Attila ábrázolása a Képes Krónikában

Uralkodási ideje: (434/)444 – 453

Elődje: Bleda

Utódja: Ellák

Életrajzi adatok

Született: 410, Kaukázus

Elhunyt: 453, Tiszántúl ?

Gyermekei: Ellák

Dengitzik hun király

Ernakh

Csaba királyfi

Édesapja:  Bendegúz (Mundzsuk)

Attila (névváltozatai: gyakran Atilla, ritkábban Atli, Etzel, Etel, Etele) (410 körül – 453) az európai hunok leghíresebb uralkodója. Az időszámításunk szerint 410 körül született Bendegúz (más néven Mundzsuk vagy Mundluk) fiaként. Attila kora egyik leghatalmasabb birodalmát uralta 434-től haláláig. Birodalma Közép-Európától a Kaszpi-tengerig és a Dunától a Balti-tengerig terjedt. A 440-es években két hadjáratot vezetett a Balkán-félszigeten a Keletrómai Birodalom ellen, magát Konstantinápolyt is fenyegetve. 451-ben a korábban szövetséges Nyugatrómai Birodalom ellen fordult, egészen Orléans-ig törve előre. A fővárosából, Ravennából űzte el III. Valentinianus nyugatrómai császárt, 452-ben. Bár a birodalma halála után szétesett, mégis Európa történelmének legendás alakjává vált. Nyugat-Európában a vad barbárság szimbóluma lett és az "Isten ostora" névvel illették. Történetíróink viszont művelt és nemes uralkodóként tartják számon, ezt támasztja alá az egyetlen korabeli beszámoló szerzője, Priszkosz rétor is. Három viking sagában is fontos szerepet játszik.

Tartalomjegyzék

1 Nevének eredete
2 Élete

 2.1 Ifjúkora

 2.2 Közös királysága Budával

 2.3 Az egyeduralkodó

 2.4 Attila hadjárata Nyugat-Európában

 2.5 Itália megszállása

 2.6 Attila halála

3 Attila személyisége

4 Attila a krónikákban és az irodalomban

5 Attila a filmművészetben

6 Attila képzőművészeti ábrázolása

1. Nevének eredete

At+ila (atya+kicsinyítő képző) összetételének tartják általában, jelentése a gót nyelvben atyácska, tiszteletreméltó apa, uralkodó. Ez a névetimológia Iordanestől származik, aki maga is gót származású volt és munkáiban mindent a gótoktól eredeztet. Iordanes névmagyarázata azonban nem indokolja az Atilla, Atli, Etzel és Etel(e) névvariációkat forrásokban. Lehet ótörök eredete is. Más nézetek szerint a hun király neve nem lehetett török eredetű, mert a török nyelvekre jellemző a hosszú mássalhangzók hiánya. Egy másik elmélet pedig az Attila név török eredetét próbálja bizonyítani, ugyanis elképzelhető, hogy az „atta” (atya) és az „il” (föld) szóból származik – neve így „föld atyát” jelent (de magyarul értelmezve (él - az első élő az Isten), az Atya földi helytartója, tehát Isten Ostora). Etil (ill. Itil, Idil, Adil) volt az ótörök neve a mai Volga folyónak; innen is származhat az Atil (Etel) név, amelynek későbbi, germán hatásra megtoldott alakja lehet az Atilla. A gót eredet hiedelme lehet az oka az Attila helyesírási formának, amelyet a magyar kiejtés máig sem követett. „Két nagy folyóvíz is ered benne: egyik neve Etöl másiké Togora”. (…) „A Don folyó, melyet a magyarok Etölnek neveznek…”.

2. Élete

2.1. Ifjúkora

A 418-as béketárgyalásokat követően a tizenkét éves Attilát cseretúszként Honorius császár római udvarába küldték. Cserébe a hunok megkapták Flavius Aëtiust, Honorius lovassága vezetőjének (Flavius Gaudentius) a fiát, a rómaiak által megrendezett fogolycsere keretében. Attilát valószínűleg a birodalom udvaraiban, saját szokásaik és hagyományaik alapján és saját fényűző életstílusukban nevelték, abban a reményben, hogy ezeket a dolgokat visszaviszi majd saját nemzetéhez, így növelve Róma befolyását. A hunok talán azt remélték, hogy Attila segítségével javíthatják kémkedési lehetőségeiket. Az ifjú Attila római tartózkodása alatt megpróbált elszökni, de kísérlete nem sikerült. A birodalom intenzív megismerésére fordította figyelmét, miközben látszólag feladta küzdelmét helyzete ellen. A rómaiak bel- és külpolitikai elveit tanulmányozta. Gyakran titokban megfigyelte őket diplomáciai tanácskozásokon külföldi miniszterekkel. Tanult a vezetésről, protokollról és más lényeges, a későbbi uralkodónak és diplomatának fontos dolgokról. Csak felnőttkorában tudott visszatérni népéhez.

A Hun Birodalom egyes feltételezések szerint Közép-Ázsia sztyeppéitől a mai Németországig, a Fekete-tengertől a Balti-tengerig terjedt

2.2. Közös királysága Budával

A hunok Ruga vezetésével 432-re egyesültek. 434-ben támadást indítottak a Bizánci Birodalom ellen, ami félbeszakadt Ruga halála miatt. Az uralom unokaöccseire, Bendegúz fiaira, Attilára és Budára szállt. A hun uralkodói székhely 434–445 között a mai Buzau folyó völgyében volt. Ebben az időben a hunok II. Theodosius császártól követelték a Bizánci Birodalomba menekült néhány „renegát” törzs kiadatását. A következő évben Attila és Buda a Duna északi partján, Castra Constantia erődjénél, Margus (ma Pozsarevác) városával szemben fogadta Bizánc küldöttét, és hun szokás szerint mindannyian lóháton ülve szerződést kötöttek: a keletrómaiak nemcsak a menekült törzseket (akiknek jó hasznát vették a vandálok ellen) fordították vissza, hanem meg is duplázták 350 római fontnyi (kb. 114,5 kg) aranyra az adójukat (tributum), megnyitották a piacaikat a hun kereskedők előtt, és a hunok által ejtett valamennyi fogolyért 8 solidust fizettek váltságdíjként. Theodosius felhasználta az alkalmat Konstantinápoly falainak megerősítésére, és felépíttette a tenger felől védő első falat is, illetve a birodalom Duna menti határának védvonalát is megerősítette. A következő öt évre a hunok eltűntek a rómaiak szeme elől, de 440-ben újra felbukkantak a birodalom határainál, megtámadva a szerződés alapján a Duna északi partján működő piac kalmárait. Attila és Buda további háborúval fenyegetőzött, azt állítva, hogy a rómaiak nem tartották be a szerződést, továbbá Margus püspöke átkelt a Dunán, hogy kifossza és meggyalázza a hun királysírokat a Duna északi partján. A hunok a folyón átkelve nagy illír városokat és erősségeket romboltak le, köztük (Priscus szerint) Viminaciumot is, Moesia római tartomány fővárosát. A támadást Margusnál kezdték, mivel a püspök, akit a rómaiak átadni terveztek, titokban átszökött a barbárokhoz, és elárulta, feladta a városát. Theodosius a folyómenti véderőit visszavonta, hogy válaszolhasson a 440-ben Karthágót elfoglaló vandál Geiserich (Geiseric, Gaiseric, Genseric) és az Örményországot 441-ben megszálló szászánida II. Jazdagird (Izdegerdes) támadásaira. Így Attila és Buda előtt nyitva állt az út Illírián keresztül a Balkánra, amit 441-ben el is özönlöttek. A hun sereg megsarcolta Margus és Viminacium városát, elfoglalta Sigindunumot (a mai Belgrádot) és Sirmiumot. Fordulat állt be 442-ben, amikor Theodosius kivonta a csapatait Észak-Afrikából, és nagy mennyiségben új pénzt veretett a hunok elleni hadjárat finanszírozására. Attila és Buda válaszul 443-ban újraindították hadjáratukat. A Duna mentén haladva legyőzték Ratiara katonai központjait és sikeresen megostromolták Naissus városát (a mai Ništ). A Nisava mentén előrenyomulva elfoglalták Serdica (Szófia), Philippopolis (Plovdiv) és Arcadiopolis (ma Lüleburgaz, Törökország) városát. Konstantinápolynál körbefogták és megsemmisítették a római erőket, és csupán azért kényszerültek megállásra, mert a város masszív falaihoz nem volt megfelelő ostromeszközük. Theodosius elismerte vereségét, és Anatoliust, egy udvari tisztségviselőjét küldte a béketárgyalásra, amely a korábbiaknál is keményebb volt: a császár átad 6000 római fontnyi (kb. 1963 kg) aranyat, büntetésül a korábbi egyezség megszegéséért, az éves adót megháromszorozza, így az 2100 font arany lesz (kb. 687 kg), és minden egyes hadifogolyért 12 solidus váltságdíjat fizet. A sikeres hadjárat után a hunok visszahúzódtak birodalmuk belsejébe. A Priscust követő Iordanes írása szerint nem sokkal a távozásuk után, 444 végén vagy 445 elején körül Attila maga ült a trónra. Katonai kísérete és germán vazallus fejedelmek segítségével erőszakkal foglalta el a nagykirályi méltóságot. Budát egyes források szerint saját kezűleg ölte meg.

Európa 450-ben

2.3 Az egyeduralkodó

Attila személyében a hun vezető rétegen belül a háborús párt került uralomra, így a viszony a hunok és a két római birodalom között hamarosan feszültté vált. Flavius Aëtius 446-ban magas jövedelemmel járó nyugatrómai katonai főparancsnoki címmel és Savia tartomány átengedésével igyekezett Attila jóindulatát megnyerni. 447-ben Moesián keresztül Attila összevont erőkkel ismét bevonult a bizánci birodalomba. A keletrómai hadsereg a gót Arnegisclus magister militum vezetésével a Vid folyónál csatát vesztett, így a hunok ellenállás nélkül benyomulhattak a Balkánra, egészen Thermopüléig. Konstantinápolyt csak Flavius Constantinus prefektus közbelépése mentette meg: a városlakókkal újra felépíttette és kiegészíttette a földrengésben leomlott, meggyengült védőfalakat. Attila aranyban fizetendő adót követelt, és azt, hogy Sigindumtól (Belgrád) keletre 300 mérföldre, a Dunától délre pedig 100 mérföldre húzódjon vissza a birodalom. A béketárgyalások mintegy három évig folytak. 449 őszén követként a görög történetíró Priscus is járt Attila táborában, úgynevezett ordujában, a mai Tiszántúl területén. A bizánciak Attila túlzó területi követeléseit nem fogadták el. Nyugati irányú háborús tervei miatt Attila engedni kényszerül Konstantinápolynak. A 450 elején megkötött úgynevezett „Anatolius második békéje” a 443. évi békeszerződés megismétlése lett, amelyet azonban II. Theodosius bizánci császár halála (450. július) után az új keletrómai császár, Marcianus (450–457) nem is hagyott jóvá, és végleg megszüntette az adók fizetését a hunoknak, kitiltotta őket a birodalmi piacokról.

Attila Galliában - 451

2.4. Attila hadjárata Nyugat-Európában

450-ben Attila bejelentette, hogy támadást kíván indítani a vizigótok toulouse-i királysága ellen III. Valentinianus római császárral szövetségben. Előzőleg jó kapcsolatban állt a Nyugatrómai Birodalommal és uralkodója, II. Valentinianus római császár (425-455) helyett a tényleges hatalmat gyakorló Flavius Aëtiussal, aki korábban 433-ban a hunok között is élt rövid ideig. A vizigótokkal szembeszálló és tőlük tartó Geiserich ajándékai és diplomáciai törekvései is befolyásolhatták Attila terveit. Honoria, III. Valentinianus nővére azonban 450 tavaszán – hogy elkerülje kényszerített házasságát egy szenátorral – elküldte a hun királynak segítségkérését és gyűrűjét. Bár Honoria valószínűleg nem házassági ajánlatot kívánt tenni, Attila mégis így értelmezte az üzenetet. Elfogadta, s a nyugati birodalom felét kérte hozományul. Amikor III. Valentinianus felfedezte a tervet, csak anyja, Galla Placidia győzte meg, hogy halál helyett csak száműzetésre ítélje Honoriát; Attilának pedig levelet küldött, melyben nyomatékosan tagadta a házassági ajánlat törvényességét. Attilát a levél nem győzte meg. Követet küldött Ravennába, hogy kihirdesse Honoria ártatlanságát és hogy kinyilvánítsa, Honoria ajánlata törvényes volt, ő pedig el fog jönni, hogy elfoglalja, ami jog szerint megilleti. 451 tavaszán Attila hun seregeivel és a számos szövetséges germán nép csapataival (gepidák, osztrogótok, rugiak, szkírek, türingek, a frankok egy része és mások) Gallia ellen támadt és a Liger folyó mellett fekvő Aureliani (Orléans) városerődjét, egy fontos hídfőt kezdte ostromolni. Aetius és I. Theuderich nyugati gót király hadai azonban visszavetették Attilát. Csatára végül az antik Tricassis (Troyes) város előtti mauriacumi mezőkön (catalaunumi csata) került sor, s bár a küzdelem döntetlenül végződött, Attila végleg visszavonult.

2.5. Itália megszállása

Attila és Leó pápa találkozása („D” iniciálé a Képes krónikában)

452 elején Attila Észak-Itália ellen fordult, hosszú ostrommal bevette az addig még soha el nem foglalt Aquileiát, majd Mediolanumig (Milánó) tört előre. A hadait pusztító pestis és az itáliai szárazság miatti éhínség miatt azonban a Mincio folyónál kénytelen volt fegyverszünetet kötni a nyugat-rómaiakkal. Ekkor Róma város követségének tagja volt I. Leó pápa (Nagy Szent Leó) is, akinek Attilával való találkozását és szerepét a legendák később felnagyították. Az itáliai hadjárat idején Marcianus bizánci császár csapatai hátba támadták a hunokat, Attila kétfrontos háborúra kényszerült. Kísérletet tett béketárgyalásokra, majd újabb keletrómai hadjárattal fenyegetőzött, erre azonban már nem került sor.

 2.6. Attila halála

453 tavaszán Attila székhelyén halt meg - a hagyomány szerint nászéjszakáján orrvérzése lett és belefulladt kábulatában. Más feltételezések szerint a rengeteg alkoholtól és ún. nyelőcső visszérbetegségtől kapott belső vérzést. Egy harmadik legenda úgy véli, hogy germán felesége, Ildikó (Krimhilda) ölte meg, fülébe cseppentett méreggel. Temetéséről Priscus nyomán Iordanes ír. Az ázsiai jellegű, a későbbi türk nagyfejedelmek temetéséhez hasonló temetési szertartás szerint ott, ahol a Tisza kétfelé ágazott, a folyó egyik ágát elzárták, hogy a víz mind a másik ágba folyjon. A hagyomány szerint hármas, arany, ezüst és vas koporsóba (ferculum) temették el, valójában azonban valószínűleg hármas szemfedőt (coperculum) téve a halott arcára, egyetlen koporsóban temették el. Már a 19. századi magyar történetírás sem adott hitelt az Attila temetéséről szóló legendának, a 20. századi történészek pedig azt is felismerték, hogy a hármas koporsó és a szolgák legyilkolása Iordanes osztrogót történetíró VI. századi munkájából származik. Iordanes nem koporsóról, hanem arany, ezüst és vas szemfedőről írt. Bóna István régész úgy vélte, hogy a ferculum (szemfedő) és a coperculum (koporsó) szavakat cserélte fel az utókor. A folyóba történő temetés Alarik vizigót király temetésének leírásánál jelenik meg. Németh György történész a hun temetkezési szokások alapján cáfolja a temetését övező mondát, ugyanis a hunok nem használtak fémből készült koporsókat, csak fakoporsókat. A temetési szertartásban segédkező szolgák legyilkolása több középkori munkában is megjelent, egyfajta vándormotívumként.  A tényleges temetésre hagyományos hun halotti szertartás után, alkalmasint a Duna–Tisza köze homokbuckái között kerülhetett sor. A nagykirályi méltóságot Arikantól született legidősebb fia, Ellák örökölte. Attila halála után fiai között testvérháború robbant ki a hatalomért, amit az alávetett germán népek azonnal kihasználtak és fellázadtak a hun uralom ellen. A folyamat a Hun Birodalom széteséséhez vezetett. 455-ben a Nedao folyó mellett a lázadók nagy győzelmet arattak egykori uraikon, a központi hun területeket a gepidák szerezték meg. A hunok maradékai az Al-Duna vidékére (egyes feltételezések szerint Erdélybe), nagy részük pedig kelet felé, a Dnyeper és a Don folyók térségébe húzódott vissza, részt véve a bolgár-törökök etnogenezisében. Ernák feltételezhetően 503-ban történő halálával lett vége Attila dinasztiájának.

3. Attila személyisége

Az Attiláról szóló tudásunk fő forrása Priszkosz rétor (Priscus) leírása. A történetíró tagja volt II. Theodosius bizánci császár 448-ban a hunokhoz küldött, Maximos által vezetett diplomáciai küldöttségnek. A nomád hunok falvát a kor nagyvárosaival megegyező méretűnek mutatta be, tömör fa falakkal. Jelentéseinek töredékei bemutatják Attila személyét: mértékletes és egyszerű, körötte díszes udvaroncok, számos feleség, mellette szkíta udvari bolondja, mór törpéje…

„Fenséges étkeket szolgáltak fel nekünk és a barbár vendégeknek ezüst tálakon, de Attila nem evett mást, csak sültet, egyszerű, fa tálcáról. Minden másban hasonlóan mértékletes volt; fakupából ivott, míg vendégei arany és ezüst serlegből. Ruházata is egyszerű volt, csupán a tisztaságát igényelte. Sem az oldalán viselt kard, sem szkíta lábbelije, sem lova kantárja nem volt díszített, eltérően más szkítákétól, akik arannyal, ékkővel vagy bármi értékessel ékesítették azokat. A földet gyapjú szőnyegek borították. (Priszkosz rétor feljegyzése)”

A bizánci történetíró leírása Attila alázatosságáról és egyszerűségéről Priszkosz félreérthetetlen csodálatát fejezi ki. Priszkosz megemlíti Attila és környezete műveltségét. Attila korának hunjai folyamatos kapcsolatban voltak a római civilizációval, leginkább a római határvonal (Limes) dunai, a germánokkal határos területén, ill. a gyakori diplomáciai követjárások eredményeképpen. Theodosius 448-as küldöttsége idején Priszkosz a hunt, a gótot és a latint nevezte meg a hun birodalom fő nyelveiként. (Priszkosz többek között beszámol találkozásáról egy keletrómai fogollyal, aki annyira hozzászokott a hunok életéhez, hogy már nem kívánt hazatérni régi hazájába.)

Iordanes itáliai történetíró, aki egy évszázaddal később élt, Attilát érezhető ellenszenvvel így írta le:

„A népek megrendítésére, a földkerekség réméül jött a világra.

… Dölyfösen járt, szemeit ide-oda járatta, hogy ily módon büszke testének ereje már mozgásán szembetűnjék. Noha a harcot igen kedvelte mégis megfontoltan cselekedett és a legtöbbet az eszével érte el. Az esdeklőkkel szemben könyörületesnek mutatkozott és kegyesen bánt azokkal akik neki meghódoltak. Alacsony termetű, melle széles. Nagy fejéhez képest szemei aprónak látszottak. Ritkás szakálla már őszbe vegyült, lapos orra, ocsmány arcszíne származásának bélyegét viselte magán.”

Kézai Simon a 13. századi Magyarok Krónikájában így ír Atilláról:

„Ethele király ugyanis barna szinű, fekete s villogó szemű, széles mellű, büszke járású, alacsony termetű vala; szakállát mint a húnok megeresztve hordja vala. Vakmerőségben magamérséklő, csatákban ravasz és ügyelő, testéhez illő erejű, akaratjában nagylelkű, fegyvere csinos, sátra s öltözete tiszta, és szerfölött buja is vala. Szekrényében pénzt tartani nem szeretett; miért is az idegen nemzetek szerették, minthogy bőkezű és barátságos vala, szerfölött nagy keménységéért pedig húnjai csudálatosan félnek vala tőle. Azért is az egész föld kerekségéről különféle országok nemzetei tódúlnak vala hozzá, kikhez tehetsége szerint bőkezűen viseli vala magát.”

1864-ben írta az alábbiakat Amédée Thierry francia történész, aki a mai napig az egyik legnagyobb Atilla kutatónak számít:

„Attila-, Árpád- és Szent Istvánban van megtestesülve a három korszak, melyre a magyar nép hős története oszlik, s e jellemmel tűnnek ők fel a hagyományban, hogy az idők különbözése daczára is egy közös cselekvényre összeműködnek, s egymás fiai nem csak test, hanem lélek szerint is.”

Éric Deschodt kortárs francia író pedig így méltatja:

„Atilla, a kor legnagyobb egyénisége volt, sok tekintetben az élete azonban a mai napig misztérium maradt. A IV. század végén, Ázsiából Európába érkező lovaskultúrájú nép uralkodójaként, az Uráltól a Dunáig terjedő hatalmas birodalmat alapított és térdre kényszerítette a dicső Római Birodalom örököseit, a kor két nagyhatalmát, Konstantinápolyt és Rómát. Ötvennyolc éves korában váratlanul meghalt, mielőtt elindította volna végső hadjáratát Nyugat ellen. Sikerei és tettei ismertek, az igazi személyisége azonban kevésbé. Korabeli hiteles források szerint beszélt latinul és görögül, nyitott és kíváncsi volt mindenre. Pontosan az ellentéte egy primitív és brutális embernek. Kíméletlen és kegyetlen is tudott lenni, de kíméletlenségben és kegyetlenségben a római császárok magasan felülmúlták, anélkül, hogy megközelítették volna bravúros tetteit és zsenialitását. Tudjuk, hogy sok embert megöletett, de senkit sem üldözött a hite miatt, minden vallást tiszteletben tartott. Nagy politikus volt? Ez nem megfelelő kifejezés kivételes személyiségére. Elbűvölő, ellenállhatatlan tárgyalófél volt. Ugyanakkor képes volt egyesíteni, megszervezni, irányítani több ezer kilométeres távolságú területeken élő, függetlenségre szomjazó népeket, és Ázsiától Európáig győzelmes hadjáratokra vezetni a kor nagyhatalmai ellen. Ezt a teljesítményt későbbiekben, soha senki más nem volt képes túlszárnyalni.”

Zrínyi Miklós Atillát mint magyar királyt méltatja (1651):

„Én vagyok a magyarok legelső királya utolsó világrészről én kihozója! Én lehetek tehát magyarnak példája Hírét, birodalmát, hogy nyújtsa szablyája.”

Kölcsey Ferenc még a Himnuszban is megemlékezik a hun ősökről (1823):

„Őseinket felhozád
 Kárpát szent bércére
 Általad nyert szép hazát
 Bendegúznak vére.”

Benedek Elek Atilla siratása című verse:

„Attila, Attila, hunok nagy királya,
 Mundzuk sarjadéka, híres maradvája!
 Te ura, királya szittyák s germánoknak,
 Valál hódítója a rómaiaknak:
 (...)”

Attila korának történelmi háttere nagy hatással volt a később róla kialakult képre. A Nyugatrómai Birodalom utolsó éveiben összeütközései Aëtiussal (akit gyakran az „utolsó rómainak” neveztek), és a hunok eltérő kultúrája is segített Attilát a vérengző barbár és minden civilizáció ellenségének szerepébe állítani. Majd minden nyugat-európai művészeti alkotásban ennek megfelelően tűnt fel. A fenti felfogás azonban túlzottan leegyszerűsítő: a hun-római összecsapásként jellemzett és szimbólum-értékűvé emelt 451-es hadjáratban lényegében a késő antik szövetségi rendszerek csaptak össze, s mindkét fél elsősorban germán fegyvereseket vonultatott fel. A nyugati kultúrában és hagyományban Attilát ma is „Isten ostoraként” ismerik, akinek neve a barbárság és a kegyetlenség szinonimájává vált. Ez részben annak eredménye, hogy vonásait azonosították a sztyeppék későbbi hadvezéreinek vonásaival – ilyen például a mongol Dzsingisz kán és Timur Lenk. Őket mint kegyetlen, okos és vérszomjas, harcra és rombolásra áhítozó vezérekként ismerte a köztudat. Még kannibalizmussal is megvádolták, a borzalmas legenda szerint a neje két, mézben párolt saját gyermekét szolgálta föl neki. A hunok démonizálására jó példa Szent Efraim beszámolója:

„(...) gyermekek húsát eszik, asszonyok vérét isszák. Kiabálásuk oroszlán bőgése. Paripákon szélvészkényt repülnek tova az ég és a föld határai között. Félelmet keltenek az egész földkerekségen, melyet özönvíz módjára borítanak be hadaikkal.”

Fennmaradt a balkáni invázió elbeszélése is:

„A hunok barbár nemzete, mely Thrákiában lakott, olyan hatalmassá vált, hogy több mint száz várost foglaltak el és Konstantinápoly majdnem veszélybe került és a legtöbben elhagyták azt... És annyi gyilkolás és vérontás volt, hogy a halottak száma megszámlálhatatlan volt. Elfoglalták a templomokat és kolostorokat és nagy számban ölték meg a papokat és szűzeket. (Callinicus: Szent Hypatius élete)”

„Mikor az este közeledett, fáklyákat gyújtottak, és két barbár jött előre Attila előtt és dalokat énekeltek, amiket írtak, megénekelve győzelmeit és háborús tetteit. És az ünneplők nézték őket, és voltak, akik örvendeztek a dalokon, mások szíve izgatott lett, ahogy emlékeztek a háborúkra, de mások könnyekben törtek ki – azok, akik testét meggyengítette az idő és akik lelke megpihenni kívánt.”

E három év alatt, egy Iordanes által feljegyzett legenda szerint Attila felfedezte „Mars Kardját":

„A történész Priscus azt írja, a következőképpen találták meg: „Mikor egy bizonyos juhász bicegni látta az egyik üszőt a nyájában és nem talált magyarázatot a sebére, kíváncsian követte a vérnyomokat és végül egy kardhoz ért amire az ügyetlenül rálépett legelés közben. Kiásta és egyenesen Attilához vitte. Ő megörült ennek az ajándéknak, és nagyravágyó lévén, azt gondolta, hogy az egész világ vezetőjévé nevezték ki, és hogy a győzelem Mars kardján keresztül biztosítva volt számára. (Jordanes: A Gótok Származása és Tettei XXXV fej.) ”

A germán mondák árnyaltabb leírással szolgálnak: Etzel a Nibelung-énekben, illetve Atli a Völsunga Sagában és az Edda-énekekben is nemes és nagylelkű szövetséges. Attila alakja több ország népmondáiban is szerepel. Egy olaszországi helyi legenda szerint ő építtette az udinei várhegyet, hogy lássa, amint csapatai győzelmet aratnak. Néhány nemzet történetírása mindig kedvező színben ábrázolta: a magyarok között és Törökországban az Attila név (Törökországban és Magyarországon egyaránt Atilla alakban is), valamint utolsó felesége, Ildikó (Krimhilda) neve mindmáig kedvelt maradt. Gárdonyi Géza A láthatatlan ember című művében, mely nagyrészt Priszkosz rétor leírásaira alapoz, rokonszenves képet fest Attiláról, bölcs és kedvelt vezérként láttatja alakját.

4. Attila a krónikákban és az irodalomban

 Attila szövetségesévé emelte a hun birodalom különböző népeinek királyait, emléke ezért számos nép, valamint főleg uralkodó dinasztia körében legendássá, sőt mitikussá vált, sok uralkodó igyekezett ősének beállítani őt. Ugyanakkor Gallia és Itália elleni háborúi miatt Nyugat-Európában a „keleti barbarizmus” jelképe lett. Későbbi keresztény legendákban tűnt fel az „Attila, Isten ostora” elnevezés is.

Zrínyi Miklós Atillát mint magyar királyt méltatja (1651):

„Én vagyok a magyarok legelső királya utolsó világrészről én kihozója! Én lehetek tehát magyarnak példája Hírét, birodalmát, hogy nyújtsa szablyája.”

Kölcsey Ferenc még a Himnuszban is megemlékezik a hun ősökről (1823):

„Őseinket felhozád

Kárpát szent bércére

Általad nyert szép hazát

Bendegúznak vére.”

Benedek Elek Atilla siratása című verse:

„Attila, Attila, hunok nagy királya,

Mundzuk sarjadéka, híres maradvája!

Te ura, királya szittyák s germánoknak,

Valál hódítója a rómaiaknak:

(...)”

Attila korának történelmi háttere nagy hatással volt a később róla kialakult képre. A Nyugatrómai Birodalom utolsó éveiben összeütközései Aëtiussal (akit gyakran az „utolsó rómainak” neveztek), és a hunok eltérő kultúrája is segített Attilát a vérengző barbár és minden civilizáció ellenségének szerepébe állítani. Majd minden nyugat-európai művészeti alkotásban ennek megfelelően tűnt fel. A fenti felfogás azonban túlzottan leegyszerűsítő: a hun-római összecsapásként jellemzett és szimbólum-értékűvé emelt 451-es hadjáratban lényegében a késő antik szövetségi rendszerek csaptak össze, s mindkét fél elsősorban germán fegyvereseket vonultatott fel. A nyugati kultúrában és hagyományban Attilát ma is „Isten ostoraként” ismerik, akinek neve a barbárság és a kegyetlenség szinonimájává vált. Ez részben annak eredménye, hogy vonásait azonosították a sztyeppék későbbi hadvezéreinek vonásaival – ilyen például a mongol Dzsingisz kán és Timur Lenk. Őket mint kegyetlen, okos és vérszomjas, harcra és rombolásra áhítozó vezérekként ismerte a köztudat. Még kannibalizmussal is megvádolták, a borzalmas legenda szerint a neje két, mézben párolt saját gyermekét szolgálta föl neki. A hunok démonizálására jó példa Szent Efraim beszámolója:

„(...) gyermekek húsát eszik, asszonyok vérét isszák. Kiabálásuk oroszlán bőgése. Paripákon szélvészkényt repülnek tova az ég és a föld határai között. Félelmet keltenek az egész földkerekségen, melyet özönvíz módjára borítanak be
hadaikkal.”

5. Attila a filmművészetben

     Attila, 1954, film, Attila szerepében Anthony Quinn[9]
     Attila, Isten ostora (eredeti Attila, the hun), amerikai-litván kalandfilm,
     2001, Attila szerepében Gerard Butler[10]

6. Attila képzőművészeti ábrázolásai

A középkorban Attila ábrázolásain feltűnő attribútuma a fejen látható két szarv. Ez, akárcsak Mózes vagy olykor Ádám ábrázolásain, arra utal, hogy Attilát az ősöknek megillető tisztelet illette. Máskor díszes koronát is visel, ekkor azonban szarva nem látszik.

Források

100 tévhit: Hahner Péter. Újabb 100 történelmi tévhit avagy Amit biztosan tudsz a történelemről - és mind rosszul tudod. Animus Kiadó, 20–21. o. ISBN 978-963-324-029-8 (2011)

Zolnay: Pokoljárás: Zolnay Vilmos: A művészetek eredete – Pokoljárás. Budapest: Corvina Kiadó.

Kézai: Gesta Hunnorum et Hungarorum: Kézai Simon: Gesta Hunnorum et Hungarorum 5. §. Hunor és Mogor Scythiába költöznek. Scythia leírása. vmek.oszk.hu Fordította: Szabó Károly.

Attila (film, 1954): Attila (film).  (1954) Hozzáférés: 2014. aug. 20.

Isten ostora (film, 2001): Isten ostora. (2001) Hozzáférés: 2014. aug. 20.

Magyar királyok ábrázolása a Nádasdy Mausoleumban: Magyar királyok ábrázolása a Nádasdy Mausoleumban. toldyferenc.elte.hu Hozzáférés: 2014. aug. 20.

Bóna enciklopédia: Bóna István – Cseh János – Nagy Margit – Tomka Péter –Tóth Ágnes – Zimonyi István (sorazatszerkesztő): Hunok – gepidák –langobardok. Balassi Kiadó (1993) 21. o. Hozzáférés: 2015. jan. 08. (pdf)

Magyar régészet: Visy Zsolt (főszerk): Magyar régészet az ezredfordulón. Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Teleki László Alapítvány (2003) Hozzáférés: 2015. jan. 10. (pdf)

Amédée Thierry, Attila – Történelmi kor- és jellemrajz, 1855
Szász Béla, A húnok története Atilla nagykirály,1943

Wess Roberts, Leadership Secrets of Attila the Hun,1990

Grandpierre K. Endre - Grandpierre Attila, Atilla és a hunok – A szkíta-hun-magyar folytonosság, ISBN 978-963-770-701-8, Napút kiadó, 2012

Monda-e vagy történelem? ISBN 978-973-622-503-1, Corvin kiadó, Déva

Michael A. Babcock, Attila utolsó éjszakája: Hogyan halt meg a hun király? ford. Varga Benjámin, Budapest, Európa, 2008, ISBN 978-963-07-8296-8

Csillagösvényen - Világnak királya: Atilla, YouTube-videó Duna TV – „Őstitkaink" című műsor, interjú prof. dr. Kiszely István antropológussal - 2:51,

YouTube-videó Priscus of Panium: fragments from the Embassy to Attila Priszkosz rétor leírása Attila udvaráról (angolul)

Hun.lap.hu Attila a hun és Csaba királyfi

Kapcsolódó cikkek:

https://julianusbaratai.blog.hu/2017/05/23/attila_harmas_koporsojanak_belso-azsiai_parhuzamai

https://julianusbaratai.blog.hu/2016/06/24/attila_a_hunok_es_medek_kiralya

Régészeti leletek, krónikáink és keleti mondák bizonyítják, hogy a hun uralkodócsalád és az Árpád ház ugyanabból a nemzetségből, a Turul nemzetségből származik. Az alábbiakban áttekintjük ezeket a bizonyítékokat.

AZ ALUCSAJDENGI HUN KORONA

A Kínához tartozó Belső-Mongólia Autonóm Tartományban, Höhhot tartományi székhely közelében 2006-ban nyílt egy hun múzeum. Itt őrzik az Ordoszban, Aluchaideng (Alucsajdeng) lelőhelyen 1972-ben talált „alucsajdengi” hun koronát. A korona az i. e. V-III. századból való. Ez a csodálatos lelet egy arany spirál korona, amely két részből áll. Az alsó, arany spirális körpánton szkíta szarvas és oroszlán, míg a pajzson liliom motvum látható, mely motívumok mind a hun, mind a magyar régészeti leleteken megtalálhatók. Súlya 1022 gramm. Tetején, a fej felett egy ragadozó madár ül. Az arany körpajzson álló türkizfejű aranytestű madár súlya 192 gramm. A körpántot és a madarat a süvegre rögzítve viselték. A türkizből készített fejet és a farktollat úgy illesztették a madár testéhez, hogy az uralkodó fejének biccentésére a madár feje és farka is megbillent, így követte az uralkodó mozdulatát.

Kép: Az alucsajdengi hun korona

A TURUL HÁZ EREDETMONDÁJA

Az Árpád-ház kifejezés XIX. századi eredetű, korábban nem használták. Kézai Simon Magyar Krónikájában Árpád első kapitányra és Géza fejedelemre vonatkozóan a „de genere Turul” kifejezést alkalmazza, ami azt jelenti, hogy „a Turul nemzetségből”. E szerint az un. Árpád-házi királyok a Turul nemzetségből származtak.

A magyar nyelvűként megjelölt „turul” szó Kézai Simon Magyar Krónikájában háromszor szerepel, egyszer mint hadijel, két alkalommal nemzetségnévként. Ugyanennek a madárnak a latin neve a többi krónikában „astur”, melynek jelentése ölyv, héja vagy bóbitás sólyom. Az astur szónak a turullal történő helyettesítésével kapcsolatos álláspontját Ligeti Lajos A magyar nyelv török eredetű nevei című cikkében részletesen kifejtette. Írása mindenképpen tanulságos, mert tudományos alapossággal ismerteti az astur (turul) megnevezésre vonatkozó különböző állásfoglalásokat. Ligeti cikkének megfelelő részét jegyzetben közlöm.[1]

Mivel dinasztikus turul mondája a kirgizek egyik legendás vezérének és az Oszmán Török uralkodócsaládnak is van, felmerül ezek és az Árpád-ház közös eredetének lehetősége. Ez a kérdés túlmutat a jelen cikk keretein. [TURULa, SOMFAI]

EMESE ÁLMA MONDA

Anonymus

„De Almo primo duce

Anno dominice incarnationis DCCC-o XVIIII-o Vgek, sicut supra diximus, longo post tempore de genere Magog regis erat quidam nobilissimus dux Scithie, qui duxit sibi uxorem in Dentumoger filiam Eunedubeliani ducis, nomine Emesu, de qua genuit filium, qui agnominatus est Almus. Sed ab eventu divino est nominatus Almus, quia matri eius pregnanti per sompnium apparuit divina visio in forma asturis, quae quasi veniens eam gravidavit et innotuit ei, quod de utero eius egrederetur torrens et de lumbis eius reges gloriosi propagarentur, sed non in sua multiplicarentur terra. Quia ergo sompnium in lingua Hungarica dicitur almu et illius ortus per sompnium fuit pronosticatum, ideo ipse vocatus est Almus. Vel ideo vocatus est Almus, id est sanctus, qiua ex progenie eius sancti reges et duces erant nascituri. Quid ultra!”

Magyarul:

„Álmos az első vezér.

Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Önedbelia vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg madár (az eredeti latin szöveg szerint astur=ölyv, héja – B. I.) képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, azért hívják őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent -, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!”[ANONYMUS]

Kép: Héja (Astur palumbarius) [Herman 2003] Fotó: Benkő Mihály

Kép: 2. korsó a nagyszentmiklósi kincsben. Nézetem szerint az Emese álma monda képi megjelenítése. [NAGYSZENTMIKLÓSI KINCS 2. sz. korsó]

„Érdekességként megemlítendő Dúcz László gondolata, mely szerint kis-ázsiai útján Philot ezredes angol solymász talált valódi füles ragadozó madarat is, mégpedig a fehér tollazatú bóbitás sólyom személyében (Astur trvirgatus).[2] Felfedezése azért is lényeges, mert az „Astur” név Anonymusnál is előfordul annak a „bizonyos madárnak” a megnevezésére, és ennek a madárnak valóban van olyan tollképződmény a fején, ami stilizált koronának nézhető.” [TURUL]

Képes Krónika (megegyezik a Budai Krónikával)

„Eleud filius Vgeg ex filia Eunodbilia in Scytia genuit filium, qui nominatur Almus ab eventu, quia mater eius in sompno innotuerat avis quasi in forma asturis veniens, dum esset gravida, et quod de utero eius egrederentur torrens ac in terra non sua multiplicaretur. Ideoque factum fuit, quod de lumbis eius gloriosi reges propagarentur. Quia vero sompnium in lingua nostra dicitur alm, et illius ortus per sompnium fuit prenosticatus, ideo ipse vocatus est Almus qui fuit Eleud, qui fuit Vgeg, qui fuit Chaba, Qui fuit Ethele […]”.

Magyarul:

Eleud, Ugek fia Szkítiában Eunodbilia leánytól egy fiút nemzett, kit Álmosnak neveztek el arról az eseményről, hogy anyjának álomban úgy tűnt, egy madár héja formájában jőve, őt teherbe ejtette, és hogy méhéből egy sebes patak indult meg, de nem a saját földjén sokasodott meg. Ezért történt, hogy ágyékából dicső királyok származnak. Mivel pedig a sompniumot nyelvünkön alm-nak mondják, és hogy maga a születés álom által volt előre bejelentve, ezért hívták őt magát Álmosnak, ki volt Eleud, ki volt Ugek, ki volt Ed, ki volt Csaba, ki volt Ethele […]” fia. (Geréb László fordítása, Dümmerth Dezső által módosítva.) [KÉPES KRÓNIKA]

HUN-MAGYAR HADIJEL

Kézai Simon Magyar Krónikája

Az Anonymusnál szereplő astur (héja, ölyv) Kézai Simon 1280-as években keletkezett gesztájában „turul”-ként jelenik meg, de kétség kívül ugyanarról a madárról van szó.

 „Banerium quoque regis Ethelae, quod in proprio scuto gestare consueverat, similitudinem avis habebat, quae Hungaricae turul dicitur, in capite cum corona. Istud enim banerium Hunni usque tempora ducis Geichae, dum se regerent pro communi, in exertcitu semper secum gestavere”

„Ethele király címerén is, melyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejű madár vala ábrázolva, melyet magyarul turulnak hívnak. Mert ezt a címert hordták volt magokkal a hunok mindig a hadban Gyeics vezér idejéig, míg magokat községben kormányozták.” (Szabó Károly fordítása) [KÉZAI]

Ugyanez a Képes Krónika (és a Budai Krónika) szövegezésében ismét „astur”-ként tűnik fel: (Banerium) „quoque regis Atile, quod in suo scuto gestare consueverat, similititudinem asturis in capite habebat cum corona. Quod signum Hungari, dum se regerent per communitatem, usque tempora ducis Geyche filii Toxun, in exercitu semper communium gestavere.”

Magyarul: „Attila király pajzsán címert viselt, ez koronás fejű madárhoz hasonlított. Ezt a címert a magyarok mindaddig, amíg a községek önmagukat kormányozták, Géza fejedelem, Taksony fia idejéig, a községek hadaiban mindenkor hordozták.” (Geréb László fordítása.)

Kép: A Turul nemzetség hadijelvényei a Képes Krónikában. Az ábrázolás a 13-14. századi állapotot tükrözi. A 7-10. századi magyar hadijelvényt zászlóra festhették.

HUN-MAGYAR URALKODÓ CSALÁD NEMZETSÉGNEVE

Kézai Simon nemzetségnévként is megjeleníti a Turul szót: A magyar történet 27. capitulumában Árpádról, a primus capitaneusról ez áll: „Arpad, filius Almi, filii Elad, filii Vger de genere Turul.” Vagyis Attilán át Ménrótig visszavezetett dinasztiát Turul nemzetségnek nevezte. Majd a magyar történet 76. fejezetében ezt megerősti Géza fejedelemmel kapcsolatban is: „Dux namque Geicha de genere Turul”.

Kézai Simon gesztája alapján az Anonymus által használt latin astur szó magyar megfelelője a turul volt, mely szó jelentése a magyar nyelvben később elhalványult.

Megállapítható, hogy a turul szó krónikáink közül egyedül a Kézai krónikában tűnik fel magyar szórványkifejezésként a többi krónikában latinul „astur”-nak nevezett ragadozó madár helyett. A hun uralkodó koronáján található madár, az Emese álma monda, a Kézai krónikában szereplő hun-magyar hadijel, és Turul nemzetségnév arra utal, hogy Árpád fejedelem és leszármazottai a hun uralkodó családhoz, a Turul nemzetséghez tartoztak.

Irodalom

ANONYMUS: Anonymus: Gesta Hungarorum, Fordította: Pais Dezső, http://mek.oszk.hu/02200/02245/02245.pdf, hozzáférés: 2021-01-18

FEHÉRLÓFIA: Magyar néprajzi lexikon, Fehérlófia, https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/2-154.html, hozzáférés: 2021-01-19

HERMAN 2003: Herman Ottó: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága, Budapest : Neumann Kht., 2003, http://mek.oszk.hu/04700/04761/html/herman0033.html, hozzáférés: 2021-01-17

KÉPES KRÓNIKA 1993: Képes Krónika, (régebbi nevén Bécsi Képes Krónika), Fordította: Geréb László, Budapest, 1993, hozzáférés: 2021-01-17

KÉZAI: Kézai Simon A magyarok viselt dolgai (1282-1285) Prológus, http://sermones.elte.hu/szovegkiadasok/magyarul/madasszgy/index.php?file=103_125_KezaiSimon, hozzáférés: 2021-01-17

KISZELY: Kiszely István: A magyar nép őstörténete, https://mek.oszk.hu/06400/06403/html/#92, hozzáférés: 2021-01-17

LIGETI 1978: Ligeti Lajos: Régi török eredetű neveink 1., in: Magyar Nyelv 74 évf. (1978), pp. 257-274.

MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON: Magyar néprajzi lexikon, Fehérlófia, https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/2-154.html, hozzáférés: 2021-01-19

NAGYSZENTMIKLÓSI KINCS: Nagyszentmiklósi kincs, https://hu.wikipedia.org/wiki/Nagyszentmikl%C3%B3si_kincs, hozzáférés: 2021-01-18

SOMFAI: Somfai Kara Dávid: A jövendőmondó turul madár, Solymász évkönyv 1966, https://julianusbaratai.blog.hu/2020/11/27/somfai_kara_david_a_jovendomondo_turulmadar, hozzáférés: 2021-01-19

TURULa: A turulmadár nyomán 1.3, A turul név, https://turul.info/turul/nev, hozzáférés: 2021-01-17

TURULb: Milyen madár volt a turul 1.4, https://turul.info/turul/milyenmadar, hozzáférés: 2021-01-17

WIKIPEDIA: Wikipédia: Kerecsensólyom, https://hu.wikipedia.org/wiki/Kerecsens%C3%B3lyom#/media/F%C3%A1jl:Falco_cherrug_1_(Bohu%C5%A1_%C4%8C%C3%AD%C4%8Del).jpg, hozzáférés: 2021-01-19

Kapcsolódó cikk:

Somfai Kara Dávid: A JÖVENDŐMONDÓ TURUL MADÁR

https://julianusbaratai.blog.hu/2020/11/27/somfai_kara_david_a_jovendomondo_turulmadar

[1] „5. Az astur-nak turul-lal való helyettesítése Kézaitól származik; vö. GYŐRFFY GYÖRGY, Krónikáink és a magyar őstörténet 46. GYÖRFFY (42) GÁLDI LÁSZLÓ egyik jeles dolgozatára támaszkodva hangsúlyozza, hogy astur a latin accipiter 'ölyv, héja' szónak francia—olasz ihletésű vulgáris latin változata. A. DAUZAT szerint (Dictionnaire étymologique de la langue française. 1938. 62) a mai fr. autour valóban a vulg. lat. auceptor-ra vezethető vissza (lat. accipiter), ebből acceptor lett, amely később keveredett a fr. auceptor 'madarász' szóval. A francia szó, melyet korán kiszorított szinonimája (épervier, faucon), csak a költői nyelvben maradt fenn és a természettudományi terminológiában, ahol az astur palumbarius megjelölésére foglalták le. A francia szó története jól példázza sorsát máshol is, így a törökben és a magyarban is. A latin szó régen a magyarban kétségtelenül egyfajta ragadozó, solymászmadarat jelentett. A XIV. századi krónikaíró astur alakja (Scriptores I, 263 [Attila pajzsán], 284 [Emesu álmában]) nem szükségszerűen szövegromlás. Ä mai francia szó jelentése: 1. 'karvaly (Accipiter)'; 2. 'vándorsólyom, galambászhéja (Falco peregrinus)' (ECKHARDT, modern madártani precizitással). A latin szó különben előfordul a Codex Cumanicus első, olasz részében is, mégpedig astor alakban (109); KUUN GÉZA (Codex Cumanicus 377) a ritka latin szavak közt így értelmezi: '„astur", accipiter major, ital. astore'. A lat. astor perzsa és kun megfelelője a CC.-ban Çarçiga, helyesen Carçiga, azaz qarčiga. A perzsa szó MONCHI-ZADEH szerint (122) 'Habicht; héja', BODROGLIGETI értelmezésében (182) 'windhover; vörös vércse', a kun szót pedig GRÖNBECH (194) 'Habicht'-nak fordítja. A török qarčiya megfelelőit G. DOERFER (TMEN. I, 404 — 5, no. 278 és IV, 392, no. 278) összeállította a török, mongol, iráni, kaukázusi, finnugor és szamojéd nyelvekből. Az egyes adatok változatos jelentésárnyalatokat mutatnak. Á török nyelvek többségében jelentkező értelmezés alapján DOERFER e madarat héjának: astur palumbarius-riak tartja. Hogyan lett Kézainál az astur palumbarius-hól turul? SCHENK JAKAB „Magyar solymászmadárnevek" (Aquila XLIII —XLVI) című érdemes tanulmányában sajnos nem nyújt a kérdéshez használható madártani útmutatást. A turul szintén török eredetű szavaink közé tartozik. DOERFER (TMEN. III, 346-8, no. 1345) ezúttal is összegyűjtötte megfelelőit a törökben, perzsában, mongolban; a régi adatokat megtaláljuk CLAUSONnál (EtvmDict. 172; ezek a IX. századdal kezdődnek). Pontos meghatározásuk körül itt is sok a bizonytalanság, így Kášgari csak annyit mond róla, hogy nagyobb a singqur-nál (ez a magyar szongor- -sólyom). A török-perzsa sólvmászati könyvekből azonban kiderül, hogy ez is egy astur-fajta solymászmadarat jelent, PHILLOT szerint pontosabban: 'Crested Goshawk; Astur Trivirgatus'. Ezzel el is jutottunk a kérdés nyitjához. Az asturnak a középkorban szélesebb jelentéstani skálája volt: a török nyelvek egy részében qarčiga-t jelentett, más részében pedig togril-t….” [Ligeti Lajos: Régi török eredetű neveink 1., MNy 74 évf. (1978), pp. 260-261.]

[2] Lásd még: 1. sz. lj.

Benkő Mihály keletkutató, történész tizennyolc évig folytatott terepkutatást Belső- és Közép-Ázsiában. Kezdetben a nyugat-mongóliai kazakok között az ősmagyarok temetkezési szokásainak keleti párhuzamait kutatta, majd figyelme a hajdani hatalmas Mongol Birodalom területén szétszórva megtalálható magyar néptöredékek felé fordult. Kutatásairól több, fényképekkel illusztrált könyvet adott ki.[1] A honfoglalás kori régészeti leletek napjainkban is használt néprajzi párhuzamai mellett fényképeket készített krónikáink madarainak mai példányairól is. A cikkben szereplő fotók másik forrása Jimmy Nelson fotós, akinek a célja az egyre inkább visszaszoruló nomád életformát követő népek megörökítése volt, „amíg ez lehetséges”. Így jutott el Nyugat-Mongóliába is. Míg Benkő Mihály fotói a nyári, addig Jimmy Nelson fotói a téli időszakban készültek, így egymást kiegészítik.

Bajan Ölgij, a sasok földje. A tartomány címerében egy kiterjesztett szárnyú szirtisas látható. A tartomány területe nagyjából akkora, mint Magyarország területének a fele, lakossága pedig Magyarország lakosságának csupán egy százaléka, mintegy 100 000 fő. A lakosság 90%-a kazak nemzetiségű. Itt húzódnak a Mongol-Altaj hegyvonulatai. A tartomány lakosai félnomád állattenyésztők. Állataikat nyáron a magas hegyi legelőkre terelik, télen visszavonulnak téli szállásaikra. Ekkor kezdődik a vadászidény. A helyi lakosok idomított vadászsasokkal prémes állatokra vadásznak. A prémeket téli ruháik elkészítéséhez használják fel.

A krónikáinkban szereplő madarak a következők:

- astur (ölyv, héja vagy bóbitás sólyom),

- sas.

- vadászsólyom, amelyet Kézai idejében magyarul kerecsetnek neveztek,

- griff, amely nézetem szerint az altaji saskeselyűvel azonosítható.

 A következőkben ismertetjük krónikáknak az egyes madarakra vonatkozó részeit és a mai példányaikról készített fotókat.

Astur/turul - ölyv/héja (Astur palumbarius) vagy bóbitás sólyom (Astur trvirgatus)

A turul szó - magyar szórványkifejezésként - krónikáink közül egyedül Kézai Simon Magyar Krónikájában szerepel, ott azonban háromszor is: egyszer mint hadijel, két alkalommal nemzetségnévként. Ugyanez a madár a többi krónikában latin nyelven astur-ként szerepel, melynek jelentése ölyv, héja vagy bóbitás sólyom. Az astur szónak a turullal történő helyettesítésével kapcsolatos álláspontját Ligeti Lajos A magyar nyelv török eredetű nevei című cikkében részletesen kifejtette. Írása mindenképpen tanulságos, mert tudományos alapossággal ismerteti az astur (turul) megnevezésre vonatkozó különböző állásfoglalásokat. Ligeti cikkének megfelelő részét jegyzetben közlöm.[2]

Mivel dinasztikus turul mondája a kirgizek egyik legendás vezérének és az Oszmán Török uralkodócsaládnak is van, felmerül ezek és az Árpád-ház közös eredetének lehetősége. Ez a kérdés túlmutat a jelen cikk keretein. [TURULa, SOMFAI]

Anonymus

„De Almo primo duce

Anno dominice incarnationis DCCC-o XVIIII-o Vgek, sicut supra diximus, longo post tempore de genere Magog regis erat quidam nobilissimus dux Scithie, qui duxit sibi uxorem in Dentumoger filiam Eunedubeliani ducis, nomine Emesu, de qua genuit filium, qui agnominatus est Almus. Sed ab eventu divino est nominatus Almus, quia matri eius pregnanti per sompnium apparuit divina visio in forma asturis, quae quasi veniens eam gravidavit et innotuit ei, quod de utero eius egrederetur torrens et de lumbis eius reges gloriosi propagarentur, sed non in sua multiplicarentur terra. Quia ergo sompnium in lingua Hungarica dicitur almu et illius ortus per sompnium fuit pronosticatum, ideo ipse vocatus est Almus. Vel ideo vocatus est Almus, id est sanctus, qiua ex progenie eius sancti reges et duces erant nascituri. Quid ultra!”

Magyarul:

„Álmos az első vezér.

Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Önedbelia vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg madár (az eredeti latin szöveg szerint astur=ölyv, héja – B. I.) képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, azért hívják őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent -, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!”[ANONYMUS]

Kép: Héja (Astur palumbarius) [Herman 2003] Fotó: Benkő Mihály

Kép: 2. korsó a nagyszentmiklósi kincsben. Nézetem szerint az Emese álma monda képi megjelenítése. [NAGYSZENTMIKLÓSI KINCS 2. sz. korsó]

Megemlítendő Dúcz László gondolata, mely szerint kis-ázsiai útján Philot ezredes angol solymász talált valódi füles ragadozó madarat is, mégpedig a fehér tollazatú bóbitás sólyom személyében (Astur trvirgatus).[3] Felfedezése azért is lényeges, mert az „Astur” név Anonymusnál is előfordul annak a „bizonyos madárnak” a megnevezésére, és ennek a madárnak valóban van olyan tollképződmény a fején, ami stilizált koronának nézhető.” [TURUL]

Képes Krónika (megegyezik a Budai Krónikával)

„Eleud filius Vgeg ex filia Eunodbilia in Scytia genuit filium, qui nominatur Almus ab eventu, quia mater eius in sompno innotuerat avis quasi in forma asturis veniens, dum esset gravida, et quod de utero eius egrederentur torrens ac in terra non sua multiplicaretur. Ideoque factum fuit, quod de lumbis eius gloriosi reges propagarentur. Quia vero sompnium in lingua nostra dicitur alm, et illius ortus per sompnium fuit prenosticatus, ideo ipse vocatus est Almus qui fuit Eleud, qui fuit Vgeg, qui fuit Chaba, Qui fuit Ethele […]”.

Magyarul:

Eleud, Ugek fia Szkítiában Eunodbilia leánytól egy fiút nemzett, kit Álmosnak neveztek el arról az eseményről, hogy anyjának álomban úgy tűnt, egy madár héja formájában jőve, őt teherbe ejtette, és hogy méhéből egy sebes patak indult meg, de nem a saját földjén sokasodott meg. Ezért történt, hogy ágyékából dicső királyok származnak. Mivel pedig a sompniumot nyelvünkön alm-nak mondják, és hogy maga a születés álom által volt előre bejelentve, ezért hívták őt magát Álmosnak, ki volt Eleud, ki volt Ugek, ki volt Ed, ki volt Csaba, ki volt Ethele […]” fia. (Geréb László fordítása, Dümmerth Dezső által módosítva.) [KÉPES KRÓNIKA]

Kézai Simon Magyar Krónikája

Az Anonymusnál szereplő astur (héja, ölyv) Kézai Simon 1280-as években keletkezett gesztájában „turul”-ként jelenik meg, de kétség kívül ugyanarról a madárról van szó.

„Banerium quoque regis Ethelae, quod in proprio scuto gestare consueverat, similitudinem avis habebat, quae Hungaricae turul dicitur, in capite cum corona. Istud enim banerium Hunni usque tempora ducis Geichae, dum se regerent pro communi, in exertcitu semper secum gestavere”

„Ethele király címerén is, melyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejű madár vala ábrázolva, melyet magyarul turulnak hívnak. Mert ezt a címert hordták volt magokkal a hunok mindig a hadban Gyeics vezér idejéig, míg magokat községben kormányozták.” (Szabó Károly fordítása) [KÉZAI]

Ugyanez a Képes Krónika (és a Budai Krónika) szövegezésében ismét „astur”-ként tűnik fel: (Banerium) „quoque regis Atile, quod in suo scuto gestare consueverat, similititudinem asturis in capite habebat cum corona. Quod signum Hungari, dum se regerent per communitatem, usque tempora ducis Geyche filii Toxun, in exercitu semper communium gestavere.”

Magyarul: „Attila király pajzsán címert viselt, ez koronás fejű madárhoz hasonlított. Ezt a címert a magyarok mindaddig, amíg a községek önmagukat kormányozták, Géza fejedelem, Taksony fia idejéig, a községek hadaiban mindenkor hordozták.” (Geréb László fordítása.)

Kép: A Turul nemzetség hadijelvényei a Képes Krónikában. Az ábrázolás a 13-14. századi állapotot tükrözi. A 7-10. századi magyar hadijelvényt zászlóra festhették.

Kézai Simon nemzetségnévként is megjeleníti a Turul szót: A magyar történet 27. capitulumában Árpádról, a primus capitaneusról ez áll: „Arpad, filius Almi, filii Elad, filii Vger de genere Turul.” Vagyis Attilán át Ménrótig visszavezetett dinasztiát Turul nemzetségnek nevezte. Majd a magyar történet 76. fejezetében ezt megerősti Géza fejedelemmel kapcsolatban is: „Dux namque Geicha de genere Turul”.

Kézai Simon gesztája alapján az Anonymus által használt latin astur szó magyar megfelelője a turul volt, mely szó jelentése a magyar nyelvben később elhalványult.

Kép: Ad Tsarami hsziungnu sírből feltárt türkiz csőrű arany ragadozó madárral díszített korona. Nemcsak a krónikák, hanem a régészeti leletek is mutatják az ázsiai hunoknál, Attila hunjai és a magyarok elődeinél  a ragadozó madarak szerepét az uralkodók jelképrendszerében. 

Megállapítható, hogy a turul szó krónikáink közül egyedül a Kézai krónikában tűnik fel magyar szórványkifejezésként a többi krónikában latinul „astur”-nak nevezett ragadozó madár helyett. Bogyai Frigyes madarász az alábbiakban nyújt segítséget a turul meghatározásában: „E sólyomfajt 1892-ben Meizberg írta le először. E ritka sólyom faj a magas Altáj, Szaján, Tien San, Hangaj hegységek 2000 m fölötti arktikus régióiban fészkel. Djementjev professzor irodalmi és helyszíni kutatásai is megerősítették Meizberg állításait. Ő rendszertanilag a vadászsólymok közé sorolta be (falco rusticulus altaicus), mint átmeneti fajt a rárók és vadászsólymok között. A középkori európai solymász irodalomban mint havasi sólyom szerepel. A hazai és Ny-európai madarászok egy része újabban a rárók közé sorolja ezt a madárfajt. E vitát ma már geenetikai vizsgálatokkal el lehetne dönteni.” [TURULb]

Sas, szirti sas (Aquila, Aquila chrisaetus)

A sas először a Képes Krónikában [KÉPES KRÓNIKA] szerepel a következők szerint:

„..Az Úr megtestesülése utáni hatszázhetvenhetedik évben, száz évvel Attila király halála után, a nép nyelvén magyarok vagy hunok, latinul pedig ungarusok, III. Constantinus császár és Zakariás pápa idejében ismét benyomultak Pannóniába. Áthaladtak a besenyők, fehér kunok országán, Szuzdálián és Kijev nevű városon, majd a hegyeken át valamely tartományba érkeztek, ahol számtalan sok sast láttak; itt meg nem maradhattak a sasoktól, mert azok úgy ellepték a fákat, mint a legyek, elemésztették vágómarháikat, sőt még a lovaikat is; azt akarta ugyanis Isten, hogy minél hamarább szálljanak le Magyarországba. Azon túl három hónapig ereszkedtek le e hegyekből, és eljutottak Magyarország, illetve Erdőelve határára; nem tetszett ez az említett népeknek. Itt hét földvárat építettek, ott őrizték feleségeiket és jószágaikat; egy ideig ott maradtak, azért nevezik azt a részt a németek a mai napig Siebenburgnak, vagyis Hétvárnak….”

Kép: Vadász szirti sas a jurta mellett. Fotó: Benkő Mihály

Kép: Vadászsasok téli prémvadászaton. Fotó: Jimmy Nelson

A griff/altáji saskeselyű (?!) (Gypaetus barbatus altaicus), és a kerecsensólyom (Falco cherrug)

A griff és a kerecsensólyom Kézai Simon Magyar Krónikájának előbeszédében (prológusában) szerepel a következők szerint:

„In montibus etiam deserti memorati crystallus invenitur; grifones nidum parant, aves, quas Legisvalk, Hungarice kerechet appellamus, …”

[Scythia] „… hegyei között kristály található, és griffmadár fészkel benne, valamint – s ez köztudott – a legerfalc nevű madarak, amiket magyarul kerecsetnek hívnak,…”

A griffmadarat általában egy mitológiai, valóságban nem létező állatnak tekintik, amelynek saskeselyű feje és oroszlán teste van. Ezért Kiszely István – többek által átvett – véleménye szerint Kézai tévedett, amikor azt állította, hogy a griffmadár Scythia hegyeiben él. [KISZELY]

Kép: Griff madár szarvasra támad. [NAGYSZENTMIKLÓSI KINCS 2. sz. korsó]

Nézetem szerint Kézai nem egy mitológiai állatra gondolt, hanem az Altaj hegységben élő altáji saskeselyűre. Az altáji saskeselyű a vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjébe, ezen belül a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó Gypaetus nem egyetlen faja. Magashegyi területeken fészkel. Mesterien vitorlázik a hegységek feletti szélben. Ha alacsonyabb régiókba száll le, akkor a felszálló légáramlatokkal viteti magát. Gyakran órákon át, szinte mozdulatlanul köröz a levegőben. Nagy magasságban járőrözve keresi dögökből és hulladékokból álló táplálékát, de ritka kivételként a nagyobb csontokat is megeszi, amit nem tud feltörni, azt felviszi a levegőbe és leejtve töri össze. Néha szirti foglyokatés egyéb hegyvidéki madarakat is elejt, szirti borzokat emel fel a levegőbe és nagy magasságból a földre ejtve pusztítja el őket. (Érdekességként megemlítendő, hogy spanyolul nem véletlenül quebrantahuesos, azaz ’csonttörögető’ a neve.)

A griffmadár szerepel a Fehérlófia című ősi, mítikus mesénkben is, melynek legalább 50 változatát gyűjtötték össze, és amely a sztyeppei népek mesekincsének fontos része: a magyar változat mellett van oszmán török, ujgur, jugur, kazak, kirgiz változata is. [MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON]

Benkő Mihály saskeselyű áldozatot fotózott, melynek során az áldozati helyre az elejtett madár fejét és két lábát helyezték el.

Kép: Saskeselyű áldozat. Fotó: Benkő Mihály

A kerecsensólyom (Falco cherrug) a madarak osztályának sólyomalakúak (Falconiformes) rendjéhez, azon belül a sólyomfélék (Falconidae) családjához tartozó faj. Nagytestű ragadozómadár, Európában és Ázsiában honos.

Kép: Kerecsensólyom (Falco cherrug). Forrás: Bohuš Číčel 2009, [WIKIPEDIA]

A kerecsensólyom turullal való azonosítása vitatott, bár népszerű. [TURULb] A két madár nézetem szerint nem lehet azonos, mert a turul az asturt helyettesíti, míg a kerecsen (pontosabban kerecset) mellett szerepel annak korabeli latin megnevezése: legerfalc (ez a latin megnevezés a Bécsi Képes Krónikában: legisfalk, a Turóci Krónikában: legisfalck változatban szerepel).

Összegezve: A magyar krónikák a magyar nép eredetére vonatkozó közismert csodaszarvas mondán kívül több, a magyar őstörténetre, ősi hitvilágra vonatkozó információt megőriztek, így a Turul nemzetség - vagyis az Árpád-ház - eredetmondáját, a nemzetség ősi hadijelvényére és Szkítia madaraira vonatkozó adatokat is.

Irodalom

ANONYMUS: Anonymus: Gesta Hungarorum, Fordította: Pais Dezső

FEHÉRLÓFIA: Magyar néprajzi lexikon, Fehérlófia,

HERMAN 2003: Herman Ottó: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága, Budapest : Neumann Kht., 2003,

KÉPES KRÓNIKA 1993: Képes Krónika, (régebbi nevén Bécsi Képes Krónika), Fordította: Geréb László, Budapest, 1993, 

KÉZAI: Kézai Simon A magyarok viselt dolgai (1282-1285) Prológus,

KISZELY: Kiszely István: A magyar nép őstörténete, 

LIGETI 1978: Ligeti Lajos: Régi török eredetű neveink 1., in: Magyar Nyelv 74 évf. (1978), pp. 257-274.

MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON: Magyar néprajzi lexikon, Fehérlófia, 

NAGYSZENTMIKLÓSI KINCS: Nagyszentmiklósi kincs, 

SOMFAI: Somfai Kara Dávid: A jövendőmondó turul madár, Solymász évkönyv 1966, TURULa: A turulmadár nyomán 1.3, A turul név,

TURULb: Milyen madár volt a turul 1.4,

WIKIPEDIA: Wikipédia: Kerecsensólyom,

Kapcsolódó cikk:

Somfai Kara Dávid: A JÖVENDŐMONDÓ TURUL MADÁR

https://julianusbaratai.blog.hu/2020/11/27/somfai_kara_david_a_jovendomondo_turulmadar

Könyvajánló: Benkő Mihály, ŐSEINK NYOMÁBAN ÁZSIÁBAN

https://julianusbaratai.blog.hu/2020/11/14/konyvajanlo_benko_mihaly_oseink_nyomaban_azsiaban

[1] Benkő Mihály, Nomád világ Belső-Ázsiában. Nomadic Life in Central Asia. Fotóalbum – László Gyula ajánlásával, Timp Kiadó, Budapest, 1998.

Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában. Fényképezőgépes barangolások Mongóliában – Harmatta János előszavával, Timp Kiadó, Budapest, 2001. 

Benkő Mihály, A torgaji madiarok. Keleti magyar néptöredék Kazakisztánban – Erdélyi István előszavával, Timp Kiadó, Budapest, 2003.

Benkő Mihály – Babakumar Kinayat, A keleti magyarság írott emlékeiből, Masszi Kiadó, Budapest, 2007.

Benkő Mihály, Magyar-kipcsakok, Timp Kiadó, Budapest, 2008.

Benkő Mihály: Őseink nyomában Ázsiában, Tortoma Kiadó, Barót, 2020.

[2] „5. Az astur-nak turul-lal való helyettesítése Kézaitól származik; vö. GYŐRFFY GYÖRGY, Krónikáink és a magyar őstörténet 46. GYÖRFFY (42) GÁLDI LÁSZLÓ egyik jeles dolgozatára támaszkodva hangsúlyozza, hogy astur a latin accipiter 'ölyv, héja' szónak francia—olasz ihletésű vulgáris latin változata. A. DAUZAT szerint (Dictionnaire étymologique de la langue française. 1938. 62) a mai fr. autour valóban a vulg. lat. auceptor-ra vezethető vissza (lat. accipiter), ebből acceptor lett, amely később keveredett a fr. auceptor 'madarász' szóval. A francia szó, melyet korán kiszorított szinonimája (épervier, faucon), csak a költői nyelvben maradt fenn és a természettudományi terminológiában, ahol az astur palumbarius megjelölésére foglalták le. A francia szó története jól példázza sorsát máshol is, így a törökben és a magyarban is. A latin szó régen a magyarban kétségtelenül egyfajta ragadozó, solymászmadarat jelentett. A XIV. századi krónikaíró astur alakja (Scriptores I, 263 [Attila pajzsán], 284 [Emesu álmában]) nem szükségszerűen szövegromlás. Ä mai francia szó jelentése: 1. 'karvaly (Accipiter)'; 2. 'vándorsólyom, galambászhéja (Falco peregrinus)' (ECKHARDT, modern madártani precizitással). A latin szó különben előfordul a Codex Cumanicus első, olasz részében is, mégpedig astor alakban (109); KUUN GÉZA (Codex Cumanicus 377) a ritka latin szavak közt így értelmezi: '„astur", accipiter major, ital. astore'. A lat. astor perzsa és kun megfelelője a CC.-ban Çarçiga, helyesen Carçiga, azaz qarčiga. A perzsa szó MONCHI-ZADEH szerint (122) 'Habicht; héja', BODROGLIGETI értelmezésében (182) 'windhover; vörös vércse', a kun szót pedig GRÖNBECH (194) 'Habicht'-nak fordítja. A török qarčiya megfelelőit G. DOERFER (TMEN. I, 404 — 5, no. 278 és IV, 392, no. 278) összeállította a török, mongol, iráni, kaukázusi, finnugor és szamojéd nyelvekből. Az egyes adatok változatos jelentésárnyalatokat mutatnak. Á török nyelvek többségében jelentkező értelmezés alapján DOERFER e madarat héjának: astur palumbarius-riak tartja. Hogyan lett Kézainál az astur palumbarius-hól turul? SCHENK JAKAB „Magyar solymászmadárnevek" (Aquila XLIII —XLVI) című érdemes tanulmányában sajnos nem nyújt a kérdéshez használható madártani útmutatást. A turul szintén török eredetű szavaink közé tartozik. DOERFER (TMEN. III, 346-8, no. 1345) ezúttal is összegyűjtötte megfelelőit a törökben, perzsában, mongolban; a régi adatokat megtaláljuk CLAUSONnál (EtvmDict. 172; ezek a IX. századdal kezdődnek). Pontos meghatározásuk körül itt is sok a bizonytalanság, így Kášgari csak annyit mond róla, hogy nagyobb a singqur-nál (ez a magyar szongor- -sólyom). A török-perzsa sólvmászati könyvekből azonban kiderül, hogy ez is egy astur-fajta solymászmadarat jelent, PHILLOT szerint pontosabban: 'Crested Goshawk; Astur Trivirgatus'. Ezzel el is jutottunk a kérdés nyitjához. Az asturnak a középkorban szélesebb jelentéstani skálája volt: a török nyelvek egy részében qarčiga-t jelentett, más részében pedig togril-t….” [Ligeti Lajos: Régi török eredetű neveink 1., MNy 74 évf. (1978), pp. 260-261.]

[3] Lásd még: 2. sz. lj.

A Kaukázus több ezer méter magas hegyvonulatai (legmagasabb pontja az Elbrusz, 5642 m) természetes védelmi vonalat jelentenek az északi és déli népek között. Hosszú ideig az északi lovas népek vezettek hadjáratokat átkelve a Kaukázuson az attól délre található méd, perzsa, majd hellenisztikus civilizációk ellen, de később megfordult a kocka, és a hegyvonulat a délről támadó muzulmán (arab, mongol, oszmán török) hadak ellen nyújtott védelmet Európának. Az átjáróknak ezért kiemelkedő stratégiai jelentősége van. A két legfontosabb átjáró a Kaukázus és a Kaszpi tenger között húzódó keskeny, de annál nagyobb jelentőségű Derbent-szoros, és a Kaukázus közepén található Dariel hágó (Alán szoros). Ezek az átjárók a történelem során többek között perzsa, alán, hun, kazár, arab, mongol, oszmán-török és utoljára – a mai napig – orosz fennhatóság alatt álltak és állnak.

Valamikor a 11-12. században született egy krónika, amely a Derbenti szoros történetét tárgyalja. A terület nevéről a munka a Derbendnáme címet kapta. A számos különböző kéziratban törökül és perzsául is fennmaradt mű magyar vonatkozású részeinek elemzése eddig nem készült el. A munka egyik fejezete szerint Hoszrau Anúsírván szászánida perzsa király (531-579) a turániak ellen számos erődített várost építtetett, köztük Ulu (’Nagy’ Madzsart és Kicsi (’Kis’) Madzsart. A leírás ugyan földrajzi fogódzókat nem nyújt, de a felsorolás ismert települései Derbent városától északra, a Kaukázus keleti oldalán helyezkedtek el, a mai Dagesztánban. (Sudár Balázs, szerk.: Magyarok a honfoglalás korában, Budapest, 2015, 157). (A két város nem tévesztendő össze a 14. században a Kuma folyó mellett adatolt al-Madzsar várossal, melyet Ibn Battuta arab utazó 1333-ban látogatott meg, és amelyet Timur Lenk pusztított el 1396-ban.) A Derbent-kaputól délre található határvidékre Perzsiából telepítettek határőr népességet. Ennek a területnek a neve a középkorban kaukázusi Albánia volt, mely területileg nagyjából a mai Azerbajdzsánnak felel meg. A kapu északi felén ütközőállamként egy Hun Ország jött létre Varacan fővárossal, mely nagyjából a mai Dagesztánnak felel meg. A Madzsar elnevezésű erődvárosok és az ugyanott található ütközőállam, a kaukázusi Hun Ország arra utal, hogy a perzsa nagykirály a hun-szövetség magyar önelnevezésű harcosaival szövetkezett a Derbent-kapu északi előterének védelme érdekében.

A Derbenti erődítményrendszer ókori előzményeiről szól a Nagy Sándor legenda, mely az isz. 3. században keletkezett korábbi források - többek között a magának Nagy Sándornak és kortársainak tulajdonított levelek (az un. „levél-regény”) - felhasználásával. A regényben Nagy Sándor eléri a világ térbeli végeit, ahol nagy zajt hall. Amikor megkérdezi kísérőt, hogy mi ez, azt a választ kapja, hogy a hegycsúcsokon túl él a hunok rettenetes népe, akik át fognak kelni a hegyszoroson és elpusztítják az ezen az oldalon lévő területeket. Nagy Sándor erre „Háromezer vasmunkás kovácsot és háromezer rézműves embert hozatott; ezek rezet és vasat öntöttek össze s összegyúrták, ahogy az ember agyagot szokott csinálni; elhozták és kaput csináltak (belőle). Egyik hegytől a másik hegyig küszöböt csináltatott; tizenkét könyök volt a hossza; a hegy szikláiba verette bele, rézbe és vasba foglalta… azután a sziklákba vasszegeket csináltatott és tizenkét fokkal bíró vaskulcsot kovácsoltatott és rézlakatot forgattatott rá.” (Kmoskó Mihály: Szír írók a steppe népeiről. Szerk. Felföldi Szabolcs. Bp. 2004. 72–81.). Ezért hívják a Derbent kapu erődítményrendszerét Nagy Sándor kaukázusi kapujának is.

A Nagy Sándor kaukázusi kapujával összefüggésben a hunok és magyarok kapcsolatára utal Rubruk francia dominikánus szerzetes 1255. évi útijelentése, melyben „Isidorus azt mondja” bevezetés után a következőket írja: „…a hunok, akiket később magyaroknak neveztek … fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….” [KATONA 1981, 95-100] Isidorus valójában – forrásmegjelölés nélkül, és nem szó szerint - Hieronymust (347-420.) idézte, aki a hunok 395. évi - a Kaukázuson keresztül - indított hadjáratáról írt 77. számú levelében megemlíti a hunok korábbi hadjáratát is: „… Ezekről a hunokról mondja Hérodotosz, hogy Dáriusz méd király idején 20 évig rabságban tartották és az egyiptomiaktól és etiópoktól éves adót szedtek. ...” [HORVÁTH 2013] Hieronymus közlése korrekcióra szorul. Hérodotosz szkítákról beszél és a Kaukázustól délre lévő területek megszállásának időtartamát 28 évben (i. e. 653-625 között) határozza meg, méghozzá nem Dárius, hanem  Khsathrita-Phraortés (Uvakhsatra) méd király idejében. [HÉRODOTOSZ 2007.] Ebből láthatjuk, hogy a középkori szerzők, Rubruk, Isidorus és Hieronymus evidenciának tekintette a szkíta-hun-magyar continuitást.

Kaukázusi Albánia a 6. században perzsa politikai befolyási övezethez tartozott, ugyanakkor vallási szempontból a tőle nyugatra található keresztény Örményországhoz kapcsolódott. Az ország keresztény hitre térítése fokozatosan, több lépcsőben zajlott le. A párthus eredetű Arsakuni-dinasztiából származó Urnayr, a kaukázusi Albánia királya vagy fejedelme 314-ben Örményországba látogatott, ahol őt Világosító Szent Gergely (287-325) az örmények apostola személyesen keresztelte meg. Az egyház megszilárdulásában ifjabb Szent Grigoris püspök (331-339) játszott kulcsszerepet, aki Világosító Szent Gergely unokája volt, és egyúttal ő lett az ország első pátriákája, más néven katholikosza is. Őt a hagyomány és a krónika szerint nagyapja szentelte fel a kaukázusi Albánia püspökének. A püspök, illetőleg katholikosz-szentelés eme hagyománya egészen 590-ig maradt érvényben: kaukázusi Albánia egyházfőjét az örmények katholikosza szentelte fel. Az 5. században történtek törekvések a szászánida uralkodóház részéről, hogy a kaukázusi albánok, örmények, grúzok tagadják meg keresztény hitüket és térjenek át a zoroasztriánus vallásra, ámde ez a törekvésük sikertelen maradt.

A 602-628 közötti perzsa-bizánci háború megroppantotta a Szászánida Perzsa Birodalmat, mely 643-681 között szinte ellenállás nélkül lett az akkor már a fél világot meghódító Arab Kalifátus (kalifa=utód, Mohamed utódja) martalékává. Ezzel egyidejűleg Kaukázusi Albánia is a kalifátus uralma alá került. Az arab hódítók meghagyták illetve megerősítették a korábbi tartományúri intézményt. A 7. század végétől kezdve kaukázusi Albánia az első arab-kazár háború egyik legfontosabb hadszíntere lett. Ebben a háborúban a kazárok oldalán a kaukázusi hunok is résztvettek. Erre az időre esik a Hunok Országának evangélizációja. A két tűz közé került Kaukázusi Albánia uralkodójának, Varaz Trdat fejedelemnek a célja az országát pusztító hunok megbékítése volt. Ezért küldött egy főpapot, Izrael püspököt missziós céllal a Hunok Országába. A püspök és kísérete 681 karácsonyán indúlt útnak. A Derbenti-szoroson keresztül jutottak el a hunok székvárosába, Varacanba. Ott szívélyesen fogadták őket, és a püspök a hunok fejedelme, Alp-Ilut’wer és kísérete elé járulhatott. A fejedelemről a krónikás megjegyzi, hogy nagy harcos hírében állt, ereje az Olümposz hegy görög héroszaihoz volt hasonlatos. Az evangélizáció sikeres volt, a hunok fejedelme kérte a püspököt, hogy maradjon országában és legyen az egyház feje. A püspök erre azt válaszolta, hogy ha a hunok fejedelme az örmény apostoli egyháztól megkapja a jóváhagyást, akkor elvállalja a hunok egyházának vezetését. A hunok fejedelme ezután az örmény apostoli egyház fejéhez fordult, aki viszont kaukázusi Albánia katholikoszához utalta az ügyet. Izrael püspök további sorsáról nem tudunk. A kaukázusi keresztény magyarokról a 14. században is szólnak a források, melyekre az alábbiakban és a függelékben részletesen kitérünk.

718-ban az arabok sikertelenül ostromolták Bizánc fővárosát, Konstantinápolyt. Ebben az időben az alánok és a kazárok a bizánciak szövetségesei voltak. Konstantinápoly sikertelen ostroma után az arabok figyelme a Kaukázus felé fordult. Hatalmas katonai erő mozgósításával megkezdődött a második arab-kazár háború. 716-ban a hunok (magyarok) a kazárok segítségét kérték a Derbent-szoros védelméhez, 722-ben - a Derbendnáme szerint a két – Madzsar erődváros a kazárok szövetségese volt. 728-ban a Derbent-kapu elesett. Az ekkor „Dagesztán” (Hunok Országa) védelmében elesett 40 hőst máig szentként tisztelik, emlékművüknél évente gyertyát gyújtanak. A hősök nemzetiségére utalhat a törökség körében 19. században adatolt „negyven madzsar” kifejezés. A Derbent-kapu elfoglalása után az arabok szétverték a kazár hadsereget, a kazár kán a békekötés érdekében átmenetileg áttért a muszlim hitre. Később az arab kazár ellenségeskedés újra fellángolt. Végül a kazár-arab frontvonal a Kaukázus vonalánál megszilárdult.

Ebben az időben a szabírnak is nevezett kaukázusi hunok/magyarok egy része az arab támadások miatt észak felé húzódott, egyesült a Magna Hungáriából Levédiába költöző magyarokkal, majd Etelközbe és ezt követően a Kárpát-medencébe vonult. Közülük kerülhetett ki a magyar uralkodó család. A hunok/magyarok másik része helyben maradt (vagy a besenyő háború során visszatért), az ő szilárd vallásosságukat és uralkodójuk, Jeretány Árpád-házi kapcsolatát említi XXII. János pápa 1329. október 3-án írt bullája, és róluk nevezhették el az Ibn Ruszta arab utazó által 1333-ban meglátogatott Al-Madzsar várost a Kuma folyó partján. Al Madzsar város 1396-ban a Toktamis kán és Timur Leenk közötti mongol testvérháború során pusztult el.

A Kaukázus déli előterében a 8-9. században kezdetét vette a kaukázusi albán lakosság intenzív iszlamizációja. Ez a folyamat elsősorban az ország alacsonyabban fekvő vidékein erősödött fel, míg a hegyvidéki területeken, főleg a Gerogiával és Örményországgal határos tartományokban és a zárt völgyekben megmaradt a kereszténység. A mai Azerbajdzsánban ezért ma muszlim többségű lakosság él, míg Örményország, Georgia és Oszétia-Alánia megmaradt keresztény többségű ország.

750-ben az Omajjád kalifátust (kalifa=utód) felváltotta az Abasszida kalifátus. Az utóbbi kevésbé agresszív politikát folytatott. Ugyanakkor elmondhatjuk, hogy ekkorra már lényegében kialakultak a mai muzulmán világ körvonalai: az Arab-félsziget, Afrika északi partvidéke, Kis-Ázsia, Mezopotámia, a Közel-Kelet, É-India muzulmán terület lett. Bizánc még 700 évig keresztény ország maradt, területe az arab, majd az oszmán török támadások következtében folyamatosan zsugorodott, végül 1453-ban maga Konstantinápoly, Bizánc fővárosa is elesett hódító Mohamed oszmán-török uralkodó ostroma következtében. Konstantinápoly ettől kezdve a muzulmán hitre tért Oszmán Török Birodalom fővárosa lett.

A középkor utolsó évszázadaiban Hegyi Karabah Timur Lenk mongol hadvezér hadseregének nyári szállása, pihenőhelye volt hadjáratai idején. Timur volt az első igazi iszlám fundamentalista hadvezér, a Bajazid oszmán-török szultánnal folytatott háborúja idején a Fekete-tenger parti városok keresztény örmény lakosságát ő irtotta ki teljes alapossággal, hasonlóan ahhoz, ahogy Madzsar városát is szinte nyom nélkül eltüntette a föld színéről. Egyébként Bajazid maga nem volt iszlám fundamentalista, az ő birodalmában biztonságban éltek az örmény kereskedők. A teljesen vad gyűlölet az I. világháborús törökországi örmény holokausztra vezethető vissza.

Összegezve: A kaukázusi Karabah Köztársaság és Azerbajdzsán közötti ellenségeskedés oka egyrészt a Szovjetúnió felbomlásával Azerbajdzsánhoz került őshonos örmény kisebbség szeparációs törekvésére, másrészt a korábban keresztény kaukázusi Albánia lakosságának 6-8. században bekövetkezett iszlamizációjára és az ebből adódó muszlim-keresztény civilizácós különbségekre vezethető vissza. A Derbent kaput védő keresztény magyarok (egy része) az arab előnyomulása következtében – hősies védekezés után – a 8. század elején elhagyta a térséget, majd egyesülve a Magna Hungariából elindult néprésszel Etelközbe, majd a Kárpát-medencébe vándorolt.

Függelék

XXII. János bullája Gyeretyánhoz, a kaukázusi magyarok fejedelméhez

A Kuma-vidéki magyarságot a pápai bullák közül elsőként IV. Ince egy (1253), IV. Sándor egy (1258), majd IV. Miklós két bullája említi meg a János előtti időkben.

A ferences zarándoktestvérek már rendszeresen látogatják hittérítő szándékkal e vidéket, sőt a XIV. század elején – a legrégibb zárdajegyzékek szerint – Magyarban/Madzsarban (ma Bugyonnovszk (Budjonovsk) a fővárosban két helyen volt kolostoruk, egy pedig az Elbrusz (Albors) hegycsúcs tövében a Nagy-Szilindzsik forrásvidékén. Ez utóbbi neve Ügyek (Szentes) volt, melyet Klaproth írt le útja során. (Adatgyűjtése során a hely cserkeszek ezeket a romokat Madzsar Unneh-nek nevezték.)

Üzbég kán idejében sem korlátozták a keresztény hittérítők munkáját, így a hívek szaporodásával Gyeretyán/Jeretján fejedelem katolikus püspökségek felállítását kérte az avignoni pápától. XXII. János épp ez idő tájt szentelt püspökké hat dominikánus szerzetest, s egyiküket legátusként küldte Magyarba a püspökség létesítésének megtárgyalására. Ő Mancasole Tamás, Szamarkand új püspöke volt.

Tamás püspök 1330 áprilisában hagyta el Avignont, s hajóval a Krimig, onnan a kaffai vikárius segítségével júliusban érkezett Magyarba. A sikeres tárgyalások eredményeként nem sokra rá megjelent Gyeretyánnál Magyar első katolikus püspöke: Thaddeus a korábbi ferences testvér.

Tamás vitte magával a pápa bulláját is, melyet Raynaldus közlése alapján ismertetünk. Maga a bulla két részből áll. Az első (A) tulajdonképpen egy rövid összegzés az olvasó számára, hogy miről is szól maga a (B) bulla. Lássuk hát teljes terjedelmében:

(A)"Beszámoltak (t.i. a pápának) az ázsiai magyarok, a malkaiták és az alánok szilárd vallásosságának nagy dicsőségéről. Ezek – bár istentelen, babonás tévelygések hálójába kerített népek veszik körül őket – mégis megőrizték hitük szeplőtelen tisztaságát. Tekintély dolgában kitűnik közülük Jeretány, a magyar királyi vér ivadéka. Minthogy ő kitartóan katolikus elöljárót kért az Apostoli Szentszéktől, a pápa elküldte a semiscanti (szamarkandi - svaszon) püspököt hozzájuk, hogy erősítse bennük a hitet, mellékelt levélben pedig a vallásos férfiakat kegyes figyelmeztetésének megfogadására intette."

(B)"Kedvelt gyermekeinknek, Jeretánynak és minden keresztény magyarnak, malkaitának, alánnak üdvözlet! Igen nagy és természetes örömet okozott nekünk az, hogy a legfelségesebb Égi Magvető, aki mindenkit, akit csak könyörületességének megismerésére kiválaszt, mindig kegyelmeihez hív és ösztönöz s Egyszülöttjének az egész világra kiterjedő, szóval ki nem fejezhető szeretetével minden egyes keresztény családot folytonosan elhalmoz, titeket, kiket meghintett az igaz hit, az evangéliumi tanítás és az apostoli igazság világosságával a keleti világrészeken azok között, akik még nem nem fogadták el a kereszténység kegyelmét, összegyűjtött (t.i. magához). Ezen felül mérhetetlenül nagy örömet szerez nekünk az a tudat, hogy Te, Jeretyán fiunk, Magyarország katolikus fejedelmeinek leszármazottja vagy és hogy Te és más keresztények, akik az említett világrészeken tartózkodtok, telve vagytok a hit igazságával és szent tüzével és vágyódtok, hogy katolikus tanítótok legyen , aki üdvös szavakkal a katolikus hitben kioktasson benneteket!

Kelt Avignonban, a XIV. év okt 3.-án"

(Első közlés: O Raynaldus:Annales Ecclesiastici XV.ad.a.1329.nr.96. V.ö. Gombocz Z.: A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány II./Nyelvtud. Közl. XLVI. évf. 1-33/ Bp.,1923)

A magyarság ősi, pogány hitvilágában fontos szerep jutott a szent állatoknak, a totemeknek. Az egyik legismertebb és még ma is élő hagyomány a turulmadárhoz fűződik. Én mos itt hadd ne idézzem a fennmaradt legendákat. Azt sem akarom taglalni, vajon a turul milyen fajú madarat takar.

Az mindenesetre bizonyos, hogy szent ragadozó madár, totemállat megnevezése. Maga a szó török eredetű. Belső-ázsiai lovasnomád népeknél gyakran használták, mint uralkodói elemet vagy nevet. Például a Mongolok titkos történetében Dzsingisz kán mongol vezér szövetségese a kereit törzsbéli Tooril (Turul) kán volt.

Mongóliától szinte a mi Hortobágyunkig egy hatalmas füves pusztaság húzódik, amely életteret adott ősidők óta a lovasnomád társadalmaknak. A Belső-Ázsiából Európa felé irányuló, kelet-nyugati irányú népvándorlás során rengeteg nomád nép haladt végig ezen a füves pusztai sávon. A magyarság is részt vett ebben a folyamatban. Ez jól érzékelhető a régészeti, néprajzi, népzenei és nyelvészeti kutatások tükrében is. Ezért fontos tehát, hogy saját múltunk megértése végett jobban megismerjük azokat a zömmel török és bolgár-török nyelvű népeket, melyekkel a vándorlásunk során együtt élhettünk. Közülük sokan még a mai napig őrzik ősi életmódjuk és kultúrájuk elemeit. Az egyik ilyen nomád, török nyelvű népcsoport a kipcsák-török népek csoportja. Ebből a népcsoportból származnak például a tatárjárás elől Magyarországra költözött kunok,  akik azonban a török hódoltság után lassan elveszítették nyelvüket és identitásukat. Keleten maradt testvéreik a Mongol birodalom „uluszrendszerének” hatalma alá kerültek. Mai kipcsák-török nyelvű nomád nép a kazah és a kirgiz. A Juliánusz barát által megjárt Magna Hungaria területén élnek az ugyancsak kipcsák-török nyelvű baskírok vagy baskurtok. Valószínűleg a baskurt népbe olvadtak be az Ural vidékén maradt magyarok. A baskurtok azonban már a XVI. században orosz gyarmati sorba süllyedtek és a XX. századra teljesen feladták nomád életformájukat. A kazahok és kirgizek azonban még ma is dacolnak a korral és náluk még fellelhető a nomád életmód. Az egyik ilyen fontos hagyomány, amely itt életben maradt, a lóhátról történő solymászat.

Ez a fajta solymászat Belső-Ázsiában csak ennél a két népnél maradt fenn. Legkedveltebb vadászmadár a szirti sas (bürküt) és a különböző sólyomfélék (sumkar, lácsin, itelgi). Bár vadászatra a sast tartják a legalkalmasabbnak, mégis a sólyomfélék állnak nagyobb tiszteletben. Őket tartják szent madaraknak. A kirgiz belső-ázsiai eredetű szibériai-török nép. A mongol birodalom kialakulásakor még Szibériában éltek, a Jenyiszej felső folyásánál. Dzsingisz kán legidősebb fia, Dszocsi hódoltatta be őket az úgynevezett erdei népek elleni hadjárata során. A mongol birodalom kialakulása után a kirgizek a belső mozgások részeként lassan Közép-Ázsiába vándoroltak, mai hazájukban a Tien-San (Tengri-Tau) vidékére. A sztyeppén keveredtek a kipcsák török népekkel. Ez az oka annak, hogy ma inkább a kipcsák-török nyelvűek közé soroljuk. Dzsingisz kán halálakor uluszokra osztotta szét birodalmát, középső fia Csagatáj uluszába kerültek a kirgizek. Az Aranyhorda (Dszocsi ulusza) széthullása után a kazakok önállósodtak az üzbégektől és a Dzseti-szú vidékére a Balkas-tótól délre) vonultak, ahol szövetségre léptek a kirgizekkel A két szövetséges nép a XVII-XVIII. Század során sokat harcolt a nyugat-mongol kalmak (ojrát) nomádokkal. Ezek a harcok hőseposzok formájában jelennek meg a nomád szájhagyományban, ahol az ellenséget mindig a kalmakok testesítik meg. Ősi elemek is keverednek ezekbe az eposzokba. Az egyik ilyen eposz a kirgizek legnagyobb és legszentebb regéje, a Manasz. Több mint 50000 sorból áll és a regősök szinte az egész életükön át tanulják és regélik, továbbadva az ifjabb nemzedéknek. Általában hosszúra nyúlt téli estéken regélik nagy átéléssel, vagy a nyári nagy lakomákon a nép szórakoztatására. A teljes történet elmondása, persze részletekben, akár több hétig is eltarthat. A történet tulajdonképpen egy eredet monda. Arról szól, hogy hogyan vándoroltak el az Altaj hegységből és honfoglalásuk során hogyan találnak új hazát a Tien-Sanban. A kirgizek uralkodója Dzsakip baj, az Altájban élt népével. A mongolok sokat sanyargatták őket támadásaikkal. Ötvenéves koráig Dzsakipnak – bár két felesége is volt – nem született gyermeke, ami a nomádoknál a legnagyobb tragédiának számít. Sokat kesergett emiatt Dzsakip, ám egy napon, feleségeivel együtt furcsa álmot látott.

Dzsakip baj nagy lakomát rendezett feleségei kérésére. Áldozatként számtalan állatot leöltek a lakomára. Ezzel kívánták megnyerni a szellemek segítségé, hogy gyermekáldás szálljon a házra. Dzsakip baj a szegényeket jóllakatta és ajándékokkal jutalmazta. Miután az egyszerű nép szétszéledt, a sátrában gyűltek össze az öreg bölcsek.

Folytassuk innen az eredeti kirgiz szöveg fordításával az események menetét:[1]

 Baj Dzakip sátrába

Lassan betért mindegyik.

A jóakaratú bölcsek,

Az eszes ékesszólók.

Összegyűlve leül

Sok tudós ember.

Elmondja álmát Dzsakip,

Semmit nem hagy ki belőle.

Álmomban egy turlult fogtam,

Sok helyen vadásztam vele.

Amikor vijjog.

Hangja más, mint a többi sólyomé.

Farka, feje fénylik

tolla fehérebb a hattyúénál.

Ha mérgesen néz

Félelmetes, mint az Aipkara-kus.[2]

Alsó farkfedő tolla aranyossárga,

Csüd tolla csupa arany,

Pehelytolla tiszta arany,

Hátsó karma vasból van,

Szorítása  halálos fegyver.

A mindenható isten segíti.

A csőre acélos, mint a héjáé.

Karma, mint az acélpenge,

Gyopárral mosott,

Selyemkötéllel megkötöttem.

Hatvan öl hosszú selyemkötelet

Kötöttem a lábára.

Hold sugarával etettem,

Féltve gondoztam.

Ezüstkarikát tettem a lábára,

A nap sugarával etettem,

A sátramban óvtam őt.

A levegő madarai

Nem tudnak repülni, ha lecsap.

A földön járó négylábúak

Vágtatva sem menekülnek meg tőle.

Ülőfát állítottam neki

És egy tarkanyakú fehér sólymot

Kötöttem melléje.

Éreztem hogy álmom jót jelent.

Közeli barátaim, fejtsétek meg álmomat:

Hogy az ezüstszárnyú fehér turul

Mikor jő el?

Befejezte mondandóját Dzsakip baj.

A bölcsektől azonban nem jött válasz,

Csak szakállaikat simogatták

És egymásra néztek,

De semmit sem tudtak mondani.

Zavarba jöttek.

Amíg az étel megfőtt, hallgattak.

Nem akadt senki,

Aki szólásra emelkedett volna.

Mikor megfőtt az étel

És már kétségbe esetek.

Baj Dzsigit belefogott a beszédbe.

Baj Dzsakip álma szent álom,

Ez nagyon jót jelent.

Ha álma valóra válik

Mindenkinél hatalmasabb lesz.

A turul gyermeket jelent.

Most nincs gyermeke,

Ezért keserű a szíve.

Ahová  a hold fénye süt

Mind elfoglalja a fiad,

Afelől nyugodt lehetsz.

Ahová a nap süt

Uralkodni fog rajta a fiad.

Nyugodtan élhetsz.

Hatvan öl selyemkötelet

Kötöttél a lábára

És kényeztetted őt.

Hatvanéves korára

Uralkodó lesz,

És a világon uralkodik.

A szellemek segítik,

Ő Isten kiválasztottja.

A fiad dicsőséges bejárja a világot,

Olyan félelmetes, mint a sárkány,

Olyan nagy erejű, mint az oroszlán.

Fiad nagy hős lesz.

Minden uralkodó

Egyként fejet hajt előtte

És neki fog engedelmeskedni.

Úgy fognak téged tisztelni,

Mint a Kara-Tau hegyet.[3]

Gyermeked dicsősége

Jelent meg álmodban.

Baj Dzsakip sírt a boldogságtól,

Baj Dzsigit szavai hallatán

Majd az öreg bölcs áldást mondott

És az egybegyűltek szétszéledtek

Mindenki ment a maga útján.

Két évre rá meg is fogant Dzsakip idősebbik felesége.

Ez volt tehát a Manasznak (az eposz címadó hőse) fogantatását megelőző álom. Manasz nagy erejű és bátor ifjú lett. Népét elvezette új hazájába – amit az eposz szerint valaha az ősidőkben már laktak a kirgizek – elűzve onnan a kalmak betolakodókat. De ez már egy másik és nagyon hosszú történet.

Azt gondolom, méltán állíthatjuk, hogy Manasz olyan a kirgizeknél, mint a magyaroknál a honfoglaló Árpád vezér. A hős születését megjövendőlő álom pedig rámutat a turulnak, mint totemállatnak a jelentőségére a belső-ázsiai nomád népek körében. Mutatja a népeink közti rokoni kapcsolatot. Ezért fontos, hogy megismerjük ezen népek kultúráját és életét és elmenjünk közéjük, felkeressük őket. Ott, ahol még néha – ugyan egyre ritkábban – fellobban  a táltosok tüze és a regősök száján felhangzik őseik, őseink szellemének üzenete.

[1] A fenti, eddig még nem közölt részletet Rejgo Szagimbaj Orozbakov gyűjtése nyomán eredet, kirgiz nyelvből fordítottam.

[2] Hatalmas fekete madár, mely az eposzok hőseit segíti nehéz helyzetükben.

[3] Szent fekete hegy, melynek szellemét a kirgizek nagy tiszteletben tartják.

Benkő Mihály történész közel két évtized kutatási eredményeit összegzi nemrég megjelent könyvében. A szerzővel a keleten maradt magyarság történetéről beszélgettünk.

– Őseink nyomában Ázsiában címmel nemrég új kötete jelent meg, amelyben közel két évtized kutatási eredményeit összegzi. Mi volt a legjelentősebb tudományos eredménye ebben az időszakban?

– A kötet az ázsiai terepkutatásaimmal foglalkozik, amelyeket Mongóliában, Kazahsztánban és Oroszországban, egész pontosan Nyugat-Szibériában folytattam. Ez tehát valóban egy tudományos összegzés – de olvasmányosan, a nagyközönség számára is érthetően előadva, számos színes fényképpel kiegészítve.

A tanulmányok mellett több új forrást is közreadunk a könyvben –

ezek közül a legnagyobb kuriózum egy 1930-ban készült – arab nyelvű – genealógiai táblázat, amelyben a magyar név is feltűnik. 

A kazak kutatók álláspontja szerint egy etnikum megjelenése a genealógiai táblázatokban arra utal, hogy az adott etnikum hatással volt a táblázatban bemutatott nemzetségre, törzsre. Más kazak források ugyancsak Ázsiában maradt egykori magyar törzsek leszármazottjainak a nevét őrzik. Ezekre a család- és nemzetségneveket felsoroló írásokra, táblázatokra egyébként azért volt szükség, mert egykor még különös gondot fordítottak arra, hogy hét nemzedéken belül ugyanazon nemzetség tagjai ne kössenek egymással házasságot.

A kazak írásos emlékek őrzése a szovjet időkben tilos volt, börtönnel büntették. Ezért igen kevés maradt fenn belőlük.

A meglévők összegyűjtése, kiértékelése nagyon fontos lehet, ha meg akarjuk ismerni a keleten maradt magyarság utóéletét.

– Legutóbbi beszélgetésünk alkalmával elmondta, hogy még sikerült olyan kipcsakokkal találkoznia, akik elmesélték az ottani magyar törzs történetét.

– Így van, a kötet másik egyedi forrása éppen ez. A kötetben teljes egészében közöltük ennek a kipcsak akszakálnak – mesemondónak – az egészen részletes elbeszélését. Beszámolt az ottani magyar törzsek nagyobb jelentőségű történelmi eseményeiről, vallásáról is.

– Egy-egy történetmondó elbeszélésén túlmenően talált bizonyítékokat a keleten maradt magyarok létezésére?

– Úgy vélem, sikerült olyan régészeti szintű párhuzamokat találni, amelyek arra utalnak, hogy az egykor itt élők egy köre egyértelműen rokonítható Árpád magyarjaival. Ezek a temetkezési szokásokban domborodnak ki a leginkább, például

a kipcsakoknál is részleges lovas temetkezéssel vettek búcsút a halottaktól.

Akárcsak nálunk, náluk is ismert volt a halotti arctakarókra varrott szem- és szájlemezekkel, maszkokkal történő temetkezés. Továbbá még a 20. században is felfedezhetők voltak ezüstberakásos fegyveröveik, nyergeik, melyek hasonlatosak a 9-10. századi magyarság által használtakhoz!

– A honfoglaló magyarok kora óra több mint egy évezred eltelt. Hogy lehetséges, hogy eleink hagyományaiból ennyire sok minden fennmaradt ezeken a területeken?

– Valóban, két-három évtizeddel ezelőtt a mongóliai kazakok – mint azt volt alkalmam látni – még olyan körülmények között éltek, ahogyan egykor a középkorban. Így maradhattak meg náluk a fegyverövek, a palmettás előlapú nyergek.

Ezeket még akkor is úgy készítették, mint ezer évvel korábban.

A jurták tűzhelye mellett működő ötvösműhelyekről, palmettás övekről, nyergekről egyébiránt több, saját készítésű képem is szerepel a könyvben.

A mongol-altaji nomádokat a környezetükben élő kazakok még két-három évtizede is „mazsarnak” (régies kazak nyelven: „magyar”) hívták, és ők maguk is magyarnak nevezték magukat. Azóta viszont nagyon jelentős változások mentek végbe a köreikben – a külső világ hatására.

A kis nemzetségek, a fiatalok szeretnének beolvadni a kazakok közé, mert számukra már az az előnyös.

Nem akarnak egy másutt élő nép maradványaként élni, inkább a többség identitástudatát vállalják. A világ is megváltozott, más életmódra kényszerültek. Megváltoztak az eszközeik is. Múltjuk, történeteik szintén megkoptak, de még szerencsém volt találkozni olyan öregekkel, akik elmondták, hogy „testvéreik messze nyugaton, egy hegy mögött élnek a kis kontinensen’”.

A kötetben a keleten maradt magyarok általam ismert nyomainak összegzésére teszek kísérletet.

Kedves Bátyám!

80. születésnapod alkalmával szívből köszöntelek. Örülök, hogy munkásságod megismertetése érdekében melletted állhattam kedves barátoddal és mentoroddal, a körünkből ez évben távozott Erdélyi Istvánnal együtt. Volt miniszterem, Túri Kovács Béla mondta, mikor megmutattad neki Julianus nyomában című könyvedet: „Az értéket kell támogatni.” Ezek a szavak mély nyomot hagytak bennem. Örülök, hogy rajtam kívül mások is felismerték azt az áldozatos munkát, életművet, amelyet a magyarság ősi temetkezési szokásainak összehasonlító vizsgálata területén és Julianus barát magyarjai mai maradékának felkutatása érdekében folytattál, és melléd álltak. Ezek közül a személyek közül egyesek már nincsenek közöttünk, de állásfoglalásaik megmaradtak. Neves tudósok ajánlásai nem csak az adományozók irattárában maradtak fenn, de publikálásra is kerültek könyveidhez írt előszó, könyv ajánlás vagy szakfolyóiratokban történt publikálás formájában.

Születésnapodra ŐSEINK NYOMÁBAN ÁZSIÁBAN (Tortoma Kiadó, Barót, 2020) címmel kiadott életmű könyved igazolja, hogy a Neked nyújtott támogatás nem volt hiábavaló. Legyen ez a könyv azok számára is igazolás, akik munkatársaid voltak és ma is velünk vannak, Így különösen Jaczkovits Miklós, Vollnhofer Mária, Edge Toletaj, Aibolat Kuskumbajev, Szanat Kuskumbajev, Babakumar Kinayat, Tokobajev Kadmutalljap (Mutas Kajszanov), Solymosy Lajos, Cseh Tibor, Gál András, Varga Mihály, Demeter László, Kun-Gazda Gergely, Zachár János számára.

Szerető öcséd:

Benkő István

Neves tudósok véleménye Benkő Mihály kutatásairól Belső- és Közép-Ázsia nomádjai között, a keleti magyarokról

Harmatta János

Harmatta János (Hódmezővásárhely, 1917. október 2. – Budapest, 2004. július 24.) Széchenyi-díjas klasszika-filológus, nyelvész, akadémikus. Számos magyar és külföldi tudományos társaság tagja, tiszteletbeli elnöke, elnöke, más magas kitüntetések mellett a Magyar Tudományos Akadémia aranyérmének kitüntetettje.

„A honfoglaló magyarok temetkezési szokásai gazdag forrásanyagot nyújtanak társadalmukra és hitvilágukra vonatkozólag. Ám ez az anyag csak összehasolnító módszerrel, Eurázsia nomád népeinek temetkezési szokásaival összevetve szólaltatható meg a történettudomány és a művelődéstörténet számára. Benkő Mihály eddigi kutatásai részint széles perspektívát tártak fel az ilyen kutatások számára, részint pedig bebizonyították kiváló alkalmasságát, képességét és széles körű képzettségét a kitűzött téma feldolgozására.

Ezért Benkő Mihály ösztöndíj kérelmét melegen támogatom, és javaslom részére a kért összeg biztosítását.

Harmatta János, akadémikus.”

(Az ősmagyarok temetkezési szokásainak keleti párhuzamai kutatására kért ösztöndíj pályázathoz adott, Benkő Mihály birtokában lévő ajánlás. 1988, kézirat).

Harmatta János Benkő Mihály felfedezéséről az MTV2 Tud-óra című adásában 2000. január 27-én a következőket nyilatkozta:

„Benkő Mihály felfedezése azért jelentős, mert ez alkalommal valóban a magyarság egy olyan töredékét sikerült feltárnia, amely ugyan asszimilálódott az ott élő török népekhez – ez általános jelenség –, de nevét, és ha halványan is, identitástudatát is megőrizte.

Ezt a kutatási munkát feltétlenül tovább kell folytatni, mert az adott esetben a nyelvészeti, történeti, etnográfiai összefüggés a honfoglalás előtti magyarsággal igazolható. Egy ilyen kutatást államilag támogatott őstörténetkutató társaságnak, intézetnek kellene végeznie, vagy legalábbis állami támogatást igényelne. E nélkül az elért siker nem lehet más, mint nagy szerencse, kitartás és hősies erőfeszítés eredménye.” [Harmatta János: Folytatni kell a mazsarok kutatását. In. Turán, III/2. (2000.), 101–103.]

„... rendkívül nehéz, szinte csak véletlenül lehet a keleti magyarság nyomára bukkanni. Julianus korában a magyar anyanyelv megőrzése még megkönnyítette azonosításukat, ma már ez is eltűnt. Benkő Mihály úgy fényképezte le egy korábbi útján a mazsarokat, hogy nem tudta, hogy azok. Csak akkor derült fény kilétükre, amikor már őszinte, baráti bizalom fejlődött ki közte és közöttük. Éppen ezért nem lehet elég nagyra becsülnünk, hogy egykori múltjuk tudatát, régi kultúrájuk emlékeit, azonosságtudatukat mindmáig megőrizték. S azt sem lehet elég nagyra értékelnünk, hogy Benkő Mihálynak sikerült megtalálnia őket, lejegyeznie régi eredetmondájukat, fényképein megörökítenie ősi kultúrájuk emlékeit, amelyek mintegy honfoglaló őseinket keltik életre. ” [Részlet a Julianus nyomdokain Ázsiában (Budapest, 2001.) című könyv előszavából.]

László Gyula

László Gyula (Kőhalom, 1910. március 14. – Nagyvárad, 1998. június 17.) Széchenyi-díjas magyar régész-történész, képzőművész, egyetemi tanár.

„Benkő Mihály mongóliai fényképei – valamint jegyzetei – elsőrendű gyarapodást jelentenek a magyar őstörténet kutatásában, ugyanis éppen arról adnak hírt, ami a földben/sírokban, településeken elpusztult: a mindennapi életről. Látjuk a jurtot a benne folyó élettel, látjuk a téli-nyári legeltetési szokásokat, a családok mindennapját, a lószerszámokat, a nyergelést, a szórakozást, jókedvet, a temetőket, tájakat, havasi legelőket és a nyári szállást, egyszóval mindazt, ami felidézheti őseink életét. Nagy érték ez a fényképsorozat, köszönet érte Benkő Mihálynak.” [László Gyula régész ajánlása a Nomád világ Belső-Ázsiában (Budapest, 1998.) című könyvben.]

Mándoky Kongur István

Mándoky Kongur István (Karcag, 1944. február 10. – Mahacskala, 1992. augusztus 22.) magyar nyelvész, turkológus.

Mándoky Kongur István turkológusnak a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) részére készült úti jelentése szinte prófétai jóslatot tartalmaz a kazak-magyarok kutatásának szükségességéről és lehetőségeiről. A jelentés tervezete kézirat formájában maradt fenn, azt özvegye, Mándoky Ongajsa bocsátotta Benkő Mihály rendelkezésére:

„...Noha körülbelül ugyanolyan szívélyes vendégszeretet tapasztalható a törökség minden ágánál, így a közép-ázsiai török köztársaságokban, mint Kirgizisztánban, Özbegisztánban, Türkméniában vagy a kaukázusi törökségnél, a Volga-vidéki tatároknál és a baskíroknál, továbbá Azerbajdzsánban és Törökországban is, a kazakoknál a magyarság iránti testvéri szeretetnek azonban egy egyáltalán nem lebecsülendő oka, illetőleg igen figyelemreméltó alapja is van. A kazakság törzsrendszerében ugyanis van egy nem is kis számú, csaknem százezer lelket számláló madzsar vagy mazsar, illetőleg madjar nevű törzs. E törzs eredetével a kutatás eddig még egyáltalán nem, vagy csupán alig-alig foglalkozott, pedig a Kazak Tudományos Akadémia Irodalmi és Népköltészeti Intézetének adattárában jó néhány, e törzs körében gyűjtött eredetmonda szerint is a kazak-madzsarok, ill. madjarok egy valaha nyugatra költözött nagy nép maradványának tartják magukat. Ez a tény, illetőleg adat így magában talán még nem sokat mond a szakembernek, de a kutatás ilyen irányban való kiterjesztését feltétlenül indokolja. Egyébként néhány éve egyik kutatónk már járt a kazak-magyarok között, azonban csupán antropológus lévén, nem éppen a legszerencsésebb és legkívánatosabb módon kezdett hozzá e jóval bonyolultabbnak ígérkező történeti és etnikai kérdés tanulmányozásához. A szovjet-magyar, illetve kazak-magyar tudományos kapcsolatok jövőbeni erősödésével talán e probléma megfelelően komoly és alapos kutatására is mód nyílik.”

Mándoky tehát az általa megemlített, de nem ismertetett mondák, legendák alapján szükségesnek tartotta a kazak-magyarok eredetének kutatását, a kutatás kiterjesztését a történeti, néprajzi kérdésekre. Reményét fejezte ki, hogy a megfelelően komoly és alapos kutatásra a körülmények változása, a kazak-magyar tudományos kapcsolatok jövőbeni erősödése módot fog nyújtani. A Tóth Tibor által megkezdett, de önhibáján kívül be nem fejezett kutatás folytatásában Mándoky már nem vehetett részt a rendszerváltást közvetlenül követő, 1992-ben bekövetkezett korai halála miatt. [Vö.: Benkő M., Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról. In: Eleink, VII/2., (2008.), 78–83.]

Zsilinszky Éva

Zsilinszky Éva (Törökszentmiklós, 1945. március 1. – ) Akadémia-díjas nyelvész, egyetemi docens, kandidátus.

„Szokatlan jelenségnek tekinthető, ha a Magyar Nyelv képes útialbum megjelenéséről ad hírt. A kiadvány, amelyről most szólunk, Benkő Mihály Mongóliában tett utazásainak megragadó fényképfelvételekkel illusztrált leírása. ... Igényesen elkészített munka, amely nemzetközi összehasonlításban sem vall szégyent.

A magyar őstörténettel kapcsolatos sok jószándékú, de olykor megdöbbentően szakszerűtlen, sőt, hamis amatőr megnyilatkozás után, melyek különösen bőven keletkeztek a közelmúlt nevezetes évfordulói után, az ember bizonyos gyanakvással fogadja az ilyen híreket még akkor is, ha a szerző érvelése jelen esetben világos és meggyőző. Kétségeit azonban eloszlathatja a kiadvány HARMATTA JÁNOS írta előszava, amely az albumnak a tovább élő múltat, vagy éppen jelen és múlt kontrasztját idéző felvételei előtt a történeti filológia eszközeivel alapozza meg a mai utazó-kutató feltételezéseit…”

„...Sajátos adottság kell ahhoz, hogy egy tudós megalkuvások nélkül tudjon szólni a tudományában járatlan közönséghez – márpedig ezt az albumot bizonyára nagyon különböző előzetes ismeretekkel és előítéletekkel rendelkező olvasók forgatják majd. Ebben az esetben a meggyőző tudományosság olyan előadásban kerül elénk, amely valóban széles olvasóközönség érdeklődésére tarthat számot, és emlékezetes maradhat mindenkinek, aki időt szán az elolvasására...” [Zsilinszky Éva nyelvész, könyvismertetése a Julianus nyomdokain Ázsiában (Budapest, 2001.) című könyvről (részlet), a Magyar Nyelv 2003/1. számában.]

Dienes István

Dienes István (Nyíregyháza, 1929. augusztus 15. – Budapest, 1995. október 29.) magyar régész, és muzeológus, a magyar honfoglalás korának és az ősmagyar hitvilágnak az egyik legsikeresebb kutatója, a honfoglaló magyar előkelő férfi és női viselet rekonstruálója. 

Dienes István: Benkő Mihály ajánlása, Budapest, 1989. április 27.

A magyarság nyelve – alapszókészletét, grammatikai rendszerét tekintve – vitathatatlanul finnugor, ám honfoglalás kori népünk egész műveltsége, hadrendjük, személyi függésű államszervezetük határozottan török jellegű: az Eurázsia északi sávjában élő finnugor törzsek a társadalmi-kulturális fejlődésnek ezt a magasnak mondható szintjét nem érték el. Hosszú ideig arra gyanakodtunk, hogy amennyiben egy szokás megtalálható a finnugor rokonnépek körében, az ősi finnugor hagyaték a magyarságnál. Bizony, rosszul okoskodtunk, ugyanis ez a megállapítás korántsem ilyen egyszerű: a műveltségi javak nem okvetlenül vezethetők vissza az ősi múltba, annak vannak jóval fiatalabb rétegei is. Olyan szokásokra utalok, amelyek esetében megragadható, hogy csupán az ismertebb, késői történeti korokban gyökeresedtek meg egyes finnugor népek körében, vagy esetleg már akkor honosodtak meg a magyarságnál, amikor az kiszakadt nyelvtestvérei közösségéből és önálló életét élte. A magyarság esetében e kérdés különösen élesen vetődik fel, hiszen tudván tudjuk, hogy náluk török és iráni népelemek vegyültek az eredeti finnugor alapnépességhez. Eurázsia egész területének áttekintése, beható történeti–régészeti–etnológiai–vallástörténeti vizsgálata szükséges ahhoz, hogy e kérdésekben – legalább valamelyest – tisztán láthassunk.

Számomra bizonyosságnak tűnik, hogy az általam korábban felvázolt ún. „kettős lélekhit” igen ősi, az őskőkorba visszanyúló hiedelem a finnugorságnál, illetve a magyarságnál. De az ebből fokozatosan kibomló szakrális világlátás–világkép, különösen az erre épülő – a 9–10. századból ismert, a honfoglalás kori temetőkben megragadható – sajátos szokásanyag egyes elemei (mint amilyen az arclepel, a holtak tájolása: másvilági útjukra való indítása, a részleges lovas temetkezés, az előkelők rejtve temetése stb.) már műveltségünk frissebb rétegeiből valók. Hogy ezek mikor jelentek meg, hová gyökereznek az antikvitásban, milyen műveltségi hatások eredményei és milyen hiedelmek rejtőznek mögöttük: mindez külön stúdiumok tárgya. Benkő Mihályt magát rendkívül alapos kutatónak ismertem meg, az Antik Tanulmányokban sajtó alatt lévő cikke (voltaképp hatalmas, szélesen hömpölygő tanulmánya) gondolatokban és ötletekben igen gazdag, számos újdonságot és meglepetést tartalmaz a honfoglalók arcleplével, maszkjával kapcsolatban, e téren kitágította tudásunkat. Nyelvismerete – főként az oroszban és angolban való jártassága, kommunikációs készsége –, a magyar és szovjet orientalista szakemberekkel való kapcsolatai alkalmassá teszik arra, hogy a vállalt témában árnyaltabbá tegye eddigi ismereteinket. Alighanem külön ki kell emelnem, hogy a fiatalabb nemzedéknek olyan nem éppen mindennapi tagja, aki nem csupán könyvekből tájékozódik, hanem a szakirodalom alapos ismeretében – mint egy új Stein Aurél vagy Vámbéry Ármin – hajlandó hónapokat tölteni Keleten, nem éppen kedvező életfeltételek között, azért, mert az érdeklődés fűti és ezt az áldozatot a téma megköveteli, hiszen a szovjet publikációk java része meglehetősen gyarló a minket érdeklő részletek szempontjából. Ez utóbbit is figyelembe véve, melegen javaslom, hogy az Alapítvány biztosítsa számára a kért támogatást, hiszen bizonyára olyan hasznos – vallástörténetileg sem érdektelen – munkával tudja majd gazdagítani szakirodalmunkat, amely még nemzeti identitástudatunk szempontjából sem közömbös.

Budapest, 1989. április 27.

Dr. Dienes István

Erdélyi István

Erdélyi István (Nagyvárad-Oradea Mare, Ro, 1931. augusztus 28. - Göd, 2020. április 7.) magyar régész, történész, akadémiai doktor, egyetemi tanár.

Tóth Tibor napjainkra csaknem elfeledett embertani kutatásai 1965-ből, valamint Benkő Mihály 2002. szeptemberi kutatóútja arra kell késztessék kelet-kutatóinkat, hogy további beható vizsgálatokat végezzenek Kazakisztánban most, hogy ez végre lehetségessé vált. Reméljük, hogy a két állam tudományos munkáját irányító vezetők felfigyelnek erre, és módot találnak a továbblépésre. ez a színpompás képekkel illusztrált szövegű könyv arra van hivatva, hogy felhívja a tudós körök és az értő nagyközönség figyelmét erre a kérdésre. A torgaji kazakok földjére hosszú, több ezer kilométeres út vezet nemcsak Almatiból, de még a Kazak Köztársaság új fővárosából, Asztanából is. A szerző több, mint egy évtizedes tereptapasztalatai a mongóliai kazakok között módot adtak neki arra, hogy a számára szerencsés helyzeteket rövid idő alatt jól ki tudja használni a kazakisztáni kazakokkal való első találkozása során a nehéz, még kazak tudósok által is alig kutatott terepen, és néhány napos torgaji tartózkodása idején tudományos szempontból nagy jelentőségű anyagot gyűjthessen össze. [Benkő Mihály: Torgaji Madiarok (Budapest 2003) című könyvének előszavából.] 

Miután Középajtán kereste felmenőit, Benkő Mihály jónak látta, hogy az árkosi Benkők felől is érdeklődjék, mert ott tartotta valószínűnek családja gyökerét. Lakásom udvarán fogadtam, ám a vele való beszélgetésre már Budapesten adódott alkalom. Amikor nevét a világhálón beütöttem a keresőbe, olyan hatalmas adathalmaz nyílt meg, amelyből válogatni nem egyszerű.

Benkő Mihály három könyvével ajándékozott meg. A Julianus nyomdokain Ázsiában című kötetében (2001) a Mongol-Altájban élő magyar néptöredék életét mutatja be fényképek és magyarázó szöveg segítségével. A fotóalbum szinte feltáratlan és ismeretlen adatokat közöl erről a vidékről. A másik könyvet – A keleti magyarság írott emlékeiből, 2007 – kazah társszerzővel, Babakumar Khinayattal együtt írta, aki almati történész és néprajzkutató, a szerző kísérője. Miről szól a kötet? Bemutatja a keleti magyarság Kazahsztánban fennmaradt törzseinek, nemzetségeinek írott emlékeit, a magyar-kipcsak törzs ősi időktől vezetett genealógiai táblázatait, a temetők Rui Madiar (Magyar törzs) feliratú sírköveinek fényképeit, amelyek "komoly bizonyítékul szolgálnak arra, hogy Julianus magyarjainak utódai máig is élnek Közép-Ázsiában. Nyelvük elveszett, de nevüket és identitásukat megőrizték." Mondáikban-legendáikban arról beszélnek, hogy számos törzsük nyugatra vándorolt, valahol a hegyek mögött ma is élnek, de ők helyben maradtak. A harmadik könyv – Magyar-kipcsakok, 2008 – Benkő Irtis-vidéki és nyugat-szibériai magyar-kipcsakok hazájában végzett kutatásait és fotóit tartalmazza, ugyanis több régebbi kutató feltételezte, hogy itt volt a magyarok őshazája. Ellátogatott Almati város magyar-kipcsak lakótelepére. Az ott megismert okmányok, amelyeknek közlése tiltott volt, ebben a könyvben kerültek első alkalommal a magyar olvasóközönség elé.
Az utóbbi években hozzánk is eljutott több Kelet- és magyarságkutató, előadó (Kiszely István, Grandpierre Attila és mások), aki a legkülönbözőbb véleményeknek adott kifejezést eredetünkre vonatkozóan, olyannyira, hogy az is megtörtént, a teremből távozó közönség közül sokan kijelentették: most már igazán nem tudjuk, honnan jöttünk! Nem célunk részletezni azokat a véleményeket, amelyek szerint azt kell tudomásul vennünk, hogy "mi, magyarok nem jöttünk sehonnan, a magyarság őshonos a Kárpát-medencében, itt, ezen a tájon alakult és fejlődött ki".
Kis összefoglaló könyvecskébe kívánkozik annak a tartalmas vitának, érveknek és ellenérveknek a tömkelege, amelyről Benkő Ist­ván történész, Benkő Mihály testvére írásából szereztünk tudomást: Benkő Mihály személye ellen és kutatási eredményei megkérdőjelezése céljából – írja – tömör tudományos támadás indult lejárató kampány kíséretében. A fentiekből az a következtetés vonható le, hogy a keleti magyarok felfedezésével kapcsolatos tudományos eredmények el- és megismerését egyes konkrét személyekkel meghatározható tudományos körök szervezett formában akadályozzák. Különösen alantas, nem tudományos módszer a "vitapartner" háta mögötti mószerolása, rágalmazása, így támogatói számának csökkentése, az anyagi forrásai, publikálási lehetőségei megszüntetésére való törekvés. Ugyanis ha valakinek nincs módja megszólalni, arra könnyű azt mondani, hogy "vitacikkünkkel megsemmisítettük". Ebben a tevékenységben elsősorban néprajzkutatók, történészek és tudomány-népszerűsítő folyóiratok szerkesztői jeleskednek.
Ízelítőnek ebből nekünk elég, s miközben az Árkoson őshonos Benkő család genealógiai adatait együtt böngésztük (a Benkő-kúria alapjaira épült a Szentkereszti-kastély is), azt kérdeztük a 71. életévében járó kutatótól: mi ennek az oka, miért nem vállalkoztak a fontos eredetkutatások tanulmányozására a mai magyar őstörténészek, akadémikusok.
– Az a véleményem, hogy az emberi irigység az oka. A másik eredményeit nemhogy nem hajlandóak elfogadni, hanem ellentámadásba lendülnek. Nekem Kazahsztánban és Mongóliában jobbak az emberi-baráti kapcsolataim, mint itthon a témakör ismerőivel, úgymond "nagyjaival". Egyszer az egyik mongóliai kísérőmmel elmentünk itt, Budapesten László Gyulához, a székely származású tudóshoz, aki azt mondta, hogy engem jobban érdekel az, aki valamit tud, mint az, aki megtanulta a témakört. Engem a magyar eredet kiváló ismerői kísértek Kazahsztánban, és el kell mondanom, hogy ott ezt a magyar eredetügyet sokkal jobban támogatják, mint itthon.
– Mivel foglalkozik most?
– Ajbolat Köskimbajev újságíró, eurázsiai kutatócsoport egyetemi vezetője, a tudományok doktora orosz nyelven könyvet írt, amelyhez nyelvismeretem révén én is hozzáférhetek. A könyv címe: Amit a kazahok tudnak a keleti magyarokról. Ezt fordítom most magyarra.
Benkő Mihályt többen ismerik megyénkben is. Előadóként részt vett a Kőrösi Csoma Sándor Napok tudományos rendezvénysorozatán.
– Őseink nyomában, Ázsiában címmel tartottam előadást a keleti magyarok között végzett kutatásaimról. Sok volt az előadó, tizenöt perc alatt csak vázolhattam néhány kép vetítése kíséretében élményeimet, eredményeimet. Ko­vásznán is tartottam már előadást – mondta.
Benkő Mihály neves alapítványok, a British Academy Stein Arnold Exploration Fund, valamint a Kazah Akadémia Kelet-kutató Intézete és a Kazahsztáni Magyar Nagy­kö­vetség támogatásával végezte kutatásait, Újfalvy Károly és Tóth Tibor nyomdokain haladva Kazahsztán­ban és Nyugat-Szi­bériában. 2011-ben a keleti magyarok, a magyar őstörténet kutatása, a magyar–kazah kulturális kapcsolatok fejlesztése területén végzett több évtizedes tevékenységéért a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjének polgári tagozatával tüntették ki. Az új esztendőben is készül Erdélybe, Árkoson szeretné kutatni családi felmenőit.

Forrás: 

https://www.3szek.ro/load/cikk/45123/ellenszelben-ostortenetunkrol?fbclid=IwAR3cMy4q68R_MJgjdn9CJ8SakgQifLBCQq3BiKIBgf0Sn_U-PVYwcKhdP68

A szerző 80. születésnapjára kiadott könyv.

Találhatók-e magyarok keleten Julianus barát magyarjainak 1237-es elpusztítása után. Ez a kérdés régóta foglalkoztatta a magyar tudományos életet és a nagyközönség szélesebb rétegeit is. A Mátyás király udvarába érkező hírek, majd Turkoly Sámuel Asztrahánból írt 1725. évi levele után az első hírt 1965-ben Tóth Tibor antropológus hozta, amikor Szeitbek Nurhanov kazak nyelvész útmutatása alapján É-Kazakisztánban magukat magyarnak nevező néptöredéket talált. Fotózni azonban nem engedték, felfedezésének további kutatását nem támogatták, ezért kézzelfogható bizonyítékokat nem tudott felmutatni. Munkáját Benkő Mihály folytatta, amikor a Szovjetúnió 1991. évi felbomlása után megnyíltak az utak kelet felé.

Benkő Mihály először Nyugat-Mongóliában, a kazak kisebbség által lakott Bajan-Ölgij tartományban, majd Tóth Tibor antropológus nyomán Észak-Kazakisztánban, az ott élő argün-magyar törzs szállásterületén, továbbá Nyugat-Szibériában, az Omszki Terület Kazakisztánnal határos körzetében a kipcsák-magyar törzs szállásterületén végzett terepkutatást. Kutatásainak célja kezdetben az ősmagyar temetkezési szokások keleti párhuzamainak feltárása volt. A XXI. század küszöbén, amikor bizonyossá vált számára, hogy a keleten maradt magyarok reliktuma a hajdani Mongol Birodalom területén szétszóródva ma is megtalálható, figyelme a magukat magyarnak nevező keleti néptöredékek felé fordult. Kutatásairól több, színes fotókkal illusztrált könyvet adott ki.

Benkő Mihály új könyve, az „Őseink nyomában Ázsiában”,18 évig tartó közép- és belső-ázsiai terepkutatás eredményeinek összegzése. A keleti és nyugati magyarok közös eredetét történeti, régészeti, néprajzi és antropológiai adatok ismertetésével igazolja. A könyvet a háromszéki Tortoma Kiadó adta ki.

 Megrendelhető:

http://erdelyikonyv.hu/shop/Benko-Mihaly-Oseink-nyomaban-Azsiaban

4.190 Ft

Benkő Mihály: Őseink nyomában Ázsiában; kötés: varrt, kemény borító; kiadó: Tortoma Kiadó, Barót; kiadás éve: 2020; oldalszám: 200; ISBN: 978-973-8995-86-4.

В этой книге я пытаюсь обобщить результаты моих почти двадцатилетних полевых исследований в Западной Монголии, Центральной Азии и Западной Сибири. Сначала я исследовал этнографические параллели погребальных обычаев мадьяр эпохи завоеваний у кочевых казахов Западной Монголии. Позже я собрал историко-этнографические данные о восточных мадьярах (мадиарские, мадиярские, мадьярские и мажарские этнические фрагменты) Монгольского Алтая и Средней Азии.

In this book, I try to summarize the results of my nearly two decades of field research in Western Mongolia, Central Asia, and Western Siberia. At first I was researching ethnographic parallels of the burial customs of the Magyars of the Conquest Age among the Nomad Kazakhs in Western Mongolia. Later I collected historical–ethnographic data on the  Eastern Magyars (Madijar, Madyar and Mažar ethnic fragments)[1] in the Mongolian Altai and Central Asia.

[1] Namely the remnants of those Eastern Magyars who were found by Friar Julian Dominican monk in the so called Magna Hungaria (Volga–Ural area) in 1235–37.  According to the Kazakh Monolingual Dictionery the meaning of the Madijar, Mažar words  is Venger,-or Magyar (венгр) in the Kazakh language.[Kazakh Kazakh Monolingual Dictionary, 1999, 447.]

„…A Kaukázus és a Volga torkolata közötti vidék lehetett a legtartósabb őshazánk. Amikor már kevésnek bizonyult a föld, a hunok nyugatra távoztak, a magyarok ősei helyben maradtak. Itt említi a hunugor népet már Jordanes is, ezt a hermelinbőrökkel kereskedő igen bátor nemzetet. Anonymus ugyanígy ír „hungárus“ őseinkről. A 6. századi Agathiasz a szabir és az onogur népet az Azovi-tengernél szerepelteti és odahelyezi az utóbbi „unn“ nép Onoguris nevű várát is. Theophanész (8-9. század) szerint ez a szabir nép 508-ban már a Derbenti-szoros körül lakott. Ugyanide tette Moses Dashkhuranci a hunok országát, akiket 682-ben egy Israel nevű püspök meglátogatott, … . A 7. századi Thephülaktosz nemcsak szabirokat és onogurokat, hanem magyarokat is említ. Hiteles források szerint a magyarok régi neve „szavartoiaszfaloi“ volt–vagyis szabir, és e nevet viselte az első besenyő támadáskor a Kaukázusba (vissza-) vándorló magyar néptöredék.

A Kaukázus régió 565-ben.

A Kuma folyó melletti Madsar (Magyar) város romjairól ez olvasható Herakleiosz bizánci császár győzelmes perzsa háborúiban (622-8) Theodorosz és Andreasz a matzarok régi roskadozó „Matzaron“ városkáját helyreállították. Madsar városról és vidékről Marco Polo térképe és a későbbi Derbendnameh is megemlékezik és középkori térképek is feltüntetik nevénél, hogy itt volt a magyar őshaza. Arab utazók és orosz évkönyvek a 14. század elején már megemlékeznek egy Madzsar nevű virágzó városról, sőt a kijevi Nikon elődjének (1037-1039) „The Primary Chronicle-Prolegomena“ című krónikája a Kaukázust Ugor (így hívták a magyarokat) hegyeknek nevezi. Andrzej Taranowski lengyel diplomata 1569-ben áthaladtában leírta „a kopár madzsari mezőket (Madziarisch velder, polaMadzierskie), ahonnan – mint mondják – a mai magyarok ősei érkeztek. “Gyakran látott téglafalakat, a pogány magyarok templomainak romjait.“ Egyes nézetek szerint a város tatár alapítású, de ezt a laikusok is meg tudják cáfolni azzal, hogy a tatárok nem kőházakban, hanem sátrakban, jurtákban laktak. A tény az, hogy Madzsart éppen Timur Lenk mongoljai pusztították el 1395-ben….

Madzsar város romjai a Kuma folyó partján

A kaukázusi magyar őshaza kérdésével Tardy Lajos „Régi hírünk a világban“ (1979) című könyve három fejezetben foglalkozik, régi térképekkel is bizonyít. „A finnugor őshaza nyomában“ című (1973) mű is sok részletet közöl. A „The Encíclopaedia of Islam“ térképe másik Macar nevű települést is mutat a Terek folyó partján. Érdekes adalék a korábbi déli őshazához az, hogy Cornelius német nyelvű könyve a hittitákról ,egy„Istan“ nevű istent említ.

A Századokból és D. M. Dunlop: The history of the Jewish Khazars című könyvéből megismerhetjük azokat az eseményeket (az arab hódítást), amelyek miatt őseink innen elvándorolni kényszerültek egy Upas ibn Madar, vagyis Magyar nembéli Upas (krónikáink listáin Opos) vezetésével. 737-től rövid védekezés után 744-ben a magyarok végleg feladták ezt a hazát, habár kisebb részük visszatért a Kura folyó vidékére, amelyet szabirföldnek (ld.szevortik, szávartüászfalü), kétszáz évvel később magyar kerületnek (Madsaragadzor) neveztek. A „rendíthetetlen szabirok“ közülsokan dicsőségesen haltak meg itt keresztény hitük védelmében 854-ben, a bagdadi kalifa hódításakor. XXII. János pápa még 1329-ben is küldött követet az ottani magyar királyhoz, Jeretamirhoz.

XXII. János pápa levele a kaukázusi keresztény magyarokhoz, alánokhoz, malkaitákhoz 

A perzsa kapcsolatokról még annyit, hogy I. Chosroes Anoshirvan (531-579) önéletrajza (a„Karnamag“ az isztambuli Köprülü 1608-as kéziratban) szerint ez az uralkodó az avarokat 7 törzsre osztotta és rangos ősi családokból kagánokat jelölt ki nekik. „Intelmei“ is szinte szó szerint egyeznek Szent Istvánnak fiához intézett Intelmeivel, Fehér M. Jenő szerint.

Hét vezér 

A744-es időszak menekülő magyarjai Ujguriában, kisebb töredékeik pedig Baskíriában találhattak menedéket. Ez az évszám megtalálható Petrus Ranzanus – Mátyás és Beatrix krónikása – művében (A magyarok történetének rövid foglalata): Attila halála után 301 évvel – ez a Jézus Krisztus születésétől számított 744. év volt – a szarmaták (így hívja a magyarokat) hatalmas tömege…elhagyta szülőföldjét, miután a hadi ismeretekben igen járatos bizonyos Hungar nevű vezérélük élükre állt …, kivonultak az európai Szármáciának egy bizonyos részéről, amelyet maguk a szarmaták ma is Hungáriának hívnak…“ Thuróczy János (Amagyarokkrónikája) egyetért az évben, de útiránya tévesnektűnik: „Az úr Jézus Krisztus testetöltésétől számítva tehát 744-ben, Atilla király halálától számítva meg a 301-ik évben a nép nyelvén magyaroknak vagy hunoknak, latinul pedig hungarusoknak nevezett nép V. Konsztantinosz császár (741-775) és Zakariás pápa (741-752) idejében újra bevonult Pannónia földjére.“ Mivel a két krónika megegyezik a 744-es évszámban, idézzük még a Tarih-i Üngürüsz (A magyarok története) leírását: „…Atilusz király halála után 300 év elmúltával, Íszá (Jézus) őkegyességének745.esztendejében Szidijja (Szkítia) padisahjától elbúcsúztak, s onnan a tatár kán országa felé csapatonként elindultak.“

Egy negyedik krónika is idevág, a„MadzsarTarihi“(Az 1740. évi Névtelen Magyar Történet):„…amióta a madzsarok (először) elhagyták a Szteppet, (Íszá próféta) születésének a 744.évéig 370 év (megj.374-744) telt el. Ennyi idő eltelte után az említett évig, vagyis Íszá próféta születésének744.évéig a kétszázezer főnyi madzsar nép másodszor felkerekedett a Nagy Szteppről (Dest-i Kebir) és régebbi hazájába, Madzsarisztánba költözött.“ A744-esvagy745-ös évszám kitűnően egyezik a megfelelő császár és pápa uralmával, tehát hitelesnek tekinthető a S zkítia-Szarmátia (az alánok országát értheti ez alatt) vidékéről valókivonulásra. A magyarok távozása kisebb fajta népvándorlást indíthatott el. A népeknek ez a dominósor-szerű enegymásra esése történt a hunok, majd az avarok megjelenésekor is. Az utóbbiak a szabirokra, azok az ugorokra, onogurokra és szaragurokra támadtak. A 895-ben lezáruló honfoglalás egyik előidézői a besenyők voltak, akiket a ghuzok űztek el korábbi lakóhelyükről, akiket viszont az arabok, vagy a karlukok. A744-es év egyben a II. keleti türk kaganátus legyőzésének éve az ujgurok által. Az ujgur birodalomfénykorát ezért a történészek 744-től 840-ig terjedő időszakra teszik. Pontosan akkorra, amikor a „tatár kán országába“ többhullámban érkező magyar menekültek az ujgurok nyugati szomszédságában szövetségesként letelepedhettek, ütközőzónát alkotva a kirgizek előtt a felső-Irtisz vidékén. Ezáltal az ujgurok a fegyverkezés helyett a békés földművelés, a Kínával való kereskedelem és a manicheista vallás felé fordulhattak, amely hitet 762-ben vettek fel. Utóbbi okozta birodalmuk bukását is Al-Jahiz arab író (megh. 869) szerint. Érdekes, hogy a jó és rossz állandó harcát hirdető manicheizmus a honfoglalás után még évszázadokig tartotta magát hazánkban, ahogy Fehér M. Jenő értékes történelmi munkái számos korabeli adattal bizonyítják. Ipolyi Arnold mitológusunk szerint egy manóval kapcsolatos szólásunk a vallásalapító Mani nevére emlékszik, kit végül szalmával kitömve felakasztottak.

A selyemkereskedés és a dinasztikus kapcsolatok gyengülésére utal, hogy a kínai évkönyvek 829 után már hallgatnak az ujgurokról, akikre a Tibettel való háborúk után nehéz idők következtek. A belső hatalmi harcok során a kán öngyilkos lett. Az országban több évig éhínség, majd pestisjárvány lépett fel. 839-40 telén hatalmas hó esett, hullottak a lovak -- mint krónikáinkban-és a birkák. A kirgizek rátörtek a fővárosra és felgyújtották. SinorDénesprof.könyve (Cambridge, 1990) részletesen ír ezekről.

A 819-ben  született Ügek fejedelem fivére, Leved (Előd) talán a fenti események miatt nyugatra vonult törzsével és megszállta Levédiát. A kazárok a magyarok elleni védelemként a Don alsó folyásánál 839-ben felépítették Sarkel-t („fehérház“), ahová Konstantinápolyból építésvezetőként 838-ban Petronas Kamateros-t küldték. A magyar-kazár háborús viszony miatt a Bizáncban járt orosz követség csak kerülővel, a frankok országán át tudott hazajutni (Annales Bertiniani, 839-ből). Ekkor, 836-839 körül kérték a bolgárok a magyarok (onggroi) segítségét a macedóniai bizánci hadifoglyok lázadása idején, amiről Georgios Hamartolos krónikája tanúsít.

…

A honfoglalás

Levédiába (aDontól nyugatra) érkezésük után őseink Etelközbe („folyóköz“,talán Moldva felső vidéke) költöztek.

Más fontosabb események:

862: Első betörés a Német Birodalomba (Hinkmar Reims-i érsekfeljegyzése, Sváb Évkönyek).

881: Kabar és magyar sereg harca Bécsvidékén.

888. március: feldúlják a bajorországi Metten-t (Chronica Benedictina). Ez az első magyar előőrs lehetett, amelyet a Kárpátokon való átkelés után küldtek felderítő és térképező szándékkal. Ametzi évkönyvek, a Sambucus-kódex és Regino prümi apát

888-ra teszik a honfoglalást (Thuróczy,1980:454; Századok, 1881:489.), a Pozsonyi, Dubnici és BudaiKrónikában egyaránt 888 olvasható, a váradi káptalan adata szerint „a scytha nép nagy tömege 888-ban lépte át Pannónia határait,“viszont a Zágrábi Krónika 889-re teszi „Pannónia“ elfoglalását (Erdélyi 1986:77; Századok,1883:187-8.). SzékelyIstván1559-ben Krakkóban kiadott művel („Chronica ez világnak ieles dolgairól“) 888/889-re teszi ezt.

Igen kicsi annak a valószínűsége, hogy mindezek a források tévednének. Ezért Szabó Károly is elfogadta, hogy a magarok többsége 888/9-ben lépte át a Kárpátokat (Századok,1883:211 oldaltól). Regino szerint a besenyők 889-ben szorították ki a magyarokat Szkítiából. Annalista Saxo is hivatkozik erre, hozzáfűzve, hogy Arnulf 890-ben hívta segítségül az elvetemült magyarokat (Dümmerth,1986:135).

890-ben a nyugati világban szóba jön „a magyarok közeledése (inminentibus paganis) és azon eszközök meghatározása, amelyek által e veszélynek elejét kellene venni“ (Századok,1881:490). Ez arra utalhat, hogy a magyar csapatok már a Kárpátokon innen tevékenykedtek. J.Howell 1664. évi angol nyelvű Florus Hungaricus-a (hazánkban ismeretlen, talán Nadányitól ered) úgy tekinti, hogy a magyarok890-ben keltek át a Kárpátok hegyláncain, illetve foglalták el Erdélyt.

Az elismert modern történész, Macartney „Themagyars in theninth century“ című könyvében (CambridgeUniversity Press,1930:76.) ugyanezt írja. Elfogadott tény, hogy a magyarok 892-ben már Arnulf szövetségeseként harcoltak. A Fuldai Évkönyvek szerint a magyarok Arnulf német királlyal szövetségben megtámadták a sclávokat. (Marczali,1901:2). Anonymus szerint a magyarok ekkor a Morva folyóig és Boronaváráig (Brno) tűzték ki a magyar határt. Az idegen források és a hazaiak legtöbbje (Anonymustól Györffyig, lásd DienesIstván: A honfoglaló magyarok,1972:7 2.)892-re teszi a morvák országa elleni hadjáratot, amelyben a magyarok Arnulf szövetségeseként vettek részt. A sangalleni nagyobb évkönyvek szerint „Arnulf a magyarokat azon helyekről, hol elzárva voltak (értsd: a morvák által a németek szempontjából) csak 892-ben bocsátászabadon:„892. Arnulfos contra moreven sespergebat, et Agarenos ubi reclusi erant, dimittit. Annales Sang.M.“ (Századok,1880:101.) Vanegy 894-es keltezésű„ Arnulfos Ungariose duxit“feljegyzés is, amely ha helyes, akkor Arnulf kétszer is hívta a magyarokat. E dátumokat pontosítani lehet Anonymus krónikájából, Árpádék felvidéki hadjáratának ismeretében. „A Millenárium az Akadémiában-A történelmi Bizottság jelentése“ (Századok,1883:211) 892-re teszia Gesta Hungarorumban is leírt Garam-Nyitra-Vág vidéki magyar hadjáratot.

Az Aventinus néven ismert német Turmair János a 15-16. század fordulóján régebbi források alapján ezt írta: A magyarok „királyának“, Kurszánnak (Aventinusnál Kuszál) a követei elmentek a bajor király által 892-ben összehívott birodalmi gyűlésbe, s felajánlották seregeiket II. Szvatopluk és II. Mojmir morva uralkodó ellen (megj.:ezek akkor még csak hercegek lehettek, hiszen Szvatopluk még élt), ha győzelem esetén megkapják a földjüket. Arnulf örömmel vette ezt az ajánlatot, és ezután mind a bajor, mind pedig a magyar seregek megkezdték a támadást. A magyarok – írja Aventinus-korábban az alföldi részeket pusztították és ott már VÉGLEG meg is telepedtek. (Később Pannóniát is sikerült meghódítaniuk, de ezt megelőzően, 894-ben még egy pusztító hadjárattal söpörték végig a dunántúlt, amint a Fuldai Évkönyvek tanúsítják.) Marczali Henrik a Magyarország történetéről szóló, 1895-ben kiadott munkájában-helyesen-meg volt győződve arról, hogy a magyarok már 894-ben urai voltak az egész Alföldnek (Erdélyi István,1986:88).

Simeon bolgár cár 893 őszén történt trónralépését követően néhány hónapon belül háborút kezdett a görögök ellen. Erről a bizánci császár így ír: A Bizánc„…ellen elkövetett esküszegést NYOMBAN megtörlő igazság HAMAR SIETETT emezekre büntetést mérni. Mert haderőinket a szaraczénok tartván lekötve, az isteni gondviselés a rómaiak helyébena TURKOKAT (magyarokat) keltette fegyverre a bolgárok ellen.“ (Marczali,1901:11.) Az „esküszegés“ szó utalhat arra, hogy a bolgárok és görögök korábban jó viszonyban voltak; előzőleg Anonymusnál is szövetségesek. Biztosantudjuk, hogy a (bolgárellenes magyar) hadműveletek megkezdésére csak a 891. augusztus 8-i napfogyatkozás évében (Csuday, Eugen,dr.:Die Geschichte der Ungarn, I., 1900:63.), illetve azt követően került sor (Századok, 1891:677). Oppolzer nap-és holdfogyatkozásokról írt híres katalógusában a 100. számú térkép jelzi, hogy a Honfoglalás éveiben egyedül a fenti (gyűrűs) napfogyatkozás volt látható Görögországban. Erre a következtetésre jutott Lakits F.is. Symeon Magister (Századok,1883:198) is tanúsítja, hogy a magyar-bolgár háború 891-től 895-ig tartott. Bölcs Leónál a 888-tól uralkodott és a fenti háború bölcs Leó3-ik és 7-ik uralkodási éve között történt. Leó trónralépését az határozza meg, hogy második uralkodási évében volt egy napfogyatkozás és harmadik évében kezdődött a bolgár-magyar háború (Századok,1880:103-4). A fenti napfogyatkozás Leó trónralépését 889.szeptember1-re rögzíti. A Zalán vezér Alpár melletti vereségével kezdődő magyar-bolgár háborút ez a csillagászati bizonyyíték és Anonymus (1975:112-3) így 891. szeptember 1. és 892. szeptember 1. közé, a háború végét pedig 895.szeptember1. és 896. szeptember1.közé helyezi. Leó mondása, hogy a magyarok háromszor győzték le a bolgárokat és a fuldaiévkönyvek adata, hogy Simeont kétszer győzték le, azt jelenti, hogy már Simeon cár elődjét, Vladimirt is legyőzték (Pauler,1900:151). „Mindezek szerint úgy tűnik, hogy a magyar krónikák valójában 892-től, vagy legkésőbb 894-től számolták a magyar honfoglalást“ (Macartney:Studies on the earliest Hungarian sources-The Hun Chronicle, 1938:178). Albericus Monachus szerzetes 893-ra tette a Honfoglalás évszámát (Erdélyi,1986:77.); bizonyára az Alpár melletti 893-i döntő magyar győzelem jelentette számára a fordulópontot. Egy Georgius Continuatus néven ismert kútfő (György barát krónikájának folytatása) írja, hogy(894-ben) Bölcs Leó bizánci császár követet küldött a magyarokhoz azzal a céllal, hogy támadásra bírja a magyarokat a bolgárok ellen. A követ hajókon a Dunára utazott, s találkozott a türkök (magyarok) fejedelmeivel, Árpáddal és Kuszánnal és háborúra bírta őket( Györffy:Tanulmányokamagyarállameredetéről,1959:129).

A Simeon elleni sereg vezetését Árpád fiára, Leventére, a kazár/kabarok vezérére bízták. Ezt a hadjáratot, amelyet bizánci források a 891-i napfogyatkozás és István pátriárka halála (893 májusa) után beszélnek, a 894.évre kell tennünk, mert utána, de még a 895-i besenyő támadást megelőzően Leó császár és Simeon olyan intézkedéseket tett, amelyek hosszabb tengeri utakat igényeltek“ (Magyar őstörténeti tanulmányok,1977:128).

Könyveink okkal hallgatnak Konstantin császár egy részletéről. 895-ben az ígéret értelmében Eustathios tengernagy hajói a sok magyar harcost felvették a Duna-parti főhadiszálláson. (Valószínűleg nem volt magyar hajóhad.) A bolgárok azon voltak, hogy a Dunát lánccal elzárják és a magyarok partraszállását megakadályozzák, de Barkalas kormányos a láncok, kötelek szétvágásával utat nyitott (Pauler: A magyar nemzet története,1900:31).

Számunkra világos, hogy a magyar és a görög hadvezérek jó stratégák voltak. A Fekete-tenger partját uraló magyar sereget felvehették volna Ogyesszánál is. Az éj leple alatt egyidejűleg kirakhatták volna őket bolgárkikötőkben (Constanta, Várna, Burgasz, vagy Neszebár), ahonnan Bulgária szíve felé nyitva állt volna az út. A meglepetés helyett inkább a bolgárok szemeláttára – sebezhetően -átkelni, a Duna mocsaras deltájában árral szemben küszködni csak a modern történészek lázálmában létezik. Árpád udvara 894-ben már Titel és Zalánkemén („Zalánkövei“) fölött állt, Bodrogvárnál, ahogy Anonymus feljegyezte. Egyedül a hosszú szárazföldi út kiküszöböléséért volt szükség a görög hajókra. Őseinknek, akik a Volgát szittyamódra, felfújt tömlőkre ülve átúszták, nem okozott nehézséget a Dunán való átkelés. (Az avarokról is feljegyezték ezt, sőt az asszírokrólmég kétezer évvel korábban.) Mindezt azért említettük, hogy a honfoglalás hibás 895-ös dátumát helyesbítsük. A 896-os év végképp rossz:Pauler (1900:153) beismeri, hogy az ország csak „opportunitási okokból“ választotta. A Fuldai Évkönyvek (TimothyReuter,76.oldal) szerint 900-ban az Enns-ig elfoglalták Bajorországot a magyarok. 901: a magyarok Karintiát és Dél-Morvaországot dúlták. Az egész Kárpát-medence már régen az uralmuk alatt volt. Itt röviden kitérhetünk hadjáratainkra. Lél (Lehel) és Bulcsu személyét illetően úgy látszik, hogy a hazai emlékek két embert zavarnak össze, írta Pauler már1899-ben. Ezeket a jelenségeket a véletlen névazonosságok okozhatták. Ilyesmi gyakran történhetett, példa erre Botond személye. Az első Botond a honfoglaló Árpád, Lél, és Bulcsú vezér kortársavolt. Ővele kapcsolatban igazat mond tehát Anonymus, amikor a históriaírók egyetlen könyvében sem találta, hogy ez a v vezér vágta volna be Konstantinápoly kapuját. Világos, hogy az utóbbi esemény nem vezérről szól, hanem egy Botond nevű közkatonáról-„a lekisebb a magyarok közül“-, akinek Apor kapitány 958-ban megparancsolta, hogy mérjen csapást a kapura (Képes Krónika-amelyet az alábbiakban K.K.-nak rövidítünk-,1986:74-75). Thuróczy és a K.K. megegyezik abban, hogy a bejövetel után őseink hat évig pihentek (888-894) ,majd Vratiszláv herceg Morvaországát végigpusztították. Lombardiát 899-900-ben dúlták ,ekkor ölték meg Lindward-ot, Vercelli város püspökét is. Tízévig (900-910) nyugodtak, a tizenegyedikben (911) Thüringia ellen vonultak (Pauler,1900:54), a tizennyolcadikban pedig (918) vereséget szenvedtek Bajorországban, Abach váránál a németektől, habár az árulóI. Konrád is elpusztult. Ekkor végezték ki a honfoglaló Vérbulcsú vezért. Bulcsú olyan gyakori név volt, mint később Géza, László vagy Béla. A második Bulcsú 948-ban megkeresztelkedett és 955-ben meghalt.

….

Anonymustól tudjuk, hogy Álmos vezér 819-ben született, unokája, Zolta pedig 894-ben, a Dunántúl meghódítása idején. Árpád 907. évi halálakor Zolta (Solt) nem volt még 13 éves (1975:127).Taksony 931-ben született. Zolta vagy Zsolt 907-t ől kb.945-ig, később Taksony 950-től 970 körülig volt fejedelem (Thuróczy,1980:454 és 463). Ő utána Géza-első koronázatlan királyunk-uralkodott, 997 őszéig.

Kapcsolódó cikk

KAUKÁZUSI KERESZTÉNY MAGYAROK

https://julianusbaratai.blog.hu/2020/10/08/kaukazusi_kereszteny_magyarok