Forrás: Eleink VI. évf. (2007) 2. szám, 22-31. o.
Az alábbiakban először ismertetjük a Bíró András Zsolt által vezetett expedíció antropológiai és genetikai eredményeit, majd ehhez kapcsolódva a keleten maradt magyarok mai napig való fennmaradását igazoló történeti néprajzi adatokat. Az antropológiai és genetikai vizsgálatok alátámasztják a Tóth Tibor és Benkő Mihály megállapításait, melyek szerint Julianus barát magyarjai nem csak Magna Hungaria-tól nyugati irányba vándoroltak, hanem - a mongol kor utáni népmozgások során - töredékeik eljutottak Üzbegisztánba, Kazakisztánba, Kirgizisztánba és Nyugat-Mongóliába is, továbbá nem olvadtak be teljesen ezeknek az országoknak a népei közé, hanem ma is megtalálhatók magukat magyarnak valló utódaik.
B. I.
Bevezetés
A magyarság tudatában (még ha megtépázva is) a mai napig él a keleti (ázsiai) származás hagyománya. A magyarság eredetével kapcsolatban a XIX. század dereka óta váltakozó hevességgel dúl a vita a különböző tudományos álláspontok között. Az utóbbi fél évszázadban (különösen a rendszerváltásig) sokszor minden ellenérvet figyelmen kívül hagyva erőltették a magyarság „finnugor” eredetének kétségbevonhatatlan tanát.
A magyarság eredetére vonatkozó régészeti, nyelvészeti, etnográfiai és embertani kutatások azonban jóval árnyaltabb és igen összetett képet rajzolnak ki. Ma már a legtöbb kutató (különösen a régészek és antropológusok) elfogadja, hogy a honfoglaló magyarság embertani jellege, valamint kultúrája is inkább az iráni és szkíta hagyományokat is őrző, közép ázsiai „törökös” népességekkel mutat hasonlóságot.
A tudományos kutatások eredményeitől függetlenül a tudósoktól az egyszerű emberekig, évszázadok óta foglalkoztatja a magyarságot a távoli idők homályába vesző eredetünk kérdése. Ezért érthető, hogy az ősmagyarságra vonatkozó különböző vándorlási és őshaza-teóriáktól függetlenül újra és újra felbukkannak a Föld legkülönbözőbb pontjain élő ősi magyarokról szóló híradások, több-kevesebb (általában az utóbbi) igazságtartalommal bíró beszámolók. Legtöbb esetben a véletlen hasonlóság fordul elő (népnevünkhöz hasonló csengésű nevek, hasonlóan hangzó törzs elnevezésekkel stb.) illetve az utazót magával ragadó romantikus lelkesedés által felerősített szubjektív élményekről van szó. Az esetek egy részében pedig nem túl régi időkben a különböző tájakra került magyarság maradványairól beszélhetünk. Természetesen nem kétségbe vonva némelyik híradás jelentőségét.
Jómagam tíz éve foglalkozom intenzíven a magyarság származásának és etnogenezisének a kutatásával. Hazai és külföldi kutatókkal együttműködve hosszú évek óta gyűjtöm a magyarsággal kapcsolatba hozható antropológiai, genetikai, régészeti és etnográfiai adatokat.
Előzmények
Miért éppen Kazakisztán?
Több régészeti és embertani párhuzam szól amellett, hogy a magyarság őstörténetének több meghatározó fejezete is a mai Kazakisztán különböző régióiban játszódhatott le.
Szinte teljesen a feledés homályába veszett, hogy 1967-ben (valójában 1965-ben – a szerk.) Tóth Tibor, magyar antropológus, Szeitbek Nurhanov torgaji származású kazak nyelvész felvetése nyomán, az ő kíséretében járt a magyar törzs területén. Az akkori politikai helyzetben nem bontakozhatott ki további kutatás, sőt Tóth Tibor sem foglalkozhatott érdemileg a témával. Többet nem is engedték visszatérni a Torgáj területre, amely az akkori Szovjetunió idejében zárt terület volt a külföldiek számára (úgy, mint az egész Kazak tagköztársaság, leszámítva Alma Ata városát).
A magyar kutatók Dr. Erdélyi István régészprofesszor jóvoltából értesülhettek újra, a madjar (madijar, madyar, madiar, ejtsd magyar, a továbbiakban: madjar – a szerk.) törzset érintő kutatásokról Erdélyi professzor hívta fel a figyelmemet Tóth Tibor ide vonatkozó munkájára.
Tóth Tibor nyomdokában 2002 szeptemberében, immár a független Kazakisztánban, Benkő Mihály keletkutató, Babakumar Khinayat kíséretében, aki a Kazak Állami Múzeum munkatársa és kiválóan beszél magyarul, járt a torgaji magyarok között. Csak néhány napot volt módjuk a helyszínen tölteni, de Benkő Mihály értékes fényképeket készített és legendákat, meséket gyűjtött a helybéli öregek elbeszélései alapján. Benkő Mihály a látogatáson gyűjtött anyagból szép fotókkal illusztrált könyvet jelentetett meg.
Átfogó, természettudományos kutatás azonban mindeddig nem folyt a madjar (magyar) törzzsel kapcsolatban. Ezért 2005-ben elkezdtem szervezni a torgáji magyar törzset vizsgálandó expedíciót. 2006 májusában Professzor Orazak Iszmagulov antropológus, akadémikus meghívásának jóvoltából két hetet tölthettem el Almaty-ban (Kazakisztán régi fővárosában). Értékes kutatónapokat tölthettem el a Kazak Állami Múzeumban és sok kiváló szakembert megismerve rengeteg információt gyűjthettem be, többek között a madjar törzsre vonatkozólag is. Iszmagulov professzor is megerősített abban, hogy a magyar törzs esetében valószínűleg többről lehet szó, mint a véletlen egyezés a két nép nevében.
Hazaérkezésem után, nagy lendülettel folytattam a torgaji expedíció előkészületeit.
Végül 2006 szeptemberében, mint a Magyar Természettudományi Múzeuma Embertani Tárának kutatója, a Kazak Központi Állami Múzeummal együttműködve három hetes tudományos expedíciót (antropológiai vizsgálatok és mintavétel DNS vizsgálatokhoz) indítottam a kazakisztáni Kosztanaj megyében (Zhengeldi járás) elterülő úgynevezett Torgáj-vidékre. Általános célnak jelöltük ki a madjar törzsi terület feltérképezését, annak megállapítását, hogy a madjarok hány településen és hozzávetőlegesen mennyien élnek, milyen körülmények között (település szerkezeti, szociológiai és demográfiai szempontból), valamint milyen hagyományokat őriznek.
Az expedíció tudományos célja, részletes antropológiai felmérés (fej és arcméretek, szinkomplexió vizsgálat, taxonómiai elemzés, antropológiai fotóalbum készítés) a Torgaj-vidéken élő madjar törzs körében, és lehetőleg minél több településen, minél több személyt bevonva genetikai minta vétele a törzs tagjaitól.
Népességtörténeti vonatkozások
A hatalmas területet felölelő Kazakisztánban ma hozzávetőlegesen 43 törzset tartanak számon a kazakok között (Z. O. Artikbajev 2003.) A kazakok bonyolult törzsi és nemzetségi rendszerének kialakulása igen régi időkbe (régiónként eltérő időszakok) vezet vissza. Ezen eseményekkel kapcsolatban megbízhat írásos források csak igen korlátozott számban állnak a rendelkezésünkre. Ezáltal mindezen folyamatok népességtörténeti (szociológiai, politikai, migrációs) hátteréről csak közvetett ismereteink vannak.
A törzsi és törzsszövetségi rendszer hagyománya és számontartása, különösen a házasodási szokásokban a mai napig megvan (természetesen a nagyvárosokban már sokat veszített a jelentőségéből).
A kazak törzsek sokasága három nagy „zsüz”-re (törzsszövetségi csoport) oszlik, amelyek ha nem is szabályos határokkal (számos területi átfedéssel), de három nagyobb regionális egységet alkotnak.
Általában jellemző, hogy a különböző törzsek férfi tagjai az adott „zsüz”-ön belülről (a „szövetséges” törzsek csoportjából) választanak feleséget.
A nyugat-kazakisztáni Torgaj vidéken, a Szarikopa-tó régiójában, viszonylagos izolációban (nehéz megélhetést kínáló, városi zónáktól távol eső terület) és a madjar nevű törzs. Népnevük szinte tökéletesen megegyezik a magyarországi magyarok saját népnevével (magyar nyelven kiejtve). Ettől függetlenül a magyarság etnogenezisével (illetve annak egy szakaszával) kapcsolatban az utóbbi idők antropológiai, régészeti valamint történeti kutatásainak eredményei egyre több tekintetben mutatnak összefüggéseket a Kaszpi-régió és Közép-Ázsia különböző területeinek történetével és bizonyos antropológiai értelemben vett jellegzetességeivel. (Tóth, 1965; Lipták, 1979).
A madjar törzs a kazakok középső zsüz-ének (Orta zsüz) argün törzsével él törzsszövetségben.
A Torgaj-vidéken az utóbbi évtizedekben szinte teljesen elhanyagolható a kívülről jövő migrációs hatás, inkább csak az elvándorlás alakította a terület népességszámát. Házasodási szokásaik révén „lokális exogámiában” élnek. A madjar férfiak nem vehetnek feleségül madjar nőt (törzsön belüli tiltás). Feleséget a területen élő, törzsszövetséget alkotó közösségből választanak (tehát az Orta zsüz helyi törzseiből), elsősorban az argün, valamint a kipcsak, kerei, kongirat és najman törzsekből. Ugyanakkor az Orta zsüz-ön kívülről szintén nem szabad feleséget választaniuk. A Torgaj-vidék többi, a területen élő közösségeire is jellemző, hogy házasodási tiltás van a törzsön belül (a belterjesség elkerülése végett). Mindezek azt eredményezik, hogy azok a helyi törzsek, amelyekből a madjar férfiak feleséget választanak, gyakoriak a magyar felmenők (női ágon) és így tulajdonképpen a helyi törzsek „regionális endogámiában” élnek. A kazakisztáni madjar törzs (beleértve az elvándoroltakat is) az egész ország területén, együttesen is csak hozzávetőlegesen, egy-két ezres létszámú közösséget alkot. A madjar törzs mintegy 300-400 éve jelent meg a Torgaj vidéken és alakította ki szállásait a Szarikopa-tó övezetében, ahol szinte a közelmúltig (1960-as évekig) élte hagyományos nomád – pásztorkodó életmódját, főképpen jurta telepeket alkotva. A Szovjet idők kolhozosítási időszakában kényszerítették a Torgáj-vidék lakosságát teljesen letelepült életmódra, állandó „barakk-telepekre”. Bizonyos történeti források utalása szerint (Tavarih-ü Guzida ij Nusszrat Name- Muhammad Sejbani, in: P. A Jugin 1966.) a madjar törzs már a XV. sz-ban említve volt egyes Közép-ázsiai krónikákban (Benkő 2005). A törzs saját szájhagyománya alapján délkeleti irányból, valószínűleg a Karatau – vidékről (Dél Kazakisztán megye, illetve Zhambul megye) vándorolt be a mai szállásterületére. A madjar-törzs egyes csoportjai a mai Özbegisztán területén, az Aral-tó déli partjainál is fellelhetők (Qazad drya és környéke).
Az expedíció
A sok szervezési és előkészítő munka után végül 2006. szeptember elején útnak indult az expedíció Almaty-ból. Egy terepjárónyi felszereléssel és négy résztvevővel. A kutatócsoport tagjai voltak: Ainagül Iszmagulova (antropológus) a Kazak Központi Állami Múzeum tudományos munkatársa, a híres Orazak Iszmagulov akadémikus (antropológia professzor) leánya, Répássy Miklós, Kazakisztánban élő magyar üzletember, régiségszakértő és restaurátor, Kajrát Bibek kazak sezsere szakértő és tolmács. Bíró András Zsolt (antropológus), az expedíció vezetője.
Az induláskor nagyon kevés és ellentmondásos információval rendelkeztünk a madjar törzsről, valamint arról, hogy pontosan mely településeken élnek. Avval kapcsolatban sem voltak ismereteink, hogy miképpen fognak fogadni minket. Néhány kazakisztáni kollégánk is szkeptikus volt és azt próbálták ecsetelni, hogy elég „vad vidék” a torgáji terület és nem rajonganak az idegen látogatókért az ottaniak. Sokan arra figyelmeztettek, hogy eléggé zárkózottak arrafelé az emberek és muszlim hitük révén sem örülnek, ha fényképezik őket. Azt pedig, hogy a szájukba nyúljak mintavétel végett (száj nyálkahártya kaparék vétele a DNS vizsgálatokhoz) többen megmosolyogták a kazak ismerőseink közül. Utazásunk második napján egy másik autóval csatlakozott az expedícióhoz Zsanat nevű kísérőnk, akinek feladata az volt, hogy kövesse a terepjárónkat és az esetleges nehézségek vagy szerelések alkalmával segítsen. Ahol véget érnek a kiépített betonutak, illetve, ahol szinte lakatlan sztyeppei vagy sivatagi területeken megy az út, mindig két járművel lehet csak hosszútávon utazni, hogy segítséget lehessen kérni, ha valami probléma adódik, vagy el lehessen jutni egy településre alkatrészért, szerelőért, vontató járműért stb. Vannak olyan zónák, ahol száz kilométeren belül nincs állandó lakott hely!
Háromnapos, néhol viszontagságos sztyeppei utazás révén érkeztünk el Arqalik városába (a Torgaji-terület peremére). Ott a törzsi terület közelében el kezdtünk madjarokat keresni a városban. Azt tudtuk, hogy jó néhány madjar család él ebben a városban, akik az utóbbi évtizedekben a munkalehetőség miatt költöztek be a környező vidékről. A szerencse mellénk szegődött, mert a második arqaliki napunkon megismertük Kurmangazi Sokpituli-t, aki a Megyei elektromos Vállalat vezérigazgatója és mellesleg madjar, a törzs vezetőinek tagja, az egyik legjobban megbecsült ember a vidéken. Kurmangazi szimpátiával fogadott minket és rögtön az ügy mellé állt! Az első két napon jött is velünk és saját autójával mutatta az utat az első „madjar lakta” falvak felé! Errefelé már nincsenek útjelző táblák és sok helyen magát az „utat” is nehéz megtalálni. A további napokban a navigáció volt az egyik legnehezebb feladat.
Mindez azonban már nem zavart minket, mert „megtaláltuk” a törzset, és ami a legfontosabb: minden képzeletet felülmúló szeretettel fogadtak bennünket, szinte mint egy távolból most hazatérő rég nem látott rokont! Az első meglepetésen túl, mindenhol vendégül láttak minket és szállást adtak. Néhány órás ismerkedés után elmondtuk az utazásunk tudományos célját is. Az akszakálok (helyi idős-bölcs vezetők/ jelentése: ősz-szakálok) megérezték ennek jelentőségét és mindenhol segítettek lebonyolítani a vizsgálatokat és az antropológiai fotóalbum elkészítését. Így minden településen elvégezhettem az antropológiai méréseket (fej- és arcméretek felvétele, szinkoplexió elemzés) és a szájnyálkahártya kaparék levételét. A törzs minden tagja segített abban, hogy mindenkihez eljussunk, vagy mindenkit elhozzanak a vizsgálatok helyszínére. Összességében három hetet töltöttünk a törzsi területen, a madjarok között élve és minden településre elutaztunk ahol madjar családok laknak. Összesen 16 települést keretünk fel, majdnem 3000 kilométert utazva csak a törzsi területen.
Az expedíció így rendkívül sikeresnek mondható, mert minden célkitűzését megvalósítottuk. A törzs szinte minden családját vizsgáltuk (mármint akik a törzsi területen laknak) és szinte minden elérhető férfi tagjától vettünk genetikai mintát (azért csak a férfiaktól, mert a genetikai vizsgálat során Y-kromoszóma analízist végeztünk el a populáció genetikai összehasonlítások végett). Kazakisztán történetében most fordult elő először, hogy egy törzset (még ha az igen kis létszámú is) szinte teljes egészében, reprezentatív módon megvizsgáljanak tudományos módszerekkel.
Tudományos eredmények (vázlatos ismertetés)
Az összes madjarok által is lakott (ahol legalább három madjar család él) település és telep felkeresése után nagyjából kirajzolódott a történeti törzsi szállásterület. A hagyományok és a közvetett történeti források alapján azt lehet feltételezni, hogy a madjar törzs kb. a XVII. sz.-végén, illetve a XVIII. Század elején települt erre a területre (valószínűleg délkeleti irányból érkezve) és tagozódott be a kazakság úgynevezett Középső Hordájába (Orta-Zsüz).
Általánosságban elmondható, hogy a ma Kazakisztán bármely területén élő madjar törzsből származó egyén ősei is a Szarikopa tó vidékét körülvevő sztyeppékről származik (leszámítva az északibb régiókba került, ma a kipcsakok között élő Kipcsak-magyar töredékeket). Ma már igen sok madjar él távol a törzsi területtől az utóbbi évtizedek elvándorlási hullámai miatt. Leginkább a környező ipartelepekre költöztek be munka és jobb megélhetés reményében (Oktjabrsk, Arqalik, Amangeldi), ahol ma is összetartozó közösséget alkotnak. A távolabbi vidékek közül sokan költöztek a megyeszékhelyre (Kosztanaj) valamint a régi (Almaty) és az új fővárosba (Asztana). A törzsi területen a legnagyobb számban a következő településeken élnek madjarok: Küzbel, Szaga, Kumsiq, Bidajik, Taus, Ajtuar-telep. Madjar családok élnek még Torgajban, Toganajban, Asutasztiban és Altinszarinban.
Az antropológiai vizsgálatok során nyolc különböző fej és arcméretett rögzítettem valamint a szinkomplexiót és a jellegzetes morfológiai jegyeket vizsgáltam8részletes táblázatok és az eredmények a hamarosan megjelenő antropológiai cikkben olvashatók). Általánosságban a következő antropológiai jellegek jellemzőek a madjar törzs tagjaira:
Jellemző a dominánsan sötét pigmentáció, a hajszín 92-94%-ban fekete vagy sötétbarna, 6%-ben középbarna. Világos hajú férfi nem is volt a mintában. A szemszín esetében nagyobb a variancia. Itt is a sötét pigmentáció van túlsúlyban (71%), de jelentős az átmeneti (kevert) szemszínek (zöld, szürke) aránya (18%) és 11%-ban világos szem is jelen van (sötétkék, világoskék, világossürkés), mely közép-Ázsiában igen ritka (általában 6% alatti). A bőrszín általában a világos különböző fokozata, de az európai szériáknál sötétebb árnyalatú (világosbarna, világos-sárgásbarna). A napnak kitett felületeken igen sötét tud lenni (az arc és a kéz egészen sötétbarna árnyalatokat tud mutatni).
Az arc és testszőrzet sűrűsége a eurüpai (főleg a nordikus és mediterrán) csoportokhoz képest jóval enyhébb. A bajusz és szakáll növés azonban erősebb, mint a tisztán mongolid jellegű populációknál. A mongolredő 80-82%-ban hiányzik, 10-12%-ban enyhe és csak 6-8%-ban közepes vagy erős fokozatú.
A koponyaforma alapján a magyar törzs férfiaira jellemző az általában közepes hosszú, igen széles fej. A hosszúság-szélességi index (M1:8) alapján a rövid fej domináns túlsúlyban van (Martin). A férfiak 93.4%-ban a brachikran formakörbe tartozik, és csak 6,6%-a esik a mesokran formakörbe. Férfiak között dolichokran formát senkinél nem állapíthattunk meg. Általában jellemző a fej viszonylag nagy mérete és különösen hangsúlyos a nagy szélességi dimenzió (M : 8. Az arc általában magas, ritkábban közepesen magas, és csak elenyésző esetben alacsony. Jellemző a kifejezett járomív szélesség.
Az orr általában magas és széles, az arc síkjából mérsékelten kiemelkedő. Az orrgyök magasság általában közepes, illetve kicsi. Az európai szériáknál kisebb, de a mongolidokra jellemző értékeknél szignifikánsan magasabb. Az arckoponya jellemzőiben nagyobb heterogenitás mutatkozik, mint az agykoponya esetében. Jellemzően gyakori az alapvetően europid és a különböző mongolid jellegek kombinációja. A törzs női tagjainál kifejezettebbek a mongolid jellegek, de általánosságban férfiaknál is meglévő ugyanazon taxonómiai csoportokba sorolhatók be.
Összességében megállapítható a koponya- és arcformák alapján egy brachikran, kisebb részt mesokran, magasarcú, döntően europid alapnépesség (alapnépességek) és különböző mongolid formák folyamatos (több hullámban megvalósuló) keveredése révén kialakul jelleg együttes jellemző a madjar populáció mai tagjaira. A mai kazakisztán hatalmas területén antropológiai szempontból igen heterogén a lakosság (Iszmagulov, 1968)) Önmagában a kazak népen belül is igen nagyok lehetnek a különbségek a különböző régióktól függően, valamint a taxonómiai jellegek összetevői is igen változatosak lehetnek, akár egy területen is. A folyamatos migrációt figyelembe véve nehéz lenne megállapítani csupán antropológiai módszerekkel ezen metzációs zónák pontos földrajzi helyét és idejét.
Genetikai vizsgálatok:
Az utóbbi időszakban a genetikusok az Y-komoszóma jellegzetességei illetve ezen kizárólag férfiakban meglévő kromoszómán mutatkozó polimorfizmusok alapján kifejlesztették a mindezidáig leghatékonyabb populációgenetikai összehasonlító módszert (Y-kromoszóma STR-ek statisztikai alapú elemzése). Az Y-kromoszóma kínálja a legjobb lehetőségeket az apai leszármazási vonalak felderítésében (rekominálódés nélkül száll apáról fiúra, ezért nem mutat jelentős eltérést az egymást követő vér szerinti generációk között). Az Y-kromoszómákban a generációk során kialakuló polimorfizmusok jellegei azonban jól elkülönítheti a különböző populációk apai vonalait, illetve jelölheti azok egymás közötti kapcsolatát és esetleg támpontot adhat a „leágazódások” idejére is. A madjar törzs genetikai kapcsolatainak kutatásához mi is ezt a módszert választottuk (Rosser et al, 2000). Az expeíció során összesen 106 féfitől vettem genetikai mintát (később a laboratóriumban ezekből minden esetben sikerült is kivonni a DNS-t), amelyből 46 apai vonalat lehetett elkülöníteni. A laboratóriumi vizsgálatokat és az elemzést a Budapesti Orvosszakértői Intézet DNS Laboratóriumában végeztük el Dr. Pamjav Horolma vezetésével, Dr. Völgyi Antónia és Zalán Andrea genetikusok közreműködésével. A részletes genetikai szakcikkünk hamarosan megjelenik (várhatóan decemberben). A madjar törzs Y-kromoszóma adatait a nemzetközi adatbázisban (YHRD-Y Haplotyps Reference Database) szereplő 38 különböző, általunk kiválasztott populáció adataival hasonlítottuk össze (amelyek Eurázsia különböző térségeiből származnak), közöttük a magyarországi magyar mintával. A kiválasztott populációk között ott szerepelnek a madjar törzs, relatív földrajzi közelségében élő népek (kazakok, özbégek, oroszok, evenkik, mongolok, tadzsikok, türkmének, kirgizek stb.). Továbbá olyan távolabbiak, amelyekkel az idők során kapcsolatuk lehetett (törökök, ujgurok, ukránok, bolgárok, mandzsuk, különböző kaukázusiak, közel-keletiek, finnek, lappok stb.) és összehasonlításnak különböző európaiak (németek, franciák, görögök, lengyelek, olaszok stb.), távol-keletiek (koreaiak, japánok, kínaiak stb.). A madjar törzs mintája igen homogénnek bizonyult az Y-haplogrupok elosztását tekintve (szemben az embertani jellegeikben mutatott heterogenitással!). Az Y-kromoszóma STR analízis (AMOVA-analízis, Arlequin software alkalmazásával) révén kapott eredmények igen figyelemreméltóak abból a szempontból, hogy igen közel került egymáshoz a magyarországi magyar és a kazakisztáni madjar minta. A madjar törzs mintájához a magyarországi magyar került a legközelebb (!), majd ezt követve az oszét, ukrán, bolgár, török, ujgur. Általánosságban elmondható, hogy ritka az, amikor földrajzilag két egymástól ilyen távoli hely (légvonalban is kb. 3000 km) ilyen mértékben hasonlóságot mutat. Általános trend, hogy a különböző populációk a környezetükben élő populációkhoz hasonlítanak jobban, mint a távolabbi területek lakosságához. A földrajzi távolság növekedésével általában a genetikai távolság is növekszik (ha nem is arányosan). Különösen jellemző ez a viszonylag régen (sok évszázada) egy helyen élő, letelepült életmódot folytató „alaplakosság” esetében. A különböző térségek (zónák) jellegzetes hosszú idő alatt kialakult genetikai mintázatát a migráció módosíthatja a legszámottevőbben.
Az STR-analíhzis eredmények alapján valószínűsíthető, hogy a mai magyarországi lakosság egy részének az ősei és a kazakisztáni madjar populáció ősei között valamikor a múltban (mai történelmi és régészeti tudásunk szerint legalább 1300-1500 évvel ezelőtt) genetikai kapcsolat állott fenn. A mostani Y-kromoszóma vizsgálat ad először egyértelműen meghatározható (mérhető) összefüggést és ezáltal konkrét kapcsolódási pontot a mai magyarországi lakosság és egy Urálon túli terület népessége között. A két populáció (illetve annak bizonyos összetevői) között fennállott genetikai kapcsolat mennyire volt közvetlen vagy közvetett, arra csak további, nagyobb területre kiterjedő vizsgálat adhatna támpontot.
ABSTRACT The Madjars are a previously unstudied population from Kazakhstan who practice a form of local exogamy in which wives are brought in from neighboring tribes, but husbands are not, so the paternal lineages remain genetically isolated within the population. Their name bears a striking resemblance to the Magyars who have inhabited Hungary for over a millennium, but whose previous history is poorly understood. We have now carried out a genetic analysis of the population structure and relationships of the Madjars, and in particular have sought to test whether or not they show a genetic link with the Magyars. We concentrated on paternal lineages because of their isolation within the Madjars and sampled males representing all extant male lineages unrelated for more than eight generations (n 5 45) in the Torgay area of Kazakhstan. The Madjars show evidence of extensive genetic drift, with 24/45 carrying the same 12-STR haplotype within haplogroup G. Genetic distances based on haplogroup frequencies were used to compare the Madjars with 37 other populations and showed that they were closest to the Hungarian population rather than their geographical neighbors. Although this finding could result from chance, it is striking and suggests that there could have been genetic contact between the ancestors of the Madjars and Magyars, and thus that modern Hungarians may trace their ancestry to Central Asia, instead of the Eastern Uralic region as previously thought. Am J Phys Anthropol 000:000–000, 2009. Co. 2009 Wiley-Liss, Inc.
Irodalom
O. Artikbaev: Kazaksan tarihi (2003. Astana)
A Ahmetov: Gosudarstvo kochevykh uzbekov (1965. Moszkva)
Benkő Mihály: Közép-ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a Kazak kánságok megalapításában. In: Eleink IV. (2005)/2, 18-29
Ismagulov: The origin of the Kazakh antropologikal type. VIII. International Congres of Anthropology (Tokio 1968)
Lipták Pál: Honfoglalás-Árpádkor. In: Embertan és emberszármazástan (Budapest 1978)
Martin, R; Saller, K. Lehrbuch der Anthropologie I-II. Fischer Verlag. Stuttgart (1957)
Rosser ZH, Zerjal. T; Hurles. M.? Adorjaan. M. et al Y-Chromosomaldiversity within Europe is clinal and influenced primarity by geography rather than language. Am J Hum Genet 66: 1526-1543 (2000)
Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenéziséek problémája. In: Anthropológiai Közlemények IX. (1965)
A Y-chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary) American Journal of Physical Anthropology, 000:000–000 (2009) J_ID: ZC0 Customer A_ID: 2008-00059.R2 Cadmus Art: AJPA20984 Date: 14-JANUARY-09 https://www.academia.edu/22434297/A_Y-chromosomal_comparison_of_the_Madjars_Kazakhstan_and_the_Magyars_Hungary_, letöltve: 2019-08-31
Kép: Qumsiqi magyar temető. Fotó: Bíró András Zsolt
Kép: MADIAR (a ciril betűs írás olvasásának szabályai szerint MAGYAR) népnév a qumsiqi magyar temető sírfeliratán. Fotó: Bíró András Zsolt
Kép: A magyarok elődeinek hipotetikus útja. Forrás: A Y-chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary) American Journal of Physical Anthropology, 000:000–000 (2009) J_ID: ZC0 Customer A_ID: 2008-00059.R2 Cadmus Art: AJPA20984 Date: 14-JANUARY-09
**************
Addenda:
Benkő István: ÉSZREVÉTELEK VÁSÁRY ISTVÁNNAK A KELETEN MARADT MAGYAROKKAL KAPCSOLATOS MEGÁLLAPÍTÁSAIRA, TÖRTÉNETI ÉS NÉPRAJZI ADATOK
Tíz évvel azután, hogy Tóth Tibor 1965-ben ÉNY Kazahsztánban felfedezte az”ősmagyarok mai relictumát”[TÓTH 1966] Vásáry István tanulmányt jelentetett meg „Julianus magyarjai a mongol kor után” címmel. [VÁSÁRY 1975] A tanulmány – feltehetőleg politikai okokból - nem foglalkozik Tóth Tibor szenzációs felfedezésével, de mellőzi más ismert adatok értékelését is. Tardy Lajos már 1980-ban rámutatott a tanulmány több hiányossárára. Mint részletes észrevételei bevezetőjeként írja: „Vásáry István az orosz források nyomán egészen 1551-ig vezet el bennünket a mozsarok, vagyis a volgai magyarok történetében, amikor is a „kazányi uralkodó réteg és az addig kazányi fennhatóság alatt álló népek, köztük a volgai magyarok is meghódolnak az oroszoknak, és hozzáfűzi: „Sajnos 1551 után többször mozsarokkal – nevezzük így a továbbiakban a Volga vidéki magyarjainkal – nem találkozunk az orosz forrásokban.”[I. m.: 53.] Egészítsük ki Vásáry fontos adatait azzal, hogy találkozhatunk a mozsarokkal mind későbbi, mind pedig korábbi forrásokban is.” [TARDY 1980: 149-150.] Tardy Lajos részletes észrevételeit cikkünk végén „Válogatott források” címszó alatt idézzük. 2008-ban Vásáry a tanulmányt kissé módosított címmel, de témánk szempontjából azonos tartalommal ismételten megjelentette. Ebben sem foglalkozik Tóth Tibor felfedezésével és a felfedezést megerősítő új kutatási eredményekkel, de Tardy kifejezetten neki címzett észrevételeivel sem. Nézetem szerint az ismert adatok elhallgatása éppen olyan – enyhén szólva – hiba, mint az adatok meghamisítása, hamis adatok gyártása. Most először áttekintjük a történelmi eseményeket, melyek a keleten maradt magyarok – Vásáry következtetéseitől eltérő okból történt - szétszóródásához vezettek, majd rátérünk a keleten maradt magyar néptöredékek mai napig való fennmaradásának bizonyítékaira.
A keleten maradt magyarok, vagy legalábbis azok nagyrésze nem menekült a mongol-tatár támadás elől nyugati irányban 1240 körül. [V. ö.: VÁSÁRY 1975, 2008.]. Ezt bizonyítja, hogy amikor Abulhair kán több, mint kétszáz évvel később élete utolsó hadjáratára indult a Volga mellől (tehát onnan, ahol a magyarokat Julianus megtalálta), seregében magyar csapatok voltak és erről ázsiai krónikák tudósítanak.
Abulhair kán, majd unokája Sejbani kán előzőekben említett Mogulisztán elleni hadjáratáról Bromjlej Ju. V, Podolnij R.G. orosz írók Az emberiség népekből áll című könyvükben (Moszkva, 1990, 207-211. o.) így írnak:
"… A [XV. és] XVI. században első pillantásra különös események mentek végbe Közép-Ázsiában. A terület nyugati részéről nomád törzsek törtek be annak keleti és déli területeire. Ezek a törzsek győzelmet arattak, és kiűzték a mai Üzbekisztán (Szamarkand és Fergana) területéről annak uralkodóját, Babur emírt. (Maguk a nomád törzsek a mai üzbégek elődei közé kerültek). Az elűzött emír, akiről egyébként elmondhatjuk, hogy Dzsingisz kán és Timur Lenk leszármazottja volt, serege maradványaival Délre, Afganisztánba futott, majd később… Indiára támadt, és ott hatalmas birodalom, a Nagymogul Birodalom megalapítója lett."
Tekintsük át az Arany Horda meggyengüléséhez, felbomlásához, végül az Arany Horda utolsó kánjának Ázsiába történő visszatéréséhez vezető események sorát.
1357-ben kihalt az Aranyhordát alapító Batu kán családja. Ezt követően súlyos hatalmi harcok indultak az Aranyhorda trónjáért. Tizennégy év alatt tizennégy kán volt, és mindegyik csatában halt meg. Az Aranyhorda utolsó időszaka a Timur Lenk elleni halálos küzdelemben telt el. Ebben a háborúban pusztult el Urusz kán és Toktamis kán is. Timur Lenk halála után megfordult a kocka. Barak kán győzelmet győzelemre aratott Timur Lenk utódaival, a Timuridákkal szemben. Őt egy nogaj mirza nyila terítette le 1428-ban. [MAGAUIN 16 skk.] Ahogy említettük, a felbomlóban lévő Aranyhorda utolsó kánja, Abulhair kán a Volga mellől 1467-ben indult élete utolsó hadjáratára Mogulisztán ellen. A háborút halála után unokája, Sejbani kán fejezte be. A magyarok részvételéről Abulhair és Sejbani kán seregében két ázsiai krónika is tudósít. A vonatkozó szövegrészleteket a „Válogatott források” címszó alatt közöljük.
Az Arany Horda felbomlása után - a ma Kelet-Európának tekintett - térségben az Arany Horda utódállamaiként tatár kánságok alakultak. Ilyen volt a Kazanyi Kánság, a Nogaj Kánság és ettől nyugatra a Krími Kánság is. Ezeknek a nagy nomád államalakulatoknak az uralkodói mongolok, Dzsingiszídák voltak, a mongolok által tatárnak nevezett lakossága elsősorban kipcsák-türk, Moldovában és Havasalföldön román nyelvet beszélt.
Mátyás király korában a Moszkvai Nagyhercegség még az Arany Horda, majd a Kazanyi Kánság hűbérese volt. Nem sok idő elteltével azonban, Rettegett (IV) Iván idején a helyzet megváltozott. Rettegett Iván 1552-ben elfoglalta és elpusztította Kazanyt. Ezeket az eseményeket a Nogaj Kánság „lábhoz tett fegyverrel” szemlélte. [MAGAUIN: 140]
A Nogaj Kánság névadója a dzsucsida Nogaj kán volt, aki 1280-as években lett az Aranyhorda keleti területének ura, mongoljaival együtt. Az ott élő kun-kipcsák törzseket saját népébe olvasztotta, amelybe más ural-altaji etnikai elemek, például jászok és baskírok, besenyők és a keleten maradt magyarok is keveredtek. Ebből alakult az Aranyhorda kelet- európai területének déli részén egy új nép, a nogajok, akik az Arany Horda felbomlása után, a XVI–XVII. században a Káspi-tó melletti Szaráj városától a Kaukázusig és a Krími Kánságig terjedő sztyeppét uralták. Egyes csoportjaik Moldvában is megjelentek. Orosz és nogaj dokumentumok igazolják, hogy a Nogaj Horda területén, a Volga-Don közben (a „Vad Pusztán”), és a Kaukázus vidékén az adott időben magyar törzsek is éltek. [Vö.: SZEMENOV 1895; TREPAVLOV 2001: 437,489, 502, VÁSÁRY 1978: 37-72] Háborúk sorozatát vívták főleg az oroszok ellen, s többször betörtek Nyugat-Ukrajnába is. Harcokat folytattak a kaukázusi népekkel, majd később szomszédságukba került hódító kalmükökkel.
Kép: Kalmük (ojrát) lovas.
A Nogaj Kánság egészen a XVII. század harmincas éveiig kiterjedt nemcsak a fent említett területekre, hanem a kazahok Kis és Középső hordájának területére is. Mintegy száz évvel a Kazanyi Kánság bukása után kalmük (ojrát) és orosz csapatok egyaránt támadták a Nogaj Kánságot. A kalmükök nem egy esetben kaptak orosz, vagy kozák segítséget. Aszrahányt is kalmük segítséggel hódították meg az oroszok. 1643-ban a kalmükök végzetes vereséget mértek a nogajiakra, s a fejedelemségük összeomlott. Véglegesen 1711-ben szűnt meg önállóságuk, mikor az oroszok, kozákok és kalmükök közösen számolták fel a nogajiak uralmát a területen. Ezt követően a nogaj nemzet egy része, jaiki (Urál-vidéki) földjeivel együtt, belépett a Kazah Hordába, és kazahnak is nyilvánította magát. [V. ö.: MAGAUIN 2013: 144-145.] Haszarov, oroszországi történész írja: „Az Észak–Kaukázusban (ez a terület is a hajdani Nogaj Kánságba tartozott - B. I.) széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, szablyák, kocsik, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a szokatlan szilárdsága természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is. A legnépszerűbbek a magyar hagyományok az oszétoknál, a karacsáj-balkároknál, a kumikoknál, és néhány tanúbizonyság szerint jól ismertek a kabardoknál, ingusoknál és az adigéknél is. Emellett S. B. Nogmov szerint a kumikok és kabardok szájhagyományában fennmaradt, hogy a magyarok egy része Dagesztánba költözött.” ; [HASZAROV: http://kumukia.ru/?id=726 ]
Az Aranyhorda előzőekben már említett másik utódállama a Nogaj Kánságtól nyugatra elhelyezkedő Krími Kánság volt, mely amely a Kaukázustól egészen a Dunáig terjedt, a mai Oroszország, Ukrajna és Románia területén. Központja a Krim-félszigeten volt.A Krími Kánság 1475-ben lett az Oszmán Birodalom protektorátusa, majd 1783-ban Oroszország annektálta a területet.
Turkoly Sámuel még a XVIII. század elején is talált a Krim félszigeten hét falut, melyek lakói akkor még magyarul beszéltek. Ő hívta fel először a figyelmet a Kaukázus északi előterében található „Madzsar” nevű romvárosra is. [HADOBÁS 2003: 71-72.]
Magyar csapatok részt vettek a 200 éves (1525 körül – 1754 ősze) kazak-kalmük háborúban. A háború lezárása, gyakorlatilag a kalmükök kiirtása után - a 18. században - délről indultak vissza a kalmüköktől megtisztított észak-kazahsztáni (és ahhoz csatlakozó oroszországi) térség jó legelőire. Itt, É-Kazahsztánban talált magyarokat 1965. áprilisában Tóth Tibor, akiket 2002. szeptemberében Benkő Mihály és 2006. szeptemberében Bíró András Zsolt is felkeresett. Benkő Mihály 2003-ban, 2005-ben és 2007-ben egy másik magyar törzsi területen is járt, a ma Oroszországhoz tartozó Omszki Terület Russzkaja Poljanai Járásában lévő Karatal településen, és korábban a Mongol-Altajban is végzett magyarok közt kutatásokat.
A Tóth Tibor, Benkő Mihály és Bíró András Zsolt által vizsgált észak-kazahsztáni, nyugat-szibériai és mongol-altaji területeken kívül ismereteink szerint napjainkban maradékaik találhatók Üzbegisztánban[1], Kirgizisztánban[2] és az Észak-Kaukázusban[3] is.
Válogatott források
1. Ázsiai krónikák a magyarok részvételéről a Kazak- és Üzbég Kánságok megalapításában
1969-ben publikálták Alma Atában a 15-17. századi török és perzsa krónikák szövegeinek azon részleteit orosz nyelvre fordítva, amelyek a kazak kánságok XV-XVI. századi megalapításának történetéről szólnak. A „Materialy po istorii kazakhskikh khanstv” szöveggyűjteményben közlésre kerültek néhány olyan szövegrészlet, amelyekben szó esik a „madzsarok–magyarok” részvételéről a kazak és üzbég kánságok megalapításáért folyó harcokban. A könyv megalkotásában, a források lefordításában kiváló kazahsztáni keletkutatók, - többek között Sz. K. Ibrahimov akadémikus, V. P. Jugyin, K. A. Piscsulin és mások – vettek részt.
Az alábbiakban oroszból magyarra fordítva adjuk közre ezeket, a keleti magyarok történetére vonatkozó, és így a magyar identitástudat szempontjából is fontos szövegrészleteket Mahmud ben Emir Vali „Bahr-al Aszrar”-jából és a „Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Namé”-ból. [Vö.: BENKŐ 2005: 18-29.]
1.1. Mahmud ben Emir Vali: Bahr al-Aszraar, VI. köt. (XVII. század közepe)
Ez a mű eredeti források, szemtanúk összegyűjtött leírásai alapján írja le a kazak kánság megalapításával kapcsolatos XV. századi eseményeket, többek között a Sejbanida Abulhair kán, Dzsucsi kán leszármazottja, a Keleti Dast i Kipsak uralkodója halála előtti, 1467-68-as hadjáratát a mai Dél-Kazahsztán területére. A hadjárat leírása Mahmud Ben Emir Valinál művészi stílusban készült. Az eseményekben – ahogy látni fogjuk – fontos szerepe volt a madzsaroknak is. A művet K. A. Piscsulin fordította perzsáról oroszra.
Elbeszélés Abulhair kán Mogulisztán ellen indulásáról, a hadjárat lefolyásáról, és Abulhair kán távozásáról ebből a világból.
„…Röviden szólva, amikor az Atil folyó partja lett az a hely, amely Abulhair kán hatalmát a nagyvilág számára nyilvánvalóvá tette, a kán hadseregének tenger hullámaihoz hasonlóan vonuló ezredei a parancs értelmében mindenfelől, Tokmak[4] minden kerületéből, és az ország széleiről is, abba az irányba fordították lovaik fejét. Az összes törzs megjelent a káni főhadiszálláson a gyülekezésre kijelölt időpontban.
A hadsereg nagysága és a tábor nagy kiterjedése miatt az Atil folyó partján úgy nyüzsögtek az emberek, mint a hangyák egy bolyban, pedig néhány törzs és állataik a környező vidékről még nem is egyesültek a káni fősereggel. A legelők hiánya miatt felmerült az a gondolat, hogy mielőbb üssék meg a dobokat, és induljon el a hadsereg. Abulhair kán lábát félhold alakú kengyelébe helyezve, szerencséjének tisztavérű lova gyeplőjét a kirgizek és kalmükök legelői felé fordította.
„A Mindenség Kánja hadba indulásának hangjaitól
Megrendült a Föld és az Ég,
A föld megindult a hegyekben, és megremegett a puszta.
A katonák harci kiáltását meghallották a Mennyben is.
Mindenfelől zászlók tűntek fel,
Közeledett a menetelő hadak sokasága.
Csapatok viharos hullámai nyüzsögtek mindenfelé a sztyeppén,
Országúton és úttalan utakon egyaránt.”
A Szaturnusz magasságáig emelkedő zászló a Naphoz hasonló Abulhair kán jóvoltából átvonult Ala-Tak körzetén, majd a Teremtő segítségével a had keresztülvonult Kizil Nadiron[5] Ezután, amikor néhány rövidebb menet és átrendeződés után a Császár főhadiszállása[6] [MATERIALY 138. o.] Jeti-Kuduk lett, elsötétült az Ég alja, komor felhők jelentek meg az égen és vastag, nehéz hó hullott a földre. Vihar keletkezett, erős szél kezdett fújni, a fagy szinte elviselhetetlenné vált. Úgy esett, hogy ebben az évben a téli szezon különösen hideg volt, a Nap szégyenében többnyire felhőkbe rejtette arcát, és a felhőkből eső és hó fehér gyöngyei hullottak.
Azonban Abulhair kán lelkében és szívében annyira meggyökeresedett és megerősödött a Dzsihád folytatásának vágya, hogy nem szándékozott kivárni a hideg megszűntét, hanem szilárd elhatározással, Allah segítségének reményében, ismét felemelte az előrenyomulás zászlaját. A Naphoz hasonló Abulhair kán arra az elhatározásra jutott, hogy előreküldi Kucskuncsi királyfit (sahzádét) egy jelentős nagyságú előhaddal, Emir-Julluz tarhannal, az ojrat Haszan bekkel, Dzsalan-oglannal, a najman Szatilmissel, a kongrat Szaid-bekkel, a madzsar Timurral, a kipcsak Tasbekkel, és még néhány más emírrel és hivatalnokkal együtt.
Amikor Ak-Kislak[7] [V. ö.: AHMEDOV 1965. 59.] lett a császári főhadiszállás, a hideg ismét olyan dermesztő lett, hogy lehetetlenné vált a további előnyomulás. Ezért maga Abulhair kán rendelt el pihenőt hadseregének.
Ebben az időben Abulhair kán egészsége megrendült. A nagy út következtében állapota eltért a megszokottól. Hirtelen nagy forróság öntötte el. Ez a szerencsétlenség három napon keresztül tartott, és vérhassal végződött. Annak ellenére, hogy a Kán egyik orvosa a nagyhírű Abd ar Razzak Hanicseváni volt, és hogy mindenki remélte és várta a Kán egészségének jobbrafordulását, a betegség napról napra jobban erőt vett rajta, és egyre újabb, pusztító és gyógyíthatatlan betegségek léptek fel nála.
A boldog Abulhair kán tisztában volt azzal, hogy betegsége gyógyíthatatlan, így teljes mértékben belenyugodott sorsába. A Kába és az Ég felé fordult. Arra kérte nagyhatalmú fiait és boldog utódait, hogy éljenek egymással békében és barátságban. Sokat szólt az egyet nem értés és a testvérek közötti ellenségeskedés súlyos következményeiről.
Ezután a Kán lélegzése nehézzé vált. Muzulmán hitét bizonyító imákat rebegett. Így lélekben eggyé vált Allahhal, teljesen felkészülten várta a Halál angyalát, aki gyengéden leszállott hozzá, és így szólt: „Itt vagyok, én vagyok az”. Abulhair kán lelke, testének kalitkájából elrepült az Öröklét virágos mezejére. „Valamennyien Allahhoz tartozunk, és hozzá is térünk vissza”.
1.2. Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Name
Sejbani Muhammad kán (1499–1510) hadjáratainak története. P. A. Jugyin szerint, aki a művet közép-ázsiai törökről oroszra fordította, a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Náme-t maga Sejbani Muhammad kán, vagy legalább is a kán udvarában, hozzá közel álló személy írta.
„Annak a találkozásnak idején Szujuics-Hodzsa szultán Musza-Mirza sógora lett. Ezután, hadjáratra indulva, a Szulak völgyében, száz emberükkel szétzúzták Dzsanibek kán fiának, Mahmud szultánnak a seregét. Ezután, ismét összegyűlve, harcra kényszeríttették Szuzak és Kara-Köz valamennyi lakóját, valamint Burunduk kánt, és a Szogunluk hágón kegyetlen csata dúlt. Azt mondják, úgy harcoltak ott, mint azelőtt soha senki sehol.
„Nem lévén képesek támadni, szétfutottak minden irányba.
Madárként repülve, átkeltek a hegyeken.”
Ennek a támadásnak a során Sahbaht kán fiatalabb testvére szétzúzta Mahmud szultánnak, Dzsenibek kazak kán fiának az arcát.
Hogy milyen nagyszámú volt az ellenség, azzal kapcsolatban a Korán következő sorait idézzük:
„Milyen kis sereg győzött le egy hatalmas ellenséges sereget Allah nevében! Allah a türelmesek oldalán áll.”
A harcban kitűnt hősök /bagaturok/ nevei: Mahmud-szultán bagatur, Samun Szeid Kara Szeid fia; Bajan-Kara oglan, valamint Karacsin bagatur fiatalabb testvére, Jakup bagatur, a kuscsi törzsből.
Amikor valamennyien megérkeztek, és visszaverték az ellenség támadását, Saikh Mazid bagatur a madzsar (omakból) (törzsi területről) két nyílvesszővel leterítette Burunduk kánt. Ali-Mardan bagatur az ujsun törzsből szintén sok dicső tettet hajtott végre. Mamas-bagatur a tatár törzsből jól hadakozott szablyával.
Ebben a csatában esett el Hodzsamkuli, Hudankuli fia, Burunduk kán rokona, valamint Szadri Maulana Harun. Részt vettek még az ütközetben Mikaj-divan az ujgur törzsből, Mirsza-Ali bagatur a kongrat törzsből. A turkesztáni jigitek közül való Bek-ata bagatur is szereplője volt ezeknek a dicsőséges eseményeknek. Idősebb testvérével, Aba-Bakr bagaturral együtt bátran vetette magát a harcba. A hősök közé tartozott még Ahmed fia Jav-Böri bagatur, az ujgur Jav-bek bakatur, valamint Szignak városából Csakmag juzbegi.”
2. A magyar népnév adatolása
A Kazak értelmező szótár szerint a magyarok mongol kori megnevezése „Mazsar”, míg napjainkban „Madijar”. Utóbbi etnikai megnevezés található napjainkban a torgaji és karatali magyar temetők sírfeliratain.
Kép: Kazak értelmező szótár belső címlapja, annak hátoldala és a 447. oldal első hasábja. [KAZAK 1999.]
A nogajok törzsi rendszerében adatolt a magyar törzs [SZEMENOV 1895; TREPAVLOV 2001] .
Kép: A Nogaj törzsek tamgái, köztük a Mazsar (=Magyar) törzs tamgája. [SZEMENOV 1895]
2. Tardy Lajos észrevételei Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után című tanulmányára
Tardy Lajos Vásáry István 1975-ben megjelent tanulmányával kapcsolatban a következő észrevételeket tette:
„… Ami a mandzsarok települési helyét illeti, következtetéseinkben Vásáry Istvánnak részint elődökre támaszkodó, összefoglaló-kiértékelő jellegű megállapításaira, részint saját, önálló kutatási eredményeire támaszkodhatunk, amelyek – mint munkájának [Vásáry I., Julianus magyarjai a mongol kor után. In: Somogyi Múzeumok közleményei. Kaposvár 1975. 49-67; Uő: The Hungarians or Možars and the Me ščers/Mižers of the middle Volga Region, In: Archivum Eurasiae Medii Aevi. I/1975. 237-275; - Vö. Perényi J., A Keleten maradt magyarok problémája. In: Századok 1975. 33-62.] bevezetésében említi – azon alapulnak, hogy az orosz források vizsgálata nyomán sok ponton az eddigiektől eltérő kép kerekedett ki előtte, s a volgai magyarsággal kapcsolatba hozott népek (mozsar, mescser, miser) történetét új módon látja. Megállapításaiból mindenekelőtt a „mandzsarok”-ról általam mondottakra vonatkoztatandó vagy vonatkoztatható részeket, mondatokat ragadom ki, természetesen a maguk összefüggésében: ezek közül is elsősorban azt az általános érvényű igazságot, mely szerint az amúgy sem túl nagy lélekszámú volgai magyarság feltehetőleg több területen szétszórva élt.
Vásáry István hivatkozik azokra a középkori orosz adatokra, melyekre először Munkácsi Bernát hívta fel a figyelmet 1894-ben. [Vásáry i. m.: 49.] Majd azokat az oroszországi helyneveket tárgyalja, amelyekben a magyarok neve őrződött meg, utódai pedig ezt híven tovább folytatták, továbbfejlesztették. De éppen a keleten maradt magyarság szétszórt településrajzára tekintettel ezt a kutatást az Oroszországon kívüli területekre is érdemes és szükséges kiterjeszteni. Így pl. a grúz helységnévtárban [Грузинская ССР. Административно-территориальное деление на 15 января 1966 г. Изд. Третье. Тбилилси 1966, 204. атлас Грузинской Советской Социалистической Республики. Тбилиси-Москва 1964, 37,] található Macsara község (az Abház ASZSZK gulripszi járásában) – melyet a múlt századi orosz térképek Mazsara, Madzsara néven tartottak számon -, továbbá Madzsarckali (=Madzsarkút), szintén a kívánatos kutatás keretei közé tartozna. [A nyelvészek érdeklődését esetleg a lentehi-i járásban fekvő Mazeri falu (uo. 203) is felkeltheti. De figyelemre méltó az is, hogy Güldenstädt, J. A., - aki 1768-1774 között az egész Kaukázust bejárta – kapitális munkájában (A. Giuldenstedtisz mogzeuroba Szakartvelosi. Tbiliszi I. köt. 1962. II. köt. 1964.) több helyen is megemlékezik lezg vagy oszét földön levő „Madzsar”, „Macsara”, „Macshara nevű falvakról (I. köt. 105; II. köt. 67, 85, 87.). A grúz kiadás helyesen adja vissza a szerző által eredetileg csak fonetikai alapon leírt helyneveket.]
Vásáry István kifejti, hogy a magyar népnév az orosz források sorában először egy 1483. évről keltezett oklevélben fordul elő, mely Joann Vasziljevics nagyfejedelenek, fiának és bátyjainak a hasonnevű Joann Vasziljevics rjazanyi nagyfejedelemmel kötött megállapodását tartalmazza.[ Vásáry István: Julianus magyarjai a mongolkor után. In: Somogyi Múzeumok Közleményei. Kaposvár 1975, 51.] A moszkvai nagyfejedelem megtiltja a rjazanyi nagyfejedelenek, bojárjainak és embereinek, hogy Danyjarcárevicstől, Kaszimov urától és hercegeitől eljövő adót, ún. jaszakot fizető embereket fogadjanak be: „És azokat, akik Rjazanyba mentek cárevicstől és hercegeitől a te nagyatyád Iván Fedorovics nagyfejedelem élte után, böszörmény vagy mordvin vagy magyar (Macsjarin, Mocsjarin) fekete emberek, akik a cárevicsnek jaszakot adnak (megparancsolom) neked Iván nagyfejedelemnek és bojárjaidnak, hogy ezeket az embereket bocsásd vissza önként helyükre, mindegyiket oda, ahol lakott.”
A magyarok ebben az oklevélben – folytatja Vásáry – a rjazanyi nagyfejedelemség területén, illetve annak keleti feléből leszakított kaszimovi kánság területén fordulnak elő, jó 500 kilométerre a Volga középső folyásától, ahol Julianus reájuk talált 1236-ban. Ez azt jelenti, hogy a volgai magyarság a volgai bolgár birodalom bukása, 1236 után szétszóródott, nyugatra menekült.
Vásáry István az orosz források nyomán egészen 1551-ig vezet el bennünket a mozsarok, vagyis a volgai magyarok történetében, amikor is a „kazányi uralkodó réteg és az addig kazányi fennhatóság alatt álló népek, köztük a volgai magyarok is meghódolnak az oroszoknak, és hozzáfűzi: „Sajnos 1551 után többször mozsarokkal – nevezzük így a továbbiakban a Volga vidéki magyarjainkal – nem találkozunk az orosz forrásokban.”[U. o.: 53.]
Egészítsük ki Vásáry fontos adatait azzal, hogy találkozhatunk a mozsarokkal mind későbbi, mind pedig korábbi forrásokban is.
Hogy mondanivalónk alapszövetéhez – a mandzsar rabszolgák kilétéhez – az összegezés során térhessünk vissza, előbb a későbbi forrásokat vegyük szemügyre.
1637-ben foglalták el a kozákok a Don torkolatában fekvő Azovot, az egykori Tana városát, melynek nevével többször is találkoztunk, hiszen Kaffa mellett ez volt a Fekete-tenger partvidékén működő itáliai rabszolgakereskedők legfontosabb központja. 1641-ben az oszmánok sikeretelenül próbálkoztak a város visszavételével. Az itt folyó küzdelemnek is megvolt a maga irodalmi lecsapódása, a „Poveszty ob Azove”, mely előbb 1906-ban, [Орлов А. С., Сказочние повести об Азове. История 7135 года. Варшава 1906.] majd 1939-ben [Сутт, Н. И. Повести об Азове 40-у годы XVIII. в. In:Учение Записки Кафудри Русской Литературы. Московской гос. Педадогический Институт. Вып. II. Mосква 1939.] látott napvilágot, szempontunkból egyező szöveggel. Ebből kitűnik, hogy egyéb – kis és nagy – népek harcosai sorában, hittestvéreik – az oszmánok, krími tatárok, cserkeszek stb. – mellett a mozsarok is kivették részüket az eseményekből a szultán seregében. [«Да с ними, пашами прищел из Крыму кримской царь да братего Народим Крым Гирей, царевич, со всею своею ордою крымскою и ногайскою, да с ним же крымских да нагайских князей и мурз татар» … «А было с пашами турецкими под нами разных земель люди: 1-у турки, 2-е крымци, 3-е греки, 4-к сербы, 5-е арапы, 6-е мажары, 7-е буданы, 8-е болшяны, 9-е арнауты, 10-е волохи, 11-е ьутяны, 12-у черкасы, 13-у немцы...» (Szutt, N. I., i. m. 50-51.)] Ilyen fontos ténymegállapítás esetén azonban arra kell törekednünk, hogy „ellenpróba” is álljon a rendelkezésünkre. Meg kell ugyanis vizsgálnunk, hogy ez esetben nem állnak-e a „mozsarok” mögött a pannóniai magyarok. Nos, ha a „királyi Magyarország” területéről érkezett magyar segédcsapatra gondolnánk, ezt hosszas fontolgatások nélkül eleve elutasíthatjuk magunktól. III. Ferdinánd király – akárcsak elődei és utódai – sohasem szövetkezett az oszmánnal, s minden egyébtől eltekintve: 1648-ig, a vesztfáliai békéig teljesen belebonyolódott a 30 éves háborúba. A török-megszállta Magyarországról sem érkezhetett magyar katonai egység, az oszmánok ilyen megoldáshoz sohasem folyamodtak: a hazánkból erabolt fiatalembereket egyszerűen besorozták – a megfelelő kiképzés után – saját egységeikbe. Az erdélyieket az orosz források – tudomásom szerin – sohasem nevezték magyaroknak, de I. Rákóczi Györgyfejedelem, aki még az adófizetést is megtagadta a Fényes Portától, aligha küldött segédcsapatokat a szultánnak, méghozzá ily távoli tájakra, a Don torkolatához. Ennek ellentmondani látszik Evlia Cselebiállítása, aki – ismert „szavahihetőségével” – azt állítja, hogy 40 000 budzsáki tatár, 40 000 moldovai és havasalföldi mellett 20 000 erdélyi harcos is részt vett az Észak-Kaukázus határán fekvő vár ostromában a török oldalán.[Szmirnov, N. A., Rosszija i Turcija v XVI-XVII vv. Tom II. Moszkva 16. 66] Ekkora – de ennek akár csupán tizedére rugó – erdélyi expedíciós seregről minden bizonnyal tudna valamit historiográfiánk.
Vegyük szemügyre egy másik idekívánkozzó aggály „ellenpróbáját” is.
Vásáry előbb idézett adataiból tudjuk, hogy 1551-ben „a kazáni fennhatóság alatt álló népek, köztük a volgai magyarok is meghódolnak az oroszoknak. De vajon egy részük – talán nagy részük – nem költözött-e át az uralomváltozáskor, esetleg jóval előbb hittestvéreinek, a krími tatároknak akkor még eléggé kiterjedt területeire? Ez csak azt jelentené, hogy a volgai magyarság szakadatlan vándorlása nyugat felé ekkor dél-nyugati irányt vett. De nem zárhatjuk ki azt sem – hiszen Vásáry nyomán előrebocsátottuk, hogy „a Volga-vidéki magyarok szétszóródva bár, de túlélték a mongol kort”[Vásáry, i. m. 56. 2. h.] -, hogy a mongol támadás után ide húzódtak le. (Egyébként Abházia, melynek területén a már említett Macsara fekszik annál közelebb van Azovhoz.)
A mozsaroknak továbbélését szinte a legutóbbi időkig, nemzeti, származási tudatuknak századunkig megállapítható fennmaradását azonban még vitathatatlanabb bizonyítékkal támaszthatjuk alá. Ennek bemutatásához fel kell villantanunk néhány esemény Ausztia – Magyarország első világháborús hadifogoly-politikájából, melyet a hadvezetőség, valamint a külügyek intézői teljes egészében külpolitikai és stratégiai elgondolásaik szolgálatába állítottak.
A cári hadsereg osztrák – magyar hadifogságba esett tiszti és legénységi állományából szelektálták, illetve kiemelték (táboron belül elkülönítették vagy külön táborba helyezték) a kaukázusi, valamint az orosz birodalom mohamedánok lakta területeiről származó személyeket. A Habsburg-monarchia – a német birodalomhoz hasonlóan – ezt a nemzetközi joggal bajosan összeegyeztethető módszert választotta ki gyenge szövetségesének, Törökországnak megsegítésére, főleg pedig saját keleti politikájának alátámasztására. Kedvezményekkel, igéretekkel, a szeparatista-nacionalista szenvdélyek felszításával elsősorban az orosz birodalomból érkezett iszlám vallású hadifoglyokat igyekeztek rábírni arra, hogy lépjenek be „önként” a török hadseregbe, és vegyék ki részüket az antanthatalmak elleni dsihádból, a „szent háborúból”.
A csász. és kir. hadügyminisztérium 1915. márciusi hivatalos adatai szerint, melyek az egyes hadifoglyok által kitöltött vagy tollba mondott kérdőíveken alapultak, az Ausztria-Magyarország területén felállított hadifogolytáborokban ekkor a cári hadseregnek kerek 7000 iszlám vallású katonáját őrizték. A kérdőívek összegezése alapján a nemzetiségi összetételük a következő adatokat mutatta:
Nemzetisége Száma
- tatár 6325
- cserkesz 50
- kirgiz 11
- „bachtiát” 554
- baskir 14
- „teptiar” 21
- mozsar (Mosharen) 10
[HHStA, Wien, PA I. 937. Krieg 19 b., Kriegsministerium, Abt. 10, Nr. 11413/543/15 an Min. d. Äussern (3. 3. 1915]
Ebben a 7000 főnyi „mohamedán tengerben” – nyilván népük hazai lélekszámának megfelelően – mindössze ez az elenyésző számú, ezreléknyinél is alig több ember vallotta magát „mozsar”-nak. Milyen kivételesen erős, mélyen gyökerező, elevenen élő hagyományok hathatták át ezeknek az évszázadok óta tatár közegben élő mozsar embereknek belső világát, hogy ha esetleg – de távolról sem bizonyosan – saját nyelvüket már el is vesztették, etnikai tudatuk a XX. században is tovább élt. [Vö. még: Berichte des Forschungsinstiturs für Osten und Orient in Wien. 1916 Sept.- Nov. 31.]
Mint Vásáry írja, a mozsarok az orosz krónikákban 1483 és 1551 között jönnek elő. A mozsarok későbbi, 1551 utáni szereplésének bemutatására az előbbiekben tettünk kísérletet; most az 1483. évet megelőző korra vonatkozólag igyekszünk némi világosságot deríteni korábbi lakóhelyük megközelítő meghatározására. A kérdés megoldásának megkísérlésére egy itt fel nem használt és íly szempontú vizsgálatoknál nem alkalmazott tudományágat ajánlatos bevonni: a kartográfiát, helyesebben a kartográfiatörténetet.
Ismét vissza kell kanyarodnunk Marco Polóhoz, ahhoz, akinek művében először találkozunk a „mengiar” ill. „manzsar” – népnévvel.
Marco Polo egész élete szorosan összefügg Velencével, a velencei köztársasággal. Valójában csak halála tán „fedezték fel”; akkor azonban hírneve nőttön-nőtt, s műve egész sor másolatban terjedt el. Nem túl hosszú idővel halála után fejlődött ki a velencei kartográfus-iskola, melynek jeles képviselői a Pizigano fívérek – Francesco és Marco – voltak, akiknek 1367. évi protolán-térképe [Vö. Grosjean, G. – Kinaur, R., Kartenkunst und Kartentechnik vom Altertum bis zum Barock. Bern – Stuttgart 1970. 144; Tardy J., Contribution to the Cartographic Representation, of the Middle and Lower Volga – Region. In: Chuvash Studies, Bp. 1980. (S. a.)] sok érdekes adatot tartalmaz ugyan a szóban forgó térségre, de – talán csak a rendelkezésünkre álló másolat gyenge kivitele miatt – nem adhat választ kérdéseinkre.
A száz évvel később alkotó Fra Mauro, a velencei téképészet legnagyobb mestere és a vezetése alatt álló kartográfiai műhely tagjai által készített alkotások nyújthatnak esetleg további fogódzókat ehhez.
A vatikáni Fra Mauro-portolán [Vö: Tardy J., i. m.] – lehet, hogy magának a nagy térképésznek a műve, de az is lehetséges, hogy egy közvetlen elődjéé – a Krím félszigettől északra, a Dnyepertől jóval keletre jelzett területhez magyarázatot fűz, melyek szövege a következő: „Szolgáljon tudomásul, hogy Kunország valaha rendkívül nagy ország volt s határai igen messzire terjedtek ki. De mostanra annyira elerőtlenedett, hogy alig veszik számba. Lakosságából nem sokan Magyarországra költöztek át.”[Nota che la Cumania solea esser grandissima prouintia e diilataua molto jn suo confini. Ma ora sonno consunti che de loro non se fa troppo conto de liqual popoli no sono molti per l’ Ongaria (In: Imago Mundi. XVI/1962. 21.)] E szöveg mellett – attól nyugatra, a Dnyeper-hajlattól keletre – semtikus várábrázolást látunk. A körülötte levő terület lakosságára a „mancarmi” vagy „maniarmi” felirat utal. Ez a delelt tájolású, kizárólag tengerészeti célokat szolgáló térképen – mely a szárazföldi térarányokat egészen elnagyoltan adja vissza – a Krím félszigettől északra, a Dnyeper keleti partvidékére helyezi a szóban forgó népet.
Az 1459-ben készült Fra Mauro-világtérkép[Il mappamondo di Fra Mauro a cura di T. Gasparrini Leporace. Venezia, 1954] toponimiai anyaga feltűnő egyezést mutat ezzel a portolán-térképpel, mind az írásmód, mind a tévedések vonatkozásában [Mindezt térképműve XL. Tábláján maga Fra Mauro fejti ki, nem rejtve véka alá nézetét a ptolemaioszi hagyaték vonatkozásában.] De – és ez mutatja, hogy a kartográfiában a szövegromlás különösen megnehezíti az eredeti rekonstruálását – itt a Kunországra vonatkozó legendától némileg nyugatabbra találjuk a Fra Mauro-térképmű XXXIII. Számú tábláján a „mancarmi” vagy „maniarmi” megjelölést, ám immár „macharmi” változatban, mely a tat-októl közvetlenül északra, a „Provincia Chhapciach”-tól azaz Kipcsaktól nyugatra a Dnyeper partján települt meg (a folyó átellenes oldalát a gótöktól északra élő „tartari” foglalják el). A „mancarmi” itt attól a „Provincia Raxan”-tól, vagyis a rjázáni nagyfejedelemségtől délre laknak, melynek – Fra Mauro térképének tanúsága szerint – tőszomszédai. Fra Mauro azonban Rjázán nagyfejedelemségből hatalmas országot csinál, melynek középpontjában Kijev látható; ettől északra „Provincia meçenexe in Rossia” – alighanem az oroszországi besenyők lakóhelyére utaló, rontott megjelölés.
Vagyis a Fra Mauro-térképen a „macharmi” vagy „manarmi” lakta terület többé-kevésbé egybevág a Vásáry által hivatkozott macsarinok, mozsarok területével. Ez a látszólagos hasonlóság egymagában keveset mond, de egyéb adatok arra utalnak, hogy a puszta véletlennél esetleg mégis többről van szó.
Fra Mauro világtérképe XXXIII. Táblájának alsó bal szélén, a Coch-su folyó után, Samart, Catabolót és Carmancót követően Borgart látjuk, majd a Cheruso, avagy vörös folyó után a Volgától keletre egy kis népre utaló, nehezen kivehető feliratot találunk: „Avo mancar” vagy „Avo mançar” – azaz „Ősi mancar” vagy „Ősi mançar” földje. [Uo.: XXXIV. Tábla.]
[…]
A szóban forgó két térkép mindazonáltal még így is módot ad két következtetésre:
Az első abban áll, hogy a mandzsarok ekkor még önálló etnonimia gyanánt szereppeltek a térképen (Avo mancar vagy Avon mançar), Borgar, vagyis Bulgaria Magna mellett).
A második: Vásáry feltevései, melyek szerint „a magyarok egy része … már az 1240-es években ott volt Rjázán vidékén”[Vásáry, i. m. 59. 1. j.] és a mozsar-ok a rjázáni nagyfejedelemség keleti felétől leszakított kaszinovi kánság lakói voltak 1452-ben, esetleg némi alátámasztáshoz jutnak a kartográfiatörténet segítségével….” [TARDY 1980: 148-156]
Irodalom:
ACZÉL 1967 Aczél Kovách Tamás: Ismeretlen magyar törzsre bukkant egy budapesti tudós. In: Magyar Nemzet 1967. nov. 6.
ACZÉL 1968 Aczél Kovách Tamás: Új meglepő kutatási eredmények a magyarok eredetéről, a rejtélyes Kusán Birodalom. In: Magyar Nemzet 1968. november 7.
AHMEDOV 1965 Ahmedov, V. A.: Gosudastvo kochevykh uzbekov, Moskva 1965
BENDEFY 1942 A magyarok kaukázusi őshazája. Gyeretyán országa, Budapest, 1942
BENKŐ 2001 Benkő M.: Julianus nyomdokain Belső-Ázsiában. – Harmatta János előszavával, Timp Kiadó, Budapest 2001
BENKŐ 2003 Benkő M, Torgaji Madiarok. – Erdélyi István előszavával, Timp Kiadó, Budapest 2003
BENKŐ 2005 Benkő M., Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. In: Eleink IV/2. (8) 2005. 18-31.
BENKŐ 2007 Benkő Mihály–Babakumar Khinayat, A keleti magyarok írásos emlékeiből. Masszi Kiadó, Budapest 2007
BENKŐ 2008a Benkő Mihály: Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII/2. (14) 2008. 78-83.
BENKŐ 2008b Benkő M., Magyar Kipcsakok, - Babakumar Khinayat előszavával, Timp Kiadó, Budapest, 2008.
BENKŐ 2009 Benkő M., Az omszki sezserék és kapcsolataik. In: A Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesület III. Gödi Konferenciája. Őstörténeti füzetek, 8, 2009, 43–51;
BENKŐ 2018 Benkő M., Beszélgetés egy magyar-kipcsák akszakallal, in: Kelet Kapuja 2018. (5) 110-115.
BÍRÓ 2007 Bíró András Zsolt: Tudományos expedíció a kazakisztáni Madjar törzs szállásterületére, in: Eleink VI/2. (2007) 22-31.
BÍRÓ 2009 A. Z. Bíró, A. Zalán, A. Völgyi and H. Pamjav: A chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary). in: American Journal of Physical Anthropology, 2009.
BOJARSINOVA 1971: Bojarsinova, Z. A.: Naselenie Zapadnaj Sibiri do nachela ruskoj kolonizacii. Tomsk. 1971.
BONFINI 1995 Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei, copyright (fordító) Kulcsár Péter: 1995, http://www.balassikiado.hu/BB/netre/html/bonfini.html, letöltve: 2018-10-03
BROMJLEJ 1990 Bromjlej Ju. V., Podolnij R.G.: Az emberiség népekből áll. Moszkva, 1990.
DAI (DAI=De administrando imperio) A birodalom kormányzásáról. Ford.: Moravcsik Gyula. Lectum Kiadó. Szeged, 2003.
DERBEND-NÁMEH 1853 Derbend- Nâmeh, or the history of Derbend, Publ. With the Texts and Notes by A. Kazem-Beg, St. Petersburg 1853.
ERDÉLYI 2012 Erdélyi István: Magyar őstörténeti minilexikon, Budapest, 2012.
HADOBÁS 2003 Hadobás Sándor: A szikszói őshazakereső. Turkolly Sámuel. In: Hadobás Sándor: A szülőföld vonzásában. Válogatott írások. Edelény-Rudabánya, 2003.
HARMATTA 2000 Harmatta János: Folytatni kell a mazsarok kutatását Turán, (új) III. évfolyam, 2. szám, 2000 április-május, 101–103.
HARMATTA 2001 Harmatta János, Julianus és a keleti magyarok. In: Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában. Budapest, 2001.
HASZAROV Хасаров, А.: Маджар, http://kumukia.ru/?id=726, letöltve: 2018-09-21
HÖLBING 2010 Hölbing Tamás: A honfoglalás forráskritikája Budapest, 2010.
KAZAK 1999 Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999
KONKOBAJEV 2013 Konkobajev, K.: Ősmagyar nyomok a kirgiz nyelvben. In: Eleink XII/2 (30) 2013, 40-43.
KUSHKUMBAJEV 2007 Kushkumbajev, A. K.: Kazakhi i mad’jarü: etnicheskie vzaimootnosheniii. (A kazakok és magyarok kölcsönös etnikai kapcsolatairól) In: Kazakhi Omskogo Priirtishja. Istorija i sovremennost’. Omsk, 2007,
KUSHKUMBAJEV 2011 Kushkumbajev, A. K.: Magyarok keleten és nyugaton. Ford.: Benkő Mihály, Budapest, 2011.
MAGAUIN Magauin, M.: Kazah történelem ábécéje. Ford: Benkő Mihály, Budapest, ISBN 978-963-087171-6
MATERIALY 1969 Materialy po istorii kazakhskikh khanstv XV–XVII vekov. Alma Ata, 1969.,
MÁRKI 1893 Orosz-magyar érintkezések Mátyás király és a Jagellók korában. In: Erdélyi Múzeum 1893. X. köt. 555-566.
PERÉNYI 1975 Perényi József: A Keleten maradt magyar töredékek, Századok 1975/1
PIUS IIa: Aeneas Sylvius Piccolomini, később Pius II: Asiae & Europae que elegantissima descriptio, Asia c. 29. fejezet 439. o.;
PIUS IIb 1574 Aeneas Sylvius Piccolomini, Pius II.: Commentarii...1574; 596.
POETY 1993 Поэты пяти веков. Казахская поэзия XV – начала ХХ в. Вст. ст., сост., биогр., спр. и прим. М.М. Магауина. Пер. с каз. Алма-Ата: Жазушы, 1993.
RASID-AD-DIN 1952 Рашид ад-Дин. Сборник летописей / Пер. с пер. О.И. Смирновой. Прим. Б.И. Панкратова и О.И. Смирновой. Ред. проф. А.А. Семенова. М.-Л.: Изд-во АН СССР, 1952. Т.1. Кн. 2.
RICCARUS A Julianus első útjáról készült jelentés 1237-ből, melyet Riccardus fráter szerzett IX. Gergely pápa*idejében In: Julianus barát és Napkelet fölfedezése, ford: Győrffy György, Budapest, 2002., http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0011.html, letöltve: 2018-09-05
RÓNA 1986 Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.
THURÓCZY 1980 Thuróczy János, A Magyarok Krónikája. Budapest, 1980.
SZEMENOV 1895 Семенов, Н.: Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Cпб., 1895
TARDY 1980 Tardy Lajos: A TATÁRORSZÁGI RABSZOLGAKERESKEDELEM ÉS A MAGYAROK A XIII – XV SZÁZADBAN, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.
TÓTH 1966a Tóth T.: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4) (1966.a.)
TÓTH 1966b Tóth Tibor: Az ősmagyarok mai relictumáról. In: MTA Biol. Oszt. Közl. 9. (1966) 283-299.
TÓTH 1969 Tóth T.: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról, MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85–95.;
TREPAVLOV 2001 Trepavlov, V. V.: A Nogaj Horda története, Moszkva, 2002.
VÁSÁRY 1975a Vásáry I., Julianus magyarjai a mongol kor után. In: Somogyi Múzeumok közleményei. Kaposvár 1975.
VÁSÁRY 1975b Vásáry I., The Hungarians or Možars and the Me ščers/Mižers of the middle Volga Region, In: Archivum Eurasiae Medii Aevi. I/1975.
VÁSÁRY 2008 Vásáry István (2008): Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Budapest. 2008.
VÁSÁRY 2008a Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után: mozsarok és miserek (mescserek) a Közép-Volga vidékén, in: Vásáry István: Magyar Őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008. 37-72
Kapcsolódó cikkek:
Dr. Tóth Tibor, a keleti magyarok felfedezője
Dr. Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája (Anthr. Közlem. IX. évf., 1965. 4. sz. 139-149. o.)
Tóth Tibor: AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMÁRÓL
ISMERETLEN MAGYAR TÖRZSRE BUKKANT EGY BUDAPESTI TUDÓS
Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról (MTA II. Oszt. Közl. 19. 1969, 85-95. o.)
Benkő Mihály: Mádoky Kongur István a kazak-magyarokról /Egy levél margójára/
Benkő Mihály publikációinak listája
Omszki Sezsere
Az Omszki sezserék jelentőségéről
Keleti magyarok - Ellenszélben, tudománytörténet jelenidőben
Benkő István–Benkő Mihály: MIT ÜZEN AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMAINAK ÖNELNEVEZÉSE
KUSHKUMBAYEV, Aybolat: The Magyar (Madzar, Madiar) Ethnonym in Medieval Written Sources
BENKŐ, István: Dr. Tibor Tóth (1929-1991) - Discoverer of the Eastern Hungarians in Modern Times
[1] Tóth Tibor Üzbegisztáni útjáról Aczél Kovách Tamás irt cikket 1968-ban a Magyar Nemzetben. [ACZÉL 1968] Idézet a cikkből: „A mesés hírű Bokhara és Szamarkand városától délre a Kaska folyó északi partján a térkép egy kis falut mutat. Neve: Madzsar kislak, vagyis Magyar szállás. Tóth Tibor első útja ide vitt, de a faluban már csak négy-öt madzsar család élt. Annál nagyobb volt az öröm, amikor a Huszár folyó mellett három, a térképről nem ismert Madzsar nevű falut talált. Nevük: Szauligar Madzsar, Adak Madzsar és Jukari Madzsar. Erre már nagyobb számban élnek madzsarok is. De a közelben van még egy madzsar lakta helység: Gulisztán kislak. Vagyis Rózsakert szállás. Újabb meglepetés fogadta a tudóst Csim faluban. Itt jászok laknak. Úgy élnek együtt madzsarok és a jászok, mint nagyon messze onnan, a Duna mentén a magyarok és a jászok.”
[2] A Kirgizisztánban található magyar etnikai csoportokról K. Konkobajev a következőket írja: “Etnikai nevek: Madijar – nemzetségág a szaruu törzsön belül. A szaruu törzs szálláshelyei Észak-Kirgizisztánban az Isszik Kul tó partvidékén, és a talaszi területen vannak, Dél-Kirgizisztánban pedig a Zsalal-Abadi terület aksziji körzetében. Emellett, kisebb „Madijar” nevű etnikai csoportokkal találkozhatunk az icskilik törzsszövetség kipcsak, zsalajyr, zsoo keszek törzsein belül. Az ő szálláshelyeik elsősorban Délnyugat-Kirgizisztánban, a baszkeni területen vannak. [KONKOBAJEV 2013]
[3] „Az Észak–Kaukázusban széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, szablyák, kocsik, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a szokatlan szilárdsága természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is. A legnépszerűbbek a magyar hagyományok az oszétoknál, a karacsáj-balkároknál, a kumikoknál, és néhány tanúbizonyság szerint jól ismertek a kabardoknál, ingusoknál és az adigéknél is. Emellett S. B. Nogmov szerint a kumikok és kabardok szájhagyományában fennmaradt, hogy a magyarok egy része Dagesztánba költözött.” [HASZAROV]
[4] A Dest-i-Kipcsak mongol elnevezése.
[5] A Talasz folyó völgyében, a Hétfolyóközben.
[6] Abulhair kán volt az utolsó olyan Dzsucsida kán, aki – igaz, hogy csak az élete végén és csak rövid időre – de felülhetett Szain kán (azaz Batu kán) trónjára.
[7] Vö: V. A. Ahmedov, Gosudastvo kochevykh uzbekov, Moskva 1965., 59.
