Kép: Erdélyi István (1931-2020) Aibolat Kuskumbajev Magyarok keleten és nyugaton c. könyvével.  

Előszó

Nyugati és keleti magyarok

Emberek és népek keresik elődeiket – rokonaikat, ez a normális emberi kapcsolatok egyik fontos ösvénye. Ennek a könyvnek a jeles szerzője, Ajbolat Kuskumbajev, a közép-ázsiai kazak nép egyik számunkra is érdekes csoportjának: a magyar-kipcsakoknak a képviselője, a megújult Kazakisztán új fővárosa, Asztana új egyetemének a professzora. (Fiatal kora ellenére ragyogó tudományos karrierjéről a könyvünk végén található tudományos életrajzában olvashatunk). Az asztanai Eurázsia Egyetemet Lev Nyikolajevics Gumiljov orosz történészről nevezték el, arról a tudós emberről, aki a szovjethatalom utolsó évtizedeiben juthatott csak szóhoz, mivel megelőzően „hét esztendőt a papáért, majd hét esztendőt a mamáért” (ezek az ő szavai)  – köztük egy év szünettel – GULAG táborokban kellett, hogy eltöltsön.   Túlélte, és mindezek után két tudományágban szerzett akadémiai doktori fokozatot: történelemből és földrajzból. Családot ugyan nem tudott már alapítani, de több olyan könyvet jelentethetett meg, amelyek elméleti-módszertani tekintetben sok szempontból új utakat mutattak meg a történészeknek, az etnológusoknak.

Kuskumbajev Ajbolat kazak  történész, akadémiai doktor, (1969-) kötetünk szerzője, Gumiljov szellemi hagyatékán nevelkedett.

Számára fiatal kora óta különösen izgató az a kérdés, hogy a kazakságon belüli madijar-kipcsak, – pontosabban adva vissza szerinte magyar betűkkel, magyar-kipcsak – etnikai csoportnak a büszke tagja, milyen rokonságban is állhat az a mi őseinkkel, Az Álmos – Árpád vezette magyarokkal? Elbeszélése szerint neki még kamaszkorában mondta apja: Mi nem vagyunk kazakok, mi nem vagyunk kipcsakok, mi mások vagyunk: mi magyarok vagyunk! Ajbolat Kuskumbajev ezután határozta el: életét annak szenteli, hogy nemzetsége, törzse eredetét kikutassa. Ezért tanult történésznek, és ezért kutatja az Aranyhorda katonai és politikai szerkezetének történetét. Így vélt választ találni Magna Hungária magyarjainak továbbélési lehetőségeiről, módjairól az Aranyhordában, majd annak utódállamaiban. A keleti magyarokról írott kutatási eredményeiről már korábban is írt, magyarul, angolul és oroszul is, különböző tudományos folyóiratokba: íaz Eleinkbe, a hágai Journal of Eurasian Studies-ba, valamint a „Cheljabinskij Gumanitarnij”-ba, az Orosz Tudományos Akadémia Uráli részlegének folyóiratába. Most megjelenő művében összefoglalóan adja közre több mint 18 éves kutatásainak eredményeit.

Könyvében alapvető és egyúttal igen bonyolult módszertani alapkérdéseket és elveket is feszeget. A kérdések hátterében a sztyeppei lovas nomádok vándorlásai állnak, amelyek iráni, török és ugor nyelvű népek kelet-nyugati áramlását jelentik valójában. A „végállomás” legtöbbjük részére a Kárpát-medence volt a kimmérektől és a szkítáktól kezdve, a szarmatákon és a hunokon át egészen a kunok és jászok bejöveteléig bezárólag. A „folyosó” Ázsia és Európa között, amelyen pedig ezeken a lovas nomád népek legtöbbje vándorlása során áthaladt, éppen a mai Kazakisztán volt. Ez különösen fontossá teszi Kuskumbajev professzor megoldási javaslatait, a jelzett népek rokonság-valósága, vagy nem valósága és annak mibenléte, jellege és fokozatai megtárgyalása során.

Számunkra, magyarok számára különösen fontos őseink eredetének és rokonainak felderítése, amely az egyik legbonyolultabb kérdéskörbe tartozik. Kuskumbajev számára kétségtelen, M.I. Artamonov orosz régész nyomán (1962) az, hogy honfoglaló őseink elődei a 9. század előtt a Volgától keletre éltek. Ami a kazakisztáni történészeket illeti, sajnos nincs közöttük olyan személy – jóllehet ez nagyon kívánatos volna – aki a magyar nyelven megjelent szakirodalmat olvasni tudná. Artamonovon kívül, aki nem tudott magyarul, Kuskumbajev részére a másik jelentős forrás V. P. Susárin orosz történész munkássága (1997), aki hosszú éveket töltött Budapesten és kitűnően megtanult magyarul. Susárin a honfoglalók magyar neveként a madzsart, vagy mozsart használta, hiszen az eddig ismert keleti írásos források írói a népnevünkben rejlő – gy - fonémát nem tudták másként átírni műveikben. A bizánci görög nyelvű források, mint ismeretes, a megeré alakot használták. Ez az etnonym már a honfoglalás előtti évszázadban (vagy talán még előbb?) az egész népünkre vonatkozott, nem csupán az egyik honfoglaló törzs neve volt. Kuskumbajev  Susarinéval szemben megemlíti az egyik híres baskír etnológus, R. G. Kuzejev véleményét is, aki óva intette olvasóit (1974) attól, hogy a hasonló, vagy szinte azonos (madzsar és variánsai: pl. mozsar, mazsar) helynevekből, vagy akár néptöredékek nevéből arra következtessenek, hogy azok magyarok részeire utalnának. Róna-Tas András viszont egy 14. századi Volga-menti feliratban megtalált „Madzsar nevet egyértelműen őseink keleti maradékára utaló adatként kezelt.

Kuskumbajev utal egy számunkra kevéssé ismert érdekes megoldásra, miszerint a hétmagyarnak nevezett honfoglaló törzsszövetségben a hét szórész (szám) a türk jeti, dzseti , vele azonos jelentésű alakkal volna azonos. Ugyanitt – Bolat Kumekov kazak akadémikus adataira alapozva – megemlíti, hogy a kipcsakok kiinduló törzsszövetségei is hét törzsből állt. „Természetesen az ilyen számbeli azonosság egyenlőre keveset mondó, azonban összehasonlító jellegénél fogva, szélesebb alapokra helyezve,véleményem szerint perspektívikus lehet” – írja Kuskumbajev. Megjegyeznénk, hogy Kuzejev etnográfus adatai alapján, Baskíriában is létezett hét törzsből álló törzsszövetség.

Érdemes megemlíteni azt a jegyzetet, amelyet L. Ny. Gumiljov fűzött Artamonov általunk fentebb megemlített könyve 338. oldalához. Ennek a jegyzetnek értelmében Gumiljov felvetette azt, hogy a magyarok 631-ben szabadulhattak meg a türkök főhatalmától. Ez az a korszak, amikor megkezdődött a Nyugati Türk Birodalom széthullása (itt Kuskumbajev utal Galkina 2003. évi munkájára). Nagyon fontos az, hogy ezt Kuskumbajev kiemeli. Őstörténeti múltunk neves kutatóinak a véleményét erre a kérdésre vonatkozólag nem ismerjük, bár finnugrista magyar szerzőktől olvastunk olyan írásokat, amelyek szerint az ősmagyaroknak sikerült úgy eljönniük Nyugat-Szibéria és Kazakisztán határvidékéről, hogy hosszú útjuk során sem a hunokkal, sem a türkökkel nem találkoztak.

A kötetben a szerző jelentős részt szentel a Magna Hungaria (Великая Венгрия) kérdéskörnek, amelyről mi magunk is írtunk már 1961-ben, az 1959-ben megvédett kandidátusi disszertációnk ötödik fejezeteként. Egészében véve ma is úgy véljük, hogy Baskíriában nem található egyetlen olyan helynév sem, amely őseinkre utalna, Ettől független az a hihetőnek tartható vélemény, amely ősbaskírokkal együtt felvándorolt magyarokat tételez fel és az szerintünk is hihető, hiszen Julianus barát magyarokra talált a Volgántúlon, jóllehet röviden lejegyzett vatikáni jelentésében erről a hatalmas folyóról, illetve az azon történt átkelésről nem esik szó. Azonban a későbbi írásos források és helynevek ejtenek szót a tatár hódítás utáni magyarok maradványainak sorsáról. Közbevetőleg megjegyezzük, hogy az is felvetődött, hogy Julianus értesülései az elveszett Ősgesztából is származhattak. A Julianus útját megőrző Ricardus jelentés éppen a Gesta Hungarorumra hivatkozik azzal kapcsolatban, hogy távol Keleten a magyarok pogány rokonai élnek, akikkel közös hazáját a hét vezér népe azért hagyta ott, mert már túl sokan voltak ott. Így ők elvonultak Nyugat felé, ahol új Magyarországon új hazát találtak, és meghódoltatták az ott élő népeket.

Egy-egy terület túlzott benépesedése valóban oka lehetett nomád elvándorlások kezdetének az újkorban is, még akkor is, ha nem következett be valamilyen szerencsétlenség (természeti katasztrófa, kedvezőtlen klímaváltozás háborús csapás). Benkő Mihály argin-magyarok között gyűjtött legendáinak egyikében olvashatjuk a következőket, a XVIII. század elejére vonatkozólag: „Az 1720-as években a kazak sztyeppékről elkergették a mongol kalmüköket. Ekkor történt, talán Madijar vezér korában, hogy környékbeli befolyásos férfiak tanácskozásra jöttek össze, hogy megbeszéljék a (szabaddá vált – E. I.) terület felosztását. Aldijar és Madijar utódainak száma egyaránt nagyra növekedett. Mindkét törzs átköltözött a Torgaj-medencébe, ahol máig is élnek…

Visszatérve a baskír-magyar kérdéshez: a magunk részéről azon a véleményen vagyunk, hogy Baskíriába csak a honfoglalás előtti magyarság egy kisebb, „leszakadt” része juthatott el, talán éppen a baskírok őseivel együtt. Ugyanis a lovas nomád népvándorlások fő útvonala a Volgához (és azon át is) nem ezen, a kissé északra kanyarodó vonalon volt, hanem a mai Kazakisztánon át, nagyjából ugyanazon a szélességi körön haladt tovább kelet - nyugati-irányban maradva. A magyarok őshazája inkább valahol az Urál hegységtől délkeletre, Szibéria területén lehetett, azaz nem a mai, vagy az egykori Baskíria területén. A baskíriai, feltehetően magyarnak is vélt 10. századi szterlitamaki, vagy a kusulevói temetők esetében azok magyar etnikumhoz való tartozásában mi magunk sem kételkedünk. Amint jeleztük, a magyarok főtömegétől északnyugati irányba leszakadt, feljebb vándorolt néprész  temetői lehetnek. Sajnos mindkét fontos temető csak részleteiben közölt emlék, avagy a szterlitamaki esetében nem is rendelkezünk régészeti dokumentációval. Az a tény, hogy Abul-Gazi a baskírokat és a magyarokat szorosan együtt említi munkájában, még nem jelenti, és főleg nem bizonyítja azt, hogy a baskírok és magyarok ősei egy tőről fakadnak, hanem csak azt, hogy egy bizonyos időszakban egymás mellett élhettek.  Nincs tehát kizárva az sem, hogy őseink jelentős csoportja a mai baskírok elődeivel ment fel a steppéről északnyugati irányba, a Volga-Bjelaja folyók felé és az ő leszármazottaikkal találkozott Julianus barát, a baskírok szomszédságában.

Térjünk vissza azonban most Kazakisztánba.

Minden nép – amennyiben nem ismeri - keresi őseit, távoli rokonait, vagy legalább általánosan beszélt és használt nyelvének eredetét. A magyar nép őstörténetéről igen régen folynak tudományos viták. Jóval távolabb attól a területtől, ahol az egykori Magna Hungaria helyét sejtjük, az 1960-as évek derekán Tóth Tibor, jeles magyar antropológus terepmunkálatai nyomán, arról kaptunk hírt, hogy Kazakisztánban él olyan népcsoport, nemzetség, amelyek tagjai magukat madijarnak nevezik. Ez a híradás akkoriban hatalmas érdeklődést keltett és méltán. Sajnos antropológusunk már nem mehetett vissza oda, a Torgaj-vidékre, ahol még alkalma lett volna tovább kutatnia az argin-magyarok eredete és egyáltalán mibenléte tekintetében. Halála után – akkor következett be, amikor bár már akadémiai doktori fokozatot is szerzett – számára váratlanul leváltották vezetői posztjáról a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tára éléről. Tóth Tibornak az argin-magyarok körében lemért embertani tudományos anyagának javarésze mindmáig közöletlen.

Évtizedek múlva, már csak a Szovjetunió széthullása után mehetett csak Kazakisztánba Benkő Mihály történész (aki már járt megelőzően például Mongóliában és a szakirodalomból jól ismerte a közép-ázsiai népek koraközépkori és újkori történetét is). Az említett népcsoport képviselőivel és a helybeli kutatókkal ismerkedve – legyőzve töméntelen hivatalos és fizikai akadályt, jól tudva oroszul is – több kötetben osztotta meg velünk benyomásait és tapasztalatait, valamint tanulmányokat, később könyveket is írt a kérdéskörről. Először a Valóság c. lap 2003. 1. számában megjelent cikke, A turgaji madiar törzs keltette fel az érdeklődést, majd három könyvében (A torgaji madiarok, 2003; A keleti magyarság írott emlékeiből, 2007; Magyar-kipcsakok, 2008) adta közre kazak kutatókkal, köztük Ajbolat Kuskumbajevvel is együtt végzett kutatásai eredményeit. Benkőnek ezeket a munkáit vette kritika alá Baski Imre budapesti turkológus, az ELTE BTK tanára 2009-ben. [Madijar: magyar eredetű néptöredék a kazakoknál? Csodaszarvas.  III. 189 – 208. old.]. Tanulmánya, sajnos csak magyarul látott napvilágot (közbevetőleg engem, mint régészt is megró azért, hogy Benkő Mihályt kutatásra bíztattam – mellékesen: az ELTE habilitált történész doktora vagyok 1996 óta).   Kritikájának lényege abban foglalható össze, hogy a madijar (vagy madjar) nemzetségnév szerinte nem más, mint a Muhammadyar Mohamed barátja személynévből rövidített név, és szerinte semmiféle kapcsolata sem lehet a magyar népnévvel. Magunk nem vagyunk turkológusok, ám ennek ellenére kifejezzük azokat a gondolatainkat, melyek nyugtalanítanak bennünket az általa javasolt megoldás terén. Miért csak egy kisebb kazak népcsoport kapta ezt, a muzulmánoknál megtisztelő elnevezést ott, ahol a többi iszlámhívőkre is illett volna? Még akkor is különös, ha tekintetbe vesszük azt az általa mellékelt – egyébként meglehetősen torz – térkép alapján közölt adatot, amely szerint az arginok törzse északkelet felöl csak a 16. század végén érkezett a Balkas-tó alatti részen áthaladva a kazakok többi törzsei közé, akik akkor már szintén muzulmánok voltak? Ui. Baski szerint a Madi-yar név jelentése: „Mahdi barátja, Allah követője”, vagy pedig egy „még szilárdabb etimológia alapján” Mohamed barátja, követője [Baski 2009, id. m., 197]. Ezt meg kellett volna magyarázni. Baski mindehhez hozzátette még azt is, hogy a madijarok etnikai neve, nem ejthető a – dija- esetében – gy – vel, azaz magyar alakban. Erre az érdekes fonémára, a – gy -re alább még visszatérünk. Turkológusunk forrása, Alim Gafurov tádzsik nyelvész és névkutató is írja különben, hogy az adott csatolt szótag, azaz a -yar, sok perzsa szóban is megtalálható, és nem is csak „barát, segítő” jelentésben…

Baski cikke megjelenése előtt Benkő Mihály már részletesen írt többször az Eleink-magyar őstörténet című tudományos folyóirat IV. évfolyamának hasábjain 2004-2005-ben. Később, 2007-ben, Benkő István készített vele interjút a lap hasábjain [VI. 2. 80 – 89.old.]. Ezután Benkő Mihály többek között a Mándoky Kongur István jeles magyar turkológusról írt cikkében tért vissza a kérdéskörre, ahol Mándoky véleményét idézi a kazak-magyar kérdésről. Mándoky írását szó szerint idézi Kuskumbajev is Itt csak annyit említenénk meg, hogy a kazak világot a legjobban ismerő, korán elhunyt magyar turkológus nagy perspektívát látott a kazak-magyarok kutatásában. [VII. 2. 78 – 83.]. Ajbolat Kuskumbajev is értekezett az „Eleinkben” az adott kérdésről 2009-ben, „A kazakok és magyarok kölcsönös etnikai kapcsolatai címmel” [VIII. 1. 70 – 75. old.]. V. ö. Végh Alpár Sándor cikkét a Magyar Nemzet c. napilap 2009. IV. 11.-i számában.]. A jelzett folyóirat VIII. 2. számában Benkő Mihály ismételten visszatért a témára, annak 30 – 42. oldalain, részletesen reagálva Baski Imre fentebb említett cikkére. Kuskumbajev professzor is írt ismét részletesen a témáról: „A magyar (madijar, madzar) etnonim kérdéséhez” [Eleink-magyar őstörténet IX. 2. 2010. 8 – 19. old.]. Ez a műve egyébként orosz és angol nyelven is megjelent. Az „Eleink 2010. évi 4. számában aztán ismét Benkő Mihály tért vissza a témára, a 103 – 107. oldalon, ahol a kérdéskörben tájékozatlan Fodor István régésznek a 2010-ben megjelent, valótlan állításokkal is „megerősített”, személyes támadásokkal tarkított, negatív véleményét is visszautasította [Fodor I., Meghökkentő „őstörténet” és művelői. In: Honti László (szerk.) A nyelvrokonságról. 98. o, 10. jegyzet.].

Mindezek után döntöttünk úgy, hogy A. Kuskumbajev koncepcióját kiadjuk részletesebben, kis monográfia alakjában. is. Ezt tartja most kezében az olvasó. 

Tóth Tibor 1968-ban félbeszakadt kutatómunkáját 2006-tól, Benkő Mihály után közvetlenül, Bíró András antropológus – genetikus folytatja. Említett turkológusunk őt is, genetikai kutatómunkáját is kritika alá vette. Várjunk még egy keveset, hiszen Bíró András az idén is dolgozott – kutatott Kazakisztánban az argin – madijarok körében, és a turkológusunk által igen kevésnek tartott DNS vizsgálati adattömege (a 106 férfitól vett genetikai minta) még nagyobb mennyiségűre növekedett a végzendő és már részben végzett Y-kromoszóma vizsgálatok céljára.  (Itt említjük meg, ami nem lényegtelen, hogy a Baski imre által Bíró András bírálatában említett, de tételesen csak másodkézből idézett, dr. Czeizel Endre orvosként végzett vizsgálatokat, ő maga nem antropológus!) Nemcsak Bíró András, hanem Béres Judit genetikai vizsgálatai is szorgalmazzák a keleti magyar kutatások kiterjesztését és növelését (2008), irányának pontosítását. Még akkor is, ha jelenlegi hazai népességünk igen kevert génállományú! Erre a kérdésre az alábbiakban még visszatérünk.

Még néhány szót a magyar – madzsar etnonim sorsáról. Mivel a – gy - fonéma a török és mongol nyelvek esetében – igen ritka kivétellel – dzs- vé alakult, érdemes lenne utánanézni a magyar ősök vonatkozásában annak, hogy hol, merre találhatók meg emlékeik helynevekben és személynevekben. Erre Róna-Tas András orientalista hívta fel nálunk a figyelmet egy felirat nyomán. Vannak azonban, vagy voltak, madzsarok törzsnévvel (!) jelölve (i. m. 48.j., Németh Gyula nyomán, 1991.) Özbegisztánban, Kazakisztántól kissé délre is, ezt igazolja az egyik törzsnév náluk.  Madzsarok vannak a kazakisztáni torgaji (!) kipcsakok között is. Baski vitacikkében megemlíti azt is, hogy míg a kazakoknál a „dzs” hang általában zs” vé fejlődött, egyes altaji nyelvjárásokban azonban megmaradt a „dzs”, míg az urali kazakban a „dzs-nek palatizált d’, vagyis „gy-szerű hang felel meg. [Baski 2009, 205, 45 sz. jegyzet].Magyarán szólva: az uráli kazakok a „magyar” szót nem „zs”-vel, hanem „gy-szerű hanggal” ejtik ki… Kiterjesztve a kutatást és nem becsülve le az eddigi erőfeszítéseket, vizsgálni kellene az említett országok és vidékek madiarjait-madzsarjait, amire annakidején már Tóth Tibor is gondolt. Sajnos, az ő további kutatásait, magányos, vagy magyar néprajzosokkal, történészekkel, nyelvészekkel való visszatérését a Torgaj-vidékre Moszkva nem engedélyezte.

Érdekes nyelvi jelenség még az, hogy az oroszok manapság és a múlt században is, bennünket nem mazsaroknak, vagy mozsaroknak neveznek, hanem népnevünket мадьяр alakban és hangzásban használják. Ha mai helyesírással akarnánk ezt visszaadni, ami nem kis feladat, hacsak nem akarunk nyelvészeti diakritikus jeleket használni, akkor azt kell aláhúznunk, hogy valamiféle mágy-jári alakot hallunk az orosz közbeszédben, azzal, hogy a hangsúly a név második részére tevődik! Ez a forma élesen eltér azoktól a 15.- 16. századi írásos alakoktól. amelyek hiteles oklevelekből és részben még ma is élő helynevekből ismeretesek!

Szerzünk, hivatkozva L. Ny. Gumiljov egyik fontos tézisére, amelyet M. I. Artamonov 1962-ben kiadott könyvének egyik jegyzetében közölt, a maga részéről is elfogadja azt, hogy magyar őseink népi kultúrája türk volt, ami nem feltétlenül jelent egyúttal nyelvi rokonságot, vagy azonosságot. A valamivel korábbi arab nyelvű munkákban viszont a madzsgar népnevünket és annak variációit találjuk. Utal arra is, hogy a 10. század derekán Bíborbanszületett VII. Konstantin bizánci császár egyik könyvében turknak nevezi honfoglaló őseinket. Ismeretes, hogy a perzsa Gardízi is turknak nevezte őket. Ugyanez a rájuk utaló etnonim egy másik, anonim, perzsa nyelvű munkában (Hudud al-Alam) is szerepel, 948-ban.Tehát a magyarokat nemcsak a bizánciak, hanem az arab, perzsa szerzők is, valamennyien, török népnek tekintették. Véleményük teljes figyelmen kívül hagyása – írja Ajbolat Kushkumbajev- legalább is nem szerencsés jellegű elfogultság.

Szerzőnk teljesen józannak tűnő másik álláspontja is tárgyalásra került könyve további oldalain. Ez a sűrűn vitatott és magyarázott szavartoi aszfaloi elnevezésű magyar néprész, amely talán levált őseink főtömegétől és korabeli Perzsiába, vagy inkább annak irányába költözött. Több orosz kutató véleménye alapján, Kuskumbajev arra a végkövetkeztetésre jut, hogy félreértésről van szó, ez a népcsoport nem kapcsolható a magyar ősökhöz. Valószínűleg igaza van! Harmatta János is így vélekedett.

A könyv fontos része az is, ahol szerzőnk a magyar népnév etnikai eredetével, etimológiájával foglalkozik. Kitér arra, ami bennünket is foglalkoztatott már korábban, természetesen tőle teljesen függetlenül – miszerint népnevünk -ar eleme, türk eredetű lehet, azaz „ar” annyi mint „férfi”. Ebben V. V. Napolszkih munkájára hivatkozik (2002). Lehetséges az is. hogy ez a rész iráni eredetű a türkben, még a hun-iráni, igen korai, a Kr. e. első évezredben létező kapcsolatok idejéből? Itt D. J. Jeremejev orosz nyelvésznek az 1970-ben megjelent munkájára utal. 

Megtalálható a könyvben egy új kutatásra, I. V. Antonov munkájára (2009) történő fontos utalás is. Ez a szerző három olyan területet említett, ahol a magyar etnonym, illetve belőle származó kifejezések fennmaradtak. Időrendi sorrendben: 1) Az Urál-vidék, IX–XIII. sz; 2) Az uráli-kazakisztáni sztyeppék az Aranyhorda korában: XIV–XVI. sz; 3) a Volga-Oka folyóköz, XIV–XVI. sz.. Mindebből arra következtethetünk, hogy a XIV–XVI. századok során a keleti magyarok egy része a Volga-Oka folyóközbe költözött. Ez a régió a XVI. század közepétől orosz fennhatóság alá került. Az ottani magyarság beolvadt a környező népekbe. Emlékét kizárólag helynevek – Mozsarszk, Mozsarki, Mozsarovka, Mozsarszkoje, stb. őrzik. A keleti magyarság zöme azonban – ahogy Ajbolat Kuskumbajev írja – valószínűleg az uráli-kazakisztáni sztyeppéken maradt, behódolt a mongoloknak, és betagozódott az Aranyhorda katonai szervezetébe, a „madzsar” (magyar) etnikai név megőrzése mellett. Az ő utódaik lehetnek a kazak-magyarok és az Üzbegisztánban, Szamarkand környékéről leírt kipcsak-magyarok. [Vö.: Etnicheskij Atlas Üzbekistana, 2002 Tashkent, 59; Catherine Poujol, Dictionnaire de L’Asie Centrale, 2001 Paris, 193].

Térjünk vissza Kazakisztánba, illetve szerzőnk álláspontjához, aki elfogadja Bíró András magyar antropológus – genetikusnak az egyre szélesebbé váló nyugat - kazakisztáni terepmunkáján alapuló következtetéseit, miszerint távoli őseinknek a mai populációban is megvan még a genetikai „emléke”. Erről a közelmúltban egy, a sajtóban is közölt interjúból értesültünk [Nagy Magyarország 2011. III. 2.]. Kuskumbajev jól ismeri ezt a témakört is.

Korábban Bíró András az Eleink hasábjain nyilatkozott részletesebben [IV.2. 2007. 22 – 31. old,]: Tudományos expedíció a kazakisztáni madjar törzs szállásterületén. Tóth Tibor magyar antropológus nyomán Bíró 2006-ban kezdte el helyszíni kutatásait Orazak Iszmagulov kazak antropológussal történt konzultációk és tájékozódás alapján Almatyban (a régi kazak fővárosban). A három hetet igénybe vett első terepmunkálataira még ugyanannak az évnek az őszén keríthetett sort, a Torgaj - vidéken, mint a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának a kutatója. A hagyományos embertani vizsgálatok mellett a modern DNS vizsgálati mintavételeket is megkezdte. Kazakisztánban körülbelül 43 törzset tartanak nyilván, amelyek három nagy Hordában vannak jelen. A Középső Horda északi sztyeppei területén, az említett Torgaj-vidéken, a Szarikopa tó közelében, viszonylagos izolációban él a madiar-magyar törzs (ld. Tóth T. A honfoglaló magyarság etnogenezisének problémája. Anthropológiai Közlemények IX. 1965.). Bíró András akkor 16 települést kereshetett fel, magán a törzsi területen közel 3000 kilométert utazva gépkocsin.   Megállapították, hogy a madiar törzs ősei a 17. század végén érkezhettek az adott vidékre, délkeleti irányból, majd tagolódtak be a kazak törzsszövetségek Középső Hordájába. Bíró András idehaza azután, helyben a férfiaktól (106 főtől) megszerzett nyálminták alapján a leghatékonyabb összehasonlító módszerrel, az Y kromoszóma STR-ek statisztikai alapú elemzését végeztette el. A madjiar törzstől szerzett minták igen nagy homogenitást mutatnak az Y-haplocsoportok eloszlását tekintve. Az eddigi eredmények alapján valószínűsíthető, hogy a mai magyarországi lakosság egy részének az ősei és a kazakisztáni madiar népesség ősei között valamikor az ősiségben genetikai kapcsolat állt fenn! Az elmúlt években Bíró a helyszíni adatgyűjtést sikerrel folytatta tovább.

Ajbolat Kuskumbajev munkájának fő értéke, hogy a magyar őstörténet problémáit és a kazak-magyar kérdést a történeti, néprajzi, nyelvészeti, etnológiai, régészeti, antropológiai források széleskörű ismeretében elemzi. Megállapításunk egyaránt vonatkozik adataira a magyar őstörténetről; a keleti magyarok történetéről az Aranyhorda és utódállamai idején; és a kazak-magyarokról. A tanulmánya végén közölt hatalmas szakirodalmi jegyzék nemcsak az érdeklődő magyar olvasóközönség, de sok kutatónk számára is számos ismeretlen munkát tartalmazhat. Mindemellett, Ajbolat Kuskumbajev, tekintélyes egyetemi tanár létére, még ma is elég fiatal ahhoz, hogy terepmunkákból is bőségesen hajlandó legyen kivenni a részét. Benkő Mihállyal és Babakumar Khinayattal együtt kétszer is járt tudományos szempontból mindeddig érintetlen terepen, a nyugat-szibériai Omszki Területen, Russzkaja Poljana nevű járásban, a magyar-kipcsakok között. Az Omszk-vidéki kazak-magyar expedíciók értékes genealógiai táblázatokat, és legendákat is gyűjtöttek. Résztvevőik voltak az elsők, akik látták és fényképezték az ősi Kara Tal-i magyar-kipcsak temetőt. A gyűjtött legendák közül Ajbolat Kuskumbajev különösen nagyra értékeli egy 1993-ban elhunyt mollah, néprajzi gyűjtő feleségének meséjét, akinek a férje egykor ezt mondta: „Mi, akik itt maradtunk, megőriztük a „magyar” nevet, a nyugati magyarok tőlünk származnak.” Íróasztalnál ülő tudósok állíthatják, hogy szarvas-legendája sok népnek van, így egy újabban gyűjtött szarvas-monda nem bizonyít semmit [Vö. Baski, id. m.]. Az itt említett legenda viszont egyértelműen magyar-magyar kapcsolatokra utal a távoli múltban. A monda feljegyzését könyvünk szerzője komoly tudományos nagy sikernek tartja. Ahogy Sven Hedin írja: „Kell, hogy ezeknek a legendáknak alapjok és eredetök legyen; a távoli múltban kétségkívül van olyan valóság, melyen ezek a mondák alapulnak, ezért nem szabad e mondákat semmibe venni.” A nagy svéd Ázsia-kutató ezekkel a szavaival még a XX. század elején megalapozta annak a napjainkban egyre inkább komolyan vett sztyeppei szájhagyomány-gyűjtésnek, vagy más szóval „oral history” kutatásnak a filozófiáját, amely fényt vethet a kazak-magyarok eredetének és történetének mindeddig rejtett titkaira is.

Erdélyi István

Kőrösi Csoma-díjas.

I. Az eredet és őshaza kérdéséhez

Régóta vitatott problémák az etnikumok eredetének sokoldalú kérdései. Az etnikumok közötti kölcsönös kapcsolatok; az együttműködés, kölcsönös egymásra hatás; az etnogenezis számos bonyolult és eddig nem megfelelően tanulmányozott folyamata; a sztyeppe széles térségeit lakó népek történetén belül az ókorban és a középkorban az asszimilációs és egybeolvadási folyamatok. mindmáig a múlt kutatói: történészek, etnológusok, régészek, antropológusok figyelmének központjában vannak. Régóta ismert és megállapított tény, hogy az iráni nyelvet beszélő legendás szkíták, szakák, szarmaták, alánok, valamint a középkor hunjai, török- és mongol nyelvű népei az ókorban és a középkorban egymást követően, hullámszerűen vándoroltak Keletről Nyugat felé. Legalább másfél évezreden keresztül világosan megfigyelhető ez az alapvető mozgási tevékenység, amely radikálisan megváltoztatta az eurázsiai sztyeppének és az azt környező földművelő államoknak politikai és etnikai folyamatait. A nomád népek, útjukat rendszerint valamilyen Közép-, vagy Belső-Ázsia mélyén fekvő területről, (Mongólia, Dél-Szibéria,Altaj, Dzsungária, Kelet-Turkesztán, Kazahsztán) vagy ezeknek a régióknak határterületeiről kezdték, majd céltudatosan szelték keresztül a Nagy Sztyeppét, kelet-nyugati irányban. Útjuk minden esetben keresztülvezetett a mai Kazahsztán sztyeppéin. A történelemtudományon belül a múlt tanulmányozása egyértelműen bizonyította a kazak sztyeppék híd-szerepének jelentőségét, Közép-Ázsia és Kelet-Európa között. Tulajdonképpen éppen a mai Kazahsztán területéről indult ki a nomádok valamennyi nagyméretű inváziója és támadása Eurázsia közelebbi és távolabbi letelepedett földművelő népei ellen. (Pontosabb kifejezéssel élve: ez a régió volt a kezdeményezések színhelye.). Az ókor végén és a középkor hajnalán, Kazahsztán hegyeiben és végtelen síkságain, hosszú időn keresztül – néhány évtizedtől esetenként több száz évig tartó időszakokban – éltek különféle nomád népek: szarmaták, alánok, hunok, majd egy sor török nép (karlukok, besenyők, ogúzok, kimakok, kipcsakok, stb.). Ez a folyamat egészen a mongolok eurázsiai hódításáig tartott. Mindezt nagyszámú forrás (írott forrás, régészeti adat) bizonyítja.

Példának okáért, a XIII. század 30–as éveiben a Dzsingiszidák nevezetes 1236–1242 közötti hétéves hadjárata előestéjén, a mongol haderők Északnyugat Kazahsztán földjén állomásoztak. Ott gyülekeztek, és onnan indultak tovább Európa felé. Ha elképzeljük a történeti térképet, úgy a Kazahsztáni terület földrajzi helyzeténél fogva nem csak széles kiindulási zónája volt a Nyugatra tartó nomád népeknek, hanem mindenekelőtt e népek emberi és egyéb tartalékainak sajátos gyűjtőhelyévé vált, Ugyanakkor a kazak sztyeppéket széles kulturális érintkezési sávnak is tekinthetjük, amelyben különböző etnikai eredetű nomádok együttműködése folyt. A kívülálló nomád csoportok, anélkül, hogy kritikus válságos helyzetbe, és a belső szakadás állapotába kerültek volna, – nem viselve el más, aktívabb és harciasabb szomszédok nyomását – működőképes vándorlási maggá váltak és elindultak Nyugat felé, érintetlenebb földek keresésére, Útjuk során legyőztek, vagy együttesükbe belefoglaltak számos politikailag szétforgácsolt, vagy katonailag gyengébb törzset, néptöredéket.

 Az ázsiai nomádok Kelet-Nyugat megastratégiai vonalon történt, a fentiekben bemutatott mozgásának szabályszerűsége vonatkozik a magyar nemzet elődeinek, vagyis az ősmagyaroknak a koraközépkori eurázsiai vándorlására is. Úgy vélem, kevéssé vonható kétségbe, hogy a nomád ősmagyarok etnogenezisének (etnikai történetének) kezdete az eurázsiai kontinens ázsiai részén, vagy legalább is Európa és Ázsia határán, a mai kazak földön ment végbe. A történelemtudomány bizonyítja, hogy az ősmagyarok a kilencedik század folyamán, feltehetőleg annak második negyedétől a Volga-vidékről indultak el, majd a következőkben a kelet-európai sztyeppéken élték tovább nomád életüket. Vándorlásuk végső soron a IX-X. század fordulóján, a Kárpát-medencében ért véget. Ezzel befejezték „a Népek Nagy Vándorlása” elnevezésű közismert jelenségének egy ciklusát. A nagy orosz turkológus-etnológus, az eurázsiai orientációjú tudományos irányzat neves képviselője, L. N. Gumiljev szerint „a magyarok és maga Magyarország – a Nagy Sztyeppe legnyugatibb csücskét képviselik Európa szívében. Ezért a magyarok tartották magukat, ahogy tudták, indokoltan úgy vélve, hogy minden oldalról ellenség veszi őket körül”. [Gumiljev, 1993, 155]. És ez valóban így volt!

Az ősmagyar etnikai történet kiváló ismerője, V. P. Susarin meghatározása szerint a magyarok (az ősmagyar törzsek) a Fekete-tenger északi partvidékének sztyeppéin már világosan kifejezésre jutó etnikai öntudattal rendelkeztek [Vö: Susarin 1997]. Lehetséges-e most megállapítani, ez a tudat mennyire voltak náluk fejlett, vagy pontosabban kifejezve, az identitástudatnak milyen fokán álltak a „korai” magyarok? Erre az alapvető kérdésre, véleményem szerint, pozitív választ kell adnunk. Ez az identitástudat, a történelmi anyagok alapján addigra már teljes mértékig kialakult, és kiterjedt felismerő–ellentétbe állító formában létezett: „mi”, „ők”. Ezek szerint az ősmagyar nép etnogenezisének kezdeti szakasza korábban, valamely feltételezett „távolabbi” kelet-európai erdős sztyeppei, vagy sztyeppei övezetben kellett, hogy végbemenjen, és csak folytatódott a Pontus-Kaszpi régióban.

Megtörtént-e már akkor a magyar történelem ázsiai szakaszában, a magyarok önfelismerése, a”magyar” kollektív etnikai néven keresztül? Feltétlenül. Az ősmagyaroknál már ott és akkor aktívan folyt az etnikai egybetartozás és az egység felismerésének folyamata, az etnopolitikai integráció, és törzsszövetségi konszolidáció, amelynek alapján kialakult a magyar törzsszövetségben részt vevők közös ideológiája is.

Ugyanakkor, a „magyar” etnikai név – hiteles források szerint –  a hét magyar törzsből álló szövetséget vezértörzsének neve volt. Ennek a törzsnek a nevéből származott a magyar nemzetnek az elnevezése. Maga a „magyar” etnonym – fonetikai jellegzetességeivel, nyelvi magyarázatával, és mindebből következően eredetével is – ahhoz az etnokultúrális és nyelvi környezethez kapcsolódik, amelyben összeállt az ősmagyar etnikai egység. Ebben az etnokultúrális környezetben az ősmagyarok, így, vagy úgy, kapcsolatban álltak a nyugat-eurázsiai régió koraközépkori török népeinek többségével. Ezek közé tartoztak például: a következő népek, törzsek: kazár, bulgár (bolgár, balkár), szuvar (szubar, szavar, szavír), avar (abar, apar), labat (kacar), kangar, stb. Az itt felsorolt etnikai egységeknek etnopolitikai együttese, nyelve, kultúrája, hatalmi szervei annyira azonos típusúak voltak, hogy a tudósok számára mindmáig nehézségekbe ütközik megállapítani különálló etnikai természetüket és jellegzetességüket. A komplex tanulmányozás fő akadályának a történeti információ hiányossága tekinthető, Ez viszont a történeti alap szűkösségének, vagyis a forrásokból származó valóságos adatok csekély számának eredménye. E népek történetének a valóságos, tudományosan megalapozott értelmezése még várat magára.

Külön kell választani a magyarkutatás egy sor, sem a múltban, sem a jelenben nem egyértelműen kezelt kérdésétől azt a problémát, hogy „hol”, „mikor” és „hogyan” jelentek meg a magyarok elődei és hol folyt le népi egységüknek kialakulása, kelet-európai történelmi „regisztrációjukig”, (megjelenésükig hiteles forrásokban. A már ismert tudományos elméletek nem mindig képesek teljes mértékig válaszolni a felvetett problémákra, sem arra, hogy megfelelő módon kielégítsék a tudományos közösségben és a társadalom más rétegeiben (mindenekelőtt Magyarországon) meglévő hatalmas érdeklődést a magyar őstörténet iránt. Sajnos, a IX. századig hiányoznak a hiteles írott források az ősmagyarokról. Ezzel kapcsolatban el kell ismernünk, hogy a magyar történelem régi ázsiai korszaka nagymértékben továbbra is „terra incognito”, maradt a tudósok és az érdeklődő nagyközönség számára egyaránt. Még nem állnak rendelkezésünkre a feltett kérdésekre világosan megadott válaszok. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ennek a problematikának a megoldása gyakorlatilag zsákutcába jutott volna. A történeti források figyelmes, esetenként mindenre kiterjedő tanulmányozása a komoly tudósok részéről módot ad arra, hogy lehetővé tegyük a régi, már kutatott források és az új adatok együttes, perspektivikus feldolgozását.

A magyarok keleti őshazájával kapcsolatos kérdések már hosszú ideje, a XVIII–XIX. századoktól kezdve vitatottak. A szakirodalomból ismert, és még napjainkban is felmerül számos hipotézis, koncepció, ezzel a nem egyformán értelmezett és magyarázott kérdéssel kapcsolatban. Egy rövid történeti leírásban szinte lehetetlen az utóbbi két évszázadban felmerült valamennyi olyan teoretikus koncepciót és álláspontot bemutatni, amelyek ezzel a bonyolult témával foglalkoztak. Erről a kérdésről külön tudománytörténeti munkát kellene írni. Reménnyel tölt el bennünket, hogy az utóbbi időben megjelentek ilyen jellegű munkák, éppen a magyar kutatók közlésében [Gyóni, 2007].

Milyen környezetben, milyen nemzeteknek a szomszédságában éltek a IX. századig az ősmagyar törzsek? Ha valóban az eurázsiai sztyeppe keleti részén éltek, a török törzsek területén, velük vegyülve, akkor miért nem szólnak erről a források?

Indokolt feltevés, hogy az ősmagyarok valahol, valamikor, de feltehetőleg még Közép-Ázsiában, beléptek a türk népek számos törzsből álló szövetségeinek sok rétegből álló szervezetébe. Ezek a törzsek először a hun-szarmata konföderációba tartozhattak, , majd a VI–VIII. századokban alapjaivá váltak az Első, majd a Második Türk Kaganátusnak. A középkorban, de még az újkorban is a nomád török törzsek között a vezértörzsek által uralt törzsrendszerbe, erőszakkal, vagy gyakran önkéntesen is betagozódtak külső etnikai elemek. Az ilyen típusú események a külső megfigyelő számára aligha voltak észrevehetőek. A szövetség új tagjai felvették az adott törzsszövetség vezértörzseinek (vagy még gyakrabban, az adott birodalmi politikai konstrukciónak) a nevét, amely mintha a saját nevével fedett volna el más, alárendelt etnikai csoportokat. A függőségbe került nemzetségek belső használatra megőrizhették kezdeti (valódi) nevüket, azonban a politikai konjunktúrából és alárendelt helyzetükből fakadóan magukra vonatkoztatták a nomád birodalmat alapító győztes hódítók törzsnevét, vagy más szóval, szélesebben értelmezett etnopolitikai elnevezését (Pl: El, Kaganátus,Ulusz, Horda, Kánság). Emiatt a középkori írók, amikor nomádok valamely korporatív egyesülését az uralkodó nemzetségnek a birodalom teljes egészére átvitt nevének alapján jellemezték, ritkán szánták rá magukat a birodalomba tartozó törzseknek, és azok neveinek részletes leírására. Így az eurázsiai nomádok korábbi etnikai nevének vagy etnikonjának gyors „eltűnése” (ami elsősorban említésük hiányát jelenti az írott forrásokban), majd ugyanannak az etnikai névnek a hasonlóan gyors „feltámadása” az etnopolitikai helyzet változásaiként fogható fel, amelynek során az adott törzsek, nemzetségek behódoltak egy nagyobb erőnek, vagy pedig felszabadultak korábbi alávetett helyzetükből.

Kétségtelen, hogy a magyarok és türkök etnokultúrális kapcsolatai és együttműködése kronológiailag nemcsak egyetlen évszázadra korlátozódtak. A török kölcsönszavak jelenléte a magyar nyelvben (egyesek szerint 400, mások szerint 1000 ilyen kölcsönszó van), megerősíti, hogy a magyarok hosszú és szoros kölcsönös kulturális kapcsolatban álltak Eurázsia török népeivel.

A koraközépkorban (i. sz. VI-VIII. század) az eurázsiai sztyeppe-zónában közép-ázsiai jövevények, nevezetesen a török nomádok váltak a területet teljes egészében uraló katonai-politikai erővé. A törökök előtti eurázsiai sztyeppei lakosság jelentős – mondhatnánk, nagy részét képező – kelet-iráni nyelvet beszélő (szarmata-alán) törzsek, és bizonyos magyar (ugor nyelvű?) törzsek, jelentős mértékig eltörökösödtek és asszimilálódtak a közép-ázsiai eredetű török nomádokhoz. Ugyanakkor megfigyelhető az őslakó törzsek erős hatása is a török behatolókra az államhatalmi terminológia területén, a birodalom tisztviselői adminisztrációs-politikai kötelességeinek elnevezéseinél, és az eurázsiai nomád birodalmak vallási életének jellegzetességeivel kapcsolatban is. A helyi lakosok etnokultúrális és nyelvi eltörökösödése abban az időben még nem ment végbe teljes egészében, és tovább folytatódott egészen a kipcsak nyelvek XI–XIII. századi elterjedéséig.

A magyar és orosz történelemtudomány már régen (a XIX. századtól kezdve), nem alap nélkül állítja, hogy a nyugati elvándorlásig az ősmagyarok hazája a déli Urál-vidék volt. Úgy tűnhetne, hogy ez az álláspont már régóta bizonyított, és ezt mi nem is vitatjuk. Azonban van egy jelentős tényező, amelyet figyelembe kell vennünk. Még ha el is fogadnánk, hogy az ősmagyarok kezdeti őshazája az úgynevezett Magna Hungaria lett volna, amelyet a szakértők a mai Baskíria nyugati és középső részére helyeznek el, biztosra vehetjük, hogy ebből a körzetből nagyszámú lakosság távozása délnyugati irányban nem mehetett végbe sem egyidejűleg, sem gyorsan. A nomád gazdasági élet vitelének elsajátításához feltétlenül szükség volt olyan átmeneti időszakra, amelynek során kifejlődtek és megerősödtek az állattenyésztő gazdaság és kultúra alapjai. Ha ez a folyamat éppen a Volgántúlon ment volna végbe, jelentős időt vett volna igénybe – minimálisan 4–5 nemzedéket. Viszont nyilvánvaló, hogy az ősmagyarok, abban az időben, amikor megismerkedünk velük a keleti írott források alapján, már meglehetősen hosszú idő óta nomád életet élhettek, feltehetőleg a mai Kazahsztán északi és nyugati területén, vagy az Urál-hegység déli lejtóin. Még az 1960-as években Tóth Tibor magyar antropológus, az ősmagyarok csontanyagának tanulmányozása során arra a nézetre jutott, hogy „az ősmagyarok ugor elődeinek külső testi vonásai a csontanyag alapján a Káspi-tenger északi partvidékén alakultak ki”, és ebbe a térségbe beletartozott „a Volga alsó folyásától Muhodzsáró hegyeiig húzódó régió,” [Tóth, 1968, 68 sk.] vagyis a délnyugat-nyugat-Kazahsztáni terület egy része is. Kétségtelen tény az ősmagyar törzsek valószínűleg jelentős időt igénybe vevő tartózkodása a nevezett területen a koraközépkorban. A természetes módon kialakult nyugat-Kazahsztáni sztyeppei és félsivatagi ökológiai környezet keményen meghatározta az itt élő nomádok számára a térképen nézve függőleges, észak-déli téli-nyári szállásváltást szükségességét, ennek az iránynak a másodlagos földrajzi változataival együtt.

A Keletről a Fekete-tenger északi partvidékének sztyeppéire érkező magyarok a krónikákban és évkönyvekben, olyan népként jelennek meg, amelyek külső jelek alapján nem különböztethetőek meg a többi szomszédos nomádtól. A muzulmán történészek és földrajztudósok, valamint a bizánci források is tipikus sztyeppei népként írják le a magyarokat. Az ősmagyarként meghatározott régészeti emlékek (sírleletek) nagymértékű párhuzamosságot mutatnak az eurázsiai nomád kultúra előző és azonos korszakának emlékeivel. Ezért a legkisebb mértékben sem tarthatjuk véletlennek, hogy az olyan tájékozott bizánci szerző, mint Bíborbanszületett Konstantin a magyarokat összefogó etnopolitikai néven türknek nevezi. Ez a tény világosan bizonyítja, hogy életmódjukra és etnokultúrális jellemzőikre nézve az ősmagyarok közel álltak az eurázsiai történeti-kulturális térség török népeihez. Gardizi perzsa szerző „Zajn al-akhbar”című művében érdekes összefüggésben értesít bennünket a következőkről: A bolgár és eszkil terület között egy olyan területen, amely szintén a bolgárokhoz tartozik, van a magyar terület. Ezek a magyarok szintén török törzsekből állnak [Bartold 1973, 37, 38] Egy ismeretlen, perzsa nyelven író szerző összeollózott földrajzi értekezésében „Hudud al-Alam” – Könyv a világ területéről kelettől nyugatig) a magyarok (Madzsgarok- Majgharok) „a világ különféle török népei” közé soroltatnak [Hudud al–Alam, 1937, 317]. Egyébként ebben a műben a kipcsakok országáról szóló elbeszélés után [&21] mindjárt a magyarokról esik szó [&22]. Ez a sorrend nyilvánvalóan nem véletlen, és valamilyen kapcsolatra, vagy a magyar és kipcsak területek közvetlen földrajzi érintkezésére utal.

Van még egy jelenős adatsor, amely szintén a „török” eredetre vall: a magyar vezető réteg neveinek tanúbizonysága. A magyar királyok legendás elődjének neve: Ügyek, (Álmos apja, vagy nagyapja), neve „szentként” lett lefordítva, azonban ez a szó származhat az „ügy, egy” magyar szóból, illetve török kölcsönszóból [Dejanija vengrov, 2007, 82]. Álmos neve a magyar „álom” szóból származik, azonban egy egész sor kutató török névnek véli: például volt egy Álmos nevű bolgár-török fejedelem. A honfoglaláskor nevezetes magyar fejedelme, Árpád, az Árpád-dinasztia alapítójának neve a török „árpa” szóból származik. Árpád vezértársa, Kurszán úgy tűnik, szintén török nevet kapott. A magyar arisztokrácia nevein belül kimutatott erőteljes török réteg a török kultúra jelentős befolyásának eredménye.

Árpádnak, „Turkia nagy archónjának” négy fia volt. az elsőnek neve, Tarkacsu a török „feltűnik, megjelenik, származik” szóból származik, illetve úgy is értelmezhető, hogy”méltóság, méltóságos”. A második, Jeleh-Jolle Árpád névtelen „nagybátyjával” azonosítható, aki a „Középső Duna-vidékre érkező két magyar vezér apja volt”. A név török jelentése: herceg, vagy „van, használ”. A Magyar Királyság dokumentumaiban „két személynév és tizenhat helynév található, amelyekben ez a név fejeződik ki”. A harmadik, Jutas, akiről egy alkalommal Bíborbanszületett Konstantin emlékszik meg műveiben. A ő neve a török „torkos” szóból származik. A negyedik, Zoltán, aki a Magyar királyságról szóló művekben Árpád fiaként szerepel”. Neve arab főnévből, a „szultánból” származik, ez a főnév a török nyelven keresztül került át a magyar nyelvbe. Zoltán neve két helyen fordul elő a Magyar királyság dokumentumaiban és két esetben helynévként is szerepel. A magyar törzsi vezetőrétegben használt, olyan régi magyar nevek, mint Tevel (a török „teve” szóból); Taksony (nyilván a török (jóllakott” szóból); Tas (a török „szikla” szóból), Tormás a török „felébred, fellép, feltűnik, származik”, vagy „áll. feláll, kiemelkedik, létezik”, türk szavakból származnak. Eszerint nyilvánvaló, hogy ezeknek a neveknek török jelentésük van [Bíborbanszületett Konstantin, 1991, 166–167, 27–36 kommentárok; 398.].

Feltételezhető tehát, hogy az ősmagyar társadalom katonai-politikai vezető rétege török (eltörökösödött), illetve török nyelvű volt? Az ilyen feltételezés egyáltalán nem mond ellent a független források adatainak. A szomszédnépek történetében konkrét példák is vannak hasonló esetekre. Például a kazár uralkodó rétegben voltak jövevények a nyugati-türk dinasztiát adó Asina nemzetségből. A török és mongol népek középkori állami létének hagyományai szerint a hatalom felső szintjét az uralkodó ház leszármazottai-képviselői képezték, (például az Aranyhordában a Dzsingiszidák, vagy olyan politikai szempontból legitimizált személyek, akik valódi, vagy képzelt rokonságban voltak ezzel a dinasztiával.

Tehát a bizánci szerzők és a keleti történeti-földrajzi értekezések a magyarokat egybehangzóan és határozottan a kelet-európai sztyeppéken élő türk népek közé sorolják. A teljesen különböző eredetű források tanúbizonyságát aláértékelését, vagy tagadását – enyhe kifejezéssel élve – objektivitást nélkülöző, célra nem vezető felfogásnak tekintjük.

II. Etnikai név és etnikum

A múltban létező népek (etnikumok), etnikai csoportok, törzsek, nemzetségek elnevezésének és önelnevezésének kérdése mindig is a szakemberek: történészek, etnológusok, filológusok figyelmének központjában állt. Számos olyan etnikai név van, amelynek eredetét sokféle: szociális, kulturális, etnopolitikai, etnográfiai, nyelvi és egyéb tényezőkkel, valamely etnikai egység, nyelvcsoport etnikai összetétele kialakulásának speciális vonásaival magyarázhatjuk. A történetírásban máig találkozhatunk ország-neveket adó etnikumok, etnikai egységek, nemzetek legváltozatosabb elnevezéseivel. Ezeknek különböző nemzetek nyelvein különféle értelmük és tartalmuk lehet. Például a középkori kipcsakokat a keleti forrásokban (arab és perzsa elbeszélő szövegekben) kyfdžaknak, az ótürk írásokban kybčaknak, a kínai krónikákban cin’čának, Oroszországban polovecnek, a bizánci és nyugati krónikákban kumannak, kunnak, palócnak, stb. nevezték. Az etnikai elnevezések témájával foglalkozó kutatók között időnként vad viták folynak arról, hogy mi volt az ősi neve ennek, vagy annak az etnikumnak, etnikai csoportnak, törzsnek, illetve nemzetségnek; van-e kapcsolat a nép egykori összetétele és neve, és annak napjainkig fennmaradt (vagy megváltozott) formája között. Valamely etnonym történelmi korokon keresztüli szilárd fennmaradása, nem is annyira az etnikai elnevezés stabilitásáról adhat nekünk információt, mint amennyire a név viselői közös történeti emlékeinek fennmaradásáról, a múltjukról, egykori vezéreikről, nemzetségeiknek alapítóiról, stb.

Úgy vélem, ehhez a problematikához tartozik tanulmányunk egyik fő kérdése: a középkori magyarok magyar, megyer, mogyeri önelnevezése, valamint más nyelveken a magyarság „onogur”-ból származó ( Hungarus, Ungarn, Hongroise, Hungarian, huniguri, hunigari, ugri, venger) elnevezései. Úgy tűnik, hogy Keleten a legkorábbi információt a magyarokról az arab írott források nyújtották. Ibn Ruszta az 903 körül, vagy kissé később írott művében, a „Kitab al-a’lak an nafisa”-ban „al-Madjfariyah” vagy Majghgariyah néven említi őket. Ebben a névben, ha elvesszük belőle az „al ”határozott névelőt és az „iyah” képzőt, felismerhető a mai „magyar” népnév. Al-Bekri „Kitab el-memalik va-el-meszalik” című művében leírja a madžarok országát (Maggariya, „al-Madžarija, vagy bilad al-Maggariya). A X–XI. századi perzsa írók is szólnak a madžarokról (magyarokról). A „Hudud al-alam” közlést ad „Maggari” országáról, amely Nyugaton terül el. Al-Gardizinél (Zajn al-akhbar, XI. sz.) szintén „Maggarinak (vagy többes számban Maggariyannak) nevezik a magyarokat. A „Nuhbat al-dahr fi adzsa ib al-barr va-l-bahr” című arab műben a „magyar” etnonym „Magar”-ként jelenik meg. A késő-középkori és modern orosz írott forrásokban, a következő formákban figyelhető meg ugyanez az etnonym: Madžar/Magar –Možar, Mažar [Levickij, 1978, 56–60].

Egy forradalom előtti orosz szerző, d. A. Hvolszon rendszerezte a koraközépkori magyarokról szóló információkat. Olyan hipotézist állított fel, amely szerint a Magyar (Madžar) és Baskír (Basghard) etnonymek közös gyökérrel rendelkeznek. Úgy véli, hogy „baskír” etnomym eredeti formája „Badžghard” volt, amely így fejlődött a továbbiak során:

Bashgard – Badžgar

Bashkard – Modžgar

Bashkart – Madžgar

Bashkert – Madžar

Bashkirt – Magyar

Baskír. [Hvolszon 1869, 114.]

Nem teljesen érthető, hogy az idézett rekonstrukcióban a „B” betűből miképpen lett „M”. Hvolszon ötletét mindenfelé átvették és ismételték, így az egyik tudományos munkából a másikba vándorló toposszá vált. A középkori magyarok és a baskírok etnikai rokonságával kapcsolatban elfogadom Hvolszon érveit. Azonban ki kell jelentenem, hogy a „Magyar” és „Baskír” etnikai nevek között nincs nyelvi kapcsolat. A két elnevezés különböző gondolatokat rejt, így különböző a jelentésük is.

G. Kuzejev – Lotz kutatásaira hivatkozva –[1956, 679 sk.] – három szóra hívja fel a figyelmet a „Magyar” szó családjából. 1) mogyer – a magyarok országa; 2) magyar – a magyarok vezérének személyneve; és 3) megyer, az etnonym. Emellett a mod szótag, a szó töve, a magyar nép országára utal, míg a med szótag azon törzs nevének (Magyar) az alapja, amely törzs az egész magyarság etnikai önelnevezését adta [Kuzejev, 1974, 127]. Az etnikai név az ősmagyarok önelnevezéséből származik. Első szótagja ugor szó, legalább is az eredetére nézve. (Vö. az osztják etnikai neveket: mans /déli/, mansci /északi/, man si /keleti/, mant /északi/; mas ’mosz’ /az obi ugorok egyik frátriájának az önelnevezése/). A manc-ar menc-r szavak második szótagja török eredetű szó: „ar” – „férj, férfi” [Napolski, 2002, 246.]. Véleményem szerint Kuzejev nagyon fontos álláspontjának alapvető jelentősége van. Kuzejev helyesen mutat rá a magyarok önelnevezésének vegyes jellegére, és ezen keresztül a koraközépkori magyarság bonyolult etnikai szerkezetére, vagyis arra, hogy az ősmagyarság ugor és török összetevőkből állt már etnogenezisének korai időszakában is. Úgy vélem, hogy a „magyar” (régen: „megyer”; „mod, med”: ugor, „ar”: török) etnonym szemantikai tartalmán belül ez a kifejezésre jutó „kettősség (ha így lehet mondani),csakis a magyar történelem korai szakaszában jöhetett létre. A magyarok ezt az önelnevezést hozták magukkal Európába, és ezen a néven váltak ismertté a szomszéd népek számára. A turkológusok szerint az ar/er/ir szót a türkök iráni (szélesebb értelemben véve: indoeurópai) nyelvekből vették át, a hunkor végén és a türk korszak kezdetén, az i. sz. I évezred közepén, amikor az iráni és türk nyelvek között erőteljes nyelvi kölcsönhatás ment végbe. Egyébként éppen ebben az időben jelenhetett meg a történelem színpadán a „madžar, magyar” név, [Jeremejev 1970, 133–134]. Megjegyeznénk, hogy ez a tény az ősmagyarokat azok közé a népek közé sorolja, amelyek etnokultúrális (és etnogenetikus?) szempontból a türk népekhez kapcsolódnak.

Napolszkij tudományos álláspontja ismét megerősíti az etnológusok és néprajzosok korábbi megalapozott véleményeit, amelyek szerint sehol, de különösen az eurázsiai sztyeppéken nem léteztek mindössze egyetlen etnikai összetevőből álló etnikai csoportok, (más szavakkal: tiszta etnikai csoportok), sem a középkorban, sem a korábbi történeti korszakokban. Az eurázsiai népek számára gyakorlatilag lehetetlen volt megőrizni „etnikai tisztaságukat” a nomád élet túlnyomó szerepének feltételei között. Különösen vonatkozik ez azokra a népekre, amelyek ezeken a végtelen sík területeken éltek, és sokrétű – elsősorban etnikai – kapcsolatokat tartottak fenn egymással. Az ilyen típusú etnikai folyamatokat, egy-egy etnikai csoport kialakulását lehetetlen egyvonalú fejlődési irányként vizsgálni. Kétségtelen, hogy a modern gyakorlati etnikai kutatások komplikáltabb folyamatokat mutathatnak ki a tiszta etnikai csoportok létezésének korábbi sémájához és koncepciójához képest, amelyet olyan kutatók alakítottak ki, akiket néha túlságosan is befolyásolnak saját hipotézisek és szerkezeti elképzeléseik, „logikai következtetéseik”. Ráadásul, ezek a kutatók a végsőkig ragaszkodnak ahhoz, hogy más kutatók nézeteit egyáltalán ne ismerjék el. Lehetséges, hogy olyan eretnek gondolatokat vetettem itt papírra, amelyeket első látásra nehéz elfogadni. Véleményem szerint az „etnikumnak” az a fogalma, amelyet a XX. századi etnológia dolgozott ki a régebbi és modern történelmi korok nomád etnikai-politikai egységeiről, ma már aligha fogadható el teljes egészében, bár ma még ennek a fogalomnak túlnyomó szerepe van az etnográfiai és egyéb szakirodalomban. Még napjainkban sincs olyan pontos meghatározása az „etnikum” fogalmának, amely valamennyi tudóst kielégítené, különösen, ha azokról a kutatókról van szó, akik szakszerűen és céltudatosan foglalkoznak etnikai kérdésekkel (etnogenezisekre vonatkozó, a történelmi múltat érintő problémákkal). Ugyanakkor fel kell hívnunk a figyelmet arra a tényre, hogy a török és mongol népek sok komponensből összetevődő hierarchikus etno-nomenklatúráján belül létezett egy alapvető törzsi-nemzetségi osztályozás, amelynek elvei és taxonómiája nem mindig esnek egybe az etnográfusok elképzeléseivel. Egyébként ez a törzsi-nemzetségi osztályozás is a történelmi dinamika befolyása alatt állt.

III. A magyarság Európába költözése és kettéválása (IX. sz.)

Nagyjából az i. sz. IX. század elején, vagy annak első felében a koraközépkori magyarok, kiváltak az eredeti (fő?) „etnokollektívájukból”, amely valahol Keleten volt található, vagy más szóval, elszakadtak az alapvető etnikai „fészküktől”, és Kelet-Európa felé vették útjukat.

Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár egyike volt az elsőknek azok közül, akik hírt adtak a magyarok Kelet-Európába érkezéséről, „De Administrando Imperio” című munkájában tett feljegyzéseiben. A császár „Turk” etnikai névvel említette művében a magyarokat. Azonban megemlíti azt is, hogy korábban „Savarto asphaloi” (szavírok, szabírok, szabarok) volt a nevük. A besenyők ellen vívott vesztes háborújuk során a magyarok kétfelé váltak: keleti és nyugati magyarokra. A középkori Magyarországon mindig emlékeztek arra, hogy a magyarok az eurázsiai (keleti) sztyeppékről érkeztek, és a szájhagyomány alapján tudtak arról is. hogy a távoli Keleten maradt a velük rokon magyarság egy része. Bíborbanszületett Konstantin „A Birodalom kormányzásáról” című művében elmond egy történetet,amelyeknek egy, maguktól a magyaroktól kapott elbeszélés az alapja. „Amikor a turkok (magyarok) és az akkoriban kangaroknak nevezett besenyők összecsaptak egymással, a besenyők szétzúzták a turk haderőt, és a turkok kétfelé oszlottak.

 „Az egyik rész keletnek ment lakni, a perzsa részek felé, és ezeket a mai napig is a turkok régi nevén, Savartoaszfaloi-nak nevezik. A másik rész pedig vezérükkel, Lebediással nyugot felé ment lakni, az Atelkuzu nevű tartományba, ahol most a besenyők laknak…” [Bíborbanszületett Constantin császár, De Administrando Imperio. 38. fejezet. In: A magyar honfoglalás kútfői, Budapest 1900, 121.] A bizánci császár a következőképpen folytatja mondanivalóját: „… Néhány év múlva a besenyők megtámadván a turkokat, kiűzték őket fejedelmökkel, Árpáddal együtt. A menekülő turkok országot kerestek, a hol megszállhassanak, és kiűzve azokat, akik Nagy Morvaországban laktak, azon a földön megtelepedtek, és ott is laknak mind a mai napig… …Ezek a nyugat felé lakó turkok a mai napig követeket küldenek a turkoknak imént említett, keleten, Perzsia felé lakó népéhez, és gyakran választ is nyernek tőlük” [Bíborbanszületett Konstantin, uo., 122.].

Ebből a szövegből úgy tűnik, hogy ilyen kapcsolatok a keleti és nyugati magyarok között még erőteljesek voltak a X. században. A bizánci császár magyar informátorai rendszeres kétoldalú kapcsolatokként meséltek róluk. Egyébként a”válaszokat” keletről nyilván nemcsak szóban, hanem írásban is kapták. Nagyon valószínű, hogy a bizánci szerzőnél az előző etnikon (a szavartoaszfaloi – különféle származású törzsek kollektív neve?) olyan meghatározásként volt feljegyezve, amely elénk tárja azt a  tényt, hogy a magyarok korábban a nyugati türkök szuvar-szavir törzsei körébe tartoztak. A szuvarok, szavírok, szabírok etnikai összetételük alapján, az eurázsiai etnokultúrális térség más törzsszövetségeihez hasonlóan, különféle etnikumokból, törzsekből, nemzetségekből tevődtek össze. Együttesükben feltehetőleg benne voltak az ősmagyarok is. Itt a legérdekesebb a híradás éppen a magyar nép keleti részéről, amely valahol Keleten maradt, az Itil-folyó (Volga) mögött. A róluk szóló híradás függetlenül attól fontos, hogy mi abban az igazság, amit Bíborbanszületett Konstantin állít, vagyis hogy a szavarto-aszfaloik, vagyis a keleti magyarok Perzsia felé vonultak el.

Nehéz elképzelni, hogy a magyarok a besenyőkkel történt szerencsétlen kimenetelű összeütközésük után átvágtak volna a Kazár Kagánátuson, kezdve ennek a birodalomnak a nyugati területeitől, majd a magas hegyeken át a Kaukázuson túli perzsa területekre költöztek volna. Mégis, fontos adatolt tény, hogy a kangaroknak is nevezett besenyőktől elszenvedett vereség után a magyarok egy része valahol Keleten maradt. Egyébként véleményünk szerint azok az események, amelyek kapcsolatban állnak a valamikor egységes magyar nép kétfelé szakadásával, nem Kelet-Európában, a Fekete-tenger mellékének északi sztyeppéin mentek végbe, hanem valahol távolabbra, Keleten. Könnyen lehetséges, hogy a kettéválás folyamata hosszabb időt vett igénybe, mint ahogy azt a kutatók többsége véli. Elképzelhető, hogy ez az eseménysorozat megkezdődött már a Volga és Urál-folyók között, és néhány évtizeden át is eltartott. A magyarok egyik ága Nyugat felé távozott. Vándorútjuk során egyre távolabb kerültek keleti testvéreiktől, és egyre kevésbé tartották velük a kapcsolatot.

IV. Magyarok a Keleti Dast-i-Kipcsakban a mongolkor előtt. (IX–XIII: sz.) Julianus.

 A Kárpát-medencébe került nyugati magyaroknak a keleti (mondhatjuk: eurázsiai) eredete kevés kétséget kelt a kutatók többségében. Bonyolultabb kérdés a keleti magyarokkal kapcsolatos adatok tudományos felfogása. A legutóbbi időben I. V. Antonov ezzel a problémával kapcsolatban egy friss tudományos publikációjában három olyan területet emel ki Európa és Ázsia határvidékein, amelyeken fennmaradt a „magyar” etnonym. illetve fennmaradtak a belőle levezethető földrajzi elnevezések:

1) Az Urál-vidék, IX–XIII. sz.;

2) Az uráli-Kazahsztáni sztyeppék az Aranyhorda és utódállamai idején, XIV–XVI. sz.;

3) a Volga-Oka folyóköz, ugyancsak a XIV–XVI. sz. [Antonov, 2009, 63.].

A „magyar” név fennmaradásának ilyen időbeni és térbeni felosztása az egykori Dast-i-Küpcsak területére vonatkozólag a számomra teljes mértékig elfogadhatónak látszik.”

Tehát az újabb kutatások kétségtelen tényként erősítik meg azt, hogy a keleti magyarok a középkor során a Volgától keletre, az Urál-hegység (és az uráli-Kazahsztáni sztyeppék) területén élhettek. A XI–XIII. századi arab és perzsa szerzők a keleti és nyugati magyarokról egyaránt a következő toponymekkel emlékeznek meg „Maggari”, „al-Maggariya”, „bilad Baskir wa Magar” – a nép és ország elnevezése; „al-Magar” – egy észak-kaukázusi város neve, amely jelzi a magyarok nyugatról keletre mozgását. Egyébként a keleti és nyugati magyarok jóval a szétválás után is hosszú ideig emlékeztek régi etnikai tömörülésüknek az egykori egységére, hagyományok, legendák és egyéb szóbeli információk formájában. Ahogy alább látni fogjuk, a hasonló, a maguk nemében igen konzervatív szóbeli hagyományok a múltról rendszerint igen jelentősek lehetnek egy-egy nemzet etnogenezise kezdeti szakaszának az elemzése szempontjából.

Abu-l-Gazi khívai kán „A türkök genealógiájában” bemutat egy, a kipcsakok eredetéről szóló elragadó, legendás etnogenetikus mesét. Ebben más népekkel együtt a magyarokat is említi, akiknek lakóhelyét az Itil és Don folyóközében helyezi el. „Amikor Kipcsak felnőtté vált és dzsigit lett belőle, – értesülünk ebből a régi türk meséből, – akkor „az Uruszok, Olakok, Madzsarok és Baskurdok fellázadtak Oguz kán ellen. Oguz kán, Kipcsaknak sok katonát rendelt alá, és elküldte őt abba az országba, amely az Itil és a Tin között terült el. Kipcsak háromszáz évig uralkodott azokon a helyeken. Valamennyí kipcsak az ő utóda.” [Kononov 1958, 43–44]. Amint ez a fenti mese történeti logikájából következik, a „madzsarok és baskurdok”, akik, egymás közvetlen szomszédságában élnek, kapcsolatban voltak a kipcsakokkal, vagy bekerültek a kipcsak népi együttesbe. Ilyenformán a magyar-kipcsak érintkezés, ha szélesebb értelemben vesszük ezt az etnikai kapcsolatot, már a mongolok előtti korból kimutatható. A X–XI. századra visszavezethető magyar-kipcsak összefonódásról szóló adatok nézetem szerint hitelesnek mondhatók. Az eurázsiai nomád régészet ismert szakembere, Sz. G. Botalov határozottan a magyar-kipcsak kölcsönös viszony ilyen jellegű értelmezésére hajlik [Botalov 1995, 76–80]. B. E. Kumekov egyértelműen azt írja, hogy a VIII századtól a IX. század elejéig tartó időszakban „a Dél-Urál területének kipcsakjai közvetlen etnológiai és etnokultúrális kapcsolatban álltak a magyar törzsek különböző csoportjaival, és a mongol kor előtti időszakban ezeknek a magyar törzseknek egyes csoportjai a kipcsak törzsi konföderáció részévé váltak”. Ezt Kumekov véleménye szerint megerősítik a kipcsak genealógiai táblázatok is [Kumekov 2008, 33–34].

A keleti magyar nép és országa nagy valószínűséggel önállóan létezett a Volga-Ural régióban, délkeletre Volgai Bulgáriától, egészen a mongol hódításig. Azonban azt nehéz megmondani, hogy valóban volt-e a keleti magyaroknak államuk az adott korszakban. A „Mongolok Titkos Története” (1240) szerzője a könyv 262 paragrafusában beszél a keleti magyarok országáról. Ez a paragrafus azokról az eseményekről szól, amikor a nagy mongol hadvezér, Szubotáj Bagatur Nyugat felé (a szövegben: észak felé) vonult csapataival, és 11 nemzetet és országot hódoltatott: „Kanlin, Kibcsaut, Bachžigit, Orosut, Machžarat, Asut, Sasut, Serkesut, Keshimir, Bolar, Raral (Lalat).” A mongol hadsereg bővizű folyókon kelt át: az Idil és Ajakh folyókon. (A Volga- és Ural folyók). Az idézetből világos, hogy a keleti magyarok országának mongol neve „Machžarat”, vagyis macžar („Machžar(at)” etnonym volt, a többes számot jelző „at” szuffixummal. Tehát az adott információ éppen a keleti magyar népről és annak országáról szól. Hosszú ideig úgy vélték, hogy ez a név Pannóniára (Magyarországra) vonatkozott. Azonban az 1229-1232-es hadjárat során a Volga-Urál régióban megjelent mongol hadsereg feladatai között nem szerepelt a Magyar Királyság meghódítása, többek között már csak azért sem, mert a Kárpát-medence nagyon messze terült el a Volga-régiótól. Szubotáj elsődleges feladata abban az időben a volgai helyi népek: a kipcsakok, bolgárok, magyarok, szakszinok, baskírok, stb. leigázása volt. A Mongolok Titkos Történetének egy másik paragrafusa arról szól, hogy a mongol hadseregnek kemény harcot kellett vívnia ezek ellen az országok ellen: „(Mivelhogy) Szubotáj Bagatur kemény ellenállásba ütközött azoknak az országoknak a részéről, amelyeket meg kellett hódítania, különösen Kanlin, Kibcsaut, Bachžigit, Orosut, Asut, Sesut, Machžar, stb. részről”. [Kozin 1941, &262, 270]. Nem szabad, hogy megzavarjon minket a Volgától távol fekvő nyugati területek (például: Kijev) említése a Mongolok Titkos Történetében. A hősi elbeszélés művészi stílusban íródott, és a mongolok valamennyi hőstettéről be kívánt számolni. Ezért említi egyetlen összefüggésben valamennyi meghódított nemzetet. A fenti idézet a Mongolok Titkos Történetéből megerősíti az Abu-L-Gazi munkájából kapott információt „a Madžarok és Baskurdok” földjeinek meghódításáról.

Julianus barát szintén a magyarok szívós ellenállásáról értesít bennünket a mongolokkal szemben. A magyar származású dominikánus szerzetes 1235–1238 között kétszer is ellátogatott a keleti magyarokhoz. Julianust azzal a feladattal küldték Keletre, hogy találja meg a keleti magyarokat, a Kárpát-medencei Magyar Királyságban élő nép rokonait. Ez az önfeláldozó ember hosszú útja során nagy szükséget szenvedett, éhség és szomjúság gyötörte, eltemette kísérőit, azonban végül megtalálta azokat, akiket oly elszántan keresett. Találkozott egy magyar nővel Volgai Bulgáriában. Ez az ország a magyarok országától keletre, vagy délkeletre terült el. Az asszony megmutatta Julianus barátnak a szülőföldje felé vezető utat. A következőket olvashatjuk a vonatkozó írott forrásban:

„Azon ország egyik nagy városában, mely – mint mondják, ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar asszonyra akadt, akit éppen arról a földről adtak férjhez erre a tájra, amelyet ő keresett. Ez az (asszony) megmagyarázta a barátnak, milyen úton kell mennie, és azt állította, hogy kétnapi járóföldre kétség nélkül megtalálja azokat a magyarokat (is), akiket keres. Ez így is történt.”

Megtalálta őket a Nagy Etil folyó mellett… [De facto Ungariae Magne. In: Bendeffy László, Az ismeretlen Julianus.Budapest, 1936, 32. sk.]. Tehát a jelentés szövegéből arról értesülhetünk, hogy Julianus barátnak már nem kellett hosszú utat megtennie a keleti magyarok lakóhelyéig. (Elképzelhető, hogy az Atil-folyó alatt ebben az esetben nem a Volgát kell érteni, hanem valamelyik mellékfolyóját, feltehetőleg a Bjelaját. A. K.) Világosan kiderül a szövegből, hogy a keleti magyarok országa az Edil (Atil, Itil, vagyis a Volga) folyó bal partján terült el. Az útbaigazítást követve, Julianus barát valóban megtalálta a messzi távolban élő rokonait, akikkel meg tudta érttetni magát magyarul. Találkozása a keleti magyarokkal igazolta reményeit. Ahogy a hivatkozott forrásban írja: „Mikor azok meglátták, és megértették, hogy keresztény magyar, nagyon örültek megérkezésének; körülvezették házanként és falvanként, és hévvel tudakozódtak keresztény véreik királyságáról és országáról. És bármit akart nekik elmondani hitükről vagy egyébről, nagyon szorgalmasan hallgatták őt, mivel a nyelvük teljességgel magyar volt, és megértették őt, és ő is azokat.

Pogányok. Istenről semmi fogalmuk nincs, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vadállatok. Földet nem művelnek, ló-, farkas-, és efféle húst esznek, lótejet és vért isznak. Lóban, fegyverben bővelkednek s a hadakozásban nagyon vitézek.

A régiek hagyományaiból tudták, hogy azok a magyarok (ui. a nyugati magyarok – ford. megj.) tőlük származnak, de hogy hol laktak, azt nem tudták.”

A tatár nemzet szomszédos velük. Mikor ezek a tatárok hadakoztak velük, nem tudták leverni őket az ütközetben, sőt az első csatában (a magyarok) verték meg azokat. Ezért is szövetséges társaikká választották őket, és így együtt tizenöt országot egészen elpusztítottak”. [Bendeffy L., id. m., 33.]

Mindez megerősíti a mongol forrásból idézett információt, amely szerint a keleti magyarok kemény ellenállást tanúsítottak a mongol hódítókkal szemben, és első támadásuk alkalmával nem váltak mongol alattvalókká. A keleti magyarok Julianus által leírt életmódja igazi nomádnak mutatja be őket. Ahogy kiderül az elbeszélésből, „lóhúst ettek és lótejet (kumiszt) ittak”. A következő itt a legfontosabb információ: a keleti magyarok nem műveltek földet, vagyis nem voltak földművelők, és jól el voltak látva lovakkal, fegyverekkel. Amikor 1238 után mongol uralom alá kerültek, besorolták őket a mongol tizedes hadiszervezetbe, és attól kezdve a sztyeppe új urainak szövetségeseként, aktívan részt vettek a szomszédos államok és népek ellen vívott háborúkban. Azt, hogy milyen hosszú ideig tartott a háború a mongolok és a keleti magyarok között, nem tudjuk pontosan. Julianus és a mongol krónikák adataiból arra következtethetünk, hogy a harci cselekmények néhány évig, talán 5–6 évig folytak, (1229 és 1235 között), vagy akár több mint tíz évig is folyhattak. A magyarok önkéntes (pontosabban szükségszerű) behódolása a mongoloknak, ahogy az elbeszélésekből kitűnik, közvetlenül Julianus barát utazása előtt mehetett végbe.

V. Keleti magyarok az Aranyhordában és utódállamaiban. (XIII–XVII. sz.)

Amikor a keleti magyarok 1238 után végképp mongol uralom alá kerültek, besorolták őket a dzsingiszí típusú tizedes hadiszervezetbe, és attól kezdve a sztyeppe új urainak szövetségeseként, aktívan részt vettek azoknak a szomszédos államok és népek ellen vívott háborúiban. Rasid-ed-Din is értesít bennünket arról, hogy a magyarok részt vettek a Dzsingiszidák XIII. századi hadjárataiban. Amikor ez a híres és hiteles perzsa történetíró leírja a Dzsucsidák, Dzsingisz kán legidősebb fia leszármazottai birodalmának, az úgynevezett Arany Hordának a katonai erejét, kiemeli a következőket: Toktaj és Bajan kánok hadseregének nagy része (XIII. sz. vége – XIV. sz. eleje – A. K.) magába foglalja annak a négyezernek (négyezer mongolnak – A. K.) a leszármazottait, de új, orosz, cserkesz, kipcsak, madžar és más egységeket soroltak hozzájuk az utóbbi időben”. [Rasid-ed-Din 1952, 275.] Közismert, hogy Toktaj egyike volt az Arany horda nagykánjainak (1291–1312), Bajan kán pedig, aki Dzsucsi kán legidősebb fiának Ordának (Ichennek) a leszármazottja volt, a mai Kazahsztán területén uralkodott, és fővezére, vagy egyik vezetője volt a Kék Hordának, az Aranyhorda keleti szárnyának.

Itt azt is figyelembe kell vennünk, hogy a Rasid ed-Din a „magyar” haderőt rögtön a „kipcsakok” után említi. A felsorolás ilyen rendje módot ad arra a feltételezésre, hogy a magyarok és kipcsakok közel álltak egymáshoz, illetve szoros kapcsolat volt közöttük. Arra, hogy mindez emellett arra is utal-e, hogy a dzsucsida haderő felosztása során hivatalosak maradtak-e a behódolt törzsek, törzsszövetségek etnikai nevei, nem tudunk pontos választ adni. Kétségtelen tény azonban, hogy ezek az etnikai meghatározások szerepelnek az Aranyhorda ránk maradt katonai struktúrájában.

A mongolok, miután meghódították Dast-i-Kipcsak területét, valamint Eurázsia vele határos, nyugatabbra fekvő részét, az egész újonnan alávetett nomád népességet beosztották szárnyaik és uluszaik rendszerébe. Valamennyi fegyverképes személy (elsősorban a férfiak) bekerült a mongol-típusú tízes katonai rendszerbe, abból a célból, hogy ellenőrizhető legyen katonai kötelezettségeik teljesítése. Ez a katonai-szervezeti modell hosszú időn át fennmaradt, és alapvető formájában megváltoztatta a meghódított földek etnopolitikai helyzetét. Az alávetett nomádokat nem egy alkalommal átszervezték, és új katonai szervezeti egységbe helyezték át a hódítók. A továbbiak során a törzsi-nemzetségi csoportok és azok katonai beosztása az Arany horda vezetői alatt, – különösen a XIV. század során – folyamatosan és egyre inkább széttagolódott, tovább osztódott, újra felosztódott, új meg új átköltöztetésen ment keresztül, nyugatról keletre, délről északra és vissza, stb. A nomád alávetettek, de még a földművelők is kötelesek voltak követni uluszuk vezetőit bármely irányba. Éppen a mongolkorban kezdődött el (vagy folytatódott) a keleti magyar lakosság egyes csoportjainak eltörökösödése. Ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogy a Dzsucsi-uluszban (az Aranyhordában) a lakosság alapvető része török törzsekből állt, a Dast-i-Kipcsak eredeti lakossága esetében éppen úgy, mint a Keletről, Belső-Ázsiából érkezettek esetében. Maguk a mongolok (talán helyesebb lenne úgy mondani, hogy a belső-ázsiai területekről érkezők), gyorsan eltörökösödtek a források szerint a helyi etnikai közegben, azonban ennek ellenére, megtartották eredeti törzsi, nemzetségi neveiket, sőt, anyagi kultúrájuk jellegzetes jegyeit is, egészen a XIV. századig.

Ibn Falladaha al-Umari műveiben felsorolásra kerülnek az Aranyhorda keretein belül élő népek, amelyek között szerepelnek többek között a kipcsakok, cserkeszek, oroszok, jászok, madzsarok „és a szomszédságukban élő, nagyszámú, Északon élő nép”. Ebben a műben a madzsarok másokkal együtt kétszer is említésre kerülnek [Sbornik materialov, 2005, 173, 184]. Ibn Battuta amikor az Aranyhorda területén utazott, meglátogatta az ismert Madzsar várost, „az egyik legjobb török várost”. Azok neveinek sorában, akik elhagyták az Aranyhorda kánjainak alávetett területeket és a mameluk Egyiptomba kerültek, VG. G. Tiesenhausen feljegyzi az al-Madzsari (szó szerint: magyar nemzetiségű) személynevet (Sbornik materialov, 2005, 20, 215]. A „madzsar” etnikai név szerepel egy 1311-re keltezett volgai bolgár sírkövön [Róna Tas, 1986, 78–81]. Ezek a különböző forrásokból származó adatok módot adnak arra a feltételezésre, hogy a magyarok szilárdan beágyazódtak az Aranyhorda társadalmának etnikai szerkezetébe és azon belül jelentős helyet foglaltak el. Arra, hogy a nyelvük a mongolkorban török, vagy ugor volt, nehéz válaszolni. Nem kizárt, hogy a magyarok kétnyelvűvé váltak, bár a nyelvi asszimiláció folyamatai és a török (kipcsák) nyelv átvétele a nomád lakosság körében az Aranyhorda uluszaiban visszafordíthatatlan folyamattá vált. Ugor nyelvű magyar lakosság maradt fenn az Aranyhorda késői szakaszában a nyugati területeken (a Volga középső szakaszain a jobbparton és a Don-vidéken) a XV–XVI. századig. Erről vannak hiteles adatok. Ezeknek a magyaroknak a későbbi sorsuk ismeretlen, vagyis a források többé nem beszélnek róluk. Éppen említésüknek hiánya vitte rá a kutatókat arra, hogy úgy véljék: valamennyi keleti magyar „eltűnt”, „beolvadt” a környező népekbe. Az ismert kazanyi régész, e. P. Kazakov által a Tatárföld keleti területeitől az Urál-hegység nyugati lejtőiig feltárt csijaliki régészeti emlékei is ugor jellegzetességű lakossághoz (a baszkatir ország) kapcsolhatók a XII–XIV. században. A terület déli része a kipcsakokkal volt határos. Később „ez a lakosság is átvándorolt a csiljaiki emlékek területére, és itt asszimilálta az ugor lakosság maradékát” [Kazakov, 1997, 44, 10 rajz; 56]. A”baszkatirok országa” alatt Magna Hungária értendő. Így a keleti (volgai-uráli) magyarok és a Dastban élő kipcsakok között hosszú időn át fennálló etnikai kapcsolatok voltak a középkor derekán, pontosabban az Aranyhorda korában.

Az Aranyhorda nomád népességének etnikai tarkasága nem okozhat különösebb meglepetést, és tényét megerősítik a legutóbbi idők régészeti adatai és antropológiai kutatásai is. Az Aranyhorda sajátos „etnikai katlanja” nyilvánvalóan úgy működött, hogy a mongol ulusz-szárny rendszerbe bekerülő, őseredeti helyi és beköltözött lakosság a XIII század második felétől kezdve a XIV. századig tartó időszakban, fokozatosan állt össze, többé-kevésbé egységes etnikai-nemzetségi komponensekből. Összetett részeik, amelyek különféle törzsi csoportokból álltak össze, új neveket kaptak, vagy a legerősebb nemzetségek körül csoportosultak és azok nevét vették fel. Mindez jelentős változásokat hozott a kialakuló etnikai-törzsi rendszereken belül. Az ilyen „nemzetségek” a nemzetiségi makro-hierarchia magasabb és középső fokain nem voltak vérrokonok. Azonban a közös genealógiai fán látszólagos rokonság egyesítette őket. Az itt tárgyalt tények kifejeződésre jutnak a feltételesen magasabb hierarchikus kapcsolatba lépett nemzetségek közös „sadžráiban, sezseréiben” (genealógiai táblázataiban). Ha az etnikai-politikai piramis alacsonyabb szintjeit nézzük, láthatjuk, hogy azok a családok vagy csoportok, amelyek szoros rokonságban voltak egymással, megőrizhették önelnevezésüket, és patriarchális vonalon továbbvihették korábbi kapcsolataikat is.

Mi történt azokkal a keleti magyarokkal a mongolkorban, akiket akkor már sok száz éve „madžarnak” neveztek? Lehetséges vajon, hogy eltűntek volna, illetve teljes mértékben asszimilálódtak volna Dest-i-Kipcsak sztyeppéinek „török néptengeréhez?” Természetesen egy részük szétszóródhatott a kipcsak nyelven beszélő nomádok között, és valóban asszimilálódhatott hozzájuk. Az is tény, hogy a kipcsak törzseknek azt a részét, amely makacs ellenállást tanúsított a mongolokkal szemben, a hódítók fizikailag megsemmisítették. Más etnikai csoportok asszimilálódtak az új nemzetségekhez és törzsekhez, és elveszítették korábbi önelnevezésüket. Megint mások azonban, bekerültek a mongol katonai rendszerbe, és megőrizhették korábbi etnikai nevüket. Úgy tűnik, hogy a Nagy Sztyeppén szétszórt, magyarok sorsa a harmadik forgatókönyv alapján alakult. Rasid-ed-Din fentebb idézett szövege megerősíti azt a feltételezést, hogy mongol hercegek és katonai vezetők között felosztott magyar egységek (természetesen nemzetségek) más nomád törzsek mellett élték nomád életüket egyes területeken, és az ulus vezetője katonai erejének részévé váltak. Mindezt bizonyítja a Dzsucsi ulusz etnikai (törzsi-nemzetségi) összetétele a XIV–XV. századok során. A hírneves kazak kutató, T. I. Szultanov több mint 60 ottani nemzetség listáját mutatja be. A felsorolásban a madžarok is szerepelnek. [Sultanov 1982, 8; Istorija Kazakhstana, 2001, 255; Isakov, 2004, 34.] Dest-i-Kipcsak törzseinek listája az 1430–1460 közötti évekből ismert Maszud B. Oszman Kuhisztani munkáiból, a 92 üzbég törzs listájából, az „Ilatija”-ból; valamint a későbbi, a XIX. században készült „Tuftat at-tavarih i khani” alapján vált ismertté vált műból. A „Madžar” etnonym egyértelműen rögzített ezen a listán, amelyen, és ez talán még fontosabb, a „Basgyrd” népnév is szerepel. A neves etnográfus, S. M. Abramson által rögzített lista kiegészítéseként tudomást szerzünk az üzbégek „Madžar” nemzetségének létezéséről is [Madžmu at tavarih, 2002, 232 sk; materialy po isstorii kirgyzov, 2002, 232 sk.]. Ez a nemzetség a Sejbanida kánok, Abu-l-Hair kánnak és utódainak uralma alatt került mai lakóhelyére35. A „Tavarih-i-Guzida-ij Nuszrat-Náméban” egy ádáz csata leírása is szerepel. A csata csúcspontján „Saikh Mazid bagatur a madžar omakból 36 (törzsből) két nyílvesszővel is eltalálta magát Burunduk kánt.” [Materialy, 1969, 22]. A Madžar törzselnevezést említik a közép-ázsiai Sejbanidák dinasztikus történetében, a „Nuszrat Náméban”, vagyis a „Győzelmek Könyvében” is. Egy másik közép-ázsiai szerző, Hafiz-I Tanys a török-mongol törzsek felsorolásakor szintén említi a Madžar törzset. Mahmud Ibn Vali többször is szólt a Madžarokról „Bahr al asrar fi manakib al-ahijar” című művében.

Mindezek szerint feltételezhető, hogy az Aranyhorda középső és keleti uluszaiban élő magyar csoportok teljesen eltörökösödtek, és bekerültek a Dast-i-Kipcsak kipcsak nyelven beszélő nomád etnikai egységeibe. Azonban régi önelnevezésüket és identitástudatukat – csodával határos módon – megőrizték.

A kazak regős (írott és improvizációs) irodalomnak egy korai időkre keltezett költeménye váratlan megerősítését adta ezeknek a fentebb idézett történeti adatoknak, amelyek szerint a keleti magyar etnikai csoportok fennmaradtak és tovább léteztek Dest-i-Kipcsak sztyeppéin az Arany Horda későbbi időszakaiban (a XIV–XV. századokban) is. Az „Er-Soban” (Soban Batir) című vers elmondja, hogy a kazak Salkiiz-zirau (1465–1560) hírt kapott Er-Soban betöréséről az Észak-Kaukázusba a Volga-Urál régióból, az Arany Horda területéről. A behatolás során Er-Soban 200 lovat hajtott el a Kabardföldön élő Bigazü méneséből. A kabard nagyúr üldözőbe vette a lótolvajokat. Az üldözés során Er-Soban verses beszédben sorolta fel katonai egységének legkiválóbb harcosait. Több más mellett, a következőkről szól:

”Van még egy vitéz, Kojan, aki csak a harcban él,

Zászlaját szilárdan tartja kezében lovasaink élén,

Ha ellenséggel ütközünk, ő mindig első a harcban,

Mivel e hős vitéz a merész Madžar nemből való.”

A kabard Bigazü ettől a fenyegetéstől annyira megrettent, hogy úgy döntött: azonnal visszatér szülőföldjére, mert világossá vált számára, hogy ilyen félelmetes ellenfelekkel szemben végzetes lenne harcba szállnia. [Poety, 1993, 50].

Ahogy látjuk, a költeményben „Kojan vitézről van szó, a nogajok (török-kipcsakok) hős Madžar neméből”. Szeretném az olvasó figyelmét erre a versszakra irányítani. Itt az eredetileg ének-formában, tehát szájról szájra tovább adva terjesztett költeményben a kérdéses név éppen „Madžar” formában jelenik meg, ma is élő nyelvi formában. . Így bizonyítottnak tekinthetjük, hogy ez volt a „Magyar” etnonym megszokotti formája a nyugati török nyelvek kipcsak csoportjában, és ez az elnevezés láthatóan rögzült a nogaj és kazak etnológiai értelmezésben. Világossá válik az is, hogy a „mazsar”, „mozsar”, „madzsar” etnikai értelmezések azonos etnikumra, a magyarokra vonatkoznak.

A magyarok nemcsak az üzbégek, hanem velük szomszédos rokonaik: a nogajok etnonomenkatúrájába is bekerültek. (Nogaj Horda, Mangyt Jurta). Erre hiteles adatok is szolgálnak. V. V. Trepavlov alapvető munkájában a Nogaj Horda történetéről megnevezi a nogaj törzsi-nemzetségi szervezeteket, ezeken belül említi a „madzsarokat” is. A magyar „el” (ulusz) elnevezése szerepel XVI-XVII. századi orosz hivatalos dokumentumokban is – „mozsar nemzetség” néven. [Trepavlov, 2002, 502.].

VI. A kazak-magyarokról.

Bőségesen szólnak történeti, néprajzi, etnológiai és antropológiai adatok a keleti magyarok megjelenéséről, fennmaradásáról kazak területen is, a kazak kánságok kialakulásának idejétől kezdve napjainkig.

Ja. Bojarsinova kutatásaiból vált közismertté, hogy a kazakok Középső Hordájában a kipcsak törzs legnagyobb ága a kara-kipcsak ág volt, amely a Torgaj-fennsíktől az Isim és Irtis folyókig terjedő végtelen sztyeppéken élt. A kara-kipcsakoknak jelentős befolyása volt Nyugat-Szibéria szomszédos törzseire is. Bojarsinova a kara-kipcsakok más etnikai csoportjai között a „Madžar (Magyar) kipcsakokat” is említi37. (A szerző „Madžar/Magyar Kipcsak kifejezését szándékosan idéztem szó szerint. A. K.) [Bojarshinova 1960, 75; Istorija Kazakhstana, 1997, 154.].

Ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy véleményem szerint még a legelnézőbb kritikával szemben sem tartható fenn az álláspont, amely szerint a „madijar” etnikai név a „Muhammadjar személynév rövidítéséből származna. A „magyar” etnikai nevet kazakul „madijarként”, törökül, „madzsarként” írják le. Tehát a két névváltozat egyazon népre, a magyar népre vonatkozik. A Muhammedyar, vagy Muhammad Yar személynévnek semmi köze hozzájuk. A török nyelvű népek törzsi-nemzetségi nomenklatúráiban nincsen adatolt példa rövidített személynévből, becenévből származó nemzetségnévre, illetve törzsnévre. Kazakföldön a helyi informátorok feltétlenül megemlítik a terepmunkán dolgozó kutatónak azt, ha valamelyik ősük megkülönböztető nevet kapott, illetve beceneve, vagy második neve is volt. Elmondják az ilyen elnevezések történetét is. Viszont a magyar-kipcsak törzs múltjáról, hagyományairól mesélő akszakaljaink sohasem hallottak sem a Muhammadjar személynévről, sem annak rövidített változatáról. Önmagukra és törzsünk, nemzetségünk tagjaira kizárólag a Madijar (Madiar, Magyar) etnikai nevet vonatkoztatják.

A kazak törzsi nemzetségi szerkezet későbbi leírásai, különösen a kiemelkedő jelentőségű orosz etnográfus, N. A. Arisztov feljegyzései bizonyítják, hogy a „мадiар” etnikai csoport kétségtelenül létezett a kipcsakok között az Orosz Birodalom Sztyeppei Kormányzóságában, az Akmolai Régióban [Aristov, 1896, 379.]. Lehetséges, hogy éppen a XVIII–XIX. századok fordulója táján történt, hogy kazak földön a „Madžar” etnonym helyet adott a „Madiar, illetve „Magyar” etnikai névváltozatoknak. Ez a változás a török nyelvekben, ahol a „,dž” illetve „ž” betűk minden további nélkül változhatnak „j”-re, vagy „i”-re és viszont, könnyen megmagyarázható. A fenta tudósítások a kazak sztyeppék magyarjairól, összehasonlíthatók F. Scserbinának a XX. század elején a kazak sztyeppei régiók kutatására szervezett expedíciójának eredményeivel. A 11. kötetből (Omszk Régió) értesülünk arról, hogy a „4” adminisztratív aulban (településen) kizárólag magyarok éltek. Az első kazak történészek egyike, M. Tynyspajev komoly erőfeszítést szentelt a kazak nemzetségek genealógiai táblázatainak kidolgozására. Táblázataiból arról értesülhetünk, hogy a „madijarok” a következőképpen kapcsolódtak be a kipcsakok törzsi-nemzetségi hierarchiájába: Bultun – Orys – Madiar. Tynyspajev azt is hangsúlyozza, hogy vannak madiarok a Tokal-argünök Zsogaly-sekty nemzetségében is [Tynyspajev 1925, 69, 70.]. A megfigyelések a magyarokról, pontosabban madiarokról argün és kipcsak területeken és közegben megerősítést nyertek a Kazah Tudományos Akadémia Történeti, Néprajzi és Régészeti Intézetének a XX. század 50–60-as éveiben szervezett speciális néprajzi expedícióinak során is [Mukanov, 1974, 58, 186 sk.].

Azok a törzsek, nemzetségek, amelyekből napjainkra a kazak-madžarok (madijarok) lettek, viszonylag későn egyesültek a kazak néppel. Mindenekelőtt többé-kevésbé egységesen, egy tömbben, a nogaj és üzbég etno-politikai egységekhez csatlakoztak a XV–XVII. századok során. Kazak-magyar nemzetségek között fennmaradt legendák, mesék szólnak arról, hogy őseik délnyugati irányból, az üzbegisztáni Sejbanidák országából érkeztek a kazak sztyeppékre. Ez az adat nem zárja ki, hogy érkezhettek egyes csoportjaik nyugati irányból is. Az is lehetséges, hogy a madiarok már a XVI–XVII.. században, vagy akár ennél kissé korábban is, a virágzó középkorban, a mai Kazahsztán területén, vagy ennek az országnak a peremterületein éltek, szoros kapcsolatban a kipcsakokkal (vagy az ő törzsszövetségükben). A saját nemzetségeik egy részétől elvált madzsarok (magyarok) gond nélkül csatlakoztak a kazak egység kialakulásában részt vevő, számukra új törzsi szerkezetbe, az argünökhoz és a kipcsakokhoz, az idegen nyelvi környezetben is szilárdan megőrizve régi önelnevezésüket. A kazakok „konglomerátumokon” alapuló történetéből számos hasonló példát lehet felhozni. Számomra világos hogy a „madzsar” etnikai névvel kapcsolatba hozható „magyar” nemzetségnév egyértelműen regisztrált a Középső Zsüsz nemzetiségi rendszerében, a kara-kipcsakok és argünök között.

A kazak-magyarok között bizonyíthatóan máig él egykor nyugatra távozott testvéreik emléke.

A keletkutatásban és az etnográfiában már meglehetősen régen használják fel sikeresen a nomádok sztyeppei történeti elbeszéléseit, reális (alternatív, illetve kiegészítő) történeti forrásként, „oral history”, vagy más meghatározással, „sztyeppei szájhagyományon alapuló historiográfia” néven. (Az utóbbi kifejezés megformálója a kazak középkori történelem és néprajz nagy kutatója, V. P. Jugyin volt). Dast-i-Kipcsak nomádjai a történeti információ megtartásának ezt a módját „régi mesék” címszóval illették. Az „oral history” klasszikus emlékének tekinthető a „Dzsingisz-náme”, amit Utemis Hadzsi írt a XVI. század közepén [Utemis Hadzsi, 1992]. Ez a mű a Dzsucsi Ulusz történeti eseményeiről szóló fennmaradt szájbeli hagyományok gyűjteményének tekinthető.

A 2006-os Omszk-vidéki közös kazah-magyar expedíció során egyik adatközlőnk volt egy több mint 80 éves szagal-kipcsak nő, Szagündük Nurmaganbetov magyar-kipcsak származású celinjei mullahnak, az Omszk-vidéki magyar-kipcsakok hagyományai gyűjtőjének, kara-kipcsak genealógiai táblázatok összeállítójának az özvegye. Az idős asszony a következő, egykor a férjétől hallott érdekes legendát mondta el nekünk a magyarok két részre (nyugati és keleti részre) történt szétválásáról:

„A régi időkben a magyarság egységes nép volt. Egy nagy országban éltek, 17 törzsük volt. Egy nagy háború után, ez a nemzet kettévált, keleti és nyugati részreí (Ez az elképzelés abból származik, hogy az eredeti lakóhelyükről elvándorolt magyarok arra mentek el, „amerre a nap lenyugszik”, vagyis Nyugat felé. A. K.) a Kék Ökör Völgyében élő hét törzs nagyon messzire távozott, őket a mi őseink „Kök Ögüznek” (Kék Ökörnek” nevezték. Jelenleg egy ismeretlen hegy mögött élnek. A keleten maradt 10 törzs, a mi elődeink, megőrizték a „magyar” nevet. A nyugati magyarok tőlünk származnak”.

Nem nehéz ezt a legendát összehasonlítani Bíborbanszületett Konstantin második fejezetünkben részletezett leírásával a magyarok kettéválásáról, keleti és nyugati részre. Az alapszerkezet teljesen egybeesik: háború volt, amely után az egységes nép két részre vált szét – keletire és nyugatira. Az életének nagyobb részét egy Omszk-vidéki faluban leélt özvegy aligha olvasta a bizánci császár X. századi krónikáját.

Ugyancsak összehasonlítható ez az általunk gyűjtött legenda a régi Kárpát-medencei magyarok hagyományával, amely szerint ők a Keleten maradt magyaroktól származnak. Ezek a megfigyelések, amelyek közvetlenül mutatnak ki mai néprajzi környezetből a keleti és nyugati magyarok hagyományaiban egyaránt létező párhuzamokat és motívumokat egy régi nép szükségszerű kettéválásáról, bármely kutató számára nagy sikert jelentenének. Másrészt, eme azonos tanúbizonyságok olyan valódi események végbementét jelzik a távoli múltban, amelyek a történeti valóságból származó alapját képezték a szájhagyományokban tovább élő legendáknak.

Az itt vizsgált adatok szerint tehát párhuzamos legendák számolnak be a keleti és nyugati magyarok szétválásáról a kazak-magyarok ok és Kárpát-medencei magyarok között. Minderre már korábban rávilágított egy mostanában előkerült kéziratában a Magyarországon és Kazakföldön egyaránt népszerű neves turkológus, Mándoky Kongur István:

„Noha körülbelül ugyanolyan szívélyes vendégszeretet tapasztalható a törökség minden ágában, így a közép-ázsiai török köztársaságokban, mint Kirgizisztánban, Özbegisztánban, Türkmenisztánban, vagy a kaukázusi törökségnél, a Volga-vidéki tatároknál és a baskíroknál, továbbá Azerbajdzsánban és Törökországban is, a kazakoknál a magyarság iránti testvéri szeretetnek azonban egy egyáltalán nem lebecsülendő oka, illetőleg igen figyelemreméltó alapja is van. A kazakság törzsrendszerében ugyanis van egy nem is kisszámú, csaknem 100000 lelket számláló madzsar, vagy mazsar, illetőleg madjar nevű törzs. E törzs eredetével a kutatás eddig még egyáltalán nem, vagy csupán alig-alig foglalkozott, pedig a Kazak Tudományos Akadémia Irodalmi és Népköltészeti Intézetének adattárában jó néhány, e törzs körében gyűjtött eredetmonda szerint is a kazak-madzsarok, ill. madjarok egy valaha nyugatra költözött nagy nép maradványának tartják magukat. Ez a tény, illetőleg adat így magában talán még nem sokat mond a szakembernek, de a kutatás ilyen irányban való kiterjesztését feltétlenül indokolja.

Egyébként néhány éve egyik kutatónk már járt a kazak-madjarok között, azonban csupán antropológus lévén, nem éppen a legszerencsésebb és legkívánatosabb módon kezdett hozzá e jóval bonyolultabbnak ígérkező történeti és etnikai kérdés tanulmányozásához. A szovjet-magyar, illetve kazak-magyar tudományos kapcsolatok jövőbeni erősödésével talán e probléma megfelelően komoly és alapos kutatására is mód nyílik.” [Uly dalanyn birtar ulany, 2008, 245 sk.]

Reméljük, hogy a Mándoky Kongur István által említett információ alapján a Kazak Tudományos Akadémia Irodalmi és Népköltészeti Intézetének archívumaiban folytatandó kutatás során további fontos, szájhagyományból származó információhoz is juthatunk. A hasonlóság a magyar középkori források adatai és a kazak-magyar szájhagyományban fennmaradt elbeszélések között igen jelentős. Mindez módot ad arra, hogy nemcsak a magyar nép kettéválása kérdésével kapcsolatban beszéljünk történelmi tényről, hanem a szájhagyományban megőrzött magyar-kipcsak történeti tudatról is úgy szóljunk, mint amely egykor valóban megtörtént eseményeket rögzít napjaink, és az általában véve az utókor számára.

Továbbá, hasonló (témára nézve a fentiektől nem távolálló) hagyomány őrződött meg a torgaji magyarok között is, a  Kudijarról és Madiarról szóló legendában. A két testvér a volgántúli sztyeppéken élt, ahonnan Nyugatnak vették útjukat. „Az egyik testvér, Madiar, egy szarvast követve el is érkezett oda, ahová indult. Kudijart viszont az út során elfogták és kettévágták…” [Benkő 2003, 74]. A magyar kutató torgaji expedíciója során felfigyelt a történet hasonlóságára azokhoz a Kárpát-medencei magyar hagyományokhoz, mesékhez, legendákhoz, amelyek az egykor egységes magyar nép kettéválásáról szólnak [vö.: Benkő 2003, 93, 130]. Ezek a tanúbizonyságok nézetem szerint megérdemlik a történészek és etnológusok vizsgálatát, mivel a népek emlékezete múltjukról annyira konzervatív, hogy időnként megőrizhet értékes, sőt, az expedíciónk által Omszkban gyűjtött legendához hasonlóan, akár egyedülálló értékű értesüléseket is a saját történetükről.

A fentebb tárgyalt, minden szempontból sokoldalú problematika, megköveteli az adatok lelkiismeretes összegyűjtését és rendszerezését, majd részletes tanulmányozását. Írásunk ennek a fontos kutatási iránynak ma még csupán a feltételes vonatkozásait és irányait tudja bemutatni. Az ilyen jellegű tudományos munka kizárólag összetett és szisztematikus alapon folyhat, valamennyi elérhető és bizonyító forrás felhasználása alapján.

Ennek ellenére, már az eddig elmondottakból is levonható néhány fontos következtetés. Mindenekelőtt: a keleti magyarság jelentős nagyságú nép volt, amely a középkorban az eurázsiai sztyeppéken élt. A keleti magyarok három szakaszban, vagyis háromszorosan törökösödtek el. Ez a folyamat, feltételesen szólva, „hullámszerűen” ment végbe. Az első szakasz akkor kezdődött, amikor még a magyarok egész etnokollektívája a mai Észak- Közép- és Kelet-Kazahsztán területén és ennek a régiónak a határterületein élt, körülvéve hun, szarmata, alán és türk népektől (vagy azok együttesén belül). Ez a szakasz viszonylag hosszú ideig tartott, nagyjából az i. sz. I. évezred első felétől-közepétől a IX. századig (400–500 év?) A második szakasz a magyar törzsek nyugatra vándorlásával kapcsolható össze (az eltávozás az alapvető etnikai közösség területéről). A keleten maradt magyarok ezen esemény után „másodlagos” eltörökösödésen mentek keresztül, ez alkalommal a kipcsakok, ogúzok hatására, a X–XIII. századok során. Emellett, ebben az időben még fennmaradhattak Keleten ugornyelvű magyarok is. A harmadik szakasz (befejező szakasz), az etnológiai-nyelvi eltörökösödés utolsó szakasza a XIII–XIV. századok során, az Aranyhorda uralmának idején ment végbe. Önmagában, a csaknem ezer éves érintkezés és együttélés a sztyeppei törökökkel Eurázsia keleti része magyarjainak teljes eltörökösödéséhez vezetett. Egyébként, bizonyos számú ugornyelvű magyar még élt Keleten a XV. században is. Egy sor magyar keletkutató kizárólag őket tekinti „igazi” keleti magyarnak, mivel számukra csakis a nyelv jelent etnológiai-történeti azonosítási tényezőt. Ezek az ugornyelvű magyar csoportok „eltűntek” (?) a késői középkor időszakában az őket körülvevő népek között. A keleti magyarok etnikai csoportjai közül etnikai identitástudatukat azok tartották fenn, akik közvetlenebbül érintkeztek a türk etnokultúrális csoportokkal, és akik többen is lehettek az ugornyelvű keleti magyar etnikai csoportok összességénél.

Ilyenformán a középkori szerzők korai szövegeiben rögzített „madžar”, „macszsar”, vagy „mazsar etnikai név tovább élt a XVIII. századig, vagyis az újkorig. Később a kazak nyelvben ez az etnikai név „madiar”, formát öltött. Ez ténylegesen azonos a „madžar” szóval, ami így leírva, máig is megőrződött az üzbégeknél. (Az üzbégek azonban ezt a szót palatizált „d”-vel, vagyis „gy-szerű hangon” ejtik ki, és roppantul csodálkoznak, ha valaki megemlíti előttük azt a „tudományos” feltevést, hogy ők a „gy” betűt nem tudják kimondani. Ford. megjegyz.). A „madzsar” szó megléte nogajoknál, kazakoknál, üzbégeknél, kirgizeknél, krími tatároknál, az Észak-Kaukázus népeinél , vagy a „madzsar” toponym továbbélése ugyanezeken a területeken egyszerű véletlenként nem magyarázható. Ez a jelenség éppen olyan, mint Eurázsia török népeinek etnonomenklatúrájában a kipcsak, argün, najman, kirei(it, kongrat nevek jelenléte. Ezek a nevek a fentebb felsorolt népek valamennyiénél léteznek. Az adott kérdéssel szoros kapcsolatban érdemes megemlíteni a XIII. században Magyarországra került polovecek, (kunok) történetét, akik hosszú ideig (a XVIII–XIX. századig) megőrizték nyelvi sajátosságaikat és nomád mentalitásuk etnokultúrális vonásait, eredeti nyelvüket. Kunnak”, palócnak” nevezték őket magyarul.

Még egy megjegyzést tennék: a keleti magyarok nem vesztették el önelnevezésüket, és nem is „tűntek el”, sehová, napjaink egyes kutatóinak elképzelése ellenére sem. Az adott kérdésekre csak az utóbbi időben figyeltünk fel, amikor is alaposan és részletesen tanulmányozni kezdtük a még ma is sok rejtélyt, sötét, feltáratlan részletet is tartalmazó történelmünk etnogenetikai, antropológiai és etnokultúrális problémáit. Véleményem szerint folytatni kell ennek a nagyon érdekes és átfogó problémának a kutatását. Sajnos, a magyar kollegák csak nagyon keveset tudnak erről a kérdésről. Azonban, szeretném felhívni a figyelmet a következőkre is: Egyre több régészeti adat mutat arra, hogy nemcsak ősmagyar (ahogy gyakrabban említik: ugor) emlékek maradtak fenn az Urál-vidéken, Észak- és Nyugati-Kazahsztán területein, hanem olyan régészeti emlékek is, amelyek a magyar kultúra gazdag elemeinek jelenlétére mutatnak sztyeppéinken a korai középkor időszakából is. Ezek az elemek alapvető összetevői a Nagy Sztyeppe sokszínű nomád civilizációjának.

A magyar nemzet etnikai története szorosan összefüggésben áll egy sor mai eurázsiai török nép távoli elődeinek:a baskírok, kazakok, tatárok történetével és kultúrájával. Ennek következtében az a kísérlet, hogy ennek a népnek a középkori régi kontaktusait mindössze egyetlen etnogenetikai közösséggel kapcsolják össze, nem volt egészen helyes. A török népek legnagyobb többségének őshazája az eurázsiai sztyeppei, erdős sztyeppei és félpusztai övezet, vagyis az a régió, ahol meggyőződésünk szerint a magyar nép etnogenezisének forrásai is találhatóak.

IRODALOM

1.  Абуль-Гази-Багадур-хан. Родословное древо тюрков. М., Ташкент, Бишкек, 1996.
2. Акимбеков С.М. История степей: феномен государства Чингисхана в истории Евразии. Алматы: Изд-во «Центр Азии», 2011.
3. Аннинский С.А. Известия венгерских миссионеров XIII–XIV вв. о татарах в Восточной Европе // "Исторический архив". М.-Л.: Изд-во АН СССР, 1940. Т. III.
4. Антонов И.В. К вопросу о локализации венгров (мадьяр) в Волго-Уральском регионе // VIII конгресс этнографов и антропологов России. Тезисы докладов. Оренбург, 1-5 июля 2009 г. Оренбург: Издательский центр ОГАУ, 2009.
5. Аристов Н.А. Заметки об этническом составе тюркских племен и народностей и сведения об их численности // Журнал «Живая старина». Отделение этнографии. Вып. III и IV. СПб., 1896.
6. Артамонов М.И. История хазар. Под ред. и с примеч. Л.Н. Гумилева. Л.: Изд-во Гос. Эрмитажа, 1962.
7. Ахмедов Б.А. Историко-географическая литература Средней Азии XVI-XVIII вв.: (Письменные памятники). Ташкент: Фан, 1985.
8. Багрянородный К. Об управлении империей. Текст, перевод, комментарии. Изд. второе, исправ. М.: Наука, 1991.
9. Бартольд В.В. Извлечение из сочинения Гардизи “Зайн ал-ахбар" // Сочинения. M.: Наука, Глав. ред. вост. лит-ры,1973. Т. VIII.
10. Бенкё М. Тургайские мадияры. (Казахстанские мадияры – кто они?). Будапешт: Изд-во TIMP, 2003.
11. Бодянский О.М. Кирилл и Мефодий. Собрание памятников // Чтения в императорском обществе истории и древностей российских при Московском университете, 1865, январь – март, кн.1. М., 1865.
12. Боталов С.Г. В стране Маджуджей и яджуджей (мадьяры, кимаки, кыпчаки) // Древность Урала: Очерки истории Урала. Челябинск, 1995. Вып. 2.
13. Боталов С. Г. Гунны и тюрки. Челябинск 2009.
14. Бояршинова З.Я. Население Западной Сибири до начала русской колонизации. Томск, 1960.
15. Бромлей Ю.В., Подольный Р.Г. Человечество – это народы. М.: Мысль, 1990.
16. Вашари И. О рунических системах письма Восточной Европы// ALTAICA II. М. 1998.
17. Галкина Е.С. К проблеме локализации народов Восточной Европы на этнической карте географов “школы ал-Джайхани”//Ученые записки Центра арабских исследований Института востоковедения РАН. М., 2003. http://idrisi.narod.ru/jayhani-gal.htm
18. Голб Н., Прицак О. Хазарско-еврейские документы Х в. / Пер. с англ. В.Л. Вихновича. Науч. ред., послеслов. и коммент. В.Я. Петрухина. М. Мосты культуры, 2003.
19. Горелик М.В. Три племени кавар и савирский всадник // Хазары. Второй международный коллоквиум. Тезисы. М., 2002.
20. Гумилев Л.Н. Древняя Русь и Великая степь. М.: Мысль, 1993.
21. Данилевский Н.Я.  О пути Мадьяр с Урала в Лебедию. Заметки Н.Я. Данилевского и К.Я. Грота // Известия Императорского Русского Географического Общества. 1883. Т. XIX. Вып. 1.
22. Данкир О. Асанократия // http://www.proza.ru/2008/09/09/38
23. «Деяния венгров» магистра П., которого называют Анонимом / Пер. В.И. Матузовой, вступ. статья и комментарии М.К. Юрасова // Studia Slavica et Balcanica Petropolitana. 2007. № 1/2.
24. Древнетюркский словарь / Ред. В.М. Наделяев, Д.М. Насилов, Э.Р. Тенишев, A.M. Щербак. Л.: Наука, 1969.
25. Дьённ Г. Протовенгры на Урале в первом тысячелетии нашей эры в российской и венгерской историографии: автореф. дисс. … к.и.н. Екатеринбург, 2007.
26. Еремеев Д.Е. К семантике тюркской этнонимии // Этнонимы / Отв. ред. В.А. Никонов. М.: Наука, Глав. ред. вост. лит-ры, 1970.
27. Зуев Ю.А. Самое сильное племя // Историко-культурные взаимосвязи Ирана и Дашт-и Кипчака в XIII-XVIII вв. Материалы международного круглого стола. Алматы: Дайк-Пресс, 2004.
28. История Казахстана (с древнейших времен до наших дней). В пяти томах. Алматы: Атамура, 1997. Т. 2.
29. История Казахстана и Центральной Азии: Учеб. пособие / М. Х. Абусеитова и др. Алматы: Дайк-Пресс, 2001.
30. Исхаков Д.М. Тюрко-татарские государства XV-XVI вв. Казань: Институт истории им. Ш. Марджани АН РТ, 2004.
31. Казаков Е.П. Волжская Булгария и финно-угорский мир // Finno-Ugrica. 1997, № 1.
32. Кляшторный С.Г., Султанов Т.И. Казахстан: летопись трех тысячелетий. Алма-Ата: Рауан, 1992.
33. Козин С.А. Сокровенное сказание монголов. Монгольская хроника 1240 г. под названием Mongol-un niruča tobčian. Юань чао би ши. М.-Л.: Изд-во АН СССР, 1941. Т.1.
34. Кононов А.Н. Опыт анализа термина тÿрк // Советская этнография. 1949. № 1.
35. Кононов А.Н. Родословная туркмен: Сочинение Абу-л-Гази, хана хивинского.  М.-Л.: Изд. АН СССР, 1958.
36. Кузеев Р.Г. Происхождение башкирского народа. Этнический состав, история расселения. М.: Наука, 1974.
37. Кумеков Б.Е. Государство кимаков IX-XI вв. по арабским источникам. Алма-Ата: Наука КазССР, 1972.
38. Кумеков Б.Е. Об этническом составе кыпчаков XI – нач. XIII вв. по арабским источникам // Проблемы этногенеза и этнической истории народов Средней Азии и Казахстана. История и археология / Отв. ред. Б.А. Литвинский, Т.А. Жданко. М., 1990. Вып. II.
39. Кумеков Б.Е. Казахи и венгры: общие исторические корни // Ұлы Даланың біртуар ұланы: [Алты Алаштың ардақтысы, көрнекті түркітанушы, мәдениет қайраткері, Мажарстан ғалымы МАНДОКИ Қоныр Иштванға арналады]. 1944-1992. Алматы: ОҒК, 2008.
40. Кушкумбаев А.К. Об этнических взаимосвязях казахов и мадьяр (по предварительным результатам экспедиции 2006 года в Омскую область) // Казахи Омского Прииртышья: история и современность (сборник) / Отв. ред. Ш.К. Ахметова, Н. А. Томилов. Омск: «Издатель-Полиграфист», 2007.
41. Кушкумбаев А.К. Институт облавных охот и военное дело кочевников Центральной Азии. Сравнительно-историческое исследование. Кокшетау: Келешек-2030, 2009.
42. Левицкий Т. «Мадьяры» у средневековых арабских и персидских географов // Восточная Европа в древности и средневековье (сборник статей). М.: Наука, 1978.
43. Малышев А.Б. Половцы в Венгрии и Золотая Орда во второй половине XIII в.// Дешт-и Кипчак и Золотая Орда в становлении культуры евразийских народов. Материалы международной конференции. М.: ИСАА при МГУ, 2003.
44. Мандоки Қоныр Иштван. Мадияр руы туралы қолжазба //Ұлы Даланың біртуар ұланы: [Алты Алаштың ардақтысы, көрнекті түркітанушы, мәдениет қайраткері, Мажарстан ғалымы МАНДОКИ Қоныр Иштванға арналады]. 1944-1992. Алматы: ОҒК, 2008.
45. Масанов Н.Э. Кочевая цивилизация казахов: основы жизнедеятельности номадного общества. Алматы «Социнвест». М. «Горизонт», 1995.
46. Материалы по истории кыргызов и Кыргызстана. 2-е изд. Бишкек, 2002.
47. Материалы по истории Казахских ханств XV-XVIII веков (извлечения из персидских и тюркских сочинений). Алма-Ата: Наука КазССР, 1969.
48. Материалы по киргизскому землепользованию собранные и разработанные экспедицией по исследованию степных областей. Акмолинская область. Омский уезд. Омск, 1902. Т. XI.
49. Мудрак О.А. Развитие пратюркской системы фонем // http://altaica.narod.ru/texts/prototurk.pdf
50. Муканов М.С. Этнический состав и расселение казахов Среднего жуза. Алма-Ата: Наука КазССР, 1974.
51. Напольских В.В. Баскарт, или Великая Венгрия // Христианский мир и «Великая Монгольская империя». СПб.: Евразия, 2002.
52. Немет Ю. К вопросу об аварах // Гумилев Л.Н. Древние тюрки / Сост. и общ. ред. А.И. Куркчи: В 2-х книгах. Кн. 2. М.: Институт ДИ-ДИК, 1999.
53. Петрухин В.Я. Мифы финно-угров. М.: Астрель: АСТ: Транзиткнига, 2005.
54. Повесть временных лет / Текст и пер. Под ред. В.П. Адриановой-Перетц. М.-Л., 1950. Ч.1.
55. Поэты пяти веков. Казахская поэзия XV – начала ХХ в. / Вст. ст., сост., биогр., спр. и прим. М.М. Магауина. Пер. с каз. Алма-Ата: Жазушы, 1993.
56. Рашид ад-Дин. Сборник летописей / Пер. с пер. Л.А. Хетагурова и О.И. Смирновой. Ред. и примеч. проф. А.А. Семёнова. М.-Л.: Изд-во АН СССР, 1952. Т.1. Кн. 1.
57. Рашид ад-Дин. Сборник летописей / Пер. с пер. О.И. Смирновой. Прим. Б.И. Панкратова и О.И. Смирновой. Ред. проф. А.А. Семенова. М.-Л.: Изд-во АН СССР, 1952. Т.1. Кн. 2.
58. Сборник материалов, относящихся к истории Золотой Орды. Извлечения из арабских сочинений, собранные В.Г. Тизенгаузеном / История Казахстана в арабских источниках. Подгот. к нов. изд., введ., допол. и коммент. Б.Е. Кумекова и А.К. Муминова. Алматы: Дайк-Пресс, 2005. Т. I.
59. Султанов Т.Н. Кочевые племена Приаралья в XV-XVII вв. (вопросы этнической и социальной истории). М.: Наука, 1982.
60. Толыбеков С.Е. Кочевое общество казахов в XVII – начале XX века: политико-экономический анализ. Алма-Ата: Наука КазССР, 1971.
61. Тот Т. О раннем этапе этногенеза венгерского народа // Известия АН КазССР. Сер. обществ. 1968. № 2.
62. Трепавлов В.В. История Ногайской Орды. М.: Изд-я фирма «Восточная литература» РАН, 2002.
63. Тынышпаев М. Материалы к истории киргиз-казахского народа. Ташкент, 1925.
64. Утемиш-хаджи. Чингиз-наме / Факсим., пер., транскр., текстолог. примеч., исслед. В.П. Юдина. Коммен. и указ. М.Х. Абусеитовой. Алма-Ата: Гылым, 1992.
65. Харитонов М.А. Социокультурные аспекты зооморфной символики народов Центральной Азии. Улан-Удэ: Изд-во Бурят. гос. ун-та, 2001.
66. Хвольсон Д.А. Известия о хазарах, буртасах, болгарах, мадьярах, сла­вянах и руссах Абу-Али Ахмеда бен-Омар ибн-Даста. СПб., 1869.
67. Цинман М.З. Методологические проблемы типологии отношений собственности у кочевников (научно-аналитический обзор). Алма-Ата: Гылым, 1992.
68. Цукерман К. Венгры в стране Леведии: Новая держава на границах Византии и Хазарии ок. 836-889 г. // Материалы по Археологии, Истории и Этнографии Таврии. Симферополь, 1998. Т. VI.
69. Шушарин В.П. Ранний этап этнической истории венгров. Проблемы этнического самосознания. М.: «Российская политическая энциклопедия», 1997.
70. Эрдели И. Кабары (кавары) в Карпатском бассейне // Советская археология. 1983. № 4.
71. A magyar honfoglalás kútfői. Budapest, 1900.
72. Bendeffy László: az ismeretlen Juliánusz. Budapest, 1930.
73. Erdélyi I., Benkő M. A szargatkai kultúra és a hunok // Eleink. IV. 2005. / 2.
74. Biro A.Z., Zalan A., Volgyi A., Pamjav H. A Y-chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary)//American Journal Physical Anthropolоgy. 2009. Jan. Vol. 139. Issue 3.
75. Hudud al-Alam. The Regions of the World: A Persian Geography, 372 A.H. – 982 A.D./ Translated and explained by V. Minorsky; with the preface by V.V. Barthold, London 1937.
76. Lewicki T. Kabarowie // Studia nad etnogeneza Slowian i kultura Europy wczesnosredniowtecznej. Wroclaw, 1988. Т. II.
77. Marquart von J. Osteuropäische und ostasiatische Streifzüge; ethnologische und historisch-topographische Studien zur Geschicte des 9. und 10. Jahrhunderts (ca. 840-940). Mit Unterstützung der Königl. Akademie der Wissenschaften zu Berlin. Leipzig, 1903.
78. Róna-Tas A. A Magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sirfeliration // Magyar Nyelv. LXXXII. Éfv. 1986. Március. 1. Szám.

35 Sejbaninak, Dzsucsi kán ötödik fiának az utódai. Sejbaninak 12 fia volt, ezek uralták a középkori Kazahsztán hatalmas területeit.

36 Az „omak” szó jelentése: „törzs, nemzetség”. [Materialy po istorii Kazakhskikh khanstv, 1969, 494.]. A XV–XVIII. századi muzulmán forrásokban a nomád török etnikai együtteseket „omak”, obak” névvel illetik, ez átváltozhatott a több jelentésű”ajmak” szóvá is. [Chingis-name, 1992, 151].

37 „Madzsar-kipcsak” nemzetséget megfigyeltek Üzbegisztánban is, Szamarkand környékén. Az a valószínű, hogy ezek eredetükre nézve kapcsolatban állnak a kazak Középső Horda magyar-kipcsakjaival.