجر[10]
       Salkiíz zsürau                                                                                                          Maжар[11]

   20. század
   Népnév, önelnevezés
       Magyarország                                             Magyar
       Kazahsztán, Tatárföld, Oroszország
          Sírfeliratok, sezserék (nemzetségtáblák)                                مادير    Мадияр = Мадъяр
          Kazak értelmező szótár                                                                 Мадъяр v. Мадияр[12]

Irodalom:

DIODORUS 1967     Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész: Bibliothéké cím művének II. könyve 43. fejezetéből, angol kiadás: Diodorus of Sicily in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, 1967 (The Loeb Classical Library).

MORAVCSIK 1927  Moravcsik Gy.: Muagerisz király. In: Magyar Nyelv 23 (1927) 258–271.

NÉMÄTI 1911                        Némäti Kálmán: Nagy-Magyarország ismeretlen történelmi okmánya, http://mek.oszk.hu/07200/07222/#, letöltve: 2018-12-23

RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL, XXI. (2), http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0020.html, letöltve: 2018-12-23.

SUDÁR 2015 Sudár Balázs (szerk.): Magyarok a honfoglalás korában, Magyar őstörténet sorozat 2., Budapest, 2015.

Lábjegyzet:

[1] RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL, XXI. (2), http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0020.html, letöltve: 2018-12-23.

[2] Galeotto Marzio a következőket írja: „…A németek, csehek, lengyelek, néha hazai nyelvükön, többnyire azonban latinul írnak levelet. A keresztény országok közül egyedül Magyarország ír csupán latinul. A magyarok nyelvén ugyanis nem könnyű írni. A legcsekélyebb hangsúlyváltozástól, kiejtésbeli különbségtől megváltozik a szavak értelme. A magyarban vannak szavak, amelyek u-ra végződnek, de mást jelent, ha nyújtva, és mást, ha összevont ajakkal ejtik az u-t. Ezt az írás nem tudja jelezni, mivel a latin nyelvnek egyetlen u betűje van, a magyar nyelvnek meg négyre volna szüksége, ha az összes változatokat jelölni akarná…” [Galeotto Marzio: Mátyás király találó, bölcs és tréfás mondásairól és cselekedetiről, fordította: Kardos Tibor, http://mek.niif.hu/06500/06598/06598.htm, letöltve: 2018-12-22]

[3] A „…,magyar’ szót a gy miatt idegen nyelvek ma is mad jar-, madgiar-, madsar-nak írják, melyet régenten hon krónikásaink is mogor- vagy moger-nek írtak, honnét az u is (mint az o-hoz legközelebb álló) igazolva van…” [Czuczor-Fogarasi: A magyar nyelv szótára, HUN címszó, https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-szotara-czuczorfogarasi-55BEC/h-5FC22/hun-2-613C6/ , letöltve: 2018-12-22]

[4] "Ha Médiának két régi nevét mely is ez: Maddj és Ar összetesszük, és a középső "a" betűt alig hallható schémává tesszük, a napkeleti nyelvek szokása szerint, éppen a mi nemzeti nevünk lesz belőle, mely is ez: Madjar-Magyar, mert a "dj"-t "gy"-nek szoktuk mondani, mint ezekben a szókban is: mondja - mongya; térdje - térgye, rendje - rengye...[Kiss Bálint: Magyar régiségek, Pest 1839. 10. o.]

[5] A szkíták egy kolóniát hoztak létére, melynek népét „Médiából szállították el a Tanaiszhoz (Don folyó - B. I.), mely nép a Szauromata (A Szauromaták másik neve: Szarmata – B. I.) nevet kapta. Sok évvel később ez a nép megerősödött, vélgigpusztította Szkítia nagy részét, mindenkit elpusztítottak akit legyőztek és a földet sivataggá változtatták." [DIODORUS 1967: 28-29.  Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész: Bibliothéké cím művének II. könyve 43. fejezetéből, angol kiadás: Diodorus of Sicily in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, 1967 (The Loeb Classical Library). 28-29. o.]

[6] Moravcsik Gy.: Muagerisz király. Magyar Nyelv 23 (1927) 258–271.

[7] Hun király (528-530) a bizánci krónikairodalomban. Szabó Károly volt az első, aki e királyban a magyarság névadó ősét látta, Lásd Szabó Károly: Kisebb történelmi munkák. Bp., 1873. I, 155-6.

[8] Egy 12. századi bizánci eredetiből fordított szláv szöveg megemlékezik a peonokról, „kik ugroknak neveztetnek, kik magokat mageroknak (Магεр) mondják. [Thallóczy Lajos, Adalék az ó-hit történetéhez Magyarországon. Századok XXX (1896) 200.]

[9] Anonymus szavaiból világosan kitűnik, hogy így a magyarság nevezte önmagát.

[10] A magyar népnév egy 1311-ik évi volgai bolgár sírfeliraton [Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.], a 6. században épült Madzsar/Mazsar város neve a Derbentname című, 11. századi perzsa kódexben. [Дербент-Наме, Махачкала 1993б 61ю]

[11] MAZSAR Madijar (Venger) Aranyhorda idejében való elnevezésének egyik változata. A hős mazsar nép fia, Kojan vitéz is itt van. (Salkiiz zsürau) [Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999. 447.]

[12] MADYAR Venger nép régi elnevezése [Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999. 447.]. Ez a felirat található a kazahsztáni magyar temetők sírkövein arab és cirill betűkkel.

Kép: A hét vezér a Képes krónikában.

[...]

Lássuk tehát mindenek előtt azon történeti emlékeket, melyekben turul nyomára akadnak.

Kézai Simon mester ezt írja krónikájában «Ethele király czímerén, melyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejű madár vala ábrázolva, melyet magyarúl turulnak hívnak. Mert ezt a czímert hordták volt magokkal a húnok mindig a hadban Gyejcs vezér idejéig, míg magokat községben kormányozták».[1] – A turulnak másik emléke Erdélyország czímerén van megörökítve, melyen a magyarok jelvénye kiterjesztett szárnyú sas, vagy karvaly, a székelyeké pedig nap és hold.[2] - Harmadik emléke azon nemzeti mondában maradt fenn, melyet Béla király névtelen jegyzője úgy beszél el, hogy Álmos anyjának, Emesu-nek, egy madár jelent meg álmában s ölébe szállva megtermékenyítette: «Ugek … duxit sibi uxorem … Emesu, de qua genuit filium, qui agnominatus est Almus. Sed ab eventu divino est nominatus Almus, quia matri eius praegnanti per somnium apparuit divina visio, in forma asturis, quae quasi veniens eam gravidavit». (Cap. VI.) Így született tehát Álmos s a hagyomány őt – mint Kézai följegyezte (lib. II. cap. 1) – csakugyan «Turul fiá»-nak nevezte. – Végre nyomára akadunk mint személy-, illetőleg nemzetség-névnek régi okleveleinkben. Így egy 1270-ki oklevélben előfordul Turul mint comes (Cod. Dipl. V, 1: 84); 1239-ben Turul: filius Chunad iobagionis in castro Zalad. (u. o. IV, 1: 166). Sőt még az Árpádház kihalta után is életben volt a Turul nemzetség; mert egy 1305-ki oklevélben olvasható: «nobilis vir comes Johannes filius Syxtini de genere Turul»; 1313-ból; «Gregorius filius Laurentii de genere Turul».)[3]

A történelmi emlékek tehát azt hirdetik, hogy a magyarok nemzeti czímere a turul nevű madár volt, mely egyúttal nemcsak személynév gyanánt volt használatban, hanem olyan fontos szerepet játszott népünk szellemi életében, hogy a nemzeti monda azt a hőst is ezen madártól, származtatja, a ki (a monda szerint) mai hazánkba vezette őseinket. Én a magam részéről azt hiszem (s bizonyára mások is egyetértenek velem), hogy olyan momentumnak, milyen a nemzeti czímer, igen nagy historiai és ethnologiai jelentősége van s értékénél fogva mindenesetre biztos útmutatóúl szolgálhat a nemzet eredetének és őstörténetének nyomozásában.

[…]

Vámbéry a «Magyarok Eredete» 185. lapján ezt írja róla: «Csak a töröktatár szókincsből, magyarázható meg; itt találjuk ugyanis a csagataj turgul (kis, fekete sólyom), torgaj (seregély), továbbá altai turuj (seregély) szókat». Igaz, hogy e török szók nagyon közel állanak a magyar turul-hoz, sőt majdnem azonosak vele (kivált turul és turuj), de e magyarázattal még sem elégedhetünk meg. Én legalább a minden tekintetben kielégítő és megnyugtató magyarázattól nem csak azt várom meg, hogy magát a turul szót más nép nyelvében felmutassa, hanem azt is megkivánom, hogy ez a turul azon népnél is épen nemzeti czímer s egyúttal személynév is legyen, sőt magára az illető, népre is találjunk valami utalást történetünkben; vagyis olyan megfejtéssel érhetjük be, mely a magyar turul nevezetnek tökéletesen egyenlő értékű mását megmutatja. Talán sokat is követelünk, de – valljuk meg őszintén – ha ilyen megoldását nem tudjuk adni a dolognak, a mi magyarázatunk sem áll jobb lábon előzőink kisérleteinél.

Már több ízben tapasztaltam, hogy ha őstörténetünk és társadalmi életünk jellemző momentumaival tisztába akarunk jönni, csak a törökségre kell fordítani tekintetünket, melynek története és társadalmi élete felvilágosít bennünket. Hogy többet ne említsek, kimutattam más helyen, hogy őseinknek ló-áldozata[4] (melyről Anonymus emlékezik, Cap. XVI.), régi hegedőseink, regéseink[5] szereplése, sőt nemzetünk kedélyének alaphangulata a «sírva vigadás»[6] is török eredetre és rokonságra utal. Annál nagyobb bizalommal fordúlhatunk most is a törökséghez s a mint látni fogjuk, nem is csalatkozunk reményünkben.

A legjobb, eredeti török szótár, melylyel a török nyelvtudomány dicsekedhetik, kétségen kívül az európai műveltségű s a történelemben és a nyelvészetben egyaránt jártas Ahmed Vefik pasa ily czímű szótára: Lehcse-i-Oszmani. Dsildi-evvel ve szani. Birindsi defâ baszilmis dir 1293. (Oszmán-török szótár. I. és II. kötet. Először megjelent 1876-ban.) E kitünő szótárban azt az adatot találjuk, hogy a túrul: nagyobb fajta sólyom vagy sas; kétfelé nyitott szárnyakkal fejedelmi czímer, névszerint az oguzok khánjainak fejedelmi jelvénye volt.[7] Még bővebb értesülést is kapunk e kitünő szótárból. Megtudjuk ugyanis hogy az oguzok-, vagy gúzoknak hat nemzetsége volt s mindegyik nemzetségnek más fajta sólyom, vagy sas volt a czímere s egyszersmind fejedelmeik jelvénye. Így az első nemzetség madara, illetőleg czímere: szongur (fehér sólyom), másodiké togan (közönséges sólyom), harmadiké csakir (sávos, tarka sólyom), negyediké sahin (legszebb fajú sólyom), ötödiké kartal (közönséges sas), hatodiké tavsandsil (nyúlvadászó sólyom).

E szerint a törökség egyik ágánál, az ogúzok-, vagy gúzoknál, a nemzetségek jelvénye s egyúttal az illető fejedelmek czímere bizonyos madár, még pedig sólyom vagy sas volt s e madarat, mint ilyen czímert, turul-nak nevezték. Sőt ugyanez a szó Tugrul, Togrul alakban, mint személynév is előfordul (mint a magyar Turul) a törökség történetében, pl. Er-Togrul; Tugrul bég szeldsuk fejedelem stb.

Nem szándékozom e helyen tüzetes történelmi fejtegetésekbe bocsátkozni, csak azt akarom megemlíteni, hogy ogúzok-nak, vagy gúzoknak (a bizáncziaknál úz) a török-tatár népek azon ágát nevezték, mely emberi emlékezetet meghaladó idők óta a Káspi-tengertől keletre és északkeletre, az iráni műveltség északi határvonala fölött tanyázott mint lovas nomád nép és a régi perzsa kulturának veszedelmes ellensége volt. Később, mikor a történelmi és földrajzi ismeretek szaporodtak és az ogúzok is több részre szakadtak, több név alatt látjuk szerepelni. Egyik részük, mely nyugotra költözőtt, kún vagy kumán névvel jelenik meg; másik részük délkeletre nyomult: ezek voltak a szeldsukok, a mai oszmánok; harmadik részük t. i. a mai turkomán törzs megmaradt KözépÁzsiában. – Az ogúz nevezet eredetileg személynév; mert a törökök ős korában uralkodott Oguz khánnak nevét épen úgy vették fel az uralma alá tartozó törökök, mint Ozbeg nevét az özbegek, Oszmánét az oszmánok, Nogaiét a nogai-tatárok, stb. E jelenséget azért kellett kiemelnem, hogy rámutathassak a régebben nálunk is használatban volt Oguz névre, melyet okleveleink Oguz, Okuz és Ochuz alakokban tartottak fenn. Így, hogy csak nehány példát említsek, egy 1272-ki oklevélben előfordul Oguz; udvornicus Strigonii (Cod. Dipl. V, 1: 225); 1289-ben Okuz comes (u. o. V, 3: 480); 1219-ben Ochuz: comes curialis reginae (u. o. III, 1: 272).

Látnivaló, hogy a magyar turul és a török túrul szó egészen azonos. Az egyetlen különbség csak az, hogy a török szónak első ú-ja hosszú. (E hosszúságot a szónak arab írása mutatja, a mennyiben az első u után gajn = lágy g áll, mely az előző vocalis nyújtását okozza; mint pl. a dogru (egyenes), bogdaj (búza), tugdak (túzok) szókban, melyek kiejtve így hangzanak: dóru, búdaj, túdak vagy tódak). Valószínű tehát, hogy a Kézainál, illetőleg az oklevelekben előforduló turul, Turul-nak első vocalisát is nyújtva ejtették, csakhogy ezt krónikásunk és oklevélíróink – a magyar helyesírás akkori állapota korában – nem tudták megjelölni.

Mit tanulunk tehát a most felsorolt adatokból? azt tanuljuk, hogy valamint a magyaroknak nemzeti czímere madár volt, még pedig turul nevű, mely egyúttal személynév gyanánt is használtatott: úgy az oguz-törököknek nemzeti czímere is madár volt, szintén túrul nevű s ez is egyszersmind személynév volt nálok. Ez a tényállás; a következtetést mindenki egészen helyesen levonhatja belőle; én a magam részéről csak annyit mondok, hogy e történeti momentum igen nagy fontosságú őstörténetünkre és eredetünkre nézve s hogy a magyar nemzet bizonyára nem jogtalanúl és nem ok nélkül viselte a turult nemzeti czímere gyanánt. A tudomány lassankint eloszlatja az őstörténetünk fölött lebegő ködöt s szemünk tisztábban láthatja azon vidékeket, hol a Madsar hegy és folyó mellékén ma is török népek laknak.

Kép: Turul ábrázolások a Képes Krónikában.

[1] Kézai Simon mester magyar krónikája. Fordította Szabó Károly (Pest 1862) 23. 1.

[2] Szabó Károly kisebb történeti munkái. 1. k. 318.l.

[3] Horváth István, Magyarország gyökeres régi nemzetségeiről, 63. l.

[4] Vasárnapi Ujság, 1881. évf. 52. szám.

[5] U. o. 2. szám.

[6] U. o. 1886. évf. 13. szám.

[7] Eredetiben : Túrul : iki kanadi acsik togan, bir nev’ sedid böjük togan jakhod kartal ; nisan-i-khakani ittikhaz olunmus dur ; oguzlar khakaniniń nisani. II. köt. 722. l.

Tíz évvel azután, hogy Tóth Tibor 1965-ben ÉNY Kazahsztánban felfedezte az”ősmagyarok mai relictumát”[TÓTH 1966] Vásáry István tanulmányt jelentetett meg „Julianus magyarjai a mongol kor után” címmel. [VÁSÁRY 1975] A tanulmány – feltehetőleg politikai okokból - nem foglalkozik Tóth Tibor szenzációs felfedezésével, de mellőzi más ismert adatok értékelését is. Tardy Lajos már 1980-ban rámutatott a tanulmány több hiányossárára. Mint részletes észrevételei bevezetőjeként írja: „Vásáry István az orosz források nyomán egészen 1551-ig vezet el bennünket a mozsarok, vagyis a volgai magyarok történetében, amikor is a „kazányi uralkodó réteg és az addig kazányi fennhatóság alatt álló népek, köztük a volgai magyarok is meghódolnak az oroszoknak, és hozzáfűzi: „Sajnos 1551 után többször mozsarokkal – nevezzük így a továbbiakban a Volga vidéki magyarjainkal – nem találkozunk az orosz forrásokban.”[I. m.: 53.] Egészítsük ki Vásáry fontos adatait azzal, hogy találkozhatunk a mozsarokkal mind későbbi, mind pedig korábbi forrásokban is.” [TARDY 1980: 149-150.] Tardy Lajos részletes észrevételeit cikkünk végén „Válogatott források” címszó alatt idézzük. 2008-ban Vásáry a tanulmányt kissé módosított címmel, de témánk szempontjából azonos tartalommal ismételten megjelentette. Ebben sem foglalkozik Tóth Tibor felfedezésével és a felfedezést megerősítő új kutatási eredményekkel, de Tardy kifejezetten neki címzett észrevételeivel sem. Nézetem szerint az ismert adatok elhallgatása éppen olyan – enyhén szólva – hiba, mint az adatok meghamisítása, hamis adatok gyártása. Most először áttekintjük a történelmi eseményeket, melyek a keleten maradt magyarok – Vásáry következtetéseitől eltérő okból történt - szétszóródásához vezettek, majd rátérünk a keleten maradt magyar néptöredékek mai napig való fennmaradásának bizonyítékaira.

A keleten maradt magyarok, vagy legalábbis azok nagyrésze nem menekült a mongol-tatár támadás elől nyugati irányban 1240 körül. [V. ö.: VÁSÁRY 1975, 2008.]. Ezt bizonyítja, hogy amikor Abulhair kán több, mint kétszáz évvel később élete utolsó hadjáratára indult a Volga mellől (tehát onnan, ahol a magyarokat Julianus megtalálta), seregében magyar csapatok voltak és erről ázsiai krónikák tudósítanak.

Abulhair kán, majd unokája Sejbani kán előzőekben említett Mogulisztán elleni hadjáratáról Bromjlej Ju. V, Podolnij R.G. orosz írók Az emberiség népekből áll című könyvükben (Moszkva, 1990, 207-211. o.) így írnak:

"… A [XV. és] XVI. században első pillantásra különös események mentek végbe Közép-Ázsiában. A terület nyugati részéről nomád törzsek törtek be annak keleti és déli területeire. Ezek a törzsek győzelmet arattak, és kiűzték a mai Üzbekisztán (Szamarkand és Fergana) területéről annak uralkodóját, Babur emírt. (Maguk a nomád törzsek a mai üzbégek elődei közé kerültek). Az elűzött emír, akiről egyébként elmondhatjuk, hogy Dzsingisz kán és Timur Lenk leszármazottja volt, serege maradványaival Délre, Afganisztánba futott, majd később… Indiára támadt, és ott hatalmas birodalom, a Nagymogul Birodalom megalapítója lett."

Tekintsük át az Arany Horda meggyengüléséhez, felbomlásához, végül az Arany Horda utolsó kánjának Ázsiába történő visszatéréséhez vezető események sorát.

1357-ben kihalt az Aranyhordát alapító Batu kán családja. Ezt követően súlyos hatalmi harcok indultak az Aranyhorda trónjáért. Tizennégy év alatt tizennégy kán volt, és mindegyik csatában halt meg. Az Aranyhorda utolsó időszaka a Timur Lenk elleni halálos küzdelemben telt el. Ebben a háborúban pusztult el Urusz kán és Toktamis kán is. Timur Lenk halála után megfordult a kocka. Barak kán győzelmet győzelemre aratott Timur Lenk utódaival, a Timuridákkal szemben. Őt egy nogaj mirza nyila terítette le 1428-ban. [MAGAUIN 16 skk.] Ahogy említettük, a felbomlóban lévő Aranyhorda utolsó kánja, Abulhair kán a Volga mellől 1467-ben indult élete utolsó hadjáratára Mogulisztán ellen. A háborút halála után unokája, Sejbani kán fejezte be. A magyarok részvételéről Abulhair és Sejbani kán seregében két ázsiai krónika is tudósít. A vonatkozó szövegrészleteket a „Válogatott források” címszó alatt közöljük.

Az Arany Horda felbomlása után - a ma Kelet-Európának tekintett - térségben az Arany Horda utódállamaiként tatár kánságok alakultak. Ilyen volt a Kazanyi Kánság, a Nogaj Kánság és ettől nyugatra a Krími Kánság is. Ezeknek a nagy nomád államalakulatoknak az uralkodói mongolok, Dzsingiszídák voltak, a mongolok által tatárnak nevezett lakossága elsősorban kipcsák-türk, Moldovában és Havasalföldön román nyelvet beszélt.

Mátyás király korában a Moszkvai Nagyhercegség még az Arany Horda, majd a Kazanyi Kánság hűbérese volt. Nem sok idő elteltével azonban, Rettegett (IV) Iván idején a helyzet megváltozott. Rettegett Iván 1552-ben elfoglalta és elpusztította Kazanyt. Ezeket az eseményeket a Nogaj Kánság „lábhoz tett fegyverrel” szemlélte. [MAGAUIN: 140]

A Nogaj Kánság névadója a dzsucsida Nogaj kán volt, aki 1280-as években lett az Aranyhorda keleti területének ura, mongoljaival együtt. Az ott élő kun-kipcsák törzseket saját népébe olvasztotta, amelybe más ural-altaji etnikai elemek, például jászok és baskírok, besenyők és a keleten maradt magyarok is keveredtek. Ebből alakult az Aranyhorda kelet- európai területének déli részén egy új nép, a nogajok, akik az Arany Horda felbomlása után, a XVI–XVII. században a Káspi-tó melletti Szaráj városától a Kaukázusig és a Krími Kánságig terjedő sztyeppét uralták. Egyes csoportjaik Moldvában is megjelentek. Orosz és nogaj dokumentumok igazolják, hogy a Nogaj Horda területén, a Volga-Don közben (a „Vad Pusztán”), és a Kaukázus vidékén az adott időben magyar törzsek is éltek. [Vö.: SZEMENOV 1895; TREPAVLOV 2001: 437,489, 502, VÁSÁRY 1978: 37-72] Háborúk sorozatát vívták főleg az oroszok ellen, s többször betörtek Nyugat-Ukrajnába is. Harcokat folytattak a kaukázusi népekkel, majd később szomszédságukba került hódító kalmükökkel.

Kép: Kalmük (ojrát) lovas.

A Nogaj Kánság egészen a XVII. század harmincas éveiig kiterjedt nemcsak a fent említett területekre, hanem a kazahok Kis és Középső hordájának területére is. Mintegy száz évvel a Kazanyi Kánság bukása után kalmük (ojrát) és orosz csapatok egyaránt támadták a Nogaj Kánságot. A kalmükök nem egy esetben kaptak orosz, vagy kozák segítséget. Aszrahányt is kalmük segítséggel hódították meg az oroszok. 1643-ban a kalmükök végzetes vereséget mértek a nogajiakra, s a fejedelemségük összeomlott. Véglegesen 1711-ben szűnt meg önállóságuk, mikor az oroszok, kozákok és kalmükök közösen számolták fel a nogajiak uralmát a területen. Ezt követően a nogaj nemzet egy része, jaiki (Urál-vidéki) földjeivel együtt, belépett a Kazah Hordába, és kazahnak is nyilvánította magát. [V. ö.: MAGAUIN 2013: 144-145.] Haszarov, oroszországi történész írja: „Az Észak–Kaukázusban (ez a terület is a hajdani Nogaj Kánságba tartozott - B. I.) széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, szablyák, kocsik, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a szokatlan szilárdsága természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is. A legnépszerűbbek a magyar hagyományok az oszétoknál, a karacsáj-balkároknál, a kumikoknál, és néhány tanúbizonyság szerint jól ismertek a kabardoknál, ingusoknál és az adigéknél is. Emellett S. B. Nogmov szerint a kumikok és kabardok szájhagyományában fennmaradt, hogy a magyarok egy része Dagesztánba költözött.” ; [HASZAROV: http://kumukia.ru/?id=726 ]

Az Aranyhorda előzőekben már említett másik utódállama a Nogaj Kánságtól nyugatra elhelyezkedő Krími Kánság volt, mely amely a Kaukázustól egészen a Dunáig terjedt, a mai Oroszország, Ukrajna és Románia területén. Központja a Krim-félszigeten volt.A Krími Kánság 1475-ben lett az Oszmán Birodalom protektorátusa, majd 1783-ban Oroszország annektálta a területet.  

Turkoly Sámuel még a XVIII. század elején is talált a  Krim félszigeten hét falut, melyek lakói akkor még magyarul beszéltek. Ő hívta fel először a figyelmet a Kaukázus északi előterében található „Madzsar” nevű romvárosra is. [HADOBÁS 2003: 71-72.]

Magyar csapatok részt vettek a 200 éves (1525 körül – 1754 ősze) kazak-kalmük háborúban. A háború lezárása, gyakorlatilag a kalmükök kiirtása után - a 18. században - délről indultak vissza a kalmüköktől megtisztított észak-kazahsztáni (és ahhoz csatlakozó oroszországi) térség jó legelőire. Itt, É-Kazahsztánban talált magyarokat 1965. áprilisában Tóth Tibor, akiket 2002. szeptemberében Benkő Mihály és 2006. szeptemberében Bíró András Zsolt is felkeresett. Benkő Mihály 2003-ban, 2005-ben és 2007-ben egy másik magyar törzsi területen is járt, a ma Oroszországhoz tartozó Omszki Terület Russzkaja Poljanai Járásában lévő Karatal településen, és korábban a Mongol-Altajban is végzett magyarok közt kutatásokat.

A Tóth Tibor, Benkő Mihály és Bíró András Zsolt által vizsgált észak-kazahsztáni, nyugat-szibériai és mongol-altaji területeken kívül ismereteink szerint napjainkban maradékaik találhatók Üzbegisztánban[1], Kirgizisztánban[2] és az Észak-Kaukázusban[3] is.

 Válogatott források

1. Ázsiai krónikák a magyarok részvételéről a Kazak- és Üzbég Kánságok megalapításában

1969-ben publikálták Alma Atában a 15-17. századi török és perzsa krónikák szövegeinek azon részleteit orosz nyelvre fordítva, amelyek a kazak kánságok XV-XVI. századi megalapításának történetéről szólnak. A „Materialy po istorii kazakhskikh khanstv” szöveggyűjteményben közlésre kerültek néhány olyan szövegrészlet, amelyekben szó esik a „madzsarok–magyarok” részvételéről a kazak és üzbég kánságok megalapításáért folyó harcokban. A könyv megalkotásában, a források lefordításában kiváló kazahsztáni keletkutatók, - többek között Sz. K. Ibrahimov akadémikus, V. P. Jugyin, K. A. Piscsulin és mások – vettek részt. 

Az alábbiakban oroszból magyarra fordítva adjuk közre ezeket, a keleti magyarok történetére vonatkozó, és így a magyar identitástudat szempontjából is fontos szövegrészleteket Mahmud ben Emir Vali „Bahr-al Aszrar”-jából és a „Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Namé”-ból. [Vö.: BENKŐ 2005: 18-29.] 

1.1. Mahmud ben Emir Vali: Bahr al-Aszraar, VI. köt. (XVII. század közepe)

Ez a mű eredeti források, szemtanúk összegyűjtött leírásai alapján írja le a kazak kánság megalapításával kapcsolatos XV. századi eseményeket, többek között a Sejbanida Abulhair kán, Dzsucsi kán leszármazottja, a Keleti Dast i Kipsak uralkodója halála előtti, 1467-68-as hadjáratát a mai Dél-Kazahsztán területére. A hadjárat leírása Mahmud Ben Emir Valinál művészi stílusban készült. Az eseményekben – ahogy látni fogjuk – fontos szerepe volt a madzsaroknak is. A művet K. A. Piscsulin fordította perzsáról oroszra.

Elbeszélés Abulhair kán Mogulisztán ellen indulásáról, a hadjárat lefolyásáról, és Abulhair kán távozásáról ebből a világból.

„…Röviden szólva, amikor az Atil folyó partja lett az a hely, amely Abulhair kán hatalmát a nagyvilág számára nyilvánvalóvá tette, a kán hadseregének tenger hullámaihoz hasonlóan vonuló ezredei a parancs értelmében mindenfelől, Tokmak[4] minden kerületéből, és az ország széleiről is, abba az irányba fordították lovaik fejét. Az összes törzs megjelent a káni főhadiszálláson a gyülekezésre kijelölt időpontban.

A hadsereg nagysága és a tábor nagy kiterjedése miatt az Atil folyó partján úgy nyüzsögtek az emberek, mint a hangyák egy bolyban, pedig néhány törzs és állataik a környező vidékről még nem is egyesültek a káni fősereggel. A legelők hiánya miatt felmerült az a gondolat, hogy mielőbb üssék meg a dobokat, és induljon el a hadsereg. Abulhair kán lábát félhold alakú kengyelébe helyezve, szerencséjének tisztavérű lova gyeplőjét a kirgizek és kalmükök legelői felé fordította.

„A Mindenség Kánja hadba indulásának hangjaitól

Megrendült a Föld és az Ég,

A föld megindult a hegyekben, és megremegett a puszta.

A katonák harci kiáltását meghallották a Mennyben is.

Mindenfelől zászlók tűntek fel,

Közeledett a menetelő hadak sokasága.

Csapatok viharos hullámai nyüzsögtek mindenfelé a sztyeppén,

Országúton és úttalan utakon egyaránt.”

A Szaturnusz magasságáig emelkedő zászló a Naphoz hasonló Abulhair kán jóvoltából átvonult Ala-Tak körzetén, majd a Teremtő segítségével a had keresztülvonult Kizil Nadiron[5] Ezután, amikor néhány rövidebb menet és átrendeződés után a Császár főhadiszállása[6] [MATERIALY 138. o.] Jeti-Kuduk lett, elsötétült az Ég alja, komor felhők jelentek meg az égen és vastag, nehéz hó hullott a földre. Vihar keletkezett, erős szél kezdett fújni, a fagy szinte elviselhetetlenné vált. Úgy esett, hogy ebben az évben a téli szezon különösen hideg volt, a Nap szégyenében többnyire felhőkbe rejtette arcát, és a felhőkből eső és hó fehér gyöngyei hullottak.

Azonban Abulhair kán lelkében és szívében annyira meggyökeresedett és megerősödött a Dzsihád folytatásának vágya, hogy nem szándékozott kivárni a hideg megszűntét, hanem szilárd elhatározással, Allah segítségének reményében, ismét felemelte az előrenyomulás zászlaját. A Naphoz hasonló Abulhair kán arra az elhatározásra jutott, hogy előreküldi Kucskuncsi királyfit (sahzádét) egy jelentős nagyságú előhaddal, Emir-Julluz tarhannal, az ojrat Haszan bekkel, Dzsalan-oglannal, a najman Szatilmissel, a kongrat Szaid-bekkel, a madzsar Timurral, a kipcsak Tasbekkel, és még néhány más emírrel és hivatalnokkal együtt.

Amikor Ak-Kislak[7] [V. ö.: AHMEDOV 1965. 59.] lett a császári főhadiszállás, a hideg ismét olyan dermesztő lett, hogy lehetetlenné vált a további előnyomulás. Ezért maga Abulhair kán rendelt el pihenőt hadseregének.

Ebben az időben Abulhair kán egészsége megrendült. A nagy út következtében állapota eltért a megszokottól. Hirtelen nagy forróság öntötte el. Ez a szerencsétlenség három napon keresztül tartott, és vérhassal végződött. Annak ellenére, hogy a Kán egyik orvosa a nagyhírű Abd ar Razzak Hanicseváni volt, és hogy mindenki remélte és várta a Kán egészségének jobbrafordulását, a betegség napról napra jobban erőt vett rajta, és egyre újabb, pusztító és gyógyíthatatlan betegségek léptek fel nála.

A boldog Abulhair kán tisztában volt azzal, hogy betegsége gyógyíthatatlan, így teljes mértékben belenyugodott sorsába. A Kába és az Ég felé fordult. Arra kérte nagyhatalmú fiait és boldog utódait, hogy éljenek egymással békében és barátságban. Sokat szólt az egyet nem értés és a testvérek közötti ellenségeskedés súlyos következményeiről.

Ezután a Kán lélegzése nehézzé vált. Muzulmán hitét bizonyító imákat rebegett. Így lélekben eggyé vált Allahhal, teljesen felkészülten várta a Halál angyalát, aki gyengéden leszállott hozzá, és így szólt: „Itt vagyok, én vagyok az”. Abulhair kán lelke, testének kalitkájából elrepült az Öröklét virágos mezejére. „Valamennyien Allahhoz tartozunk, és hozzá is térünk vissza”.

1.2. Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Name

Sejbani Muhammad kán (1499–1510) hadjáratainak története. P. A. Jugyin szerint, aki a művet közép-ázsiai törökről oroszra fordította, a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Náme-t maga Sejbani Muhammad kán, vagy legalább is a kán udvarában, hozzá közel álló személy írta.

„Annak a találkozásnak idején Szujuics-Hodzsa szultán Musza-Mirza sógora lett. Ezután, hadjáratra indulva, a Szulak völgyében, száz emberükkel szétzúzták Dzsanibek kán fiának, Mahmud szultánnak a seregét. Ezután, ismét összegyűlve, harcra kényszeríttették Szuzak és Kara-Köz valamennyi lakóját, valamint Burunduk kánt, és a Szogunluk hágón kegyetlen csata dúlt. Azt mondják, úgy harcoltak ott, mint azelőtt soha senki sehol.

„Nem lévén képesek támadni, szétfutottak minden irányba.

Madárként repülve, átkeltek a hegyeken.”

Ennek a támadásnak a során Sahbaht kán fiatalabb testvére szétzúzta Mahmud szultánnak, Dzsenibek kazak kán fiának az arcát.

Hogy milyen nagyszámú volt az ellenség, azzal kapcsolatban a Korán következő sorait idézzük:

„Milyen kis sereg győzött le egy hatalmas ellenséges sereget Allah nevében! Allah a türelmesek oldalán áll.”

A harcban kitűnt hősök /bagaturok/ nevei: Mahmud-szultán bagatur, Samun Szeid Kara Szeid fia; Bajan-Kara oglan, valamint Karacsin bagatur fiatalabb testvére, Jakup bagatur, a kuscsi törzsből.

Amikor valamennyien megérkeztek, és visszaverték az ellenség támadását, Saikh Mazid bagatur a madzsar (omakból) (törzsi területről) két nyílvesszővel leterítette Burunduk kánt. Ali-Mardan bagatur az ujsun törzsből szintén sok dicső tettet hajtott végre. Mamas-bagatur a tatár törzsből jól hadakozott szablyával.

Ebben a csatában esett el Hodzsamkuli, Hudankuli fia, Burunduk kán rokona, valamint Szadri Maulana Harun. Részt vettek még az ütközetben Mikaj-divan az ujgur törzsből, Mirsza-Ali bagatur a kongrat törzsből. A turkesztáni jigitek közül való Bek-ata bagatur is szereplője volt ezeknek a dicsőséges eseményeknek. Idősebb testvérével, Aba-Bakr bagaturral együtt bátran vetette magát a harcba. A hősök közé tartozott még Ahmed fia Jav-Böri bagatur, az ujgur Jav-bek bakatur, valamint Szignak városából Csakmag juzbegi.”

2. A magyar népnév adatolása

A Kazak értelmező szótár szerint a magyarok mongol kori megnevezése „Mazsar”, míg napjainkban „Madijar”. Utóbbi etnikai megnevezés található napjainkban a torgaji és karatali magyar temetők sírfeliratain.

Kép: Kazak értelmező szótár belső címlapja, annak hátoldala és a 447. oldal első hasábja. [KAZAK 1999.]

A nogajok törzsi rendszerében adatolt a magyar törzs [SZEMENOV 1895; TREPAVLOV 2001] .

Kép: A Nogaj törzsek tamgái, köztük a Mazsar (=Magyar) törzs tamgája. [SZEMENOV 1895]

2. Tardy Lajos észrevételei Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után című tanulmányára

Tardy Lajos Vásáry István 1975-ben megjelent tanulmányával kapcsolatban a következő észrevételeket tette:

„… Ami a mandzsarok települési helyét illeti, következtetéseinkben Vásáry Istvánnak részint elődökre támaszkodó, összefoglaló-kiértékelő jellegű megállapításaira, részint saját, önálló kutatási eredményeire támaszkodhatunk, amelyek – mint munkájának [Vásáry I., Julianus magyarjai a mongol kor után. In: Somogyi Múzeumok közleményei. Kaposvár 1975. 49-67; Uő: The Hungarians or Možars and the Me ščers/Mižers of the middle Volga Region, In: Archivum Eurasiae Medii Aevi. I/1975. 237-275; - Vö. Perényi J., A Keleten maradt magyarok problémája. In: Századok 1975. 33-62.] bevezetésében említi – azon alapulnak, hogy az orosz források vizsgálata nyomán sok ponton az eddigiektől eltérő kép kerekedett ki előtte, s a volgai magyarsággal kapcsolatba hozott népek (mozsar, mescser, miser) történetét új módon látja. Megállapításaiból mindenekelőtt a „mandzsarok”-ról általam mondottakra vonatkoztatandó vagy vonatkoztatható részeket, mondatokat ragadom ki, természetesen a maguk összefüggésében: ezek közül is elsősorban azt az általános érvényű igazságot, mely szerint az amúgy sem túl nagy lélekszámú volgai magyarság feltehetőleg több területen szétszórva élt.

Vásáry István hivatkozik azokra a középkori orosz adatokra, melyekre először Munkácsi Bernát hívta fel a figyelmet 1894-ben. [Vásáry i. m.: 49.] Majd azokat az oroszországi helyneveket tárgyalja, amelyekben a magyarok neve őrződött meg, utódai pedig ezt híven tovább folytatták, továbbfejlesztették. De éppen a keleten maradt magyarság szétszórt településrajzára tekintettel ezt a kutatást az Oroszországon kívüli területekre is érdemes és szükséges kiterjeszteni. Így pl. a grúz helységnévtárban [Грузинская ССР. Административно-территориальное деление на 15 января 1966 г. Изд. Третье. Тбилилси 1966, 204. атлас Грузинской Советской Социалистической Республики. Тбилиси-Москва 1964, 37,] található Macsara község (az Abház ASZSZK gulripszi járásában) – melyet a múlt századi orosz térképek Mazsara, Madzsara néven tartottak számon -, továbbá Madzsarckali (=Madzsarkút), szintén a kívánatos kutatás keretei közé tartozna. [A nyelvészek érdeklődését esetleg a lentehi-i járásban fekvő Mazeri falu (uo. 203) is felkeltheti. De figyelemre méltó az is, hogy Güldenstädt, J. A., - aki 1768-1774 között az egész Kaukázust bejárta – kapitális munkájában (A. Giuldenstedtisz mogzeuroba Szakartvelosi. Tbiliszi I. köt. 1962. II. köt. 1964.) több helyen is megemlékezik lezg vagy oszét földön levő „Madzsar”, „Macsara”, „Macshara nevű falvakról (I. köt. 105; II. köt. 67, 85, 87.). A grúz kiadás helyesen adja vissza a szerző által eredetileg csak fonetikai alapon leírt helyneveket.]

Vásáry István kifejti, hogy a magyar népnév az orosz források sorában először egy 1483. évről keltezett oklevélben fordul elő, mely Joann Vasziljevics nagyfejedelenek, fiának és bátyjainak a hasonnevű Joann Vasziljevics rjazanyi nagyfejedelemmel kötött megállapodását tartalmazza.[ Vásáry István: Julianus magyarjai a mongolkor után. In: Somogyi Múzeumok Közleményei. Kaposvár 1975, 51.] A moszkvai nagyfejedelem megtiltja a rjazanyi nagyfejedelenek, bojárjainak és embereinek, hogy Danyjar cárevicstől, Kaszimov urától és hercegeitől eljövő adót, ún. jaszakot fizető embereket fogadjanak be: „És azokat, akik Rjazanyba mentek cárevicstől és hercegeitől a te nagyatyád Iván Fedorovics nagyfejedelem élte után, böszörmény vagy mordvin vagy magyar (Macsjarin, Mocsjarin) fekete emberek, akik a cárevicsnek jaszakot adnak (megparancsolom) neked Iván nagyfejedelemnek és bojárjaidnak, hogy ezeket az embereket bocsásd vissza önként helyükre, mindegyiket oda, ahol lakott.”

A magyarok ebben az oklevélben – folytatja Vásáry – a rjazanyi nagyfejedelemség területén, illetve annak keleti feléből leszakított kaszimovi kánság területén fordulnak elő, jó 500 kilométerre a Volga középső folyásától, ahol Julianus reájuk talált 1236-ban. Ez azt jelenti, hogy a volgai magyarság a volgai bolgár birodalom bukása, 1236 után szétszóródott, nyugatra menekült.

Vásáry István az orosz források nyomán egészen 1551-ig vezet el bennünket a mozsarok, vagyis a volgai magyarok történetében, amikor is a „kazányi uralkodó réteg és az addig kazányi fennhatóság alatt álló népek, köztük a volgai magyarok is meghódolnak az oroszoknak, és hozzáfűzi: „Sajnos 1551 után többször mozsarokkal – nevezzük így a továbbiakban a Volga vidéki magyarjainkal – nem találkozunk az orosz forrásokban.”[U. o.: 53.]

Egészítsük ki Vásáry fontos adatait azzal, hogy találkozhatunk a mozsarokkal mind későbbi, mind pedig korábbi forrásokban is.

Hogy mondanivalónk alapszövetéhez – a mandzsar rabszolgák kilétéhez – az összegezés során térhessünk vissza, előbb a későbbi forrásokat vegyük szemügyre.

1637-ben foglalták el a kozákok a Don torkolatában fekvő Azovot, az egykori Tana városát, melynek nevével többször is találkoztunk, hiszen Kaffa mellett ez volt a Fekete-tenger partvidékén működő itáliai rabszolgakereskedők legfontosabb központja. 1641-ben az oszmánok sikeretelenül próbálkoztak a város visszavételével. Az itt folyó küzdelemnek is megvolt a maga irodalmi lecsapódása, a „Poveszty ob Azove”, mely előbb 1906-ban, [Орлов А. С., Сказочние повести об Азове. История 7135 года. Варшава 1906.] majd 1939-ben [Сутт, Н. И. Повести об Азове 40-у годы XVIII.  в. In:Учение Записки Кафудри Русской Литературы. Московской гос. Педадогический Институт. Вып. II. Mосква  1939.] látott napvilágot, szempontunkból egyező szöveggel. Ebből kitűnik, hogy egyéb – kis és nagy – népek harcosai sorában, hittestvéreik – az oszmánok, krími tatárok, cserkeszek stb. – mellett a mozsarok is kivették részüket az eseményekből a szultán seregében. [«Да с ними, пашами прищел из Крыму кримской царь да братего Народим Крым Гирей, царевич, со всею своею ордою крымскою и ногайскою, да с ним же крымских да нагайских князей и мурз татар» … «А было с пашами турецкими под нами разных земель люди: 1-у турки, 2-е крымци, 3-е греки, 4-к сербы, 5-е арапы, 6-е мажары, 7-е буданы, 8-е болшяны, 9-е арнауты, 10-е волохи, 11-е ьутяны, 12-у черкасы, 13-у немцы...» (Szutt, N. I., i. m. 50-51.)] Ilyen fontos ténymegállapítás esetén azonban arra kell törekednünk, hogy „ellenpróba” is álljon a rendelkezésünkre. Meg kell ugyanis vizsgálnunk, hogy ez esetben nem állnak-e a „mozsarok” mögött a pannóniai magyarok. Nos, ha a „királyi Magyarország” területéről érkezett magyar segédcsapatra gondolnánk, ezt hosszas fontolgatások nélkül eleve elutasíthatjuk magunktól. III. Ferdinánd király – akárcsak elődei és utódai – sohasem szövetkezett az oszmánnal, s minden egyébtől eltekintve: 1648-ig, a vesztfáliai békéig teljesen belebonyolódott a 30 éves háborúba. A török-megszállta Magyarországról sem érkezhetett magyar katonai egység, az oszmánok ilyen megoldáshoz sohasem folyamodtak: a hazánkból erabolt fiatalembereket egyszerűen besorozták – a megfelelő kiképzés után – saját egységeikbe. Az erdélyieket az orosz források – tudomásom szerin – sohasem nevezték magyaroknak, de I. Rákóczi György fejedelem, aki még az adófizetést is megtagadta a Fényes Portától, aligha küldött segédcsapatokat a szultánnak, méghozzá ily távoli tájakra, a Don torkolatához. Ennek ellentmondani látszik Evlia Cselebi állítása, aki – ismert „szavahihetőségével” – azt állítja, hogy 40 000 budzsáki tatár, 40 000 moldovai és havasalföldi mellett 20 000 erdélyi harcos is részt vett az Észak-Kaukázus határán fekvő vár ostromában a török oldalán.[Szmirnov, N. A., Rosszija i Turcija v XVI-XVII vv. Tom II. Moszkva 16. 66] Ekkora – de ennek akár csupán tizedére rugó – erdélyi expedíciós seregről minden bizonnyal tudna valamit historiográfiánk.

Vegyük szemügyre egy másik idekívánkozzó aggály „ellenpróbáját” is.

Vásáry előbb idézett adataiból tudjuk, hogy 1551-ben „a kazáni fennhatóság alatt álló népek, köztük a volgai magyarok is meghódolnak az oroszoknak. De vajon egy részük – talán nagy részük – nem költözött-e át az uralomváltozáskor, esetleg jóval előbb hittestvéreinek, a krími tatároknak akkor még eléggé kiterjedt területeire? Ez csak azt jelentené, hogy a volgai magyarság szakadatlan vándorlása nyugat felé ekkor dél-nyugati irányt vett. De nem zárhatjuk ki azt sem – hiszen Vásáry nyomán előrebocsátottuk, hogy „a Volga-vidéki magyarok szétszóródva bár, de túlélték a mongol kort”[Vásáry, i. m. 56. 2. h.] -, hogy a mongol támadás után ide húzódtak le. (Egyébként Abházia, melynek területén a már említett Macsara fekszik annál közelebb van Azovhoz.)

A mozsaroknak továbbélését szinte a legutóbbi időkig, nemzeti, származási tudatuknak századunkig megállapítható fennmaradását azonban még vitathatatlanabb bizonyítékkal támaszthatjuk alá. Ennek bemutatásához fel kell villantanunk néhány esemény Ausztia – Magyarország első világháborús hadifogoly-politikájából, melyet a hadvezetőség, valamint a külügyek intézői teljes egészében külpolitikai és stratégiai elgondolásaik szolgálatába állítottak.

A cári hadsereg osztrák – magyar hadifogságba esett tiszti és legénységi állományából szelektálták, illetve kiemelték (táboron belül elkülönítették vagy külön táborba helyezték) a kaukázusi, valamint az orosz birodalom mohamedánok lakta területeiről származó személyeket. A Habsburg-monarchia – a német birodalomhoz hasonlóan – ezt a nemzetközi joggal bajosan összeegyeztethető módszert választotta ki gyenge szövetségesének, Törökországnak megsegítésére, főleg pedig saját keleti politikájának alátámasztására. Kedvezményekkel, igéretekkel, a szeparatista-nacionalista szenvdélyek felszításával elsősorban az orosz birodalomból érkezett iszlám vallású hadifoglyokat igyekeztek rábírni arra, hogy lépjenek be „önként” a török hadseregbe, és vegyék ki részüket az antanthatalmak elleni dsihádból, a „szent háborúból”.

A csász. és kir. hadügyminisztérium 1915. márciusi hivatalos adatai szerint, melyek az egyes hadifoglyok által kitöltött vagy tollba mondott kérdőíveken alapultak, az Ausztria-Magyarország területén felállított hadifogolytáborokban ekkor a cári hadseregnek kerek 7000 iszlám vallású katonáját őrizték. A kérdőívek összegezése alapján a nemzetiségi összetételük a következő adatokat mutatta:

Nemzetisége                        Száma

1. tatár                              6325
2. cserkesz                           50
3. kirgiz                                 11
4. „bachtiát”                         554
5. baskir                                14
6. „teptiar”                              21
7. mozsar (Mosharen)             10

[HHStA, Wien, PA I. 937. Krieg 19 b., Kriegsministerium, Abt. 10, Nr. 11413/543/15 an Min. d. Äussern (3. 3. 1915]

Ebben a 7000 főnyi „mohamedán tengerben” – nyilván népük hazai lélekszámának megfelelően – mindössze ez az elenyésző számú, ezreléknyinél is alig több ember vallotta magát „mozsar”-nak. Milyen kivételesen erős, mélyen gyökerező, elevenen élő hagyományok hathatták át ezeknek az évszázadok óta tatár közegben élő mozsar embereknek belső világát, hogy ha esetleg – de távolról sem bizonyosan – saját nyelvüket már el is vesztették, etnikai tudatuk a XX. században is tovább élt. [Vö. még: Berichte des Forschungsinstiturs für Osten und Orient in Wien. 1916 Sept.- Nov. 31.]

Mint Vásáry írja, a mozsarok az orosz krónikákban 1483 és 1551 között jönnek elő. A mozsarok későbbi, 1551 utáni szereplésének bemutatására az előbbiekben tettünk kísérletet; most az 1483. évet megelőző korra vonatkozólag igyekszünk némi világosságot deríteni korábbi lakóhelyük megközelítő meghatározására. A kérdés megoldásának megkísérlésére egy itt fel nem használt és íly szempontú vizsgálatoknál nem alkalmazott tudományágat ajánlatos bevonni: a kartográfiát, helyesebben a kartográfiatörténetet.

Ismét vissza kell kanyarodnunk Marco Polóhoz, ahhoz, akinek művében először találkozunk a „mengiar” ill. „manzsar” – népnévvel.

Marco Polo egész élete szorosan összefügg Velencével, a velencei köztársasággal. Valójában csak halála tán „fedezték fel”; akkor azonban hírneve nőttön-nőtt, s műve egész sor másolatban terjedt el. Nem túl hosszú idővel halála után fejlődött ki a velencei kartográfus-iskola, melynek jeles képviselői a Pizigano fívérek – Francesco és Marco – voltak, akiknek 1367. évi protolán-térképe [Vö. Grosjean, G. – Kinaur, R., Kartenkunst und Kartentechnik vom Altertum bis zum Barock. Bern – Stuttgart 1970. 144; Tardy J., Contribution to the Cartographic Representation, of the Middle and Lower Volga – Region. In: Chuvash Studies, Bp. 1980. (S. a.)] sok érdekes adatot tartalmaz ugyan a szóban forgó térségre, de – talán csak a rendelkezésünkre álló másolat gyenge kivitele miatt – nem adhat választ kérdéseinkre.

A száz évvel később alkotó Fra Mauro, a velencei téképészet legnagyobb mestere és a vezetése alatt álló kartográfiai műhely tagjai által készített alkotások nyújthatnak esetleg további fogódzókat ehhez.

A vatikáni Fra Mauro-portolán [Vö: Tardy J., i. m.] – lehet, hogy magának a nagy térképésznek a műve, de az is lehetséges, hogy egy közvetlen elődjéé – a Krím félszigettől északra, a Dnyepertől jóval keletre jelzett területhez magyarázatot fűz, melyek szövege a következő: „Szolgáljon tudomásul, hogy Kunország valaha rendkívül nagy ország volt s határai igen messzire terjedtek ki. De mostanra annyira elerőtlenedett, hogy alig veszik számba. Lakosságából nem sokan Magyarországra költöztek át.”[Nota che la Cumania solea esser grandissima prouintia e diilataua molto jn suo confini. Ma ora sonno consunti che de loro non se fa troppo conto de liqual popoli no sono molti per l’ Ongaria (In: Imago Mundi. XVI/1962. 21.)] E szöveg mellett – attól nyugatra, a Dnyeper-hajlattól keletre – semtikus várábrázolást látunk. A körülötte levő terület lakosságára a „mancarmi” vagy „maniarmi” felirat utal. Ez a delelt tájolású, kizárólag tengerészeti célokat szolgáló térképen – mely a szárazföldi térarányokat egészen elnagyoltan adja vissza – a Krím félszigettől északra, a Dnyeper keleti partvidékére helyezi a szóban forgó népet.

Az 1459-ben készült Fra Mauro-világtérkép[Il mappamondo di Fra Mauro a cura di T. Gasparrini Leporace. Venezia, 1954] toponimiai anyaga feltűnő egyezést mutat ezzel a portolán-térképpel, mind az írásmód, mind a tévedések vonatkozásában [Mindezt térképműve XL. Tábláján maga Fra Mauro fejti ki, nem rejtve véka alá nézetét a ptolemaioszi hagyaték vonatkozásában.] De – és ez mutatja, hogy a kartográfiában a szövegromlás különösen megnehezíti az eredeti rekonstruálását – itt a Kunországra vonatkozó legendától némileg nyugatabbra találjuk a Fra Mauro-térképmű XXXIII. Számú tábláján a „mancarmi” vagy „maniarmi” megjelölést, ám immár „macharmi” változatban, mely a tat-októl közvetlenül északra, a „Provincia Chhapciach”-tól azaz Kipcsaktól nyugatra a Dnyeper partján települt meg (a folyó átellenes oldalát a gótöktól északra élő „tartari” foglalják el). A „mancarmi” itt attól a „Provincia Raxan”-tól, vagyis a rjázáni nagyfejedelemségtől délre laknak, melynek – Fra Mauro térképének tanúsága szerint – tőszomszédai. Fra Mauro azonban Rjázán nagyfejedelemségből hatalmas országot csinál, melynek középpontjában Kijev látható; ettől északra „Provincia meçenexe in Rossia” – alighanem az oroszországi besenyők lakóhelyére utaló, rontott megjelölés.

Vagyis a Fra Mauro-térképen a „macharmi” vagy „manarmi” lakta terület többé-kevésbé egybevág a Vásáry által hivatkozott macsarinok, mozsarok területével. Ez a látszólagos hasonlóság egymagában keveset mond, de egyéb adatok arra utalnak, hogy a puszta véletlennél esetleg mégis többről van szó.

Fra Mauro világtérképe XXXIII. Táblájának alsó bal szélén, a Coch-su folyó után, Samart, Catabolót és Carmancót követően Borgart látjuk, majd a Cheruso, avagy vörös folyó után a Volgától keletre egy kis népre utaló, nehezen kivehető feliratot találunk: „Avo mancar” vagy „Avo mançar” – azaz „Ősi mancar” vagy „Ősi mançar” földje. [Uo.: XXXIV. Tábla.]

[…]

A szóban forgó két térkép mindazonáltal még így is módot ad két következtetésre:

Az első abban áll, hogy a mandzsarok ekkor még önálló etnonimia gyanánt szereppeltek a térképen (Avo mancar vagy Avon mançar), Borgar, vagyis Bulgaria Magna mellett).

A második: Vásáry feltevései, melyek szerint „a magyarok egy része … már az 1240-es években ott volt Rjázán vidékén”[Vásáry, i. m. 59. 1. j.] és a mozsar-ok a rjázáni nagyfejedelemség keleti felétől leszakított kaszinovi kánság lakói voltak 1452-ben, esetleg némi alátámasztáshoz jutnak a kartográfiatörténet segítségével….” [TARDY 1980: 148-156]

Irodalom:

ACZÉL 1967        Aczél Kovách Tamás: Ismeretlen magyar törzsre bukkant egy budapesti tudós. In: Magyar Nemzet 1967. nov. 6.

ACZÉL 1968             Aczél Kovách Tamás: Új meglepő kutatási eredmények a magyarok eredetéről, a rejtélyes Kusán Birodalom. In: Magyar Nemzet 1968. november 7.

AHMEDOV 1965     Ahmedov, V. A.: Gosudastvo kochevykh uzbekov, Moskva 1965

BENDEFY 1942       A magyarok kaukázusi őshazája. Gyeretyán országa, Budapest, 1942

BENKŐ 2001                        Benkő M.: Julianus nyomdokain Belső-Ázsiában. – Harmatta János előszavával, Timp Kiadó, Budapest 2001

BENKŐ 2003                        Benkő M, Torgaji Madiarok. – Erdélyi István előszavával, Timp Kiadó, Budapest 2003

BENKŐ 2005                        Benkő M., Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. In: Eleink IV/2. (8) 2005. 18-31.

BENKŐ 2007                        Benkő Mihály–Babakumar Khinayat, A keleti magyarok írásos emlékeiből. Masszi Kiadó, Budapest 2007

BENKŐ 2008a          Benkő Mihály: Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII/2. (14) 2008. 78-83.

BENKŐ 2008b          Benkő M., Magyar Kipcsakok, - Babakumar Khinayat előszavával, Timp Kiadó, Budapest, 2008.

BENKŐ 2009                        Benkő M., Az omszki sezserék és kapcsolataik. In: A Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesület III. Gödi Konferenciája. Őstörténeti füzetek, 8, 2009, 43–51;

BENKŐ 2018                        Benkő M., Beszélgetés egy magyar-kipcsák akszakallal, in: Kelet Kapuja 2018. (5) 110-115.

BÍRÓ 2007     Bíró András Zsolt: Tudományos expedíció a kazakisztáni Madjar törzs szállásterületére, in: Eleink VI/2. (2007) 22-31.

BÍRÓ 2009     A. Z. Bíró, A. Zalán, A. Völgyi and H. Pamjav: A chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary). in: American Journal of Physical Anthropology, 2009.

BOJARSINOVA 1971:        Bojarsinova, Z. A.: Naselenie Zapadnaj Sibiri do nachela ruskoj kolonizacii. Tomsk. 1971.

BONFINI 1995         Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei, copyright (fordító) Kulcsár Péter: 1995, http://www.balassikiado.hu/BB/netre/html/bonfini.html, letöltve: 2018-10-03

BROMJLEJ 1990      Bromjlej Ju. V., Podolnij R.G.: Az emberiség népekből áll. Moszkva, 1990.

DAI  (DAI=De administrando imperio) A birodalom kormányzásáról. Ford.: Moravcsik Gyula. Lectum Kiadó. Szeged, 2003.

DERBEND-NÁMEH 1853  Derbend- Nâmeh, or the history of Derbend, Publ. With the Texts and Notes by A. Kazem-Beg, St. Petersburg 1853.

ERDÉLYI 2012         Erdélyi István: Magyar őstörténeti minilexikon, Budapest, 2012.

HADOBÁS 2003      Hadobás Sándor: A szikszói őshazakereső. Turkolly Sámuel. In: Hadobás Sándor: A szülőföld vonzásában. Válogatott írások. Edelény-Rudabánya, 2003.

HARMATTA 2000    Harmatta János: Folytatni kell a mazsarok kutatását Turán, (új) III. évfolyam, 2. szám, 2000 április-május, 101–103.

HARMATTA 2001    Harmatta János, Julianus és a keleti magyarok. In: Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában. Budapest, 2001.

HASZAROV             Хасаров, А.: Маджар, http://kumukia.ru/?id=726, letöltve: 2018-09-21

HÖLBING 2010        Hölbing Tamás: A honfoglalás forráskritikája Budapest, 2010.

KAZAK 1999                        Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999

KONKOBAJEV 2013          Konkobajev, K.: Ősmagyar nyomok a kirgiz nyelvben. In: Eleink XII/2 (30) 2013, 40-43.

KUSHKUMBAJEV 2007     Kushkumbajev, A. K.: Kazakhi i mad’jarü: etnicheskie vzaimootnosheniii. (A kazakok és magyarok kölcsönös etnikai kapcsolatairól) In: Kazakhi Omskogo Priirtishja. Istorija i sovremennost’. Omsk, 2007,

KUSHKUMBAJEV 2011     Kushkumbajev, A. K.: Magyarok keleten és nyugaton. Ford.: Benkő Mihály, Budapest, 2011.

MAGAUIN    Magauin, M.: Kazah történelem ábécéje. Ford: Benkő Mihály, Budapest, ISBN 978-963-087171-6

MATERIALY 1969  Materialy po istorii kazakhskikh khanstv XV–XVII vekov. Alma Ata, 1969.,

MÁRKI 1893 Orosz-magyar érintkezések Mátyás király és a Jagellók korában. In: Erdélyi Múzeum 1893. X. köt. 555-566.

PERÉNYI 1975         Perényi József: A Keleten maradt magyar töredékek, Századok 1975/1

PIUS IIa: Aeneas Sylvius Piccolomini, később Pius II: Asiae & Europae que elegantissima descriptio, Asia c. 29. fejezet 439. o.;

PIUS IIb 1574                       Aeneas Sylvius Piccolomini, Pius II.: Commentarii...1574; 596.

POETY 1993             Поэты пяти веков. Казахская поэзия XV – начала ХХ в. Вст. ст., сост., биогр., спр. и прим. М.М. Магауина. Пер. с каз. Алма-Ата: Жазушы, 1993.

RASID-AD-DIN 1952          Рашид ад-Дин. Сборник летописей / Пер. с пер. О.И. Смирновой. Прим. Б.И. Панкратова и О.И. Смирновой. Ред. проф. А.А. Семенова. М.-Л.: Изд-во АН СССР, 1952. Т.1. Кн. 2.

RICCARUS   A Julianus első útjáról készült jelentés 1237-ből, melyet Riccardus fráter szerzett IX. Gergely pápa*idejében In: Julianus barát és Napkelet fölfedezése, ford: Győrffy György, Budapest, 2002., http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0011.html, letöltve: 2018-09-05

RÓNA 1986   Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.

THURÓCZY 1980    Thuróczy János, A Magyarok Krónikája. Budapest, 1980.

SZEMENOV 1895    Семенов, Н.: Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Cпб., 1895

TARDY 1980            Tardy Lajos: A TATÁRORSZÁGI RABSZOLGAKERESKEDELEM ÉS A MAGYAROK A XIII – XV SZÁZADBAN, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.

TÓTH 1966a  Tóth T.: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4) (1966.a.)

TÓTH 1966b  Tóth Tibor: Az ősmagyarok mai relictumáról. In: MTA Biol. Oszt. Közl. 9. (1966) 283-299.

TÓTH 1969    Tóth T.: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról, MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85–95.;

TREPAVLOV 2001  Trepavlov, V. V.: A Nogaj Horda története, Moszkva, 2002.

VÁSÁRY 1975a        Vásáry I., Julianus magyarjai a mongol kor után. In: Somogyi Múzeumok közleményei. Kaposvár 1975.

 VÁSÁRY 1975b       Vásáry I., The Hungarians or Možars and the Me ščers/Mižers of the middle Volga Region, In: Archivum Eurasiae Medii Aevi. I/1975.

VÁSÁRY 2008         Vásáry István (2008): Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Budapest. 2008.

VÁSÁRY 2008a        Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után: mozsarok és miserek (mescserek) a Közép-Volga vidékén, in: Vásáry István: Magyar Őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008. 37-72

Kapcsolódó cikkek:

Dr. Tóth Tibor, a keleti magyarok felfedezője

Dr. Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája (Anthr. Közlem. IX. évf., 1965. 4. sz. 139-149. o.)

Tóth Tibor: AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMÁRÓL

ISMERETLEN MAGYAR TÖRZSRE BUKKANT EGY BUDAPESTI TUDÓS

Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról (MTA II. Oszt. Közl. 19. 1969, 85-95. o.)

Benkő Mihály: Mádoky Kongur István a kazak-magyarokról /Egy levél margójára/

Benkő Mihály publikációinak listája

Omszki Sezsere

Az Omszki sezserék jelentőségéről

Keleti magyarok - Ellenszélben, tudománytörténet jelenidőben

Benkő István–Benkő Mihály: MIT ÜZEN AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMAINAK ÖNELNEVEZÉSE

MAGYAROK "ÁZSIAI SZKÍTIÁBAN"

KUSHKUMBAYEV, Aybolat: The Magyar (Madzar, Madiar) Ethnonym in Medieval Written Sources

BENKŐ, István: Dr. Tibor Tóth (1929-1991) - Discoverer of the Eastern Hungarians in Modern Times

[1] Tóth Tibor Üzbegisztáni útjáról Aczél Kovách Tamás irt cikket 1968-ban a Magyar Nemzetben. [ACZÉL 1968] Idézet a cikkből: „A mesés hírű Bokhara és Szamarkand városától délre a Kaska folyó északi partján a térkép egy kis falut mutat. Neve: Madzsar kislak, vagyis Magyar szállás. Tóth Tibor első útja ide vitt, de a faluban már csak négy-öt madzsar család élt. Annál nagyobb volt az öröm, amikor a Huszár folyó mellett három, a térképről nem ismert Madzsar nevű falut talált. Nevük: Szauligar Madzsar, Adak Madzsar és Jukari Madzsar. Erre már nagyobb számban élnek madzsarok is. De a közelben van még egy madzsar lakta helység: Gulisztán kislak. Vagyis Rózsakert szállás. Újabb meglepetés fogadta a tudóst Csim faluban. Itt jászok laknak. Úgy élnek együtt madzsarok és a jászok, mint nagyon messze onnan, a Duna mentén a magyarok és a jászok.”

[2] A Kirgizisztánban található magyar etnikai csoportokról K. Konkobajev a következőket írja: “Etnikai nevek: Madijar – nemzetségág a szaruu törzsön belül. A szaruu törzs szálláshelyei Észak-Kirgizisztánban az Isszik Kul tó partvidékén, és a talaszi területen vannak, Dél-Kirgizisztánban pedig a Zsalal-Abadi terület aksziji körzetében. Emellett, kisebb „Madijar” nevű etnikai csoportokkal találkozhatunk az icskilik törzsszövetség kipcsak, zsalajyr, zsoo keszek törzsein belül. Az ő szálláshelyeik elsősorban Délnyugat-Kirgizisztánban, a baszkeni területen vannak. [KONKOBAJEV 2013]

[3] „Az Észak–Kaukázusban széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, szablyák, kocsik, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a szokatlan szilárdsága természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is. A legnépszerűbbek a magyar hagyományok az oszétoknál, a karacsáj-balkároknál, a kumikoknál, és néhány tanúbizonyság szerint jól ismertek a kabardoknál, ingusoknál és az adigéknél is. Emellett S. B. Nogmov szerint a kumikok és kabardok szájhagyományában fennmaradt, hogy a magyarok egy része Dagesztánba költözött.” [HASZAROV]

[4] A Dest-i-Kipcsak mongol elnevezése.

[5] A Talasz folyó völgyében, a Hétfolyóközben.

[6] Abulhair kán volt az utolsó olyan Dzsucsida kán, aki – igaz, hogy csak az élete végén és csak rövid időre  –  de felülhetett Szain kán (azaz Batu kán) trónjára.

[7] Vö: V. A. Ahmedov, Gosudastvo kochevykh uzbekov, Moskva 1965., 59.

Közismert, hogy Julianus barát 1236-ban „Ungaria Maior-ban” (=Nagyobb Magyarországban) keleten maradt magyarokat talált és velük magyarul beszélt. [RICCARDUS] Ugyanakkor kevesen tudják, hogy Mátyás király korában is érkeztek hírek keleti magyarokról, akik „a Pannóniában lakó magyarokkal egy és ugyanazon nyelven beszélnek”, és IV. Bélához hasonlóan Mátyás király is szövetkezni akart velük. Julianus magyarjai tehát nem semmisültek meg a tatár támadás következtében, hanem az Arany Horda fennhatósága alá kerültek. A kérdésnek különös aktualitást ad, hogy napjainkban is találtak a hajdani Arany Horda térségében, Közép- és Belső Ázsiában és Európa és Ázsia határvidékén magukat magyarnak nevező, de magyarul ma már nem beszélő törzseket, nemzetségeket.

Mátyás király és az „Ázsiai Szkítiában” talált magyarok

Mátyás király 1458-ban lépett trónra. Az 1460-as években értesülhetett arról, hogy Ázsiai Szkítiában magyarul beszélő emberek élnek. Aeneas Sylvius Piccolimini, a későbbi II. Pius pápa ugyanis 1461-ben megjelent művében[1] megemlíti őket. Rá hivatkozva ír erről Thuróczy János is 1488-ban megjelent Magyar Krónikájában[2]: „Pius római pápa … mondja, hogy beszélt egy veronai származású emberrel, aki éppen napjainkban átkutatta Szkítia vidékét, és azt beszélte, hogy az ázsiai Szkítiában, ott, ahol a Tanaisz folyó ered, a Pannóniában lakó magyarokkal egy és ugyanazon nyelven beszélő emberekre bukkant. Visszatérve a Szentírás több tudósával –Szent Ferenc rendi szerzetesekkel, akik értették az ottaniak nyelvét – újra el akart menni hozzájuk, hogy Krisztus szent evangéliumát hirdesse (mivelhogy azok a bálványimádás hívei voltak). Ámde Moszkva ura, aki a görög hitszakadás híve, nehezményezte, hogy az ázsiai magyarokat a római egyházhoz csatolják és beavassák a szent hit tanításaiba, ezért megtiltotta, hogy odamenjenek.”[3]

Ezt követően Bonfini 1489-90-ben megkezdett, de Mátyás király halála után befejezett krónikájában a következőket írja: „Pius pápa… tanúságul hív egy veronai polgárt, aki azt mondta, hogy amikor a Don forrásvidékén járt, ott magyarul beszélő népre bukkant. A mi isteni Mátyásunk szarmata kereskedőktől értesült ugyanerről. Követeket és kutatókat küldött oda, hogy ezt a rokon népet, ha lehet, átcsábítsa a folytonos háborúságtól elnéptelenedett Pannóniába, ami ugyan eddig nem sikerült, de ha megéri, bizonyára megvalósul.”[BONFINI 1995: I. tized, II. Könyv, 39.]

Bonfini fenti sorait nyilvánvalóan még Mátyás 1490-ben bekövetkezett halála előtt írta le. Ekkor már Mátyás intézkedéseket tett a kapcsolatfelvételre, de terveit korai halála miatt nem tudta megvalósítani. Felmerül a kérdés, hol van Ázsiai Szkítia, hogy kerültek oda magyarok, mi történt velük a továbbiakban.

Kép: Beatrix és Mátyás. Fotó: A feltöltő saját munkája; Photo by Szilas in the Hungarian National Museum, copyright: közkincs, https://hu.wikipedia.org/wiki/Arag%C3%B3niai_Beatrix_magyar_kir%C3%A1lyn%C3%A9#/media/File:Beatrix_und_Matthias.jpg .

Magyarok az Arany Hordában (1242-1467)

Az előzőekben említett „Asiatica Scythia” terminus nem jelenti, hogy a mai értelemben vett Ázsiáról, azaz az Urálon túli területről lenne szó. Ázsia már a Don-Tanaison túli vidék is a korabeli felfogás szerint. [VÁSÁRY 2008: 22.] Európa és Ázsia határának ugyanis a Don folyót tekintették, melyet Tanaisnak neveztek.

Ha a kérdéseket meg akarjuk válaszolni, először vissza kell nyúlni Julianus barát 1236-os útjához, amikor Julianus „Ungaria Maior”- ban (=Nagyobb Magyarországon), a Volga folyó mellett magyarokat talált, akikkel magyarul beszélt. A Julianus útjáról Riccardus barát által készített jelentés a következőket írja:

[Nagy Bolgárországnak] „egyik nagy városában, mely állítólag ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar nőt talált, aki a keresett földről erre a vidékre ment férjhez. Ez megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre biztosan megtalálhatja azokat a magyarokat, akiket keresett. Így is történt. Megtalálta pedig őket a nagy Etil (Volga – B. I.) folyó mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat. … Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak harcban. A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok (A Kárpát-medencei magyarok – B. I.) tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla. A tatár nép szomszédos velük, de ezek a tatárok, harcba bocsátkozva velük, nem tudták őket háborúban legyőzni, sőt az első csatában vereséget szenvedtek. Ezért barátokká és fegyvertársakká fogadták őket, úgyhogy együttesen tizenöt tartományt teljesen elpusztítottak.” [RICCARDUS]

Az a körülmény, hogy Julianus barátot Nagy Bolgárországban egy oda férjhez ment nő igazította el, bizonyítja a volgai bolgárok és a magyarok közötti szoros kapcsolatot. Ugyanezt bizonyítja, hogy a magyar népnév szerepel egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. [RÓNA 1986]

A mongol kor előtti történeti források arról tudósítanak, hogy nem az egész magyarság költözött Árpád népével a Kárpát-medencébe, hanem a nagyobb részük „Szkítiában” maradt. [DAI, RICCARDUS] Amikor 1236-ban Julianus barát felkereste a keleten maradt magyarokat, azok már – ahogy az előzőekben idéztük - a mongolok szövetségesei, „fegyvertársai” lettek. [RICCARDUS] A Magyar Királyság elleni 1241-es mongol támadást követően 1242-ben Batu kán visszavonult a Kárpátok keleti oldalára és Szaraj fővárossal létrehozta a Kárpátok keleti oldalától egészen az Irtis-folyóig és az Altajig terjedő, és a mai Kazahsztán nagy részét is magában foglaló Arany Hordát. Ezt a roppan nagyságú területet nevezték Batu apjáról Dzsudzsi ulusznak is. Az Arany Horda nyugati szárnyát Fehér Hordának, míg keleti szárnyát Kék Hordának nevezték. Utóbbi az előbbinek volt alárendelve.

Kép: Az Arany Horda 1389-ben, a Tokhtamys-Timur háború előtt. A csillag Szarajt, a fővárost jelöli. A Moszkvai Nagyfejedelemség az Aranyhorda hűbérese volt. Wikipédia: Készítette: Feltételezhetően MapMaster (a szerzői jogi adatok alapján). Feltételezhetően saját munka (a szerzői jogi adatok alapján)., CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=1432918 , copyright: Közkincs.

Az Arany Horda népei között a keleti magyarokról több történeti forrás is beszámol. Az 1300 előtti harcokat megemlítve egy 15. századi ismeretlen író, Iszkender Anonymusa, az Arany Horda egyik területe neveként Madzsart is megemlíti Bulgar, Basgird mellett. [PERÉNYI 1975, 31-61.] „Rasid-ad-Din is értesít bennünket arról, hogy a magyarok részt vettek a Dzsingiszidák 13. századi hadjárataiban. Ez a híres perzsa történetíró leírja Batu kán utódai birodalmának, az úgynevezett Arany Hordának a katonai erejét. Kiemeli a következőket: „Toktaj és Bajan kánok hadseregének nagy része (XIII. sz. vége – XIV. sz. eleje – KUSHKUMBAJEV A. K.) magába foglalja annak a négyezernek (négyezer mongolnak – KUSHKUMBAJEV A. K.) a leszármazottait, de új, orosz, cserkesz, kipcsak, madžar és más egységeket soroltak hozzájuk az utóbbi időben”. [RASID-AD-DIN 1952, 275.] Toktaj egyike volt az Arany Horda nagykánjainak (1291–1312), Bajan kán pedig, aki Dzsucsi kán legidősebb fiának Ordának (Ichennek) a leszármazottja volt, a mai Kazahsztán területén uralkodott, és fővezére, vagy egyik vezetője volt a Kék Hordának, az Arany Horda keleti szárnyának.” [KUSHKUMBAJEV 2012, 62 skk] Egy 1329-ben Avignonban kelt, XXII. János pápa által írt levél megemlíti Jeretamirt (Bendeffy Lászó olvasatában Gyeretyán), mint az Árpádokkal azonos vérből származó uralkodót, aki feltehetőleg a Kuma menti Madzsar város emírje volt [V. ö.: BENDEFY 1942] A várost Ibn Battuta arab utazó 1333-ban felkereste és azt "Ibn Battuta utazásai és vándorlásai” című művében az Arany Horda egyik legnagyobb városaként írja le. Seref-ad-Din Ali Jezdi 15. században készült munkájában al-Madzsar városát felsorolja Timur Lenk XIV. század végi hadjáratával kapcsolatosan. A várost 1396-ban, az Arany Horda és Timur Lenk közötti konfliktus során Timur Lenk elpusztította. [V. ö.: ERDÉLYI 2012: 167. o.]

Kép: A kaukázusi 'Magyar' várának képi ábrázolása Szerelmey Miklós 1847. évi művében. (Fotó: Országos Széchényi Könyvtár)

A mai Kazahsztán, Üzbegisztán és Kirgizisztán területére a magyarok az Arany Horda felbomlását megelőző és azt követő trónviszályok, háborúk és az ezekhez kapcsolódó népmozgások során kerültek. 1357-ben kihalt az Arany Hordát alapító Batu kán családja. Ezt követően súlyos hatalmi harcok indultak az Arany Horda trónjáért. Tizennégy év alatt tizennégy nagykán volt, és mindegyik csatában halt meg. Az Arany Horda utolsó időszaka a Timur Lenk elleni halálos küzdelemben telt el. Ebben a háborúban pusztult el Urusz kán és Toktamis kán is. Timur Lenk halála után megfordult a kocka. Barak kán győzelmet győzelemre aratott Timur Lenk utódaival, a Timuridákkal szemben. Őt egy nogaj mirza nyila terítette le 1428-ban. [MAGAUIN 16 skk.]

Magyarok az Arany Horda utódállamaiban (XV-XIX. század)

Éppen Mátyás korában, 1467-ben indult „Ázsiai Szkítia” nyugati részéből, a Volga mellől élete utolsó hadjáratára - Mogulisztán ellen - a felbomlóban lévő Arany Horda utolsó nagykánja, Abulhair kán. Abulhair kán tehát onnan indult el, ahol 1236-ban Julianus magyarokat talált. A háborút Abulhair kán Sejbani nevű unokája fejezte be. Ázsiai krónikák szerint mind Abulhair kán, mind unokája seregében voltak magyarok. [BENKŐ 2005: 18–31.]. Abulhair kán seregének Kucskuncsi királyfi által vezetett előőrsében tumen-parancsnokként szolgált „Timur a madzsar” (magyar). Sejbani kán hadjáratával kapcsolatban az erről szóló krónika feljegyzi egy magyar harcos hőstettét, aki nyilával kétszer is keresztüllőtte az ellenség vezérét, Burunduk kánt. Az Arany Horda főerejének visszatérését Ázsiába egy orosz történeti munka a következők szerint írja le: "… A XVI. században első pillantásra különös események mentek végbe Közép-Ázsiában. A terület nyugati részéről nomád törzsek törtek be annak keleti és déli területeire. Ezek a törzsek győzelmet arattak, és kiűzték a mai Üzbekisztán (Szamarkand és Fergana) területéről annak uralkodóját, Babur emírt. (Maguk a nomád törzsek a mai üzbégek elődei közé kerültek). Az elűzött emír, akiről egyébként elmondhatjuk, hogy Dzsingisz kán és Timur Lenk leszármazottja volt, serege maradványaival Délre, Afganisztánba futott, majd később… Indiára támadt, és ott hatalmas birodalom, a Nagymogul Birodalom megalapítója lett." [V. ö.: BROMJLEJ 1990: 207-211. o.]. Az Arany Hordának a mai Dél-Kazahsztán, Üzbekisztán, Kirgizisztán elleni támadásai egyben népvándorlás jellegűek is voltak: az Arany Horda vezetői népeikkel együtt Közép-Ázsia nagy folyóvölgyeibe akartak átköltözni az újjáéledő orosz hatalom elől. Mindez magyarázatot ad a ma Kazakisztánban, Üzbegisztánban, Kirgizisztánban felfedezett magyar törzsek, néptöredékek létére. [TÓTH 1965; ACZÉL 1968; BENKŐ 2001; 2003; 2005; 2008a;b; 2018; KONKOBAJEV 2013]

A címben szereplő „Ázsiai Szkítia” Don és az Ural közti területe korábban az Arany Horda része volt, nevezték Mangüt-, Nogaj- illetőleg, Vad Pusztának. Az Arany Horda felbomlása után - a ma Kelet-Európának tekintett - térségben az Arany Horda utódállamaiként tatár kánságok alakultak. Ilyen volt a Kazanyi Kánság, a Nogaj Kánság és ettől nyugatra a Krími Kánság is. Ezeknek a nagy nomád államalakulatoknak az uralkodói mongolok, Dzsingiszídák voltak, a mongolok által tatárnak nevezett lakossága elsősorban kipcsák-türk, Moldovában és Havasalföldön román nyelvet beszélt.

Mátyás király korában a Moszkvai Nagyhercegség még az Arany Horda, majd a Kazanyi Kánság hűbérese volt. Nem sok idő elteltével azonban, Rettegett (IV) Iván idején a helyzet megváltozott. Rettegett Iván 1552-ben elfoglalta és elpusztította Kazanyt. Ezeket az eseményeket a Nogaj Kánság „lábhoz tett fegyverrel” szemlélte. [MAGAUIN: 140]

A Nogaj Kánság névadója a dzsucsida Nogaj kán volt, aki 1280-as években lett az Aranyhorda keleti területének ura, mongoljaival együtt. Az ott élő kun-kipcsák törzseket saját népébe olvasztotta, amelybe más ural-altaji etnikai elemek, például jászok és baskírok, besenyők és a keleten maradt magyarok is keveredtek. Ebből alakult az Aranyhorda kelet- európai területének déli részén egy új nép, a nogajok, akik a XVI–XVII. században a Káspi-tó melletti Szaráj városától a Kaukázusig és a Krími Kánságig terjedő sztyeppét uralták. Egyes csoportjaik Moldvában is megjelentek. Orosz és nogaj dokumentumok igazolják, hogy a Nogaj Horda területén, a Volga-Don közben (a „Vad Pusztán”), és a Kaukázus vidékén az adott időben magyar törzsek is éltek. [Vö.: TREPAVLOV 2001: 437,489, 502, VÁSÁRY 1978: 37-72] Háborúk sorozatát vívták főleg az oroszok ellen, s többször betörtek Nyugat-Ukrajnába is. Harcokat folytattak a kaukázusi népekkel, majd később szomszédságukba került hódító kalmükökkel. A Nogaj Kánság egészen a XVII. század harmincas éveiig kiterjedt nemcsak a fent említett területekre, hanem a kazahok Kis és Középső hordájának területére is. Mintegy száz évvel a Kazanyi Kánság bukása után kalmük (ojrát) és orosz csapatok egyaránt támadták a Nogaj Kánságot. A kalmükök nem egy esetben kaptak orosz, vagy kozák segítséget. Aszrahányt is kalmük segítséggel hódították meg az oroszok. 1643-ban a kalmükök végzetes vereséget mértek a nogajiakra, s a fejedelemségük összeomlott. Véglegesen 1711-ben szűnt meg önállóságuk, mikor az oroszok, kozákok és kalmükök közösen számolták fel a nogajiak uralmát a területen. Ezt követően a nogaj nemzet egy része, jaiki (Urál-vidéki) földjeivel együtt, belépett a Kazah Hordába, és kazahnak is nyilvánította magát. [V. ö.: MAGAUIN 2013: 144-145.] Haszarov, oroszországi történész írja: „Az Észak–Kaukázusban (ez a terület is a hajdani Nogaj Kánságba tartozott - B. I.) széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, szablyák, kocsik, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a szokatlan szilárdsága természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is. A legnépszerűbbek a magyar hagyományok az oszétoknál, a karacsáj-balkároknál, a kumikoknál, és néhány tanúbizonyság szerint jól ismertek a kabardoknál, ingusoknál és az adigéknél is. Emellett S. B. Nogmov szerint a kumikok és kabardok szájhagyományában fennmaradt, hogy a magyarok egy része Dagesztánba költözött.” ; [HASZAROV: http://kumukia.ru/?id=726 ]

Kép: A Nogaj Kánság a XV-XVIII. században. A barna nyilak az 1634-es nagy kalmük (ojrát) támadást jelzik.

Az Aranyhorda előzőekben már említett másik utódállama a Nogaj Kánságtól nyugatra elhelyezkedő Krími Kánság volt, mely amely a Kaukázustól egészen a Dunáig terjedt, a mai Oroszország, Ukrajna és Románia területén. Központja a Krim-félszigeten volt.A Krími Kánság 1475-ben lett az Oszmán Birodalom protektorátusa, majd 1783-ban Oroszország annektálta a területet.  

Kép: A Krimi Kánság 1560-ban, Kazány elpusztítása után. A Krími Kánság ekkor már az Oszmán-török Birodalom fennhatósága alá tartozott. Baloldalt a Magyar Királyság történelmi határa, jobboldalt a Kaukázus északi előtere. Jobbra fennt a "Nogaj sztyeppe".

Turkoly Sámuel még a XVIII. század elején is talált a  Krim félszigeten hét falut, melyek lakói akkor még magyarul beszéltek. Ő hívta fel először a figyelmet a Kaukázus északi előterében található „Madzsar” nevű romvárosra is. [HADOBÁS 2003: 71-72.]

Kép: Turkoly Sámuel „Asztrahámban”, a "Cáspium" tenger mellett 1725. áprilisban kelt levelének 3. oldala. A negyedik sorban említi a hét falut, melyben magyarul beszélnek, ahol ő is volt. [HADOBÁS 2003.]

A "magyar" népnév adatolása

A nogajok törzsi rendszerében adatolt a magyar törzs [SZEMENOV 1895; TREPAVLOV 2001] .

Kép: A Nogaj törzsek tamgái, köztük a Mazsar (=Magyar) törzs tamgája. [SZEMENOV 1895]

A Kazak értelmező szótár szerint a magyarok mongol kori megnevezése „Mazsar”, míg napjainkban „Madijar”. Utóbbi etnikai megnevezés található napjainkban a torgaji és karatali magyar temetők sírfeliratain.

Kép: Kazak értelmező szótár belső címlapja, annak hátoldala és a 447. oldal első hasábja. [KAZAK 1999.]

Az Ural hegység és a Don forrásvidéke közötti hajdani magyar jelenlétet földrajzi nevek alapján Vásáry István mutatta ki. [VÁSÁRY 2008a.].

Kép: A možarok és mišer/meščer néptöredékek megtelepedése a mongol kor után Vásáry István szerint. [VÁSÁRY 2008a: 72.] A jelölt területek Mátyás király korában az Aranyhorda magterületéhez tartoztak. Vásáry István kutatásai a térkép szerint a mai Tatárföld és Baskíria (Kazanyi Kánság) területére terjedtek ki, nem érintették az ezektől délre eső hajdani Nogaj- és a Krími Kánság, és Dél-Keletre eső Kazak- és Üzbég Kánság területét.

A keleti magyarok újrafelfedezése

Ezt követően több erőfeszítés történt a keleti magyarok felkutatására, de egyik sem járt sikerrel. Kutatók jártak például a Kaukázusban, Baskíriában, de nem jutottak eredményre. Ennek oka nézetünk szerint a megfelelő helyi kapcsolat, nyelvismeret hiánya lehetett. A Szovjetúnió megalakulásával a kutatások megszakadtak. A polgárháborús viszonyok nem kedveztek a kutatómunkának, ezt követően pedig az utazás szigorú feltételekhez volt kötve. Csupán véletlennek köszönhető, hogy Tóth Tibor 1965-ben az akkor Szovjet uralom alatt álló Észak-Kazahsztánban, a Torgaj vidéken magukat magyarnak nevező törzset talált. [TÓTH 1966a; b] 1968-ban Üzbegisztánban is felkeresett magyarokat. [ACZÉL 1968] Kutatási eredményeit antropológiai tanulmányban publikálta [TÓTH 1966; 1969] Szenzációs felfedezései – vélhetően politikai okokból – visszhang nélkül maradtak, csaknem teljes feledésbe merültek. Mándoky Kongur István turkológus tudott a Kazahsztánban élő magyarokról, erről kéziratos feljegyzései maradtak.  [BENKŐ 2008a] Azok számát legalább 100 000 főre becsülte, és tudta azt is, hogy mondáik szerint magukat egy nagy, nyugatra távozott nép maradékának tartják. Reménykedett abban, hogy a kazak-magyar tudományos kapcsolatok fejlődésével mód nyílik a közöttük folyó kutatómunkára. Erre csak a Szovjetunió megszűnése, 1989 után kerülhetett sor. Mándoky korai halála miatt (1992) ezt a munkát már nem tudta elvégezni. Tanítványa és barátja, Benkő Mihály először a nyugat-mongóliai kazakok között talált magukat magyarnak nevező, de magyarul már nem beszélő törzset, majd megismételte Tóth Tibor torgaji útját. Ezt követően a nyugat-szibériai kazakok között is talált magyarokat. Legendákat, mondákat, sezseréket (nemzetségtáblák) gyűjtött, fotókat készített és minderről publikációiban is beszámolt. Kutatási eredményei igazolták Mándoky megállapításait, valóban több legendájuk szólt a nyugatra távozott testvéreikről. A terepkutatásai során gyűjtött legendákat, mondákat Benkő Mihály a kutatásairól szóló – fényképekkel gazdagon illusztrált – könyveiben [BENKŐ 2001; 2003; 2007; 2008] és több cikkben publikálta. Tervezi gyűjteményes kiadásukat is. 2006-ban Bíró András Zsolt megismételte Tóth Tibor antropológiai kutatásait és genetikai vizsgálatokat végzett. [BÍRÓ 2007; BÍRÓ 2009].

Kép: Magyar törzsi temető a Mongol-Altajban Fotó: Benkő Mihály

A keleten élő magyar néptöredékek kutatása, közös múltunk feltárása és a velük való kapcsolattartás Harmatta János professzor szerint nem maradhat egy-egy kutató egyéni feladata, ezzel szervezetten, állami támogatással kellene foglalkozni. [HARMATTA 2000] 

Irodalom:

ACZÉL 1968             Aczél Kovách Tamás: Új meglepő kutatási eredmények a magyarok eredetéről, a rejtélyes Kusán Birodalom. In: Magyar Nemzet 1968. november 7.

AHMEDOV 1965     Ahmedov, V. A.: Gosudastvo kochevykh uzbekov, Moskva 1965

BENDEFY 1942       A magyarok kaukázusi őshazája. Gyeretyán országa, Budapest, 1942

BENKŐ 2001                        Benkő M.: Julianus nyomdokain Belső-Ázsiában. – Harmatta János előszavával, Timp Kiadó, Budapest 2001

BENKŐ 2003                        Benkő M, Torgaji Madiarok. – Erdélyi István előszavával, Timp Kiadó, Budapest 2003

BENKŐ 2005                        Benkő M., Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. In: Eleink IV/2. (8) 2005. 18-31.

BENKŐ 2007                        Benkő Mihály–Babakumar Khinayat, A keleti magyarok írásos emlékeiből. Masszi Kiadó, Budapest 2007

BENKŐ 2008a          Benkő Mihály: Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII/2. (14) 2008. 78-83.

BENKŐ 2008b          Benkő M., Magyar Kipcsakok, - Babakumar Khinayat előszavával, Timp Kiadó, Budapest, 2008.

BENKŐ 2009                        Benkő M., Az omszki sezserék és kapcsolataik. In: A Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesület III. Gödi Konferenciája. Őstörténeti füzetek, 8, 2009, 43–51;

BENKŐ 2018                        Benkő M., Beszélgetés egy magyar-kipcsák akszakallal, in: Kelet Kapuja 2018. (5) 110-115.

BÍRÓ 2007     Bíró András Zsolt: Tudományos expedíció a kazakisztáni Madjar törzs szállásterületére, in: Eleink VI/2. (2007) 22-31.

BÍRÓ 2009     A. Z. Bíró, A. Zalán, A. Völgyi and H. Pamjav: A chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary). in: American Journal of Physical Anthropology, 2009.

BOJARSINOVA 1971:        Bojarsinova, Z. A.: Naselenie Zapadnaj Sibiri do nachela ruskoj kolonizacii. Tomsk. 1971.

BONFINI 1995         Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei, copyright (fordító) Kulcsár Péter: 1995, http://www.balassikiado.hu/BB/netre/html/bonfini.html, letöltve: 2018-10-03

BROMJLEJ 1990      Bromjlej Ju. V., Podolnij R.G.: Az emberiség népekből áll. Moszkva, 1990.

DAI  (DAI=De administrando imperio) A birodalom kormányzásáról. Ford.: Moravcsik Gyula. Lectum Kiadó. Szeged, 2003.

DERBEND-NÁMEH 1853  Derbend- Nâmeh, or the history of Derbend, Publ. With the Texts and Notes by A. Kazem-Beg, St. Petersburg 1853.

ERDÉLYI 2012         Erdélyi István: Magyar őstörténeti minilexikon, Budapest, 2012.

HADOBÁS 2003      Hadobás Sándor: A szikszói őshazakereső. Turkolly Sámuel. In: Hadobás Sándor: A szülőföld vonzásában. Válogatott írások. Edelény-Rudabánya, 2003.

HARMATTA 2000    Harmatta János: Folytatni kell a mazsarok kutatását Turán, (új) III. évfolyam, 2. szám, 2000 április-május, 101–103.

HARMATTA 2001    Harmatta János, Julianus és a keleti magyarok. In: Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában. Budapest, 2001.

HASZAROV             Хасаров, А.: Маджар, http://kumukia.ru/?id=726, letöltve: 2018-09-21

HÖLBING 2010        Hölbing Tamás: A honfoglalás forráskritikája Budapest, 2010.

KAZAK 1999                        Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999

KONKOBAJEV 2013          Konkobajev, K.: Ősmagyar nyomok a kirgiz nyelvben. In: Eleink XII/2 (30) 2013, 40-43.

KUSHKUMBAJEV 2007     Kushkumbajev, A. K.: Kazakhi i mad’jarü: etnicheskie vzaimootnosheniii. (A kazakok és magyarok kölcsönös etnikai kapcsolatairól) In: Kazakhi Omskogo Priirtishja. Istorija i sovremennost’. Omsk, 2007,

KUSHKUMBAJEV 2011     Kushkumbajev, A. K.: Magyarok keleten és nyugaton. Ford.: Benkő Mihály, Budapest, 2011.

MAGAUIN    Magauin, M.: Kazah történelem ábécéje. Ford: Benkő Mihály, Budapest, ISBN 978-963-087171-6

MATERIALY 1969  Materialy po istorii kazakhskikh khanstv XV–XVII vekov. Alma Ata, 1969.,

MÁRKI 1893 Orosz-magyar érintkezések Mátyás király és a Jagellók korában. In: Erdélyi Múzeum 1893. X. köt. 555-566.

PERÉNYI 1975         Perényi József: A Keleten maradt magyar töredékek, Századok 1975/1

PIUS IIa: Aeneas Sylvius Piccolomini, később Pius II: Asiae & Europae que elegantissima descriptio, Asia c. 29. fejezet 439. o.;

PIUS IIb 1574                       Aeneas Sylvius Piccolomini, Pius II.: Commentarii...1574; 596.

POETY 1993             Поэты пяти веков. Казахская поэзия XV – начала ХХ в. Вст. ст., сост., биогр., спр. и прим. М.М. Магауина. Пер. с каз. Алма-Ата: Жазушы, 1993.

RASID-AD-DIN 1952          Рашид ад-Дин. Сборник летописей / Пер. с пер. О.И. Смирновой. Прим. Б.И. Панкратова и О.И. Смирновой. Ред. проф. А.А. Семенова. М.-Л.: Изд-во АН СССР, 1952. Т.1. Кн. 2.

RICCARUS   A Julianus első útjáról készült jelentés 1237-ből, melyet Riccardus fráter szerzett IX. Gergely pápa*idejében In: Julianus barát és Napkelet fölfedezése, ford: Győrffy György, Budapest, 2002., http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0011.html, letöltve: 2018-09-05

RÓNA 1986   Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.

THURÓCZY 1980    Thuróczy János, A Magyarok Krónikája. Budapest, 1980.

SZEMENOV 1895    Семенов, Н.: Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Cпб., 1895

TÓTH 1966a  Tóth T.: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4) (1966.a.)

TÓTH 1966b  Tóth Tibor: Az ősmagyarok mai relictumáról. In: MTA Biol. Oszt. Közl. 9. (1966) 283-299.

TÓTH 1969    Tóth T.: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról, MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85–95.;

TREPAVLOV 2001  Trepavlov, V. V.: A Nogaj Horda története, Moszkva, 2002.

VÁSÁRY 2008         Vásáry István (2008): Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Budapest. 2008.

VÁSÁRY 2008a        Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után: mozsarok és miserek (mescserek) a Közép-Volga vidékén, in: Vásáry István: Magyar Őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008. 37-72

[1] Aeneas Sylvius Piccolomini: Asiae & Europae que elegantissima descriptio, Asia c. 29-ik fejezet 439. o.

[2] Thuróczy János: Chronica Hungarorum, megjelent Stáhel Konrádnál Brünnben és Fegger vagy Fegher Theobald gondozásában Augsburgban, 1488-ban.

[3] Thuróczy János, A Magyarok Krónikája. Budapest, 1978, 39 sk.