HORVÁTH TIBOR 

Magyar–horvát nemzetközi kutatás keretében, a Magyarságkutató Intézet vezetésével, archeogenomikai vizsgálatokkal határozták meg a Hunyadi leszármazottak genetikai származását.

Az eredményeket a Heliyon nemzetközi szakfolyóiratban közölték. A kutatás előzményei: a magyar történelmi uralkodóházak vizsgálatait 2014-ben Kásler Miklós és munkatársai dolgozták ki és indították el, majd 2019-től a Magyarságkutató Intézet folytatja ezeket a kutatásokat. 2020-ban Kásler Miklós miniszterként kezdeményezte a Hunyadi-ház archeogenetikai vizsgálatát, amelynek keretében zajlottak egyeztetések a varasdi püspökkel.

A sikeres tárgyalásoknak köszönhetően tudománydiplomáciai sikerként kerülhetett sor a lepoglavai sír felnyitására. A kutatás gyakorlati kivitelezését 2021 elején kezdték meg a kutatók a horvátországi Lepoglavában.  A Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatására szentelt templom gótikus szentélyében, az oltár előtt, a márvány fedlap alatt található Hunyadi Mátyás fiának, Corvin Jánosnak és unokájának, Corvin Kristófnak a sírhelye.

A MÁRVÁNY SÍRFEDLAP ELTÁVOLÍTÁSA UTÁN AZ EREDETI, XV. SZÁZADI GÓTIKUS SÍRGÖDÖR TÁRULT A KUTATÓK ELÉ,

benne egy késői (XIX. századi) ereklyetartó koporsóval, amelybe a XIX. századi antropológiai vizsgálat után helyezték vissza a sírban korábban eredeti helyükön nyugvó csontmaradványokat.

A kis méretű koporsó helyét, fellelt állapotát fényképesen és rajzosan is dokumentálták, majd eltávolították róla a szinte teljesen egyben megmaradt feliratos koporsófedelet. Ekkor látták, hogy a koporsóban másodlagos helyzetben ugyan, de két egyén csontjai voltak. A helyszínen elvégezték az antropológiai vizsgálatokat és a genetikai mintavételezést.

A MAGYARSÁGKUTATÓ INTÉZET MUNKATÁRSAI AZ EXTRÉM KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT VÉGREHAJTOTT MINTAVÉTEL ELLENÉRE SIKERES DNS-IZOLÁLÁST HAJTOTTAK VÉGRE.

A kutatás során elvégzett radiokarbon kormeghatározás megerősítette a régészeti és történeti adatokat. Az antropológiai mérések alapján az egyének koponyája megegyezett a Török Aurél által a XIX. században vizsgált és közölt koponyák fényképével.

A Corvinok ősi európai genom összetételűek

A két vizsgált egyén antropológiai módszerekkel becsült elhalálozási életkora megfeleltethető Corvin János és Corvin Kristóf ismert életkorával. A felnőtt egyén a csontozat morfológiai jellegei alapján férfi, akinek a medencéjén és az alsó végtagján jól láthatók a bal oldali csípőficam következtében kialakult csontátépülés nyomai.

ÚJ GENERÁCIÓS SZEKVENÁLÁSSAL MEGHATÁROZTÁK MINDKÉT EGYÉN TELJES GENOMSZEKVENCIÁJÁT. MINDKETTEN AZ E1B1B1A1B1A6A1C~ Y KROMOSZÓMÁS HAPLOCSOPORTBA TARTOZNAK, AMELY SZÉLES EURÁZSIA ELTERJEDTSÉGET MUTAT.

Az apa–fiú genetikai kapcsolatot klasszikus STR-módszerekkel és teljesgenom-adatokkal is megerősítették. Minden genomanalízis rámutatott arra, hogy a Corvinok ősi európai genom összetételűek.

Azaz legmagasabb genetikai hasonlóságot az európai neolit mintákkal (amely népek szintén a Kárpát-medencéből eredeztethetők) és az ősi magyarországi neolit és rézkori mintákkal mutattak, úgy, mint a Kőrös kultúrából (Krisztus előtt 6000-5500), az Alföldi Vonaldíszes Kerámia Kultúrájából (Krisztus előtt 5500-5000), a dunántúli Lengyel-kultúrából (Krisztus előtt 5000-4400) vagy a Bodrogkeresztúr-kultúrából (Krisztus előtt 4000-3600) származó minták.

Sikeresen azonosították a Hunyadiak utolsó két férfi leszármazottját

Az azonosított haplocsoport széles eurázsiai elterjedését támasztja alá a jelenleg leírt két legközelebbi archaikus minta is: egy a középkori Szardíniából (Marcus és mtsai. 2020) és egy, az Otrar-Karatau kultúrához tartozó minta a vaskori kazah sztyeppéről (Gnecchi-Ruscone és mtsai. 2021).

Az azonos főcsoportba tartozó minták a Kárpát-medence területéről a következők:

• egy avar kori minta (Krisztus után 650-675),
• egy elit honfoglalás kori minta (Krisztus után 895-950) (Neparáczki és mtsai. 2019) és
• egy középkori magyar nemes mintája (Nagy és mtsai. 2021, Olasz és mtsai. 2019).

Corvin Kristóf a ritka, sporadikusan előforduló T2c1+146 mitokondriális haplocsoportba tartozik, ami a mediterrán részeken a leggyakoribb, édesapja a T2b csoportba tartozik, amely Eurázsia-szerte elterjedt. Mindkét anyai vonal genetikai eredete összeegyeztethető az édesanyák történeti adatokból ismert származásával.

A KUTATÁSBAN SIKERESEN AZONOSÍTOTTÁK A HUNYADIAK UTOLSÓ KÉT FÉRFI LESZÁRMAZOTTJÁT. A PUBLIKÁCIÓBAN LEÍRT ADATOK ALAPJÁN ARCHEOGENETIKAI VIZSGÁLATOKKAL AZONOSÍTHATÓVÁ VÁLTAK A HUNYADI-HÁZ FELMENŐINEK MARADVÁNYAI.

A kutatásban a Magyarságkutató Intézet, a Szegedi Tudományegyetem, a Pécsi Tudományegyetem, a Magyar Igazságügyi Kutatóintézet kutatói, a horvát Kulturális és Médiaügyi Minisztérium kutatói és az atlantai Praxis Genomics LLC kutatója vettek részt. 

(Borítókép: Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere a székesfehérvári osszárium ásatásainak eredményéről tartott sajtótájékoztatón a minisztériumban 2022. április 13-án. Kásler Miklós bejentette, hogy a székesfehérvári osszáriumból vett mintákból két Árpád-házi személyt azonosítottak a Magyarságkutató Intézet kutatói, akik Corvin János és családja csontjaiból meghatározták a Hunyadi-család származását is. Fotó: Kovács Tamás / MTI)

Index - Tech-Tudomány - Azonosították a Hunyadiak és Corvinok genetikai örökségét

A 2022. április 29-én 17 órakor a Pasaréti Közösségi házban nyíló - ápr. 29 és május 30 között megtekinthető - fotókiállításhoz ajánljuk ennek a 2007. évben készült interjúnak elolvasását! 

Ázsiai magyarok nyomában

2007.06.26. 10:03

A legújabb kutatások szerint a Kárpát-medencei magyarság által számon tartott honfoglaláson kívül ázsiai magyar csapatok részt vettek a mai Kazahsztán és Üzbekisztán történeti elődjeinek számító kazak és üzbég kánságok megalapításában, és a kazak és üzbég nép alkotóelemeiként - ezekben és a környező országokban - ma is élnek magukat magyarnak valló törzsek, államalapító, államalkotó népként.

INTERJÚ BENKŐ MIHÁLY TÖRTÉNÉSZ, KELETKUTATÓ, ÍRÓVAL

Benkő Mihály húsz éve foglalkozik a keleti magyarok kutatásával. Fotói, képes útleírásai közel hozzák azokat az élményeket, melyeket ázsiai útjain szerzett.

- Benkő Mihály, történész vagyok, diplomámat a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetemen szereztem. Évtizedeken keresztül dolgoztam a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában. Választott kutatási témám: a magyarság keleti, nomád kapcsolatai. Erről a kérdésről tudományos tanulmányaim jelentek meg, többek között magyar és külföldi akadémiai folyóiratokban is. 1988 óta összesen 18 alkalommal jártam Mongóliában, Kazahsztánban és Nyugat-Szibériában. Utazásaim során készült fényképeimet fotókiállításokon mutatom be, három képes útikönyvem jelent meg, több nyelven. Fordítói, tolmácsi szinten beszélek, írok és olvasok angolul és oroszul, franciául csak olvasok. Sajnos, keleti nyelveken csak néhány szót tudok. Az 1980-as években egyébként két történelmi regényem is megjelent, az egyik ókori görög, a másik keleti témájú. Egyedül, illetve egy török angóra macska társaságában élek. Nincsenek gyermekeim.

Önnek most nyílt fotókiállítása itt, az óbudai Zichy Kastélyban, „Keleti magyarok nyomában" címmel. Miről mesélnek nekünk a fotói?

- Ezek a fényképek Ázsiának a nagyközönség számára kevésbé ismert tájaira visznek el bennünket. Ugyanakkor kutatási eredményeimet is dokumentálják. A fénykép, nemcsak művészi alkotás lehet, a tudományban bizonyítékként is szolgál.

Mondana néhány szót kutatásairól?

- A magam számára is leginkább megdöbbentővel kezdeném. 1991-től kezdve a honfoglaláskori magyar temetkezési szokások mai napig élő néprajzi emlékeit kutattam Belső-Ázsiában. Évente elutaztam az északnyugat-mongóliai Bayan-Ölgij megyébe, a Mongol Altaj hegyeibe, a mongóliai kazakok közé. Számomra is váratlan volt, hogy honfoglalásunk 1100-ik évfordulójának évében, 1996-ban tudomást szereztem arról, hogy a mongóliai kazakok között, de Kazakhsztánban is, napjainkig fennmaradtak mazsarnak, vagyis magyarnak mondott családok, nemzetségek ezeket Julianus barát magyarjai utódainak tekinthetjük.

Magyarokról, vagy kazakokról van itt szó?

- A kazak társadalom sokkal tagoltabb, mint a mai magyar. A kazak nép napjainkig megőrizte nomádkori szerkezetét. Három hordára: Kis, Középső és Nagy Hordára; ezeken belül törzsszövetségekre: (pl.: a Középső Horda törzsszövetségei: kipcsak, argün, kereit, najman, uak, kongirat); törzsekre, (pl.: bultün-kipcsak, kulan-kipcsak, magyar-kipcsak) és ezeken belül nemzetségi és családi szintre osztható fel. Ráadásul különös tekintettel az exogámiára mindezek a szintek számtalan rokoni szálon kapcsolódnak egymáshoz. A kazakok között élő magyarok egyszerre kazakok és magyarok, éppen úgy, mint ahogy a Magyarországon élő kunok egyszerre tekintik magukat kunnak (kipcsaknak), és magyarnak. Idetartozik még, hogy a törzsszövetségek, törzsek közül valamennyi régóta, de legalább az Aranyhorda korától ismert, középkori krónikákban is szereplő, különböző területekről származó népekből, törzsekből, nemzetségekből származó töredékeket is magába foglalhat. Így szinte minden kazak törzsszövetségben vannak más népek nevét őrző nemzetségek, törzsek.

Hogyan tudta meg Ön, hogy a kazakok között magyar törzsek találhatók?

Van egy kazak mondás. „Aki először jön el hozzánk, az kígyó, aki másodszor az vendég, aki harmadszor az már testvér, jó barát." 1996-ban már ötödik alkalommal jártam az ölgiji kazakoknál. Addigra már komoly kutatási eredményeim voltak az altaji kazak néprajz területén. Arany szem- és szájlemezes temetkezési szokásokról készítettem fényképeket, ritka sámánikus szertartásokat láttam. Tekintélyes helyi barátaim, kiváló helyi vezetőim, kísérőim voltak. Hogy úgy mondjam, „gyökerem nőtt" a Mongol Altaj földjében. Csak akkor, ötödik utamon említették altaji kazak barátaim, hogy élnek közöttük mazsarok is. Amikor megkérdeztem, hogy ezt miért nem mondták korábban, azt felelték, hogy „nem kérdezted". Tehát először barátságukba kellett fogadniuk, csak azután kezdtek el beszélni.

Amikor már elmondták az altaji kazakok, hogy élnek közöttük mazsar családok, miképpen lehetett bizonyítani, hogy ez az állítás valóban igaz?

- Elvittek hozzájuk. Kiderült, hogy az altaji mazsarok másképp néznek ki, mint a többi hegyi kazakok. Vörös, szőke, sötétbarna haj, esetenként ovális arc, európai jellegű szemforma, sok esetben kék szem az antropológiai jellemzőik. Megismertem a mazsar temetőt, az egyetlen olyan bayan-ölgiji temetőt, amelyben fából készült, kopjafás, kopjás sírok voltak: Az altaji mazsarokat, akikkel módom volt találkozni, megkérdeztem, mit tudnak a származásukról. Azt mesélték, hogy valamikor régen, egy nagy vesztett csata után visszatértek Ázsiába, és csatlakoztak a kereit törzsszövetséghez. Kevesen maradtak, „elvesztették arcukat", megváltoztatták a nevüket. Egyébként ők soha nem nevezték magukat magyarnak (mazsarnak), csak a többiek hívták őket így. Megjegyzem, a kazakok idegeneket nem szívesen avatnak titkaikba, de ha rá lehet venni őket, hogy beszéljenek eredetükről, feltétlenül az igazat mondják. A történeti hagyományok igen hosszú időn keresztül, évszázadokon át fennmaradnak nomád környezetben.

Mongol-altaji kutatásainak eredményei vezették Kazahsztánba, az ottani keleti magyarokhoz?

- Az egyik ölgiyi származású almatii kazak tudós, Babakumar Khinajat történész, jó barátom. Ő volt, aki elintézte, hogy az almatii Akadémiai Keletkutató Intézet meghívjon kazak földre. Történetesen az általam jól ismert korábbi mongóliai magyar nagykövet, Jaczkovits Miklós, 2001-ben Magyarország nagykövete lett a Kazak Köztársaságban. Ő volt kazak útjaim fő támogatója.

Kazahsztánban hogyan lehetett bizonyítani a magyar törzsek jelenlétét?

- Kazak barátaim korábban már több ízben felhívták a figyelmemet arra, hogy országukban élnek magukat magyarnak nevező törzsek. 2002-ben, első kazakhsztáni utamon Tóth Tibor antropológus 1965-ös, az argün törzsszövetségben élő magyarokhoz vezető útját követtem, a Torgaj-kapu széles síkságaira és mocsaraiba. Tóth Tibor figyelmét annakidején Szejitbek Nurhánov kazak nyelvész hívta fel a torgaji argün-magyarokra. Első és egyetlen hozzájuk vezető útján Nurhánov volt a kísérője. Tóth Tibor felfedezését, mely szerint törzsüket magyarnak nevező kazakokkal találkozott a Torgaj-kapuban, magyar és szovjet tudományos körökben ismerték, de a felfedezés politikai és tudománypolitikai okokból kifolyólag nem kapott szélesebb körű publicitást. Pedig középkori krónikák, pusztai legendák, nemzetségi, törzsi leszármazási táblázatok és a magyar temetők sírkövei egyaránt bizonyítják a kazakhsztáni magyarok létének tényét.

Ön mit talált a Torgaj-kapu pusztáin, mocsaraiban?

- Az első utam az un. Szarükopa tavak vidéke központjában, Szagában a magyar temetőbe vezetett volna. Először azonban találni kellett helyszínen egy tekintélyes magyar törzsbélit, aki temetőlátogatásomhoz hozzájárult és elkísért oda. Megdöbbenve láttam, hogy a sírkövekre a név elé cirill betűkkel ki van írva: „Argün-magyar törzs, Aitkul nemzetség". Először nehezen nyíltak meg az emberek, de később füzetekben kézzel vezetett családfákhoz, un. sezserékhez is hozzájutottam. Tudnivaló, hogy a családfák vezetése a kazakoknál olyan népszokás, mely a szovjet időben tiltva volt. Pedig van egy kazak mondás, amely szerint „aki nem ismeri hét férfi felmenőjét, az tudatlan". Még ma is minden kazak férfi pontosan tudja, melyik törzsszövetséghez, melyik törzshöz, melyik nemzetséghez tartozik. Így az argün-magyarok is ismerik származásukat. A sezserék érdekessége az, hogy évszázadokra visszamenőleg követni lehet rajtuk, hogy egy bizonyos törzs, vagy nemzetség mikor csatlakozott valamely kazak törzsszövetséghez. A mai Kazak Köztársaság és Üzbekisztán történelmi elődjeinek számító kazak és üzbég kánságokat 92 törzs alapította a XV-XVI. században. Ezek egyike a középkori krónikák feljegyzései szerint a magyar törzs volt.

Nyugat-Szibériába mi vezette Önt?

- Amikor 2002-ben a torgaji út után visszatértem Almatiba, hazautazásom előtt meg akartam köszönni a Keletkutató Intézet támogatását. Az igazgatónő, Meupert Abuszeitova éppen külföldön tartózkodott, ezért bementem a helyetteséhez, Szanat Kuskumbajev igazgatóhelyetteshez. Őt többször láttam már, megfigyeltem, hogy valamit szeretne mondani nekem, de aztán mégis hallgatott. Kifejeztem neki hálámat az Intézet segítségéért torgaji utazásomal kapcsolatban. Ekkor így szólt: „Én kipcsak-magyar vagyok. Szívesen szervezek Önnek egy utat szülőhelyemre, a nyugat-szibériai Kara-Talba." Ő mondta el, hogy a magyar-kipcsakok között vannak fehér magyarok, akik szőke vagy vörös hajúak, és fekete magyarok, akik sötét hajúak. Ő fekete magyar.

Mire bukkant Omszk közelében, Kara Tal aulban?

- A nyugat-szibériai Kara-Talban kétszer is jártam 2004-2006 között. Első utamkor egy idősebb helybéli kipcsak-magyar várt, akinek előre jelezték jövetelemet. Először nem értette miért utaztam oda. Amikor mondtam, hogy magyar vagyok, azt hitte, családom Kara-Talból származik, rokonaimat keresem. Később megértette, hogy „Vengrijában" (így hívják oroszul Magyarországot) is magyarok élnek. Nem magyaráztam sokat, hanem a torgaji tapasztalatok alapján kértem, hogy mutassák meg a magyar temetőt, ahová hallomásom szerint távoli vidékekről is visszaszállították a magyar-kipcsakok halottaikat. A kara-tal-i magyar temető a sztyeppe közepén, a lakott településektől távol fekszik. Ott olyan sírokat is találtam, melyekre nemcsak cirill betűkkel, hanem arab betűkkel is fel volt írva: „Magyar-kipcsak törzs". 2006-ban a kara-tal-i mullahtól közlésre kölcsönkaptam a magyar-kipcsak törzs leszármazási táblázatának 1930-35 között készült, még arab betűvel írott változatát.

Hogyan kerülhettek magukat magyarnak nevező törzsek a kazak törzsszövetségekbe?

- Közismert, tény, hogy 1236-os útján Julianus barát az Ural vidéken, Magna Hungariában magyarokat talált. Ezek a Kárpát-medencei magyarság Keleten maradt testvérei voltak.

Magna Hungaria azonban a Volga vidékén, tehát Közép-Ázsiától nyugatra volt található.

- Valóban. A XVI-XVII századi közép-ázsiai krónikák szerint a mai Ukrajnát, és Oroszország nyugati vidékeit - így Magna Hungáriát is - megszállva tartó „Aranyhorda" keleti törzsszövetségei a feléledő Oroszország nyomása elől XV. és XVI. században kelet-délkeleti irányba vonultak új hazát keresni. Ők alapították meg a mai kazak és üzbég államok elődeinek tekinthető kazak és üzbég kánságokat. A krónikák egyértelműen rögzítik, hogy a hódító csapatok között magyarok is voltak. Feltételezhetően ezek leszármazottai a jelenleg Kazahsztánban, Üzbekisztánban és a Mongol Altaj kazakjai között napjainkban is megtalálható magyar törzsek.

Veszélyesek az ázsiai kutatóutak?

- Nem mondhatók veszélytelennek. De idehaza, vagy az európai nagyvárosokban is az ember fejére eshet egy tégla, elüthet minket egy autó, megbetegedhetünk. Talán annyi a különbség, hogy Kelet széles térségein a veszéllyel együtt gyakrabban találkozhatunk a misztikummal is, sőt, ez ott természetes. Ha valamikor rászánom magam, hogy írjak kalandosabb ázsiai élményeimről, akkor misztikus-romantikus thrillerek formájában teszem őket közzé. Napjainkban Leslie Lawrence (Lőrincz László, egykori mongolkutató) ír ilyen regényeket, nagy sikerrel. Ilyenformán történeteim a Keleten járatlan európai, magyar emberek számára érdekes mesének tűnnének, és nem lódításnak, vagy hencegésnek.

Mondjon el mégis egy különleges élményt!

- Egyik legkülönösebb élményem az volt, amikor egyik vendéglátóm Hentij megyében, - szerény, udvarias ember - a megyeközpontban, Öndörhánban kivétette az aranytárgyakat a múzeum páncélszekrényéből, hogy le tudjam őket fényképezni, majd leült az utolsó hentiji kán trónjára és kezébe vette a káni hatalmi jelvényeket. Ekkor kezdtem sejteni, hogy barátom, bár hivatalosan nem tartozik a megye vezetői közé, a pusztai hierarchiában nagyon magas helyet foglalhat el. Erről később meg is bizonyosodhattam. Amikor együtt jártuk a hentiji pusztákat úttalan utakon, terepjárón, megesett, hogy csapatunk olyan benzinkúthoz ért üres tankkal, ahol a helyiek szerint már hetek óta nem volt benzin. Látszólag az a veszély fenyegetett, hogy napokra, hetekre ott ragadunk kint, a pusztában. Barátom szó nélkül elindult, öt perc múlva visszajött a benzinkutassal, és tíz perc múlva fel volt töltve a tankunk... Ázsiában rengeteg múlik a kísérőkön! Egy alkalommal fehér asztal mellett, némi alkohol elfogyasztása után, kijelentette: „Ebben a megyében én vagyok Dzsingisz kán!". Sajnos, ő már nem él. A hentiji kapuk bezárultak előttem.

Önt családja eredete is összekapcsolja Kőrösi Csoma Sándor szülőföldjével...

Erdélyi magyar családból származom, Háromszékből. Valóban ott született Kőrösi Csoma Sándor. Az erdélyi Benkők között voltak katonák, papok, hivatalnokok, tudósok. Egyik ősöm, Benkő György 1500-ban - ugyanabban az időben, amikor a távoli Ázsiában a kazak honfoglalás lezajlott -, Háromszék főkapitánya volt. Egy másik ismert nevű elődöm, Benkő József középajtai református pap, történész, nyelvész, botanikus a XVIII. században élt. Benkő József felvilágosodottságával messze megelőzte korát. Ezt bizonyítja, hogy különböző felekezetű személyeket is hajlandó volt összeadni, pedig ezt törvényesen csak száz évvel később engedélyezték. Ezért el is tiltották a papi hivatás gyakorlásától. Dédapám volt az első olasz-magyar szótár egyik szerkesztője a XIX. század végén. Apám bíró volt, kilenc nyelven beszélt.

Munkája milyen elismerést kapott?

-- Elmondhatom, hogy széles körű erkölcsi támogatást kaptam komoly tudósoktól, ami magában is jelentős elismerés. Első utam megszervezésében Mándoky Komgur István turkológus segített, aki - mint halála után feleségétől megtudtam - azt mondta, hogy engem támogatni kell, mert úgy látja, hogy én el fogok menni a legtávolabbi kutatási helyszínekre is. Támogatott László Gyula is, aki első könyvem ajánlását írta, és egy saját maga által készített rézkarccal is megajándékozott. Találkozásomat a keleti magyarokkal László Gyula sajnos, már nem érte meg. Mégis, egy alkalommal azt mondta nekem, miután levetítettem neki mongol-altaji diáimat. „Azt hiszem, maga jutott legközelebb ezekhez a kérdésekhez". A szponzori támogatások elnyerésében segítőim, pályázataim ajánlói voltak Dienes István neves régész, a rakamazi honfoglaláskori temető feltárója, Harmatta János akadémikus, Erdélyi István régészprofesszor, Sinor Dénes az Egyesült Államokban élő neves orientalista professzor, Ecsedy Ildikó, nemzetközi hírű sinológus. Támogatóim között ki kell még emelnem a Barsz Magyar-Kazah Alapítványt, a Vegyépszer Rt-t, a Mol Rt-t és a Timp Kiadót. Sok kazak támogatóm is volt, olyanok, akik elkísértek kutatóútjaimra, valamint tudósok, akik konzultáltak velem. Mongol-altaji útjaim kísérője Töletajin Edige volt, Mándoky Kongur István fogadott testvére. Kazakisztánban Babakumar Khinayat történésszel jártam. Mindketten Magyarországon szereztek felsőfokú képzettséget, kitűnően beszélnek magyarul. 2006-os nyugat-szibériai utamra elkísért Aibolat Köskömbajev történész, a Kösketau-i egyetem tanára, aki maga is a kipcsak-magyar törzsből származik. Ő azért lett történész kutató, mert népe eredetét akarja megismerni. Apja ugyanis annakidején a következőket mondta neki: „Mi nem vagyunk kazakok, mi nem vagyunk kipcsakok, mi mások vagyunk: mi magyarok vagyunk!".

„A torgaji magyarok" című könyvem orosz és kazak nyelvű kiadásának kazakhsztáni terjesztője Erlan Emenuli Szatipaldijev, az argün-magyar származású Mirzsakip Dulatov költőnek, írónak és drámaírónak, a kazak Alas függetlenségi mozgalom mártírjának, unokája. Büszke vagyok arra, hogy én voltam az első olyan magyar, aki meglátogatta Dulatovnak, a magyar és kazak nép közös hősének mauzóleumát a Torgaj-fennsíkon.

Állami kitüntetést, akadémiai támogatást nem kapott?

- Nem. A magyar orientalisták közül kevesen fogadták el valósnak ázsiai felfedezéseimet. Fő támogatóm, Harmatta János orientalista professzor, akadémikus „Julianus nyomdokain Ázsiában" című 2001-ben megjelent könyvem előszavát írta, így ez a könyvem akadémiai szintű kiadvány lett. Sajnos, a professzor úr 2004-ben elhunyt. „A Torgaji Magyarok" című könyvem előszavát Erdélyi István régészprofesszor írta. Annakidején, 1988-ban vele jártam először Mongóliában, egy magyar-mongol akadémiai régészeti expedíción. Azóta is együttműködünk. A British Academy Stein-Arnold Fund-ja négy alkalommal támogatta ázsiai útjaimat. Három ízben megkapták már ezt a támogatást más magyar tudósok is, négyszer rajtam kívül senki. Kazak és mongol földön sokkal nagyobb a hírem, mint idehaza. De hát végül is nem kötelező, hogy az ember saját hazájában legyen próféta.

Útjainak tapasztalataiból milyen következtetést von le?

- Elsősorban azt, hogy még sok mindenre fény derülhet, amiről korábban nem tudtunk. Újabb lehetőségek tárulnak fel a keletkutatásban. A Szovjetunió felbomlásának a magyarságkutatás szempontjából fontos következménye volt, hogy lehetővé tette korábban elzárt területek felkeresését, és így keleti véreink újrafelfedezését is. Úgy gondolom, hogy ennek a témának a vizsgálata olyan magyar érdek, melyet el kellene választanunk a pillanatnyi politikai, tudománypolitikai érdekektől. A Mongol-Altaj-i, kazahsztáni és nyugat-szibériai magyarok további kutatása közelebb vihet minket önmagunk megismeréséhez. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, az sem, hogy Kazahsztán regionális nagyhatalommá vált függetlensége kikiáltása óta. Olaj és földgázkincse miatt ez az ország gazdasági „kistigris" lett, ezért érdekünk a kapcsolatok fejlesztése a Kazak Köztársasággal. A gazdasági érdekeken kívül a vérségi kapcsolatok megléte is szerepet játszhat abban, ahhoz, hogy országaink, népeink jobban megérthessék egymást. Ebben a múlt is példát mutat nekünk. A kazakság befogadta, a különböző kazak törzsszövetségek magyar törzseit, nemzetségeit. Hasonlóképpen fogadták be egykor a magyarok a kunokat, a kazakok elődeinek kelet-európai rokonait, akik a XIII. századi mongol-tatár támadás, majd az Aranyhorda uralma elől menekültek a Kárpát-medencébe, a középkori Magyar Királyság területére.

Mit ért Ön önmagunk jobb megismerése alatt?

- Számos példát felhozhatnék erre. Például Dienes Istvánnak nem sikerült pontosan rekonstruálnia, a honfoglaláskori sírokban talált ezüstveretes fegyverövek felkötési módját. Úgy vélte, ha bujtató lett volna a hosszú öveken, az öv lelógó részének ki kellett vonna fordulnia. 1991-ben hoztam egy 1.65 méter hosszúságú, ezüstveretes övet Ölgijből. Ezen az övön a bujtató lejjebb volt eresztve, úgy húzták át rajta a végét. Így nem fordult ki. Dienes azonnal mondta nekem, hogy ez az öv segít az ő rekonstrukciós problémájának megoldásában... Az ezüstveretes bőrövek sokfelé múzeumok kincsei, de ahogy ez bajan-ölgiji fotóimon látható, a mongol-altaji kazakok öltözetének még napjainkban is szerves részei. A veretes nyergekkel együtt saját ötvöseik készítik őket, jurtákban felállított műhelyeikben. Más példák: Qumsiqban, a Torgaj-kapu egyik hatalmas mocsarának közepén hallgattam meg egy, az argün-magyar törzs Abüz nemzetségéből származó akszakal meséjét arról, hogy ősei a régi időkben társaikkal egy szarvas nyomában új legelőket keresni indultak nyugatra, majd a megpróbáltatások elől visszafordultak, míg társaik tovább mentek Nyugat felé. Azonnal a Kézai kódex története jutott az eszembe a csodaszarvasról. Arra gondoltam, hogy ennek a legendának a keleti változatát hallom.

Harmatta János szerint a keleti magyarokat csak véletlenül lehet megtalálni. Miért gondolta ezt így a professzor úr?

- Az ázsiai magyaroknak Batu kán XIII. századi hódítása óta nincs külön államuk. Ma már sem nyelvükben, sem vallásukban, sem szokásaikban nem különülnek el környezetüktől. Ahogy Harmatta János mondja: asszimilálódtak az őket környező török népekhez, de nevüket és identitástudatukat megőrizték. Nemzetségtábláikat napjainkban idős emberek iskolás füzetekben otthon vezetik. Távoli, nehezen megközelíthető vidékeken élnek. Törzsi intézményrendszerük egyetlen látható megjelenése az önálló törzsi temető, ahova azonban az utazó nem jut el. Ezekben a temetőkben a sírfeliratok egyértelműen jelzik a törzsi hovatartozást. Különleges szerencse, hogy útjaim során a temetőket, temetkezési szokásokat kutattam. Megjegyzem, hogy a ázsiai környezetükben a magyarokat vitéz népként ismerik. Amikor Almatiban mondtam, hogy Torgajba megyek, a megjegyzés az volt: szóval az önkény elleni lázadók, a veszett farkasok földjére. Mióta Kazahsztánban ismert ember lettem, lépten-nyomon bemutatnak a szülőföldjükről a nagyvárosokba elszármazott magyaroknak. Ez - együtt írásos adatokkal - arra utal, hogy a kazakhsztáni magyarok valamikor sokkal többen lehettek, mint ahányról mi most tudunk.

Tervei?

- A közeljövő terveiről tudok beszámolni. Eddig három képes útikönyvem és több tudományos publikációm jelent meg. Most tervezem a kipcsak-magyarokról szóló nyugat-szibériai képes útikönyvemet, valamint Czeglédy Katalin nyelvésszel együtt előkészítjük a kazakhsztáni magyar sírkövekről, leszármazási táblázatokról szóló, „Kőbe vésve, papírra vetve" című. könyvünket. Várom Bíró András antropológus torgaji genetikai kutatásainak eredményeit. Ezek a kutatások az argün-magyar törzs és a Kárpát-medence magyarsága közötti genetikai kapcsolatok feltárására irányulnak. Bíró András előzetes megállapításai szerint feltehetőleg igaza van Orazak Izmagulov kazak akadémikus, antropológus professzornak, aki úgy véli, hogy „a torgaji magyar törzs és a Kárpát-medence magyar lakossága közötti kapcsolatnál többről lehet szó, mint egyszerű névbeli hasonlóságról". Az imént megnyílt fotókiállításom anyagából - az Óbudai Múzeummal együttműködve -vándorkiállítást tervezünk a kutatási eredmények szélesebb körű publikálása érdekében. Áprilisban előadást tartok a székelyföldi Kovászna városban szervezendő Kőrösi Csoma Sándor konferencián. Ezt követően terveim szerint felkeresem családom ősi fészkét, Középajtát, és könyveim egy-egy példányát a Benkő József Általános Iskola Könyvtárának adományozom. Távolabbi tervem, hogy szeretnék eljutni Üzbekisztánba, a Kaska-Darja körzetben élő magyarok közé, akikről Tóth Tibor hagyatékában és a taskenti Francia Keletkutató Intézet közép-ázsiai enciklopédiájában olvastam, de akikkel személyes kapcsolatot még nem sikerült felvennem. A torgaji és a nyugat-szibériai magyarok egyaránt tudnak az üzbekisztáni magyarok létezéséről.

Büszke a felfedezéseire?

- Családom jelmondatával válaszolok: Gloria et honor soli Deo! Tizennyolc belső- és közép-ázsiai utam során végzett kutatómunkám végül is meghozta a gyümölcsét. Isten a türelmesek, vagyis a kitartóak oldalán áll.

„ A keresztény Magyarok Történetében azt találták, hogy van egy másik, nagyobb Magyarország, ahonnan a hét vezér kiköltözött, hogy lakóhelyet keressen magának, mivel földjük a lakók sokaságát eltartani nem tudta… ….A domonkos barátok, miután ezeket a Magyarok Történetében megtalálták, megszánták a magyarokat, akiktől származtak, hogy mind az ideig hitetlenségben tévelyegtek. Elküldtek hát négy barátot a keresésükre, hogy Isten segedelmével megtalálják őket, ahol csak tudják. Annyit tudtak a régiek írásaiból, hogy keleten laknak, de hogy hol vannak, nem is sejtették.”

(Riccardus fráter jelentése Julianus barát útjáról)

1236 tavaszán indult Julianus barát három társával együtt hosszú útjára Kelet felé, hogy megtalálja az ott maradt magyarokat, és  Krisztus evangéliumát hirdesse nekik. Hihetetlen megpróbáltatásokat élt át útja során, és végül egyedül találta meg azokat, akiket keresett. Két társa visszafordult, egy pedig útközben meghalt.

Julianus barát magas szinten tárgyalt „Ungaria Maior”-ban élő testvéreivel, így azt is megtudta, hogy a mongolok a közeljövőben a Német-Római Szent Birodalom megtámadását tervezik. Céljának megfelelően még maradt volna köztük, de a rossz hír átadása céljából sürgősen hazaindult és 1236 december 27-én lépte át a lengyel-magyar határt. Átadta a hírt, így IV. Béla magyar királynak lehetőséget biztosított arra, hogy felkészüljön a háborúra, majd jelentéstételre Rómába indult. Ezt követően terjedt el Európában annak híre, hogy két Magyarország létezik: egy a Kárpát-medencében, egy pedig Keleten, „Scythiában”. Később, a tatárjárás után Rubruk francia szerzetes kifejezetten hivatkozik arra, hogy a keleti magyarok országáról olyan „domonkos” szerzetesektől szerzett tudomást (Julianus barát a domonkos rend tagja volt), „akik ott jártak”.

Julianus és társai útjával kezdődött meg Európában „a Kelet felfedezése”.

Amikor 1237-ben Julianus barát ismét fel akarta keresni keleten maradt testvéreinket, már csak arról adhatott hírt, hogy a mongolok elpusztították az országukat.

Történeti források bizonyítják, hogy mind a mongol korban, mind azután szerepet játszottak a keleten maradt magyarok a térség hatalmi harcaiban, de intézményes kapcsolat fenntartására nem volt lehetőség. Bonfini tudósítása szerint Mátyás király törekedett a Kárpát-medencébe történő áttelepítésükre, de nem járt sikerrel. Az utolsó hír magukat „magyarnak” (mozsarnak) valló keletiekről az I. Világháború osztrák hadifogoly jegyzékeiben található.

A 20. század magyarságkutatásának legnagyobb eredményét Tóth Tibor antropológus érte el, aki 1965 áprilisában Észak-Kazakisztánban, Torgaj-vidéken Szeitbek Nurhanov kazak nyelvész útmutatása alapján, majd egy évvel később Üzbegisztánban találkozott magukat magyarnak nevező néptöredékekkel. Kutatásainak folytatását sem otthon, sem a Szovjetunióban nem támogatták, így felfedezése visszhang nélkül maradt.

Benkő Mihály 1989-ben indult el, hogy korábbi kutatásai folytatásaként a nomád életformát követő kazakok között keresse az ősmagyarok temetkezési szokásainak párhuzamait. Kutatásának iránya rövidesen megváltozott, amikor önmagukat magyarnak és „a szarvas népének” nevező néptöredék tagjaival találkozott Nyugat-Mongóliában, a Mongol-Altajban. Ez után szerzett tudomást Tóth Tibor antropológus kazakisztáni és üzbegisztáni kutatási eredményeiről Erdélyi István régész-történész professzor jóvoltából. A nyugat-mongóliai kazakok között élő magyarok felfedezése után ő is felkereste a kazakisztáni, majd az útmutatásuk alapján a Nyugat-Szibériában élő magyarokat is. Szájhagyományokat gyűjtött, fotókat készített köztük, írásos emlékeket (genealógiai táblázatokat, sírfeliratokat) kutatott. Kutatásairól számos szakcikket és egy-egy kutatási szakasz lezárása után fotókkal illusztrált könyveket jelentetett meg. Utolsó könyve a teljes kutatást összegző, 80. születésnapjára 2020-ban az erdélyi Tortoma Kiadó által megjelentetett Őseink nyomában Ázsiában című könyv. Ez a kiállítás válogatás a 18 évig tartó terepkutatás fotódokumentációjából. Ebből az alkalomból is köszönetet mondunk mindazoknak, akik Benkő Mihály rendkívüli jelentőségű kutatásait támogatták. Ezek közül névszerint megemlítjük azokat, akik a terepkutatást kezdeményezték és akik könyveinek ajánlását, előszavait írták, illetőleg a publikációs lehetőséget biztosították: Dienes István és Kiss Attila régészek, a Nemzeti Múzeum főmunkatársai, Harmatta János akadémikus, Ecsedy Ildikó sinológus, László Gyula régész-történész professzor, Mándoky Kongur István turkológus nyelvész, Erdélyi István régész, akadémiai doktor, Jaczkovits Miklós volt mongóliai és kazahsztáni nagykövet, Obrusánszky Borbála jelenlegi mongóliai nagykövet, Gál András, a Barsz Magyar-Kazak Alapítvány elnöke, Solymosi Lajos és Cseh Tibor, a Timp Kiadó igazgatói, Erdei Katalin, a Püski-Masszi Kiadó igazgatója, a kazak munkatársak: Tolatajin Edge, Aibolat Kuskumbajev történész professzor és Babakumar Kinayat történész kandidátus.

László Gyula a következőket írja Benkő Mihály fotóiról:

 „Benkő Mihály fényképei elsőrendű gyarapodást jelentenek a magyar őstörténet kutatásában, ugyanis éppen arról adnak hírt, ami a földben/sírokban, településeken elpusztult: a mindennapi életről. Látjuk a jurtot a benne folyó élettel, látjuk a téli-nyári legeltetési szokásokat, a családok mindennapját, a lószerszámokat, a nyergelést, a szórakozást, jókedvet, a temetőket, tájakat, havasi legelőket és a nyári szállást, egyszóval mindazt, ami felidézheti őseink életét. Nagy érték ez a fényképsorozat, köszönet érte Benkő Mihálynak.”

Mindehhez hozzátesszük, hogy a kiállítás fotói megismételhetetlenek. A nomád kazakok - a köztük élő keleten maradt magyarokkal együtt - évszázadok óta róják csodálatos lovaikon és betanított vadásztársaikkal, a szirti sasokkal a kegyetlen és fagyos vidéket. Amikor Benkő Mihály fotóit elkészítette, még ugyanazt a veretes fegyverövet, tarsolyt, nyerget használták, amelyekkel a honfoglaló magyarok ezer évvel ezelőtt a Kárpát-medencébe érkeztek. Ez a világ szép lassan eltűnik. Amíg a világtól távol, elzárva éltek, könnyebben megőrizték hagyományaikat, ám a globalizáció következményeként a nomád törzsekhez is elér a civilizáció, fokozatosan beleolvadnak a nagyobb kultúrákba, elveszítve ősi viseletüket, szokásaikat, ezzel együtt az identitásukat is. A változások az elmúlt évtizedben felgyorsultak. Ezért Benkő Mihály fotói őstörténetkutatásunk megismételhetetlen, pótolhatatlan tárgyi forrásai is.

2011-ben Benkő Mihályt Magyarország Kormánya a keleti magyarok, a magyar őstörténet kutatása, a magyar-kazak kulturális kapcsolatok fejlesztése területén végzett több évtizedes tevékenységéért a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének polgári tagozatával tüntette ki.

Könyvismertetés

Benkő Mihály, Őseink nyomában Ázsiában, Tortoma Kiadó, Barót, 2020.

A szerző 80. születésnapjára kiadott könyv.

Találhatók-e magyarok keleten Julianus barát magyarjainak 1237-es elpusztítása után. Ez a kérdés régóta foglalkoztatta a magyar tudományos életet és közérdeklődésre is számot tarthat. A Mátyás király udvarába érkező hírek, majd Turkoly Sámuel "Asztrahán"-ból címzett 1725. évi levele után az első hírt 1965-ben Tóth Tibor antropológus hozta, amikor Szeitbek Nurhanov kazak nyelvész útmutatása alapján É-Kazakisztánban magukat magyarnak nevező néptöredéket talált . Fotózni azonban nem engedték, felfedezésének további kutatását nem támogatták, ezért kézzelfogható bizonyítékokat nem tudott felmutatni. Munkáját Benkő Mihály folytatta, amikor a Szovjetúnió 1991. évi felbomlása után megnyíltak az utak kelet felé. Benkő Mihály először Nyugat-Mongóliában, a kazak kisebbség által lakott Bajan-Ölgij tartományban, majd - Tóth Tibor antropológus nyomán - Észak-Kazakisztánban, az ott élő argün-magyar törzs szállásterületén továbbá Nyugat-Szibériában, az Omszki Terület Kazakisztánnal határos Russzkaja Poljana körzetében, a kipcsák-magyar törzs szállásterületén végzett terepkutatást. Kutatásainak célja kezdetben az ősmagyar temetkezési szokások keleti párhuzamainak feltárása, majd - amikor tudomására jutott, hogy a keleten maradt magyarok reliktuma a hajdani Mongol Birodalom roppant kiterjedésű területén szétszóródva ma is megtalálható - figyelme a magukat magyarnak nevező keleti néptöredékek felé fordult. Kutatásairól több, színes fotókkal illusztrált könyvet adott ki. Új könyve, az Őseink nyomában Ázsiában a 18 évig tartó terepkutatás eredményeinek összegzése. A keleti és nyugati magyarok közös eredetét történeti, régészeti, néprajzi és antropológiai adatok ismertetésével igazolja.

Kép: Benkő Mihály korábbi könyvei és legújabb könyve.

Kép: Szalagfonattal és állatornamentikával díszített korongfibula az avar korból FORRÁS: ÁMENT GELLÉRT/ÁMENT GELLÉRT

Az avarok néhány év alatt több mint 5 000 kilométert tettek meg Mongóliától a Kaukázusig, majd további tíz év múlva a mai Magyarország területén telepedtek le. Ez a migráció az emberiség történetének egyik leggyorsabb, nagy távolságú vándorlása, amely az ősi DNS-nek köszönhetően most rekonstruálhatóvá vált - derült ki az avar kori elit genetikai kutatásának legújabb eredményeit bemutató tanulmányból.

Már az Európában történt megjelenésükkor is vitatott volt az avarok eredete

Mint a Bölcsészettudományi Kutatóközpont pénteki közleményében olvasható, az avarok csaknem 250 éven át uralták Kelet-Közép-Európa nagy részét. Ázsiából érkeztek a Kr. u. 6. században, azonban az ókori szerzők és a modern történészek egyaránt vitatták és vitatják származásukat. Felmerült, hogy a Zsuanzsuan Birodalom leszármazottai, akik Kína félelmetes ellenségeiként váltak ismerté, de az is, hogy egyes csoportjaik Közép-Ázsiából, illetve Kelet-Európából származhatnak.

Kép: Az Avar Birodalom a 8. század végén FORRÁS: WIKIMEDIA COMMONS

A Cell című élettudományi szaklapban április elején jelent meg az avar kori elit genetikai kutatásának újabb eredményeit bemutató tanulmány.

A KUTATÁSBAN ÉS A TANULMÁNY ELKÉSZÍTÉSÉBEN SZÁMOS MAGYARORSZÁGI INTÉZMÉNY VETT RÉSZT,

köztük az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézete és Régészeti Intézete is. A tanulmányt genetikusokból, régészekből, antropológusokból és történészekből álló multidiszciplináris kutatócsoport készítette.

Kép: Leletek a kutbátonyi avar temetőből.1-2.: fülgyűrűk, 3.: karperec, 4.: sasfej alakú jogar, vagy lovaglópálca, 5-13.:öv elemei az úgynevezett álcsatokkal (9-10.), 14.: félhold alakú aranylemez, 15-18.: kard felszerelések, 19.: korsó, 20.: ivó kürt FORRÁS: HTTPS://WWW.NATURE.COM/ARTICLES/S41598-019-57378-8

A magyarországi embertani leletek elemzésein alapuló tanulmány az avar elit genetikai eredetét Belső-Ázsia egyik keleti régiójára vezeti vissza, és megerősíti a magyar kutatók 2020-ban megjelent archeogenetikai tanulmányának eredményeit. A szélesebb adatbázisra és teljes genomi elemzésekre épülő új tanulmány közvetlen genetikai bizonyítékot szolgáltat az emberiség történetének egyik legnagyobb, rendkívül nagy távolságot felölelő, gyors vándorlására.

Határozott adatokat kaptak a DNS-elemzésből

A Kr. u. 560-as években létrehozott Avar Kaganátus központja a Kárpát-medencében volt. A tudományos viták ellenére eredeti hazájuk és származásuk máig tisztázatlan maradt. A történeti források elsősorban ellenségeiktől, a bizánciaktól származnak, akik az avarok hirtelen európai megjelenése után e félelmetes harcosok eredetén tűnődtek.

A történészek ez idáig azon töprengtek, hogy az avarok vándorlása egy jól szervezett népmozgás volt-e, vagy pedig türkök elől menekülő "szökevények" csoportja telepedett-e le a Kárpát-medencében. A régészeti kutatások már korábban rámutattak számos párhuzamra a Kárpát-medence és az eurázsiai nomád leletek (fegyverek, edények, lószerszámzat) között. Például a Kárpát-medencét és Mongólia területét összeköti egy közös hatalmi szimbólum, a nemesfémből készült, lunula alakú mellkasdíszek használata.

Kép: Lovával együtt eltemetett avar harcos ( a kép illusztráció) FORRÁS: WIKIMEDIA COMMONS

Az is ismert, hogy a kengyelt az avarok terjesztették el tömegesen Európában. Mindezek ellenére eredetüket mégsem lehetett pontosan nyomon követni a széles eurázsiai sztyeppéken.

A KÖZLEMÉNY SZERINT A MOST MEGJELENT TANULMÁNYBAN 66 KÁRPÁT-MEDENCEI, A 4-8. SZÁZADBAN ÉLT EMBERT ELEMEZTEK,

köztük a valaha felfedezett nyolc leggazdagabb, aranytárgyakkal együtt eltemetett avar előkelőt. A genetikai elemzések az ELKH BTK Archeogenomikai Intézetében kezdődtek, majd a lipcsei MPI EVA Archeogenetikai Osztályán folytatódtak, kiegészülve a harvardi laboratórium eredményeivel.

Kép: Avar régészeti leletek a szolnoki Damjanich János Múzeum gyűjteményéből FORRÁS: WIKIMEDIA COMMONS

A tanulmányban a régiónkból az avar kori egyéneken kívül más (szarmata és hun kori) csoportokat is vizsgáltak. Az elemzések során kapott genomszintű DNS-adatok határozott nyomokat szolgáltattak a népesség eredetéről. Az archeogenetikai eredmények történeti kontextusba helyezése pedig lehetővé tette, hogy a kutatók leszűkítsék az avar migráció pontos időrendjét is.

Több mint két évszázadig uralták a Kárpát-medencét

"Északkelet-Ázsiához való egyértelmű genetikai kapcsolatuk és a Zsuanzsuan Birodalom bukásához köthető eredetük mellett azt is látjuk, hogy a 7. századi avar kori elit további 20-30 százalékban valószínűleg az Észak-Kaukázushoz és a kelet-európai sztyeppéhez köthető genetikai eredettel bírt, ami közelebbi területekről is érkező migrációra utalhat" - idézik az összegzésben Guido Gnecchi-Ruscone-t, a tanulmány megosztott első szerzőjét.

Kép: Az avarok eredete - más egykori nagy sztyeppei népekéhez hasonlóan - a múlt homályába vész. Az archeogenetika új perspektívát nyitott az eredetkutatásban ( a kép illusztráció) FORRÁS: PINTEREST

Szécsényi-Nagy Anna, a tanulmány másik első szerzője hozzátette: "A domináns kelet-ázsiai genetikai örökség megtalálható a Duna-Tisza közi központi avar települési terület több temetőjében is". Az elsődleges települési régión kívül azonban nagy eltérést tapasztaltak a kutatók az egyének közötti keveredés mértékében,

KÜLÖNÖSEN A DÉL-DUNÁNTÚLI KÖLKED LELŐHELYEN.

Ez arra utal, hogy egy bevándorló avar elit a heterogén helyi elit segítségével irányította a sokszínű lakosságot.

Kép: A korai Avar Kaganátus területe és a Kárpát-medence vizsgált helyszínei. A sárga, narancs és zöld körök a különböző Y-haplotípusokat jelzik. A 7. századi Kunbátony csoport piros, a 7-8. századi kiegészítő helyszínek fekete pöttyel vannak jelölve. FORRÁS: HTTPS://WWW.NATURE.COM/ARTICLES/S41598-019-57378-8/FIGURES/1

"Ezek az izgalmas eredmények rámutatnak arra, hogy mekkora potenciál rejlik a genetikusok, régészek, történészek és antropológusok példátlan együttműködésében a népvándorlás korának kutatásában" - hangsúlyozta Vida Tivadar, az ELTE BTK Régészettudományi Intézetének igazgatója, a kutatás magyarországi kezdeményezője és vezetője.

A genetikai kutatás a HistoGenes, az Európai Kutatási Tanács által finanszírozott nemzetközi projet része, amely a Kárpát-medence Kr. u. 400-900 közötti időszakát és népességeit vizsgálja multidiszciplináris perspektívából.

(Forrás: MTI)

Kép: A kunbábonyi kagáni sír halotti maszkjának párhuzamai Belső-Ázsiában.

Kép: Tóth Tibor antropológus kazak munkatársával, Szeitbek Nurhanov turkológus nyelvésszel és egy helyi tisztviselővel 1965. áprilisában, az É-Kazakisztáni Torgaj vidéken.

A turgáji magyar csoport törzsi-nemzetségi helyzetével kapcsolatban elkerülhetetlen egy elméleti aspectus: a törzs és nemzetség fogalmának gyakori összefonódása. Nincs egységes vélemény arra vonatkozólag, hogy az amak (középkori ojmak, omak) terminus hármas fogalma: nemzetség, nagy-nemzetség, törzs, milyen társadalmi-gazdasági körülmények között váltakozott (Tokarjev 1958, Amanzsolov 1959, Vosztrov 1962). Bár az utóbbi évtizedekben intenzíven foglalkoztak a kazáh nép törzsi-nemzetségi összetételének vizsgálatával (Amanzsolov 1959, Vosztrov 1961, 1962), az egyes törzseket alkotó nemzetségek rendszeres kutatása a nyugat-kazahsztáni Kis-Zsuz vonatkozásában ismeretes egyelőre (Vosztrov 1962). Fenti észrevételek azonban nem változtatnak a szárükopai magyarok törzsi-nemzetségi helyzetének képén. Az argünök törzsszövetsége viszonylag későn alakult ki és területileg a XI. században Mahmud-al-Kasgari szerint a mai DK Kazahsztán területén tartózkodtak. Csak a XIV.-XV. századokban telepedtek északra, különböző népmozgalmakkal összefüggésben (Amanzsolov 1959).

Ami a szárükopai magyarokat illeti, különösen fontos az etnonim kérdése. Vizsgálatunk idején mind a Kusztanáji Területen, mind Alma-Atában megerősítették, hogy nem madzsarokról, hanem magyarokról van szó. A szárükopa-Ékhnraulö partmenti övezetének magyar telephelyein a helyiek szintén magyar (madiar)-nak nevezték magukat. Mint ismeretes a X. századi arab utazók: Ibn Ruszta és al-Maszudi madzsagárokról, illetve badzsgardokról írnak (Győrffy-Czeglédy 1958). Rendkívül fontos azonban a XII. századi al-Marwazi mervi orvos tudósítása a türkökről, melynek kapcsán a mai Kazahsztán és Közép-Ázsia területén élő valamint velük határos IX-XI. századi népcsoportokról ad rövid leírást. Taba, i al-haiiawan c. munkájában a 9. § 13. pontjában nem madszarokról, hanem a magyarokról ír (Hrakovszkij 1959). Az arany Horda, majd a Fehér Horda szétesése után Nyugat-Kazahsztán területén megalakult az Üzbég fejedelemség, amelynek részét képezte a Turgáj-vidék is (Ahmedov 1965), Vosztrov 1962). Nem lehet véletlen épp ezért az, hogy a Bahr al-aszrarban Mahmud ibn Vali szerint Abu-l-Hair XV. századi üzbég fejedelem csapataiban nemcsak kipcsákok, hanem madzserok is szolgáltak (Ahmedov 1965). Figyelmet érdemel továbbá a Tavarigh-i Guzida-ji Nuszrat Náme című türk nyelvű anonim kézirat adata amely, Judin szerint valószínűen magától Muhammad Sejbani khántól, Abu-l-Hair unokájától származik s amelynek megfelelően a Burunduk fejedelem elleni kűzdelemben a madzsar-omakbeliek is részt vettek (Judin 1965) Megemlíthető továbbá, hogy Hanükovnak a múlt század első felében a buharai fejedelemségről írott munkájában madzsar törzsről is szó van, mint preüzbég finn-ugor (Tokarjev 1958) csoportról. Végül igen fontos Kazancev közlése a múlt század közepéről, amelyben az orenburgi tartomány keleti részén élő argün „nemzetségek” között a magyarok és simbolátok is szerepelnek, akik egyébként ma a Szárükopa-Khonraulö mentén egymás szomszédságában élnek (Arisztov 1896).

A fentiekkel kapcsolatban mindenekelőtt megjegyzendő, hogy a történelmi körülmények figyelembevételével, amelyek évszázadokon keresztül a Káspi-Aral-Turgáj vidékére egyaránt jellemzőek voltak, a madzsar és magyar etnonimek valószínűen egy ugyanazon etnikai csoportra vonatkoztak. Tehát nincs kizárva annak lehetősége, hogy a felsorolt történeti forrásokban a turgáji magyarok elődeiről van szó. Igaz, hogy azt etnonim „magyar” változata csak két esetben szerepel, al-Marwazinál és Kazancevnél. A két forrás közötti hét évszázadban csupán a XV. századi forrásanyagban szerepel az etnonim „madzsar” változata. Lehetséges azonban tehát, hogy ez az üzbég fejedelemség fennhatósága alatt élő turgáji magyarok pontatlan átírása.

Mivel a rendelkezésre álló embertani adatok értékelése évezredes asszimilációra enged következtetni s mivel al-Marwazi már 100 évvel a mongol hódítás előtt tudósít a magyar csoportról, véleményünk szerint kizárnak tartható, hogy a Kusztanáji területen élő magyar relictumot olyan általánosan ismert történeti eseménnyel hozzuk kapcsolatba, mint a „tatárjárás”.

Fentiekkel kapcsolatban egyébként megemlíthető a vallástörténeti vonatkozású feltételezés, mely szerint a mai turgáji magyar relictum távoli elődeit, mint a honfoglalással összefüggő széttelepedés keleten, a Káspi-Jaik zónájában maradt csoportját, találja az Iszlám terjeszkedése.

Összefoglalóan megállapítható, hogy a rendelkezésre álló embertani és auxiliáris leletek tanúsága szerint a turgáji magyar csoportban sikerült egy az Eurázsiai határban kb. másfélezer évvel ezelőtt élt nagyobb etnikai egység relictumát vizsgálni.

(Előadva 1966 április 12-én a Magyar Tudományos Akadémián az Antropológiai Témabizottság kibővített ülésén).

Az augsburgi vereség (955) után a magyarok leállították a nyugat felé indított kalandozásaikat, viszont Bizánc felé még újabbakat indítottak. Ez az időszak azonban 970-ben az Arkadiopolisi csatával véget ért. Ezt követően Géza herceg, hamarosan fejedelem részére világossá vált, hogy a görög ritusú kereszténység felvétele a magyarság számára nem járható út.

A 9. század közepétől a Kijevi Fejedelemség hadjáratokat indított a Kaszpi-tó felé vezető kereskedelmi utak ellenőrzésére. Ezek valószínűleg a Szamarai-kanyar alatt érték el a Volgát, s onnan haladtak a folyó mentén. Ilyen hadjáratról 860-ban, 880-ban, 909–910-ben és 911–912-ben tudunk. A hadjáratok egy része valószínűleg a kazárokkal szövetségben történt, végül azonban megromlott a kazárok és a Kijevi Fejedelemség kapcsolata. 895-ben a kazárok az úzokkal szövetkeztek a besenyők ellen. Az oroszok ellen a kazárok hvárezmi zsoldosokat is bevetettek, de 965-ben I. Szvjatoszláv kijevi fejedelem az úzokkal szövetségben döntő csapást mért a kazárokra, amikor a fővárost, Etilt is feldúlta. Ezután a birodalom a század végére felőrlődött.

Az augsburgi vereség (955) után a magyarok leállították a nyugat felé indított kalandozásaikat, viszont Bizánc felé még újabbakat indítottak, habár egyre csökkenő eredményességgel (leginkább a 940-es évek németek elleni hadjárataira emlékeztetően). Miután Bíborbanszületett Konstantin (945-959) megtagadta a további adófizetést, újabb magyar hadjárat indult 959-ben Konstantinápoly ellen. Ezúttal azonban nem sikerült újabb aranyakat kicsikarni, sőt a sereg vereséget szenvedett. A következő, 961-es hadjárat ismét vereséggel végződött; azonban úgy tűnik, hogy ez és a következő portyák már nem újabb állami adó kierőszakolását szolgálták, hanem csak zsákmány- és fogolyszerzést. A 960-as években, mint Liudprand beszámolójából kitűnik, már csak kisebb, pár száz fős portyákat indítottak. Nem tudni, meddig tartott volna még ez a helyzet, de amikor a kijevi fejedelem, Szvjatoszláv (+ 972) a bolgárok és besenyők közreműködésével széles koalíciót szervezett Bizánc ellen, a magyarok számára újabb lehetőség nyílt a nagyarányú zsákmányszerzésre.

967-ben II. Niképhorosz bizánci császár levelet írt I. Péter bolgár cárnak, hogy ne engedje átkelni a magyarokat a Dunán. Ő azonban vonakodott ezt teljesíteni, mivel a Bizánc elleni magyar kalandozó hadjáratok elősegítették a bolgár függetlenség fenntartását is. Ezért a császár szövetséget kötött a kijevi nagyfejedelemmel. Szvjatoszláv a szövetség értelmében hadjáratot indított a dunai bolgárok ellen 970-ben, azonban váratlanul megegyezett velük, valamint a magyarokkal és a besenyőkkel, s egy nagy egyesített sereg élén átkelt a Balkán-hegységen. A sereg felégette Trákiát és Arkadiopoliszig hatolt, ahol megütközött a bizánci sereggel.

A csata leírását Ióannész Szkülitzész krónikája őrizte meg. A bizánci sereg főparancsnoka, Bardasz Szklerosz a sztyeppei népek módszerét alkalmazta a szövetség elővédjét alkotó besenyők ellen. A bizánciak egy része hadrendjét megtartva menekülést színlelt, mire a besenyők üldözni kezdték őket, de közben hadrendjük felbomlott. Ekkor a bizánciak megfordultak, oldalról pedig az elrejtőzött bizánci csapatok támadtak a besenyőkre, akiket teljesen szétvertek. Az orosz–bolgár–magyar sereg ezután megtámadta a bizánciakat, de végül vereséget szenvedett. A krónika valószínűleg eltúlozza a szövetségi, s lekicsinyíti a bizánci veszteségeket, de a részben gyalogos bolgárok, valamint az oroszok vesztesége valószínűleg nagy lehetett, míg a könnyűlovas magyarok valószínűleg kisebb veszteséggel, de zsákmányuk elvesztésével tudtak elmenekülni. A hazatérő Szvjatoszlávot Kurja besenyő vezér vitézeivel levágatta, és koponyájából ivókupát készíttetett magának.

Ez a vereség végleg lezárta a magyar kalandozó hadjáratok sorát. 971-ben Tzimiszkész János bizánci császár elfoglalta Bulgáriát, II. Borisz bolgár cárt foglyul ejtette, az önálló bolgár patriarkátust pedig megszüntette, beolvasztva azt a konstantinápolyiba. Géza herceg – hamarosan magyar fejedelem – számára ekkor már világos volt, hogy a bizánci orientáció, a görög rítusú kereszténység felvétele Magyarország számára nem járható út.

Források

Csorba Csaba. Árpád népe, Tudomány – Egyetem, Kulturtrade Kiadó. Budapest, 1997. ISBN 963 9069 20 5

Györffy György. Kalandozás és életforma-változás., István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963-281-221-2

Györffy György. A nyugati térítés kezdetei., István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963-281-221-2

Tösér Márton. Az Arkadiopolisi csata – az utolsó kalandozó hadjárat, 970

A sztyeppei népeknél fontos szerepet játszott a sárkány tisztelete. Ez megmutatkozott a hitvilágban, hadijelként és méltóságjelként is. A népvándorlás korában (i. sz. 2. századtól) elterjedt a Római Birodalomban, ahol jelentősége a kereszténység elterjedéséig fennmaradt. Kérdés, hogy van-e nyoma a sárkánytiszteletnek a korai magyarságnál?

A hun sárkánykultusznak szkíta előzményei voltak. Sárkányt ábrázoló ötvösmunkák megtalálhatók a szkíta állatstílus egyik elemeként, sárkányos volt a szkíták, szarmaták pártusok hadijele (zászlaja) is.[1]

Kép: Szkíta sárkánykígyó ábrázolások

Kép: Szkíta falera (kantárdísz, Schneider-Zazoff 1994.) [Z. Tóth 2018: 330]

Z. Tóth Csaba idézete „A Közép Ázsia civilizációinak története” (Ishjamts 1994 in: History of civilizations of Central Asia, Volume II., Paris 1994) című könyvből: „Fontos megjegyezni, hogy egy „égből alábukott” sárkányt tiszteltek a mongóliai hunok (kín. hszian-yun, hsziung-nu, óir./av. hiiaona), s egy mesterséges medencét is készítettek neki a főfejedelem, a sanjü rezidenciája előtt, amelyet erről neveztek el a „Sárkány Házá”-nak (Lung-cseng, Ulánbátortól nyugatra)” [Z. Tóth 2018: 311.] Lásd még: [2][3]

A mongóliai Gol Mod 2 hun királysír leleteiből a feltáró régészprofesszor, Diimaadzsav Erdenebátor publikált két művészi kivitelezésében kiemelkedő, nemrégiben felfedezett, türkizzel és más féldrágakő betétekkel díszített sárkányos arany falerát (=érme alakú lószerszám-dísz, szíjvégösszekötő korong) [Erdenebaatar 2015]. A mitológikus állatok a hsziungnukat kutató mongol régészek szerint azt juttatják kifejezésre, hogy a lovak gazdái magas rangú emberek voltak. [Xiongnu 2015: 62].

Kép: Sárkányos arany falera a Gol Mod 2 hun királysírból [Mult kor 2014]

Kép: Sárkányos jádetükör a Gol Mod 2 hun királysírból [Erdenebaatar 2015]

Közép-Ázsia és Dél-Szibéria, ezen belül a több tudós által a magyar őshazának tartott, szkíto-szarmata jellegű szárgátkai régészeti kultúra[4] területe az i. e. 2. században hun befolyási övezetbe került. V. A. Mogilnyikov a következőképpen foglalja össze a Szibériában és Közép-Ázsiában a hsziungnu birodalom bukása után lejátszódó eseményeket: „Az északi hsziungnuk az időszámításunk első évszázadában, a kínai császári hadseregtől elszenvedett katonai csapások után, ha megtépázva is, de megőrizték politikai függetlenségüket Belső-Ázsiában. Az i. sz. 2. században Nyugat felé indultak, magukkal sodorva az útjukba akadó törzseket.” Mogilnyikov feltételezi, hogy a továbbiakban, az i. sz. 3-4. századokban, az északi hsziungnuk erőteljesen megváltozott kultúrával és megváltozott etnikai összetétellel, Közép-Ázsia, Kazahsztán és Délnyugat-Szibéria területén belül hatalmas, sok etnikumból álló nomád törzsszövetséget, mondhatnánk, államot alkottak. Ez a nomád államalakulat „hun” néven vált ismertté. A jelentős népszaporulat a fent említett területek népeinek további Nyugat felé vándorlásához vezetett. [Matjusenko 1997: 254 sk.] Kapcsolódóan a fentiekhez, a szárgátkai kultúrával, létének megszűntével kapcsolatban a következőket írja V. A. Mogilnyikov: „A szárgátkai kultúra az i. sz. 3. század végén, vagy a 4. század elején megszűnt létezni, nyilvánvalóan a népvándorlás eseményeinek következtében. A lakosság letelepedett része megsemmisült, vagy északra, a tajgazónába menekült, nomád állattenyésztést folytató része pedig a hunok soknemzetiségű együttesében nyugatra vonult, és a magyar etnogenezis egyik elemévé vált.” [Mogil’nyikov 1992: 310-311]. [Erdélyi 2005: 5-18.] V. A. Mogilnyikov ezen utóbbi feltételezésének alapja a magyarok ugor nyelve, valamint az, hogy a szárgátkai kultúrát a kultúrával foglalkozó kutatók többsége ugornak véli. Megjegyeznénk, hogy Vámbéry Ármin tisztán elméleti alapon, régészeti bizonyítékok ismerete nélkül, V. A. Mogilnyikovéhoz némileg hasonló nézetre jutott, már a 19. század végén. Vámbéry úgy vélte, hogy „ugorok bőségesen voltak Attila seregében” [Vámbéry 1898: 47].

A szárgátkai régészeti kultúra területén található Szidorovka település közelében tártak fel egy hun előkelő sírt. A temetőt a publikáló régészek az i. sz. 2-4. századokra, vagyis a népvándorlás első évszázadaira keltezik. A feltárt temetőben összesen 564 tárgyat találtak. A szerzők szerint a temető import tárgyai, ezen belül az arany és ezüst tárgyak (ékszerek, veretek, lószerszám díszek) is, déli, délnyugati, vagy keleti-délkeleti irányból érkezhettek a szárgátkai kultúra területére, vagyis szaka-szarmata, kelet-iráni, valamint hsziungnu-kínai jellegűek. Például a szidorovkai fegyveröv két, féldrágakő betétes, állatjelenetes, sárkány-tigrisharcos, négyszögletes aranyvereteinek pontos párhuzamai orhoni és bajkálontúli hsziungnu anyagokból származó bronzveretek. Többek között A. V. Davidova tárta fel a szidorovkai övveretek bronzból készült pontos párhuzamait az ivolginói temetőből, a Bajkálontúlról. A. V. Davidova az általa feltárt bronz övvereteket a hsziungnukra jellemző méltóságjelzőnek véli. [Davidova 1971: 93-105.]. Újabban publikált adatok igazolják, hogy – a mongóliai és belső-mongóliai hsziungnu köznépi sírok és a vezető réteg sírleleteinek tanúbizonysága szerint – a hsziungnu köznép bronzból, csontból készült veretekkel díszített öveket hordott, míg a vezetők, különösen közülük a legelőkelőbbek, a bronzveretekével azonos jeleneteket ábrázoló, aranyból készült, türkiz betétes veretekkel ékesítették öveiket, lószerszámaikat [Xiongnu 2015: 99]; [Treasures 2011: 130]. Mindez erősen valószínűsíti, hogy a szidorovkai és iszakovkai, állatküzdelmet ábrázoló övveretek eredete a hsziungnukhoz kapcsolható. Megjegyeznénk, hogy ezek a veretek azonos típusúak az I. Péter-féle Szibériai Gyűjtemény arany övvereteivel, amelyek közül jó néhány ugyancsak emlékeztet a mongóliai és belső-mongóliai hsziungnu-hun előkelőknek az utóbbi évtizedekben felszínre került és mostanában publikált arany sírleleteire. Ugyanez vonatkozik a szidorovkai temető más aranytárgyaira, például a csatokra is. [Vö.: Rudenko 1962: 1, 4. rajz, II, III, IX. táblák]. (Egyébként I. Péter Ermitázsban őrzött Szibériai Gyűjteményének több mint 250 aranytárgyából mindmáig csak a mintegy 40 kiállított darab publikált [Rudenko 1962: 5].

V. I. Matjusenko és L. V. Tataurova monográfiájuk összegzésében megállapították, hogy nézetük szerint a hunok és a kínaiak hatása Nyugat- és Északnyugat-Szibériára igen széleskörű lehetett.

A szidorovkai leletek között témánk szempontjából különös figyelmet érdemel egy aranyozott ezüstből készült sárkányos falera, és több sárkányos állatkűzdelmet tartalmazó arany négyszögletes arany övcsat.

Kép: 1. Sárkányábrázolást tartalmazó aranyozott ezüst falera, 5-6. Sárkányos állatkűzdelmet ábrázoló arany övcsat a szidorovkai temető 1. kurgán 2. sírjából. [Matjusenko 1997]

A rómaiak a sárkányos hadijelekkel már a i. e. 1. században találkoztak, amikor a keleti irányú terjeszkedésük során Mezopotámiában beleütköztek a Pártus Birodalomba. Míg a rómaiak a seregtesteket kürtjelekkel, addig a pártusok zászlójelekkel és dobolással irányították. A pártusok nyitott szájú fejből, és hozzá csatlakozó textilcsíkos farokrészből álló sárkányos zászlói más funkciót is elláttak. Szélzsákokhoz hasonlóan mutatták a szélirányt, amire a lovas-íjászoknak volt szükségük a célzáshoz. A pártusok többször súlyos vereséget mértek a rómaiakra. Leghíresebb ezek között az i. e. 53-ban Carrhae város közelében megvívott ütközet volt. Az ütközetben a pártus Surena megsemmisítő vereséget mért a Marcus Licinius Crassus vezette római seregre. Maga Crassus is életét vesztette.

Kép: Pártus és örmény harcosok.

Később, a népvándorlás korában (i. sz. 2. századtól) a rómaiak a szarmatáknál, alánoknál ismét találkoztak a sárkányos hadijelekkel. A nyugat felé induló északi hunok a sztyeppei népek egy részét integrálták, másik részüket nekinyomták a római limesnek (a császárkorban létesített határvédelmi rendszer). Palotás György a következőket írja: „A sárkányos zászló használata igen széleskörűnek látszik a forrásaink alapján. Mielőtt a római hadseregben használni kezdték volna, már igen népszerű volt a steppei nomád és a keleti barbár államalakulatok hadviselésében. A rómaiak először (nem először, l. f. - B. I.) a dracót is felvonultató barbár népek hadseregeiben találkoztak velük a i. sz. 2. század folyamán. A sárkányos zászlót kezdetben nem is a római eredetű egységek alkalmazták, hanem az idegen segédcsapatok. A kutatók között vitatott, hogy vajon melyik nép auxiliaris csapatainak (segédcsapatainak) köszönhetően terjedt el. Egyesek úgy tartják, hogy már a 2. század elején megtörtént az átvétele a dák háborúk hatásaként, mások viszont a szarmata és alán törzsek elleni háborúk eredményének vélik az adaptációját. Arrhianos 135-ös alánok elleni háborúja, valamint a Taktikének a hippika gymnasiára vonatkozó közlései, valamint Marcus Aurelius háborúi és a 175-ös békekötésben foglaltak mind az utóbbit támasztják alá. A sárkányos zászló történetében a i. sz. 2. század végétől egy új aspektus figyelhető meg. A római történelemben hatalmi színezettel is gazdagodott eddigi harctéri szerepe. Az i. sz. 3. században élt császárok életrajzai kapcsán többször történik utalás a kígyó védelmező funkciójára. Ennek a jelenségnek első felbukkanásának időpontja erősen vitatott, ugyanis a Historia Augusta jóval később született, mint az általa közölt események. A sárkánykígyó ekkor még a hatalom elvont jelképét és attribútumát jelentették. A i. sz. 3. század végétől intenzív fejlődés figyelhető meg mind a római katonai használata, mind pedig a hatalmi jelképként való alkalmazása esetében. Előbbiről a legfontosabb forrásunk a 4–5. századi szerző, Vegetius számos érdekes adatot közölt. A draco már nemcsak a segédcsapatoknál volt nélkülözhetetlen eszköz, hanem a római csapatoknál is. Másrészt a 273-ban Rómába került perzsa bíborszínű dracones átvételével, majd a katonai ékszerek (torques) és dona militaria keleti jellegű diadémként való használatával párhuzamosan a sárkányos zászló a császári hatalom tényleges szimbólumává vált. A draco hatalmi jellegű felhasználásának a i. sz. 4. század közepét a virágkorának kell tartanunk, amint azt kimutattuk Iulianus Apostata argentoratei győzelmének, majd császárrá választásának, és 363-as perzsa hadjáratának bemutatása során. Hatalmi szerepének hanyatlása és későbbi eltűnés azonban már ekkor előrevetül a kereszténység térnyerésével.” [Palotás György A római sárkányos zászló, a draco Katonai felszerelés vagy hatalmi szimbólum?, Belvedere 2011/XXIII.3. 103-104.]

Kép: Szarmata sárkányos zászló (a chesteri/ény.-angliai római kori kőfaragvány nyomán, ld. Cassius Dio, és a szkíták hadi jelvényéről Arrianus xxxv, vö. az Orlati csont övcsaton hasonló zászló, M. Mode, Ilyasov, Litvinsky. [Z. Tóth 2018: 330.]

I. sz. 224-ben jött létre a pártus Arsakida uralkodóház legyőzésével a Szasszanida Birodalom, melyben a pártus nemesség megőrizte hatalmát. A Szasszanida Birodalom címere egy szárnyas pávasárkány lett. Ezeknek a jelképeknek az alkalmazása Perzsiában az arab hódítás után szűnt meg (i. sz. 651.).

Kép: Szaszanida birodalom címere, aranyozott ezüst tál, szimurg ábrázolás, British Muzeum, [Sassanid silver plate by Nickmard Khoey.jpg]

A magyaroknál szintén találunk sárkányábrázolásokat, továbbá a Kárpát-medencében találhatók sárkány szót tartalmazó településnevek is.

A kereszténység elterjedését megelőző időszakból (i. sz. 10. század) származnak a Felső-Tisza-vidéki fejedelmi- és fejedelmi kíséret sírokban talált méltóságjelvények, az arany vagy ezüst markolatgombos szablyák, aranyozott ezüst vagy aranyozott vörösréz tarsolylemezek. A leghíresebb arany markolatgombos szablya a csodálatos épségben megőrzött - hun-magyar eredetűnek tartott[5] - un. bécsi szablya, melynek pengéjén két egymással szemben álló sárkány található.

Kép: Bécsi szablya (Attila kardja),

Hasonló két egymással szemben álló sárkány látható egy belső-ázsiai eredetű hun-avar lunettán (halotti szemfedőre varrt nemesfém maszk félhold alakú, állnál található része) is:

Kép: A Bikeqi és Kunbábonyi lunetta. 

Egy pávasárkányt (szimurg) és egy egyszarvú szárnyas állatábrázolást tartalmaz a Felső-Tisza-vidéki, tiszabezdédi tarsolylemez. Ennek legközelebbi párhuzamai a veszelovoi- (Oroszország, Cseremiszföld, Kr. u. 10. század, ezüst) és a panovoi tarsolylemez (Oroszország, Ural vidék i. sz. 10. század).

Kép: Sárkányábrázolás a Tiiszabezdédi tarsolylemezen.

 „Sárkány”-összetételű magyar helynevek:

Magyar Néprajzi Lexikon:

A sárkány szó a magyar nyelvben írott formában először helynévként fordul elő: Inde ad Sarcaju (1193); Sarkanusfeu (Sárkányosfő) (1262); Sarkazzygethe (Sárkányszigete) (1391). [Magyar 1977: Sárkány szócikk.]

Z. Tóth Csaba gyűjtötte össze a történelmi Magyarországon található sárkány eredetű helyneveket az OMM III. katonai felmérése (1910) alapján:

Bősárkány, Szilsárkány, Győr-Sopron vm. (a régi avar kagáni „gyűrű”, Győr körül?)

Bakonysárkány, Veszprém vm. Sárkányfalva, Esztergom vm. (Borovszky: Mo. városai és vármegyéi)

Sárkány, Fogaras vm. (1914 előtti osztrák térkép) [Z. Tóth 2018: 330-332]

Sárkányábrázolások a keleten maradt magyaroknál:

Bolsije Tigani a magyar őstörténet kutatásának egyik legismertebb lelőhelye (oroszul: Большетиганский могильник). A Santala folyó bal partján fekvő kora középkori temető feltárását Alfred H. Halikov[6] szovjet régész végezte 1974 és 1984 között. Az ásatások során 156 sírt tártak fel, a temető 10. századi részének kutatását az 1980-as években végezték el.

Több kutató úgy véli, hogy a temetőt a 9. század második felében kezdték el használni, így „a lelőhely nem a nyugatra vándorolt, hanem a keleten maradt magyarokhoz köthető. Bár Bolsije Tiganit a kusnarenkovói-karajakupovói kultúrába sorolják [Sudár 2014: 39.], a földrajzi elkülönülés mellett a temetőben jelentkező nagyarányú, a volgai bolgárokra jellemző leletanyag is megkülönbözteti a kusnarenkovói kultúra jellegzetes lelőhelyeitől.” A lelőhely 12 sírjában volt „részleges lótemetkezés, mely a honfoglalás kori rítushoz hasonlóan a halott lábánál került elő, egy csomóban. [...] Jellegzetes leletek a szablyák, melyek ezüst szerelékei az övveretekkel, fülbevalókkal és néhány más ékszertípussal együtt szaltovói jellegűek. [...] Szintén uráli eredetű temetkezési szokás a halotti maszkok és szemfedők megléte, melyek további kapcsolatot jelentenek a honfoglalás kori hagyatékkal.”[Sudár 2014: 46-48.]

Kép: Sárkányábrázolásos tárgyak a Bolsije Tigani temetőből.

Összegezve: A magyarságnál fellelhető a sárkány ábrázolásokban, sárkány összetételt tartalmazó településnevekben, és minden bizonnyal hagyomány-, kultusz összefüggésben egy „hun kontinuitás”, ami egészen a 10. századig, a kereszténység elterjedéséig fennmaradt.

Irodalom

Bichurin 1851: N. Ya. Bichurin: Sobranie svedenii o narodah obitavshih v Srednei Azii v drevnie vremena (Adatok gyűjteménye az ősi Közép-Ázsia népeiről), St. Petersburg, 1851., Vol. I. (új kiadás Moszkva-Leningrád, 1950)

Botalov 2000: Botalov Sz. G.és Ivanova I.O. által szerkesztett kétkötetes monográfia: Drejvnyjaja isztorija Juzsnogo Zauralja I-II. Cseljabinszk 2000.

Csernyecov 1953: Csernyecov V.N. Drevnjaja istorija Sredn’ego Priobja. Moszkva 1953.

Davidova 1971: A. V. Davidova. Problema khudozhestvennyykh bronzov khunnov. In: SA 1971/1

Erdenebaatar 2015: D. Erdenebaatar, Balgasyn tal dakh Gool Mod-2-üz khunnugijn azguurtnü bulsnü szudalgaa. Ulanbaatar, 2015.

Erdélyi 2005: Erdélyi István-Benkő M., Szargatkai kultura és a hunok Eleink IV. évfolyam 2. szám (2005)

Ishjamts 1994: “Nomads in Central Asia.” N. Ishjamts. In: HCCA II (HCCA II = History of civilizations of Central Asia, Volume II. The development of sedentary and nomadic civilizations: 700 B.C. to A.D. 250. Harmatta, János, ed., 1994. Paris: UNESCO Publishing.)

Kyzlasov 1988: L. R. Kyzlasov. V Sibirju nevedomoju za pismennymi tainstvennimy. In: Janin V. L.: (red.: Puteshstvija v drevnost. Moskva, 1988, 16-49.

Magyar Néprajzi Lexikon (szerk.: Ortutay Gyula), Budapest, 1977.

Matjusenko 1997: Matjusenko V.I.– Tataurova L.V. Mogil’nik Sidorovka v Omskom Priirtishe. Novoszibirszk 1997.

Matvejeva 1993: Matvejeva N.P. Szargatszkaja kul’tura na Szrednyem Tobole. Novoszibirszk 1993.

Matvejeva 1995: Matvejeva N.P. Kraj v rannem zheleznom veke. In: Istorija Kurganskoj oblast’i. Kurgan 1995.

Mogil’nyikov 1983: Mogil’nyikov V.A. K sostojanii voprosza. In: Etnicheskie processi. Izhevsk 1983.

Mogil’nyikov 1992: Mogil’nyikov V. A. Sargatszkaja kul’tura. In: Moskova M.G. (szerk.), Stepnaja polosa aziatskoj chast’i SSSR v skifo-sarmatskoe vremja. (Serija Arheologija SSSR) Moskva 1992. 292 – 311.

Molnár 1953: Molnár Erik: A magyar nép őstörténete, Budapest, 1953

Mult kor 2014: Fényképeken Gol Mod 2 kincsei, https://mult-kor.hu/20140603_fenykepeken_gol_mod_2_kincsei, hozzáférés: 2021-12-05

Napolskikh 1997: Napolskikh V.V. Vvedenyije v istoricheskuju uralistiku. Izhevsk, 1997. (A korábban Göttingában tartott előadássorozatának átszerkesztett szövege. A kérdés szakirodalma egyébként  óriási és az nagyrészt a magyarországi könyvtárakban hiányzik,  a magas  nemzetközi kölcsönzési költségek miatt ez év márciusa óta már gyakorlatilag behozhatatlan. A legteljesebb vonatkozó bibliográfia megtalálható a Botalov Sz. G.és Ivanova I.O. által szerkesztett kétkötetes monográfiában: Drejvnyjaja isztorija Juzsnogo Zauralja I-II. Cseljabinszk 2000.)

Pulleyblank 1962: E.G. Pulleyblank: Hsiung-nu, Asia Major, 1962/3, 9:59-144 and 206-265, Appendix, The Consonantial System of Old Chinese, Part II.

Rudenko 1962: C. I. Rudenko, Sibirskaja kollekcija Petra I. (Arkheologija SSSR, svod arkheologicheskikh istochnikov. Moskva-Leningrad, 1962.

Sudár 2014: Sudár Balázs - Petkes Zsolt: A honfoglalók viselete. Magyar őstörténet 1. Budapest, Helikon, 2014.

Télfy János 1863: Magyarok őstörténete. Görög források a scythák történetéhez. Pest 1863.

Treasures 2011: Treasures of the Xiongnu (Szerkesztő: D. Tsevendorj). Ulanbaatar 2011.

Vámbéry 1898: Vámbéry Ármin. A magyarság keletkezése és gyarapodása. Budapest, 1898.

Xiongnu 2015: Xiongnu Encyclopaedia (Szerkesztő: D. Tseveendorj). Ulanbaatar, 2015.

Z. Tóth 2018: Z. Tóth Csaba (Pécs): 8-10. századi ujgur falfestmények a Turfán-oázisból — a bezekliki kolostorváros ’pogány’, buddhista és manicheus emlékei, in: ACTA HISTORICA HUNGARICA TURICIENSIA XXXIII. évfolyam (2018) 11. szám, 311-333]

[1] A szkíta sárkánykígyókról Arrianus– Tekhné taktiké, 35. – így ír: „A scytha hadjelek (zászlók) sárkányok, melyek arányos hosszuságú póznákon függnek. Készülnek pedig összevart szines ruhadarabokból, fejeik és egész testök egész a farkig kigyókat ábrázolnak.” – Télfy János fordítása [Télfy 1863]

[2] Részletek a kínai évkönyvekből, a mongóliai hunokról: „Kr.e. 200: Az ötödik hold [-hónap] idején mindenki összegyűlt Lun-chen-ben („Sárkány Háza”, a Hangay-hegységtől északkeletre, ld. térképen Lün, vagy Lungein-Bulan), ahol áldozatot mutattak be az ősöknek, az Égnek, a földnek és a szellemeknek. Ősszel, amikor a lovak kövérek lettek, mindenki összegyűlt és megszámolták a népet és az állatokat.”[Bichurin 1851]

[3]”A Shi-chi szerint a hun (Hsiung-nu) uralkodó nagy találkozót tartott minden év ötödik hónapjában (i.e. nyár közepén) Lung városában, ahol áldozott az őseinek, égnek és földnek, és a szellemeknek (vagy az ég és föld szellemeinek, Han-shu 94A.0596.1). A Hou Han-shu azt mondja (119.0907.1), hogy “a hunok szokása, hogy három lung-ot áldoznak évente. Az első, ötödik és kilencedik hónap wu napján mindig az ég istenének áldoznak”. A Lung szó előfordul Pan Ku feliratán, amit Tou Hsien tábornok tiszteletére készített, akit dicsőített, mert “elégette Lao-shang a Lung udvarban” (Mao-tun sanjü követője, Hou Han-shu 53.0746.1). Néhány kínai szerző szerint a Lung jelentése “sárkány”, mondván, hogy a hunok főistene egy sárkány volt. …”. [Pulleyblank 1962: 1962/3, 9:59-144 and 206-265]

[4] Az Isim és a Tobol folyók vidéke, mint elképzelhető magyar őshaza, már igen régen foglalkoztatja a magyar kutatókat (Zichy Istvánt, majd később Ligeti Lajost). Molnár Erik feltételezte, hogy az ugor őshaza a szárgátkai kultúra elterjedési területén volt az i. e. I. évezredben. Írásaiban természetesen nem említette meg az akkor számára még ismeretlen kultúra nevét [MOLNÁR 1953]. A magyar őshazával foglalkozó magyar régészek közül Fodor István az ősmagyarokat jelölte meg a szárgátkai kultúra hordozóiként. Az egyik jeles udmurt nyelvész lényegében hasonlóképpen vélekedik [Napolskikh 1997]. Még az 1950-es évek elején, Csernyecov V. N. [Csernyecov 1953.] javasolta azt a szárgátkai kultúra etnikai problémájának megoldásaként, hogy a kultúra hordozóiban ős-ugorokat – ősmagyarokat és szavírokat tételezzünk fel. Az, hogy iráni vezetőréteg meglétére következtessünk a kultúrán belül, nem tűnik problematikusnak, így ebből a szempontból Matvejeva [Matvejeva 1993, 1995] és V. A Mogilnyikov [Mogilnyikov 1983] véleményével is egyetérthetünk (vö: Botalov és mások). Nem érdektelen az a tudományos feltételezés sem, miszerint a szárgátkai kultúra hordozói valójában a szamojédek ősei lettek volna. [Kyzlasov 1988: 16-49.] [Erdélyi 2005: 5. sk.]

[5] Őriznek is a bécsi művészettörténeti múzeum kincstárának világi jellegű ékszerei gyűjteményében egy csodaszép, a X. század vége felé készült fegyvert, amelyet … hol Attila-kardnak, hol pedig Nagy Károly-kardnak neveznek. Ennek a szablyának enyhén ívelt, s az íveltebb oldalán élezett acél a pengéje, de a lap tartását növelő, kidudorodó pengefoktól a hegyéig borotvaéles fokéle is van. Vércsatornájába aranyozott vörösréz betétet illesztettek, amely állatküzdelmi jeleneteket és pálmahajtásokat (palmetta) mintáz. A kard markolata a biztosabb fogás érdekében kissé meghajlik az él felé. Az acél markolatrészre fából készítették a fogót, és azt roppant erős anyaggal, egy kifejezetten a bőréért halászott tengeri porcoshalfajtának, rájának a bőrével vonták be. Körte alakú aranylemez markolatgombját két hosszanti nyúlvány rögzíti a nyélhez. Ez utóbbit a markolat tövében erősíti egy aranylemez gyűrű, feljebb pedig három, ékkövekkel díszített, aranyozott ezüstpánt is. Keresztvasa aranylemezzel borított, gömbös végű, középütt kiszélesedő és lehajló szárú. A markolat fémrészeit szalagfonatot utánzó rozetták (rózsa alakú ábrák) és palmetták kombinációjá¬ból álló mintázat díszíti. Hüvelyének fémveretein is hasonlóan gazdag a díszítés.

Azt, hogy ez a remekmívű, pompás fegyver hogyan került a német császári kincstárba, sőt azt is, hogy milyen babonás félelem övezte, egy Lambert nevű szerzetes, aki egykor IV. Henrik császárt (1056-1106) Herzfeldből Mainzba kísérte, így meséli el: … Megjegyezték pedig, hogy ez a kard volt az, amellyel a hunok hajdan nagyhírű királya, Attila, a keresztények kiirtására és a gallok elpusztítására ellenségesen dühöngve tört. Tudniillik ezt a kardot a magyarok királynéja, Salamon király (1063-1074) anyja adta korábban ajándékba Ottónak, a bajorok hercegének, amikor Henrik király az ő tanácsa és fáradozása révén a fiát atyai királyságába visszahelyezte volt. …Valószínű tehát, hogy ez, az Anasztázia királyné által 1063-ban eladományozott díszfegyver, amely eredetileg Géza fejedelem hatalmi jelvénye lehetett, akkor került István - pogány nevén Vajk - birtokába, amikor a fejedelmi méltóság reá szállt. …". [http://www.nemzetijelkepek.hu/korona-kard.shtml]

[6] Alfred Haszanovics Halikov (1929—1994) szovjet és orosz történész, régész, a tatárok történelméről szóló számos könyv szerzője.