A honfoglalás kori veretes övről Boldog Zoltán a következőket írja:

„A nomád öltözék rendkívül fontos kelléke volt az öv, amely gyakorlati szerepe mellett díszítésével és tartozékaival együtt viselője rangját is kifejezte (kiemelés tőlem – B. I.), akárcsak maga a ruházat. Több történeti példa ismeretes arról, hogy a nomádoknál az övek minősége, megformálása valóban rangsorrendet tükrözött, az öv levétele pedig a megalázkodás jele volt.

A honfoglaló magyar férfiak viseletéből valójában a veretes fegyveröveket ismerjük a legjobban, az ígéretesen szaporodó bőrmaradványoknak és a díszítésül szolgáló vereteknek köszönhetően. Persze nem minden övre szereltek vereteket, még a gazdagabb, fegyveres férfiak esetében sem mindig: a legtöbből mindössze egyetlen csat maradt ránk, sőt lehet, hogy az sem: nem minden megoldáshoz volt rá szükség (kiemelés tőlem – B. I.).” Az alábbiakban ismertetünk olyan megoldást, melyhez nincs szükség csatra.

„Egy öv teljes veretkészlete csatból, szíjvégből és átlagosan 15-20 – legfeljebb 40-50 – darab, legtöbbször szélesebb ovális és keskenyebb, levél alakú, öntött, aranyozott ezüstveretből állt. Időnként – ritkán – bronzból készítették ezeket, egészen kivételes esetekben pedig aranyból. A honfoglaló magyaroknál az úgynevezett „bolgár öv”, vagyis a belső kapcsolószíjas szerkezetű öv volt a legjellemzőbb típus. Ennek kis csatkarikáján az öv veretekkel felszerelt végét nem lehetett átbújtatni, a tényleges becsatolásra egy, az öv belsejéhez toldott kis szíj szolgált, amelyet azonban az előtte elvezetett, veretekkel borított övrész jobbára eltakart. A szíj végét a bal oldalon egy bújtatón vagy egyszerűen a becsatolt övön átfűzve lelógatták (kiemelés tőlem – B. I.). Többnyire ez volt az öv legdíszesebb része, itt sorakoztak legsűrűbben a veretek.” [Boldog Zoltán: A honfoglalás kori öv és tartozékai, MTA BTK MÖT weblapja, 2019. április 05. http://arpad.btk.mta.hu/14-magyar-ostorteneti-temacsoport/271-honfoglalas-kori-ov-es-tartozekai.html,]

Kép: A nagykőrösi veretes öv rekonstrukciója Dienes István rajza.

Kép: A szíj vége átbújtatásának módjai. Boldog Zoltán rajza

Kép: Kazak lovas veretes övvel. A veretes öv bújtatója lelóg, így az öv nem fordul ki. Fotó: Benkő Mihály

Kép: A veretes öv lelógó bújtatója 1. Fotó: Benkő Mihály

Kép: A veretes öv lelógó bújtatója 2. Fotó: Benkő Mihály

Kép: Felül balra: a régészeti leletek (Magyarország) alapján elképzelt övcsatlakozás. Boldog Zoltán rajza. Alul balra: keleti magyar veretes öv. Alul jobbra: keleti magyar törzsbeli férfi veretes övvel, tarsollyal (Mongol-Altaj). Fotó: Benkő Mihály. Az övön tarsolyt csak a magyarok viselnek. A mongol altaji tarsoly a Budapest-Farkasrét-i tarsoly lelet pontos párhuzama. A lelógó bújtató a tarsoly felett van. Az öv végén egy szög található, melyet lyukas veretbe dugnak be (ebben az esetbe nincs szükség csatra).

Kép: Budapest-farkasréti veretes tarsoly (jobbra) és a tarsoly rajza (balra).

Összegezve: A Mongol-Altaj-i magyarok között megismert és lefényképezett veretes öv segítségével lehetséges a honfoglalás kori veretes fegyveröv rekonstrukciójának korrekciója. Az öv nem baloldalt lóg le, hanem jobboldalt egy lelógó bújtatón keresztül vezetik át, így az öv nem fordul ki és a szép veretek tökéletesen láthatók. Az övről lelógó tarsolyok verete a magyarországi tarsolyveretek pontos párhuzama. A tarsolyok viselete a nyugat-mongóliai magyarokra jellemző, a lelógó bújtató a tarsoly felett található.

Egy homokbánya 1952-ben történt megnyitása kapcsán előkerült sírok leletmentése során egy rovásfeliratos csontlemezt találtak, melyet restaurálásra beküldtek a Magyar Nemzeti Múzeumba. Később feledésbe merült a lelet származási helye. Ez csak 37 évvel később, 1990-ben - csodálatos véletlennek köszönhetően - derült ki. Ezzel egyidőben sikerült nemzetközi szakértők bevonásával a csontlemezen található rovás jelentését is megfejteni. Mindezek arra utalnak, hogy Árpád fejedelem sírját sikerült megtalálni.

A rendkívüli jelentőségű leletről a Magyar Őstörténeti Minilexikon a következőket írja:

„A honfoglaló magyarok rovásírásának eddigi legjelentősebb emléke Homokmégy község Halom nevű határrészében került napvilágra, 1952-ben, Komáromy J. leleteként, az ottani honfoglaló magyar temető 6. sírjából. Tegezzáró csontlemez töredékén. Olvasatai: D. Vasziljev moszkvai turkológus szerint (1984) kaganim, azaz magyarul: kagánomnak, … E. Tryjarsky lengyel turkológus (2003.): kaganim. (Erdélyi I.– Ráduly J. 2010.) Más honfoglaláskori magyar leleten nincs valójában rovásfelirat, sem a benepusztai szíjvégen, sem pedig a bezdédi tarsolylemezen. A nagyszentmiklósi aranykincs edényein, vagy az avar korszak egyes emlékein található rovásemlékek gyökerükben ugyan rokonok, de más rovásírás emlékcsoporthoz tartoznak. Külön, sajátos csoportot alkot a székely rovásírás.” [Erdélyi I.: Magyar Őstörténeti Minilexikon, Budapest, 2012: 233-234.]

Kép: Honfoglalás kori sírlelet: Homokmégy-Halom 6. sír (Dienes I., 1992.)

A kagán szakrális (isteni, szent, természetfeletti eredetű) királyi hatalommal bíró egyeduralkodó volt a közép-ázsiai pásztorkodó népeknél. A cím eredete bizonytalan, első kínai említései a 3. századból valók: a zsuanzsuanok, illetve a hszienpejek uralkodói megszólításaként bukkan fel. Vámbéry Ármin szerint a törököknél és mongoloknál még a 19. században is használt fejedelmi cím volt. [Vámbéry Ármin (1882): A magyarok eredete. Ethnologiai tanulmány, Budapest.]

Egyes feltételezések szerint talán a kán cím megduplázásáról van szó és így a kánok kánjáról lenne szó, ám e magyarázat nincs bizonyítva.

A „kagánomnak” rovásírásos feliratot tartalmazó csontos tegezszáj feltárásának körülményeiről Dienes István a következőket írja [Dienes István: Rovásjelek egy honfoglalás kori tegezszájon, in: Életünk, 1992. (30. évf.) 5. szám 538-539]:

„1. A rovásfeliratot egy hosszúkás, faragott csontlemezen találtuk. Az említett csont egy olyan nyíltartó tegez tartozéka, amelyen mind a tegez szájrészének fedelét, mind ennek oldalsó, külső felületét csontlapokkal burkolták. A tegez fedéllemezének levélcsokros mintája, valamint az épebb oldallemez töredékes végén látható - pontbeütéssel hangsúlyozott - bekunkorodó végű palmetta árulkodik a lelet koráról: ezek a magyar honfoglalás idejére keltezhető darabok, ilyen díszítésű emlékek a Kárpát-medencében csakis a korai magyar csontművesek műhelyéből kerülhettek ki. Ez a tény a felirat korát is egyértelműen meghatározza: nem kerülhetett földbe korábban a 895. esztendőnél.

2. E faragott csontdarabokat - mint ismeretlen eredetű tárgyakat - a Magyar Nemzeti Múzeum Restaurátor Osztályától vettem át még az 1964. évben. Tettem ezt azért, mert a műhelyben kallódtak, noha elképzelhető volt, hogy törzsanyagunkhoz tartoznak. A rovásfeliratot magam fedeztem fel - még a 60-as években - az öt darabra roppant (vagy utóbb széttört?) épebb oldallapon, amikor annak töredékeit igyekeztem összeilleszteni...."

Ezt követően Dienes István cikkének 2-5. pontjában leírja, hogy milyen lépéseket tett az ismeretlen eredetű rovásfelirat megfejtésére. Ezután így folytatja:

„6. 1989 decemberében megtörtént a csoda! Épp negyedszázad telt el azóta, hogy a töredékes, de roppant értékű különös csontok hozzám kerültek, amikor megvilágosodott, hol is van a tegezszáj csontburkolatainak a lelőhelye. Ez volt életemnek az a szakasza, amikor többször bekukkantott hozzám ifj. Horváth Attila végzős régészhallgató, aki a Kecskemét környéki honfoglalás kori temetők feldolgozását választotta szakdolgozata témájául.3 Általában apró tanácsokat kért, olykor ritka tárgyak párhuzamai felöl érdeklődött, magam meg kelletlenül válaszolgattam. Utolsó látogatása alkalmával újra azzal nyúzott, hogy a Homokmégy-Halomról való temető 6. sírjából előkerült csont szíjvégnek nem ismerem-e a párját. Nemleges válaszomat már jól ismerhette, ám ezúttal - mit ad Isten! - megmutatta a szíjvég miatt a sír lemásolt dokumentációját, és én elhűlve láttam, hogy e sírhoz tartoznak az általam őrzött csontszerelékek. Épp ezek alakját, méretét nagy pontossággal rögzítette az ásató, holott különben elég pongyola a sír leírása. Menten jóízű beszélgetés kerekedett, amelynek során kiderült, hogy ezek a tárgyak valóban nem lelhetők fel sem a kalocsai, sem a kecskeméti gyűjteményben; következésképp éppen azok a darabok, amelyek - valami rejtélynél fogva! - az 1956-os magyar forradalmat megelőzően a Magyar Nemzeti Múzeum restaurátorműhelyébe kerültek, majd onnan hozzám vándoroltak, és az én szekrényemben lapulnak, nálam 25, illetve a múzeumban 37 éve leplezve származásukat!  

7. A rovásfeliratos csontos tegezszáj a közigazgatásilag Homokmégyhez tartozó Halom nevű szálláson került elő. Ez a nagy domb — közszói jelentésének megfelelően - kiemelkedik a tájból, innen ered a helynév. A magaslat nyugati lejtőjén a VII—VIII. századra, sőt a IX. század elejére keltezhető avar temetőt ásott ki Fettich Nándor és László Gyula az 1930-as években.4 László Gyula megállapítása szerint a temetőnek mintegy kétharmadát tárták fel, tehát maradtak ott még bőven feltáratlan avar sírok. Az 1950-es évek elején a domb ellenkező, vagyis délkeleti végén — Cs. Sós Ágnes megfigyelése szerint az avar kori temető átkutatott részétől állítólag 300-350 méterre - homokbányát nyitottak. Laszczik Ernő, kalocsai megbízott múzeumvezető még 1951- ben tudomást szerzett arról, hogy egy honfoglalás kori sírt a munkások feldúltak. 1952 januárjától 1952 októberéig - kiszállásuk sorrendjében említve - Laszczik Ernő, Cs. Sós Agnes, Komáromy József, Mérey Kádár Ervin fordult meg a helyszínen, de mindannyian csak néhány napig tartózkodtak ott, rövid időtartamú mentőásatásokat végeztek.5 Elképzelhető, hogy nagyobb sír számú X. századi magyar temető volt a dombnak ezen a részén, de mivel nem folyt módszeres kutatás, és régészeink csak vészhelyzetekben, bejelentésekre mentek ki, mindössze 8 sírról szereztek tudomást, illetve 8 sír emlékanyagát sikerült nekik részben vagy egészében begyűjteniök. A temetőről ezért nincs megbízható képünk, de a megmentett anyagból és az apró megfigyelésekből azért így is kitűnik, hogy rangos magyar közösség temetője feküdt a halom gerince táján. A lovastemetkezések, az ékszerek, veretes övék, jobb műhelyekből származó íjak, tegezek erről árulkodnak. A munkások számtalan elpusztított sírt emlegettek, de az nem bizonyos, hogy ezek mind a honfoglalás korából származó temetkezések lehettek, mivel nem lehetetlen, hogy az avar temető feltáratlan része és a magyar temető egy szélesebb sávban - a halom gerincén — érintkezett. Az ásatásokról eddig — Cs. Sós Agnes tollából - csak rövid beszámoló jelent meg,6 de azóta a temető feldolgozását M. Horváth Attila elvégezte.

8. A minket foglalkoztató csontborítású tegezszáj Komáromy József 1952 májusában végzett mentőásatásából való és nála a 6. sírszámot kapta, jóllehet ez már talán a 7. sír. E sír emlékanyagát nehéz jellemeznem, mivel leletei soha nem voltak a kezemben. Komáromy József jelentése azonban lehetővé teszi, hogy a sírra vonatkozó fontosabb tudnivalókat rögzítsem. Nem különösebben gazdagon temetett, de azért észlelhetően jómódú, nem túlzottan hivalkodó viseletű - valószínűleg inkább harcos erényeire büszke - vitéz temetkezése. A férfit a honfoglalókra jellemző módon kedvenc hátaslovának szokásos maradványaival (részleges lótemetés), és a lába végéhez helyezett nyergével (ld. kengyeleit) temették el. Viseletének maradványaiból megemlíthetők aranyozott veretei, a csonttól való - a honfoglaló anyagban egyedinek látszó — szíjvége. Tűzkészségétól ítélve mellé helyezték tarsolyát és természetesen vele adták vaskését is. Ami leginkább figyelemre méltó (és a temető többi férfisírjánál is feltűnő!) - fegyverzetének minden darabja az előkelőbbek igényeit szolgáló műhely terméke: ilyen a markolatán és karja végein csontokkal burkolt reflexíja, valamint a csontkeretes szájú és vaspántokkal erősített vázú tegeze. Hozzátartozói gondosak voltak, mert a másvilágra vezető útra különféle célra szolgáló nyilakkal látták el. - Itt említem meg, hogy nyilvánvalóan Komáromy József kecskeméti múzeumigazgató volt az a személy, aki a tegezcsontokat a Magyar Nemzeti Múzeum restaurátorainak rendbehozatalra átadta, és azért nem jelentkezett többé ezért az anyagért, mert hamarosan Miskolcra helyezték át szolgálattételre.

9. A lelet történeti szempontú értékelése megkívánja, hogy felhívjam a figyelmet arra: ez a terület az Árpád-korban Fejér megyéhez tartozott, és a korai magyar időktől kezdve, de az ország szakaszos birtokbavétele miatt feltehetően csak 900-tól magának az Árpád-dinasztiának a kezén volt. A Halomtól mintegy 5 km-re levő Kalocsa a fejedelmi, majd királyi család egyik fontos központja; nem véletlen, hogy az ország második érseksége itt létesült. De maga a Halom helynév is ismert a korai oklevelekből, mint olyan hely, ahol királyi udvarház (curtis) állott.7 Nyilvánvaló, hogy mind Kalocsa, mind Halom esetében számolnunk kell a fejedelemség korától, tehát a X. századtól való előzményekkel. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy a rovásfeliratos tegez hordozója akár magát Árpádot, illetve a nagyfejedelem utódát, vagy ezek hozzátartozóit, a fejedelmi dinasztia vezéreit szolgálta. A felirat értelmezésénél a fenti tényeknek esetleg lehet jelentősége…”(Kiemelés tőlem – B. I.) [Dienes István: Rovásjelek egy honfoglalás kori tegezszájon, in: Életünk, 1992. (30. évf.) 5. szám 538-539]

Dienes István a rovásfeliratról 1990. augusztus 28-án Debrecenben a CIFU-7 (Congressus Septimus Internationalis Fenno-Ugristarum — Debrecen, 1990.) kongresszus D-szekciójában (D/3. Társadalom és régiótörténet) már a lelőhely és az előbb részletezett történeti adatok ismeretében „Von türkischen Runen bis zu szeklerisch -ungarischen Kerbschrift” címmel tartott előadást. Az előadáshoz D. D. Vasziljev - a kitűnő turkológus és rovásírás szakértő - (Moszkva, Keletkutató Intézet) írásban szólt hozzá. Hozzászólását a következőkben ismertetjük.

Az orosz nyelvű hozzászólás magyar változata

„A kalocsai csont íjrátét felirata szövegtöredék. Tizenkét rovásjelből (ezek közül kettő csak részben maradt meg!), valamint két elválasztó kettőspontból áll. A feliratot vékony vonalakkal karcolták a csont felületére, és feltehetőleg nem a fegyver készítésekor, hanem amikor azt m ár használatba vették. Az eurázsiai nomádok rovásírásos feliratainak összességét nézve, a szóban forgó leletnek közvetlen párhuzama akad: az íj csontlemezébe vésett felirat Tuvából, az Ajmürlüg-i temető egyik sírjából. [ D.D.Vasziljev: Korpus tjurskih runiceskih pamjatnikov bassejna Jeniseja. Leningrad, 1983. 46., 81.] Megemlítendő, hogy mindkét feliratban - túl azon, hogy rendeltetésük révén hasonlók - találhatók közös vonások: a rovásjelek megjelenítésében, azok térbeli elhelyezésében.

A felirat jeleinek változatai, illetve ezeknek m ás kelet-európai rovásjellegű írásos emlékek jeleivel való kölcsönös megfelelései lehetővé teszik, hogy a feliratot a török nyelvű bolgár-kazár rovásírások egyik típusával rokonítsuk. A kelet-európai rovásjellegű feliratoknak napjainkig nincs sem meggyőző olvasata, sem pontos történeti-etnológiai m agyarázata. Kronológiailag a különböző kutatók a Kr. u. VI-X. század közötti tág idősávban jelölik m eg feltűnésük és elterjedésük idejét. E feliratok olvasását az is megnehezíti, hogy rovásjeleik hangtani jelentése nem vethető össze a belső-ázsiai türk feliratokkal.

Az utóbbi évek ásatásai során nagy számban kerültek elő a kelet-európai típushoz hasonló - eddig meg nem fejtett - szövegek Belső-Ázsiában is. Jellegükben közel állanak ugyan az orhon-jenyiszeji és más régi türk rovásírásos feliratokhoz, azonban jelentős ortográfiái és paleográfiai sajátosságok jellemzők rájuk. Jeleik között találhatók olyanok is, amelyek hiányoznak az orhoni, jenyiszeji vagy a „hétfolyóközi” [a Kazah hátság alatti, a Balhas-tótól délre eső terület - a fordító megjegyzése], illetve más körzetek jelkészletéből, viszont megtalálhatók ugyanakkor a kelet-európai rovásírásos feliratokban, többek közt a kalocsai csontrátét jegyei között is.

A kelet-európai rovásírásos szövegeknek van jó néhány helyi változata. A Kalocsa környéki csontlemezre rótt feliratot azokkal a török nyelvű protobolgár [ősbolgár] törzsekkel hozhatjuk kapcsolatba, amelyek a Kazár Kaganátus alattvalói voltak, és a Kaukázus északi előteréből a Kárpát-medence irányába nyomultak. A felirat keletkezési ideje nem tehető korábbra a Kr. u. 890-es éveknél. Feltételezhető, hogy az íjászkészség tulajdonosa kabar vitéz volt, aki ezen időben - a magyar törzsszövetséggel együtt - költözött a Kárpát-medencébe. (Fordította: Benkő Mihály)” [Életünk, 1992. (30. évf.) 5. szám: Dienes István: Rovásjelek egy honfoglalás kori tegezszájon, in: Életünk, 1992. (30. évf.) 5. szám 548. o.]

Összegzés: A Dienes István által ismertetett adatok és a Vasziljev által ismertetett olvasat arra utalnak, hogy vagy magának Árpád fejedelemnek, vagy valamelyik utódának a sírját tárták fel a Kalocsa melletti Homokmégy község Halom nevű határrészében. Sajnos a rendkívüli lelet a mai napig nem vált közismertté, A rendkívüli fontosságú temetőt méltó módon emlékpark sem örökíti meg. Ebben közrejátszhat, hogy Dienes Istvánt súlyos betegen 1994-ben nyugdíjazták, és 1995-ben elhúnyt. Indokoltnak látjuk, hogy a szenzációs felfedezésről és a felfedezőről ebben a cikkünkben megemlékezzünk és a figyelmet felhívjuk a felfedezés jelentőségére. Egyben javasoljuk a sír jelentőségéhez méltó megjelölését is.

Irodalom:

Dienes István: Rovásjelek egy honfoglalás kori tegezszájon, in: Életünk, 1992. (30. évf.) 5. szám 537-541

Erdélyi I.: Magyar Őstörténeti Minilexikon, Budapest, 2012

Vámbéry Ármin (1882): A magyarok eredete. Ethnologiai tanulmány, Budapest.

Vasziljev, D.D.: Korpus tjurskih runiceskih pamjatnikov bassejna Jeniseja. Leningrad, 1983. 46., 81.

Egy homokbánya 1952-ben történt megnyitása kapcsán előkerült sírok leletmentése során egy rovásfeliratos csontlemezt találtak, melyet restaurálásra beküldtek a Magyar Nemzeti Múzeumba. Később feledésbe merült a lelet származási helye. Ez csak 37 évvel később, 1990-ben - csodálatos véletlennek köszönhetően - derült ki. Ezzel egyidőben sikerült nemzetközi szakértők bevonásával a csontlemezen található rovás jelentését is megfejteni. Mindezek arra utalnak, hogy Árpád fejedelem sírját sikerült megtalálni.

A rendkívüli jelentőségű leletről a Magyar Őstörténeti Minilexikon a következőket írja:

„A honfoglaló magyarok rovásírásának eddigi legjelentősebb emléke Homokmégy község Halom nevű határrészében került napvilágra, 1952-ben, Komáromy J. leleteként, az ottani honfoglaló magyar temető 6. sírjából. Tegezzáró csontlemez töredékén. Olvasatai: D. Vasziljev moszkvai turkológus szerint (1984) kaganim, azaz magyarul: kagánomnak, … E. Tryjarsky lengyel turkológus (2003.): kaganim. (Erdélyi I.– Ráduly J. 2010.) Más honfoglaláskori magyar leleten nincs valójában rovásfelirat, sem a benepusztai szíjvégen, sem pedig a bezdédi tarsolylemezen. A nagyszentmiklósi aranykincs edényein, vagy az avar korszak egyes emlékein található rovásemlékek gyökerükben ugyan rokonok, de más rovásírás emlékcsoporthoz tartoznak. Külön, sajátos csoportot alkot a székely rovásírás.” [Erdélyi I.: Magyar Őstörténeti Minilexikon, Budapest, 2012: 233-234.]

Kép: Honfoglalás kori sírlelet: Homokmégy-Halom 6. sír (Dienes I., 1992.)

A kagán szakrális (isteni, szent, természetfeletti eredetű) királyi hatalommal bíró egyeduralkodó volt a közép-ázsiai pásztorkodó népeknél. A cím eredete bizonytalan, első kínai említései a 3. századból valók: a zsuanzsuanok, illetve a hszienpejek uralkodói megszólításaként bukkan fel. Vámbéry Ármin szerint a törököknél és mongoloknál még a 19. században is használt fejedelmi cím volt. [Vámbéry Ármin (1882): A magyarok eredete. Ethnologiai tanulmány, Budapest.]

Egyes feltételezések szerint talán a kán cím megduplázásáról van szó és így a kánok kánjáról lenne szó, ám e magyarázat nincs bizonyítva.

A „kagánom” rovásírásos feliratot tartalmazó csontos tegezszáj feltárásának körülményeiről Dienes István a következőket írja [Dienes István: Rovásjelek egy honfoglalás kori tegezszájon, in: Életünk, 1992. (30. évf.) 5. szám 538-539]:

„1. A rovásfeliratot egy hosszúkás, faragott csontlemezen találtuk. Az említett csont egy olyan nyíltartó tegez tartozéka, amelyen mind a tegez szájrészének fedelét, mind ennek oldalsó, külső felületét csontlapokkal burkolták. A tegez fedéllemezének levélcsokros mintája, valamint az épebb oldallemez töredékes végén látható - pontbeütéssel hangsúlyozott - bekunkorodó végű palmetta árulkodik a lelet koráról: ezek a magyar honfoglalás idejére keltezhető darabok, ilyen díszítésű emlékek a Kárpát-medencében csakis a korai magyar csontművesek műhelyéből kerülhettek ki. Ez a tény a felirat korát is egyértelműen meghatározza: nem kerülhetett földbe korábban a 895. esztendőnél.

2. E faragott csontdarabokat - mint ismeretlen eredetű tárgyakat - a Magyar Nemzeti Múzeum Restaurátor Osztályától vettem át még az 1964. évben. Tettem ezt azért, mert a műhelyben kallódtak, noha elképzelhető volt, hogy törzsanyagunkhoz tartoznak. A rovásfeliratot magam fedeztem fel - még a 60-as években - az öt darabra roppant (vagy utóbb széttört?) épebb oldallapon, amikor annak töredékeit igyekeztem összeilleszteni....

Ezt követően Dienes István cikkének 2-5. pontjában leírja, hogy milyen lépéseket tett az ismeretlen eredetű rovásfelirat megfejtésére. Ezután így folytatja:

„6. 1989 decemberében megtörtént a csoda! Épp negyedszázad telt el azóta, hogy a töredékes, de roppant értékű különös csontok hozzám kerültek, amikor megvilágosodott, hol is van a tegezszáj csontburkolatainak a lelőhelye. Ez volt életemnek az a szakasza, amikor többször bekukkantott hozzám ifj. Horváth Attila végzős régészhallgató, aki a Kecskemét környéki honfoglalás kori temetők feldolgozását választotta szakdolgozata témájául. Általában apró tanácsokat kért, olykor ritka tárgyak párhuzamai felöl érdeklődött, magam meg kelletlenül válaszolgattam. Utolsó látogatása alkalmával újra azzal nyúzott, hogy a Homokmégy-Halomról való temető 6. sírjából előkerült csont szíjvégnek nem ismerem-e a párját. Nemleges válaszomat már jól ismerhette, ám ezúttal - mit ad Isten! - megmutatta a szíjvég miatt a sír lemásolt dokumentációját, és én elhűlve láttam, hogy e sírhoz tartoznak az általam őrzött csontszerelékek. Épp ezek alakját, méretét nagy pontossággal rögzítette az ásató, holott különben elég pongyola a sír leírása. Menten jóízű beszélgetés kerekedett, amelynek során kiderült, hogy ezek a tárgyak valóban nem lelhetők fel sem a kalocsai, sem a kecskeméti gyűjteményben; következésképp éppen azok a darabok, amelyek - valami rejtélynél fogva! - az 1956-os magyar forradalmat megelőzően a Magyar Nemzeti Múzeum restaurátorműhelyébe kerültek, majd onnan hozzám vándoroltak, és az én szekrényemben lapulnak, nálam 25, illetve a múzeumban 37 éve leplezve származásukat!  

7. A rovásfeliratos csontos tegezszáj a közigazgatásilag Homokmégyhez tartozó Halom nevű szálláson került elő. Ez a nagy domb — közszói jelentésének megfelelően - kiemelkedik a tájból, innen ered a helynév. A magaslat nyugati lejtőjén a VII—VIII. századra, sőt a IX. század elejére keltezhető avar temetőt ásott ki Fettich Nándor és László Gyula az 1930-as években.4 László Gyula megállapítása szerint a temetőnek mintegy kétharmadát tárták fel, tehát maradtak ott még bőven feltáratlan avar sírok. Az 1950-es évek elején a domb ellenkező, vagyis délkeleti végén — Cs. Sós Ágnes megfigyelése szerint az avar kori temető átkutatott részétől állítólag 300-350 méterre - homokbányát nyitottak. Laszczik Ernő, kalocsai megbízott múzeumvezető még 1951- ben tudomást szerzett arról, hogy egy honfoglalás kori sírt a munkások feldúltak. 1952 januárjától 1952 októberéig - kiszállásuk sorrendjében említve - Laszczik Ernő, Cs. Sós Agnes, Komáromy József, Mérey Kádár Ervin fordult meg a helyszínen, de mindannyian csak néhány napig tartózkodtak ott, rövid időtartamú mentőásatásokat végeztek.5 Elképzelhető, hogy nagyobb sír számú X. századi magyar temető volt a dombnak ezen a részén, de mivel nem folyt módszeres kutatás, és régészeink csak vészhelyzetekben, bejelentésekre mentek ki, mindössze 8 sírról szereztek tudomást, illetve 8 sír emlékanyagát sikerült nekik részben vagy egészében begyűjteniök. A temetőről ezért nincs megbízható képünk, de a megmentett anyagból és az apró megfigyelésekből azért így is kitűnik, hogy rangos magyar közösség temetője feküdt a halom gerince táján. A lovastemetkezések, az ékszerek, veretes övék, jobb műhelyekből származó íjak, tegezek erről árulkodnak. A munkások számtalan elpusztított sírt emlegettek, de az nem bizonyos, hogy ezek mind a honfoglalás korából származó temetkezések lehettek, mivel nem lehetetlen, hogy az avar temető feltáratlan része és a magyar temető egy szélesebb sávban - a halom gerincén — érintkezett. Az ásatásokról eddig — Cs. Sós Agnes tollából - csak rövid beszámoló jelent meg,6 de azóta a temető feldolgozását M. Horváth Attila elvégezte.

 8. A minket foglalkoztató csontborítású tegezszáj Komáromy József 1952 májusában végzett mentőásatásából való és nála a 6. sírszámot kapta, jóllehet ez már talán a 7. sír. E sír emlékanyagát nehéz jellemeznem, mivel leletei soha nem voltak a kezemben. Komáromy József jelentése azonban lehetővé teszi, hogy a sírra vonatkozó fontosabb tudnivalókat rögzítsem. Nem különösebben gazdagon temetett, de azért észlelhetően jómódú, nem túlzottan hivalkodó viseletű - valószínűleg inkább harcos erényeire büszke - vitéz temetkezése. A férfit a honfoglalókra jellemző módon kedvenc hátaslovának szokásos maradványaival (részleges lótemetés), és a lába végéhez helyezett nyergével (ld. kengyeleit) temették el. Viseletének maradványaiból megemlíthetők aranyozott veretei, a csonttól való - a honfoglaló anyagban egyedinek látszó — szíjvége. Tűzkészségétól ítélve mellé helyezték tarsolyát és természetesen vele adták vaskését is. Ami leginkább figyelemre méltó (és a temető többi férfisírjánál is feltűnő!) - fegyverzetének minden darabja az előkelőbbek igényeit szolgáló műhely terméke: ilyen a markolatán és karja végein csontokkal burkolt reflexíja, valamint a csontkeretes szájú és vaspántokkal erősített vázú tegeze. Hozzátartozói gondosak voltak, mert a másvilágra vezető útra különféle célra szolgáló nyilakkal látták el. - Itt említem meg, hogy nyilvánvalóan Komáromy József kecskeméti múzeumigazgató volt az a személy, aki a tegezcsontokat a Magyar Nemzeti Múzeum restaurátorainak rendbehozatalra átadta, és azért nem jelentkezett többé ezért az anyagért, mert hamarosan Miskolcra helyezték át szolgálattételre.

9. A lelet történeti szempontú értékelése megkívánja, hogy felhívjam a figyelmet arra: ez a terület az Árpád-korban Fejér megyéhez tartozott, és a korai magyar időktől kezdve, de az ország szakaszos birtokbavétele miatt feltehetően csak 900-tól magának az Árpád-dinasztiának a kezén volt. A Halomtól mintegy 5 km-re levő Kalocsa a fejedelmi, majd királyi család egyik fontos központja; nem véletlen, hogy az ország második érseksége itt létesült. De maga a Halom helynév is ismert a korai oklevelekből, mint olyan hely, ahol királyi udvarház (curtis) állott.7 Nyilvánvaló, hogy mind Kalocsa, mind Halom esetében számolnunk kell a fejedelemség korától, tehát a X. századtól való előzményekkel. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy a rovásfeliratos tegez hordozója akár magát Árpádot, illetve a nagyfejedelem utódát, vagy ezek hozzátartozóit, a fejedelmi dinasztia vezéreit szolgálta. A felirat értelmezésénél a fenti tényeknek esetleg lehet jelentősége…” (Kiemelés tőlem – B. I.) [Dienes István: Rovásjelek egy honfoglalás kori tegezszájon, in: Életünk, 1992. (30. évf.) 5. szám 538-539]

Dienes István a rovásfeliratról 1990. augusztus 28-án Debrecenben a CIFU-7 (Congressus Septimus Internationalis Fenno-Ugristarum — Debrecen, 1990.) kongresszus D-szekciójában (D/3. Társadalom és régiótörténet) már a lelőhely és az előbb részletezett történeti adatok ismeretében „Von türkischen Runen bis zu szeklerisch -ungarischen Kerbschrift” címmel tartott előadást. Az előadáshoz D. D. Vasziljev - a kitűnő turkológus és rovásírás szakértő - (Moszkva, Keletkutató Intézet) írásban szólt hozzá. Hozzászólását a következőkben ismertetjük.

Az orosz nyelvű hozzászólás magyar változata

„A kalocsai csont íjrátét felirata szövegtöredék. Tizenkét rovásjelből (ezek közül kettő csak részben maradt meg!), valamint két elválasztó kettőspontból áll. A feliratot vékony vonalakkal karcolták a csont felületére, és feltehetőleg nem a fegyver készítésekor, hanem amikor azt m ár használatba vették. Az eurázsiai nomádok rovásírásos feliratainak összességét nézve, a szóban forgó leletnek közvetlen párhuzama akad: az íj csontlemezébe vésett felirat Tuvából, az Ajmürlüg-i temető egyik sírjából. [ D.D.Vasziljev: Korpus tjurskih runiceskih pamjatnikov bassejna Jeniseja. Leningrad, 1983. 46., 81.] Megemlítendő, hogy mindkét feliratban - túl azon, hogy rendeltetésük révén hasonlók - találhatók közös vonások: a rovásjelek megjelenítésében, azok térbeli elhelyezésében.

A felirat jeleinek változatai, illetve ezeknek m ás kelet-európai rovásjellegű írásos emlékek jeleivel való kölcsönös megfelelései lehetővé teszik, hogy a feliratot a török nyelvű bolgár-kazár rovásírások egyik típusával rokonítsuk. A kelet-európai rovásjellegű feliratoknak napjainkig nincs sem meggyőző olvasata, sem pontos történeti-etnológiai m agyarázata. Kronológiailag a különböző kutatók a Kr. u. VI-X. század közötti tág idősávban jelölik m eg feltűnésük és elterjedésük idejét. E feliratok olvasását az is megnehezíti, hogy rovásjeleik hangtani jelentése nem vethető össze a belső-ázsiai türk feliratokkal.

Az utóbbi évek ásatásai során nagy számban kerültek elő a kelet-európai típushoz hasonló - eddig meg nem fejtett - szövegek Belső-Ázsiában is. Jellegükben közel állanak ugyan az orhon-jenyiszeji és más régi türk rovásírásos feliratokhoz, azonban jelentős ortográfiái és paleográfiai sajátosságok jellemzők rájuk. Jeleik között találhatók olyanok is, amelyek hiányoznak az orhoni, jenyiszeji vagy a „hétfolyóközi” [a Kazah hátság alatti, a Balhas-tótól délre eső terület - a fordító megjegyzése], illetve más körzetek jelkészletéből, viszont megtalálhatók ugyanakkor a kelet-európai rovásírásos feliratokban, többek közt a kalocsai csontrátét jegyei között is.

A kelet-európai rovásírásos szövegeknek van jó néhány helyi változata. A Kalocsa környéki csontlemezre rótt feliratot azokkal a török nyelvű protobolgár [ősbolgár] törzsekkel hozhatjuk kapcsolatba, amelyek a Kazár Kaganátus alattvalói voltak, és a Kaukázus északi előteréből a Kárpát-medence irányába nyomultak. A felirat keletkezési ideje nem tehető korábbra a Kr. u. 890-es éveknél. Feltételezhető, hogy az íjászkészség tulajdonosa kabar vitéz volt, aki ezen időben - a magyar törzsszövetséggel együtt - költözött a Kárpát-medencébe. (Fordította: Benkő Mihály)” [Életünk, 1992. (30. évf.) 5. szám: Dienes István: Rovásjelek egy honfoglalás kori tegezszájon, in: Életünk, 1992. (30. évf.) 5. szám 548. o.]

Összegzés: A Dienes István által ismertetett adatok és a Vasziljev által ismertetett olvasat arra utalnak, hogy vagy magának Árpád fejedelemnek, vagy valamelyik utódának a sírját tárták fel a Kalocsa melletti Homokmégy község Halom nevű határrészében. Sajnos a rendkívüli lelet a mai napig nem vált közismertté, Árpád fejedelem sírját méltó módon emlékpark sem örökíti meg. Ebben közrejátszhat, hogy Dienes Istvánt súlyos betegen 1994-ben nyugdíjazták, és 1995-ben elhúnyt. Indokoltnak látjuk, hogy a szenzációs felfedezésről és a felfedezőről ebben a cikkünkben megemlékezzünk és a figyelmet felhívjuk a felfedezés jelentőségére. Egyben javasoljuk a sír jelentőségéhez méltó megjelölését is.

Irodalom:

Dienes István: Rovásjelek egy honfoglalás kori tegezszájon, in: Életünk, 1992. (30. évf.) 5. szám 537-541

Erdélyi I.: Magyar Őstörténeti Minilexikon, Budapest, 2012

Vámbéry Ármin (1882): A magyarok eredete. Ethnologiai tanulmány, Budapest.

Vasziljev, D.D.: Korpus tjurskih runiceskih pamjatnikov bassejna Jeniseja. Leningrad, 1983. 46., 81. 

Az alábbiakban ismertetjük dr. Tóth Tibor 1965. évi felfedezését és a turgaji magyarok között végzett antropológiai vizsgálatának megállapításait, majd a Tóth Tibor nyomán Bíró András Zsolt által 2006-ban vezetett tudományos expedíció antropológiai és genetikai eredményeit.

Dr. Tóth Tibor leírása 1965. évi felfedezése és állásfoglalása az ősmagyarok és a turgaji magyar csoport embertani (antropológiai) kapcsolatáról

Dr. Tóth Tibor (1929-1991) antropológus nevéhez fűződik a magyarságkutatás XX. századi legjelentősebb felfedezése. Ottó barát 1232-es és Julianus barát 1236-os útja után – néhány kósza hírt leszámítva - 1965 áprilisában ő találkozott először Közép-Ázsiában, a Turgaj-vidéken (Kazakisztán) olyan személyekkel, akik magukat magyarnak, más szóval keleti magyar népcsoport tagjainak vallják. Közöttük embertani adatokat gyűjtött és ezek alapján vizsgálatokat végzett. Szenzációs felfedezéséről 1966 április 12-én, a Magyar Tudományos Akadémián számolt be, az Antropológiai Témabizottság kibővített ülésén. Előadásának címe „Az ősmagyarok mai relictuma” volt. Az előadás szövegét az MTA Biológiai Osztály Közleményeiben [Tóth 1966b: 283-299] publikálta.

Kép: Dr. Tóth Tibor, foto: Magyar Természettudományi Múzeum

Tóth Tibor 1964-1965-ben járt tanulmányúton a Szovjetúnióban. A tanulmányút elsődleges célja: „A magyar nép származásával kapcsolatos összehasonlító embertani adatok gyűjtése kb. 4000 felnőtt egyénről”. Végül 3100 egyénnél végzett mérést Baskíriában és Kazahsztánban.  Mint írja: „…váratlanul kiderült, hogy a [Kazah] köztársaság Kusztanaj területén egy magyar csoport él, a szervezést ez irányban szorgalmaztam. … 1965. április 7-29. között folytathattam az adatgyűjtést a kusztanáji terület (200.000 km2) Dzsangildi és Tobol-i járásaiban a magyarok, a kipcsakok és más törzsbeliek között, összesen 400 felnőtt egyénnél. … a gyűjtőmunka teljes befejezését az időjárási viszonyok lehetetlenné tették … Mégis, a természeti nehézségeket jelentős mértékben ellensúlyozta az a tény, hogy kísérőm a Kazak Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársa Seitbek Nurhánov maga is kipcsak származású, korábban hosszú ideig tanítóként dolgozott a szárükopa-i magyarok között, kitűnően ismerve a helyi adottságokat. A Kazahsztán területén megtett út kb. 8.000 km volt.”

Tanulmányútja során több tagköztársaságban előadást tartott az „ősmagyarok eredetének problémájáról”, tudományos vizsgálataival kapcsolatos „előzetes következtetéseiről”. Ahogy útijelentésében írja, a Kazak Tudományos Akadémián 1964. december 12-én tartott előadásában „…az embertani leletanyag ismeretében vázoltam azt a hipotézisemet, mely szerint az ősmagyarok elvándorlása az Urál-vidékről a széleskörűen elterjedt nézetekkel ellentétben a VIII. századnál jóval korábban megkezdődött. Vázoltam továbbá másik hipotézisemet, mely szerint a magyar nép etnogenezisének problémái – legalább is embertani vonatkozásban – túllépik a finnugor csoport etnikai történetének kereteit. Ezzel kapcsolatban érintettem az őshaza problémáját s harmadik hipotézisemet az Észak-Káspi (tenger) mellékre vonatkozóan…” „Előadásom részletes ismertetése megjelent a Kazak Tudományos Akadémia Közlönyének Társadalomtudományi sorozatában, annak  1965 évi 2. kötetében.” [Tóth 1966a]

Kép. MADIAR (ejtsd a ciril betűs írás olvasásának szabályi szerint: MAGYAR) népnév a szagai magyar temetőben. Foto: Benkő Mihály

Dr. Tóth Tiborra is érvényes a megállapítás, melyet Harmatta János akadémikus egy későbbi kutatás kapcsán mondott:

"...rendkívül nehéz, szinte csak véletlenül lehet a keleti magyarság nyomára bukkanni. Julianus korában a magyar anyanyelv megőrzése még megkönnyítette azonosításukat, ma már ez is eltűnt." [Harmatta 2001] Dr. Tóth Tibor esetében ez a véletlen Szeitbek Nurhanov nyelvésszel való találkozás volt, aki az egyébként tiltott területnek minősülő É-Kazakisztánban az 50-es években magyar gyermekeket tanított. Az azonosítás megkönnyítését a sok évszázadon keresztül megőrzött etnikai név tette lehetővé.

Tóth Tibor publikációjában ismerteti az általa vizsgált embertani adatokat. 

„Az embertani adatokról

Bár a morphológiai jellegeket a Kusztanáji Terület Zsángeldii (Turgáji) és Toboli járásaiban összesen 400 felnőtt egyénnél elemeztem, ebből a kontingensből a magyarok részaránya 112, vagyis 80 férfi és 32 nő. Túlnyomó többségüket a Küzbel szovhoz telephelyein (Szaga, Özönküzdük, Zsörök, Khömsök, Sopán és Zsüzbáj-jurtacsoport) vizsgáltam.

Az adatgyűjtést 47 metrikus és metrológiai jellegre vonatkozóan végeztem. A haj, szem és bőr pigmentációját FISCHER, MARTIN (1928) és LUSCHAN mintái szerint elemeztem. A merológiai tulajdonságokat a moszkvai anthropológiai iskola vizsgálati programját képező leíró kategóriák (hármas, négyes és ötös ball-rendszer) szerint értékeltem. Ezáltal, az egységes metodika következtében s különösen a metrikus jellegek vonatkozásában fokozódott a reális összehasonlítás lehetősége (ROGINSZKIJ – LEVIN 1955).

Jelenleg, a magyar csoportéval együtt, kilenc férfiszéria 842 egyénének kilenc metrikus és 14 merológiai-leíró jellegére vonatkozó adataink rövid étékeléséről szólunk. Az értékelésnél a primér taxonómiai jellegek történeti korrelációjának tényéből (elvéből) indultunk ki, mely eurázsia etnikai-anthropológiai kontaktzónáiban több, mint kétezer év folyamán gyakori jelenségként funkcionált a paleometallikumtól a népvándorláskor végéig. Ezért az eurázsiai kontinens fő taxonómiai csoportjainak jellemző adatait bevontuk az összehasonlításba (DEBEC 1951, 1965; LEVIN 1947; ABDUSELISVILI 1963; Lásd 1. és 4. tábl.). Ugyancsak felhasználtuk az eurázsiai kontaktzóna kevert eredetű csoportjainak adatait (DEBEC 1947, 1952; LEVIN 1952) is.

A Kusztanáji területen élő argün-mgyar férfiszériára jellemző a rövid, igen széles fej, az igen széles, magas arc, a kisközepes termet (163,7 cm). Jellemző továbbá a lissotrichia, amelynek azonban első kategóriája, vagyis az egyenes-merev haj csupán 38,1%-ban fordul elő (2. tábl.). Az epicanthus közel 80%-ban hiányzik, az arcszőrzet sűrűsége az átlagosnál gyengébb, a mellszőrzet pedig dominánsan nagyon ritka (94,6%). Az arcprofilra és a járomtájra a közepes fejlettség a jellemző, mint az orrgyökmagasságra is. Többséget képez az egyenes orr (61,2%). A sellion-ciliármediális táv (= D), amely elsődleges rasszdiagnosztikai jelentőségű, viszonylag kicsiny (5,4 mm). A haj-, és szemszín vonatkozásában jellemző a dominánsan sötét pigmentácó (3. tábl.). A bőrszín elemzése szinte teljes mértékben a világos változatot adta (98,7%).

A fenti észrevételek alapján kétségtelen, hogy az argün-magyar férfiaknál a dél-szibériai rassz morphológiai sajátosságai tükröződnek az egyes metrikus és merológiai adatokban illetve azok komplexumában (LEVIN 1954; GINZBURG 1963A, B). De az egyes jellegek abszolút étékeinek elemzésén túlmenően fontosnak tartjuk néhány jellegpár kombinációjának sztereo-korrelációs analízisét.

A sellion-ciliármediális távot kifejező két orrmagasság adatai (= D) a korrelációs mezőben lehetővé teszik annak megállapítását, hogy a turgáji csoport vagyis a magyar, egyéb argün (=saksak, simolát, zsilkajdár) és kipcsák férfiak e fontos rasszdiagnosztikai sajátosság tekintetében igen közel vannak egymáshoz és az osszétekhez, a kombinációs mező átmeneti zónájának europid felében. Megállapítható továbbá, hogy a nevezett turgáji csoport jelentősen távol van a hantiktól (1. ábra). A hanti anyag a fenti jellegkombináció szerint a bjelájai csoporhoz van közel, az uszergán anyag pedig a kazáh IV-es (Kis-Orda) szériához. Igen fontos momentum,, hogy a turgáji csoport közelebb van a többi kazáh szériához, mint a bjelájaiakhoz (1. ábra).

A második korrelációs mezőben a morphológiai arcmagasság és a járomívszélesség kombinációja elemezhető (2. ábra). A magyar széria a mongoloid csoport közvetlen közelében található, int a többi turgáji és egyéb kazáh leletek. A bjelájai csoport többsége az átmeneti zóna eropoid felében van, csak az uszeránok közelítenek a kazáhokhoz. A turgáji magyarok és a bjelájaiak (pl. délbaskíriai jurmaták és tatáriai jenők) morphológiai távolsága e kombinációban szintén jól kifejeződik.

A harmadik korrelációs mezőben a morphológiai arcmagasság és az első orrmagasság (subnasale-ciliármediális táv) kombinációja analizálható (3. ábra). Ez esetben a turgáji csoport (magyar-argün-kipcsák) szintén az átmeneti zóna mongoloid térfelén van. Az uszergánok nem a bjelájaiakhoz (jurmata, min, jenej), hanem a turgáji csoporthoz vannak közelebb.

A negyedik kombinációs változatban a fejhosszúság és fejszélesség adatainak összefüggését elemezhetjük (4. ábra). Az előző három korrelációval szemben itt nem az eurázsiai fő taxonómiai csoportok sajátosságai fejeződnek ki, hanem csupán a morphológiailag másodlagos taxonómiai értékű vonások, amelyek függetlenek a kontinentális (vagyis europoid illetve mongoloid) szisztematikai csoportoktól. Az itteni kombinációból világos, hogy a brachy-, és dolichocrán sajátosság mindkét kontinentális szisztematikai csoportnál megvan. A turgájiaknál a brachy-, mesobrachycránia tendenciája figyelhető meg.

A következőkben nem morphometrikus, hanem morphoscopikus jellegek kombinációját adjuk. Az epicanthus és arcszőrzet esetében a magyarok az argünökkel és kipcsákokkal együtt a többi kazáh szériához vannak közelebb az átmeneti zónában, nem pedig a bjelájaiakhoz (5. ábra). Végül az arcprofil és az orrgyökmagasság morphoscopikus kombinációját alkalmazzuk (6. ábra). A turgáji magyarok, argünök és kipcsákok e vonatkozásban is közel vannak egymáshoz, de az átmeneti zóna europoid térfelén. Az uszergán széria közel van a magyarokhoz. A többi bjelájai leletek (jurmata, min, jenej) vizont az europoid zónán belül helyezkednek el. Ebben a második morphoscopikus kombinációban bizonyos eltérés mutatkozik az általunk nyert értékek valamint DEBEC és LEVIN adatai között, (6. ábra: 3. és 4. tábl.). Ez kétségtelen, hogy magyarázható részleges metodikai eltéréssel, amelynek lehetőség merológiai sajátosságok elemzésénél nem mindig kerülhető el, ugyanakkor figyelmet érdemel, hogy a sztyeppe övezetben keletről nyugatra haladva a morphológiai összetételen az europoid sajátosságok egyre gyakrabban fordulnak elő. Márpedig a turgájiak az eurázsiai kontaktzóna nyugati felében élnek.

Az alkalmazott összehasonlításokból ismétlődően megállapítható a turgáji magyarok, egyéb argünök (=saksak, simbolát, zsilkajdár) és kipcsákok nagyfokú közelsége, amely csak hosszan tartó együttélés folyamatában alakulhatott ki. Az a tény, hogy a turgáji csoport az egyes kombinációk tekintetében nem a bjelájaiakhoz (jurmata, min, jenej), hanem a kazáh nép középső és kis zsuzainak szériáihoz van közelebb, jól kifejeződik az argün-magyarok korai, igen régen elkezdődött asszimilációs folyamata. Mindenesetre kétségtelen, hogy a szárükopai magyarok embertani összetételében tükröződő morphogenezis iránya más, mint a Bjelája-medencei jurmatáknál, mineknél és jenejeknél!

Már a taxonómiailag fontos somatometrikus és somatoscopiai jellegek értékelésénél utaltunk arra, hogy a szárükopai magyarokra a délszibériai rassz sajátosságai jellemzők. Ismeretes, hogy a dél-szibériai rassz genezisében két morphologiai faktornak volt meghatározó szerepe: a közép-ázsiai-kazahsztáni területen élt bronzkori-andronovói népesség europoid jellegkomplexumának és belső-ázsiai mongoloid elemeknek (GINZBURG 1963a, 1964; DEBEC 1952, 1956, 1958; LEVIN 1952, 1954). Az a tény, hogy a szárükopai magyarok embertani habitusában a dél-szibériai rassz tulajdonságai fejeződnek ki, felveti a hosszantartó asszimiláció időtartamának problémáját. Ezzel kapcsolatban utalunk arra, hogy a dél-szibériai rassz genezisében végbement keveredési folyamat időtartamát DEBEC (1956) a népvándorlás korára jelöli. GINZBURG pedig a dél-szibériai rassz genezisének időtartamát az i. u. első évezred egész intervallumára körvonalazza (1963a, 1964). A közelmúltban végzett kiegészítő vizsgálatok (TÓTH 1965) megerősítik a korábbi észrevételeket, melyek szerint a keveredés folyamatában kialakuló morphológiai tulajdonságok legalább egy évezrednyi együttélés következményei. Mivel viszont a paleoanthropológiai leletekből az i. u. első évezred egész intervalluma állapítható meg a délszibériai rassz kialakulásának időtartamaként, s mivel a turgáji magyarok nem a bjelájaiakhoz, hanem a nyugatkazhsztáni etnikai csoportokhoz vannak közelebb, feltételezhető, hogy a szárükopai magyarok az i. u. első évezredben élt Észak-Káspi-Jaik melléki szarmata-alán-prehun kori elődök mai relicumát képezik, akik a Nyugati-Türk Khaganátus idején vagy későbben mai szálláshelyükre telepedtek át (kiemelés tőlem – B. I.) [V. ö.: Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról, in: MTA, II. Oszt. Közl. 19. 1969., 85-95.].”

Ezt követően Tóth Tibor „Néhány auxiliáris problémáról” címmel a következő megjegyzéseket teszi:

 „A turgáji magyar csoport törzsi-nemzetségi helyzetével kapcsolatban elkerülhetetlen egy elméleti aspectus: a törzs és nemzetség fogalmának gyakori összefonódása. Nincs egységes vélemény arra vonatkozólag, hogy az amak (középkori ojmak, omak) terminus hármas fogalma: nemzetség, nagy-nemzetség, törzs, milyen társadalmi-gazdasági körülmények között váltakozott (Tokarjev 1958, Amanzsolov 1959, Vosztrov 1962). Bár az utóbbi évtizedekben intenzíven foglalkoztak a kazáh nép törzsi-nemzetségi összetételének vizsgálatával Amanzsolov 1959, Vosztrov 1961, 1962), az egyes törzseket alkotó nemzetségek rendszeres kutatása a nyugat-kazahsztáni Kis-Zsuz vonatkozásában ismeretes egyelőre (Vosztrov 1962). Fenti észrevételek azonban nem változtatnak a szárükopai magyarok törzsi-nemzetségi helyzetének képén. Az argünök törzsszövetsége viszonylag későn alakult ki és területileg a XI. században Mahmud-al-Kasgari szerint a mai DK Kazahsztán területén tartózkodtak. Csak a XIV.-XV. századokban telepedtek északra, különböző népmozgalmakkal összefüggésben (Amanzsolov 1959).

 Ami a szárükpai magyarokat illeti, különösen fontos az etnonim kérdése. Vizsgálatunk idején mind a Kusztanáji Területen, mind Alma-Atában megerősítették, hogy nem madzsarokról, hanem magyarokról van szó. A Szárükopa-Khonraulö partmenti övezetének magyar telephelyein a helyiek szintén magyar (madiar)-nak nevezték magukat. Mint ismeretes a X. századi arab utazók: Ibn Ruszta és al-Maszudi madzsagárokról, illetve badzsgardokról írnak (Győrffy-Czeglédy 1958). Rendkívül fontos azonban a XII. századi al-Marwazi mervi orvos tudósítása a türkökről, melynek kapcsán a mai Kazahsztán és Közép-Ázsia területén élő valamint velük határos IX-XI. századi népcsoportokról ad rövid leírást. Taba, i al-haiiawan c. munkájában a 9. § 13. pontjában nem madzsarokról, hanem a magyarokról ír (Hrakovszkij 1959). Az arany Horda, majd a Fehér Horda szétesése után Nyugat-Kazahsztán területén megalakult az Üzbég fejedelemség, amelynek részét képezte a Turgáj-vidék is (Ahmedov 1965), Vosztrov 1962). Nem lehet véletlen épp ezért az, hogy a Bahr al-aszrarban Mahmud ibn Vali szerint Abu-l-Hair XV. századi üzbég fejedelem csapataiban nemcsak kipcsákok, hanem madzsarok is szolgáltak (Ahmedov 1965). Figyelmet érdemel továbbá a Tavarih-i Guzida-ji Nuszrat Náme című türk nyelvű anonim kézirat adata amely, Jugyin szerint valószínűen magától Muhammad Sejbani khántól, Abu-l-Hair unokájától származik s amelynek megfelelően a Burunduk fejedelem elleni küzdelemben a madzsar-omakbeliek is részt vettek (Judin 1965) Megemlíthető továbbá, hogy Hanükovnak a múlt század első felében a buharai fejedelemségről írott munkájában madzsar törzsről is szó van, mint preüzbég finn-ugor (Tokarjev 1958) csoportról. Végül igen fontos Kazancev közlése a múlt század közepéről, amelyben az orenburgi tartomány keleti részén élő argün „nemzetségek” között a magyarok és simbolátok is szerepelnek, akik egyébként ma a Szárükopa-Khonraulö mentén egymás szomszédságában élnek (Arisztov 1896).

 A fentiekkel kapcsolatban mindenekelőtt megjegyzendő, hogy a történelmi körülmények figyelembevételével, amelyek évszázadokon keresztül a Káspi-Aral-Turgáj vidékére egyaránt jellemzőek voltak, a madzsar és magyar etnonimek valószínűen egy ugyanazon etnikai csoportra vonatkoztak. Tehát nincs kizárva annak lehetősége, hogy a felsorolt történeti forrásokban a turgáji magyarok elődeiről van szó. Igaz, hogy azt etnonim „magyar” változata csak két esetben szerepel, al-Marwazinál és Kazancevnél. A két forrás közötti hét évszázadban csupán a XV. századi forrásanyagban szerepel az etnonim „madzsar” változata. Lehetséges azonban tehát, hogy ez az üzbég fejedelemség fennhatósága alatt élő turgáji magyarok pontatlan átírása.

 Mivel a rendelkezésre álló embertani adatok értékelése évezredes asszimilációra enged következtetni s mivel al-Marwazi már 100 évvel a mongol hódítás előtt tudósít a magyar csoportról, véleményünk szerint kizárnak tartható, hogy a Kusztanáji területen élő magyar relictumot olyan általánosan ismert történeti eseménnyel hozzuk kapcsolatba, mint a „tatárjárás”.

…

 Összefoglalóan megállapítható, hogy a rendelkezésre álló embertani és auxiliáris leletek tanúsága szerint a turgáji magyar csoportban sikerült egy az Eurázsiai határövezetben kb. másfélezer évvel ezelőtt élt nagyobb etnikai egység relictumát vizsgálni.” [Tóth 1966b: 283-299]

Harmatta János
2001 Előszó in: Benkő M.: Julianus nyomdokain Ázsiában – Harmatta János előszavával, TIMP Kiadó, Budapest

Tóth T.:
1966 a: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Ujfalvy Károly nyomában). Anthrop. Közlem. 1966. 10 (4): 139-143

Tóth T.
1966 b: Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 9. (1966), 283–299, https://julianusbaratai.blog.hu/2018/09/03/toth_tibor_az_osmagyarok_mai_relictumarol, letöltve: 2019-09-06

Bíró András Zsolt és társai 2006. évi tudományos expedíciójának megállapításai

Bíró András Zolt 2007-ben publikálta a Tóth Tibor és Benkő Mihály nyomán a kazakisztáni „madjar” (valójában betűszerinti átírásban „madiar”, amit a ciril betűs írás olvasásának szabályai szerint „magyar”-ként kell kiejteni) törzs szállásterületére általa vezetett tudományos expedíció előzetes eredményeit. [Bíró 2007] A publikációt kivonatosan ismertetjük. (A végleges eredményeket az American Journal of Physical Anthropology szakfolyóiratban pulikálták 2009. év januárjában. [Y-chromosomal comparison…]

„Előzmények

Miért éppen Kazakisztán?

Több régészeti és embertani párhuzam szól amellett, hogy a magyarság őstörténetének több meghatározó fejezete is a mai Kazakisztán különböző régióiban játszódhatott le.

Szinte teljesen a feledés homályába veszett, hogy 1967-ben (valójában 1965-ben – a szerk.) Tóth Tibor, magyar antropológus, Szeitbek Nurhanov torgaji származású kazak nyelvész felvetése nyomán, az ő kíséretében járt a magyar törzs területén. Az akkori politikai helyzetben nem bontakozhatott ki további kutatás, sőt Tóth Tibor sem foglalkozhatott érdemileg a témával. Többet nem is engedték visszatérni a Torgáj területre, amely az akkori Szovjetunió idejében zárt terület volt a külföldiek számára (úgy, mint az egész Kazak tagköztársaság, leszámítva Alma Ata városát).

A magyar kutatók Dr. Erdélyi István régészprofesszor jóvoltából értesülhettek újra, a madjar (madijar, madyar, madiar, ejtsd magyar, a továbbiakban: madjar – a szerk.) törzset érintő kutatásokról Erdélyi professzor hívta fel a figyelmemet Tóth Tibor ide vonatkozó munkájára.

Tóth Tibor nyomdokában 2002 szeptemberében, immár a független Kazakisztánban, Benkő Mihály keletkutató, Babakumar Khinayat kíséretében, aki a Kazak Állami Múzeum munkatársa és kiválóan beszél magyarul, járt a torgaji magyarok között. Csak néhány napot volt módjuk a helyszínen tölteni, de Benkő Mihály értékes fényképeket készített és legendákat, meséket gyűjtött a helybéli öregek elbeszélései alapján. Benkő Mihály a látogatáson gyűjtött anyagból szép fotókkal illusztrált könyvet jelentetett meg.

Átfogó, természettudományos kutatás azonban mindeddig nem folyt a madjar (magyar) törzzsel kapcsolatban. Ezért 2005-ben elkezdtem szervezni a torgáji magyar törzset vizsgálandó expedíciót. 2006 májusában Professzor Orazak Iszmagulov antropológus, akadémikus meghívásának jóvoltából két hetet tölthettem el Almaty-ban (Kazakisztán régi fővárosában). Értékes kutatónapokat tölthettem el a Kazak Állami Múzeumban és sok kiváló szakembert megismerve rengeteg információt gyűjthettem be, többek között a madjar törzsre vonatkozólag is. Iszmagulov professzor is megerősített abban, hogy a magyar törzs esetében valószínűleg többről lehet szó, mint a véletlen egyezés a két nép nevében.

Hazaérkezésem után, nagy lendülettel folytattam a torgaji expedíció előkészületeit.

Végül 2006 szeptemberében, mint a Magyar Természettudományi Múzeuma Embertani Tárának kutatója, a Kazak Központi Állami Múzeummal együttműködve három hetes tudományos expedíciót (antropológiai vizsgálatok és mintavétel DNS vizsgálatokhoz) indítottam a kazakisztáni Kosztanaj megyében (Zhengeldi járás) elterülő úgynevezett Torgáj-vidékre. Általános célnak jelöltük ki a madjar törzsi terület feltérképezését, annak megállapítását, hogy a madjarok hány településen és hozzávetőlegesen mennyien élnek, milyen körülmények között (település szerkezeti, szociológiai és demográfiai szempontból), valamint milyen hagyományokat őriznek.

Az expedíció tudományos célja, részletes antropológiai felmérés (fej és arcméretek, szinkomplexió vizsgálat, taxonómiai elemzés, antropológiai fotóalbum készítés) a Torgaj-vidéken élő madjar törzs körében, és lehetőleg minél több településen, minél több személyt bevonva genetikai minta vétele a törzs tagjaitól.

Népességtörténeti vonatkozások

 A hatalmas területet felölelő Kazakisztánban ma hozzávetőlegesen 43 törzset tartanak számon a kazakok között (Z. O. Artikbajev 2003.) A kazakok bonyolult törzsi és nemzetségi rendszerének kialakulása igen régi időkbe (régiónként eltérő időszakok) vezet vissza. Ezen eseményekkel kapcsolatban megbízhat írásos források csak igen korlátozott számban állnak a rendelkezésünkre. Ezáltal mindezen folyamatok népességtörténeti (szociológiai, politikai, migrációs) hátteréről csak közvetett ismereteink vannak.

A törzsi és törzsszövetségi rendszer hagyománya és számontartása, különösen a házasodási szokásokban a mai napig megvan (természetesen a nagyvárosokban már sokat veszített a jelentőségéből).

A kazak törzsek sokasága három nagy „zsüz”-re (törzsszövetségi csoport) oszlik, amelyek ha nem is szabályos határokkal (számos területi átfedéssel), de három nagyobb regionális egységet alkotnak.

Általában jellemző, hogy a különböző törzsek férfi tagjai az adott „zsüz”-ön belülről (a „szövetséges” törzsek csoportjából) választanak feleséget.

A nyugat-kazakisztáni Torgaj vidéken, a Szarikopa-tó régiójában, viszonylagos izolációban (nehéz megélhetést kínáló, városi zónáktól távol eső terület) és a madjar nevű törzs. Népnevük szinte tökéletesen megegyezik a magyarországi magyarok saját népnevével (magyar nyelven kiejtve). Ettől függetlenül a magyarság etnogenezisével (illetve annak egy szakaszával) kapcsolatban az utóbbi idők antropológiai, régészeti valamint történeti kutatásainak eredményei egyre több tekintetben mutatnak összefüggéseket a Kaszpi-régió és Közép-Ázsia különböző területeinek történetével és bizonyos antropológiai értelemben vett jellegzetességeivel. (Tóth, 1965; Lipták, 1979).

A madjar törzs a kazakok középső zsüz-ének (Orta zsüz) argün törzsével él törzsszövetségben.

A Torgaj-vidéken az utóbbi évtizedekben szinte teljesen elhanyagolható a kívülről jövő migrációs hatás, inkább csak az elvándorlás alakította a terület népességszámát. Házasodási szokásaik révén „lokális exogámiában” élnek. A madjar férfiak nem vehetnek feleségül madjar nőt (törzsön belüli tiltás). Feleséget a területen élő, törzsszövetséget alkotó közösségből választanak (tehát az Orta zsüz helyi törzseiből), elsősorban az argün, valamint a kipcsak, kerei, kongirat és najman törzsekből. Ugyanakkor az Orta zsüz-ön kívülről szintén nem szabad feleséget választaniuk. A Torgaj-vidék többi, a területen élő közösségeire is jellemző, hogy házasodási tiltás van a törzsön belül (a belterjesség elkerülése végett). Mindezek azt eredményezik, hogy azok a helyi törzsek, amelyekből a madjar férfiak feleséget választanak, gyakoriak a magyar felmenők (női ágon) és így tulajdonképpen a helyi törzsek „regionális endogámiában” élnek. A kazakisztáni madjar törzs (beleértve az elvándoroltakat is) az egész ország területén, együttesen is csak hozzávetőlegesen, egy-két ezres létszámú közösséget alkot. A madjar törzs mintegy 300-400 éve jelent meg a Torgaj vidéken és alakította ki szállásait a Szarikopa-tó övezetében, ahol szinte a közelmúltig (1960-as évekig) élte hagyományos nomád – pásztorkodó életmódját, főképpen jurta telepeket alkotva. A Szovjet idők kolhozosítási időszakában kényszerítették a Torgáj-vidék lakosságát teljesen letelepült életmódra, állandó „barakk-telepekre”. Bizonyos történeti források utalása szerint (Tavarih-ü Guzida ij Nusszrat Name- Muhammad Sejbani, in: P. A Jugin 1966.) a madjar törzs már a XV. sz-ban említve volt egyes Közép-ázsiai krónikákban (Benkő 2005). A törzs saját szájhagyománya alapján délkeleti irányból, valószínűleg a Karatau – vidékről (Dél Kazakisztán megye, illetve Zhambul megye) vándorolt be a mai szállásterületére. A madjar-törzs egyes csoportjai a mai Özbegisztán területén, az Aral-tó déli partjainál is fellelhetők (Qazad drya és környéke).

Az expedíció

A sok szervezési és előkészítő munka után végül 2006. szeptember elején útnak indult az expedíció Almaty-ból. Egy terepjárónyi felszereléssel és négy résztvevővel. A kutatócsoport tagjai voltak: Ainagül Iszmagulova (antropológus) a Kazak Központi Állami Múzeum tudományos munkatársa, a híres Orazak Iszmagulov akadémikus (antropológia professzor) leánya, Répássy Miklós, Kazakisztánban élő magyar üzletember, régiségszakértő és restaurátor, Kajrát Bibek kazak sezsere szakértő és tolmács. Bíró András Zsolt (antropológus), az expedíció vezetője.

Az induláskor nagyon kevés és ellentmondásos információval rendelkeztünk a madjar törzsről, valamint arról, hogy pontosan mely településeken élnek. Avval kapcsolatban sem voltak ismereteink, hogy miképpen fognak fogadni minket. Néhány kazakisztáni kollégánk is szkeptikus volt és azt próbálták ecsetelni, hogy elég „vad vidék” a torgáji terület és nem rajonganak az idegen látogatókért az ottaniak. Sokan arra figyelmeztettek, hogy eléggé zárkózottak arrafelé az emberek és muszlim hitük révén sem örülnek, ha fényképezik őket. Azt pedig, hogy a szájukba nyúljak mintavétel végett (száj nyálkahártya kaparék vétele a DNS vizsgálatokhoz) többen megmosolyogták a kazak ismerőseink közül. Utazásunk második napján egy másik autóval csatlakozott az expedícióhoz Zsanat nevű kísérőnk, akinek feladata az volt, hogy kövesse a terepjárónkat és az esetleges nehézségek vagy szerelések alkalmával segítsen. Ahol véget érnek a kiépített betonutak, illetve, ahol szinte lakatlan sztyeppei vagy sivatagi területeken megy az út, mindig két járművel lehet csak hosszútávon utazni, hogy segítséget lehessen kérni, ha valami probléma adódik, vagy el lehessen jutni egy településre alkatrészért, szerelőért, vontató járműért stb. Vannak olyan zónák, ahol száz kilométeren belül nincs állandó lakott hely!

Háromnapos, néhol viszontagságos sztyeppei utazás révén érkeztünk el Arqalik városába (a Torgaji-terület peremére). Ott a törzsi terület közelében el kezdtünk madjarokat keresni a városban. Azt tudtuk, hogy jó néhány madjar család él ebben a városban, akik az utóbbi évtizedekben a munkalehetőség miatt költöztek be a környező vidékről. A szerencse mellénk szegődött, mert a második arqaliki napunkon megismertük Kurmangazi Sokpituli-t, aki a Megyei elektromos Vállalat vezérigazgatója és mellesleg madjar, a törzs vezetőinek tagja, az egyik legjobban megbecsült ember a vidéken. Kurmangazi szimpátiával fogadott minket és rögtön az ügy mellé állt! Az első két napon jött is velünk és saját autójával mutatta az utat az első „madjar lakta” falvak felé! Errefelé már nincsenek útjelző táblák és sok helyen magát az „utat” is nehéz megtalálni. A további napokban a navigáció volt az egyik legnehezebb feladat.

Mindez azonban már nem zavart minket, mert „megtaláltuk” a törzset, és ami a legfontosabb: minden képzeletet felülmúló szeretettel fogadtak bennünket, szinte mint egy távolból most hazatérő rég nem látott rokont! Az első meglepetésen túl, mindenhol vendégül láttak minket és szállást adtak. Néhány órás ismerkedés után elmondtuk az utazásunk tudományos célját is. Az akszakálok (helyi idős-bölcs vezetők/ jelentése: ősz-szakálok) megérezték ennek jelentőségét és mindenhol segítettek lebonyolítani a vizsgálatokat és az antropológiai fotóalbum elkészítését. Így minden településen elvégezhettem az antropológiai méréseket (fej- és arcméretek felvétele, szinkoplexió elemzés) és a szájnyálkahártya kaparék levételét. A törzs minden tagja segített abban, hogy mindenkihez eljussunk, vagy mindenkit elhozzanak a vizsgálatok helyszínére. Összességében három hetet töltöttünk a törzsi területen, a madjarok között élve és minden településre elutaztunk ahol madjar családok laknak. Összesen 16 települést keretünk fel, majdnem 3000 kilométert utazva csak a törzsi területen.

Az expedíció így rendkívül sikeresnek mondható, mert minden célkitűzését megvalósítottuk. A törzs szinte minden családját vizsgáltuk (mármint akik a törzsi területen laknak) és szinte minden elérhető férfi tagjától vettünk genetikai mintát (azért csak a férfiaktól, mert a genetikai vizsgálat során Y-kromoszóma analízist végeztünk el a populáció genetikai összehasonlítások végett). Kazakisztán történetében most fordult elő először, hogy egy törzset (még ha az igen kis létszámú is) szinte teljes egészében, reprezentatív módon megvizsgáljanak tudományos módszerekkel.

Tudományos eredmények (vázlatos ismertetés)

 Az összes madjarok által is lakott (ahol legalább három madjar család él) település és telep felkeresése után nagyjából kirajzolódott a történeti törzsi szállásterület. A hagyományok és a közvetett történeti források alapján azt lehet feltételezni, hogy a madjar törzs kb. a XVII. sz.-végén, illetve a XVIII. Század elején települt erre a területre (valószínűleg délkeleti irányból érkezve) és tagozódott be a kazakság úgynevezett Középső Hordájába (Orta-Zsüz).

Általánosságban elmondható, hogy a ma Kazakisztán bármely területén élő madjar törzsből származó egyén ősei is a Szarikopa tó vidékét körülvevő sztyeppékről származik (leszámítva az északibb régiókba került, ma a kipcsakok között élő Kipcsak-magyar töredékeket). Ma már igen sok madjar él távol a törzsi területtől az utóbbi évtizedek elvándorlási hullámai miatt. Leginkább a környező ipartelepekre költöztek be munka és jobb megélhetés reményében (Oktjabrsk, Arqalik, Amangeldi), ahol ma is összetartozó közösséget alkotnak. A távolabbi vidékek közül sokan költöztek a megyeszékhelyre (Kosztanaj) valamint a régi (Almaty) és az új fővárosba (Asztana). A törzsi területen a legnagyobb számban a következő településeken élnek madjarok: Küzbel, Szaga, Kumsiq, Bidajik, Taus, Ajtuar-telep. Madjar családok élnek még Torgajban, Toganajban, Asutasztiban és Altinszarinban.

Az antropológiai vizsgálatok során nyolc különböző fej és arcméretett rögzítettem valamint a szinkomplexiót és a jellegzetes morfológiai jegyeket vizsgáltam8részletes táblázatok és az eredmények a hamarosan megjelenő antropológiai cikkben olvashatók). Általánosságban a következő antropológiai jellegek jellemzőek a madjar törzs tagjaira:

Jellemző a dominánsan sötét pigmentáció, a hajszín 92-94%-ban fekete vagy sötétbarna, 6%-ben középbarna. Világos hajú férfi nem is volt a mintában. A szemszín esetében nagyobb a variancia. Itt is a sötét pigmentáció van túlsúlyban (71%), de jelentős az átmeneti (kevert) szemszínek (zöld, szürke) aránya (18%) és 11%-ban világos szem is jelen van (sötétkék, világoskék, világossürkés), mely közép-Ázsiában igen ritka (általában 6% alatti). A bőrszín általában a világos különböző fokozata, de az európai szériáknál sötétebb árnyalatú (világosbarna, világos-sárgásbarna). A napnak kitett felületeken igen sötét tud lenni (az arc és a kéz egészen sötétbarna árnyalatokat tud mutatni).

Az arc és testszőrzet sűrűsége a eurüpai (főleg a nordikus és mediterrán) csoportokhoz képest jóval enyhébb. A bajusz és szakáll növés azonban erősebb, mint a tisztán mongolid jellegű populációknál. A mongolredő 80-82%-ban hiányzik, 10-12%-ban enyhe és csak 6-8%-ban közepes vagy erős fokozatú.

A koponyaforma alapján a magyar törzs férfiaira jellemző az általában közepes hosszú, igen széles fej. A hosszúság-szélességi index (M1:8) alapján a rövid fej domináns túlsúlyban van (Martin). A férfiak 93.4%-ban a brachikran formakörbe tartozik, és csak 6,6%-a esik a mesokran formakörbe. Férfiak között dolichokran formát senkinél nem állapíthattunk meg. Általában jellemző a fej viszonylag nagy mérete és különösen hangsúlyos a nagy szélességi dimenzió (M : 8. Az arc általában magas, ritkábban közepesen magas, és csak elenyésző esetben alacsony. Jellemző a kifejezett járomív szélesség.

Az orr általában magas és széles, az arc síkjából mérsékelten kiemelkedő. Az orrgyök magasság általában közepes, illetve kicsi. Az európai szériáknál kisebb, de a mongolidokra jellemző értékeknél szignifikánsan magasabb. Az arckoponya jellemzőiben nagyobb heterogenitás mutatkozik, mint az agykoponya esetében. Jellemzően gyakori az alapvetően europid és a különböző mongolid jellegek kombinációja. A törzs női tagjainál kifejezettebbek a mongolid jellegek, de általánosságban férfiaknál is meglévő ugyanazon taxonómiai csoportokba sorolhatók be.

Összességében megállapítható a koponya- és arcformák alapján egy brachikran, kisebb részt mesokran, magasarcú, döntően europid alapnépesség (alapnépességek) és különböző mongolid formák folyamatos (több hullámban megvalósuló) keveredése révén kialakul jelleg együttes jellemző a madjar populáció mai tagjaira. A mai kazakisztán hatalmas területén antropológiai szempontból igen heterogén a lakosság (Iszmagulov, 1968)) Önmagában a kazak népen belül is igen nagyok lehetnek a különbségek a különböző régióktól függően, valamint a taxonómiai jellegek összetevői is igen változatosak lehetnek, akár egy területen is. A folyamatos migrációt figyelembe véve nehéz lenne megállapítani csupán antropológiai módszerekkel ezen metzációs zónák pontos földrajzi helyét és idejét.

Genetikai vizsgálatok:

Az utóbbi időszakban a genetikusok az Y-komoszóma jellegzetességei illetve ezen kizárólag férfiakban meglévő kromoszómán mutatkozó polimorfizmusok alapján kifejlesztették a mindezidáig leghatékonyabb populációgenetikai összehasonlító módszert (Y-kromoszóma STR-ek statisztikai alapú elemzése). Az Y-kromoszóma kínálja a legjobb lehetőségeket az apai leszármazási vonalak felderítésében (rekominálódés nélkül száll apáról fiúra, ezért nem mutat jelentős eltérést az egymást követő vér szerinti generációk között). Az Y-kromoszómákban a generációk során kialakuló polimorfizmusok jellegei azonban jól elkülönítheti a különböző populációk apai vonalait, illetve jelölheti azok egymás közötti kapcsolatát és esetleg támpontot adhat a „leágazódások” idejére is. A madjar törzs genetikai kapcsolatainak kutatásához mi is ezt a módszert választottuk (Rosser et al, 2000). Az expeíció során összesen 106 féfitől vettem genetikai mintát (később a laboratóriumban ezekből minden esetben sikerült is kivonni a DNS-t), amelyből 46 apai vonalat lehetett elkülöníteni. A laboratóriumi vizsgálatokat és az elemzést a Budapesti Orvosszakértői Intézet DNS Laboratóriumában végeztük el Dr. Pamjav Horolma vezetésével, Dr. Völgyi Antónia és Zalán Andrea genetikusok közreműködésével. A részletes genetikai szakcikkünk hamarosan megjelenik (várhatóan decemberben). A madjar törzs Y-kromoszóma adatait a nemzetközi adatbázisban (YHRD-Y Haplotyps Reference Database) szereplő 38 különböző, általunk kiválasztott populáció adataival hasonlítottuk össze (amelyek Eurázsia különböző térségeiből származnak), közöttük a magyarországi magyar mintával. A kiválasztott populációk között ott szerepelnek a madjar törzs, relatív földrajzi közelségében élő népek (kazakok, özbégek, oroszok, evenkik, mongolok, tadzsikok, türkmének, kirgizek stb.). Továbbá olyan távolabbiak, amelyekkel az idők során kapcsolatuk lehetett (törökök, ujgurok, ukránok, bolgárok, mandzsuk, különböző kaukázusiak, közel-keletiek, finnek, lappok stb.) és összehasonlításnak különböző európaiak (németek, franciák, görögök, lengyelek, olaszok stb.), távol-keletiek (koreaiak, japánok, kínaiak stb.). A madjar törzs mintája igen homogénnek bizonyult az Y-haplogrupok elosztását tekintve (szemben az embertani jellegeikben mutatott heterogenitással!). Az Y-kromoszóma STR analízis (AMOVA-analízis, Arlequin software alkalmazásával) révén kapott eredmények igen figyelemreméltóak abból a szempontból, hogy igen közel került egymáshoz a magyarországi magyar és a kazakisztáni madjar minta. A madjar törzs mintájához a magyarországi magyar került a legközelebb (!), majd ezt követve az oszét, ukrán, bolgár, török, ujgur. Általánosságban elmondható, hogy ritka az, amikor földrajzilag két egymástól ilyen távoli hely (légvonalban is kb. 3000 km) ilyen mértékben hasonlóságot mutat. Általános trend, hogy a különböző populációk a környezetükben élő populációkhoz hasonlítanak jobban, mint a távolabbi területek lakosságához. A földrajzi távolság növekedésével általában a genetikai távolság is növekszik (ha nem is arányosan). Különösen jellemző ez a viszonylag régen (sok évszázada) egy helyen élő, letelepült életmódot folytató „alaplakosság” esetében. A különböző térségek (zónák) jellegzetes hosszú idő alatt kialakult genetikai mintázatát a migráció módosíthatja a legszámottevőbben.

Az STR-analíhzis eredmények alapján valószínűsíthető, hogy a mai magyarországi lakosság egy részének az ősei és a kazakisztáni madjar populáció ősei között valamikor a múltban (mai történelmi és régészeti tudásunk szerint legalább 1300-1500 évvel ezelőtt) genetikai kapcsolat állott fenn. A mostani Y-kromoszóma vizsgálat ad először egyértelműen meghatározható (mérhető) összefüggést és ezáltal konkrét kapcsolódási pontot a mai magyarországi lakosság és egy Urálon túli terület népessége között. A két populáció (illetve annak bizonyos összetevői) között fennállott genetikai kapcsolat mennyire volt közvetlen vagy közvetett, arra csak további, nagyobb területre kiterjedő vizsgálat adhatna támpontot.

ABSTRACT The Madjars are a previously unstudied population from Kazakhstan who practice a form of local exogamy in which wives are brought in from neighboring tribes, but husbands are not, so the paternal lineages remain genetically isolated within the population. Their name bears a striking resemblance to the Magyars who have inhabited Hungary for over a millennium, but whose previous history is poorly understood. We have now carried out a genetic analysis of the population structure and relationships of the Madjars, and in particular have sought to test whether or not they show a genetic link with the Magyars. We concentrated on paternal lineages because of their isolation within the Madjars and sampled males representing all extant male lineages unrelated for more than eight generations (n 5 45) in the Torgay area of Kazakhstan. The Madjars show evidence of extensive genetic drift, with 24/45 carrying the same 12-STR haplotype within haplogroup G. Genetic distances based on haplogroup frequencies were used to compare the Madjars with 37 other populations and showed that they were closest to the Hungarian population rather than their geographical neighbors. Although this finding could result from chance, it is striking and suggests that there could have been genetic contact between the ancestors of the Madjars and Magyars, and thus that modern Hungarians may trace their ancestry to Central Asia, instead of the Eastern Uralic region as previously thought. Am J Phys Anthropol 000:000–000, 2009. Co. 2009 Wiley-Liss, Inc.”

Irodalom

Artikbaev: Kazaksan tarihi (2003. Astana)

A Ahmetov: Gosudarstvo kochevykh uzbekov (1965. Moszkva)

Benkő Mihály: Közép-ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a Kazak kánságok megalapításában. In: Eleink IV. (2005)/2, 18-29

Bíró András Zsolt: Tudományos expedíció a Kazakisztáni madjar törzs szállásterületén, in: Eleink VI. évf. (2007) 2. szám, 22-31. o.

Ismagulov: The origin of the Kazakh antropologikal type. VIII. International Congres of Anthropology (Tokio 1968)

Lipták Pál: Honfoglalás-Árpádkor. In: Embertan és emberszármazástan (Budapest 1978)

Martin, R; Saller, K. Lehrbuch der Anthropologie I-II. Fischer Verlag. Stuttgart (1957)

Rosser ZH, Zerjal. T; Hurles. M.? Adorjaan. M. et al Y-Chromosomaldiversity within Europe is clinal and influenced primarity by geography rather than language. Am J Hum Genet 66: 1526-1543 (2000)

Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenéziséek problémája. In: Anthropológiai Közlemények IX. (1965)

Y-chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary) American Journal of Physical Anthropology, 000:000–000 (2009) J_ID: ZC0 Customer A_ID: 2008-00059.R2 Cadmus Art: AJPA20984 Date: 14-JANUARY-09 https://www.academia.edu/22434297/A_Y-chromosomal_comparison_of_the_Madjars_Kazakhstan_and_the_Magyars_Hungary_, letöltve: 2019-08-31

Kép: Qumsiqi magyar temető. Fotó: Bíró András Zsolt

Kép: MADIAR (a ciril betűs írás olvasásának szabályai szerint MAGYAR) népnév a qumsiqi magyar temető sírfeliratán. Fotó: Bíró András Zsolt

Kép:  A magyarok elődeinek hipotetikus útja. Forrás: „Y-chromosomal comparison… 000:000–000 (2009) J_ID: ZC0 Customer A_ID: 2008-00059.R2 Cadmus Art: AJPA20984 Date: 14-JANUARY-09”

 Forrás: Eleink VI. évf. (2007) 2. szám, 22-31. o.

Az alábbiakban először ismertetjük a Bíró András Zsolt által vezetett expedíció antropológiai és genetikai eredményeit, majd ehhez kapcsolódva a keleten maradt magyarok mai napig való fennmaradását igazoló történeti néprajzi adatokat. Az antropológiai és genetikai vizsgálatok alátámasztják a Tóth Tibor és Benkő Mihály megállapításait, melyek szerint Julianus barát magyarjai nem csak Magna Hungaria-tól nyugati irányba vándoroltak, hanem - a mongol kor utáni népmozgások során - töredékeik eljutottak Üzbegisztánba, Kazakisztánba, Kirgizisztánba és Nyugat-Mongóliába is, továbbá nem olvadtak be teljesen ezeknek az országoknak a népei közé, hanem ma is megtalálhatók magukat magyarnak valló utódaik.
B. I.

Bevezetés

A magyarság tudatában (még ha megtépázva is) a mai napig él a keleti (ázsiai) származás hagyománya. A magyarság eredetével kapcsolatban a XIX. század dereka óta váltakozó hevességgel dúl a vita a különböző tudományos álláspontok között. Az utóbbi fél évszázadban (különösen a rendszerváltásig) sokszor minden ellenérvet figyelmen kívül hagyva erőltették a magyarság „finnugor” eredetének kétségbevonhatatlan tanát.

A magyarság eredetére vonatkozó régészeti, nyelvészeti, etnográfiai és embertani kutatások azonban jóval árnyaltabb és igen összetett képet rajzolnak ki. Ma már a legtöbb kutató (különösen a régészek és antropológusok) elfogadja, hogy a honfoglaló magyarság embertani jellege, valamint kultúrája is inkább az iráni és szkíta hagyományokat is őrző, közép ázsiai „törökös” népességekkel mutat hasonlóságot.

A tudományos kutatások eredményeitől függetlenül a tudósoktól az egyszerű emberekig, évszázadok óta foglalkoztatja a magyarságot a távoli idők homályába vesző eredetünk kérdése. Ezért érthető, hogy az ősmagyarságra vonatkozó különböző vándorlási és őshaza-teóriáktól függetlenül újra és újra felbukkannak a Föld legkülönbözőbb pontjain élő ősi magyarokról szóló híradások, több-kevesebb (általában az utóbbi) igazságtartalommal bíró beszámolók. Legtöbb esetben a véletlen hasonlóság fordul elő (népnevünkhöz hasonló csengésű nevek, hasonlóan hangzó törzs elnevezésekkel stb.) illetve az utazót magával ragadó romantikus lelkesedés által felerősített szubjektív élményekről van szó. Az esetek egy részében pedig nem túl régi időkben a különböző tájakra került magyarság maradványairól beszélhetünk. Természetesen nem kétségbe vonva némelyik híradás jelentőségét.

Jómagam tíz éve foglalkozom intenzíven a magyarság származásának és etnogenezisének a kutatásával. Hazai és külföldi kutatókkal együttműködve hosszú évek óta gyűjtöm a magyarsággal kapcsolatba hozható antropológiai, genetikai, régészeti és etnográfiai adatokat.

Előzmények

Miért éppen Kazakisztán?

Több régészeti és embertani párhuzam szól amellett, hogy a magyarság őstörténetének több meghatározó fejezete is a mai Kazakisztán különböző régióiban játszódhatott le.

Szinte teljesen a feledés homályába veszett, hogy 1967-ben (valójában 1965-ben – a szerk.) Tóth Tibor, magyar antropológus, Szeitbek Nurhanov torgaji származású kazak nyelvész felvetése nyomán, az ő kíséretében járt a magyar törzs területén. Az akkori politikai helyzetben nem bontakozhatott ki további kutatás, sőt Tóth Tibor sem foglalkozhatott érdemileg a témával. Többet nem is engedték visszatérni a Torgáj területre, amely az akkori Szovjetunió idejében zárt terület volt a külföldiek számára (úgy, mint az egész Kazak tagköztársaság, leszámítva Alma Ata városát).

A magyar kutatók Dr. Erdélyi István régészprofesszor jóvoltából értesülhettek újra, a madjar (madijar, madyar, madiar, ejtsd magyar, a továbbiakban: madjar – a szerk.) törzset érintő kutatásokról Erdélyi professzor hívta fel a figyelmemet Tóth Tibor ide vonatkozó munkájára.

Tóth Tibor nyomdokában 2002 szeptemberében, immár a független Kazakisztánban, Benkő Mihály keletkutató, Babakumar Khinayat kíséretében, aki a Kazak Állami Múzeum munkatársa és kiválóan beszél magyarul, járt a torgaji magyarok között. Csak néhány napot volt módjuk a helyszínen tölteni, de Benkő Mihály értékes fényképeket készített és legendákat, meséket gyűjtött a helybéli öregek elbeszélései alapján. Benkő Mihály a látogatáson gyűjtött anyagból szép fotókkal illusztrált könyvet jelentetett meg.

Átfogó, természettudományos kutatás azonban mindeddig nem folyt a madjar (magyar) törzzsel kapcsolatban. Ezért 2005-ben elkezdtem szervezni a torgáji magyar törzset vizsgálandó expedíciót. 2006 májusában Professzor Orazak Iszmagulov antropológus, akadémikus meghívásának jóvoltából két hetet tölthettem el Almaty-ban (Kazakisztán régi fővárosában). Értékes kutatónapokat tölthettem el a Kazak Állami Múzeumban és sok kiváló szakembert megismerve rengeteg információt gyűjthettem be, többek között a madjar törzsre vonatkozólag is. Iszmagulov professzor is megerősített abban, hogy a magyar törzs esetében valószínűleg többről lehet szó, mint a véletlen egyezés a két nép nevében.

Hazaérkezésem után, nagy lendülettel folytattam a torgaji expedíció előkészületeit.

Végül 2006 szeptemberében, mint a Magyar Természettudományi Múzeuma Embertani Tárának kutatója, a Kazak Központi Állami Múzeummal együttműködve három hetes tudományos expedíciót (antropológiai vizsgálatok és mintavétel DNS vizsgálatokhoz) indítottam a kazakisztáni Kosztanaj megyében (Zhengeldi járás) elterülő úgynevezett Torgáj-vidékre. Általános célnak jelöltük ki a madjar törzsi terület feltérképezését, annak megállapítását, hogy a madjarok hány településen és hozzávetőlegesen mennyien élnek, milyen körülmények között (település szerkezeti, szociológiai és demográfiai szempontból), valamint milyen hagyományokat őriznek.

Az expedíció tudományos célja, részletes antropológiai felmérés (fej és arcméretek, szinkomplexió vizsgálat, taxonómiai elemzés, antropológiai fotóalbum készítés) a Torgaj-vidéken élő madjar törzs körében, és lehetőleg minél több településen, minél több személyt bevonva genetikai minta vétele a törzs tagjaitól.

Népességtörténeti vonatkozások

 A hatalmas területet felölelő Kazakisztánban ma hozzávetőlegesen 43 törzset tartanak számon a kazakok között (Z. O. Artikbajev 2003.) A kazakok bonyolult törzsi és nemzetségi rendszerének kialakulása igen régi időkbe (régiónként eltérő időszakok) vezet vissza. Ezen eseményekkel kapcsolatban megbízhat írásos források csak igen korlátozott számban állnak a rendelkezésünkre. Ezáltal mindezen folyamatok népességtörténeti (szociológiai, politikai, migrációs) hátteréről csak közvetett ismereteink vannak.

A törzsi és törzsszövetségi rendszer hagyománya és számontartása, különösen a házasodási szokásokban a mai napig megvan (természetesen a nagyvárosokban már sokat veszített a jelentőségéből).

A kazak törzsek sokasága három nagy „zsüz”-re (törzsszövetségi csoport) oszlik, amelyek ha nem is szabályos határokkal (számos területi átfedéssel), de három nagyobb regionális egységet alkotnak.

Általában jellemző, hogy a különböző törzsek férfi tagjai az adott „zsüz”-ön belülről (a „szövetséges” törzsek csoportjából) választanak feleséget.

A nyugat-kazakisztáni Torgaj vidéken, a Szarikopa-tó régiójában, viszonylagos izolációban (nehéz megélhetést kínáló, városi zónáktól távol eső terület) és a madjar nevű törzs. Népnevük szinte tökéletesen megegyezik a magyarországi magyarok saját népnevével (magyar nyelven kiejtve). Ettől függetlenül a magyarság etnogenezisével (illetve annak egy szakaszával) kapcsolatban az utóbbi idők antropológiai, régészeti valamint történeti kutatásainak eredményei egyre több tekintetben mutatnak összefüggéseket a Kaszpi-régió és Közép-Ázsia különböző területeinek történetével és bizonyos antropológiai értelemben vett jellegzetességeivel. (Tóth, 1965; Lipták, 1979).

A madjar törzs a kazakok középső zsüz-ének (Orta zsüz) argün törzsével él törzsszövetségben.

A Torgaj-vidéken az utóbbi évtizedekben szinte teljesen elhanyagolható a kívülről jövő migrációs hatás, inkább csak az elvándorlás alakította a terület népességszámát. Házasodási szokásaik révén „lokális exogámiában” élnek. A madjar férfiak nem vehetnek feleségül madjar nőt (törzsön belüli tiltás). Feleséget a területen élő, törzsszövetséget alkotó közösségből választanak (tehát az Orta zsüz helyi törzseiből), elsősorban az argün, valamint a kipcsak, kerei, kongirat és najman törzsekből. Ugyanakkor az Orta zsüz-ön kívülről szintén nem szabad feleséget választaniuk. A Torgaj-vidék többi, a területen élő közösségeire is jellemző, hogy házasodási tiltás van a törzsön belül (a belterjesség elkerülése végett). Mindezek azt eredményezik, hogy azok a helyi törzsek, amelyekből a madjar férfiak feleséget választanak, gyakoriak a magyar felmenők (női ágon) és így tulajdonképpen a helyi törzsek „regionális endogámiában” élnek. A kazakisztáni madjar törzs (beleértve az elvándoroltakat is) az egész ország területén, együttesen is csak hozzávetőlegesen, egy-két ezres létszámú közösséget alkot. A madjar törzs mintegy 300-400 éve jelent meg a Torgaj vidéken és alakította ki szállásait a Szarikopa-tó övezetében, ahol szinte a közelmúltig (1960-as évekig) élte hagyományos nomád – pásztorkodó életmódját, főképpen jurta telepeket alkotva. A Szovjet idők kolhozosítási időszakában kényszerítették a Torgáj-vidék lakosságát teljesen letelepült életmódra, állandó „barakk-telepekre”. Bizonyos történeti források utalása szerint (Tavarih-ü Guzida ij Nusszrat Name- Muhammad Sejbani, in: P. A Jugin 1966.) a madjar törzs már a XV. sz-ban említve volt egyes Közép-ázsiai krónikákban (Benkő 2005). A törzs saját szájhagyománya alapján délkeleti irányból, valószínűleg a Karatau – vidékről (Dél Kazakisztán megye, illetve Zhambul megye) vándorolt be a mai szállásterületére. A madjar-törzs egyes csoportjai a mai Özbegisztán területén, az Aral-tó déli partjainál is fellelhetők (Qazad drya és környéke).

Az expedíció

A sok szervezési és előkészítő munka után végül 2006. szeptember elején útnak indult az expedíció Almaty-ból. Egy terepjárónyi felszereléssel és négy résztvevővel. A kutatócsoport tagjai voltak: Ainagül Iszmagulova (antropológus) a Kazak Központi Állami Múzeum tudományos munkatársa, a híres Orazak Iszmagulov akadémikus (antropológia professzor) leánya, Répássy Miklós, Kazakisztánban élő magyar üzletember, régiségszakértő és restaurátor, Kajrát Bibek kazak sezsere szakértő és tolmács. Bíró András Zsolt (antropológus), az expedíció vezetője.

Az induláskor nagyon kevés és ellentmondásos információval rendelkeztünk a madjar törzsről, valamint arról, hogy pontosan mely településeken élnek. Avval kapcsolatban sem voltak ismereteink, hogy miképpen fognak fogadni minket. Néhány kazakisztáni kollégánk is szkeptikus volt és azt próbálták ecsetelni, hogy elég „vad vidék” a torgáji terület és nem rajonganak az idegen látogatókért az ottaniak. Sokan arra figyelmeztettek, hogy eléggé zárkózottak arrafelé az emberek és muszlim hitük révén sem örülnek, ha fényképezik őket. Azt pedig, hogy a szájukba nyúljak mintavétel végett (száj nyálkahártya kaparék vétele a DNS vizsgálatokhoz) többen megmosolyogták a kazak ismerőseink közül. Utazásunk második napján egy másik autóval csatlakozott az expedícióhoz Zsanat nevű kísérőnk, akinek feladata az volt, hogy kövesse a terepjárónkat és az esetleges nehézségek vagy szerelések alkalmával segítsen. Ahol véget érnek a kiépített betonutak, illetve, ahol szinte lakatlan sztyeppei vagy sivatagi területeken megy az út, mindig két járművel lehet csak hosszútávon utazni, hogy segítséget lehessen kérni, ha valami probléma adódik, vagy el lehessen jutni egy településre alkatrészért, szerelőért, vontató járműért stb. Vannak olyan zónák, ahol száz kilométeren belül nincs állandó lakott hely!

Háromnapos, néhol viszontagságos sztyeppei utazás révén érkeztünk el Arqalik városába (a Torgaji-terület peremére). Ott a törzsi terület közelében el kezdtünk madjarokat keresni a városban. Azt tudtuk, hogy jó néhány madjar család él ebben a városban, akik az utóbbi évtizedekben a munkalehetőség miatt költöztek be a környező vidékről. A szerencse mellénk szegődött, mert a második arqaliki napunkon megismertük Kurmangazi Sokpituli-t, aki a Megyei elektromos Vállalat vezérigazgatója és mellesleg madjar, a törzs vezetőinek tagja, az egyik legjobban megbecsült ember a vidéken. Kurmangazi szimpátiával fogadott minket és rögtön az ügy mellé állt! Az első két napon jött is velünk és saját autójával mutatta az utat az első „madjar lakta” falvak felé! Errefelé már nincsenek útjelző táblák és sok helyen magát az „utat” is nehéz megtalálni. A további napokban a navigáció volt az egyik legnehezebb feladat.

Mindez azonban már nem zavart minket, mert „megtaláltuk” a törzset, és ami a legfontosabb: minden képzeletet felülmúló szeretettel fogadtak bennünket, szinte mint egy távolból most hazatérő rég nem látott rokont! Az első meglepetésen túl, mindenhol vendégül láttak minket és szállást adtak. Néhány órás ismerkedés után elmondtuk az utazásunk tudományos célját is. Az akszakálok (helyi idős-bölcs vezetők/ jelentése: ősz-szakálok) megérezték ennek jelentőségét és mindenhol segítettek lebonyolítani a vizsgálatokat és az antropológiai fotóalbum elkészítését. Így minden településen elvégezhettem az antropológiai méréseket (fej- és arcméretek felvétele, szinkoplexió elemzés) és a szájnyálkahártya kaparék levételét. A törzs minden tagja segített abban, hogy mindenkihez eljussunk, vagy mindenkit elhozzanak a vizsgálatok helyszínére. Összességében három hetet töltöttünk a törzsi területen, a madjarok között élve és minden településre elutaztunk ahol madjar családok laknak. Összesen 16 települést keretünk fel, majdnem 3000 kilométert utazva csak a törzsi területen.

Az expedíció így rendkívül sikeresnek mondható, mert minden célkitűzését megvalósítottuk. A törzs szinte minden családját vizsgáltuk (mármint akik a törzsi területen laknak) és szinte minden elérhető férfi tagjától vettünk genetikai mintát (azért csak a férfiaktól, mert a genetikai vizsgálat során Y-kromoszóma analízist végeztünk el a populáció genetikai összehasonlítások végett). Kazakisztán történetében most fordult elő először, hogy egy törzset (még ha az igen kis létszámú is) szinte teljes egészében, reprezentatív módon megvizsgáljanak tudományos módszerekkel.

Tudományos eredmények (vázlatos ismertetés)

 Az összes madjarok által is lakott (ahol legalább három madjar család él) település és telep felkeresése után nagyjából kirajzolódott a történeti törzsi szállásterület. A hagyományok és a közvetett történeti források alapján azt lehet feltételezni, hogy a madjar törzs kb. a XVII. sz.-végén, illetve a XVIII. Század elején települt erre a területre (valószínűleg délkeleti irányból érkezve) és tagozódott be a kazakság úgynevezett Középső Hordájába (Orta-Zsüz).

Általánosságban elmondható, hogy a ma Kazakisztán bármely területén élő madjar törzsből származó egyén ősei is a Szarikopa tó vidékét körülvevő sztyeppékről származik (leszámítva az északibb régiókba került, ma a kipcsakok között élő Kipcsak-magyar töredékeket). Ma már igen sok madjar él távol a törzsi területtől az utóbbi évtizedek elvándorlási hullámai miatt. Leginkább a környező ipartelepekre költöztek be munka és jobb megélhetés reményében (Oktjabrsk, Arqalik, Amangeldi), ahol ma is összetartozó közösséget alkotnak. A távolabbi vidékek közül sokan költöztek a megyeszékhelyre (Kosztanaj) valamint a régi (Almaty) és az új fővárosba (Asztana). A törzsi területen a legnagyobb számban a következő településeken élnek madjarok: Küzbel, Szaga, Kumsiq, Bidajik, Taus, Ajtuar-telep. Madjar családok élnek még Torgajban, Toganajban, Asutasztiban és Altinszarinban.

Az antropológiai vizsgálatok során nyolc különböző fej és arcméretett rögzítettem valamint a szinkomplexiót és a jellegzetes morfológiai jegyeket vizsgáltam8részletes táblázatok és az eredmények a hamarosan megjelenő antropológiai cikkben olvashatók). Általánosságban a következő antropológiai jellegek jellemzőek a madjar törzs tagjaira:

Jellemző a dominánsan sötét pigmentáció, a hajszín 92-94%-ban fekete vagy sötétbarna, 6%-ben középbarna. Világos hajú férfi nem is volt a mintában. A szemszín esetében nagyobb a variancia. Itt is a sötét pigmentáció van túlsúlyban (71%), de jelentős az átmeneti (kevert) szemszínek (zöld, szürke) aránya (18%) és 11%-ban világos szem is jelen van (sötétkék, világoskék, világossürkés), mely közép-Ázsiában igen ritka (általában 6% alatti). A bőrszín általában a világos különböző fokozata, de az európai szériáknál sötétebb árnyalatú (világosbarna, világos-sárgásbarna). A napnak kitett felületeken igen sötét tud lenni (az arc és a kéz egészen sötétbarna árnyalatokat tud mutatni).

Az arc és testszőrzet sűrűsége a eurüpai (főleg a nordikus és mediterrán) csoportokhoz képest jóval enyhébb. A bajusz és szakáll növés azonban erősebb, mint a tisztán mongolid jellegű populációknál. A mongolredő 80-82%-ban hiányzik, 10-12%-ban enyhe és csak 6-8%-ban közepes vagy erős fokozatú.

A koponyaforma alapján a magyar törzs férfiaira jellemző az általában közepes hosszú, igen széles fej. A hosszúság-szélességi index (M1:8) alapján a rövid fej domináns túlsúlyban van (Martin). A férfiak 93.4%-ban a brachikran formakörbe tartozik, és csak 6,6%-a esik a mesokran formakörbe. Férfiak között dolichokran formát senkinél nem állapíthattunk meg. Általában jellemző a fej viszonylag nagy mérete és különösen hangsúlyos a nagy szélességi dimenzió (M : 8. Az arc általában magas, ritkábban közepesen magas, és csak elenyésző esetben alacsony. Jellemző a kifejezett járomív szélesség.

Az orr általában magas és széles, az arc síkjából mérsékelten kiemelkedő. Az orrgyök magasság általában közepes, illetve kicsi. Az európai szériáknál kisebb, de a mongolidokra jellemző értékeknél szignifikánsan magasabb. Az arckoponya jellemzőiben nagyobb heterogenitás mutatkozik, mint az agykoponya esetében. Jellemzően gyakori az alapvetően europid és a különböző mongolid jellegek kombinációja. A törzs női tagjainál kifejezettebbek a mongolid jellegek, de általánosságban férfiaknál is meglévő ugyanazon taxonómiai csoportokba sorolhatók be.

Összességében megállapítható a koponya- és arcformák alapján egy brachikran, kisebb részt mesokran, magasarcú, döntően europid alapnépesség (alapnépességek) és különböző mongolid formák folyamatos (több hullámban megvalósuló) keveredése révén kialakul jelleg együttes jellemző a madjar populáció mai tagjaira. A mai kazakisztán hatalmas területén antropológiai szempontból igen heterogén a lakosság (Iszmagulov, 1968)) Önmagában a kazak népen belül is igen nagyok lehetnek a különbségek a különböző régióktól függően, valamint a taxonómiai jellegek összetevői is igen változatosak lehetnek, akár egy területen is. A folyamatos migrációt figyelembe véve nehéz lenne megállapítani csupán antropológiai módszerekkel ezen metzációs zónák pontos földrajzi helyét és idejét.

Genetikai vizsgálatok:

Az utóbbi időszakban a genetikusok az Y-komoszóma jellegzetességei illetve ezen kizárólag férfiakban meglévő kromoszómán mutatkozó polimorfizmusok alapján kifejlesztették a mindezidáig leghatékonyabb populációgenetikai összehasonlító módszert (Y-kromoszóma STR-ek statisztikai alapú elemzése). Az Y-kromoszóma kínálja a legjobb lehetőségeket az apai leszármazási vonalak felderítésében (rekominálódés nélkül száll apáról fiúra, ezért nem mutat jelentős eltérést az egymást követő vér szerinti generációk között). Az Y-kromoszómákban a generációk során kialakuló polimorfizmusok jellegei azonban jól elkülönítheti a különböző populációk apai vonalait, illetve jelölheti azok egymás közötti kapcsolatát és esetleg támpontot adhat a „leágazódások” idejére is. A madjar törzs genetikai kapcsolatainak kutatásához mi is ezt a módszert választottuk (Rosser et al, 2000). Az expeíció során összesen 106 féfitől vettem genetikai mintát (később a laboratóriumban ezekből minden esetben sikerült is kivonni a DNS-t), amelyből 46 apai vonalat lehetett elkülöníteni. A laboratóriumi vizsgálatokat és az elemzést a Budapesti Orvosszakértői Intézet DNS Laboratóriumában végeztük el Dr. Pamjav Horolma vezetésével, Dr. Völgyi Antónia és Zalán Andrea genetikusok közreműködésével. A részletes genetikai szakcikkünk hamarosan megjelenik (várhatóan decemberben). A madjar törzs Y-kromoszóma adatait a nemzetközi adatbázisban (YHRD-Y Haplotyps Reference Database) szereplő 38 különböző, általunk kiválasztott populáció adataival hasonlítottuk össze (amelyek Eurázsia különböző térségeiből származnak), közöttük a magyarországi magyar mintával. A kiválasztott populációk között ott szerepelnek a madjar törzs, relatív földrajzi közelségében élő népek (kazakok, özbégek, oroszok, evenkik, mongolok, tadzsikok, türkmének, kirgizek stb.). Továbbá olyan távolabbiak, amelyekkel az idők során kapcsolatuk lehetett (törökök, ujgurok, ukránok, bolgárok, mandzsuk, különböző kaukázusiak, közel-keletiek, finnek, lappok stb.) és összehasonlításnak különböző európaiak (németek, franciák, görögök, lengyelek, olaszok stb.), távol-keletiek (koreaiak, japánok, kínaiak stb.). A madjar törzs mintája igen homogénnek bizonyult az Y-haplogrupok elosztását tekintve (szemben az embertani jellegeikben mutatott heterogenitással!). Az Y-kromoszóma STR analízis (AMOVA-analízis, Arlequin software alkalmazásával) révén kapott eredmények igen figyelemreméltóak abból a szempontból, hogy igen közel került egymáshoz a magyarországi magyar és a kazakisztáni madjar minta. A madjar törzs mintájához a magyarországi magyar került a legközelebb (!), majd ezt követve az oszét, ukrán, bolgár, török, ujgur. Általánosságban elmondható, hogy ritka az, amikor földrajzilag két egymástól ilyen távoli hely (légvonalban is kb. 3000 km) ilyen mértékben hasonlóságot mutat. Általános trend, hogy a különböző populációk a környezetükben élő populációkhoz hasonlítanak jobban, mint a távolabbi területek lakosságához. A földrajzi távolság növekedésével általában a genetikai távolság is növekszik (ha nem is arányosan). Különösen jellemző ez a viszonylag régen (sok évszázada) egy helyen élő, letelepült életmódot folytató „alaplakosság” esetében. A különböző térségek (zónák) jellegzetes hosszú idő alatt kialakult genetikai mintázatát a migráció módosíthatja a legszámottevőbben.

Az STR-analíhzis eredmények alapján valószínűsíthető, hogy a mai magyarországi lakosság egy részének az ősei és a kazakisztáni madjar populáció ősei között valamikor a múltban (mai történelmi és régészeti tudásunk szerint legalább 1300-1500 évvel ezelőtt) genetikai kapcsolat állott fenn. A mostani Y-kromoszóma vizsgálat ad először egyértelműen meghatározható (mérhető) összefüggést és ezáltal konkrét kapcsolódási pontot a mai magyarországi lakosság és egy Urálon túli terület népessége között. A két populáció (illetve annak bizonyos összetevői) között fennállott genetikai kapcsolat mennyire volt közvetlen vagy közvetett, arra csak további, nagyobb területre kiterjedő vizsgálat adhatna támpontot.

ABSTRACT The Madjars are a previously unstudied population from Kazakhstan who practice a form of local exogamy in which wives are brought in from neighboring tribes, but husbands are not, so the paternal lineages remain genetically isolated within the population. Their name bears a striking resemblance to the Magyars who have inhabited Hungary for over a millennium, but whose previous history is poorly understood. We have now carried out a genetic analysis of the population structure and relationships of the Madjars, and in particular have sought to test whether or not they show a genetic link with the Magyars. We concentrated on paternal lineages because of their isolation within the Madjars and sampled males representing all extant male lineages unrelated for more than eight generations (n 5 45) in the Torgay area of Kazakhstan. The Madjars show evidence of extensive genetic drift, with 24/45 carrying the same 12-STR haplotype within haplogroup G. Genetic distances based on haplogroup frequencies were used to compare the Madjars with 37 other populations and showed that they were closest to the Hungarian population rather than their geographical neighbors. Although this finding could result from chance, it is striking and suggests that there could have been genetic contact between the ancestors of the Madjars and Magyars, and thus that modern Hungarians may trace their ancestry to Central Asia, instead of the Eastern Uralic region as previously thought. Am J Phys Anthropol 000:000–000, 2009. Co. 2009 Wiley-Liss, Inc.

Irodalom

O. Artikbaev: Kazaksan tarihi (2003. Astana)

A Ahmetov: Gosudarstvo kochevykh uzbekov (1965. Moszkva)

Benkő Mihály: Közép-ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a Kazak kánságok megalapításában. In: Eleink IV. (2005)/2, 18-29

Ismagulov: The origin of the Kazakh antropologikal type. VIII. International Congres of Anthropology (Tokio 1968)

Lipták Pál: Honfoglalás-Árpádkor. In: Embertan és emberszármazástan (Budapest 1978)

Martin, R; Saller, K. Lehrbuch der Anthropologie I-II. Fischer Verlag. Stuttgart (1957)

Rosser ZH, Zerjal. T; Hurles. M.? Adorjaan. M. et al Y-Chromosomaldiversity within Europe is clinal and influenced primarity by geography rather than language. Am J Hum Genet 66: 1526-1543 (2000)

Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenéziséek problémája. In: Anthropológiai Közlemények IX. (1965)

A Y-chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary) American Journal of Physical Anthropology, 000:000–000 (2009) J_ID: ZC0 Customer A_ID: 2008-00059.R2 Cadmus Art: AJPA20984 Date: 14-JANUARY-09 https://www.academia.edu/22434297/A_Y-chromosomal_comparison_of_the_Madjars_Kazakhstan_and_the_Magyars_Hungary_, letöltve: 2019-08-31

Kép: Qumsiqi magyar temető. Fotó: Bíró András Zsolt

Kép: MADIAR (a ciril betűs írás olvasásának szabályai szerint MAGYAR) népnév a qumsiqi magyar temető sírfeliratán. Fotó: Bíró András Zsolt

Kép:  A magyarok elődeinek hipotetikus útja. Forrás:  A Y-chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary) American Journal of Physical Anthropology, 000:000–000 (2009) J_ID: ZC0 Customer A_ID: 2008-00059.R2 Cadmus Art: AJPA20984 Date: 14-JANUARY-09

**************

Addenda:

Benkő István: ÉSZREVÉTELEK VÁSÁRY ISTVÁNNAK A KELETEN MARADT MAGYAROKKAL KAPCSOLATOS MEGÁLLAPÍTÁSAIRA, TÖRTÉNETI ÉS NÉPRAJZI ADATOK

Tíz évvel azután, hogy Tóth Tibor 1965-ben ÉNY Kazahsztánban felfedezte az”ősmagyarok mai relictumát”[TÓTH 1966] Vásáry István tanulmányt jelentetett meg „Julianus magyarjai a mongol kor után” címmel. [VÁSÁRY 1975] A tanulmány – feltehetőleg politikai okokból - nem foglalkozik Tóth Tibor szenzációs felfedezésével, de mellőzi más ismert adatok értékelését is. Tardy Lajos már 1980-ban rámutatott a tanulmány több hiányossárára. Mint részletes észrevételei bevezetőjeként írja: „Vásáry István az orosz források nyomán egészen 1551-ig vezet el bennünket a mozsarok, vagyis a volgai magyarok történetében, amikor is a „kazányi uralkodó réteg és az addig kazányi fennhatóság alatt álló népek, köztük a volgai magyarok is meghódolnak az oroszoknak, és hozzáfűzi: „Sajnos 1551 után többször mozsarokkal – nevezzük így a továbbiakban a Volga vidéki magyarjainkal – nem találkozunk az orosz forrásokban.”[I. m.: 53.] Egészítsük ki Vásáry fontos adatait azzal, hogy találkozhatunk a mozsarokkal mind későbbi, mind pedig korábbi forrásokban is.” [TARDY 1980: 149-150.] Tardy Lajos részletes észrevételeit cikkünk végén „Válogatott források” címszó alatt idézzük. 2008-ban Vásáry a tanulmányt kissé módosított címmel, de témánk szempontjából azonos tartalommal ismételten megjelentette. Ebben sem foglalkozik Tóth Tibor felfedezésével és a felfedezést megerősítő új kutatási eredményekkel, de Tardy kifejezetten neki címzett észrevételeivel sem. Nézetem szerint az ismert adatok elhallgatása éppen olyan – enyhén szólva – hiba, mint az adatok meghamisítása, hamis adatok gyártása. Most először áttekintjük a történelmi eseményeket, melyek a keleten maradt magyarok – Vásáry következtetéseitől eltérő okból történt - szétszóródásához vezettek, majd rátérünk a keleten maradt magyar néptöredékek mai napig való fennmaradásának bizonyítékaira.

A keleten maradt magyarok, vagy legalábbis azok nagyrésze nem menekült a mongol-tatár támadás elől nyugati irányban 1240 körül. [V. ö.: VÁSÁRY 1975, 2008.]. Ezt bizonyítja, hogy amikor Abulhair kán több, mint kétszáz évvel később élete utolsó hadjáratára indult a Volga mellől (tehát onnan, ahol a magyarokat Julianus megtalálta), seregében magyar csapatok voltak és erről ázsiai krónikák tudósítanak.

Abulhair kán, majd unokája Sejbani kán előzőekben említett Mogulisztán elleni hadjáratáról Bromjlej Ju. V, Podolnij R.G. orosz írók Az emberiség népekből áll című könyvükben (Moszkva, 1990, 207-211. o.) így írnak:

"… A [XV. és] XVI. században első pillantásra különös események mentek végbe Közép-Ázsiában. A terület nyugati részéről nomád törzsek törtek be annak keleti és déli területeire. Ezek a törzsek győzelmet arattak, és kiűzték a mai Üzbekisztán (Szamarkand és Fergana) területéről annak uralkodóját, Babur emírt. (Maguk a nomád törzsek a mai üzbégek elődei közé kerültek). Az elűzött emír, akiről egyébként elmondhatjuk, hogy Dzsingisz kán és Timur Lenk leszármazottja volt, serege maradványaival Délre, Afganisztánba futott, majd később… Indiára támadt, és ott hatalmas birodalom, a Nagymogul Birodalom megalapítója lett."

Tekintsük át az Arany Horda meggyengüléséhez, felbomlásához, végül az Arany Horda utolsó kánjának Ázsiába történő visszatéréséhez vezető események sorát.

1357-ben kihalt az Aranyhordát alapító Batu kán családja. Ezt követően súlyos hatalmi harcok indultak az Aranyhorda trónjáért. Tizennégy év alatt tizennégy kán volt, és mindegyik csatában halt meg. Az Aranyhorda utolsó időszaka a Timur Lenk elleni halálos küzdelemben telt el. Ebben a háborúban pusztult el Urusz kán és Toktamis kán is. Timur Lenk halála után megfordult a kocka. Barak kán győzelmet győzelemre aratott Timur Lenk utódaival, a Timuridákkal szemben. Őt egy nogaj mirza nyila terítette le 1428-ban. [MAGAUIN 16 skk.] Ahogy említettük, a felbomlóban lévő Aranyhorda utolsó kánja, Abulhair kán a Volga mellől 1467-ben indult élete utolsó hadjáratára Mogulisztán ellen. A háborút halála után unokája, Sejbani kán fejezte be. A magyarok részvételéről Abulhair és Sejbani kán seregében két ázsiai krónika is tudósít. A vonatkozó szövegrészleteket a „Válogatott források” címszó alatt közöljük.

Az Arany Horda felbomlása után - a ma Kelet-Európának tekintett - térségben az Arany Horda utódállamaiként tatár kánságok alakultak. Ilyen volt a Kazanyi Kánság, a Nogaj Kánság és ettől nyugatra a Krími Kánság is. Ezeknek a nagy nomád államalakulatoknak az uralkodói mongolok, Dzsingiszídák voltak, a mongolok által tatárnak nevezett lakossága elsősorban kipcsák-türk, Moldovában és Havasalföldön román nyelvet beszélt.

Mátyás király korában a Moszkvai Nagyhercegség még az Arany Horda, majd a Kazanyi Kánság hűbérese volt. Nem sok idő elteltével azonban, Rettegett (IV) Iván idején a helyzet megváltozott. Rettegett Iván 1552-ben elfoglalta és elpusztította Kazanyt. Ezeket az eseményeket a Nogaj Kánság „lábhoz tett fegyverrel” szemlélte. [MAGAUIN: 140]

A Nogaj Kánság névadója a dzsucsida Nogaj kán volt, aki 1280-as években lett az Aranyhorda keleti területének ura, mongoljaival együtt. Az ott élő kun-kipcsák törzseket saját népébe olvasztotta, amelybe más ural-altaji etnikai elemek, például jászok és baskírok, besenyők és a keleten maradt magyarok is keveredtek. Ebből alakult az Aranyhorda kelet- európai területének déli részén egy új nép, a nogajok, akik az Arany Horda felbomlása után, a XVI–XVII. században a Káspi-tó melletti Szaráj városától a Kaukázusig és a Krími Kánságig terjedő sztyeppét uralták. Egyes csoportjaik Moldvában is megjelentek. Orosz és nogaj dokumentumok igazolják, hogy a Nogaj Horda területén, a Volga-Don közben (a „Vad Pusztán”), és a Kaukázus vidékén az adott időben magyar törzsek is éltek. [Vö.: SZEMENOV 1895; TREPAVLOV 2001: 437,489, 502, VÁSÁRY 1978: 37-72] Háborúk sorozatát vívták főleg az oroszok ellen, s többször betörtek Nyugat-Ukrajnába is. Harcokat folytattak a kaukázusi népekkel, majd később szomszédságukba került hódító kalmükökkel.

Kép: Kalmük (ojrát) lovas.

A Nogaj Kánság egészen a XVII. század harmincas éveiig kiterjedt nemcsak a fent említett területekre, hanem a kazahok Kis és Középső hordájának területére is. Mintegy száz évvel a Kazanyi Kánság bukása után kalmük (ojrát) és orosz csapatok egyaránt támadták a Nogaj Kánságot. A kalmükök nem egy esetben kaptak orosz, vagy kozák segítséget. Aszrahányt is kalmük segítséggel hódították meg az oroszok. 1643-ban a kalmükök végzetes vereséget mértek a nogajiakra, s a fejedelemségük összeomlott. Véglegesen 1711-ben szűnt meg önállóságuk, mikor az oroszok, kozákok és kalmükök közösen számolták fel a nogajiak uralmát a területen. Ezt követően a nogaj nemzet egy része, jaiki (Urál-vidéki) földjeivel együtt, belépett a Kazah Hordába, és kazahnak is nyilvánította magát. [V. ö.: MAGAUIN 2013: 144-145.] Haszarov, oroszországi történész írja: „Az Észak–Kaukázusban (ez a terület is a hajdani Nogaj Kánságba tartozott - B. I.) széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, szablyák, kocsik, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a szokatlan szilárdsága természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is. A legnépszerűbbek a magyar hagyományok az oszétoknál, a karacsáj-balkároknál, a kumikoknál, és néhány tanúbizonyság szerint jól ismertek a kabardoknál, ingusoknál és az adigéknél is. Emellett S. B. Nogmov szerint a kumikok és kabardok szájhagyományában fennmaradt, hogy a magyarok egy része Dagesztánba költözött.” ; [HASZAROV: http://kumukia.ru/?id=726 ]

Az Aranyhorda előzőekben már említett másik utódállama a Nogaj Kánságtól nyugatra elhelyezkedő Krími Kánság volt, mely amely a Kaukázustól egészen a Dunáig terjedt, a mai Oroszország, Ukrajna és Románia területén. Központja a Krim-félszigeten volt.A Krími Kánság 1475-ben lett az Oszmán Birodalom protektorátusa, majd 1783-ban Oroszország annektálta a területet.  

Turkoly Sámuel még a XVIII. század elején is talált a  Krim félszigeten hét falut, melyek lakói akkor még magyarul beszéltek. Ő hívta fel először a figyelmet a Kaukázus északi előterében található „Madzsar” nevű romvárosra is. [HADOBÁS 2003: 71-72.]

Magyar csapatok részt vettek a 200 éves (1525 körül – 1754 ősze) kazak-kalmük háborúban. A háború lezárása, gyakorlatilag a kalmükök kiirtása után - a 18. században - délről indultak vissza a kalmüköktől megtisztított észak-kazahsztáni (és ahhoz csatlakozó oroszországi) térség jó legelőire. Itt, É-Kazahsztánban talált magyarokat 1965. áprilisában Tóth Tibor, akiket 2002. szeptemberében Benkő Mihály és 2006. szeptemberében Bíró András Zsolt is felkeresett. Benkő Mihály 2003-ban, 2005-ben és 2007-ben egy másik magyar törzsi területen is járt, a ma Oroszországhoz tartozó Omszki Terület Russzkaja Poljanai Járásában lévő Karatal településen, és korábban a Mongol-Altajban is végzett magyarok közt kutatásokat.

A Tóth Tibor, Benkő Mihály és Bíró András Zsolt által vizsgált észak-kazahsztáni, nyugat-szibériai és mongol-altaji területeken kívül ismereteink szerint napjainkban maradékaik találhatók Üzbegisztánban[1], Kirgizisztánban[2] és az Észak-Kaukázusban[3] is.

 Válogatott források

1. Ázsiai krónikák a magyarok részvételéről a Kazak- és Üzbég Kánságok megalapításában

1969-ben publikálták Alma Atában a 15-17. századi török és perzsa krónikák szövegeinek azon részleteit orosz nyelvre fordítva, amelyek a kazak kánságok XV-XVI. századi megalapításának történetéről szólnak. A „Materialy po istorii kazakhskikh khanstv” szöveggyűjteményben közlésre kerültek néhány olyan szövegrészlet, amelyekben szó esik a „madzsarok–magyarok” részvételéről a kazak és üzbég kánságok megalapításáért folyó harcokban. A könyv megalkotásában, a források lefordításában kiváló kazahsztáni keletkutatók, - többek között Sz. K. Ibrahimov akadémikus, V. P. Jugyin, K. A. Piscsulin és mások – vettek részt. 

Az alábbiakban oroszból magyarra fordítva adjuk közre ezeket, a keleti magyarok történetére vonatkozó, és így a magyar identitástudat szempontjából is fontos szövegrészleteket Mahmud ben Emir Vali „Bahr-al Aszrar”-jából és a „Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Namé”-ból. [Vö.: BENKŐ 2005: 18-29.] 

1.1. Mahmud ben Emir Vali: Bahr al-Aszraar, VI. köt. (XVII. század közepe)

Ez a mű eredeti források, szemtanúk összegyűjtött leírásai alapján írja le a kazak kánság megalapításával kapcsolatos XV. századi eseményeket, többek között a Sejbanida Abulhair kán, Dzsucsi kán leszármazottja, a Keleti Dast i Kipsak uralkodója halála előtti, 1467-68-as hadjáratát a mai Dél-Kazahsztán területére. A hadjárat leírása Mahmud Ben Emir Valinál művészi stílusban készült. Az eseményekben – ahogy látni fogjuk – fontos szerepe volt a madzsaroknak is. A művet K. A. Piscsulin fordította perzsáról oroszra.

Elbeszélés Abulhair kán Mogulisztán ellen indulásáról, a hadjárat lefolyásáról, és Abulhair kán távozásáról ebből a világból.

„…Röviden szólva, amikor az Atil folyó partja lett az a hely, amely Abulhair kán hatalmát a nagyvilág számára nyilvánvalóvá tette, a kán hadseregének tenger hullámaihoz hasonlóan vonuló ezredei a parancs értelmében mindenfelől, Tokmak[4] minden kerületéből, és az ország széleiről is, abba az irányba fordították lovaik fejét. Az összes törzs megjelent a káni főhadiszálláson a gyülekezésre kijelölt időpontban.

A hadsereg nagysága és a tábor nagy kiterjedése miatt az Atil folyó partján úgy nyüzsögtek az emberek, mint a hangyák egy bolyban, pedig néhány törzs és állataik a környező vidékről még nem is egyesültek a káni fősereggel. A legelők hiánya miatt felmerült az a gondolat, hogy mielőbb üssék meg a dobokat, és induljon el a hadsereg. Abulhair kán lábát félhold alakú kengyelébe helyezve, szerencséjének tisztavérű lova gyeplőjét a kirgizek és kalmükök legelői felé fordította.

„A Mindenség Kánja hadba indulásának hangjaitól

Megrendült a Föld és az Ég,

A föld megindult a hegyekben, és megremegett a puszta.

A katonák harci kiáltását meghallották a Mennyben is.

Mindenfelől zászlók tűntek fel,

Közeledett a menetelő hadak sokasága.

Csapatok viharos hullámai nyüzsögtek mindenfelé a sztyeppén,

Országúton és úttalan utakon egyaránt.”

A Szaturnusz magasságáig emelkedő zászló a Naphoz hasonló Abulhair kán jóvoltából átvonult Ala-Tak körzetén, majd a Teremtő segítségével a had keresztülvonult Kizil Nadiron[5] Ezután, amikor néhány rövidebb menet és átrendeződés után a Császár főhadiszállása[6] [MATERIALY 138. o.] Jeti-Kuduk lett, elsötétült az Ég alja, komor felhők jelentek meg az égen és vastag, nehéz hó hullott a földre. Vihar keletkezett, erős szél kezdett fújni, a fagy szinte elviselhetetlenné vált. Úgy esett, hogy ebben az évben a téli szezon különösen hideg volt, a Nap szégyenében többnyire felhőkbe rejtette arcát, és a felhőkből eső és hó fehér gyöngyei hullottak.

Azonban Abulhair kán lelkében és szívében annyira meggyökeresedett és megerősödött a Dzsihád folytatásának vágya, hogy nem szándékozott kivárni a hideg megszűntét, hanem szilárd elhatározással, Allah segítségének reményében, ismét felemelte az előrenyomulás zászlaját. A Naphoz hasonló Abulhair kán arra az elhatározásra jutott, hogy előreküldi Kucskuncsi királyfit (sahzádét) egy jelentős nagyságú előhaddal, Emir-Julluz tarhannal, az ojrat Haszan bekkel, Dzsalan-oglannal, a najman Szatilmissel, a kongrat Szaid-bekkel, a madzsar Timurral, a kipcsak Tasbekkel, és még néhány más emírrel és hivatalnokkal együtt.

Amikor Ak-Kislak[7] [V. ö.: AHMEDOV 1965. 59.] lett a császári főhadiszállás, a hideg ismét olyan dermesztő lett, hogy lehetetlenné vált a további előnyomulás. Ezért maga Abulhair kán rendelt el pihenőt hadseregének.

Ebben az időben Abulhair kán egészsége megrendült. A nagy út következtében állapota eltért a megszokottól. Hirtelen nagy forróság öntötte el. Ez a szerencsétlenség három napon keresztül tartott, és vérhassal végződött. Annak ellenére, hogy a Kán egyik orvosa a nagyhírű Abd ar Razzak Hanicseváni volt, és hogy mindenki remélte és várta a Kán egészségének jobbrafordulását, a betegség napról napra jobban erőt vett rajta, és egyre újabb, pusztító és gyógyíthatatlan betegségek léptek fel nála.

A boldog Abulhair kán tisztában volt azzal, hogy betegsége gyógyíthatatlan, így teljes mértékben belenyugodott sorsába. A Kába és az Ég felé fordult. Arra kérte nagyhatalmú fiait és boldog utódait, hogy éljenek egymással békében és barátságban. Sokat szólt az egyet nem értés és a testvérek közötti ellenségeskedés súlyos következményeiről.

Ezután a Kán lélegzése nehézzé vált. Muzulmán hitét bizonyító imákat rebegett. Így lélekben eggyé vált Allahhal, teljesen felkészülten várta a Halál angyalát, aki gyengéden leszállott hozzá, és így szólt: „Itt vagyok, én vagyok az”. Abulhair kán lelke, testének kalitkájából elrepült az Öröklét virágos mezejére. „Valamennyien Allahhoz tartozunk, és hozzá is térünk vissza”.

1.2. Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Name

Sejbani Muhammad kán (1499–1510) hadjáratainak története. P. A. Jugyin szerint, aki a művet közép-ázsiai törökről oroszra fordította, a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Náme-t maga Sejbani Muhammad kán, vagy legalább is a kán udvarában, hozzá közel álló személy írta.

„Annak a találkozásnak idején Szujuics-Hodzsa szultán Musza-Mirza sógora lett. Ezután, hadjáratra indulva, a Szulak völgyében, száz emberükkel szétzúzták Dzsanibek kán fiának, Mahmud szultánnak a seregét. Ezután, ismét összegyűlve, harcra kényszeríttették Szuzak és Kara-Köz valamennyi lakóját, valamint Burunduk kánt, és a Szogunluk hágón kegyetlen csata dúlt. Azt mondják, úgy harcoltak ott, mint azelőtt soha senki sehol.

„Nem lévén képesek támadni, szétfutottak minden irányba.

Madárként repülve, átkeltek a hegyeken.”

Ennek a támadásnak a során Sahbaht kán fiatalabb testvére szétzúzta Mahmud szultánnak, Dzsenibek kazak kán fiának az arcát.

Hogy milyen nagyszámú volt az ellenség, azzal kapcsolatban a Korán következő sorait idézzük:

„Milyen kis sereg győzött le egy hatalmas ellenséges sereget Allah nevében! Allah a türelmesek oldalán áll.”

A harcban kitűnt hősök /bagaturok/ nevei: Mahmud-szultán bagatur, Samun Szeid Kara Szeid fia; Bajan-Kara oglan, valamint Karacsin bagatur fiatalabb testvére, Jakup bagatur, a kuscsi törzsből.

Amikor valamennyien megérkeztek, és visszaverték az ellenség támadását, Saikh Mazid bagatur a madzsar (omakból) (törzsi területről) két nyílvesszővel leterítette Burunduk kánt. Ali-Mardan bagatur az ujsun törzsből szintén sok dicső tettet hajtott végre. Mamas-bagatur a tatár törzsből jól hadakozott szablyával.

Ebben a csatában esett el Hodzsamkuli, Hudankuli fia, Burunduk kán rokona, valamint Szadri Maulana Harun. Részt vettek még az ütközetben Mikaj-divan az ujgur törzsből, Mirsza-Ali bagatur a kongrat törzsből. A turkesztáni jigitek közül való Bek-ata bagatur is szereplője volt ezeknek a dicsőséges eseményeknek. Idősebb testvérével, Aba-Bakr bagaturral együtt bátran vetette magát a harcba. A hősök közé tartozott még Ahmed fia Jav-Böri bagatur, az ujgur Jav-bek bakatur, valamint Szignak városából Csakmag juzbegi.”

2. A magyar népnév adatolása

A Kazak értelmező szótár szerint a magyarok mongol kori megnevezése „Mazsar”, míg napjainkban „Madijar”. Utóbbi etnikai megnevezés található napjainkban a torgaji és karatali magyar temetők sírfeliratain.

Kép: Kazak értelmező szótár belső címlapja, annak hátoldala és a 447. oldal első hasábja. [KAZAK 1999.]

A nogajok törzsi rendszerében adatolt a magyar törzs [SZEMENOV 1895; TREPAVLOV 2001] .

Kép: A Nogaj törzsek tamgái, köztük a Mazsar (=Magyar) törzs tamgája. [SZEMENOV 1895]

2. Tardy Lajos észrevételei Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után című tanulmányára

Tardy Lajos Vásáry István 1975-ben megjelent tanulmányával kapcsolatban a következő észrevételeket tette:

„… Ami a mandzsarok települési helyét illeti, következtetéseinkben Vásáry Istvánnak részint elődökre támaszkodó, összefoglaló-kiértékelő jellegű megállapításaira, részint saját, önálló kutatási eredményeire támaszkodhatunk, amelyek – mint munkájának [Vásáry I., Julianus magyarjai a mongol kor után. In: Somogyi Múzeumok közleményei. Kaposvár 1975. 49-67; Uő: The Hungarians or Možars and the Me ščers/Mižers of the middle Volga Region, In: Archivum Eurasiae Medii Aevi. I/1975. 237-275; - Vö. Perényi J., A Keleten maradt magyarok problémája. In: Századok 1975. 33-62.] bevezetésében említi – azon alapulnak, hogy az orosz források vizsgálata nyomán sok ponton az eddigiektől eltérő kép kerekedett ki előtte, s a volgai magyarsággal kapcsolatba hozott népek (mozsar, mescser, miser) történetét új módon látja. Megállapításaiból mindenekelőtt a „mandzsarok”-ról általam mondottakra vonatkoztatandó vagy vonatkoztatható részeket, mondatokat ragadom ki, természetesen a maguk összefüggésében: ezek közül is elsősorban azt az általános érvényű igazságot, mely szerint az amúgy sem túl nagy lélekszámú volgai magyarság feltehetőleg több területen szétszórva élt.

Vásáry István hivatkozik azokra a középkori orosz adatokra, melyekre először Munkácsi Bernát hívta fel a figyelmet 1894-ben. [Vásáry i. m.: 49.] Majd azokat az oroszországi helyneveket tárgyalja, amelyekben a magyarok neve őrződött meg, utódai pedig ezt híven tovább folytatták, továbbfejlesztették. De éppen a keleten maradt magyarság szétszórt településrajzára tekintettel ezt a kutatást az Oroszországon kívüli területekre is érdemes és szükséges kiterjeszteni. Így pl. a grúz helységnévtárban [Грузинская ССР. Административно-территориальное деление на 15 января 1966 г. Изд. Третье. Тбилилси 1966, 204. атлас Грузинской Советской Социалистической Республики. Тбилиси-Москва 1964, 37,] található Macsara község (az Abház ASZSZK gulripszi járásában) – melyet a múlt századi orosz térképek Mazsara, Madzsara néven tartottak számon -, továbbá Madzsarckali (=Madzsarkút), szintén a kívánatos kutatás keretei közé tartozna. [A nyelvészek érdeklődését esetleg a lentehi-i járásban fekvő Mazeri falu (uo. 203) is felkeltheti. De figyelemre méltó az is, hogy Güldenstädt, J. A., - aki 1768-1774 között az egész Kaukázust bejárta – kapitális munkájában (A. Giuldenstedtisz mogzeuroba Szakartvelosi. Tbiliszi I. köt. 1962. II. köt. 1964.) több helyen is megemlékezik lezg vagy oszét földön levő „Madzsar”, „Macsara”, „Macshara nevű falvakról (I. köt. 105; II. köt. 67, 85, 87.). A grúz kiadás helyesen adja vissza a szerző által eredetileg csak fonetikai alapon leírt helyneveket.]

Vásáry István kifejti, hogy a magyar népnév az orosz források sorában először egy 1483. évről keltezett oklevélben fordul elő, mely Joann Vasziljevics nagyfejedelenek, fiának és bátyjainak a hasonnevű Joann Vasziljevics rjazanyi nagyfejedelemmel kötött megállapodását tartalmazza.[ Vásáry István: Julianus magyarjai a mongolkor után. In: Somogyi Múzeumok Közleményei. Kaposvár 1975, 51.] A moszkvai nagyfejedelem megtiltja a rjazanyi nagyfejedelenek, bojárjainak és embereinek, hogy Danyjarcárevicstől, Kaszimov urától és hercegeitől eljövő adót, ún. jaszakot fizető embereket fogadjanak be: „És azokat, akik Rjazanyba mentek cárevicstől és hercegeitől a te nagyatyád Iván Fedorovics nagyfejedelem élte után, böszörmény vagy mordvin vagy magyar (Macsjarin, Mocsjarin) fekete emberek, akik a cárevicsnek jaszakot adnak (megparancsolom) neked Iván nagyfejedelemnek és bojárjaidnak, hogy ezeket az embereket bocsásd vissza önként helyükre, mindegyiket oda, ahol lakott.”

A magyarok ebben az oklevélben – folytatja Vásáry – a rjazanyi nagyfejedelemség területén, illetve annak keleti feléből leszakított kaszimovi kánság területén fordulnak elő, jó 500 kilométerre a Volga középső folyásától, ahol Julianus reájuk talált 1236-ban. Ez azt jelenti, hogy a volgai magyarság a volgai bolgár birodalom bukása, 1236 után szétszóródott, nyugatra menekült.

Vásáry István az orosz források nyomán egészen 1551-ig vezet el bennünket a mozsarok, vagyis a volgai magyarok történetében, amikor is a „kazányi uralkodó réteg és az addig kazányi fennhatóság alatt álló népek, köztük a volgai magyarok is meghódolnak az oroszoknak, és hozzáfűzi: „Sajnos 1551 után többször mozsarokkal – nevezzük így a továbbiakban a Volga vidéki magyarjainkal – nem találkozunk az orosz forrásokban.”[U. o.: 53.]

Egészítsük ki Vásáry fontos adatait azzal, hogy találkozhatunk a mozsarokkal mind későbbi, mind pedig korábbi forrásokban is.

Hogy mondanivalónk alapszövetéhez – a mandzsar rabszolgák kilétéhez – az összegezés során térhessünk vissza, előbb a későbbi forrásokat vegyük szemügyre.

1637-ben foglalták el a kozákok a Don torkolatában fekvő Azovot, az egykori Tana városát, melynek nevével többször is találkoztunk, hiszen Kaffa mellett ez volt a Fekete-tenger partvidékén működő itáliai rabszolgakereskedők legfontosabb központja. 1641-ben az oszmánok sikeretelenül próbálkoztak a város visszavételével. Az itt folyó küzdelemnek is megvolt a maga irodalmi lecsapódása, a „Poveszty ob Azove”, mely előbb 1906-ban, [Орлов А. С., Сказочние повести об Азове. История 7135 года. Варшава 1906.] majd 1939-ben [Сутт, Н. И. Повести об Азове 40-у годы XVIII.  в. In:Учение Записки Кафудри Русской Литературы. Московской гос. Педадогический Институт. Вып. II. Mосква  1939.] látott napvilágot, szempontunkból egyező szöveggel. Ebből kitűnik, hogy egyéb – kis és nagy – népek harcosai sorában, hittestvéreik – az oszmánok, krími tatárok, cserkeszek stb. – mellett a mozsarok is kivették részüket az eseményekből a szultán seregében. [«Да с ними, пашами прищел из Крыму кримской царь да братего Народим Крым Гирей, царевич, со всею своею ордою крымскою и ногайскою, да с ним же крымских да нагайских князей и мурз татар» … «А было с пашами турецкими под нами разных земель люди: 1-у турки, 2-е крымци, 3-е греки, 4-к сербы, 5-е арапы, 6-е мажары, 7-е буданы, 8-е болшяны, 9-е арнауты, 10-е волохи, 11-е ьутяны, 12-у черкасы, 13-у немцы...» (Szutt, N. I., i. m. 50-51.)] Ilyen fontos ténymegállapítás esetén azonban arra kell törekednünk, hogy „ellenpróba” is álljon a rendelkezésünkre. Meg kell ugyanis vizsgálnunk, hogy ez esetben nem állnak-e a „mozsarok” mögött a pannóniai magyarok. Nos, ha a „királyi Magyarország” területéről érkezett magyar segédcsapatra gondolnánk, ezt hosszas fontolgatások nélkül eleve elutasíthatjuk magunktól. III. Ferdinánd király – akárcsak elődei és utódai – sohasem szövetkezett az oszmánnal, s minden egyébtől eltekintve: 1648-ig, a vesztfáliai békéig teljesen belebonyolódott a 30 éves háborúba. A török-megszállta Magyarországról sem érkezhetett magyar katonai egység, az oszmánok ilyen megoldáshoz sohasem folyamodtak: a hazánkból erabolt fiatalembereket egyszerűen besorozták – a megfelelő kiképzés után – saját egységeikbe. Az erdélyieket az orosz források – tudomásom szerin – sohasem nevezték magyaroknak, de I. Rákóczi Györgyfejedelem, aki még az adófizetést is megtagadta a Fényes Portától, aligha küldött segédcsapatokat a szultánnak, méghozzá ily távoli tájakra, a Don torkolatához. Ennek ellentmondani látszik Evlia Cselebiállítása, aki – ismert „szavahihetőségével” – azt állítja, hogy 40 000 budzsáki tatár, 40 000 moldovai és havasalföldi mellett 20 000 erdélyi harcos is részt vett az Észak-Kaukázus határán fekvő vár ostromában a török oldalán.[Szmirnov, N. A., Rosszija i Turcija v XVI-XVII vv. Tom II. Moszkva 16. 66] Ekkora – de ennek akár csupán tizedére rugó – erdélyi expedíciós seregről minden bizonnyal tudna valamit historiográfiánk.

Vegyük szemügyre egy másik idekívánkozzó aggály „ellenpróbáját” is.

Vásáry előbb idézett adataiból tudjuk, hogy 1551-ben „a kazáni fennhatóság alatt álló népek, köztük a volgai magyarok is meghódolnak az oroszoknak. De vajon egy részük – talán nagy részük – nem költözött-e át az uralomváltozáskor, esetleg jóval előbb hittestvéreinek, a krími tatároknak akkor még eléggé kiterjedt területeire? Ez csak azt jelentené, hogy a volgai magyarság szakadatlan vándorlása nyugat felé ekkor dél-nyugati irányt vett. De nem zárhatjuk ki azt sem – hiszen Vásáry nyomán előrebocsátottuk, hogy „a Volga-vidéki magyarok szétszóródva bár, de túlélték a mongol kort”[Vásáry, i. m. 56. 2. h.] -, hogy a mongol támadás után ide húzódtak le. (Egyébként Abházia, melynek területén a már említett Macsara fekszik annál közelebb van Azovhoz.)

A mozsaroknak továbbélését szinte a legutóbbi időkig, nemzeti, származási tudatuknak századunkig megállapítható fennmaradását azonban még vitathatatlanabb bizonyítékkal támaszthatjuk alá. Ennek bemutatásához fel kell villantanunk néhány esemény Ausztia – Magyarország első világháborús hadifogoly-politikájából, melyet a hadvezetőség, valamint a külügyek intézői teljes egészében külpolitikai és stratégiai elgondolásaik szolgálatába állítottak.

A cári hadsereg osztrák – magyar hadifogságba esett tiszti és legénységi állományából szelektálták, illetve kiemelték (táboron belül elkülönítették vagy külön táborba helyezték) a kaukázusi, valamint az orosz birodalom mohamedánok lakta területeiről származó személyeket. A Habsburg-monarchia – a német birodalomhoz hasonlóan – ezt a nemzetközi joggal bajosan összeegyeztethető módszert választotta ki gyenge szövetségesének, Törökországnak megsegítésére, főleg pedig saját keleti politikájának alátámasztására. Kedvezményekkel, igéretekkel, a szeparatista-nacionalista szenvdélyek felszításával elsősorban az orosz birodalomból érkezett iszlám vallású hadifoglyokat igyekeztek rábírni arra, hogy lépjenek be „önként” a török hadseregbe, és vegyék ki részüket az antanthatalmak elleni dsihádból, a „szent háborúból”.

A csász. és kir. hadügyminisztérium 1915. márciusi hivatalos adatai szerint, melyek az egyes hadifoglyok által kitöltött vagy tollba mondott kérdőíveken alapultak, az Ausztria-Magyarország területén felállított hadifogolytáborokban ekkor a cári hadseregnek kerek 7000 iszlám vallású katonáját őrizték. A kérdőívek összegezése alapján a nemzetiségi összetételük a következő adatokat mutatta:

Nemzetisége                        Száma

1. tatár                              6325
2. cserkesz                           50
3. kirgiz                                 11
4. „bachtiát”                         554
5. baskir                                14
6. „teptiar”                              21
7. mozsar (Mosharen)             10

[HHStA, Wien, PA I. 937. Krieg 19 b., Kriegsministerium, Abt. 10, Nr. 11413/543/15 an Min. d. Äussern (3. 3. 1915]

Ebben a 7000 főnyi „mohamedán tengerben” – nyilván népük hazai lélekszámának megfelelően – mindössze ez az elenyésző számú, ezreléknyinél is alig több ember vallotta magát „mozsar”-nak. Milyen kivételesen erős, mélyen gyökerező, elevenen élő hagyományok hathatták át ezeknek az évszázadok óta tatár közegben élő mozsar embereknek belső világát, hogy ha esetleg – de távolról sem bizonyosan – saját nyelvüket már el is vesztették, etnikai tudatuk a XX. században is tovább élt. [Vö. még: Berichte des Forschungsinstiturs für Osten und Orient in Wien. 1916 Sept.- Nov. 31.]

Mint Vásáry írja, a mozsarok az orosz krónikákban 1483 és 1551 között jönnek elő. A mozsarok későbbi, 1551 utáni szereplésének bemutatására az előbbiekben tettünk kísérletet; most az 1483. évet megelőző korra vonatkozólag igyekszünk némi világosságot deríteni korábbi lakóhelyük megközelítő meghatározására. A kérdés megoldásának megkísérlésére egy itt fel nem használt és íly szempontú vizsgálatoknál nem alkalmazott tudományágat ajánlatos bevonni: a kartográfiát, helyesebben a kartográfiatörténetet.

Ismét vissza kell kanyarodnunk Marco Polóhoz, ahhoz, akinek művében először találkozunk a „mengiar” ill. „manzsar” – népnévvel.

Marco Polo egész élete szorosan összefügg Velencével, a velencei köztársasággal. Valójában csak halála tán „fedezték fel”; akkor azonban hírneve nőttön-nőtt, s műve egész sor másolatban terjedt el. Nem túl hosszú idővel halála után fejlődött ki a velencei kartográfus-iskola, melynek jeles képviselői a Pizigano fívérek – Francesco és Marco – voltak, akiknek 1367. évi protolán-térképe [Vö. Grosjean, G. – Kinaur, R., Kartenkunst und Kartentechnik vom Altertum bis zum Barock. Bern – Stuttgart 1970. 144; Tardy J., Contribution to the Cartographic Representation, of the Middle and Lower Volga – Region. In: Chuvash Studies, Bp. 1980. (S. a.)] sok érdekes adatot tartalmaz ugyan a szóban forgó térségre, de – talán csak a rendelkezésünkre álló másolat gyenge kivitele miatt – nem adhat választ kérdéseinkre.

A száz évvel később alkotó Fra Mauro, a velencei téképészet legnagyobb mestere és a vezetése alatt álló kartográfiai műhely tagjai által készített alkotások nyújthatnak esetleg további fogódzókat ehhez.

A vatikáni Fra Mauro-portolán [Vö: Tardy J., i. m.] – lehet, hogy magának a nagy térképésznek a műve, de az is lehetséges, hogy egy közvetlen elődjéé – a Krím félszigettől északra, a Dnyepertől jóval keletre jelzett területhez magyarázatot fűz, melyek szövege a következő: „Szolgáljon tudomásul, hogy Kunország valaha rendkívül nagy ország volt s határai igen messzire terjedtek ki. De mostanra annyira elerőtlenedett, hogy alig veszik számba. Lakosságából nem sokan Magyarországra költöztek át.”[Nota che la Cumania solea esser grandissima prouintia e diilataua molto jn suo confini. Ma ora sonno consunti che de loro non se fa troppo conto de liqual popoli no sono molti per l’ Ongaria (In: Imago Mundi. XVI/1962. 21.)] E szöveg mellett – attól nyugatra, a Dnyeper-hajlattól keletre – semtikus várábrázolást látunk. A körülötte levő terület lakosságára a „mancarmi” vagy „maniarmi” felirat utal. Ez a delelt tájolású, kizárólag tengerészeti célokat szolgáló térképen – mely a szárazföldi térarányokat egészen elnagyoltan adja vissza – a Krím félszigettől északra, a Dnyeper keleti partvidékére helyezi a szóban forgó népet.

Az 1459-ben készült Fra Mauro-világtérkép[Il mappamondo di Fra Mauro a cura di T. Gasparrini Leporace. Venezia, 1954] toponimiai anyaga feltűnő egyezést mutat ezzel a portolán-térképpel, mind az írásmód, mind a tévedések vonatkozásában [Mindezt térképműve XL. Tábláján maga Fra Mauro fejti ki, nem rejtve véka alá nézetét a ptolemaioszi hagyaték vonatkozásában.] De – és ez mutatja, hogy a kartográfiában a szövegromlás különösen megnehezíti az eredeti rekonstruálását – itt a Kunországra vonatkozó legendától némileg nyugatabbra találjuk a Fra Mauro-térképmű XXXIII. Számú tábláján a „mancarmi” vagy „maniarmi” megjelölést, ám immár „macharmi” változatban, mely a tat-októl közvetlenül északra, a „Provincia Chhapciach”-tól azaz Kipcsaktól nyugatra a Dnyeper partján települt meg (a folyó átellenes oldalát a gótöktól északra élő „tartari” foglalják el). A „mancarmi” itt attól a „Provincia Raxan”-tól, vagyis a rjázáni nagyfejedelemségtől délre laknak, melynek – Fra Mauro térképének tanúsága szerint – tőszomszédai. Fra Mauro azonban Rjázán nagyfejedelemségből hatalmas országot csinál, melynek középpontjában Kijev látható; ettől északra „Provincia meçenexe in Rossia” – alighanem az oroszországi besenyők lakóhelyére utaló, rontott megjelölés.

Vagyis a Fra Mauro-térképen a „macharmi” vagy „manarmi” lakta terület többé-kevésbé egybevág a Vásáry által hivatkozott macsarinok, mozsarok területével. Ez a látszólagos hasonlóság egymagában keveset mond, de egyéb adatok arra utalnak, hogy a puszta véletlennél esetleg mégis többről van szó.

Fra Mauro világtérképe XXXIII. Táblájának alsó bal szélén, a Coch-su folyó után, Samart, Catabolót és Carmancót követően Borgart látjuk, majd a Cheruso, avagy vörös folyó után a Volgától keletre egy kis népre utaló, nehezen kivehető feliratot találunk: „Avo mancar” vagy „Avo mançar” – azaz „Ősi mancar” vagy „Ősi mançar” földje. [Uo.: XXXIV. Tábla.]

[…]

A szóban forgó két térkép mindazonáltal még így is módot ad két következtetésre:

Az első abban áll, hogy a mandzsarok ekkor még önálló etnonimia gyanánt szereppeltek a térképen (Avo mancar vagy Avon mançar), Borgar, vagyis Bulgaria Magna mellett).

A második: Vásáry feltevései, melyek szerint „a magyarok egy része … már az 1240-es években ott volt Rjázán vidékén”[Vásáry, i. m. 59. 1. j.] és a mozsar-ok a rjázáni nagyfejedelemség keleti felétől leszakított kaszinovi kánság lakói voltak 1452-ben, esetleg némi alátámasztáshoz jutnak a kartográfiatörténet segítségével….” [TARDY 1980: 148-156]

Irodalom:

ACZÉL 1967        Aczél Kovách Tamás: Ismeretlen magyar törzsre bukkant egy budapesti tudós. In: Magyar Nemzet 1967. nov. 6.

ACZÉL 1968             Aczél Kovách Tamás: Új meglepő kutatási eredmények a magyarok eredetéről, a rejtélyes Kusán Birodalom. In: Magyar Nemzet 1968. november 7.

AHMEDOV 1965     Ahmedov, V. A.: Gosudastvo kochevykh uzbekov, Moskva 1965

BENDEFY 1942       A magyarok kaukázusi őshazája. Gyeretyán országa, Budapest, 1942

BENKŐ 2001                        Benkő M.: Julianus nyomdokain Belső-Ázsiában. – Harmatta János előszavával, Timp Kiadó, Budapest 2001

BENKŐ 2003                        Benkő M, Torgaji Madiarok. – Erdélyi István előszavával, Timp Kiadó, Budapest 2003

BENKŐ 2005                        Benkő M., Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. In: Eleink IV/2. (8) 2005. 18-31.

BENKŐ 2007                        Benkő Mihály–Babakumar Khinayat, A keleti magyarok írásos emlékeiből. Masszi Kiadó, Budapest 2007

BENKŐ 2008a          Benkő Mihály: Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII/2. (14) 2008. 78-83.

BENKŐ 2008b          Benkő M., Magyar Kipcsakok, - Babakumar Khinayat előszavával, Timp Kiadó, Budapest, 2008.

BENKŐ 2009                        Benkő M., Az omszki sezserék és kapcsolataik. In: A Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesület III. Gödi Konferenciája. Őstörténeti füzetek, 8, 2009, 43–51;

BENKŐ 2018                        Benkő M., Beszélgetés egy magyar-kipcsák akszakallal, in: Kelet Kapuja 2018. (5) 110-115.

BÍRÓ 2007     Bíró András Zsolt: Tudományos expedíció a kazakisztáni Madjar törzs szállásterületére, in: Eleink VI/2. (2007) 22-31.

BÍRÓ 2009     A. Z. Bíró, A. Zalán, A. Völgyi and H. Pamjav: A chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary). in: American Journal of Physical Anthropology, 2009.

BOJARSINOVA 1971:        Bojarsinova, Z. A.: Naselenie Zapadnaj Sibiri do nachela ruskoj kolonizacii. Tomsk. 1971.

BONFINI 1995         Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei, copyright (fordító) Kulcsár Péter: 1995, http://www.balassikiado.hu/BB/netre/html/bonfini.html, letöltve: 2018-10-03

BROMJLEJ 1990      Bromjlej Ju. V., Podolnij R.G.: Az emberiség népekből áll. Moszkva, 1990.

DAI  (DAI=De administrando imperio) A birodalom kormányzásáról. Ford.: Moravcsik Gyula. Lectum Kiadó. Szeged, 2003.

DERBEND-NÁMEH 1853  Derbend- Nâmeh, or the history of Derbend, Publ. With the Texts and Notes by A. Kazem-Beg, St. Petersburg 1853.

ERDÉLYI 2012         Erdélyi István: Magyar őstörténeti minilexikon, Budapest, 2012.

HADOBÁS 2003      Hadobás Sándor: A szikszói őshazakereső. Turkolly Sámuel. In: Hadobás Sándor: A szülőföld vonzásában. Válogatott írások. Edelény-Rudabánya, 2003.

HARMATTA 2000    Harmatta János: Folytatni kell a mazsarok kutatását Turán, (új) III. évfolyam, 2. szám, 2000 április-május, 101–103.

HARMATTA 2001    Harmatta János, Julianus és a keleti magyarok. In: Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában. Budapest, 2001.

HASZAROV             Хасаров, А.: Маджар, http://kumukia.ru/?id=726, letöltve: 2018-09-21

HÖLBING 2010        Hölbing Tamás: A honfoglalás forráskritikája Budapest, 2010.

KAZAK 1999                        Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999

KONKOBAJEV 2013          Konkobajev, K.: Ősmagyar nyomok a kirgiz nyelvben. In: Eleink XII/2 (30) 2013, 40-43.

KUSHKUMBAJEV 2007     Kushkumbajev, A. K.: Kazakhi i mad’jarü: etnicheskie vzaimootnosheniii. (A kazakok és magyarok kölcsönös etnikai kapcsolatairól) In: Kazakhi Omskogo Priirtishja. Istorija i sovremennost’. Omsk, 2007,

KUSHKUMBAJEV 2011     Kushkumbajev, A. K.: Magyarok keleten és nyugaton. Ford.: Benkő Mihály, Budapest, 2011.

MAGAUIN    Magauin, M.: Kazah történelem ábécéje. Ford: Benkő Mihály, Budapest, ISBN 978-963-087171-6

MATERIALY 1969  Materialy po istorii kazakhskikh khanstv XV–XVII vekov. Alma Ata, 1969.,

MÁRKI 1893 Orosz-magyar érintkezések Mátyás király és a Jagellók korában. In: Erdélyi Múzeum 1893. X. köt. 555-566.

PERÉNYI 1975         Perényi József: A Keleten maradt magyar töredékek, Századok 1975/1

PIUS IIa: Aeneas Sylvius Piccolomini, később Pius II: Asiae & Europae que elegantissima descriptio, Asia c. 29. fejezet 439. o.;

PIUS IIb 1574                       Aeneas Sylvius Piccolomini, Pius II.: Commentarii...1574; 596.

POETY 1993             Поэты пяти веков. Казахская поэзия XV – начала ХХ в. Вст. ст., сост., биогр., спр. и прим. М.М. Магауина. Пер. с каз. Алма-Ата: Жазушы, 1993.

RASID-AD-DIN 1952          Рашид ад-Дин. Сборник летописей / Пер. с пер. О.И. Смирновой. Прим. Б.И. Панкратова и О.И. Смирновой. Ред. проф. А.А. Семенова. М.-Л.: Изд-во АН СССР, 1952. Т.1. Кн. 2.

RICCARUS   A Julianus első útjáról készült jelentés 1237-ből, melyet Riccardus fráter szerzett IX. Gergely pápa*idejében In: Julianus barát és Napkelet fölfedezése, ford: Győrffy György, Budapest, 2002., http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0011.html, letöltve: 2018-09-05

RÓNA 1986   Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.

THURÓCZY 1980    Thuróczy János, A Magyarok Krónikája. Budapest, 1980.

SZEMENOV 1895    Семенов, Н.: Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Cпб., 1895

TARDY 1980            Tardy Lajos: A TATÁRORSZÁGI RABSZOLGAKERESKEDELEM ÉS A MAGYAROK A XIII – XV SZÁZADBAN, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.

TÓTH 1966a  Tóth T.: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4) (1966.a.)

TÓTH 1966b  Tóth Tibor: Az ősmagyarok mai relictumáról. In: MTA Biol. Oszt. Közl. 9. (1966) 283-299.

TÓTH 1969    Tóth T.: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról, MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85–95.;

TREPAVLOV 2001  Trepavlov, V. V.: A Nogaj Horda története, Moszkva, 2002.

VÁSÁRY 1975a        Vásáry I., Julianus magyarjai a mongol kor után. In: Somogyi Múzeumok közleményei. Kaposvár 1975.

 VÁSÁRY 1975b       Vásáry I., The Hungarians or Možars and the Me ščers/Mižers of the middle Volga Region, In: Archivum Eurasiae Medii Aevi. I/1975.

VÁSÁRY 2008         Vásáry István (2008): Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Budapest. 2008.

VÁSÁRY 2008a        Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után: mozsarok és miserek (mescserek) a Közép-Volga vidékén, in: Vásáry István: Magyar Őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008. 37-72

Kapcsolódó cikkek:

Dr. Tóth Tibor, a keleti magyarok felfedezője 

Dr. Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája (Anthr. Közlem. IX. évf., 1965. 4. sz. 139-149. o.)

Tóth Tibor: AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMÁRÓL

ISMERETLEN MAGYAR TÖRZSRE BUKKANT EGY BUDAPESTI TUDÓS

Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról (MTA II. Oszt. Közl. 19. 1969, 85-95. o.) 

Benkő Mihály: Mádoky Kongur István a kazak-magyarokról /Egy levél margójára/ 

Benkő Mihály publikációinak listája 

Omszki Sezsere 

Az Omszki sezserék jelentőségéről 

Keleti magyarok - Ellenszélben, tudománytörténet jelenidőben

Benkő István–Benkő Mihály: MIT ÜZEN AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMAINAK ÖNELNEVEZÉSE

MAGYAROK "ÁZSIAI SZKÍTIÁBAN"

KUSHKUMBAYEV, Aybolat: The Magyar (Madzar, Madiar) Ethnonym in Medieval Written Sources 

BENKŐ, István: Dr. Tibor Tóth (1929-1991) - Discoverer of the Eastern Hungarians in Modern Times

[1] Tóth Tibor Üzbegisztáni útjáról Aczél Kovách Tamás irt cikket 1968-ban a Magyar Nemzetben. [ACZÉL 1968] Idézet a cikkből: „A mesés hírű Bokhara és Szamarkand városától délre a Kaska folyó északi partján a térkép egy kis falut mutat. Neve: Madzsar kislak, vagyis Magyar szállás. Tóth Tibor első útja ide vitt, de a faluban már csak négy-öt madzsar család élt. Annál nagyobb volt az öröm, amikor a Huszár folyó mellett három, a térképről nem ismert Madzsar nevű falut talált. Nevük: Szauligar Madzsar, Adak Madzsar és Jukari Madzsar. Erre már nagyobb számban élnek madzsarok is. De a közelben van még egy madzsar lakta helység: Gulisztán kislak. Vagyis Rózsakert szállás. Újabb meglepetés fogadta a tudóst Csim faluban. Itt jászok laknak. Úgy élnek együtt madzsarok és a jászok, mint nagyon messze onnan, a Duna mentén a magyarok és a jászok.”

[2] A Kirgizisztánban található magyar etnikai csoportokról K. Konkobajev a következőket írja: “Etnikai nevek: Madijar – nemzetségág a szaruu törzsön belül. A szaruu törzs szálláshelyei Észak-Kirgizisztánban az Isszik Kul tó partvidékén, és a talaszi területen vannak, Dél-Kirgizisztánban pedig a Zsalal-Abadi terület aksziji körzetében. Emellett, kisebb „Madijar” nevű etnikai csoportokkal találkozhatunk az icskilik törzsszövetség kipcsak, zsalajyr, zsoo keszek törzsein belül. Az ő szálláshelyeik elsősorban Délnyugat-Kirgizisztánban, a baszkeni területen vannak. [KONKOBAJEV 2013]

[3] „Az Észak–Kaukázusban széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, szablyák, kocsik, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a szokatlan szilárdsága természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is. A legnépszerűbbek a magyar hagyományok az oszétoknál, a karacsáj-balkároknál, a kumikoknál, és néhány tanúbizonyság szerint jól ismertek a kabardoknál, ingusoknál és az adigéknél is. Emellett S. B. Nogmov szerint a kumikok és kabardok szájhagyományában fennmaradt, hogy a magyarok egy része Dagesztánba költözött.” [HASZAROV]

[4] A Dest-i-Kipcsak mongol elnevezése.

[5] A Talasz folyó völgyében, a Hétfolyóközben.

[6] Abulhair kán volt az utolsó olyan Dzsucsida kán, aki – igaz, hogy csak az élete végén és csak rövid időre  –  de felülhetett Szain kán (azaz Batu kán) trónjára.

[7] Vö: V. A. Ahmedov, Gosudastvo kochevykh uzbekov, Moskva 1965., 59.

Révész László a következők szerint foglalja össze a honfoglalás kori nyergek rekonstrukciós kísérleteit:

„A nyergek a honfoglaló magyarság hagyatékának talán legkevésbé ismert darabjai közé tartoznak. Sírba tételükre az esetek döntő többségében csupán a kengyelpár és a hevedercsat utal, ritkábban az ezüst vagy bronz lukvédő veretek, és csak kivételes alkalmakkor a kapák ezüst- vagy csontdíszítményei. Mégis, már a csekély, összefüggéseikben olykor nehezen értelmezhető töredékek is több kutató figyelmét felkeltették. Az első, minden részletre kiterjedő, s egyes megállapításaival máig ható vizsgálatot és rekonstrukciós kísérletet László Gyulának köszönhetjük, aki főként a koroncó-bábotai és a soltszentimrei leletekre támaszkodott, összevetve eredményeit az utolsó tiszafüredi nyergesmester munkáival.[1] Ezt követően egy szerencsés körülmények között fennmaradt, ezüstlemezekkel borított kápájú nyereg helyreállítását Dienes István végezte el, eredményeit azonban mindeddig csak egy rekonstrukciós rajzon ismertette.[2] Az 1970-es években két csontlemezzel díszített nyereg előkerülése adott újabb lendületet a kutatásnak: a gádorosi lelet rekonstrukciója Bálint Csanád,[3] az izsák-balázspusztaié H. Tóth Elvira[4] érdeme. Legutóbb Mesterházy Károly kísérletezett az ezüstveretes ártándi nyereg egyes részleteinek a helyreállításával[5] . Az említett dolgozatok sem tudtak azonban - használható részadatok híján - minden részletkérdésre kielégítő választ adni, ill. felmerült annak a lehetősége, hogy a honfoglaló magyarok is többfajta nyerget használtak. A hiányzó adatokat kutatóink az eurázsiai sztyeppék szerencsés talajviszonyok között, jobb állapotban fennmaradt leleteinek vizsgálatával igyekeztek pótolni.[6]” [Révész 1993: 105. o.]

Benkő Mihály 1989-2001 közötti nyugat-mongóliai terepkutatása során a mazsar törzs tagjai által napi használatban lévő nyergeket fotózott. A régészeti leletek alapján rekonstruált nyergek rajzait és azok néprajzi párhuzamainak fotóit a következőkben mutatjuk be.

Kép: A soltszentimrei női nyereg rekonstrukciója (Bács-Kiskun megye) 
László 1974: 45. ábra. László Gyula rajza.

A szakonyi nyereg (Dienes I. nyomán) Dienes 1972: 25.

Mazsar nyereg a Mongol Altajban Fotó: Benkő Mihály

Kép: Mazsar ötvös nyerget készít (Mongol Altaj) Fotó: Benkő Mihály

Irodalom:

Bálint Cs.,
1974 A gádorosi honfoglalás kori nyereg. ArchÉrt. 101. 1979 Les selles hongroises du Xe siécle et leurs rapports orienteaux. (Permanent International Altaistic Conference, Ankara 1973) Türk Kültürümü Ara§tirma Enstitü§ü 51/I/A7 (Ankara) 1989 Die Archáologie der Steppe (Wien-Köln). 1991 Südungarn im 10. Jahrhundert. Bp.

Bokij, N. M.-Pletnyova, Sz. A.
1989 Nomád harcos család 10. századi sírja az Ingül folyó völgyében. ArchÉrt 116.

Börzsönyi A.,
1912 Gyomoréi sírlelet a honfoglalási korból. ArchÉrt 32.

Derev'janko, E. I.
1988 Baraba v tjurkszkoe vremja. Novoszibirszk

Dienes I.,
1959 A perbetei lelet. Milyen volt a honfoglaló magyarok öve? ArchÉrt 86.
1965 A honfoglaló magyarok. In: Orosháza története. Szerk. Nagy Gy. Orosháza
1972 A honfoglaló magyarok. Bp.

Dókus Gy.,
1900 Árpád-kori sírleletek Zemplén vármegyében. ArchÉrt 20.

Éri I.-Kelemen M.-Németh P.-Torma L,
1969 Veszprém megye régészeti topográfiája. A veszprémi járás. Bp.

Fedorov-Davidov, G. A.
1966 Kocevniki Vostocnoj Evropy pod vlasfju zolotoordinskih khanov. Moszkva

Gavrilova, A. A.
1965 MogiFnik Kudyrge kak istoénik po istorii altajskih plemen. Leningrád

Hampel J.,
1900 A honfoglalás kor hazai emlékei. In: Pauler Gy.-Szilágyi S., A magyar honfoglalás kútfői. Bp.

 H. Tóth E.,
1976 The Equesterian Grave of Izsák-Balázspuszta from the Period of the magyar Conquest. Cumania 4

Jósa A.,
1914 Honfoglalás kori emlékek Szabolcsban. ArchÉrt 34.

Kiss A.,
1983 Baranya megye X-XI. századi sírleletei. Magyarország honfoglalás és Árpád-kori temetőinek leletanyaga I. Bp.

Kiss L.,
1938 A geszterédi honfoglalás kori sírlelet. ArchHung 24. Bp.

Kuznetzov, V. A.,
1961 Zmejskij katakombnyj mogiínik. Materiali po Arkh. i drevniei ist. Sev. Osetii I. Ordzsonikidze

László Gy.,
1943 A koroncói lelet és a honfoglaló magyarok nyerge. ArchHung 27. Bp.
1974 A népvándorláskor művészete Magyarországon. Corvina, Budapest,

Mazitov, N. A.
1981 Juznyj Ural v VII-XII. vv. Moszkva

Mesterházy K.,
1980 Ein landnahmezeitlicher Sattel aus Ártánd. Acta ArchHung 32.
1983 Honfoglalás kori nyereg Ártándról. BMÉ 3. Móra F.,
1926 Lovas sírok Kunágotán. Dolg. 2.

Révész L.,
1985 Adatok a honfoglalás kori tegez szerkezetéhez. Acta Ant.et Arch. Suppl. 5.
1993 Honfoglalás kori nyeregmaradványok Karosról, in: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993) 105-124, https://epa.oszk.hu/02000/02030/00025/pdf/HOM_Evkonyv_30-31_1_105-124.pdf, letöltve: 2019-08-27

Supka G.,
1909 Honfoglalás kori leletről Mezőtúron. ArchÉrt 29.
1911 Honfoglalás kori leletről Gödöllőn. ArchÉrt 31.

 U. Kőhalmi K.,
1968 Two Saddle Finds from Western Mongólia. Acta ArchHung 20.
1972 A sztyeppék nomádja lóháton, fegyverben. Bp.

Varázséji G.,
1880 A szeged-öthalmi őstelep és temető. ArchÉrt 14.

Wosinsky M.,
1896 Tolnavármegye az őskortól a honfoglalásig II. Bp. 122

[1] László Gy., 1943.

[2] Dienes I., 1972. 25.

[3] Bálint Cs., 191 A. 17-44.; Bálint Cs., 1991. 44-50.

[4] H. Tóth E., 1976. 141-184.

[5] Mesterházy K, 1980. 295-308.; Mesterházy K., 1983. 51-67.

[6] László Gy., 1943. 14., 61-87.; U. Kőhalmi K, 1968. 347-358.; U. Kőhalmi K., 1972. 63-68., 86-93., 118-124., 141-145.; Bálint Cs., 1979. 1-49., további részletes szakirodalommal.

Megjelent 2009. október 12-én a Magyar Nemzet Madjarok, Tudomány rovatban

A cikk fontos információkat tartalmaz a keleti magyarok mai utódait felfedező Tóth Tibor antropológus 1965. évi Turgaj-vidéki útjáról, a helyi szemtanúk ma már feltehetőleg pótolhatatlan visszaemlékezéseiről.

Kép: Sírkő a szagai Magyar temetőben MADIAR (olvasd: MAGYAR) sírfelirattal. Fotó: Benkő Mihály

Kétezer-hét hetedik hó hetedike, a madjarok (pontosabban „madijarok”, olvasd „magyarok – szerk.) törzsi gyűlésének napja meghatározó pillanat lett a Kazahsztánban szétszórt közösség életében. Több évszázados ostrom, nagy birodalmak elleni háborúskodások után a törzs megerősödött öntudatában – nem kis részben a magyarok iránt érzett rokonságtudatnak köszönhetően.

Tiltott „k”

Bár Szolzsenyicin úgy vélekedik, hogy Oroszország több történelmi jogot formálhat Kazahsztán északi részére, mint maga Kazahsztán, a közép-ázsiai ország léte és makacs hagyománytudata minden ilyen „jog” látványos cáfolata. Pedig az oroszok még a népnevüket is meghamisították: nehogy bárki összekeverje az ugyanabból a török szóból származó „kozákot” a „kazakkal” (a kifejezés jelentése: vándorló, megszabaduló), a kazahsztáni törzseknek maradt a „kazah”. Kazakisztán helyett Kazahsztán, amelynek lassan illene kikopnia a magyar helyesírásból is. Társadalmuk mindennek ellenére a mai napig megőrizte ősi nomád szerkezetét: Kis, Középső és Nagy Hordára oszlik, az egy–kétezer főt számláló argün-madjarok a Középső Horda törzsszövetségébe tartoznak. A sztyeppi rend szerint ma is mindenki csak másik törzsből hozhat magának asszonyt, de a törzsszövetségen, a Középső Hordán kívül tilos választani – azaz madjar férfinak nem lehet madjar a felesége. A viszonylagos zártságnak köszönhetően az argünöket, madjarokat, najmanokat stb. magában foglaló törzsszövetség végeredményben egyetlen génközösséggé válik.

Nomád hagyománytudat őrződött meg a családfák, az úgynevezett sezserék vezetésében, amiért a szovjet időszakban súlyos büntetés járt. Benkő Mihály az idei könyvhétre kiadott könyvében (Babakumar Khinayattal közösen: A keleti magyarság írott emlékeiből. Masszi Kiadó, 2007) lajstromba szedte a torgaji argün-madjar és az általa felkutatott, oroszországi Omszk környékén élő kipcsak-madjar törzs egymáshoz semmilyen módon nem kapcsolódó családfáit.

A legtöbb sezsere tanulsága szerint Madjar batír, a törzs legendás atyja nagyjából 350 évvel ezelőtt élt, ami legalábbis problematikus a nyugatra vándorlás mítoszával és a magyar rokonság kérdésével összefüggésben. Bíró András Zsolt szerint a családfák időképe mitikus, tehát száz év akár ötszázat is jelenthet. A kutató hangsúlyozza, a kazak nép rendkívül összetett törzsi konglomerátum; a nemzetség és a törzs pontos elhatárolása képlékeny, ezért vannak a bonyolult keveredések. Mindenesetre Bíró szerint elgondolkodtató a madjar törzs önálló említése érdekes összefüggésekben és népi mondásokban, a szarvaslegenda és a rokonságtudat velünk. Meg hogy két, földrajzilag ennyire távoli népcsoport között ilyen kicsiny a genetikai távolság. De a tavalyi genetikai vizsgálat, illetve a mostani kurultaj legfontosabb eredménye mégis az, hogy akik eddig csöndben számon tartották madjar őseiket, azok már nem csupán kazaknak, hanem hangsúlyosan madjarnak is tartják magukat.

Pontos információkat szerezni a madjar törzsről olyan volna, mintha külföldi tudósok nagyapánkat faggatnák arról, hogyan nézett ki Árpád vezér – vélekedik Bíró András Zsolt. Úgy gondolja, éppenséggel az volna a gyanús, ha a két közösség ilyen régi, vélhetően több mint ezeréves elválása után számottevő adatokra bukkanna valaki.
Kazakok és magyarok testvérek! – kiáltja elfulladó hangon az amangeldi madjar akszakál, és térdre ereszkedve megcsókolja az ajándékba kapott magyar zászlót. Zavarban vagyunk. A csontos kis férfi könnyes szemmel kirobog a szobából, majd bevonszolja feleségét és kislányát, s csöndet parancsol. Fészkelődünk az ünnepi asztal körül töröküléstől vértelen lábakkal, birkaundorral, a napi sokszori „szto gramm” vodkával és a sztyepp porával-mocskával eltelve. Összeszorított fogakkal jöttünk ide, Amangeldi község szélére a csak imént zárult előző vendégségből, a sok századik pohárköszöntő befejeztével – amikor rettenetes szégyen fog el. Az akszakál felesége és kislánya átszellemült arccal, akár két székely madonna, kristálytiszta hangon énekelni kezd kazakul, kezükben kézzel telerótt papiros remeg.

Az egyszerre lírai és lendületes dallamú éneket Torgajról és a madjar törzsről a mi tiszteletünkre írták. Az akszakál, akár egy gyerek, tapsikol örömében, kislánya és felesége szelíden mosolyogva megint belefog a dalocskába.
– Lelkünk végtelen, akár a sztyepp: ekkora szeretettel fogadjuk a magyarokat – mondja az amangeldi akszakál, akinek barnára sült kislánya két szál pusztai fűből font fülbevalót visel. Az izgága öregembernél aligha hordott nagyobb madjart a hátán a föld.
– Já csisztij madjar! – egyetlen lépést sem tehetünk a torgaji puszták telepein anélkül, hogy ne ragadnák meg karunkat férfiak és máskülönben rendkívül tartózkodó nők, hevesen mutogatva magukra: „Én tiszta madjar vagyok!” Majd el kell mondanunk a mi népnevünket, újra meg újra, gondosan artikulálva, mert nem tudnak betelni vele. Kétezer-hét hetedik hó hetedikén, a nomádok számára oly fontos hetes szám triplázásának napján a mocsárvidéki Szaga község főterére sereglenek az emberek, hogy végre saját szemükkel lássák az „európai rokonságot”. És hogy a XIX. század óta először vegyenek részt törzsi gyűlésen, amely jóval több mint összejövetel és tanácskozás: a szétvert madjar közösség újjászületésének ünnepsége.
Szaga a lakható és a lakhatatlan világ peremén, az országúttól ötven kilométerre fekszik a lápban, nyílegyenes makadámút vezet odáig, amely az év nagyobb részében terepjáróval sem járható. Tavasszal, ősszel olykor méteres víz alatt van – akit itt ér az esős időszak, berendezkedhet a több hónapos kényszerpihenőre –, télen pedig a háromméteres hó és a pusztai farkashordák vágják el az összeköttetést a külvilággal. Mi történik akkor, ha valakit ebben az évszakban kap el súlyos nyavalya? Mentőhelikopter jön érte? – kérdezzük a szagai madjaroktól. Ugyan, semmi nem történik – nevetnek. Túl kell élni. Nyáron a hőséget és a szárazságot, a szúnyog- és a bögölyinváziót, amely a hortobágyinak a százszorosa, télen az elszigeteltséget. A szagai, kumsiki, bijdajiki telep lakói ősszel alaposan bevásárolnak élelmiszerből és gázolajból, hogy novembertől áprilisig kihúzzák.

Kép: A turgaji Szarükopa tó. Fotó: Benkő Mihály

Persze volt reménytelibb is a helyzet, lélekszámban bizonyosan. Benkő Mihály Kelet-kutató adatai szerint 1847-ben a madjaroké volt a harmadik legnagyobb törzs a Szarikopa-tó környékén 375 jurtával, 1862 férfival. Mindegyikükre három feleséget és 10–15 gyermeket számítva 6–8000 főt tehetett ki akkoriban a törzs. Mivel a madjarok minden orosz elleni hadjáratban részt vettek, rohamosan megfogyatkoztak: 1866-ban már csak 260 jurta állt. A terület első magyar kutatójának, Tóth Tibornak alig kétszázról volt híre a kilencszázhatvanas években, Bíró András Zsolt antropológus már tucatnyit sem talált 2006-ban. Az itteni madjar, argün, kipcsak és kereit törzs tagjai egészen 1965-ig éltek jurtában a nyájak igényei szerint költözködve, s hevesen tiltakoztak a röghöz kötés ellen. „Aki rossz nomád, letelepült lesz, aki rossz letelepült, nomád lesz” – tartják a kazakok. De amitől rettegtek, bekövetkezett: a szovjethatalom a hatvanas évek derekán elégettette a maradék jurtákat is, nagyvonalúan barakkokat húzva fel a sztyepp közepén. Ezzel ellehetetlenítette a mindig szezonálisan élhető helyszínekre vándorló nomádságot. Amelyik madjar a cigányéletet akarja folytatni, az menjen Magyarországra! – hangoztatták a szovjet hivatalnokok a Torgaj vidéken, amelyet sikeresen alakítottak át kedvezményezett gulágvidékké.

A vályogtéglából emelt szagai, kumsiki, bijdajiki egyenházak leginkább szellős lágerra emlékeztetnek: lakóit géppuskatornyok és szögesdrót kerítések helyett a sztyepp tartja szoros őrizet alatt. Van olyan tanyavilág, amely egyetlen hatalmas trágyadomb tetején egyensúlyoz; sok helyen nincs áram; ivó- és mosdóvizet a folyókból mernek. A házakban viszonylagos tisztaság uralkodik; de hűtő vagy verem híján a húsokat, a belsőségeket és a halakat a lakótérben, mennyezetre erősített rudakon szárítják, alattuk pondrók nyüzsögnek – a szag olykor bonctermi. Bár a nomád hagyomány szerint tilos szemetelni, vizelni a folyók, élővizek partján, a Szariözen, a Sárga-folyó környékét ellepik a vodkásüvegek és a nejlonzacskók, kicsit arrébb pedig teherautók vezetőfülkéi rozsdásodnak a puszta közepén.

Ez van mindig, ha erőszakolt az életmódváltás.

– Nagy területet uraltunk kevesen, ezért sínylődtünk Kína és Oroszország között; de örülünk, hogy a mai napig megőriztük szülőföldünket a kard élével – a szagai kurultaj-pohárköszöntőben ez az egyik leggyakrabban elhangzó mondat. – Örülünk továbbá, hogy megtaláltuk testvéreinket, akik megértenek bennünket. Mert ne ezer ember arcát, hanem egyetlen nevét ismerd, ahogy a mondás is tartja – hangsúlyozza az iskola tornatermében megrendezett ünnepi vacsorán Ajdar Nakipov, a már csak oroszul beszélő madjar vállalkozó, az almati közösség vezetője.
Az ötven felé járó úriember számára azért is roppant fontos a madjar törzsi gyűlés, mert életében először mondhat imát dédszülei sírja fölött, két és fél ezer kilométer utazást és két emberöltőt követően. Ő szerencsésebb, mint apja, aki az árazási minisztériumi osztály vezetőjeként még a nyolcvanas években sem engedhette meg magának, hogy Moszkvából a szülőföldjére látogasson, és elmenjen a kumsiki temetőbe, ahol a Szovjetunió ellensége, a nagy októberi szocialista forradalom kitörése után meggyilkolt nagyapja nyugszik. Meiramgali Telibai, a Kosztanaj városban élő, kumsiki madjar származású vámhivatalnok családja is megjárta a poklokat az ősök sírja miatt.

– A dédszülők 1916-ban a cár ellen voltak, nem akartak katonát adni neki – mondja elkomorult arccal a férfi. – Dédapámat ezért megölték. A fiát pedig azért börtönözték be, és végezték ki 1947-ben, mert meglátogatta a sírt Kumsikban. Az ő fiát, apámat végül árvaházba adták, eltitkolva, hogy kik a szülei.

Hetedíziglen: így ér össze a cári fehér a sztálini vörössel. Úgy tetszik, az oroszok csak a gyarmatosítás színét változtatták meg. Hiába akartak önálló fejedelemséget alapítani a torgaji törzsek a polgárháború idején, s a vörösök hiába kecsegtettek független köztársasággal, hogy az oldalukra csábítsák őket: tömeges halál, emigráció és a hagyományok eltörlése lett a nomádok osztályrésze. Katonai különítmények járták a sztyeppet, hogy a sámánokat, a muzulmán papokat, a mese- és énekmondókat, a táncosokat – egyáltalán, aki túl sokat tudott a tradíciókról – helyben likvidálják. Egész jurtatelepeket géppuskáztak le gyerekestül, asszonyostul. A harmincas évek kolhozosításakor a madjarokat is megfosztották állatállományuk nagy részétől. Ezt még túlélték, ám amikor a rendszerváltáskor visszakapták a juhokat, szarvasmarhákat, lovakat, nem tudtak mit kezdeni velük, többségüket levágták, mert az emberek elfeledték a nomád technikákat. A hetvenes évektől kezdődött meg a tömeges városra költözés, amely a rendszerváltás után a munkahelyek fölszámolásával csapdának bizonyult – példa erre az arkaliki szellemváros. Ahogy Benkő Mihály mondja, talán mostanában kezd magára találni a Torgaj-vidék mezőgazdasága, és lassan visszatérhet az a jómód, amely a madjarokat évszázadokkal ezelőtt jellemezte.

A szovjet múlt itteni neve: depresszió.
– Amikor azt kérdezik Kazahsztán-szerte, melyik törzsbe tartozol, mi azt feleljük, madjarok vagyunk, amikor azt kérdik, az meg melyik törzs, azt válaszoljuk: a kipcsakok legelitebb része – magyarázzák a magyarországi küldöttségnek a szagai madjarok. – Ma már kicsiny a törzsünk, egy-kétezer ember, de nagyon büszkék vagyunk arra, amik vagyunk.
Kazahsztánban a madjarok arányszámukat tekintve valóban előkelő helyet töltenek be az üzleti életben, rangosabb hivatalokban és a tudományos életben, lévén – talán éppen kicsinységük miatt – igen ambiciózusak. Amikor pedig azt tudakoljuk, honnan érkeztek szülőföldjükre, többen meghökkenve felelik: mondáik szerint ők mindig is itt éltek; jóllehet régebben az Aral-tóhoz, Afganisztánba és Üzbegisztánba is menekültek madjarok. Lényegesebb kérdés, teszik hozzá, hogy a magyarok miért mentek el innen Európába.
– A mostani kurultaj történelmi pillanat – fogalmaz egy szagai madjar orvos házaspár. – Meggyőződhettünk arról, hogy a magyarok és a madjarok kapcsolata olyan nyílt és egyenes, amilyen csak rokonok között lehetséges. Tanítani kell utódainkat az ősök bátorságára.

De az utódoknak sincs okuk a szégyenkezésre. A háromnapos kurultaj csúcspontján, július 7-én délelőtt négyórás hagyományos kazak birkózóverseny, küresz zajlik a tűző napon, amelyet Szaga apraja-nagyja, köztiszteletben álló akszakálok és lóhátról bámészkodó kamaszok egyaránt nagy hévvel szurkolnak végig. Majd a több száz ember átvonul a falu és a sztyepp határán emelt hat ünnepi jurtához, amelyet a madjarok lakta hat település állíttatott; és tizenöt kilométeres távú lóverseny kezdődik olyan iramban, hogy az egyik állat ottpusztul a pályán. Tizenéves kölykök robognak nyereg és kengyel nélkül egy szál zokniban, rövid ostorral hajszolva a nem túl jó bőrben lévő lovakat, miközben a puszta közepén hangszórókból bömböl a kazak népzene. Közben hatalmas sztyeppi vihar kerekedik, a látóhatárt kupolaszerűen zárják körbe a felhőfüggönyök, úgyhogy a magyarországi barantás harcművész csoportnak meg kell küzdenie a sárral is, amikor a „nomád show” záróakkordjaként bemutatót tart bottal, szablyával vívásból, birkózásból, karikás ostorozásból, fegyvertáncból, illetve a felvidéki Varga Sándor lovas íjászatból – elmaradhatatlan sikerrel.
– Jó napot kívánok! – szólít meg egy madjar férfi ékes magyarsággal a jurtáknál. De ezzel ki is fújt a nyelvtudása: kiderül, Székesfehérváron szolgált a hetvenes években a Vörös Hadsereg bakájaként. S a beszélgetésünk is kifújt, mert a magyarok kezét megszorítani igyekvő tömegben elsodródik, mi pedig a jurtáknál zajló népművészeti bemutatóknál vetjük meg a lábunkat: szép nomád viseletbe öltözött lányok a lefátyolozott arcú menyasszonnyal és lantos férfiakkal madjar esküvői szertartást játszanak el; aztán bölcsődalok és gyermekmondókák hangzanak fel. Egy kislány bokáit piros, fehér és zöld fonalból font zsinórral kötözi össze az édesanyja, hogy körbevezesse a színpadon. Arrébb idős asszonyok nemezt készítenek, szőnyeget szőnek a jurta oldalában harmonikaszóra; végül ezüst nejlonponyvával bevont űrsátor mellett fergeteges táncmulatság kezdődik kazak technózenére.

Kétezer-hét hetedik hó hetedike a madjar törzs nagy napja a szagai pusztákon.
– Akárhogy hozza is a sors vagy a szervezkedés, a madjarnak nem lehet parancsolni – böki ki a torgaji szólásmondást szófukar kísérőnk nem sokkal elválásunk előtt. Tökéletes népi önarckép: korábban hiába faggattuk napokig a madjarságáról – csak akkor nyilatkozik, amikor makacs fejében megérett arra a pillanat. De akkor ökölcsapásszerűen. Akár szagai szállásadónk: a búcsú előtt eldicsekszik, hogy ő látott ám már magyart régebben is, mivel a legelőször idelátogató kutatónak, Tóth Tibornak volt a sofőrje 1964 novemberében. Döbbenetünket látva visszahív házába, kumiszt, tejes teát tesz elénk, és csöndesen felelget kérdéseinkre Kolsvai Ergazi:
– Több mint negyven éve történt, fiatal voltam. Megértettem, hogy Tóth Tibor a madjar és a magyar nép rokonságát kutatja. Akkoriban még nem voltak hidak a Sárga-folyón, igen nehéz volt a közlekedés, csónakokon mentünk át egyik partról a másikra. Szagában a tudós összegyűjtötte az embereket, és fejméréseket végzett: a hajszínt, a szemszínt is külön vizsgálta. A temetőben leírta a feliratokat. Két napon keresztül fuvaroztam őt az aulokba (telepekre – M. G.).
– Hogyan fogadták őt a madjarok?
– Az aulok népe lelkesen fogadta Tóth Tibort, mert a származásunk egy; és mindennap hajnalig a kutató rendelkezésére álltak.
– Tóth érkezése előtt is úgy gondolták, hogy rokonok vagyunk?
– Az ő megérkezéséig nem tudtunk erről. Tóth Tibor újságokat is hozott otthonról, abból tájékozódtunk.
– Legendáik szerint honnan származik a madjar népnév?
Kolsvai Ergazi most hosszan hallgat fejét lehajtva. Aztán kijelenti, nem tud ilyen legendáról. Arról azonban van tudomása, hogy a kazak nép egy része nyugatra vándorolt, csak a szovjet időkben nem volt mód ennek a kérdésnek a kutatására.
– Hallott már Madjar és Kudjar szarvaslegendájáról?
– Gazdasággal foglalkozó, dolgozó ember vagyok, s a szovjet időkben nem lehetett sokat tudni. Másként magyarázta a másik oldal. Akik ezt elmesélhették volna a népnek, azokat megölték a depresszióban.
– Ismer olyan mesét, amelyet csak a madjarok mondanak a gyerekeknek?
– Emlékszem, hogy voltak ilyenek, de már elfelejtettem őket – motyogja szégyenkezve.
– Vannak-e olyan szokásaik, amelyek csak a madjarokra jellemzőek?
– Sajnálom, hogy sosem jártam Magyarországon, mert akkor felismerném szokásaink között a hasonlóságot. Tudom, szavaink hasonlítanak, mert Tóth Tibor hagyott itt nekem egy magyar újságot, amelyet szabad időmben lapozgattam. Amikor itt járt Tóth úr, bizonyos magyar szavait megértettem, de most az önök beszédéből már semmit sem. Mi lehet ennek az oka?
– Talán felgyorsult, megváltozott a nyelvünk negyven év alatt. De azért mondhatunk néhány tucatnyi szót, amelyre ráismer. Kar–kor, csuka–suka, atya–ata, balta–balta, szakáll–szakál…
Kolsvai Ergazi arca felderül.
– Tóth Tibornak van gyermeke? – kérdezi később.
– Van, de a kutató hirtelen meghalt a kilencvenes évek elején, és a családnak nem maradt kapcsolata a tudományos élettel.
Kolsvai Ergazi most elszomorodik. Amikor arra kérjük, mutatkozzon be, ugyanazzal a büszke, pattogó hanghordozással mondja föl adatait diktafonunkra, ahogy az erdélyi népdalgyűjtések adatközlői:
– A nevem Kolsvai Ergazi, traktorosként kezdtem dolgozni Szagában, aztán sofőr voltam, aztán technikusként dolgoztam, majd a kolhoz-szovhoz vezetője lettem. Úgy mentem nyugdíjba.
A keleti magyarokat csak véletlenül lehet megtalálni – hangoztatta Harmatta János klasszika-filológus. Meghökkentő módon 1964-ig egyetlen magyar tudós sem jutott el a Torgaj vidékre; így az argün-madjar törzs „megtalálását” is efféle véletlennek nevezhetjük. Egyszersmind sorsszerű találkozásnak, zavarkeltő mellékkörülményekkel. Fátumszerű következményekkel.

Tóth Tibor antropológus, a Természettudományi Múzeum embertani tárának igazgatója a hatvanas években méréseket végzett a Szovjetunió területén Baskíriától kezdve Kazahsztánon, Üzbegisztánon, a kaukázusi régión át Szibériáig. Amikor Almatiban tartott előadást a honfoglaló magyarságról, magas, szikár fiatalember vonta kérdőre: van-e fogalma arról, hogy az északnyugati kazak pusztákon él egy madjar törzs, és véleménye szerint lehet-e köze ennek a törzsnek a magyarokhoz. Szeitbek Nurhanov kazak nyelvész, a kíváncsiskodó fiatal a Torgaj vidéket is magában foglaló Kosztanaj megyében született, és egykor Szaga községben tanította kazak nyelvre a kisdiákokat – innen származtak közvetlen ismeretei. Tóth Tiborral felkerekedtek, és kijátszva a szovjet hatóságok éberségét, eljutottak a szigorúan zárt torgaji övezetbe, ahol egy-két napig zavartalanul folytathatták méréseiket. Aztán megjelentek bizonyos orosz ajkú úriemberek, akik visszaterelték az eseményeket a medrükbe. Tóth Tibornak tilos volt fotóznia, pedig ő még szemtanúja lehetett a madjar nomád életmód haláltusájának.

Kép: Balról jobbra: Tóth Tibor, Szeitbek Nurhanov, egy helyi tisztviselő. Forrás: Szeitbek Nurhanov

A szóbeszéd szerint a madjarokat „megmutató” Nurhanov a KGB kazahsztáni kötelékének tagja volt – pusztán ezért nyílt mód arra, hogy Tóthot levihesse Torgajba. Az expedíciót a kazak tudományos akadémia fedezékében és „falazásával”, a szovjetek titkosszolgálatához nem minden esetben lojális kazak fiókszervezet segítségével – vagyis csöndes rebelliójával – lehetett megvalósítani.
A többi azonban már papírforma szerint zajlott: a magyar történettudomány számára legalábbis elgondolkodtató felfedezés sem Kazahsztánban, sem Magyarországon nem keltette fel a tudományos körök figyelmét. Tóth Tibor többé nem térhetett vissza Torgajba, s meg nem értett emberként, csalódottan halt meg éppen 1991-ben, abban az esztendőben, amikor a Kazak Köztársaság függetlenné vált, a kutatók számára pedig lehetőség nyílt adatgyűjtésre és felfedezéseik bizonyítására.
– Sajnos Magyarországon a turkológiát is a finnugor elmélet hatja át – magyarázza Benkő Mihály Kelet-kutató, aki részben átvette Tóth Tibortól a stafétabotot. – Harmatta professzor szokta volt emlegetni az anekdotát: Kálmán Imrének mondta Puccini, hogy Imre, Imre, nagyszerű munka a Csárdáskirálynő, ám van egy hibája: nem én írtam. Csakhogy ezt a hibát véresen komolyan veszik a tudományos felfedezéseknél – teszi hozzá Benkő.

Argün madjar rui – silabizálható ki a legtöbb sírkő felirata Szaga és a színmadjar, jó hetven lelket számláló Kumsik temetőjében. Cirill betűkkel, újabban már arabul is ez áll a félhold sarlója alatt. Az argün-madjar törzs tagja nyugszik itt, hirdeti az öntudatos véset, ám ez a szokás korántsem általános Kazahsztánban. A puszta közepén, a községektől meglehetősen távol eső sírkertek idegenek számára tiltott területek; az ősök tisztelete és háboríthatatlansága mindennél előbbre való a még most is nomád (és leplezetten sámánista) szellemiségű országban. Ide csak a törzs kivételes jóváhagyásával és kísérőkkel lehet belépni. Mielőtt megközelítenénk a sírokat, a madjarok tenyerükkel az ég felé imához guggolnak. Négy temetőben járunk, mind a négy zavarba hozza a magyarországi látogatót. Az ötödik meg éppen azért, mert elérhetetlennek bizonyul.

Bijdajik temetőjében, a törzs „szentje”, Mirzsakip Dulatov kupolás türbéjénél történelmi események zajlanak: a szenvedélyes, zabolátlan beszédek, a fogadalmak és követelések harci zajában újra eggyé válik a szétszórt madjarság a kurultajon. Még olyan szónok is akad, aki lelkesültségében a magyar nyelv tanítását irányozza elő a torgaji szállásterületen. A Szagától negyven kilométerre fekvő településen, a Dulatov-síremlék előtt aztán birkát vágnak, amelyet együtt, puszta kézzel fogyaszt el madjar és magyar.

– Anyámnak egyszerűen tetszett ez a név, ezért neveztek el engem Madjarnak, de ez nem ritka Kazahsztánban – magyarázza Szatübaldijev Madjar Erlanovics, egy nyílt arcú fiatalember, aki Almatiból utazott Bijdajikba, hogy tiszteletét tegye nagynevű ősének sírjánál. Mára alig maradtak a Dulatov famíliából, erről a szovjet különítmények gondoskodtak. A község az értelmiségi ellenállás fészke, Mirzsakip Dulatov a madjar arisztokrácia tagja volt anyagi, de leginkább szellemi értelemben: 1913–16-ban részt vett a kazakok függetlenségéért harcoló Alas mozgalomban, annak ideológiai vezére volt, fegyvert is fogott az oroszok ellen. „A Madjar” álnéven írt újságcikkeket; Ébredj, kazak! című verskötetében az asszimiláció, az orosz parasztság betelepítése és a nyelvvesztés veszélyeire hívta föl a figyelmet petőfis hévvel és szóhasználattal, ami azért sem különös, mert Petőfi- és Arany János-költemények fordítójaként jól ismerte a XIX. századi magyar irodalmat.
A lázadás és a lázítás poétikáját.

Sem a cáriak, sem a szovjetek nem bántak vele kesztyűs kézzel: Dulatov, a Madjar verskötetéért börtönt kapott, a sztálini rendszer támadásáért halálos ítéletet, amelyet gulágra „enyhítettek”: öt év kényszermunka után, 1935-ben pusztult el az Északi-tengernél, a hírhedt fehér-tengeri csatorna építkezésén. Holttestét csak a függetlenség kivívása után hozhatta haza a törzs küldöttsége. Legtöbb családtagját helyben elpusztították vagy bebörtönözték, a madjarok ellen átfogó hajtóvadászat indult a harmincas években. Sokuknak nem jutott emlékhely: a felperzselt jurtatelepek lakosságát elföldelték valahol a sztyeppen, a túlélő családtagoknak többszörös kínt okozva ezzel a gyilkos szentségtöréssel. Ahogy másutt eldózerolták az ősi kurgánokat, olykor a munkagépek útjába fekvő ellenállókkal együtt, akik csak őseik nyugalmát szerették volna megvédeni.

A Leány Álma ma is elhagyatott. Kumsiktól néhány kilométerre fekszik, a puszta mélyén, felszámolt jurtatelep helyén – magyar ember még nem járt előttünk ezen a vidéken. Néhány fűvel benőtt, bekerített sírkő és a pusztulásában is megdöbbentő körvonalú, vályogtéglából emelt, de már beomlott kupolájú régi türbe emlékeztet arra az ifjú madjar batírra, azaz hősre, aki éppen menyegzője napján halt meg. A monda szerint jegyese menyasszonyi ruhában ment ki a síremlékhez, és egy éjszakát töltött ott – innen a név: Leány Álma.

Az ötödik helyre, a másik legendás batír, Karcak vezér sírjához álombeli út sem vezet: bár a magyarországi barantás csoport a vállán is bevinné a kurultaj alkalmára faragott követ, a mocsár nem hagyja. A hirtelen jött zivatarok átjárhatatlanná teszik a lápi ösvényeket, szomorúan cuppogunk néhány métert, aztán föladjuk. A kő ott marad az út szélén, várván a jobb időket, a magyar küldöttség pedig Karcag város zászlajával tiszteleg a madjar vezér emléke előtt.
Karcak maradványaitól ezer kilométerre esik a törzs számára legszentebb sír: a legenda szerint a csodaszarvas nyomait követő Madjar batír Turkesztán városban nyugszik. Ám a legünnepélyesebb pillanatban az alapító atya sem maradhat el a kurultajról.

Madjar Baba

Kék kupolás, zöld épület áll Szaga főterén – nem messze a vörös csillagos második világháborús emlékműtől és a legelő szélére száműzött, teheneknek szónokló Lenin-szobortól –; még meg sem száradt falán a vakolat. Elfogódott embertömeg toporog a bejárata előtt: a férfiak vállán hatalmas szőnyegek összegöngyölítve, a fejkendős asszonyok kisebb csoportokban guggolnak a kerítés mentén. Tekintélyes személyiségek, a Kosztanaj megyei nagy szakállú főmolla, illetve a fiatal torgaji és szagai molla avatja az épületet, amelynek homlokzatán egyetlen név áll.
Madjar Baba.

Madjar ősapa magyarul.

Kép: Szagai "MAGYAR ŐSAPA" mecset.

Kazahsztán az elfojtott, manapság lassacskán újjáéledő iszlám birodalma. Ezért most különösen fontos szertartás zajlik Szagában. A sztálinizmus idején a Szovjetunió csaknem minden mecsetét lerombolták, a papságot kiirtották, a híveket üldözték. A sztyeppi nomád mohamedanizmus máskülönben sem sorolható a legiskolásabb változatok közé: áthatja a sámánista, animista szellemiség, olyannyira, hogy sokszor a sámán és a molla, a muzulmán pap személye ugyanaz volt.
Az aprócska szagai mecset, mely néhány tucat embert fogadhat be egyszerre, kifejezetten a törzsi gyűlés alkalmára készült el, a törzs tagjainak adományaiból. A vállakon billegő szőnyegek adományok az imahely padlójára.

– Miért lett Madjar Baba az új szagai mecset neve? – kérdezzük a főmollától, tudván, hogy a mecsetneveknek általában vallási utalást kell hordozniuk, míg a szagaira ez nem igazán jellemző.
– Amint megkaptuk a szabadságot a szovjet idők után – mondja a férfi –, a mi megyénkben 45 mecset épült 1992 óta. A szagai a negyvenhatodik. A mecseteket a kazak történelem hőseiről, a felkelésekben, háborúkban, a depresszió alatt elesett emberekről nevezzük el. Madjar Baba a kazak nép függetlenségéért és vallásáért harcoló történelmi alakok egyike; 350 évvel ezelőtt élt. Híres bölcs volt, vakmerő vitéz, bíró és kalauz, aki Taskentből, Simkentből, Buharából Torgajba vezetett karavánokat, amelyek a telepeket látták el az éves élelmiszerkészlettel.
– Itt állunk, nem messze egy Lenin-szobortól. Nem érződik még a szovjet hatás a hívők szellemiségében?
– A szovjetek alatt megszűnt a muzulmán vallási élet. De most a nép lelkesen és őszintén, egyre szélesebb körben hisz Torgaj környékén is.
– Van lehetőség iskolai hitoktatásra?
– Csak történelmi tantárgyként, de mód van tovább tanulni a mecsetek mellett működő egyházi iskolákban – feleli a Kosztanaj megyei főmolla.
– Elnökünk, Nurszultan Nazarbajev jelszava, hogy őseink a türkök, ezért tiszteljük és tanulmányozzuk a muzulmán vallást – kér szót a torgaji pap. – A magyarokkal egy vér folyik az ereinkben, közösek a génjeink, ezért hirdessük a közös vallás fontosságát!

Bontják a színpadot Szaga szél kavarta főterén, a falusiak gondosan összetekerik az ajándékba kapott magyar és székely zászlót, mi pedig fölkerekedünk a sztyeppi visszaútra. Amangeldi, Arkalik, Asztana – de az arkaliki kísértetvárosban még megállunk, mert az ottani madjar közösség színházi előadással készült a tiszteletünkre. Amikor kitódulunk a kijáraton, mindegyik arkaliki valahogy szerét ejti, hogy barátságosan megveregesse a vállunkat. Egy idősebb asszony fényképeket szorongat a kezében.

– Nagyon boldog vagyok, hogy találkoztunk – mondja Agyemán Tukej elfúló hangon, és átadja a magyaroknak a gyűrött fotókat. – Ő az anyám – madjar volt. Árván maradt. Amikor született, rossz idők jártak, a gyerekek árván maradtak. Anyámnak nagy kék szeme volt, magas termetű volt, láthatják a képeken. A kazakoknak fekete a hajuk, sötét a szemük, alacsonyabbak. Amikor anyám szemébe néztem, láttam, hogy különbözik a miénktől. Mesélt arról, hogy az ősei erős alkatúak voltak, jóval erősebbek, mint a kazakok általában. Amikor varrt, magyar mintákat készített, legalábbis ezt gondolom most már, látva a maguk ruháit itt a színházi előadáson. Anyám tizenöt éve halott, semmi nem maradt utána – folytatja csöndesen az asszony. – Adják át nevében is üdvözletünket a magyaroknak. Soha nem tudtam, miért sírt, amikor a ruhákat varrta, és mi után szomorkodik. Szerettem volna megérteni, kik azok a magyarok, akiket állandóan emlegetett. A maguk szemébe nézek, és most már tudom.

Margittai Gábor

http://kurultaj.hu/2009/10/jurtaegetok-rokon-vagy-barat-a-sztyeppi-peremnep-3/?fbclid=IwAR2Wn4ssc2mGBa5FM5mxfrLqB95uFDcXs7iXTnaslPxQwxzfY78JO5L4GFk

címkék: benkő mihály, Kurultaj, Madjar, Margittai Gábor, tóth tibor

A honfoglalás koráról szóló írások, régészeti leletek, továbbá egyes személy-, család- és településnevek tanulmányozása alapján megállapítható, hogy az avarok a székelyek közé, a székelyek pedig nem csak Székelyföldön, hanem a Kárpát-medence többi népei - elsősorban a magyarok és délszlávok - közé települtek le.

Magyar Hirlap 2015. ÁPRILIS 25. SZOMBAT. 16:56, FRISSÍTVE: 2015. ÁPRILIS 26. 11:13

Forrás: https://www.magyarhirlap.hu/kulfold/Madjar_torzs_es_magyar_Kurultaj?fbclid=IwAR0xEw_gCboCe7ZmVvcNmfYUPChoVvZg_AfP3riNLm25Eo50vzaTX4gm-Qc

 „Két testvér, Madijar (ejtsd: Magyar - B. I.) és Kudijar, akik az Atil folyó mentén éltek, elindultak nyugat felé. Madijar egy szarvast követve eljutott oda, ahová készült, népével és állataival jó legelőt talált. Kudjart útközben elfogták, megölték és kettéhasították.” Benkő Mihály történész és kutatótársa, Babakumar Khinajat 2002-ben gyűjtötte ezt a mondát Kazahsztánban két kumsiki öregembertől.

Babakumar Khinajat arra hívta fel Benkő figyelmét, hogy a kettévágott testvér a kazak törzsi legendák jelképrendszere szerint azt jelenti, hogy egy nép kettévált. A madijar törzs mindenesetre ma is ettől a daliás időkbe vesző Madijar vezértől eredezteti magát – írja cikkében a Kurultaj.hu nevű internetes oldalon Margittai Gábor. 

Ez a nomád rend: a madijarokkal szövetségben élő argün törzs tagjainak őse Argün, a kipcsakoké Kipcsak. Ám ami további kérdéseket vet fel: az argünök leszármazási táblázataiban a Tokal, azaz „szarvatlan, balkézi”, tehát nem teljes jogú ág Madijar vezérig vezethető vissza – ez a törzsi jelképrendszer szerint pedig azt jelenti, hogy a madijarok hajdanán kívülről csatlakozhattak a törzsszövetséghez. 
Kép: A Magyar ősapa mecset avatása Fotó: Margittai Gábor

Kazahsztán északkeleti részén (saját legendáik szerint közel 1500 éve) él a madijarok törzse. A szétszórt, laza településformákon nagyjából kétezer család tartja magát madijarnak, bár a nyelvük már kazah. 
Az utóbbi évtizedeket leszámítva nem tudtak arról, hogy rokon népeik lehetnek. A kilencvenes években magyar kutatók közreműködésével elvégzett genetikai vizsgálatok szerint a génmarkerek kontrollcsoportokkal történt összehasonlító vizsgálatai alapján az alföldi magyarsággal állnak legközelebbi genetikai kapcsolatban. Bíró András Zsolt antropológus, a Kurultaj főszervezője 2005-ben kezdte el megszervezni a torgáji magyar törzset vizsgáló expedíciót. Az antropológiai kutatások, a genetikai mintavételezés anyagainak feldolgozása  érdekes eredményeket hozott. Az SNP-analízis-eredmények alapján valószínűsíthető, hogy a mai magyarországi lakosság egy részének az ősei és a kazakisztáni Madijar populáció ősei között valamikor a múltban (mai történelmi és régészeti tudásunk szerint legalább 1300–1500 évvel ezelőtt) genetikai kapcsolat állhatott fenn. 

Kép: MADIAR nemzetség feliratú sírkó a szagai magyar temetőben. Fotó: Benkő Mihály

A mostani Y-kromoszóma-vizsgálat ad először egyértelműen meghatározható, azaz mérhető összefüggést és ezáltal konkrét kapcsolódási pontot a mai Kárpát-medencei magyar lakosság és egy Urálon túli terület népessége között. 2007. július elején rendezték meg Arkalikban az első Kurultajt, azaz törzsi gyűlést, amelyen Magyarország meghívottai is részt vettek. Ezt követően madijar vezetők és a magyarországi résztvevők megállapodást kötöttek a hagyományok és népi kulturális értékek kölcsönös megőrzéséről. Innentől kezdve rendszeresen hazánkban rendezik, mára a magyarság, a rokon népek és egyben egész Európa legnagyobb hagyományőrző rendezvényévé vált.