„ A keresztény Magyarok Történetében azt találták, hogy van egy másik, nagyobb Magyarország, ahonnan a hét vezér kiköltözött, hogy lakóhelyet keressen magának, mivel földjük a lakók sokaságát eltartani nem tudta… ….A domonkos barátok, miután ezeket a Magyarok Történetében megtalálták, megszánták a magyarokat, akiktől származtak, hogy mind az ideig hitetlenségben tévelyegtek. Elküldtek hát négy barátot a keresésükre, hogy Isten segedelmével megtalálják őket, ahol csak tudják. Annyit tudtak a régiek írásaiból, hogy keleten laknak, de hogy hol vannak, nem is sejtették.”
(Riccardus fráter jelentése Julianus barát útjáról)
1236 tavaszán indult Julianus barát három társával együtt hosszú útjára Kelet felé, hogy megtalálja az ott maradt magyarokat, és Krisztus evangéliumát hirdesse nekik. Hihetetlen megpróbáltatásokat élt át útja során, és végül egyedül találta meg azokat, akiket keresett. Két társa visszafordult, egy pedig útközben meghalt.
Julianus barát magas szinten tárgyalt „Ungaria Maior”-ban élő testvéreivel, így azt is megtudta, hogy a mongolok a közeljövőben a Német-Római Szent Birodalom megtámadását tervezik. Céljának megfelelően még maradt volna köztük, de a rossz hír átadása céljából sürgősen hazaindult és 1236 december 27-én lépte át a lengyel-magyar határt. Átadta a hírt, így IV. Béla magyar királynak lehetőséget biztosított arra, hogy felkészüljön a háborúra, majd jelentéstételre Rómába indult. Ezt követően terjedt el Európában annak híre, hogy két Magyarország létezik: egy a Kárpát-medencében, egy pedig Keleten, „Scythiában”. Később, a tatárjárás után Rubruk francia szerzetes kifejezetten hivatkozik arra, hogy a keleti magyarok országáról olyan „domonkos” szerzetesektől szerzett tudomást (Julianus barát a domonkos rend tagja volt), „akik ott jártak”.
Julianus és társai útjával kezdődött meg Európában „a Kelet felfedezése”.
Amikor 1237-ben Julianus barát ismét fel akarta keresni keleten maradt testvéreinket, már csak arról adhatott hírt, hogy a mongolok elpusztították az országukat.
Történeti források bizonyítják, hogy mind a mongol korban, mind azután szerepet játszottak a keleten maradt magyarok a térség hatalmi harcaiban, de intézményes kapcsolat fenntartására nem volt lehetőség. Bonfini tudósítása szerint Mátyás király törekedett a Kárpát-medencébe történő áttelepítésükre, de nem járt sikerrel. Az utolsó hír magukat „magyarnak” (mozsarnak) valló keletiekről az I. Világháború osztrák hadifogoly jegyzékeiben található.
A 20. század magyarságkutatásának legnagyobb eredményét Tóth Tibor antropológus érte el, aki 1965 áprilisában Észak-Kazakisztánban, Torgaj-vidéken Szeitbek Nurhanov kazak nyelvész útmutatása alapján, majd egy évvel később Üzbegisztánban találkozott magukat magyarnak nevező néptöredékekkel. Kutatásainak folytatását sem otthon, sem a Szovjetunióban nem támogatták, így felfedezése visszhang nélkül maradt.
Benkő Mihály 1989-ben indult el, hogy korábbi kutatásai folytatásaként a nomád életformát követő kazakok között keresse az ősmagyarok temetkezési szokásainak párhuzamait. Kutatásának iránya rövidesen megváltozott, amikor önmagukat magyarnak és „a szarvas népének” nevező néptöredék tagjaival találkozott Nyugat-Mongóliában, a Mongol-Altajban. Ez után szerzett tudomást Tóth Tibor antropológus kazakisztáni és üzbegisztáni kutatási eredményeiről Erdélyi István régész-történész professzor jóvoltából. A nyugat-mongóliai kazakok között élő magyarok felfedezése után ő is felkereste a kazakisztáni, majd az útmutatásuk alapján a Nyugat-Szibériában élő magyarokat is. Szájhagyományokat gyűjtött, fotókat készített köztük, írásos emlékeket (genealógiai táblázatokat, sírfeliratokat) kutatott. Kutatásairól számos szakcikket és egy-egy kutatási szakasz lezárása után fotókkal illusztrált könyveket jelentetett meg. Utolsó könyve a teljes kutatást összegző, 80. születésnapjára 2020-ban az erdélyi Tortoma Kiadó által megjelentetett Őseink nyomában Ázsiában című könyv. Ez a kiállítás válogatás a 18 évig tartó terepkutatás fotódokumentációjából. Ebből az alkalomból is köszönetet mondunk mindazoknak, akik Benkő Mihály rendkívüli jelentőségű kutatásait támogatták. Ezek közül névszerint megemlítjük azokat, akik a terepkutatást kezdeményezték és akik könyveinek ajánlását, előszavait írták, illetőleg a publikációs lehetőséget biztosították: Dienes István és Kiss Attila régészek, a Nemzeti Múzeum főmunkatársai, Harmatta János akadémikus, Ecsedy Ildikó sinológus, László Gyula régész-történész professzor, Mándoky Kongur István turkológus nyelvész, Erdélyi István régész, akadémiai doktor, Jaczkovits Miklós volt mongóliai és kazahsztáni nagykövet, Obrusánszky Borbála jelenlegi mongóliai nagykövet, Gál András, a Barsz Magyar-Kazak Alapítvány elnöke, Solymosi Lajos és Cseh Tibor, a Timp Kiadó igazgatói, Erdei Katalin, a Püski-Masszi Kiadó igazgatója, a kazak munkatársak: Tolatajin Edge, Aibolat Kuskumbajev történész professzor és Babakumar Kinayat történész kandidátus.
László Gyula a következőket írja Benkő Mihály fotóiról:
„Benkő Mihály fényképei elsőrendű gyarapodást jelentenek a magyar őstörténet kutatásában, ugyanis éppen arról adnak hírt, ami a földben/sírokban, településeken elpusztult: a mindennapi életről. Látjuk a jurtot a benne folyó élettel, látjuk a téli-nyári legeltetési szokásokat, a családok mindennapját, a lószerszámokat, a nyergelést, a szórakozást, jókedvet, a temetőket, tájakat, havasi legelőket és a nyári szállást, egyszóval mindazt, ami felidézheti őseink életét. Nagy érték ez a fényképsorozat, köszönet érte Benkő Mihálynak.”
Mindehhez hozzátesszük, hogy a kiállítás fotói megismételhetetlenek. A nomád kazakok - a köztük élő keleten maradt magyarokkal együtt - évszázadok óta róják csodálatos lovaikon és betanított vadásztársaikkal, a szirti sasokkal a kegyetlen és fagyos vidéket. Amikor Benkő Mihály fotóit elkészítette, még ugyanazt a veretes fegyverövet, tarsolyt, nyerget használták, amelyekkel a honfoglaló magyarok ezer évvel ezelőtt a Kárpát-medencébe érkeztek. Ez a világ szép lassan eltűnik. Amíg a világtól távol, elzárva éltek, könnyebben megőrizték hagyományaikat, ám a globalizáció következményeként a nomád törzsekhez is elér a civilizáció, fokozatosan beleolvadnak a nagyobb kultúrákba, elveszítve ősi viseletüket, szokásaikat, ezzel együtt az identitásukat is. A változások az elmúlt évtizedben felgyorsultak. Ezért Benkő Mihály fotói őstörténetkutatásunk megismételhetetlen, pótolhatatlan tárgyi forrásai is.
2011-ben Benkő Mihályt Magyarország Kormánya a keleti magyarok, a magyar őstörténet kutatása, a magyar-kazak kulturális kapcsolatok fejlesztése területén végzett több évtizedes tevékenységéért a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének polgári tagozatával tüntette ki.
Könyvismertetés
Benkő Mihály, Őseink nyomában Ázsiában, Tortoma Kiadó, Barót, 2020.
A szerző 80. születésnapjára kiadott könyv.
Találhatók-e magyarok keleten Julianus barát magyarjainak 1237-es elpusztítása után. Ez a kérdés régóta foglalkoztatta a magyar tudományos életet és közérdeklődésre is számot tarthat. A Mátyás király udvarába érkező hírek, majd Turkoly Sámuel "Asztrahán"-ból címzett 1725. évi levele után az első hírt 1965-ben Tóth Tibor antropológus hozta, amikor Szeitbek Nurhanov kazak nyelvész útmutatása alapján É-Kazakisztánban magukat magyarnak nevező néptöredéket talált . Fotózni azonban nem engedték, felfedezésének további kutatását nem támogatták, ezért kézzelfogható bizonyítékokat nem tudott felmutatni. Munkáját Benkő Mihály folytatta, amikor a Szovjetúnió 1991. évi felbomlása után megnyíltak az utak kelet felé. Benkő Mihály először Nyugat-Mongóliában, a kazak kisebbség által lakott Bajan-Ölgij tartományban, majd - Tóth Tibor antropológus nyomán - Észak-Kazakisztánban, az ott élő argün-magyar törzs szállásterületén továbbá Nyugat-Szibériában, az Omszki Terület Kazakisztánnal határos Russzkaja Poljana körzetében, a kipcsák-magyar törzs szállásterületén végzett terepkutatást. Kutatásainak célja kezdetben az ősmagyar temetkezési szokások keleti párhuzamainak feltárása, majd - amikor tudomására jutott, hogy a keleten maradt magyarok reliktuma a hajdani Mongol Birodalom roppant kiterjedésű területén szétszóródva ma is megtalálható - figyelme a magukat magyarnak nevező keleti néptöredékek felé fordult. Kutatásairól több, színes fotókkal illusztrált könyvet adott ki. Új könyve, az Őseink nyomában Ázsiában a 18 évig tartó terepkutatás eredményeinek összegzése. A keleti és nyugati magyarok közös eredetét történeti, régészeti, néprajzi és antropológiai adatok ismertetésével igazolja.
Kép: Benkő Mihály korábbi könyvei és legújabb könyve.
