A cikk forrásai:

Novicsihin, Andrey – M. Lezsák Gabriella – Gáll Erwin: Tarsolylemeztöredék Andrejevszkaja scselből Gondolatok a tarsolyok kelet-európai és Kárpát-medencei elterjedésével kapcsolatban

https://sites.google.com/site/hagyomanyesmultidezo/nyilvanos/katalogus/ferfi-viseletek/ferfi-viseletek/kiegeszitok-es-ekszerek/kiegeszitok/taskak-tarcak/tarsolyok/lemezes-tarsolyok/eperjekse-ii

https://sites.google.com/site/hagyomanyesmultidezo/nyilvanos/katalogus/ferfi-viseletek/ferfi-viseletek/kiegeszitok-es-ekszerek/kiegeszitok/taskak-tarcak/tarsolyok/lemezes-tarsolyok

Az első tarsolylemez 1868 nyarán a felvidéki Galgócon egy árokásáskor került elő. Rómer Flóris régész már a következő évben részletesen ismertette is a megtalált tárgyat, helyesen felismerve annak használati módját – tűzszerszám tartó bőrtarsoly fedőlapja- egyúttal megjegyezve, hogy alakja erősen emlékeztet a huszárok tarsolyának formájára. A későbbiek során az ország területéről több tarsolylemez is előkerült. A Kárpát - medencéből eddig 27 ilyen tarsolylemezt ismerünk, többségét a Felső-Tisza-vidékről. Készítési idejük a 10. század első fele. A régészek megállapítása szerint a tarsolylemez Kárpát-medencei fejlemény, de néhány tarsolylemezt tőlünk keletre is találtak. Ezek azt mutatják, hogy a honfoglalók keleti kapcsolatrendszere nem szakadt meg a Kárpát-medencébe költözéskor.

A tarsolylemezes vagy nemesfém veretes tarsolyokat a honfoglalás korában az előkelő vezetők viselték rangjelzésként. Tűzszerszámokat tartottak bennük. A vékony, könnyebben munkálható ezüstlemezeket finom, egyedi rajzolattal töltötték meg, minden részletét aprólékos gondossággal kidolgozva.

Egy 10. századi Kárpát-medencei tarsolylemez párhuzama a nyugat-mongóliai Bajan Ölgij tartomány magyar törzsénél:

A tarsolylemezek motívumkincsének sok esetben előzménye a 6-8. században elterjedt sztyeppei nomád szablyák díszítése. Így például az Etelközi Korobcsinóban (ma Ukrajna) talált szablya hüvelyszáj díszítése a galgóci tarsolylemezen található hálóba rendezett palmetták pontos párhuzama.

 A tarsolylemezek listáját és képeit az alábbiak szerint gyűjtöttem össze:

1. Bana: KIS – BARTHA 1970, 219–270; AH 1996, 362–364, Fig. 1; BOLLÓK 2015, I. tábla 8, 70. kép.

Banai tarsolylemez, forrás: https://bana.asp.lgov.hu/honfoglalas-kori-tarsolylemez

1956 márciusában Savanyú György és Dömötör László kavicsbányászás közben gazdag honfoglalási sírra bukkantak. Feltehető, hogy a kavicsbányászásnak a temető több gazdag sírja áldozatul esett.

Anyaga: Ezüst előlap, vörösréz hátlappal. Mérete: 117x115 mm.
A lelet ma a Magyar Nemzeti Múzeumban található.

2. “Báránd”: D. SZABÓ 2013, 125–32; BOLLÓK 2015, I. tábla 5, 67. kép.

A bárándi tarsolylemez a legszebbek közé tartozik díszítésében, kidolgozásában egyaránt. A gyönyörű, növényi ornamentikával díszített tarsolylemezt Bárándon, egy vályogház padlásán találták meg a tető alatti tapasztásban, fél pár vaskengyel mellett, rongyba csavarva. A palmetta ábrázolása gyakori volt a sztyeppei lovas népek kultúrájában, de jelen volt a korabeli Európában, a Földközi-tenger térségében is.

1998-ban felújítást végeztek a házon, így került elő a felbecsülhetetlen kincs. A családi krónika alapján tudjuk, hogy a szépapa rejtette el a kincset a ház padlásán, ugyanis az 1860-as években kubikusként dolgozott a Tisza szabályozásánál, Tiszadada és Tiszadob térségében. Gátépítési munkák közben bukkantak rá, feltételezhetően egy előkelő honfoglaló sírjára. Valószínüleg a sírban volt a nemzetségfő palmettával ékesített szablyája, süvegdísze, ezüsttel kivert készenléti íjtegeze, veretes öve és a temetési szertartáson feláldozott ló maradványai.

A tarsolylemezen kívül nem ismerünk más leletet. Ezidáig nem kerültek elő egyéb tárgyak a sírból, amelyeket a megtalálók egymás között elosztottak, csak ez a Bárándra került honfoglaláskori kincs.

Jelenleg magántulajdonban van, egy banki trezorban őrzik.

Bárándi tarsolylemez. Forrás: http://www.sarretikronika.hu/index.php?act=news&action=more&id=9&kat=6

Flórián Péter – Sárréti Krónika

Nagy hasonlóságot mutat a rakamazi, tarcali és az egyik karosi temetőkben talált példányokkal. Valószínüleg ez a négy darab egy műhelyben készülhetett, a fejedelem környezetében dolgozó mester által.

3. Besenyőtelek – Szőrhát: SZABÓ 1969, 55; AH 1996, 383–384, Fig. 1.

Honfoglalás-kori leletre bukkantak a község külterületéhez tartozó Szőrháton, a kömlői út melletti homokbányában. Itt nyugat-keleti tájolású sírokat találtak, egyikből lócsontok kerültek elő, illetve ettől kissé magasabban emberi csontváz. A halott koponyája fregmentált volt. A fejéhez hullámdíszes agyagcserepet helyeztek, a medencén aranyozott övdíszek és ezüst tarsolylemez feküdt, a nyílhegyet állítólag függőleges helyzetben találták, ezt feltehetően a sírba belelőtték. A leletek egy része elkallódott.

Besenyőteli tarsolylemez

4. Bodrogvécs: DÓKUS 1900, 45–47; AH 1996, 140–142, Fig. 5; BOLLÓK 2015, I. tábla 11, 73. kép.

A jelenleg Szlovákiához tartozó Bodrogvécs község határában fekvő Lecse kocsmával szembeni homokdombon 1897 őszén szőlőaláforgatás során találták a gazdag honfoglalás kori temetőt. A leletek jelentős része elveszett, csak néhányat sikerült megmenteni. Bodrogvécs határában az egyik leggazdagabb X. századi temető pusztult el. A leletek egy része a kassai múzeumba került, illetve jelentős része elkallódott az elmúlt évtizedben.

A lemez előlap aranyozott ezüst, a hátlap vörösréz. A háttér körponcolással ékesített, aranyozott, de nem mélyítették le. Az egymás leveleiből tovább sarjadó palmetták közeit poncolt köröcskék fedik. Tengelyében alul és fölül egy-egy rozettát szegecseltek fel, amelyek a függesztő- és zárószíjat is tartották. A szegélyen körben félgömbfejű ezüstszegecsekkel rögzítették az előlapot a hátlaphoz.

Bodrogvécsi tarsolylemez. Fotó: Hapák József, adatok: A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum

Lelőhely:

Več, jelenleg Szlovákia. A község határában fekvő Lecsekocsmával szembeni homokdomb.

Meglelése:

1897 őszén szőlőaláforgatás során találták a gazdag honfoglalási temetőt. A leletek jelentős része elveszett, csak néhányat sikerült megmentenie Szendrei Jánosnak. A következő esztendőben feltárt sírokról nem készült feljegyzés. Bodrogvécs határában az egyik leggazdagabb X. századi temető pusztult el. A leletek egy része a kassai múzeumba került, illetve jelentős része elkallódott az elmúlt évtizedben.

Anyaga:

Az előlap aranyozott ezüst, a hátlap vörösréz.

Mérete:

143x117 mm.

Műhelymunka:

A háttér körponcolással ékesített, aranyozott, de nem mélyítették le. Tengelyében alul és fölül egy-egy rozettát szegecseltek fel, amelyek a függesztő- és zárószíjat is tartották. A szegélyen körben félgömbfejű ezüstszegecsekkel rögzítették az előlapot a hátlaphoz.

Forrás: www.tarsolyosok.hu

5. Bugyi – Felsővány 2. sír: FÜREDI 2012, 207–234; BOLLÓK 2015, I. tábla 13; FÜREDI 2016, 70: kép.

A Bugyi-felsőványi honfoglalás kori temető és tarsolylemezes sír

Szerző: Füredi Ágnes

2011 márciusában Bugyi és Taksony határában fémkeresőt használó civilek több tucat, a magyar honfoglalás korára keltezhető aranyozott ezüstveretet és ékszert találtak a frissen szántott területen. A leletek régészeti jellegét és tudományos jelentőségét felismerve azonnal felvették a kapcsolatot a Pest megyei múzeumi szervezettel, s nemcsak a tárgyakat adták át a múzeumnak, de a mielőbbi feltárást is azonnal kezdeményezték.

A régészek 2011 áprilisában néhány napos ásatás során hitelesítették a lelőhelyet, és megpróbálták felmérni annak veszélyeztetettségét. A dombtetőn húzott 2 méter széles kutatóárok ÉNy-i végében néhány Ny–K-i tájolású sírfolt rajzolódott ki az altalajban. Az egyik sír igazi meglepetést tartogatott: a 30 és 34 éves kora között elhunyt férfi előkelő rangjára aranyozott ezüstveretes, egyedi szerkezetű díszöve és tarsolyának fedőlemeze utalt. Egyetlen ékszere – az övet leszámítva – egy sima, nyitott ezüst hajkarika volt, ruházatát nem díszítették sem gombok, sem nemesfém ruhaveretek. A temetési rítus részeként lovának feje és lábvégei is a sírba kerültek, közvetlenül a halott íjászfelszerelése fölé, jobb oldalon. A férfit derekára csatolt övvel temették el: bal oldalán eredeti helyzetben, szerves maradványokkal együtt kerültek elő az övet ékítő aranyozott ezüstveretek, a derék jobb oldaláról azonban nagy részük elmozdult, hiányzott. A sírban elszórtan megtalált többi övveret tekintetében nem lehet kizárni a szándékosságot, hiszen a hitvilággal, hiedelmekkel kapcsolatos öltözetrongálásra több példát is ismerünk a korszak temetkezéseiből. Elgondolkodtató azonban, hogy a másodlagos helyen előkerült veretek szinte mindegyike utólagosan átlyukasztott (az övön maradtakkal ellentétben). Az eredeti nittszeg letörése miatt utólag cérnával felvarrt veretek a korhadás folyamán előbb, illetve könnyebben kimozdulhattak helyükről: akár egy föld alatti járatokban mozgó rágcsáló is elsodorhatta őket.

Szerencsés módon eredeti helyén, a jobb csípő mellett került elő az aranyozott ezüstötvözetből készült tarsolylemez. Az övön függesztve hordott tarsoly hosszanti élén állva simult egykori gazdája oldalához, s a benne tárolt tűzcsiholó készlet, a jellegzetes alakú csiholó acél és a kovakő is ránk maradt. A tarsolyt díszítő lemez előlapja finom kidolgozású, harmonikus felépítésű mintázata belső keretes szerkezetű. A függőlegesen tükröződő növényi ornamentika külső sávjában hullámos indákból nyíló félpalmetta-csokrok futnak körbe. A dús díszítés ellenére a lemez nem túlzsúfolt, a külső indás és a sima kerettel leválasztott belső, csak leveles mintázat kiegyensúlyozott kompozíciót alkot, melyet a háttér tűzaranyozásával emelt ki az ötvösmester. A díszített felületet sima szalag fogja körbe, ezen vannak az előlapot a tarsolyfedélhez és a hátlaphoz rögzítő félgömbfejű szegecsek. A felső, alig érzékelhetően kifelé ívelő peremen csak középen van két szegecslyuk – ezek, és alsó párjaik az eredetileg a lemez mögött, az előlap és a hátlap között húzódó zárószíjat rögzítették. Nemegyszer kisebb vereteket raktak a függesztő- és zárószíjakra is – a bugyifelsőványi sírban ezek is előkerültek eredeti helyükön.

A tarsolylemez hosszas, akár évtizedeken is átnyúló használat nyomait őrzi: mechanikus behatás következtében erősen meghajlott, a poncolások mentén néhol kitöredezett. Egykori tulajdonosa próbálta megmenteni: vörösréz hátlemezét gondosan hozzászegecselte – középen, a minta kompozíciójával mit sem törődve. A lemez felső pereménél, hátul vaskos vaslemezből készült kiegészítés is látható, ennek funkciója nem egyértelmű. Talán a letört-elhajlott hátlap helyett próbáltak merevítést adni a tarsolynak ezzel az előlap íveltségéhez egyáltalán nem igazodó, durva megoldással. A „javítás” után még sokáig használatban volt a tárgy, a sérülés miatt kidomborodó részein a díszítés erősen lekopott.

A gyászoló rokonok a halott jobbján a sír aljára tették a nyíltegezt, majd erre fektették rá az íjat, cél felé néző, frontális oldalával a sírfal felé fordítva, felajzatlanul. Végül sor került a harcos hátaslovának részleges eltemetésére is. A megnyúzott ló feje és lábvégei a bőrben maradtak (ez a ló megnyúzásának általános, széles körben alkalmazott módja). Az íj és a nyíltegez maradványai a lócsontok alatt-között bukkantak elő, tehát a lófejet közvetlenül a nyíltegezre és az íjra rakták rá, orrával nyugat felé fordítva, míg a ló lábvégei kissé távolabb, a sír délkeleti sarkába kerültek. A kantárt valószínűleg felülről ráterítették a lófejre, a nyerget pedig a lókoponya és a lábvégek közti területen helyezték el, az ide hajtogatott, összegöngyölt lóbőrre. A lószerszámból megmaradt vaskengyelek és a csikózabla a korszakban általánosan elterjedt, harci helyzetben is használható típusokat képviselnek.

A halott harcos koponyáján apró, ám jellegzetes, mesterségesen kialakított sérülés volt. A fejtetőn ún. jelképes trepanációt (koponyalékelést) hajtottak végre, jóval a harcos halálát megelőzően: 8-9 mm átmérőjű körben sekélyen kivésték – de nem fúrták át – a koponya csontját. A szakértelemmel és gondosan végrehajtott műtét nyoma feltehetőleg sekély bemélyedésként a gyógyulás után is látható volt. A túlnyomórészt a koponyatető közepét érintő beavatkozás a legtöbb, antropológus által megvizsgált 10–11. századi temetőben előfordult, a felnőtt korú férfiak és nők 12-13%-ánál. Az eljárásnak kimutatható orvosi indoka nem volt a csontanyagon, ez azonban nem zárja ki a műtét akár testi, akár lelki jellegű panaszokat orvosló szándékát. A kereszténység felvételét követően megritkult, majd teljesen eltűnt a jelképes koponyalékelés. E tény, valamint az ismert párhuzamok mindenképpen a keletről hozott pogány hagyományokban gyökerező kultikus vagy rituális-orvosi célokat sugallják, de az sem zárható ki, hogy a társadalmi státussal, ma már fel nem deríthető közösségi hagyományokkal függ össze a jelenség.

Bugyi-Felsőványi tarsolylemez. Forrás: http://arpad.btk.mta.hu/homepage/14-magyar-ostorteneti-temacsoport/257-bugyi-felsovanyi-tarsolylemezes-sir

6. Dunavecse – Fehéregyháza: KADA 1912, 327–329; AH 1996, 297: Fig., 307–308; BOLLÓK 2015, I. tábla 18, 84. kép.

Lemezes tarsoly (Dunavecse - Fehéregyháza)

Lelet: tarsolylemez

Nép: honfoglaló magyar

Megtalálás helye: Kecskemét-Fehéregyháza puszta (korábban: Csanádfehéregyháza), 
Bács-Kiskun megye, Magyarország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: Katona József Múzeum, Kecskemét, Magyarország

Anyaga: aranyozott ezüst előlap, vörösréz hátlap

Leírás: 

1910-ben homokbányászás közben előkerült sír leletei közül csak az 1. sír tarsolylemeze jutott el Kecskemétre, Kada Elekhez, aki további 23 sírt tárt fel a területen. A lemez előkerülésekor pereme több helyütt megsérült. A temető helyét ma már nem ismerjük. A tarsolylemez kivételével a többi lelet a II. világháborúban megsemmisült.

Mérete: 135 x 125 mm.

Peremére gyöngysort imitáló, lapos ezüst-szalagot szegecseltek. Kétoldalas megmunkálási technikával készült. A palmettacsokrok kontúrozását az előlap felől rovátkolásokkal és poncolásokkal, míg a palmetta- leveleket, illetve a középmező keretét a hátoldal felől alakították ki. A lelet díszítése egyedi, párhuzama nincsen.

Ábrázolás:

Forrás: https://lh3.googleusercontent.com/-Za2U81EqJkI/VlJeXjCuZwI/AAAAAAAABVA/rOXI76p1nPE/s404-Ic42/feheregyhazi.jpg

Ábrázolás forrása:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_BACS_cumania_10/?query=Galg%C3%B3c&pg=10&layout=s

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

Irodalom:

Bárányné Oberschall Magda: A kézművesség első nyomai. In: Magyar művelődéstörténet – a Magyar Történelmi Társulat megbízásából szerkesztette Domanovszky Sándor – Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1939–1942.

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

Dienes István: Honfoglalás kori tarsolyainkról. In: Folia archeologica 16. Budapest, 1964. 79-112. o.

Beküldte: Hayducki, mill

7–8. Eperjeske 2–3. sír: KISS 1920–1922, 42–55; FETTICH 1937, 79–80; AH 1996, 72–75, Fig. 1–2; BOLLÓK 2015, I. tábla 10, 16, 72. kép, 82. kép.

Lelet: tarsolylemez

Nép: magyar

Megtalálás helye: Eperjeske 3. sír, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Magyarország

Kora: X. század első fele

Jelenlegi helye: Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, Magyarország

 Anyaga: aranyozott ezüstlemez

 Leírás: Ezüstlemez, a háttér aranyozott. Felületét függőlegesen futó sáv osztja két részre. E sáv szegélye vonalkázott díszítésű, közepén csúcsukkal lefelé hajló palmettalevelek sora húzódik. E motívum a hajdani veretes tarsolyok zárószíját idézi, egyik példájaként annak, hogy a tarsolylemez eddigi díszítése textil vagy bőr rátétes előképek felhasználásával alakult ki. E sávra támaszkodnak két oldalt a lendületesen ívelt palmettacsokrok, melyek közé a lemez szegélyéről induló háromlevelű palmetták ékelődnek. A leveleknek csak a felső szegélye vonalkázott, valamint a tövüknél látható ívelt sávok, melyekből az erezetet idéző pontvonalas minta indul. A lemez szegélyét körben félgömbfejű ezüstszegecsek kísérik, melyek a bronz hátlapot az előlaphoz rögzítették. A zárószíjat idéző sáv két végét egy-egy nagyméretű, teljes felületén aranyozott, öntött rozetta díszíti, ezeknek a függesztő és a zárószíj rögzítésében is szerepük lehetett. Feltehetőleg voltak olyan bőrtarsolyok is, melyek a tarsolylemezek módjára záródhattak, nem pedig középen bújtatós verettel. Ezek emlékét őrizheti e két díszítőelemmé vált rozetta. A tarsolylemez mintájának háttere aranyozott, de nem visszakalapált, hanem egy síkban tartott.

 Ábrázolás:

Ábrázolás forrása:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_BACS_cumania_10/?query=Galg%C3%B3c&pg=10&layout=s

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

Irodalom:

Bárányné Oberschall Magda: A kézművesség első nyomai. In: Domanovszky Sándor (szerk.): Magyar művelődéstörténet. Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1939–1942.

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

Dienes István: Honfoglalás kori tarsolyainkról. In: Folia archeologica 16. Budapest, 1964. 79-112. o.

Beküldte: Karoldu, mill

9. Galgóc/Hlohovec: HAMPEL 1900, 530–533; AH 1996, 388–389, Fig. 1; BOLLÓK 2015, I. tábla 7, 69. kép.

A galgóci, aranyozott ezüst tarsolylemez végtelen hálóba szőhető palmettás motívumkincse a keleti textíliák, a szogdiai városok freskóinak motívumait idézi. E mintakinccsel a magyarság még keleti szállásain ismerkedhetett meg. Az 1868-ban napvilágra került férfisírban a feljegyzések szerint lócsontokat, valamint egy nyakperecet, fülbevalópárt és egy arab ezüstdirhemet is találtak. Az átfúrt érme Naszribn Ahmed szamanida emír (914–943) verete, amelyet Szamarkandban bocsátottak ki 918–919-ben, utolsó tulajdonosa a 10. század első harmadának végén ruhájára vagy lószerszámára felvarrva viselhette.

Forrás: https://mnm.hu/hu/gyujtemenyek/department-archaeology/honfoglalaskori-gyujtemeny

10. Izsák – Balázspuszta: H. TÓTH 1976, 141–185; AH 1996, 317–318, Fig. 1.

Lelet: tarsolylemez

Nép: honfoglaló magyar

Megtalálás helye: Izsák-Balázspuszta, Bács-Kiskun megye, Magyarország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: Katona József Múzeum, Kecskemét, Magyarország

Anyaga: ezüst előlap, vörösréz hátlap

Leírás:

Meglelése: 1974. május 18-án szőlőkarók cseréjekor egy honfoglalási sírt bolygattak meg. A munkások a sírt teljesen szétrombolták. Három nittszeg a lemez jobb alsó darabjával együtt a megtaláláskor elveszett. A megtalálók okozta sérülésektől behorpadt, felülete megrepedezett.

Peremét eredetileg felül 5, körben 16 félgömbfejű ezüst nittszeggel keretezték. Hátlapja egyenetlenül kalapált. A függesztő szíj veretét kéregöntéssel készítették.

Beküldte: Hayducki

Forrás: https://lh3.googleusercontent.com/-ggVhyirahds/VlJVmZMNrLI/AAAAAAAABUg/O_n8faxB6Fo/s446-Ic42/izsaki.jpg

11–12. Karos – II. temető 29., 52. sír: RÉVÉSZ 1996, 21, 26–29, 42. tábla, 80. tábla; BOLLÓK 2015, I. tábla 3, 65. kép.

Karosi (29. sír) tarsolylemez

Lelőhely:

Borsod-Abaúj-Zemplén megye.

Karos községtől nyugatra egy észak-déli irányú dombvonulat középső homokdombjából került elő a II. temető 29-es sírjából.

Meglelése:

1899-ben 4-6 sírt, 1935 őszén 40-50 sírt mezőgazdasági munkák során semmisített meg a föld tulajdonosa. A II. temető 73 sírját tárta fel Révész László 1986 és 1990 között. A temető rendkívül gazdag volt rangjelző tárgyakban. Három sírból veretes, kettőből lemezzel borított tarsoly látott napvilágot. Kiemelkedő rangú férfi nyugodott az 52. sírban. A III. karosi temető 1988-1990 között került elő.

Anyaga:

Előlap ezüst, aranyozott, hátlap vörösréz.

Mérete:

Tarsolylemez: 128x113 mm; pajzs alakú veretek: 15x10 mm; kis szíjvég: 33x12 mm; csat: 25x11 mm.

Műhelymunka:

E tarsolylemez egy műhelyben készülhetett a Tarcalon és Rakamazon talált darabokkal. Poncolt és vésett palmettamintákat alkalmaztak. A keretet alkotó ezüstszalag hátoldalára forrasztott szegecsek rögzítik egymáshoz a szegélyt, a díszített előlapot és a vörösréz hátlapot. A domború mintát a művész a háttér aranyozásával és visszakalapálásával emelte ki.

Fotó: Hapák József, adatok: A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum

Képi világ:

Előlapját öntött és vésett ezüstszalag keretezi, amelyen - a tarsoly felső, egyenes oldalának kivételével - bemélyedő vonulat van. Ezt az árkot szakaszonként egy mélyebb pont töri meg. A tarsoly tengelyében palmettacsokor található. Az egymásba fonódó indaháló tengelyében emelkedik a bimbós, húsos levelekkel ékesített életfa. A függesztőszíjat két, a zárószíjat egy pajzs alakú veret és egy palmettamintás, díszítéssel ellátott szíjvég ékesítette. E szíjvéget húzták át az ezüstcsaton. A honfoglalás kori leletek között meglehetősen ritka emberábrázolásos veret szinte pontosan azonos párhuzamát Tuzsérról és Izsákról is ismerjük.

13–15. Kenézlő – Fazekaszug-I. temető 3. és 14. sír, -II. temető 28. sír: JÓSA 1914, 308–309, 321–322, XIII. kép, XXX. kép; AH 1996, 151–153, Fig. 1, 154, Fig. 8; FETTICH 1931, 84: 54. kép 2; BOLLÓK 2015, I. tábla 4, 12, 66. kép, 66a. kép, 83. kép.

Kenézlői (3.sír) tarsolylemez

Lelőhely:

Borsod-Abaúj-Zemplén megye. Kenézlő-fazekaszug dűlőben egy magas homokdombon fekszik az I. temető. Ez a Tökös-tó határa volt mely napjainkra kiszáradt.

Meglelése:

1913-ban szántás közben 3 sírt forgattak ki, majd ugyanebben az esztendőben Jósa András további 22 sírt tárt fel. 1990-ben egy kenézlői lakos arról számolt be, hogy 1919-20 között a helyi földbirtokos, Szalay Géza is feltárt a temető területén legalább 8 sírt, melyben még tarsolyt is találtak. 1920-ban Kenézlő határában újabb honfoglalás kori sírokat bolygattak meg. 1927-ben újabb ásatások kezdődtek.

Anyaga:

Előlapja rosszezüst, hátlapja bronzlemez.

Mérete:

106x103 mm.

Műhelymunka:

Az előlapot és a hátlapot félgömbfejű szegecsekkel fogták össze.

Fotó: Hapák József, adatok: A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum

Képi világ:

Az egymástól 20 mm-re elhelyezkedő szegecsek szegélydíszként is szolgálnak. A tarsolylemez közepét egy öntött, háromszög alakú, felül két domború fejű szegeccsel is ékesítették. Erősen töredékes, az alsó negyede hiányzik.

Kenézlői (14. sír) tarsolylemez

Lelőhely:

Borsod-Abaúj-Zemplén megye. Kenézlő-fazekaszug dűlőben egy magas homokdombon fekszik az I. temető. Ez a Tökös-tó határa volt, mely napjainkra kiszáradt.

Meglelése:

1913-ban szántás közben 3 sírt forgattak ki, majd ugyanebben az esztendőben Jósa András további 22 sírt tárt fel. 1990-ben egy kenézlői lakos arról számolt be, hogy 1919-20 között a helyi földbirtokos, Szalay Géza is feltárt a temető területén legalább 8 sírt, melyben még tarsolyt is találtak. 1920-ban Kenézlő határában újabb honfoglalás kori sírokat bolygattak meg. 1927-ben újabb ásatások kezdődtek.

Anyaga:

Előlapja ezüstlemez, hátlapja vörösréz.

Mérete:

118x100 mm.

Műhelymunka:

Az előlapot és a hátlapot sűrűn egymás mellé helyezett félgömbfejű szegecsekkel rögzítették egymáshoz. Valószínű, hogy ugyanaz a mester készítette, mint a kenézlői 28. sír tarsolylemezét.

Fotó: Hapák József, adatok: A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum

Képi világ:

A hossztengely két végénél és a lemez felső, egyenes oldalának két sarkánál egy-egy kerek, öntött csillag alakú mintával ékesített rozetta található. A tarsolylemez díszítetlen. A szinte pontos mása a kenézlői temető 28. sírjában volt.

16. Kiskunfélegyháza – Radnóti Miklós utca: H. TÓTH 1974, 112–125; AH 1996, 331, Fig. 1; BOLLÓK 2015, I. tábla 6, 68. kép.

A Kiskunfélegyházi Tarsolylemez 1970 tavaszán került elő a Radnóti Miklós utca 48. szám alatti telken, házalapozás során. A tulajdonos nem jelentette be a talált leleteket, féltve frissen alapozott ingatlanát és beültetett kertjét a várható ásatástól. Ezekről iskoláskorú gyermeke révén Fekete Sándor szerzett tudomást, aki értesítette a Kiskun Múzeumot, valamint az összegyűjtött tárgyakat (vasbaltát, késtöredéket, három ruhafoszlányt, két gombot, nyolc lyukasztott pénzérmét, egy bronztárgyat és a tarsolylemezt) átadta az intézménynek.

17. Perbete 3. sír: DIENES 1959, 147, XXVII. tábla 11.

A perbetei (Komárom m.) lelet 1943-ban, a község határának K-i részén, az Érsekújvár és Párkánynána közötti műútszakasz javítási munkálatai közben került elő. Lacza József (Perbete, Kertalja utca 44. sz. alatti lakos) a műút mellett elterülő földjét a komáromi Állami Építészeti Hivatalnak adta bérbe, hogy onnan a műúthoz szükséges homokot termeljenek ki. Itt az ő földjén, a műút 33 km-es szakaszakaszának második (200-as) jelzőkövétől ÉK-i irányban 52 m-re nyitott homokgödörben bukkantak a leletre 1943. aug. 10-én az útépítésnél alkalmazott napszámosok, névszerint Hajtman Kálmán (Ogyalia, Kertalja utca 321.) és Kiszelica József (Perbete, Sallai utca 218. sz. alatti lakosok). Egyikük révén már másnap tudomást vett a leletről a községi csendőrörs s augusztus 14-én kelt átiratukban értesítették a Nemzeti Múzeumot.

A tarsoly tartozékai =

1 ) Díszítetlen tarsolylemez töredékei, ezüstből. Néhány jellegzetesebb töredéke alapján a megszokott forma rajzolódik ki. Széleit apró — szabálytalan formájú, laposfejű, 2—3 mm hosszú — ezüstszegecsek ütik át. A szegecsek vége vissza van kalapálva, 22 töredéke van meg. (XXVIT. 1. 11);

2) A tarsoly bőrmaradványai. 4 db (XXIX. t. 11—14);

3) Veretek, feltehetőleg a tarsoly függesztőszíjáról. Ezüstből öntöttek. Szívalakúak, felül aranyozott csatornácskával elkülönített csoppalakú taggal. Ugyanaz a csatornácska a szélek vonalát követve fut tovább, majd lenn csúcsosan magasodik fel. Hátukon fenn két s alul egy szögecs. 2 db, az egyik egy, a másik két helyen utólag átütve. H = 1,7 ; Sz — 1,2 cm. (XXVII. t. 9—10).

[Dienes István: 1959 A perbetei lelet. Milyen volt a honfoglaló magyarok öve? (Der Fund von Perbete. Wie sahen die Gürtel der landnehmenden Ungarn aus?). ArchÉrt 86, 145–158. 1960 ]

Kép: Nem áll rendelkezésre

18. Rakamaz – Strázsahalom A. sír: DIENES 1975, 15. kép; AH 1996, 110–111, 113, Fig. 1; BOLLÓK 2015, I. tábla 1, 63. kép.

Lelet: tarsolylemez

Nép: magyar

Megtalálás helye: Rakamaz - Strázsadomb, A sír, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Magyarország

Kora: X. század

Jelenlegi helye: Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, Magyarorszá

Anyaga: ezüstlemez

Leírás: A bőrtarsoly fedőlapját pompás ötvösmunkával kidolgozott, pajzs alakú ezüstlemez fedte. A lemezre előrajzolt mintát domborították, a hátteret elölről mélyebbre kalapálták. Felületén mesterien komponált növényi mintát alakított ki az egykori ötvös.
A vonalakat vésővel a poncolóvas sűrű beütögetésével alakította ki a biztos kezű ötvösmester, a levelek egyik, vagy mindkét szélét egyenletesen vonalkázott sávval zárta le, hasonlóan kialakított vonalkázott íves sávok törik meg a burjánzó indaszál felületét is.A minták közt bemélyedő hátteret dúsan aranyozták. A lemez szélét ugyancsak aranyozott ezüst szegélyléccel keretezték, a lemez függőleges tengelyén alul és fölül ezen is palmetta mustrát mintáztak, a a szegélyt magát is indaszárnak alakították ki, így ezt bekapcsolták a lemezen kialakított kompozícióba.
Előkerült e lemez bronz hátlapja is, amelyet 18 szegeccsel erősítettek az előlaphoz és a bőrtarsoly fedeléhez. A hátlap függőleges tengelye mentén hátrafelé kidudorodik, jelezvén az egykori zárószíj helyét. A zárószíj kis darabkája is megőrződött.
Feltehetően ugyanehhez a tarsolyhoz tartozhatott annak hátoldalán az alsó, ívelt szegélyt erősítő vaspánt, amelynek hasonmása az egyik tuzséri sírból ismert. A zárószíj felerősítésére szolgálhatott a kis líra alakú ezüstcsat, s e szíj végét ékesíthette az aranyozott ezüst kisszíjvég; hátoldalán három nittszeggel.

Ábrázolás:

Ábrázolás forrása:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_BACS_cumania_10/?query=Galg%C3%B3c&pg=10&layout=s

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

Irodalom:

Bárányné Oberschall Magda: A kézművesség első nyomai. In: Magyar művelődéstörténet – a Magyar Történelmi Társulat megbízásából szerkesztette Domanovszky Sándor – Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1939–1942.

Bérczi Szaniszló: Szimmetriajegyek a honfoglaláskori palmettás és az avar kori griffes-indás díszítőművészetben. In: Bánszky Pál – Sztrinkó István (szerk.): Cumania 10. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987. 9-60. o.

Beküldte: Karoldu, mill

Forrás:

http://regeszet.josamuzeum.hu/lektur/tarsolylemezek-a-megyebol/rakamaz/

Fodor István (szerk.): Honfoglaló magyarság. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1996.

Fotó: Hapák József

http://www.tarsolyosok.hu/rakamazi.htm

A griffmadarat általában egy mitológiai, valóságban nem létező állatnak tekintik, amelynek saskeselyű feje és oroszlán teste van. A griff a Kr. e. 4. században megjelenik szkíta állatábrázolás formájában, majd a Kr. u. 9-10. századi magyarsághoz köthető tárgyakon. Írásos formában szerepel Kézai Simon Magyar krónikájában és szájhagyományként fennmaradt a Fehérlófia mondában is. Mindez a szkíta-magyar folyamatosság egyik bizonyítéka.

A szkíta griff ábrázolások a nagyszentmiklósi kincs 2. korsóján szereplő griff pontos párhuzamai.

„A kelet-európai tarsolylemezek között tartjuk számon a sajnos töredékes állapotban megmaradt Panovo-i temető 2. sírjából származó leletet. A 9–13. század közé keltezhető temető szaltovói jellegzetességeket is mutató sírjai közt a 10. század második felére keltezhető horizonthoz sorolhatjuk ezt a számunkra fontos sírt. A tárgyat elsősorban a Fettich Nándor által készített (Erdélyi István 1969-es morsanszki felvétele alapján) rekonstrukcióból ismerjük.” [http://arpad.btk.mta.hu/adatbazisok/lelohelyek/kelet-europa/107-panovo.html, hozzáférés: 2021-08-15]

A panovoi tarsolylemezen található griff a Lehel kürtjén található griff pontos párhuzama.

A „Lehel-kürt” kiterített rajza, László Gyula, Lehel kürtje. Jászberény, 1973, 13. old., Jász Múzeum, Jászberény.

A griff és a kerecset Kézai Simon Magyar Krónikájának előbeszédében (prológusában) a következők szerint szerepel:

„... In montibus etiam deserti memorati crystallus invenitur; grifones nidum parant, aves, quas Legisvalk, Hungarice kerechet appellamus, …”

„…Az említett sivatag hegyei között kristály található, és griffmadár fészkel benne, valamint – s ez köztudott – a legerfalc nevű madarak, amiket magyarul kerecsetnek hívnak,…” [Kézai Simon mester Magyar krónikája, ford.: Szabó Károly]

A griffmadár szerepel a Fehérlófia című ősi, mítikus mesénkben is, melynek legalább 50 változatát gyűjtötték össze, és amely a sztyeppei népek mesekincsének fontos része: a magyar változat mellett van oszmán török, ujgur, jugur, kazak, kirgiz változata is. [MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON]

A Fehérlófia monda szövegét az alábbiakban közlöm az Arcanum szöveggyűjteménye alapján:

Fehérlófia

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt a világon egy fehér ló. Ez a fehér ló egyszer megellett, lett neki egy fia, azt hét esztendeig szoptatta, akkor azt mondta neki:

- Látod, fiam, azt a nagy fát?

- Látom.

- Eredj fel annak a legtetejébe, húzd le a kérgét.

A fiú felmászott, megpróbálta, amit a fehér ló mondott, de nem tudta megtenni. Akkor az anyja megint szoptatta hét esztendeig, megint felküldte egy még magasabb fára, hogy húzza le a kérgét. A fiú le is húzta.

Erre azt mondta neki a fehér ló:

- No, fiam, már látom, elég erős vagy. Hát csak eredj el a világra, én meg megdöglöm.

Azzal megdöglött. A fiú elindult világra. Amint ment, mendegélt, előtalált egy rengeteg erdőt, abba be is ment. Csak kódorgott, csak bódorgott, egyszer egy emberhez ért, ki a legerősebb fákat is úgy nyűtte, mint más ember a kendert.

- Jó napot adjon Isten! - mondja Fehérlófia.

- Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.

- Gyere no, én vagyok!

Megbirkóztak. De alig csavarított egyet Fehérlófia Fanyűvőn, mindjárt a földhöz vágta.

- Már látom, hogy erősebb vagy mint én - mondja Fanyűvő. - Hanem tegyük össze a kenyerünket, végy be szolgálatodba. - Fehérlófia befogadta, már itt ketten voltak. Amint mentek, mendegéltek, előtalálnak egy embert, aki a követ úgy morzsolta, mint más ember a kenyeret.

- Jó napot adjon Isten - mondja Fehérlófia.

- Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.

- Gyere no, én vagyok!

Megbirkóztak. De alig csavarított Fehérlófia Kőmorzsolón hármat-négyet, mindjárt a földhöz vágta.

- Már látom, hogy teellened nem csinálhatok semmit - mondja Kőmorzsoló. - Hanem tudod mit, végy be szolgálatodba, hű szolgád leszek halálig.

Fehérlófia befogadta; már itt hárman voltak. Amint mentek, mendegéltek, előtaláltak egy embert, aki a vasat úgy gyúrta, mint más ember a tésztát.

- Jó napot adjon Isten! - mondja Fehérlófia.

- Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.

- Gyere no, én vagyok!

Sokáig birkóztak, de nem bírtak egymással. Utoljára Vasgyúró gáncsot vetett, földhöz vágta Fehérlófiát, erre ez is megharagudott, felugrott, s úgy vágta a földhöz Vasgyúrót, hogy majd oda ragadt. Ezt is szolgálatába fogadta; már itt négyen voltak.

Amint tovább mennek, mendegélnek, rájok esteledett, ők is megtelepedtek, kunyhót csináltak. Másnap azt mondja Fehérlófia Fanyűvőnek:

- No, te maradj itt, főzz kását, mink elmegyünk vadászni.

Elmentek. De alighogy tüzet rakott s a kásafőzéshez fogott Fanyűvő, ott termett egy kis ördög; maga nagyon kicsi volt, de a szakálla a földet érte. Fanyűvő nem tudott hova lenni ijedtében, mikor meglátta, hát még mikor rákiáltott:

- Én vagyok Hétszűnyű Kapanyányimonyók, add ide azt a kását, ha nem adod, a hátadon eszem meg!

Fanyűvő mindjárt odaadta. Hétszűnyű Kapanyányimonyók megette, azzal visszaadta az üres bográcsot. Mikor hazajöttek a cimborák, nem volt semmi ennivaló, megharagudtak, jól eldöngették Fanyűvőt, de az nem mondta meg, hogy mért nincs kása.

Másnap Kőmorzsoló maradt otthon. Amint elkezdte főzni a kását, odament őhozzá is a Hétszűnyű Kapanyányimonyók, és kérte a kását:

- Ha ide nem adod, a hátadon eszem meg! - De Kőmorzsoló nem adta, Hétszűnyű Kapanyányimonyók sem vette tréfára a dolgot, lenyomta a földre, hátára tette a bográcsot, onnan ette meg a kását.

Mikor a többi három hazafelé ment, Fanyűvő előre nevette a dolgot, mert tudta, hogy Kőmorzsolótól is elveszi a kását Hétszűnyű Kapanyányimonyók.

Harmadnap Vasgyúró maradt otthon.

De a másik kettő se neki, se Fehérlófiának nem kötötte az orrára, mért maradtak két nap kása nélkül.

Ahhoz is odament Hétszűnyű Kapanyányimonyók, kérte a kását, s hogy nem adta, a meztelen hasáról ette meg. Amint a többi három hazajött, ezt is jól elpáholták.

Fehérlófia nem tudta, mért nem csinált egyik se kását. Negyednap maga maradt otthon. A többi három egész nap mindig nevette Fehérlófiát, tudták, hogy ahhoz is odamegy Hétszűnyű Kapanyányimonyók. Csakugyan oda is ment, de bezzeg megjárta, mert Fehérlófia megkötözte a szakállánál fogva egy nagy fához.

Amint a három cimbora hazaért, mindjárt feltálalta a kását. Amint jóllaktak, megszólalt Fehérlófia:

- Gyertek csak, mutatok valamit.

Vezette volna őket a fához, amelyikhez Hétszűnyű Kapanyányimonyókot kötötte, hát látja, hogy nincs ott, hanem elvitte a fát is magával.

Mindjárt elindultak a nyomon. Mindég mentek hét nap, hét éjjel, akkor találtak egy nagy lyukat, amelyen a másvilágra ment le Hétszűnyű Kapanyányimonyók. Tanakodtak, mitévők legyenek, utoljára arra határozták, hogy lemennek.

Fanyűvő font egy kosarat, csavart egy hosszú gúzst a faágakból, s azon leeresztette magát. De meghagyta, hogy húzzák fel, ha megrántja a kötelet. Alig ért le negyedrészére a mélységnek, megijedt, felhúzatta magát.

- Majd lemegyek én - mondja Kőmorzsoló. De a harmadrészéről az útnak ő is visszahúzatta magát.

Azt mondja Vasgyúró:

- Ejnye, be gyávák vagytok! Eresszetek le engem! Nem ijedek én meg ezer ördögtől sem!

Le is ment fele útjáig, de tovább nem mert, hanem megrángatta a gúzst, hogy húzzák fel.

Azt mondja Fehérlófia:

- Eresszetek le engem is, hadd próbáljak szerencsét!

Bezzeg nem ijedt meg! Lement a másvilágra, kiszállt a kasból, elindult széjjelnézni. Amint így kódorog előre-hátra, meglát egy kis házat, bemegy bele, hát kit lát? Nem mást, mint Hétszűnyű Kapanyányimonyókot. Ott ült a kuckóban, kenegette a szakállát meg az állát valami zsírral; a tűzhelyen ott főtt egy nagy bogrács kása.

- No, manó - mondja neki Fehérlófia -, csakhogy itt vagy! Másszor te akartad az én kásámat megenni a hasamról, majd megeszem én most a tiedet a te hasadról.

Azzal megfogta Hétszűnyű Kapanyányimonyókot, a földhöz vágta, hasára öntötte a kását, úgy ette meg, azután kivitte a házból, egy fához kötötte, s odább ment.

Amint megy, mendegél, előtalál egy várat rézmezővel, rézerdővel körülvéve. Amint meglátta, mindjárt bement bele; odabent egy gyönyörű királykisasszonyt talált, aki nagyon megijedt, amint meglátta a felvilági embert.

- Mit keresel itt, felvilági ember, ahol még a madár se jár?

- Hát biz én - felelt Fehérlófia - egy ördögöt kergettem.

- No, hát most jaj neked! Az én uram háromfejű sárkány, ha hazajön, agyonvág. Bújj el hamar!

- Nem búvok biz én, megbirkózom én vele.

Arra a szóra ott termett a sárkány.

- No, kutya - mondja Fehérlófiának -, most meg kell halnod! Hanem viaskodjunk meg a rézszürűmön.

Meg is viaskodtak. De Fehérlófia mindjárt a földhöz vágta a sárkányt, s levágta mind a három fejét. Azzal visszament a királykisasszonyhoz. Azt mondja neki:

- No, most már megszabadítottalak, királykisasszony, jere velem a fel-világra!

- Jaj, kedves szabadítóm - felel a királykisasszony - van nekem idelent két testvérem, azokat is egy-egy sárkány rabolta el; szabadítsd meg őket, neked adja az édesatyám a legszebb lányát meg fele királyságát.

- Nem bánom, hát keressük meg.

Elindultak megkeresni. Amint mennek, találnak egy várat ezüstmezővel, ezüsterdővel körülvéve.

- No, itt bújj el az erdőben - mondja Fehérlófia -, én majd bemegyek.

A királykisasszony elbújt, Fehérlófia meg elindult befelé. Odabent egy még szebb királykisasszonyt talált, mint az első. Az nagyon megijedt, ahogy meglátta, s rákiáltott:

- Hol jársz itt, felvilági ember, hol még a madár se jár?

- Téged jöttelek megszabadítani.

- No, akkor ugyan hiába jöttél, mert az én uram egy hatfejű sárkány, ha hazajön, összemorzsol.

Arra a szóra ott termett a hatfejű sárkány. Amint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte.

- Hej, kutya - mondja neki -, te ölted meg az öcsémet, ezért meg kell halnod! Hanem gyere az ezüstszürűmre, viaskodjunk meg!

Azzal kimentek, soká viaskodtak, utoljára is Fehérlófia győzött, földhözvágta a sárkányt, levágta mind a hat fejét. Azután magához vette mind a két királykisasszonyt, s így hárman útnak indultak, hogy a legfiatalabbat is megszabadítsák. Amint mennek, mendegélnek, találnak egy várat aranymezővel, aranyerdővel körülvéve. Itt Fehérlófia elbújtatta a két királykisasszonyt, maga meg bement a várba. A királykisasszony majd meghalt csodálkozásában, amint meglátta.

- Mit keresel itt, ahol még a madár se jár? - kérdi tőle.

- Téged jöttelek megszabadítani - felelt Fehérlófia.

- No, akkor hiába fáradtál, mert az én uram egy tizenkétfejű sárkány, aki ha hazajön, összevissza tör.

Alig mondta ezt ki, rettenetes nagyot mennydörgött a kapu.

- Az én uram vágta a buzogányát a kapuba - mondja a királykisasszony -, mégpedig tizenkét mérföldről. De azért ebbe a nyomba itt lesz. Bújj el hamar!

De már akkor ha akart volna, se tudott volna elbújni Fehérlófia, mert a sárkány betoppant. Amint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte.

- No, kutya, csakhogy itt vagy! Megölted két öcsémet, ezért, ha ezer lelked volna is, meg kellene halnod! Hanem gyere aranyszürűmre, birkózzunk meg! Nagyon soká viaskodtak, de nem tudtak semmire se menni. Utoljára a sárkány belevágta Fehérlófiát térdig a földbe; ez is kiugrik, belevágja a sárkányt derékig; a sárkány kiugrik, belevágja Fehérlófiát hónaljig; már itt Fehérlófia nagyon megharagudott, kiugrott, s belevágta a sárkányt, hogy csak a feje látszott ki, erre kikapta a kardját, levágta a sárkánynak mind a tizenkét fejét.

Azután visszament a várba, elvitte magával mind a három királykisasszonyt. Elérkeztek ahhoz a kosárhoz, amelyiken Fehérlófia leereszkedett, próbálgatták minden módon, hogy férhetnének belé mind a négyen, de sehogy se boldogultak. Így hát Fehérlófia egyenként felhúzatta a három királykisasszonyt, ő maga meg várta, hogy őérte is eresszék le a kosarat. Csak várt, csak várt, három nap, három éjjel mindig várt. Várhatott volna szegény akár ítéletnapig is. Mert amint a három szolga felhúzta a három királykisasszonyt, arra határozták, hogy ők magok veszik el a három királykisasszonyt, s nem eresztik megint a kosarat Fehérlófiáért, hanem otthagyják őt a másvilágon. Mikor Fehérlófia már nagyon megunta a várakozást, kapta magát, elment onnan nagy búslakodva. Alig ment egy kicsit, előfogta egy nagy záporeső, ő is hát belehúzta magát a szűrébe, de hogy úgy is ázott, elindult valami fedelet keresni, ami alá behúzódjék. Amint így vizsgálódik, meglát egy griffmadárfészket három fiókgriffmadárral; ezt nemcsak hogy el nem szedte, de még betakarta szűrével, maga meg bebújt egy bokorba. Egyszer csak jött haza az öreg griffmadár.

- Hát ki takart be benneteket? - kérdi a fiaitól.

- Nem mondjuk meg, mert megölöd.

- Dehogy bántom! Nem bántom én, inkább meg akarom neki hálálni.

- No, hát ott fekszik a bokor mellett, azt várja, hogy elálljon az eső, hogy levehesse a szűrét rólunk.

Odamegy a griffmadár a bokorhoz, kérdezi Fehérlófiától:

- Mivel háláljam meg, hogy megmentetted a fiaimat?

- Nem kell nekem semmi - felel Fehérlófia.

- De csak kívánj valamit; nem mehetsz úgy el, hogy meg ne háláljam.

- No, hát vigy fel a felvilágra!

Azt mondja rá a griffmadár:

- Hej, ha ezt más merte volna kívánni, tudom, nem élt volna egy óráig; de neked megteszem; hanem eredj, végy három kenyeret meg három oldal szalonnát; kösd a kenyeret jobbról, a szalonnát balról a hátadra, s ha jobbra hajlok, egy kenyeret, ha balra, egy oldal szalonnát tégy számba. Ha nem teszel, levetlek.

Fehérlófia éppen úgy tett mindent, ahogy a griffmadár mondta. Elindultak azután a felvilágra. Mentek jó darabig, egyszer fordul a griffmadár jobbra, akkor beletett a szájába Fehérlófia egy kenyeret, aztán balra, akkor meg egy oldal szalonnát. Nemsokára megint fordítja a griffmadár balra a fejét. Fehérlófia kapta a bicskáját, levágta a bal karját, azt tette a griffmadár szájába. Azután megint fordult jobbra a madár, akkor a jobb lábszárát adta neki.

Mire ezt is megette, felértek. De Fehérlófia nem tudott se té, se tova menni, hanem ott feküdt a földön, mert nem volt se keze, se lába.

Itt benyúlt a griffmadár a szárnya alá, kihúz egy üveget tele borral. Odaadja Fehérlófiának.

- No - mondja neki -, amiért olyan jószívű voltál, hogy kezed-lábad a számba tetted, itt van ez az üveg bor, idd meg.

Fehérlófia megitta. Hát lelkem teremtette - tán nem is hinnétek, ha nem mondanám -, egyszerre kinőtt keze-lába! De még azonfellül hétszer erősebb lett, mint azelőtt volt.

A griffmadár visszarepült az alvilágba. Fehérlófia meg útnak indult megkeresni három szolgáját. Amint megy, mendegél, előtalál egy nagy gulyát. Megszólítja a gulyást:

- Kié ez a szép gulya, hé?

- Három úré: Vasgyúró, Kőmorzsoló és Fanyűvő uraké.

A gulyás útba igazította, el is ért nemsokára a Vasgyúró kastélyához, bement belé, hát majd elvetette a szeme fényét a nagy ragyogás, de ő csak ment beljebb. Egyszer megtalálta Vasgyúrót, aki mikor meglátta Fehérlófiát, úgy megijedt, hogy azt sem tudta, leány-e vagy fiú. Fehérlófia megfogta, kihajította az ablakon, hogy mindjárt szörnyethalt. Azután fogta a királykisasszonyt, vezette Kőmorzsolóhoz, hogy majd azt is megöli, de az is meg Fanyűvő is meghalt ijedtében, mikor megtudta, hogy Fehérlófia feljött a másvilágról. Fehérlófia a három királykisasszonyt elvezette az apjokhoz.

Az öreg király rettenetesen megörült, amint a leányait meglátta. S hogy megtudta az egész esetet, a legfiatalabbat Fehérlófiának adta fele királyságával együtt. Nagy lakodalmat csaptak, s még máig is élnek, ha meg nem haltak. [https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Szoveggyujtemeny-szoveggyujtemeny-1/a-magyar-oskolteszet-emlekei-2/magyar-mese-es-mondavilag-29/feherlofia-467/, hozzáférés: 2021-08-15]

Kapcsolódó cikk:

https://julianusbaratai.blog.hu/2021/10/18/szkitak_medek_szarmatak_-hunok_magyarok_bovitett_es_atdolgozott_cikk

Hölbling Tamás „A honfoglalás forráskritikája”című művének I. kötetében a következőket írja:

„… Van … egy vadonatúj felfedezés, ami bár nem kap kellő visszhangot egyelőre, de valójában a julianusi felfedezéshez mérhető: Benkő Mihály messze a Volgától keletre a mai Kazakisztán területén úgy tűnik, megtalálta … [a] mažaroknak-mazsaroknak a hátramaradt töredékeit. … Maszúdi, Anonymus, Ibn Hordádzbeh és al-Balhi alapján kijelenthetjük: a honfoglalás előestéjén a magyarok még a Volgától keletre éltek, ahonnan Anonymus szerint (ami végső soron igaz) helyszűke, Maszúdi szerint pedig az úzok és azok társainak támadása miatt kellett nyugat felé vándorolniuk, együtt.

Konstantin pedig nem az eredeti, Volgán túlról hódítva érkező »magyar« identitású nép történetét mesélte el (itt a szerző a Levedi vajdával kapcsolatos történetre gondol - a szerk.), hanem a Fekete-tengertől északra élő, oda a Kárpát-medencéből érkező, Anonymusnál kunnak nevezett nép történetét, a Dado-féle levél főszereplőjét, a magyar hagyományok Csabájának népét, a hungarus-hunokét. Az is erősen megfontolandó ugyanakkor, hogy a minden megfejtési kísérletnek makacsul ellenálló sabartoi asphaloi név valamilyen kapcsolatban áll a »Csaba« (szabar/szabír – a szerk) névvel, vagyis a Kárpát-medencéből elmenekült hun-avar herceg nevét rejti.” [Hölbling 2010, 99-100.]

Megjegyzés: 

"A Honfoglalás forráskritikája első, a külföldi kútfőkkel foglalkozó kötete … stratégiai következtetéssel zárult:

-A DAI által emlegetett sabartoi asphaloi nevű nép nem a Volgán túlról érkező hétmagyarokkal, hanem az Anonymus és a krónikáink által említett Csaba-féle kunokkal azonosítható. (...)" (Részlet az Előszóból)

 OROSZORSZÁG

Miután pedig az oroszok vidékét elérték, minden ellenszegülés nélkül egész Kiev városáig hatoltak. Midőn Kiev városán keresztülmentek, a Dnyeper folyón áthajózva meg akarták hódítani az oroszok országát. Akkor az oroszok vezérei ezt észrevéve nagyon megijedtek, mivel hallották, hogy Álmos vezér, Ügyek fia, Attila király nemzetségéből származik, akinek az ő elődeik évi adót fizettek. De mégis a kievi vezér összehívta minden főemberét, és tanácsot tartva azt választották, hogy hadra kelnek Álmos vezér ellen, és inkább meghalnak a harcban, mintsem hogy elveszítsék országukat, és kényük-kedvük ellenére Álmos vezér uralma alá kerüljenek. A kievi vezér azonnal követeket küldött leghívebb barátaihoz, a hét kun vezérhez, és segítségre hívta őket. Akkor ez a hét vezér, akinek a neve: Ed, Edömén, Et, Böngér, Örsúr apja Ócsád, Vajta, Alaptolma apja Ketel, ugyancsak nem kicsiny számú lovast gyűjtött egybe, és a kievi vezér iránt való barátságból sebes vágtában Álmos vezér ellen jött. A kievi vezér a maga seregével eléjük vonult, és most már a kunokkal gyarapodva, sok fegyveressel Álmos ellen nyomult. Álmos vezér pedig, akinek segítsége a Szentlélek volt, fegyvert öltve csatarendbe szedte seregét, s ide-oda lovagolva buzdította katonáit; majd hirtelen eléjük rugtatva megállott mindnyájukkal szemben, és ezt mondta nekik: „Szittyák, bajtársaim, nagyvitéz férfiak! Emlékezzetek utatok kezdetére, amikor azt mondtátok, hogy fegyverrel, haddal olyan földet kerestek, amelyen lakhattok. Tehát ne zavarodjatok meg az oroszok és kunok sokaságától, akik a mi kutyáinkhoz hasonlítanak. Hiszen a kutyák, amint uruk szavát hallják, nemde rögtön félelembe esnek? Mivel a derekasságot nem a nép nagy száma, hanem a lélek bátorsága szabja meg. Vagy nem tudjátok, hogy egy oroszlán sok szarvast megszalaszt, mint ahogy egy bölcs mondja. De félre ezekkel! Csak azt mondom nektek: Ugyan ki tudott ellene állni Szcítia katonáinak? Nemde Dáriust, a perzsák királyát, a szcítiaiak megkergették, úgy, hogy rémületében nagy szégyenszemre Perzsiába szaladt és elveszített nyolcvanezer embert? Vagy Círust, ugyancsak a perzsáknak királyát, nemde szintén a szcítiaiak ölték meg háromszázharmincezredmagával? Vagy magát Nagy Sándort is, Fülöp királynak és Olimpiadis királynénak a fiát, aki harcban sok országot leigázott, ugye szintén rútul megszalasztották a szcítiaiak? Ezért hát derekasan és vitézül küzdjünk azok ellen, akik a mi kutyáinkhoz hasonlatosak, s úgy féljünk az ő sokaságuktól, mint a legyek felhőjétől.” Ezt hallván Álmos vezér katonái, nagy bátorságra gyúltak. Azonnal megfújták a harci kürtöket mindenfelé, a két ellenséges sereg összecsapott és heves küzdelembe bocsátkozott egymással. S igen sokan elestek az oroszok és kunok közül. Az oroszok és kunok vezérei pedig látván, hogy övéik a harcban alul maradnak, futásnak eredtek, és hogy életüket megmentsék, sietve Kiev városába húzódtak. Álmos vezér meg katonái az oroszokat és kunokat egészen Kiev városáig üldözték, és úgy aprították a kunok tar fejét, mint a nyers tököt. Az oroszok és kunok vezérei pedig, mikor a szcítiaiak vakmerőségét látták, a városban meglapultak, mint a némák.

BÉKE A VEZÉR ÉS AZ OROSZOK KÖZÖTT

Álmos vezér és vitézei pedig a győzelem után elfoglalták az oroszok földjeit, és javaikat elszedve a második héten Kiev városát fogták ostrom alá. Mikor aztán a hágcsókat kezdték odatámasztani a falhoz, a kun és orosz vezérek a szcítiaiak merészségének láttára nagyon megrémültek. S amikor belátták, hogy nem bírnak nekik ellenállni, akkor a kievi vezér és az oroszok más vezérei, nemkülönben az ott levő kunokéi is követeket küldtek, s kérték Álmos vezért meg főembereit, hogy kössenek velük békét. Mikor pedig a követek Álmos vezérhez jöttek, és kérték őt, hogy uraikat ne űzzék el székeikből, akkor Álmos vezér övéivel tanácsot 8 tartván, úgy küldötte vissza az oroszok követeit, hogy vezéreik és előkelőik fiaikat túszul adják, évi adóul tízezer márkát fizessenek, ezenfelül pedig élelmiszert, ruhát és más szükségeset. Az orosz vezérek, ugyan nem önkéntesen, de mégis mindezt megadták Álmos vezérnek. Azonban kérték Álmos vezért, hogy Halics földjét elhagyva, a Havas-erdőn túl nyugat felé, Pannónia földjére vonuljanak, amely előbb Attila király földje volt. És dicsérték nekik Pannónia földjét, hogy milyen szerfölött jó. Mondták ugyanis, hogy ott nagyon nevezetes forrásvizek ömlenek össze: a Duna, a Tisza és pompás halakban bővelkedő egyéb nevezetes források. Azt a földet - mondták - szlovének, bolgárok, blachok és a rómaiak pásztorai lakják. Ugyanis Attila király halála után a rómaiak Pannónia földjét legelőknek hívták azért, mivel a nyájaik Pannónia földjén legeltek. És joggal mondhatták Pannónia földjéről, hogy az a rómaiak legelője, hiszen éppen most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból. De már elég is ebből!

A KUNOK HÉT VEZÉRE

Álmos vezér meg főemberei tanácsot tartván, az oroszok vezéreinek kérelmét teljesítették, s békét kötöttek velük. Akkor az orosz vezérek, tudniillik a kievi és szuszdali, hogy székeikből el ne űzzék őket, fiaikat túszul adták Álmos vezérnek, és velük együtt tízezer márkát küldöttek, meg ezer lovat orosz módra díszített nyereggel és fékkel, továbbá száz kun fiút, valamint negyven teherhordó tevét, töméntelen hölgymenyét- és mókusprémet, végül sok más ajándékot, csak úgy számlálatlanul. Akkor a fent nevezett kun vezérek, tudniillik Ed, Edömén, Et, Bors apja Böngér, Örsur apja Ócsád, Vajta, kitől a Baracska-nemzetség származik, Alaptolma apja Ketel, midőn látták Álmos vezér kegyességét, amelyet az oroszok irányában tanúsított, lába elé borulva önként meghódoltak Álmos vezérnek ezekkel a szavakkal: „A mai naptól fogva legvégső nemzedékünkig urunkká és parancsolónkká választunk, és ahová a szerencséd visz, mindenüvé veled megyünk.” És amit szóval mondottak Álmos vezérnek, azt pogány módra hitet téve, esküvel is megerősítették. Nekik Álmos vezér és főemberei ugyanily módon hittel meg esküvel kötelezték le magukat. Akkor ez a hét kun vezér feleségestül, gyermekestül meg ezenkívül is nagy sokasággal kész volt Pannóniába jönni. Hasonlóképpen az oroszok közül szintén sokan Álmos vezérhez csatlakoztak, vele együtt Pannóniába jöttek, és maradékuk különböző helyeken egészen a mai napig Magyarországon lakik.

AZ ELŐZMÉNYEKET - CSABA KIRÁLYFI TÖRTÉNETÉT - KÉZAI SIMON A KÖVETKEZŐK SZERINT ÍRJA LE:

5. §. A hún birodalom fölbomlásáról.

A mint osztán halálának híre terjedt, a föld kereksége elámúla, s ellenségei nem tudják vala,
sirjanak-é vagy örűljenek, rettegvén töméntelen sok fiától, kiket mint valamelly népet alig
lehetett megszámlálni. Mert azt hitték, hogy majd utána valamellyik fia uralkodik. Azonban
Veronai Ditrik és a németországi fejedelmek álnoksága miá, kiknek Ethele király uralkodva
nyakokon űl vala, a húnok községe pártokra szakada, ugy hogy némelyek Csabát Ethele
királynak a görög császár Honorius leányától való fiát, mások a Krimhild német fejedelemasszonytól született Aladárt törekszenek vala Ethele után királylyá emelni. Mivel pedig a
józanabb rész Csabával, az idegen nemzet pedig Aladárral tart vala, azért mind ketten kezdének uralkodni. Ditrik álnokságából osztán, ki Aladárhoz szít vala, kettejök közt a dolog
háborúra kerül. Az első ütközetben tehát Aladáron erőt vesznek, de a másodikban, melly
Sicambriánál két álló hétig foly, Csaba hadát ugy legyőzik és szétverik, hogy Ethele fiaiból és
a húnokból igen kevesen maradnak. Ez ugyanis azon csata, mellyet a húnok Krimhild csatájának neveztek s maig is e néven emlegetnek. Melly ütközetben annyi vér ömlött, hogy ha a
németek szégyenből nem titkolnák és tisztán meg akarnák vallani, a Duna vizét néhány nap
sem ember sem barom nem ihatta, minthogy Sicambriától Potentia városáig vérrel volt áradva.
Csaba tehát tizenötezer húnnal Görögországba Honoriushoz futa, s bár az ott kivánta
marasztalni s görögországi lakossá tenni, nem marada, hanem visszatére Scythiába atyafiaihoz
és rokonaihoz. Ki is mihelyt Scythiába visszatért, mindjárt kezdé sürgetni, hogy mindenestől
menjenek vissza Pannoniába, hogy a németeken bosszút álljanak.

6. §. A székelyekről, és Csaba fiairól; Edről és Edeménről.

Maradt volt még a húnokból háromezer ember, kik a krimhildi csatából futással menekűltek,
kik is félvén a nyugoti nemzetektől Árpád idejéig a Sziklamezőn maradtak s ott magokat nem
húnoknak hanem székelyek-nek nevezték. Ezen székelyek ugyanis a húnok maradványai, kik
midőn megtudták, hogy a magyarok Pannoniába másodszor visszajöttek, a visszatérőknek
Ruthenia határszélein eléjök menének s Pannoniát együtt meghódítván abba részt nyertek, de
nem a pannoniai síkon, hanem az oláhokkal együtt a határszéli hegyek közt kaptak
osztályrészt. A honnan az oláhokkal összeelegyedve, mint mondják, azok betűit használják.
Ezek a székelyek azt hitték, hogy Csaba Görögországban veszett. A honnan a köznép ma is
mondja példabeszédben: akkor térj meg, - mondják a távozónak, - mikor Csaba Görögországból. Tehát ez a Csaba Ethelének Honorius görög császár leányától született törvényes
fia, kinek fiait Edeménnek és Ednek hívták. Edemén osztán, mikor a magyarok másodszor
visszatértek Pannoniába, atyja és anyja igen nagy atyafiaságával bejöve, anyja ugyanis a
korozmin nemzetből való vala; Ed pedig Scythiában marada atyjánál. Ezen Csabától származott az Aba nemzetsége. Midőn hát Csaba Scythiába visszamenvén a község előtt anyja nemes
voltával hánykolódott, a húnok nemessége megveti vala, azt állítván, hogy nem igaz
növendéke Scythia országának, hanem csak olyas jöttment idegen fajta. Miért is Scythiából
nem kapott, hanem a korozmin nemzetből vett feleséget.

Irodalom

Anonymus, Gesta Hungarorum (ford.: Pais Dezső), mek.oszk

DAI,  Bíborban született Konstantin: A birodalomkormányzásáról  (latinul: De administrando imperio, népszerű rövidítése: DAI) 38. rész 

Benkő Mihály, Őseink nyomában Ázsiában, Tortoma Kiadó, Barót, 2020, 57-59.

Kézai Simon mester Magyar Krónikája (ford.: Szabó Károly), mek.oszk

Németh András, A Dado Verduni püspökhöz írt levél, in: Források a magyar történelem ismeretéhez (szerk.: Róna Tas András), Balassi Kiadó, Budapest, 2001, 113-161. o.

Az adatgyűjtés körülményei és az eredetmondák:

Helyszín: Nyugat-Mongólia, Bajan-Ölgij megye, a Cengel Khairkhan Uul (Áldott Szent Hegy) 3000 méter magas fennsíkján elterülő alpesi legelő, nyári szállás

Idő: 2000. július 30.

Adatközlő: Szoltanbaj akszakal

Adatgyűjtők: Benkő Mihály, Töletajin Edge, Töletajin Prejudie

Lassan leszállt az este, már gyertyák égtek, amikor végre feltehettem a kérdést:

– Arra kérem házigazdánkat, mondja el, mit tud népe eredetéről?

A nagy csata

Ez csak egy legenda, úgy szájhagyományként él köztünk, nincs leírva, az egymás után következő nemzedékek adják tovább szájról szájra. Éppen ezért, nem bizonyos, hogy így történt, de azért elmondom. Ezer évvel ezelőtt elvándoroltunk nyugat felé. Messze innen, a Szir Darja folyón túl, egy hatalmas tó közelében népünk megütközött egy másik néppel. A csatát elvesztettük. Testvéreink bátran harcoltak, sokan elpusztultak közülük, akik élve maradtak, tovább vonultak nyugatra. Voltak azonban közöttünk olyan férfiak, akik nem vettek részt a harcban, hanem az asszonyokkal, gyerekekkel együtt hátra maradtak, távol a harctól. Ezek voltak a mi őseink, akik később visszatértek Ázsiába.

Vándorlás a szarvas után

Van egy másik legendánk is, amely szerint egy szarvas után vándoroltunk. Nem vadásztunk rá, hanem követtük. A szarvas nagyon jól tudja, hogy hol vannak jó élőhelyek, gazdag legelők, sűrű, sok vadat rejtő erdők, így érdemes őt követni kóborlásában. Az út során a mi őseink megunták a szarvas követését, és visszafordultak. Kitartóbb testvéreink tovább követték az állatot nyugat felé. Azt mesélik, volt olyan idő, amikor annyira szegények voltunk, hogy nyersbőrből készítettünk magunknak derékszíjat, azt főztük meg és ettük meg ínség idején. Talán ezért is hagytuk abba a vándorlást, és tértünk vissza ide.

Kép: Szarvasos kő ((Nyugat-Mongólia, Dzsungáriai Altaj).

– Mi lett a nyugatra vándorolt testvéreitekkel?

– Ahogy mondtam, ők tovább vándoroltak, és úgy tudjuk, hogy egy hegy mögött élnek a kis kontinensen. Ti vagytok azok?

– Igen, mi vagyunk.

– Ti ott a messzeségben bizonyára jobban megőriztétek régi szokásainkat, nyelvünket, mint mi.

– A nyelvet sikerült megőriznünk, de keresztények és földművelők lettünk.

– Akkor ti sem vagytok már azok, akik voltatok, és mi sem maradtunk a régiek. Nem vethetünk semmit egymás szemére.

Hölbling Tamás „A honfoglalás forráskritikája”című művében a következőket írja:

„… Van … egy vadonatúj felfedezés, ami bár nem kap kellő visszhangot egyelőre, de valójában a julianusi felfedezéshez mérhető: Benkő Mihály messze a Volgától keletre a mai Kazakisztán (valójában Nyugat-Mongólia – B. M.) területén úgy tűnik, megtalálta ezeknek a nagy keleti háborúban vesztes mažaroknak-mazsaroknak a hátramaradt töredékeit. … Úgy tűnik, a Szir-Darja vidéki, vagyis az Aral-tó melletti nagy vereségre a hátra maradt magyarok a mai napig emlékeznek. Nem úgy, ahogy azt Konstantin alapján gondolhatnánk, hanem pontosan úgy, ahogy azt Maszúdi, Anonymus, Ibn Hordádzbeh és al-Balhi alapján kijelenthetjük: a honfoglalás előestéjén a magyarok még a Volgától keletre éltek, ahonnan Anonymus szerint (ami végső soron igaz) helyszűke, Maszúdi szerint pedig az úzok és azok társainak támadása miatt kellett nyugat felé vándorolniuk, együtt.

Konstantin pedig nem az eredeti, Volgán túlról hódítva érkező »magyar« identitású nép történetét mesélte el (itt a szerző a Levedi vajdával kapcsolatos történetre gondol - a szerk.), hanem a Fekete-tengertől északra élő, oda a Kárpát-medencéből érkező, Anonymusnál kunnak nevezett nép történetét, a Dado-féle levél főszereplőjét, a magyar hagyományok Csabájának népét, a hungarus-hunokét. Az is erősen megfontolandó ugyanakkor, hogy a minden megfejtési kísérletnek makacsul ellenálló sabartoi asphaloi név valamilyen kapcsolatban áll a »Csaba« névvel, vagyis a Kárpát-medencéből elmenekült hun-avar herceg nevét rejti.” [Hölbling 2010, 99-100.]

Megjegyzés: 

"A Honfoglalás forráskritikája első, a külföldi kútfőkkel foglalkozó kötete három stratégiai következtetéssel zárult.
-A Dzsajháni-hagyomány nem valamiféle őshazai magyarokról, hanem a 910 körül a Kárpát-medencében élő magyarokról szól.
-A magyarok bejöveteléhez semmi köze a 895-896-os balkáni hadjáratnak, sőt utóbbit már a megtelepedett, a Kárpát-medencei bolgár állásokat felszámolt magyarok hajtották végre. Ez a honfoglalás eseménytörténetét és időpontját is új megvilágításba kell helyezze.
-A DAI által emlegetett sabartoi asphaloi nevű nép nem a Volgán túlról érkező hétmagyarokkal, hanem az Anonymus és a krónikáink által említett Csaba-féle kunokkal azonosítható. (...)" (Részlet az Előszóból)

Irodalom

Anonymus, Gesta Hungarorum (ford.: Pais Dezső), mek.oszk

DAI,  Bíborban született Konstantin: A birodalomkormányzásáról  (latinul: De administrando imperio, népszerű rövidítése: DAI) 38. rész 

Benkő Mihály, Őseink nyomában Ázsiában, Tortoma Kiadó, Barót, 2020, 57-59.

Németh András, A Dado Verduni püspökhöz írt levél, in: Források a magyar történelem ismeretéhez (szerk.: Róna Tas András), Balassi Kiadó, Budapest, 2001, 113-161. o.

Immár 56 éve, 1965 áprilisában történt, hogy Tóth Tibor antropológus - Szeitbek Nurhanov kazak nyelvész útmutatása alapján - felfedezte a keleten maradt magyarok egy csoportját az Észak-kazahsztáni Torgaj vidéken. Ezt a munkáját, amelyet a rendszerváltás előtt sem idehaza, sem a Szovjetunióban nem támogattak, Kazahsztán függetlenné válása után Benkő Mihály keletkutató, történész és Bíró András Zsolt humánbiológus folytatta, további magyar néptöredékek felfedezésével, adatok gyűjtésével és az antropológiai-genetikai vizsgálatok végzésével. A kutatás jelenlegi szakaszának lezárásaként jelent meg a múlt év novemberében Benkő Mihály „Őseink nyomában Ázsiában – egy 18 évig tartó terepkutatás eredményei” című könyve, a szerző 80. születésnapjára, a székelyföldi Tortoma Kiadó gondozásában.

A magyarok kettéválásáról, egy részük kelet, másik részük nyugat felé vándorlásáról és egymással fenntartott rendszeres kapcsolataikról először Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár írt 950-ben, „A birodalom kormányzása” című művének 38. fejezetében. A keleti magyarok emléke a 13. század elejére már elhalványodott Kárpát-medencében élő testvéreik között. Julianus barát és dominikánus rendtársai a „keresztény Magyarok történetében” olvasták, hogy keleten van egy másik, „Nagyobb Magyarország ahonnan népével együtt a hét vezér kiköltözött,” de hogy hol van, „még csak nem is sejtették”. Végül Julianus barát 1236-ban – sok viszontagság után – megtalálta a (az egyik?) tartományukat. A mongol kor vérzivataros korszakában azonban nem volt lehetőség a rendszeres kapcsolatok felújítására. A 15. században Mátyás király udvarába még érkeztek hírek arról, hogy a Don forrásvidékén egy magyarul beszélő nép található. Ezt követően azonban a keleti magyarokra vonatkozó információk hosszú évszázadokra csaknem teljesen megszűntek. Elmondhatjuk, hogy Dr. Tóth Tibor (1929-1991) antropológus nevéhez a magyarságkutatás szempontjából a XX. század legjelentősebb felfedezése fűződik, mivel Ottó barát 1232-es és Julianus barát 1236-os útja után 1965-ben ő találkozott először olyan személyekkel, akik magukat keleti magyar népcsoport tagjainak vallják.

Tóth Tibor 1964-1965-ben a tanulmányúton járt a Szovjetúnióban. A tanulmányút elsődleges célja: „A magyar nép származásával kapcsolatos összehasonlító embertani adatok gyűjtése kb. 4000 felnőtt egyénről”. Végül 3100 egyénnél végzett mérést „Baskíriában, Tatáriában, Kazahsztánban és Grúziában”. Mint írja: „...váratlanul kiderült, hogy a [Kazah] köztársaság Kusztanaj területén egy magyar csoport él, a szervezést ez irányban szorgalmaztam. … 1965. április 7-29. között folytathattam az adatgyűjtést a kusztanáji terület (200.000 km2) Dzsangildi és Tobol-i járásaiban a magyarok, a kipcsakok és más törzsbeliek között, összesen 400 felnőtt egyénnél. … a gyűjtőmunka teljes befejezését az időjárási viszonyok lehetetlenné tették … Mégis, a természeti nehézségeket jelentős mértékben ellensúlyozta az a tény, hogy kísérőm a Kazak Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársa Seitbek Nurhánov maga is kipcsak származású, korábban hosszú ideig tanítóként dolgozott a szárükopa-i magyarok között, kitűnően ismerve a helyi adottságokat. A Kazahsztán területén megtett út kb. 8.000 km volt.” Felfedezéséről dr. Tóth Tibor 1966. április 12-én a Magyar Tudományos Akadémián az antropológiai témabizottság kibővített ülésén számolt be, és előadásának szövegét „Az ősmagyarok mai relictumáról” címmel az MTA Biológiai Osztályának Közleményeiben (9., 1966) publikálta.

Dr. Tóth Tiborra is érvényes a megállapítás, melyet Harmatta János akadémikus egy későbbi kutatás kapcsán mondott: "...rendkívül nehéz, szinte csak véletlenül lehet a keleti magyarság nyomára bukkanni. Julianus korában a magyar anyanyelv megőrzése még megkönnyítette azonosításukat, ma már ez is eltűnt." Dr. Tóth Tibor esetében ez a véletlen Szeitbek Nurhanov nyelvésszel való találkozás volt. Az azonosítás megkönnyítését a sok évszázadon keresztül megőrzött etnikai név tette lehetővé. A kazak tudós elbeszéléséből tudjuk, hogy Dr. Tóth Tibor ismerte és tanulmányozta az etnikai nevet őrző bizonyítékokat, a sírfeliratokat, bár nem tett róluk említést. Nyilván reménykedett abban, hogy későbbi útján sikerül ezeket lefotóznia és közvetlen írásos bizonyítékként közzétennie, erre azonban nem nyilt lehetősége. Tóth Tibor felfedezését a korabeli magyar tudományos közélet közönnyel, esetenként gúnyos megjegyzésekkel fogadta. A felfedezés feledésbe merült. Ő maga soha nem térhetett vissza felfedezése helyszínére. A Szovjetunió összeomlása után, 1991-ben megkísérelte a Magyar Tudományos Akadémián tudományos kutatásának folytatását elérni, azonban mielőtt célját elérte volna – éppen ebben a kérdésben folytatott volna a Magyar Tudományos Akadémián tárgyalást - az MTA főtitkárának előszobájában szívinfarktusban meghalt. [Erdélyi István közlése] Tóth Tibor kutatásait – ahogy fentebb említettük – a rendszerváltás előtt sem szovjet, sem, magyar részről nem támogatták. napjainkra kis híján teljesen elfeledték. Sírjára családja a következőket íratta: „Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de kitartó kutatói lelkesedéstől vezetve, bölcsőjét kereste és találta a magyaroknak.” Rosszkor volt jó helyen. Kutatásait a rendszerváltást követően - amikor a keleti magyarok kazahsztáni kutatása jelentősen könnyebbé, sőt, kazah részről kifejezetten támogatottá vált -  Benkő Mihály történész, keletkutató és Bíró András Zsolt humánbiológus folytatta.

Benkő Mihály Dienes István régész és Mándoky Kongur István nyelvész kezdeményezésére az ősi temetkezési szokások párhuzamainak kutatása céljával 1989-ben indult terepkutatásra a ma is lovas-nomád életmódot folytató kazakok közé Nyugat-Mongóliába. Kutatásaival ezen a téren jelentős eredményeket ért el, amelyekről be is számol új könyvének a temetkezési szokásokról és a honfoglaláskori övek, nyergek ma is használt keleti párhuzamairól szóló részében. Amikor Benkő Mihály hetedik Mongol-altaji útja alkalmával europid kinézésű mazsar/magyar néptöredékkel találkozott az altaji kazahok között, érdeklődése feléjük fordult. Mondáikat, öltözetüket, életmódjukat kutatta, majd felkereste a hajdani hatalmas Mongol Birodalom egymástól távoli pontjain szétszóródott és máig fennmaradt néptöredékeiket. Keleti magyar kutatóútjai egyes szakaszairól könyveket jelentetett meg: „Julianus nyomában Ázsiában” (2001), „Torgaji madiarok” (2003), „Magyar kipcsakok” (2008) (Mindhárom a Timp Kiadó gondozásában), és ’A keleti magyarok írott emlékei (2007 Püski-Masszi Kiadó). Benkő Mihálynak az 2020. novemberében, 80. születésnapjára megjelent "Őseink nyomában Ázsiában” című, több mint száz színes képpel, műnyomó papíron készült életműkönyve a kutatások összegzését, kiegészítő információk közlését, az összefüggések és a kérdés antropológiai, genetikai vetületeit tanulmányozó más kutatók - Tóth Tibor, Bíró András Zsolt - eredményeinek feldolgozását tartalmazza. 

A könyv egyaránt kapható Erdélyben és Magyarországon.

Az ősmagyarok mai relictumának felfedezésére és kutatására érvényesek Harmatta János szavai: "Ezt a kutatási munkát feltétlenül tovább kell folytatni, mert az adott esetben a nyelvészeti, történeti, etnográfiai összefüggés a honfoglalás előtti magyarsággal igazolható. Egy ilyen kutatást államilag támogatott őstörténetkutató társaságnak, intézetnek kellene végeznie, vagy legalábbis állami támogatást igényelne. E nélkül az elért siker nem lehet más, mint nagy szerencse, kitartás és hősies erőfeszítés eredménye.”

Kapcsolódó cikk

TÓTH TIBOR: AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMÁRÓL

https://julianusbaratai.blog.hu/2018/09/03/toth_tibor_az_osmagyarok_mai_relictumarol

A HONFOGLALÁS KORI VERETES TARSOLYOK MEGDÖBBENTŐ KELETI PÁRHUZAMA

https://julianusbaratai.blog.hu/2021/03/24/a_honfoglalas-kori_veretes_tarsolyok_megdobbento_keleti_parhuzama

A közelmúltban egy magyar kutató a Budapest Farkasrétről származó honfoglalás kori tarsoly pontos párhuzamára bukkant Nyugat-Mongóliában, az ott élő „mazsar” (magyar) törzs szállásterületén.

Benkő Mihály 1989-2001 között folytatott terepkutatást Mongólia legnyugatibb tartományában, Bajan Ölgijben. A megye lakosságának 90%-a a kazak kisebbséghez, azon belül a különböző eredetű törzsekből álló kereit törzsszövetséghez tartozik. Bajan Ölgij tartomány átlagos tengerszint feletti magassága 1710 méter, többezer méteres hegycsúcsokkal. Itt található Mongólia legmagasabb pontja, a Hujtun-csúcs (vagy Hüjten-csúcs, mongol nyelven: Хүйтэн оргил, 4374 m), a Tavan Bogd (Таван Богд) masszívum öt legmagasabb csúcsának egyike. További legmagasabb hegyek a tartomány területén: Caszt (Цаст уул, 4208 m), Cambagarav (Цамбагарав уул, 4163 m), Turgen (Тургэн уул, 4029 m), Cengelhajrhan (3943 m).Ezen a távoli, nehezen megközelíthető területen a lakosság ma is a hajdan az Eurázsiai sztyeppeövezet egészére jellemző lovas-nomád életmódot folytatja. A terepkutatás célja kezdetben a honfoglalás kori temetkezési szokások keleti párhuzamainak megismerése volt. A helyiek azt mondják: „Aki először jön, az ellenség, aki másodszor, az vendég, aki harmadszor, az barát.” A kutatás első szakaszában Benkő Mihály megismerkedett a nomád pásztorkodó életformával. Megírta fotókkal gazdagon illusztrált könyvét Nomád világ Belső-Ázsiában címmel. A mű ajánlását László Gyula régész professzor írta. [Benkő 1998] Ölgijben több alkalommal is fotózott a helyi antropológiai átlagtól kifejezetten eltérő, világos hajú, kék szemű, europid arculatú személyeket. Ötödik útja során, 1998-ban kísérője, Edge Toletaj meglepő kijelentést tett rábökve az egyik fényképre: „Ezek itt mazsarok.” A magyarul kiválóan tudó, korábban Budapesten egyetemi tanulmányokat folytató Edge a kérdésre, hogy ezt eddig miért nem mondta, szűkszavúan azt válaszolta: „Nem kérdezted.” Ezt követően fordult Benkő Mihály figyelme a kazakok között élő mazsar törzs felé. Először a Turán című újság 2000. évi október-novemberi számában adott hírt felfedezéséről. [Benkő 2000] Benkő Mihály ezt követően készítette el Julianus barát nyomdokain Ázsiában című, fotókkal gazdagon illusztrált könyvét, melynek előszavát Harmatta János írta. A könyvben egy fejezet foglalkozik a Bajan Ölgijben élő mazsarokkal. Láthatók a róluk készült fotók, hagyományos öltözetük, a körükben gyűjtött eredetmondák és a pusztulóban lévő magyar temető sajátos, kopjafás-kopjás sírokkal. A könyv bemutatóján Harmatta János így nyilatkozott: „Ünnepnapja ez a magyar tudománynak”. Benkő Mihály ezt követően több helyszínen is felkereste a hajdani hatalmas Mongol Birodalom különböző pontjaira szétszóródott magyar törzsek, nemzetségek szállásterületeit. 2002-ben az észak-kazakisztáni Torgaj vidéken, 2003-ban 2005-ben és 2007-ben a nyugat-szibériai Kara Tal aulban járt. Kutatóútjainak újabb szakaszairól is fotókkal illusztrált könyveket jelentetett meg, majd 2020-ban publikálta a 18 évig tartó terepkutatás eredményeinek összefoglalását „Őseink nyomában Ázsiában” címmel.

Benkő Mihály a magyarországi honfoglalás kori veretes tarsolyok pontos párhuzamát a Bajan Ölgijben élő mazsarok között folytatott terepkutatása során találta meg, és első alkalommal a fentebb említett „Julianus barát nyomdokain Ázsiában” című könyvében publikálta. Saját bevallása szerint kezdetben nem ismerte fel a felfedezés jelentőségét (kutatási témája más volt: a honfoglalás kori magyar temetkezési szokások keleti párhuzamai), arra csak régészekkel történt konzultáció után döbben rá. Veretes övek használata Bajan Ölgij tartományban általános, azonban veretes tarsolyt csak a Cengelhajrhan járás térségében élő mazsar törzs szállásterületén látott. Ez a viselet tehát nomád magyar etnikai jellemzőként értékelhető.

A Budapesti-- Farkasréti tarsolyról Soós Rita, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa a következőket írja: „A honfoglalás korából ránk maradt tárgyak közül talán a tarsolyok a legközismertebbek. Ezek a bőrből készült, korabeli „táskák” az övről lógtak le, és tulajdonosaik a tűzgyújtáshoz szükséges szerszámokat (csiholóvas, kovakő, tapló) tartották bennük. Az évszázadok alatt a szerves anyagból készült, fémdíszek nélküli tarsolyok csak ritkán őrződnek meg a talajban, de a lényegesen tartósabb anyagból készült nemesfém veretekkel vagy lemezekkel ékesített példányok is ritkaságszámba mennek. Utóbbiért azonban nem a Kárpát-medence talajtani viszonyait okolhatjuk: ezek a tárgyak ugyanis méltóságjelvények voltak, vagyis viselésükre nem mindenki volt jogosult.

A veretes tarsolyok a honfoglaló magyarság legritkább rangjelző tárgyai közé tartoznak, két kivétellel mindegyik a Felső-Tisza-vidéken került elő. A kivételek egyike a képen látható budapesti-farkasréti darab, melynek széleire és közepére egykor aranyozott ezüst, növényi mintával (ún. palmettával) és ékkővel vagy üveggel díszített vereteket helyeztek.

A tárgy a Farkasréti temető területén, minden bizonnyal egy modern sír megásásakor látott napvilágot, ám előkerülési körülményeiről pontosabbat nem tudunk. A leletet egyéb, szintén a temetőben talált avar és honfoglalás kori tárgyakkal – lószerszám veretek, veretes öv – együtt a Magyar Nemzeti Múzeum 30 koronáért vásárolta meg. Bár a múzeumi leltárkönyvbe már 1909. szeptemberében bekerült, igazi jelentőségét csak jóval később ismerték fel. Rekonstrukcióját 1973-ban Dienes István készítette el, aki megállapította, hogy mivel a díszítmények szinte az egész tárgy fedőlapját beborították, a farkasréti lelet egyfajta átmenetet képez a néhány verettel és az összefüggő fémlemezzel díszített tarsolyok között. Tarsolylemezeink egy részén megfigyelhetőek olyan minták, melyek a veretes tarsolyok szerkezetére (pl. a szíjra) utalnak, így az utóbbi tárgytípus archaikus volta nem kérdés. Az újabb feltárások eredményei azonban arra világítottak rá, hogy a lemezes tarsolyok nem szorították ki a honfoglaló magyarok között a végérvényesen a veretes „elődjeiket”, hiszen a két típust a honfoglaló magyar férfiak azonos időbszakban is használták.” [Soós 2020]

Dienes István régész történeti-régészeti kutatómunkája során néhány honfoglalás kori tárgytípust rekonstruált, köztük az előkelő harcosok által használt veretes fegyverövet és az arra függesztett veretes tarsolyt is. Benkő Mihály belső-ázsiai terepkutatásai során rábukkant ezeknek a – nálunk már a honfoglalás kor óta használatban nem lévő, és másutt is múzeumok féltett kincseként őrzött – tárgyaknak a napi használatban lévő pontos párhuzamaira.

A következőket írja: „Itt meg kell jegyeznem, hogy az arany-ezüst veretes öveknek, tarsolyoknak és ezüstveretes nyergeknek a néprajzi párhuzamait régészeink, így Dienes István is keresték, azonban ők ezt a finnugor eredet elmélete alapján, az Ob-vidéken és az Urál-vidék középső és északi területein tették (például a mordvinoknál; Dienes: a krjukovói öv rekonstrukciója), így nem is találtak semmit. Egyedül Mándoky Kongur Istvánnak – és az ő útmutatásai alapján nekem jutott eszembe, hogy ilyen párhuzamokat ott keressek, ahol valóban megtalálhatók, ahol a veretes öv, tarsoly és nyereg szinte napjainkig használatban volt: a belső- és közép-ázsiai török világban. Szerencsémre minderről fényképeket is készíthettem.”

Őseink egyik legfontosabb rangjelzője, nemzetségjele volt a veretes öv. [László 1988. 67.] A veretek formája, mérete nemzetségenként eltérhetett egymástól.

a Mongol Altaj kazakjai a múlt század 90-es éveiben még viseltek olyan típusú veretes fegyveröveket (és használtak olyan ezüstveretes lószerszámokat), mint amilyeneket a népvándorlás korában a török kultúrájú népek, többek között a honfoglaló magyarok is. Valószínű, hogy ezek készítési módja sem változhatott sokat a kora középkor óta eltelt évszázadok során. A Mongol Altaj kazakjai között olyan dísztárgyakkal lehetett találkozni még használatban, amilyenek napjainkban a múzeumok féltett kincsei közé tartoznak vagy tartoznának. [Vö.: Benkő 1998, 100 skk.]

Minden nomád ezermester. Szerviz nincs a pusztán, ami ott elromlik, azt csak használója maga javíthatja meg. A hagyományok szerint a türk birodalom i. sz. 6. századi megalakulása előtt az altaji türkök az avarok kovácsmesterei voltak. A kovácsmesterségben, ötvösmesterségben ma is minden altaji kazak pásztorember járatos, szívesen is űzik ezeket az iparokat. A különösen tehetséges mesterekből lesznek a nemzetségek, törzsek kovácsai, ötvösei.

A „műhelyt” a jurtában tartják, a szerszámok, a bőrből és fából készült fújtató és az anyag nagyon kis helyen elfér. A kazak ötvös egész felszerelését fel tudja málházni egyetlen ló hátára. [Révész 1999, 107.] A jurtában a mesterek a vaskályha közelében dolgoznak, itt olvasztják a munkához szükséges vasat, rezet, ólmot, ezüstöt. A tűz, de annak parazsa, hamuja is szent, a jurta védőszellemének lakóhelye. Ha valaki rálép vagy átlépi, súlyos károkat okozhat a jurtában élőknek az ottaniak hite szerint.

Az öv-, lószerszámdíszek készítési módja alig változott ezer év alatt. [Révész 1999, uo.] Folyékony ezüstöt öntenek a verőtő mintáiba, beleverik, és a kialakuló vékony ezüstréteget ólommal töltik ki. Ebbe még lehűlése előtt acélszeget helyeznek, majd az így elkészült veretet átdöfik a vastag marhabőr övön, lószerszámon. A szeget kis rézlemezzel rögzítik és lelapítják. Nagyon fontos a veretek mintázata, amely mutatja, hogy a nomád pásztor melyik törzshöz, nemzetséghez tartozik.

Kép: Veretes fegyveröv tarsollyal. (Mongólia, Bajan Ölgij provincia, Cengelhajrhan járás).

Kép: Veretes övkészítő műhely (Mongólia, Bajan Ölgij provincia).

Kép: Verőtő és övveret (Mongólia, Bajan Ölgij provincia).

Kép: Veretes fegyverövkészítő szerszámok (Mongólia, Bajan Ölgij provincia).

Benkő Mihály a helyszínen az övről lecsüngő bújtatót rejtő gyönyörű, arany- és ezüstveretekkel díszített szíjat külön is lefényképezte. Amint néhány évvel később megtudta, ezt a palmettás veretekkel díszített övet az altaji kazakok között élő mazsar (magyar) nemzetség egyik tagja viselte. A honfoglalás kori veretes tarsolyok párhuzamaival is találkozott.

Kép: Kazak-magyar övveretek a Mongol Altajból (Bajan Ölgij provincia).

Az ölgiji kazak és mazsar veretes öveket – ellentétben őseink, a honfoglaló magyarok fegyveröveinek hajdani felkötési módjával – nem vékony belső szíjjal és csattal, hanem kampóval erősítik a derékra. Ezt a kampót egy lyukas veretbe kapcsolják be. Feltételezhető azonban, hogy hasonlóan az ölgiji kazakok, mazsarok öveihez, honfoglaló őseink díszes fegyverövén sem a bal, hanem a jobb oldalon volt a leeresztett bújtatót rejtő szíj. Erre a szíjra erősíthették fel a veretes bőrtarsolyt vagy a díszes ezüstlemezzel fedett tarsolyt. A veretes fegyveröv egy része az ezüst szíjvéggel a lecsüngő szíjba rejtett bújtatón keresztülhúzva ferdén ívelhetett lefelé a deréktól a jobb combig, kifordulás nélkül. Az öv jobb oldalán kellett lennie a nyílvesszőket rejtő tegeznek is. Bal oldalt kapott helyet az övön a szablya, a tőr és a díszes íjtegez. [Vö.: Révész 1999,121.]

Benkő Mihály írja: „Az ölgiji kazak és mazsar övek segítségével, Dienes István tanácsai alapján hozzájárulhattam az ő nagy jelentőségű munkájához: a honfoglaló magyarok veretes fegyverövének és az arra függesztett veretes tarsoly rekonstrukciójához. A rekonstruálási problémának az ölgiji fegyverövek segítségével történő megoldását ő már nem publikálta, azonban felhívta a kérdésre a figyelmemet, és megállapítását fel is jegyezte számomra. Tervei között szerepelt a kérdésre vonatkozó tanulmányainak kiegészítése, és engem is biztatott, hogy írjak erről a kérdésről. A nagy tudósra emlékezve ezt most megtettem.”

Kép: Budapest-farkasréti veretes tarsoly rekonstrukciója (Forrás: Dienes, 1973.)

Kép: Karos-Eperjesszög II. 41. sír, veretes tarsoly rekonstrukciós rajza (Forrás: Révész László: Honfoglalás kori veretes tarsolyok Karosról, 8. kép, 295.)

Kép: Honfoglalás kori veretes tarsolyok néprajzi párhuzama Bajan-Ölgijből (Nyugat-Mongólia, Altaj hegység)

Összegezve:

A tarsolylemezek a honfoglalás kori ötvösművészet kiemelkedő alkotásai, melyek elsősorban a 10. századi előkelők sírjainak mellékleteiként kerültek elő a Kárpát-medencében. Ezeknek sem korábbi helyi, sem nagyobb számú keleti előzményei nincsenek. Ezért fordult a figyelem a veretes tarsolyok mint a tarsolylemezek előzményei felé. Veretes tarsolyok ugyanis nagyobb számban fordulnak elő a magyarok korábbi szállásterületein. Benkő Mihály belső-ázsiai terepkutatása során a Kárpát-medencei honfoglalás kori régészeti leletek (nyereg, veretes fegyveröv, veretes tarsoly) néprajzi párhuzamait találta meg és fotózta le a Mongol Altajban élő, és ma is nomád pásztorkodást folytató kazakok és keleti magyarok (helyi kazak nevükön: mazsarok) között. A terepkutatás eredményeként megismert közös népnév, a környezetüktől eltérő, europid antropológiai arculat, a kopjafás-kopjás magyar temető, a veretes fegyveröv és a gyűjtött mondák mellett a veretes tarsoly egyaránt a két néprész közös eredetére utal.

Forrás:

Benkő 2000: Benkő M., Julianus nyomdokain Belső-Ázsiában. Turán (XXX.) Új 3. évfolyam, 5. szám (2000 október-november), 57–63Benkő 2001: Benkő M., Julianus nyomdokain Ázsiában - Harmatta János előszavával. Budapest, 2001;

Benkő 2003: Benkő M., A Torgaji Madiarok - Erdélyi István előszavával. Budapest, 2003.

Benkő-Khinayat 2007: Benkő M.- Khinayat B.: A keleti magyarság írott emlékeiből. Budapest, 2007.

Benkő 2008: Benkő M., Magyar-kipcsakok. Budapest, 2008.

Benkő 2020: Benkő M., Őseink nyomában Ázsiában, Barót, 2020.

Dienes 1972: Dienes, I., A honfoglaló magyarok. Budapest 1972.

Dienes 1973: Dienes, I., Honfoglalás kori veretes tarsoly Budapest-Farkasrétről. – Beschlagverzierte landnahmezeitliche Tasche von Budapest-Farkasrét. Folia Archaeologica 24, 1973, 177–217.

László 1988: László Gyula, Árpád népe, Budapest, Helikon Kiadó, 1988.

Mesterházy 1996: Mesterházy, K., Budapest-Farkasrét. In: Fodor, I.-Révész, L.-Wolf, M.-M.Nepper, I. (szerk.): “Őseinket felhozád…” A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Budapest 1996, 367–368.

Révész 1996: Révész, L., A karosi honfoglalás kori temetők. Régészeti adatok a Felső-Tisza vidék X. századi történetéhez – Die Gräberfelder von Karos aus der Landnahmezeit. Archäologische Angaben zur Geschichte des oberen Theißgebietesim 10. Jahrhundert. [MHKÁS 1.] Miskolc 1996.”

Révész 1999: Révész László, Emlékezzetek utatok kezdetére. Régészeti kalandozás a magyar honfoglalás és államalapítás korában, Timp Kiadó, Budapest, 1999.

Soós 2020: Soós R., Hiányzó láncszem budapesti farkasréti tarsoly, 2020/06/15, https://mnm.hu/hu/cikk/hianyzo-lancszem-budapesti-farkasreti-tarsoly, hozzáférés: 2021-03-22

Hun-Magyar folyamatosság

A magyar népnév legrégebbi fennmaradt említése 6. századi bizánci forrásban szerepel. Malalas bizánci krónikaíró „Muagel”, Theophanes pedig „Muagerisz” hun királyról ír, ami megfelel az Anonymusnál a magyar nép önelnevezéseként szereplő „Moger”-névnek. [MORAVCSIK 1927: 257. skk.] Ugyanakkor történeti források utalnak a hunok megnevezésének megváltozára. Rubruk 1255-ben útleírásában a következőket írja: „Pascatir, qui est Major-Hungaria. De illa regione Pascatir exierunt Huni, qui postea Hungari, unde est ipsa major Bulgaria. Et dicit Isidorus, quod perniciosis equis claustra Alexandri rupibus Caucasi feras gentes cohibentia transierunt, ita quod usque in Egyptum solvebatur eis tributum.” [Némäti 1911: 10. skk.] [1]

Sudár Balázs így ír a Muagerisz király (528-530) és a magyar népnév közötti lehetséges összefüggésről: „A sztyeppei népek nagyon sokszor korábbi jeles vezetőktől származtatják a nevüket: az özbegek Özbeg kántól, a nogájok Nogáj emírtől, az edigék Edigétől. E példák mongol koriak, de ismerünk jóval korábbi elképzeléseket is: a Karlukok birodalmát egy Karluk nevű vezér hozta létre – legalábbis a legendák szintjén. A bolgárok esetében egy Bulgár nevű vezérről szól a történet, és a baskírokat is visszavezetik egy Baskurd nevű főemberre. A magyar hagyományok szintén ismerik ezt a logikát: első krónikáink szerint a magyarokat Magyarról, a hunokat Hunorról nevezték el. Elméletileg tehát semmi akadálya, hogy népnevünk egy hajdanvolt uralkodóról nyerje eredetét. A történeti forrásokban fel is bukkan egy ilyen személy: Muagerisz király, aki az Azovi-tenger (az ókori Meotisz, melynek mocsarain keresztül vezette őseinket a Kézai-krónikában szereplő csodaszarvas – B. I.) környékén élt a 6. században. A bizánci történetírók hun királyként említik. Uralma viszonylag rövid ideig állt fenn: testvére, a kereszténységet felvevő Gordasz megölése után átvette a hatalmat, de a bizánci büntetőhadjárat elől menekülnie kellett.” [Sudár 2012: 122.]

Muager(isz) népe a Bizánccal kialakult konfliktus után Bizánc legfőbb vetélytársa, a Szasszanída perzsa birodalom szolgálatában tűnik fel. I. Huszrau Anósírván (531-579) perzsa uralkodó két erődvárost is épített „magyar” megnevezéssel: Kicsi Madzsart, és Ulu (Nagy) Madzsart, melyek Derbent körzetében a kaukázusi átjáró védelmét szolgálták. Az erődvárosok elnevezése az őket védő helyőrség nemzetiségére utal. A Kaukázus távolabbi előterében volt található a Julianus barát által a Volga mellett felkeresett „Nagyobb Magyarország” (=Ungaria Maior) és az Ibn Battuta arab utazó által felkeresett Kuma folyó menti Al Madzsar város is.

Amikor Benkő Mihály 2003-ban felkereste a Torgaj vidéki (Kazakisztán-Oroszország) és nyugat- szibériai magyar törzsi területeket, azt tapasztalta, hogy az ott lakó magyar néptöredékek saját temetőkkel rendelkeznek, melyekben a sírokra felírják népnevüket a következő formákban: Мадиaр, Мадияр vagy Мадъяр. [Benkő 2001, 2003, 2004, 2007a-b, 2008a-b] Ennek olvasata a cirill betűs írás olvasásának szabályai szerint mindhárom esetben Magyar. A Kazak értelmező szótár szerint ez a magyarok neve, mely a mongol korban „Maжар” volt. [Kazak 1999, 447. o., 5-6. Kép, 11. lábjegyzet.]

Ezek után fennmarad az a kérdés, hogy honnan származhatott Muageris (Magyar) király neve. Több adat utal arra, hogy ez a név a médek önelnevezéséből eredhet. Népek közötti szövetségek kötése és annak dinasztikus házasságokkal történő megpecsételése, továbbá egy királynak anyja származása utáni megnevezése a magyar történelemben nem példa nélküli. Kun-nak nevezték például egyik Árpád házi királyunkat, IV. Lászlót, akinek az édesanyja kun hercegnő volt. Lehetséges, hogy a Muageris név is édesanyjának származására utal. A hunok és a médek közötti szoros, szövetségi kapcsolatot jelzi, hogy Attilát a Képes Krónika és a Thuróczi Krónika is a hunok és médek királyának nevezi. [Thuróczi, Képes] Kézai Simon Magyar Krónikája szerint Attila és népe a médek ruházatát viselte. [Kézai: „A viselet módjában és alakjában mind maga mind nemzete a médek módját tartja vala.”] A hunok megjelenése előtt a Római Birodalmon kívüli térséget Európai és Ázsiai Sarmatia-nak hívták. A szarmatákat Diodorosz szerint a szkíták telepítették Médiából a Don mellé. [Diodorosz] A szarmaták később hatalmas néppé váltak, megszállták a korábbi szkíta területeket.[2] 370 körül a hunok átlépték a Volgát, az itt lakó szarmatákkal szövetséget kötöttek, és megalapították az Uraltól a Dunáig kiterjedő európai Hun Birodalmat. Attila halála után a hunok fő ereje visszahúzódott a Fekete-tenger északi partvidékére. Ott született Attila fiától, Irniktől (Ernák) Muagerisz király. A méd-magyar kapcsolatra utal, hogy napjainkban a magukat a médek utódainak tartó kurdok zászlajának színe megegyezik a magyar zászló színeivel, közepén a székely címerben szereplő arany színű nappal.

Hunok, médek, magyarok

A Nyugat-Szibériában, pontosabban a Turáni Alföld – Oroszországba átnyúló - északi részén található Szargatkai régészeti kultúrát több magyar tudós a magyarok őshazájának tartja. Felmerült bennem a kérdés, lehet-e összefüggés a Szargatkai kultúra i. e. V. századi létrejötte és a hatalmas kiterjedésű ókori Méd Birodalom ezen időszakban történt bukása, illetve a perzsa-méd hatalomváltás között. A kérdés tanulmányozása közben több olyan, egymástól független, egybehangzó adatra bukkantam, melyek alátámasztják a médek önelnevezése és a “magyar” népnév egymáshoz fűződő kapcsolatát.

A médek önelnevezése “mada”, héber nyelven maday (ידמ= Mâday), asszír nyelven “madai” (jelentése sumer nyelven: föld, középső ország), továbbá a másik önelnevezésük “arii” volt. A kétféle elnevezés az Ókori lexikon szerint a vezető réteg és a köznép közötti etnikai különbséget fejezte ki. Kiss Bálint szerint a „magyar” népnév a médek önelnevezéséből ered. [Kiss 1839: 10. o.[3]] Az Európában különböző nyelvekben található méd, Média szavak a görögök (Μηδος= Me'dos) és rómaiak által használt külső elnevezésre vezethetők vissza (jelentésük szemantikailag összefügg a médek önelnevezésével: középső).

Média, az ókor mezopotámiai óriásbirodalma az asszír uralom lerázása után az i. e. 8. század végén jött létre. A médek i. e. 612-ben bevették Ninivét, Asszíria fővárosát. A Szentírás a médeket Isten ostorának nevezi (“felemelem ostoromat”) amellyel lesújt Asszíriára, illetőleg “felkent vitézeim”-nek, amelyeket Babilon ellen küld: “Imé, én feltámasztom ellenük a Médiabeieket, a kik ezüsttel nem gondolnak, és aranyban nem gyönyörködnek”. Leírja hadseregüket is: “Élesítsétek a nyilakat, töltsétek meg a tegzeket … hozzátok ki a lovakat, mint rettenetes sáskasereget”. A vazallus perzsák lázadása, a perzsa apától, de az utolsó méd király lányától született II. Kürosz hatalomátvétele következtében Média az ie. 6. század közepén szünt meg. Babilon ezt követően i. e. 539-ben esett el méd és perzsa csapatok ostroma következtében. A Kürosz halála utáni trónutódlási viszály etnikai konfliktussá fajult, a méd nemesség (egy része) elhagyta Média területét és új hazát keresett.

Nézetem szerint joggal feltételezhető az összefüggés a médek és a korábbi szkíta világot elfoglaló szarmaták között.[4] A Kaspi tengerig terjeszkedő hun birodalom létrejötte az i. e. 2. században a korábbi, a Kárpát-medencétől az Altájig terjedő szkíto-szarmata világot kettészakította. A keleten élő médek (szkíták, szarmaták, szauromaták) a hun birodalom részévé váltak.

Erre a tényre szolgálnak bizonyítékokkal az un. szargatkai kultúra régészeti leletei. Mogilnyikov szerint a i. e. 5. században létrejött, és a hunok i. e. 3. századi megjelenésével hun befolyás alá került Szargatkai kultúra leletei megfelelnek a Kárpát-medencétől az Belső Mongóliáig[5] terjedő szkíto-szarmata világ leletanyagának. Véleménye szerint a szargatkai kultúrát az új hazát kereső médek hozhatták létre, akiknek nyelvét ezen a területen jelentős ugor illetőleg türk hatás érhette. A méd főhatalom mintegy 600 éven keresztül fennmaradt., egészen addig, amíg a népvándorlás újabb hulláma következtében az i. sz. II-III. században megszűnt létezni. Lakosságának egy része megsemmisült, más része északra menekült, harmadik része pedig a hunokkal együtt nyugatra vonult, majd feltehetőleg részt vettek a magyar etnogenezisben. [Mogilnyikov 1992, 311]

Bár a Pallas Nagylexikon szerint i. sz. 36-ban a médek végképpen eltüntek a történelem szinpadáról, több középkori magyarországi krónika szerint az i. sz. 36-nál jóval később élő és uralkodó Attila a hunok és médek királya volt. [Képes Krónika, Thuróczi János Krónikája]

A “magyar” etnikai név első írásban történő említését Ptolemaiosznak tulajdonítják. Claudiosz Ptolemaiosz (görög: Κλαύδιος Πτολεμαιος, latin: Claudius Ptolemaeus) (Ptolemais Hermiou, isz. 85/90 körül –Alexandria, 168 körül), görögül író, Egyiptomban élő, római polgárjoggal rendelkező matematikus, csillagász, geográfus, asztrológus és költő. Ő alkotta meg a 17. századig meghatározó ptolemaioszi világképet. Ptolemaiosz Geográfiájában - mely részben a Kr. u. 100 körül élt Türoszi Marinus adatain alapszik - találunk olyan népneveket, melyek a magyar nép előtörténete szempontjából is jelentőséggel bírhatnak: a III. könyv 5. és az V. könyv 9. fejezet (Európa Nyolcadik Térképe) foglalkozik Európai Szármáciával, melynek területén szerepel Materoi népnév (a Volga-könyöknél laknak, a Suardeni szomszédságában; a két név az V. könyv 9. fejezetének 16 és 17. részében szerepel). A Souardenoi és a Materoi nevek jól azonosíthatók a szavárd és a magyar népnevekkel.

A „magyar” név ezt követő említése már az európai hun birodalom bukása utáni időszakra adatolható. Ennek forrásai az előzőekben említett 6. századi bizánci krónikák, majd az un. Dzsajháni hagyomány. Dzsajháni:(i. sz. 9. század – Buhara, 941?): vélhetően perzsa anyanyelvű, arabul író buharai tudós és államférfi. Egykori földrajzi könyve az Árpád-kor előtti magyar történelem egyik legbecsesebb forrása volt, ezért munkássága meghatározó a magyar történettudomány számára. „Az Utak és Országok Könyvének” „Az északi népekről” szóló fejezete az eddig ismert legrégebbi összefüggő tudósítást tartalmazza a magyar népről. A szöveg népünket madzsgarnak (más olvasatok: modzsgar, madzsfar, mudzsfar, makhfar, madzsgir stb.) nevezi. Dzsajháni leírása azon kevés idegen középkori források egyike, amelyek a magyarok etnikai önelnevezését, a „magyar” szót használják. „Az Utak és Országok Könyve” összefoglaló igényű leíró földrajzi munka volt. Mint a középkori iszlám szerzői általában, Dzsajháni is korábbi keleti tudományos tekintély munkájához nyúlt vissza; Ubajdallah ibn Khurdádzbih (Khordádzbeh) hasonló című, a 870-es-880-as években írt művét dolgozta át, illetve bővítette ki jelentősen. Meríthetett továbbá többek között Ibn Fadlán szóbeli közléséből, esetleg Hárún ibn Jahjá szintén 870-es évekbeli munkájából is.

Dzsajháni eredeti írásműve elveszett. Ám számos muszlim földrajz- és történettudós, példáuk az arabul író Ibn Ruszta (930 táján), al-Bakri, al-Makdiszi, al-Mukaddaszi, al-Birúni, Idríszi, Marvazi vagy a perzsául író Gardízi (1050-1053 közötti időszakban) felhasználta a Dzsajháni szövegének kisebb-nagyobb szakaszait saját munkájában. Közülük Ibn Ruszta kivonatolása a legjelentősebb, mert terjedelemben ő vette át Dzsajháni szövegéből a legtöbbet „Az Utak és Országok könyvéből”, s időben is legközelebb áll hozzá. A „madzser” nevet használta a 982-983 között készült Hudúd al-álam című perzsa munka is.

A „magyar” önelnevezés első, minden kétséget kizáró magyarországi említése Anonymusnál található „hetumoger” formában (i. sz. 13. sz. eleje körül.) [Anonymus]. Kézai Simon (isz. 13. század második fele) Szkítia leírása szerint Szkítia három részre oszlik melyek neve Barsac, Dent és Mogoria. [Kézai] A Mogoria szóban szintén a magyar név tükröződik.

A magyarok önelnevezését a hajdani szkíto-szarmata világ területén nagyszámú földrajzi-, település-, személynév, sőt etnikai név is őrzi. Erről először a 18. század elején Turkoly Sámuel adott hírt, aki a Kaukázus előterében Magyar (Madzsar) nevű romvárost, a Krim félszigeten pedig hét olyan falut talált, amelyeknek lakosai magyarul beszéltek.. [Turkoly]

Róna Tas András publikált tanulmányt az 1311-ben készült, magyar személynevet tartalmazó csisztopoli sírkőről. [Róna 1986: 78-81.] Vásáry István több tucat – a magyar nevet tükröző, Oroszország európai részén és az Orosz Föderációhoz tartozó Tatárföldön, Baskíriában, továbbá a hajdani Kaszimovi Kánság területén található – településnévről készített tanulmányt. [Vásáry 2008.] K. Konkobajev kirgiz nyelvész Budapesten tartott előadást a kirgizisztáni „мадияр” (magyar) földrajzi, település-, személy- és etnikai nevekről. [Konkobajev 2013] Mándoky Kongur István és Kakukk Zsuzsa turkológusok szerint a Baskíriában és Tatárföldön élő miser/misar tatárok neve is a magyar önelnevezésből származik. [Mándoky] M. Z. Zakijev a misarok etnogenezisét a 9-10. századi majar-madzsarokkal kapcsolja össze. Ezt nyelvészeti adatok is alátámasztják, a miser tatárok ma már török nyelven beszélnek, de ők is a szavak első szótagját hangsúlyozzák, ahogy mi is. A. H. Halikov tatárföldi történész terepkutatás alapján közölte, hogy a Zsiguli hegyeket korábban Magyar hegyeknek nevezték. [Kréneisz] Ez történeti-filológiai adatokkal is összhangban van. Ugyanis ebben a térségben, a Volga középső folyása mellett találta meg Julianus a 13. században a Riccardus jelentésben hivatkozott, ma már elveszett krónika szerinti „Nagyobb Magyarország”-ot (=Ungaria Maior) [Riccardus], a 15. században pedig kereskedők hoztak hírt Mátyás király budai udvarába egy, a Don forrásvidékén élő népről, amely ugyanazt a nyelvet beszéli, mint amit Pannoniában beszélnek. [Bonfini 1995[6]] Ezek szerint a keleti magyaroknak a tatárok, kazakok, oroszok közé történt beolvadását, nyelvének eltűnését nem a 13. század első felében bekövetkezett mongol támadás, hanem a 15-19. századi tatár-orosz-oszmán háborúk pusztító hatása okozta. Az Abulhair kán és unokája, Sejbani kán Mogulisztán elleni háborújáról beszámoló krónikák még említik a seregeikben harcoló magyar katonák vitézségét. Ezeknek a háborúknak az eredménye a kazak és üzbég kánságok megalapítása lett –.

1965-ben Tóth Tibor 8000 km-es tanulmányútja során olyan máig fennmaradt néptöredékeket talált Kazahsztánban és Üzbegisztánban, amelyek elnevezése „magyar” volt. [Tóth 1966, Aczél 1968.] Tardy Lajos 1980-ban publikált adatokat az I. Világháborúban az orosz hadseregben szolgáló mozsarokról (magyarokról). [Tardy 1980: 149-150.] Tóth Tibor nyomán Benkő Mihály is járt a kazak-magyarok között, majd az ő útmutatásuk alapján felkereste a Nyugat-Szibériában, az Omszki Területen élő magyar-kipcsakokat, korábban pedig a nyugat-mongóliai kazakok között bukkant rá magyar néptöredékre. [Benkő 2001, 2003, 2004, 2007a-b, 2008a-b] A nyugat-szibériai és kazahsztáni magyarok temetőiben a sírfeliratok utalnak az elhunyt személy magyar nemzetiségére. Az ugyanitt gyűjtött sezserék (nemzetségtáblák) is tartalmazzák a „magyar” etnikai nevet. Bíró András genetikai vizsgálatokkal bizonyította a kazahsztáni és kárpát-medencei magyarok vérrokonságát. 19. századi orosz néprajzi könyv pedig tartalmazza a hajdani Nogaj Kánság területén élt magyar nép felségjelét (tamgáját). [Szemenov 1895.] A közelmúltban jelent meg H. Haszanov könyve azerbajdzsáni magyar településnevekről [Haszanov 2010.]. Ezeket a szovjet időkben, a II. Világháború során átnevezték, mivel Magyarország ellenséges állam volt. „Мадьяр” nevű helyiségek voltak Üzbegisztánban, a Szir-Darja folyó partján, és Munkácsi Bernát szerint Oroszországban, a Volga-vidéken is.

Mindezek arra utalnak, hogy

• a „magyar” etnikai név a médek önelnevezéséből származhat,
• a „magyar” etnikai nevet tükröző földrajzi-, személy- és etnikai nevek nagy száma az eurázsiai sztyeppeövezet hatalmas területén magyar jelenlétre vezethető vissza (tehát a hét vezér valóban „Nagyobb Magyarországról” jött ki, ahogy azt a Julianus útjáról készült Riccardus jelentés bevezetője tartalmazza),
• a magyarok (részben!?) a Kaspi-tengerig előnyomuló hunok főhatalma alá kerültek, fegyvertársaikká váltak,
• Attila Uraltól a Kárpát-medencéig terjedő többnemzetiségű királyságában a médek/magyarok - a hunok után - a második legjelentősebb hatalmi tényezőt jelentették, ezért szerepelnek a hunok után közvetlenül a második helyen Attila népeinek felsorolásában,
• az európai hun birodalom felbomlása után – Muagerisz (Magor) király vezetésével - önálló hatalmi tényezővé váltak, majd a honfoglalás idején visszatértek a Kárpát-medencébe és a mai napig fennálló államot hoztak létre.

Képek:

1. Kép: Média, i. e. 600.

2. Kép: Szkíto-szarmata világ. I. e. 5-3. század.

3. Kép: Hunok Ázsiában i. e. 204 – i. sz. 216.

4. Kép: A hun Attila Birodalma
5. Kép: Sírkő a szagai magyar temetőben. A felirat a következő szöveget tartalmazza: „ruü Madijar” (magyar nemzetség). Fotó: Benkő Mihály [Lásd még: 11. lábjegyzet]

6. Kép: A magyarok tamgája és középkori önelnevezésének ciril betűs írásképe [Szemenov 1895., lásd még 10-11. lábjegyzet]

7. Kép: A majar nevet tartalmazó sírkő 1311-ből a csisztopoli temetőben. Forrás: Róna Tas András, a szöveg: Ebubekir Ferenczi. (Megjegyzés: A mellékelt térképen látható Bolsije Tiganiban van a keleti magyarok legnagyobb feltárt IX–XII. századi temetője. Vö.: J. A. Halikova-A. H. Halikov: Altungarn in der Kama Im ural. Régészeti Füzetek, Ser. II,m No. 21, 1981).

8. Kép: A Kazak értelmező szótár címlapja, 447. oldalán a MADYJAR, MAZSAR szócikk. [Kazak 1999. 447.]

9. Kép: a) Egy terepkutatás képei  Fotó: Benkő Mihály
   b) A kaukázusi 'Magyar' várának képi ábrázolása

10. Kép: A kurdok (médek?) zászlaja.

A MAGYAR NÉPNÉV TÖRTÉNETI FORRÁSOKBAN

[1] RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL, XXI. (2): „Innen, Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok.” http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0020.html, letöltve: 2018-12-23.

[2] A szkíták egy kolóniát hoztak létére, melynek népét „Médiából szállították el a Tanaiszhoz (Don folyó - B. I.), mely nép a Szauromata (A Szauromaták másik neve: Szarmata – B. I.) nevet kapta. Sok évvel később ez a nép megerősödött, vélgigpusztította Szkítia nagy részét, mindenkit elpusztítottak akit legyőztek és a földet sivataggá változtatták." [DIODORUS 1967: 28-29.  Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész: Bibliothéké cím művének II. könyve 43. fejezetéből, angol kiadás: Diodorus of Sicily in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, 1967 (The Loeb Classical Library). 28-29. o.]

[3] "Ha Médiának két régi nevét mely is ez: Maddj és Ar összetesszük, és a középső "a" betűt alig hallható schémává tesszük, a napkeleti nyelvek szokása szerint, éppen a mi nemzeti nevünk lesz belőle, mely is ez: Madjar-Magyar, mert a "dj"-t "gy"-nek szoktuk mondani, mint ezekben a szókban is: mondja - mongya; térdje - térgye, rendje - rengye...[Kiss Bálint: Magyar régiségek, Pest 1839. 10. o.]

[4] Lásd: 3. lábjegyzet.

[5] A lovas-nomád népek i. e. 700 körül özönlöttek Aszkániába, a mai Azerbajdzsán területére, egy évszázad múlva pedig már uralták a kelet-európai sztyeppéket. Ezt igazolja az is, hogy például szkíta triádot, vagyis kétélű kardot, lószerszámot és a szkíta állatstílusú díszítő motívumokat őrző tárgyakat Belső-Mongóliától egészen a Kárpát-medencéig találtak a régészek.

[6] „Pius pápa… tanúságul hív egy veronai polgárt, aki azt mondta, hogy amikor a Don forrásvidékén járt, ott magyarul beszélő népre bukkant. A mi isteni Mátyásunk szarmata kereskedőktől értesült ugyanerről. Követeket és kutatókat küldött oda, hogy ezt a rokon népet, ha lehet, átcsábítsa a folytonos háborúságtól elnéptelenedett Pannóniába, ami ugyan eddig nem sikerült, de ha megéri, bizonyára megvalósul.”[BONFINI 1995: I. tized, II. Könyv, 39.]

[7] Moravcsik Gy.: Muagerisz király. Magyar Nyelv 23 (1927) 258–271.

[8] Hun király (528-530) a bizánci krónikairodalomban. Szabó Károly volt az első, aki e királyban a magyarság névadó ősét látta, Lásd: Szabó Károly: Kisebb történelmi munkák. Bp., 1873. I, 155-6.

[9] Egy 12. századi bizánci eredetiből fordított szláv szöveg megemlékezik a peonokról, „kik ugroknak neveztetnek, kik magokat mageroknak (Магεр) mondják. [Thallóczy Lajos, Adalék az ó-hit történetéhez Magyarországon. Századok XXX (1896) 200.]

[10] Anonymus szavaiból világosan kitűnik, hogy így a magyarság nevezte önmagát.

[11] A magyar népnév egy 1311-ik évi volgai bolgár sírfeliraton [Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.], a 6. században épült Madzsar/Mazsar város neve a Derbentname című, 11. századi perzsa kódexben. [Дербент-Наме, Махачкала 1993б 61ю]

[12] MAZSAR Madijar (Venger) Aranyhorda idejében való elnevezésének egyik változata. A hős mazsar nép fia, Kojan vitéz is itt van. (Salkiiz zsürau) [Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999. 447.]

A magyar krónikák, régészeti leletek és mesék megőrizték az ősmagyar mitológia több alakját és az ezekhez kapcsolódó történeteket. Van azonban egy szimbólum, amelynek jelentéséről semmilyen ismeretünk nem maradt: a főleg hajkorongokon szereplő elnövényesedett lóábrázolás. Egy nyugat-szibériai körzet és település címerének vizsgálata közelebb vihet a szimbólum jelentésének megoldásához.

Katona Evelin a következőket írja a hajfonatkorongok szerepéről a honfoglalás kori öltözködésben: „A hajfonatkorongok a női viselet egyik legjellegzetesebb darabjai. A férfiak és nők varkocsokban hordhatták a hajukat, a nők ezekbe a varkocsokba bőrből vagy textilből készült szalagokat fontak. A szalagokat különbféle alakú veretekkel díszíthették majd a végükhöz erősítették a hajfonatkorongokat. A fiatal, még házasság előtt álló lányok egy hajfonatkorongot viseltek, a férjezett asszonyok kettőt. Olykor gyöngyfüzérrel, csigaházakkal, kagylókkal is változatosabbá tették ezeket a szalagokat. Sírban végzett megfigyelések alapján a szalagok a mellkasig is leérhettek. A mesterek öntött és kalapált lemezes korongokat készítettek. Leggyakrabban ezüstből készültek, aranyozhatták őket. Díszítésül figurális (gyakran lóalak) vagy ornamentális motívum szolgált. Ezeknek a motívumoknak a megjelenésében szerepet játszott a honfoglaló magyarság hiedelemvilága.” [Katona Evelin: Hajfonatkorongok Északkelet-Magyarországon, Miskolc, 2018. 5.]

Kép: Hajfonatkorong, Balatonújlak-Erdődűlő.

Forrás: Szinyéri Péterné: Az Ibrányi-Esbó-halmi honfoglalás kori, un. hajfonatkorong restaurálása, in: Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 1993/4., http://josamuzeum.hu/regeszet/wp-content/uploads/2013/05/ibranyikorong.pdf

Révész László írja: „A magyar régészetben vannak hagyományai a leletek művészettörténeti és folklorisztikai megközelítésének. Bálint Csanád a honfoglalás kori áttört, illetve lemezes korongok lóábrázolásait elemezve azt a véleményt fogalmazta meg, hogy a ló hátából kisarjadó növényi ornamentika esetleg egy mitikus lovas szimbólumaként értelmezhető.” [Révész László: Honfoglalás kori áttört állatalakos hajfonatkorongok a Kárpát-medencében, https://dtk.tankonyvtar.hu/xmlui/bitstream/handle/123456789/7309/12_revesz_laszlo.pdf?sequence=1&isAllowed=y, hozzáférés: 2021-03-09]

Révész László tanulmányának összefoglalójában megállapítja: „....nem kerülhetjük meg a kérdést: megfejthető-e számunkra az, hogy mit ábrázoltak valójában a mitikus állatalakot és palmettát megjelenítő hajfonatkorongok? E kérdésre már született határozott válasz. Fodor István szerint a bashalmi korongpár esetében „Nem kétséges, hogy az életfa és a táltos ló megjelenítése ez. A táltos e csodalény lovon fut fel a felső szellemek birodalmába az életfa levelei-ágai közt.” (FODOR 1996, 189) E lelet kapcsán azonban Dienes István jóval körültekintőbben fogalmazott. Az ugyan számára sem volt kétséges, hogy a fém varkocskorongon életfa előtt ábrázolt mesés állatfigura látható (DIENES 1975, 94–95), utóbbi mibenlétét illetően azonban óvatosan foglalt állást: „Sokkal inkább mesés-csodás lények ezek, mintsem fajtájukra nézve meghatározható állatok, semmiképpen sem olyan lovak (se nem táltos lovak vagy lovon ülő táltosok), mint amilyenek a szaltovói műveltség korongjain feltűnnek.” (DIENES 1978, 109) Véleményem szerint Dienes István figyelmeztetését mindenképpen tanácsos megszívlelnünk. Főképpen azért, mert a magyarság honfoglalás előtti, valamint 10. századi epikus hagyományainak csak elenyésző töredékei maradtak ránk. Ahhoz mindenképpen kevés, hogy konkrét tárgyakon megjelenő, eleve nehezen értelmezhető ábrázolásokat valamely mitikus elemhez kapcsolhassunk. Nem ismerjük az ábrázolt állatalak mibenlétét, nem tudjuk igazolni, hogy az állattal együtt megjelenő (mögötte álló?, hátából kinövő?) növényi motívum valóban az életfát ábrázolja-e. Ebből következik, hogy — mivel a szimbólum mindkét eleme ismeretlen — együttes jelentésüket, s főként azt, hogy készítőik, viselőik számára valójában mit jelentettek, nem tudjuk megnyugtatóan megfejteni. Nagy ívű hipotézisekkel kísérletezni lehet ugyan, ezek érvényessége és valóságtartalma azonban, legalábbis egyelőre, erősen megkérdőjelezhető.” [Révész László: Honfoglalás kori áttört állatalakos hajfonatkorongok a Kárpát-medencében, https://dtk.tankonyvtar.hu/xmlui/bitstream/handle/123456789/7309/12_revesz_laszlo.pdf?sequence=1&isAllowed=y, hozzáférés: 2021-03-09]

Klíma László a következőket állapítja meg: „A magyarság elődeinek vallási elképzeléseiben egymás mellett élhettek a saját és idegen eredetű hiedelmek. Feltételezhető, hogy az állatábrázolások és a növényi ornamentika egyes elemei is a mitológia körébe tartozó történetekre utaltak.” [Klíma László: Keleti vallási motívumok a korai magyarsággal kapcsolatba hozható régészeti kultúrákban, in: Archaeologiai Értesítő 144 (2019) 121–135, 131., http://real.mtak.hu/106562/7/0208.2019.144.5.pdf]

Mindebből látható, hogy az elnövényesedett lóábrázolások konkrét jelentése mindezideig a szakirodalomban nyitott kérdés. A kérdés megoldására nyújt reményt e nyugat-szibériai körzet, a Vengerovo rayon 2006-ban elfogadott címerének dokumentációja.

Kép: Vengerovo rayon és város címere (Orosz Föderáció, Nyugat-Szibéria) és honfoglalás kori párhuzamai. Forrás: https://m.blog.hu/ju/julianusbaratai/postimage/vengerovo2-8_1473504552.JPG, hozzáférés: 2021.03.09. 

„Mi motiválhatta az orosz címerkészítőt. A fő (hivatalos) vonal ismert: „A járás címerének indokaként hivatalosan az állattenyésztés és növénytermelés egységét jelölték meg.” De ennél több van benne! Itt a régészeti leletek segítenek. Az orosz 11-13. századi ékszereken, függőkön a Szenmurv és Szimarrgl (Сэнмурв, Симаргл) ábrázolások, valamint az életfa motívumok, a végtelen csomó és az ornamentika párhuzama megtalálhatók a magyar artefaktumokban is. A forrás közös: perzsa. Ebből fejlődött ki a szlávoknál a Pereplut isten (démon) kultusz, nálunk a Turul, az életfa a végtelen csomó és az ornamentikus motívumok.

A címer jelentésének leírása egyértelműen Pereplutra, a sors ősi szláv istenére utal: „A ló képe az ókori orosz isten, Pereplut képévé válik összefonódó gyökerek formájában, amely szimbolizálja a kapcsolatot a földdel, a családdal, a hagyományok megőrzését és az ősök emlékének tiszteletét.” [Nakika internetes hozzászólása, https://julianusbaratai.blog.hu/2016/09/08/vengerovo_ny-sziberia_cimere_es_a_honfoglalo_magyarok c. cikkhez, amit ezúton is köszönök.]

Mindezt ki kell egészíteni a Pereplut istennőre vonatkozó további ismeretekkel:

„Pereplut: szláv szerencse istennő. Rendelkezik a végzet és a jószerencse felett. Ő az, aki az emberiség számára kiosztja a jó és rossz sorsot, boráldozattal hívják elő, melyet lehetőleg üreges szarvból isznak.” [Priestess Brandi Auset: The Goddess Guide: Exploring the Attributes and Correspondences of the Divine Feminine, Llewellyn Worldwide, 2009., 64. o.]

A szláv Pereplut istennőt a perzsa Szimurg istennel azonosítják. E szerint a Pereplut kiméra (különböző állati- vagy állati- és növény elemeket ötvöző) vagy sárkányos ábrázolás, hasonlóan a Szimurghoz… Ő a szerencse, az italozás, bőség és növényzet, vagy gyakrabban matrózok segítő istensége. [Mathieu-Colas, Michel (2017). "Dieux slaves et baltes" (PDF). Dictionnaire des noms des divinités. France: Archive ouverte des Sciences de l'Homme et de la Société, Centre national de la recherche scientifique. Archived from the original (PDF) on 4 August 2017. Retrieved 24 May 2017.]

Kép: Pereplut ábrázolása, forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Deities_of_Slavic_religion, hozzáférés, 2021-03-09

A Pereplut istennőre vonatkozó ismeretek párhuzama alapján elképzelhető, hogy a hajkorongokon vagy karkötőkön látható elnövényesedő lóalak az ősmagyarok Szerencse istennőjének szimbóluma, melyet a hölgyek a 9-10. században talizmánként, védő, oltalmazó, szerencsehozó jelképként hordtak. Ugyanakkor a jelenlegi ismereteink önmagukban nem elegendők ennek az értelmezésnek az egyértelmű bizonyítására. Remélhetőleg a jövőben az értelmezést további adatok is megerősítik, vagy cáfolják.