Az alábbiakban ismertetjük dr. Tóth Tibor 1965. évi felfedezését és a turgaji magyarok között végzett antropológiai vizsgálatának megállapításait, majd a Tóth Tibor nyomán Bíró András Zsolt által 2006-ban vezetett tudományos expedíció antropológiai és genetikai eredményeit.

Dr. Tóth Tibor leírása 1965. évi felfedezése és állásfoglalása az ősmagyarok és a turgaji magyar csoport embertani (antropológiai) kapcsolatáról

Dr. Tóth Tibor (1929-1991) antropológus nevéhez fűződik a magyarságkutatás XX. századi legjelentősebb felfedezése. Ottó barát 1232-es és Julianus barát 1236-os útja után – néhány kósza hírt leszámítva - 1965 áprilisában ő találkozott először Közép-Ázsiában, a Turgaj-vidéken (Kazakisztán) olyan személyekkel, akik magukat magyarnak, más szóval keleti magyar népcsoport tagjainak vallják. Közöttük embertani adatokat gyűjtött és ezek alapján vizsgálatokat végzett. Szenzációs felfedezéséről 1966 április 12-én, a Magyar Tudományos Akadémián számolt be, az Antropológiai Témabizottság kibővített ülésén. Előadásának címe „Az ősmagyarok mai relictuma” volt. Az előadás szövegét az MTA Biológiai Osztály Közleményeiben [Tóth 1966b: 283-299] publikálta.

Kép: Dr. Tóth Tibor, foto: Magyar Természettudományi Múzeum

Tóth Tibor 1964-1965-ben járt tanulmányúton a Szovjetúnióban. A tanulmányút elsődleges célja: „A magyar nép származásával kapcsolatos összehasonlító embertani adatok gyűjtése kb. 4000 felnőtt egyénről”. Végül 3100 egyénnél végzett mérést Baskíriában és Kazahsztánban.  Mint írja: „…váratlanul kiderült, hogy a [Kazah] köztársaság Kusztanaj területén egy magyar csoport él, a szervezést ez irányban szorgalmaztam. … 1965. április 7-29. között folytathattam az adatgyűjtést a kusztanáji terület (200.000 km2) Dzsangildi és Tobol-i járásaiban a magyarok, a kipcsakok és más törzsbeliek között, összesen 400 felnőtt egyénnél. … a gyűjtőmunka teljes befejezését az időjárási viszonyok lehetetlenné tették … Mégis, a természeti nehézségeket jelentős mértékben ellensúlyozta az a tény, hogy kísérőm a Kazak Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársa Seitbek Nurhánov maga is kipcsak származású, korábban hosszú ideig tanítóként dolgozott a szárükopa-i magyarok között, kitűnően ismerve a helyi adottságokat. A Kazahsztán területén megtett út kb. 8.000 km volt.”

Tanulmányútja során több tagköztársaságban előadást tartott az „ősmagyarok eredetének problémájáról”, tudományos vizsgálataival kapcsolatos „előzetes következtetéseiről”. Ahogy útijelentésében írja, a Kazak Tudományos Akadémián 1964. december 12-én tartott előadásában „…az embertani leletanyag ismeretében vázoltam azt a hipotézisemet, mely szerint az ősmagyarok elvándorlása az Urál-vidékről a széleskörűen elterjedt nézetekkel ellentétben a VIII. századnál jóval korábban megkezdődött. Vázoltam továbbá másik hipotézisemet, mely szerint a magyar nép etnogenezisének problémái – legalább is embertani vonatkozásban – túllépik a finnugor csoport etnikai történetének kereteit. Ezzel kapcsolatban érintettem az őshaza problémáját s harmadik hipotézisemet az Észak-Káspi (tenger) mellékre vonatkozóan…” „Előadásom részletes ismertetése megjelent a Kazak Tudományos Akadémia Közlönyének Társadalomtudományi sorozatában, annak  1965 évi 2. kötetében.” [Tóth 1966a]

Kép. MADIAR (ejtsd a ciril betűs írás olvasásának szabályi szerint: MAGYAR) népnév a szagai magyar temetőben. Foto: Benkő Mihály

Dr. Tóth Tiborra is érvényes a megállapítás, melyet Harmatta János akadémikus egy későbbi kutatás kapcsán mondott:

"...rendkívül nehéz, szinte csak véletlenül lehet a keleti magyarság nyomára bukkanni. Julianus korában a magyar anyanyelv megőrzése még megkönnyítette azonosításukat, ma már ez is eltűnt." [Harmatta 2001] Dr. Tóth Tibor esetében ez a véletlen Szeitbek Nurhanov nyelvésszel való találkozás volt, aki az egyébként tiltott területnek minősülő É-Kazakisztánban az 50-es években magyar gyermekeket tanított. Az azonosítás megkönnyítését a sok évszázadon keresztül megőrzött etnikai név tette lehetővé.

Tóth Tibor publikációjában ismerteti az általa vizsgált embertani adatokat. 

„Az embertani adatokról

Bár a morphológiai jellegeket a Kusztanáji Terület Zsángeldii (Turgáji) és Toboli járásaiban összesen 400 felnőtt egyénnél elemeztem, ebből a kontingensből a magyarok részaránya 112, vagyis 80 férfi és 32 nő. Túlnyomó többségüket a Küzbel szovhoz telephelyein (Szaga, Özönküzdük, Zsörök, Khömsök, Sopán és Zsüzbáj-jurtacsoport) vizsgáltam.

Az adatgyűjtést 47 metrikus és metrológiai jellegre vonatkozóan végeztem. A haj, szem és bőr pigmentációját FISCHER, MARTIN (1928) és LUSCHAN mintái szerint elemeztem. A merológiai tulajdonságokat a moszkvai anthropológiai iskola vizsgálati programját képező leíró kategóriák (hármas, négyes és ötös ball-rendszer) szerint értékeltem. Ezáltal, az egységes metodika következtében s különösen a metrikus jellegek vonatkozásában fokozódott a reális összehasonlítás lehetősége (ROGINSZKIJ – LEVIN 1955).

Jelenleg, a magyar csoportéval együtt, kilenc férfiszéria 842 egyénének kilenc metrikus és 14 merológiai-leíró jellegére vonatkozó adataink rövid étékeléséről szólunk. Az értékelésnél a primér taxonómiai jellegek történeti korrelációjának tényéből (elvéből) indultunk ki, mely eurázsia etnikai-anthropológiai kontaktzónáiban több, mint kétezer év folyamán gyakori jelenségként funkcionált a paleometallikumtól a népvándorláskor végéig. Ezért az eurázsiai kontinens fő taxonómiai csoportjainak jellemző adatait bevontuk az összehasonlításba (DEBEC 1951, 1965; LEVIN 1947; ABDUSELISVILI 1963; Lásd 1. és 4. tábl.). Ugyancsak felhasználtuk az eurázsiai kontaktzóna kevert eredetű csoportjainak adatait (DEBEC 1947, 1952; LEVIN 1952) is.

A Kusztanáji területen élő argün-mgyar férfiszériára jellemző a rövid, igen széles fej, az igen széles, magas arc, a kisközepes termet (163,7 cm). Jellemző továbbá a lissotrichia, amelynek azonban első kategóriája, vagyis az egyenes-merev haj csupán 38,1%-ban fordul elő (2. tábl.). Az epicanthus közel 80%-ban hiányzik, az arcszőrzet sűrűsége az átlagosnál gyengébb, a mellszőrzet pedig dominánsan nagyon ritka (94,6%). Az arcprofilra és a járomtájra a közepes fejlettség a jellemző, mint az orrgyökmagasságra is. Többséget képez az egyenes orr (61,2%). A sellion-ciliármediális táv (= D), amely elsődleges rasszdiagnosztikai jelentőségű, viszonylag kicsiny (5,4 mm). A haj-, és szemszín vonatkozásában jellemző a dominánsan sötét pigmentácó (3. tábl.). A bőrszín elemzése szinte teljes mértékben a világos változatot adta (98,7%).

A fenti észrevételek alapján kétségtelen, hogy az argün-magyar férfiaknál a dél-szibériai rassz morphológiai sajátosságai tükröződnek az egyes metrikus és merológiai adatokban illetve azok komplexumában (LEVIN 1954; GINZBURG 1963A, B). De az egyes jellegek abszolút étékeinek elemzésén túlmenően fontosnak tartjuk néhány jellegpár kombinációjának sztereo-korrelációs analízisét.

A sellion-ciliármediális távot kifejező két orrmagasság adatai (= D) a korrelációs mezőben lehetővé teszik annak megállapítását, hogy a turgáji csoport vagyis a magyar, egyéb argün (=saksak, simolát, zsilkajdár) és kipcsák férfiak e fontos rasszdiagnosztikai sajátosság tekintetében igen közel vannak egymáshoz és az osszétekhez, a kombinációs mező átmeneti zónájának europid felében. Megállapítható továbbá, hogy a nevezett turgáji csoport jelentősen távol van a hantiktól (1. ábra). A hanti anyag a fenti jellegkombináció szerint a bjelájai csoporhoz van közel, az uszergán anyag pedig a kazáh IV-es (Kis-Orda) szériához. Igen fontos momentum,, hogy a turgáji csoport közelebb van a többi kazáh szériához, mint a bjelájaiakhoz (1. ábra).

A második korrelációs mezőben a morphológiai arcmagasság és a járomívszélesség kombinációja elemezhető (2. ábra). A magyar széria a mongoloid csoport közvetlen közelében található, int a többi turgáji és egyéb kazáh leletek. A bjelájai csoport többsége az átmeneti zóna eropoid felében van, csak az uszeránok közelítenek a kazáhokhoz. A turgáji magyarok és a bjelájaiak (pl. délbaskíriai jurmaták és tatáriai jenők) morphológiai távolsága e kombinációban szintén jól kifejeződik.

A harmadik korrelációs mezőben a morphológiai arcmagasság és az első orrmagasság (subnasale-ciliármediális táv) kombinációja analizálható (3. ábra). Ez esetben a turgáji csoport (magyar-argün-kipcsák) szintén az átmeneti zóna mongoloid térfelén van. Az uszergánok nem a bjelájaiakhoz (jurmata, min, jenej), hanem a turgáji csoporthoz vannak közelebb.

A negyedik kombinációs változatban a fejhosszúság és fejszélesség adatainak összefüggését elemezhetjük (4. ábra). Az előző három korrelációval szemben itt nem az eurázsiai fő taxonómiai csoportok sajátosságai fejeződnek ki, hanem csupán a morphológiailag másodlagos taxonómiai értékű vonások, amelyek függetlenek a kontinentális (vagyis europoid illetve mongoloid) szisztematikai csoportoktól. Az itteni kombinációból világos, hogy a brachy-, és dolichocrán sajátosság mindkét kontinentális szisztematikai csoportnál megvan. A turgájiaknál a brachy-, mesobrachycránia tendenciája figyelhető meg.

A következőkben nem morphometrikus, hanem morphoscopikus jellegek kombinációját adjuk. Az epicanthus és arcszőrzet esetében a magyarok az argünökkel és kipcsákokkal együtt a többi kazáh szériához vannak közelebb az átmeneti zónában, nem pedig a bjelájaiakhoz (5. ábra). Végül az arcprofil és az orrgyökmagasság morphoscopikus kombinációját alkalmazzuk (6. ábra). A turgáji magyarok, argünök és kipcsákok e vonatkozásban is közel vannak egymáshoz, de az átmeneti zóna europoid térfelén. Az uszergán széria közel van a magyarokhoz. A többi bjelájai leletek (jurmata, min, jenej) vizont az europoid zónán belül helyezkednek el. Ebben a második morphoscopikus kombinációban bizonyos eltérés mutatkozik az általunk nyert értékek valamint DEBEC és LEVIN adatai között, (6. ábra: 3. és 4. tábl.). Ez kétségtelen, hogy magyarázható részleges metodikai eltéréssel, amelynek lehetőség merológiai sajátosságok elemzésénél nem mindig kerülhető el, ugyanakkor figyelmet érdemel, hogy a sztyeppe övezetben keletről nyugatra haladva a morphológiai összetételen az europoid sajátosságok egyre gyakrabban fordulnak elő. Márpedig a turgájiak az eurázsiai kontaktzóna nyugati felében élnek.

Az alkalmazott összehasonlításokból ismétlődően megállapítható a turgáji magyarok, egyéb argünök (=saksak, simbolát, zsilkajdár) és kipcsákok nagyfokú közelsége, amely csak hosszan tartó együttélés folyamatában alakulhatott ki. Az a tény, hogy a turgáji csoport az egyes kombinációk tekintetében nem a bjelájaiakhoz (jurmata, min, jenej), hanem a kazáh nép középső és kis zsuzainak szériáihoz van közelebb, jól kifejeződik az argün-magyarok korai, igen régen elkezdődött asszimilációs folyamata. Mindenesetre kétségtelen, hogy a szárükopai magyarok embertani összetételében tükröződő morphogenezis iránya más, mint a Bjelája-medencei jurmatáknál, mineknél és jenejeknél!

Már a taxonómiailag fontos somatometrikus és somatoscopiai jellegek értékelésénél utaltunk arra, hogy a szárükopai magyarokra a délszibériai rassz sajátosságai jellemzők. Ismeretes, hogy a dél-szibériai rassz genezisében két morphologiai faktornak volt meghatározó szerepe: a közép-ázsiai-kazahsztáni területen élt bronzkori-andronovói népesség europoid jellegkomplexumának és belső-ázsiai mongoloid elemeknek (GINZBURG 1963a, 1964; DEBEC 1952, 1956, 1958; LEVIN 1952, 1954). Az a tény, hogy a szárükopai magyarok embertani habitusában a dél-szibériai rassz tulajdonságai fejeződnek ki, felveti a hosszantartó asszimiláció időtartamának problémáját. Ezzel kapcsolatban utalunk arra, hogy a dél-szibériai rassz genezisében végbement keveredési folyamat időtartamát DEBEC (1956) a népvándorlás korára jelöli. GINZBURG pedig a dél-szibériai rassz genezisének időtartamát az i. u. első évezred egész intervallumára körvonalazza (1963a, 1964). A közelmúltban végzett kiegészítő vizsgálatok (TÓTH 1965) megerősítik a korábbi észrevételeket, melyek szerint a keveredés folyamatában kialakuló morphológiai tulajdonságok legalább egy évezrednyi együttélés következményei. Mivel viszont a paleoanthropológiai leletekből az i. u. első évezred egész intervalluma állapítható meg a délszibériai rassz kialakulásának időtartamaként, s mivel a turgáji magyarok nem a bjelájaiakhoz, hanem a nyugatkazhsztáni etnikai csoportokhoz vannak közelebb, feltételezhető, hogy a szárükopai magyarok az i. u. első évezredben élt Észak-Káspi-Jaik melléki szarmata-alán-prehun kori elődök mai relicumát képezik, akik a Nyugati-Türk Khaganátus idején vagy későbben mai szálláshelyükre telepedtek át (kiemelés tőlem – B. I.) [V. ö.: Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról, in: MTA, II. Oszt. Közl. 19. 1969., 85-95.].”

Ezt követően Tóth Tibor „Néhány auxiliáris problémáról” címmel a következő megjegyzéseket teszi:

 „A turgáji magyar csoport törzsi-nemzetségi helyzetével kapcsolatban elkerülhetetlen egy elméleti aspectus: a törzs és nemzetség fogalmának gyakori összefonódása. Nincs egységes vélemény arra vonatkozólag, hogy az amak (középkori ojmak, omak) terminus hármas fogalma: nemzetség, nagy-nemzetség, törzs, milyen társadalmi-gazdasági körülmények között váltakozott (Tokarjev 1958, Amanzsolov 1959, Vosztrov 1962). Bár az utóbbi évtizedekben intenzíven foglalkoztak a kazáh nép törzsi-nemzetségi összetételének vizsgálatával Amanzsolov 1959, Vosztrov 1961, 1962), az egyes törzseket alkotó nemzetségek rendszeres kutatása a nyugat-kazahsztáni Kis-Zsuz vonatkozásában ismeretes egyelőre (Vosztrov 1962). Fenti észrevételek azonban nem változtatnak a szárükopai magyarok törzsi-nemzetségi helyzetének képén. Az argünök törzsszövetsége viszonylag későn alakult ki és területileg a XI. században Mahmud-al-Kasgari szerint a mai DK Kazahsztán területén tartózkodtak. Csak a XIV.-XV. századokban telepedtek északra, különböző népmozgalmakkal összefüggésben (Amanzsolov 1959).

 Ami a szárükpai magyarokat illeti, különösen fontos az etnonim kérdése. Vizsgálatunk idején mind a Kusztanáji Területen, mind Alma-Atában megerősítették, hogy nem madzsarokról, hanem magyarokról van szó. A Szárükopa-Khonraulö partmenti övezetének magyar telephelyein a helyiek szintén magyar (madiar)-nak nevezték magukat. Mint ismeretes a X. századi arab utazók: Ibn Ruszta és al-Maszudi madzsagárokról, illetve badzsgardokról írnak (Győrffy-Czeglédy 1958). Rendkívül fontos azonban a XII. századi al-Marwazi mervi orvos tudósítása a türkökről, melynek kapcsán a mai Kazahsztán és Közép-Ázsia területén élő valamint velük határos IX-XI. századi népcsoportokról ad rövid leírást. Taba, i al-haiiawan c. munkájában a 9. § 13. pontjában nem madzsarokról, hanem a magyarokról ír (Hrakovszkij 1959). Az arany Horda, majd a Fehér Horda szétesése után Nyugat-Kazahsztán területén megalakult az Üzbég fejedelemség, amelynek részét képezte a Turgáj-vidék is (Ahmedov 1965), Vosztrov 1962). Nem lehet véletlen épp ezért az, hogy a Bahr al-aszrarban Mahmud ibn Vali szerint Abu-l-Hair XV. századi üzbég fejedelem csapataiban nemcsak kipcsákok, hanem madzsarok is szolgáltak (Ahmedov 1965). Figyelmet érdemel továbbá a Tavarih-i Guzida-ji Nuszrat Náme című türk nyelvű anonim kézirat adata amely, Jugyin szerint valószínűen magától Muhammad Sejbani khántól, Abu-l-Hair unokájától származik s amelynek megfelelően a Burunduk fejedelem elleni küzdelemben a madzsar-omakbeliek is részt vettek (Judin 1965) Megemlíthető továbbá, hogy Hanükovnak a múlt század első felében a buharai fejedelemségről írott munkájában madzsar törzsről is szó van, mint preüzbég finn-ugor (Tokarjev 1958) csoportról. Végül igen fontos Kazancev közlése a múlt század közepéről, amelyben az orenburgi tartomány keleti részén élő argün „nemzetségek” között a magyarok és simbolátok is szerepelnek, akik egyébként ma a Szárükopa-Khonraulö mentén egymás szomszédságában élnek (Arisztov 1896).

 A fentiekkel kapcsolatban mindenekelőtt megjegyzendő, hogy a történelmi körülmények figyelembevételével, amelyek évszázadokon keresztül a Káspi-Aral-Turgáj vidékére egyaránt jellemzőek voltak, a madzsar és magyar etnonimek valószínűen egy ugyanazon etnikai csoportra vonatkoztak. Tehát nincs kizárva annak lehetősége, hogy a felsorolt történeti forrásokban a turgáji magyarok elődeiről van szó. Igaz, hogy azt etnonim „magyar” változata csak két esetben szerepel, al-Marwazinál és Kazancevnél. A két forrás közötti hét évszázadban csupán a XV. századi forrásanyagban szerepel az etnonim „madzsar” változata. Lehetséges azonban tehát, hogy ez az üzbég fejedelemség fennhatósága alatt élő turgáji magyarok pontatlan átírása.

 Mivel a rendelkezésre álló embertani adatok értékelése évezredes asszimilációra enged következtetni s mivel al-Marwazi már 100 évvel a mongol hódítás előtt tudósít a magyar csoportról, véleményünk szerint kizárnak tartható, hogy a Kusztanáji területen élő magyar relictumot olyan általánosan ismert történeti eseménnyel hozzuk kapcsolatba, mint a „tatárjárás”.

…

 Összefoglalóan megállapítható, hogy a rendelkezésre álló embertani és auxiliáris leletek tanúsága szerint a turgáji magyar csoportban sikerült egy az Eurázsiai határövezetben kb. másfélezer évvel ezelőtt élt nagyobb etnikai egység relictumát vizsgálni.” [Tóth 1966b: 283-299]

Harmatta János
2001 Előszó in: Benkő M.: Julianus nyomdokain Ázsiában – Harmatta János előszavával, TIMP Kiadó, Budapest

Tóth T.:
1966 a: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Ujfalvy Károly nyomában). Anthrop. Közlem. 1966. 10 (4): 139-143

Tóth T.
1966 b: Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 9. (1966), 283–299, https://julianusbaratai.blog.hu/2018/09/03/toth_tibor_az_osmagyarok_mai_relictumarol, letöltve: 2019-09-06

Bíró András Zsolt és társai 2006. évi tudományos expedíciójának megállapításai

Bíró András Zolt 2007-ben publikálta a Tóth Tibor és Benkő Mihály nyomán a kazakisztáni „madjar” (valójában betűszerinti átírásban „madiar”, amit a ciril betűs írás olvasásának szabályai szerint „magyar”-ként kell kiejteni) törzs szállásterületére általa vezetett tudományos expedíció előzetes eredményeit. [Bíró 2007] A publikációt kivonatosan ismertetjük. (A végleges eredményeket az American Journal of Physical Anthropology szakfolyóiratban pulikálták 2009. év januárjában. [Y-chromosomal comparison…]

„Előzmények

Miért éppen Kazakisztán?

Több régészeti és embertani párhuzam szól amellett, hogy a magyarság őstörténetének több meghatározó fejezete is a mai Kazakisztán különböző régióiban játszódhatott le.

Szinte teljesen a feledés homályába veszett, hogy 1967-ben (valójában 1965-ben – a szerk.) Tóth Tibor, magyar antropológus, Szeitbek Nurhanov torgaji származású kazak nyelvész felvetése nyomán, az ő kíséretében járt a magyar törzs területén. Az akkori politikai helyzetben nem bontakozhatott ki további kutatás, sőt Tóth Tibor sem foglalkozhatott érdemileg a témával. Többet nem is engedték visszatérni a Torgáj területre, amely az akkori Szovjetunió idejében zárt terület volt a külföldiek számára (úgy, mint az egész Kazak tagköztársaság, leszámítva Alma Ata városát).

A magyar kutatók Dr. Erdélyi István régészprofesszor jóvoltából értesülhettek újra, a madjar (madijar, madyar, madiar, ejtsd magyar, a továbbiakban: madjar – a szerk.) törzset érintő kutatásokról Erdélyi professzor hívta fel a figyelmemet Tóth Tibor ide vonatkozó munkájára.

Tóth Tibor nyomdokában 2002 szeptemberében, immár a független Kazakisztánban, Benkő Mihály keletkutató, Babakumar Khinayat kíséretében, aki a Kazak Állami Múzeum munkatársa és kiválóan beszél magyarul, járt a torgaji magyarok között. Csak néhány napot volt módjuk a helyszínen tölteni, de Benkő Mihály értékes fényképeket készített és legendákat, meséket gyűjtött a helybéli öregek elbeszélései alapján. Benkő Mihály a látogatáson gyűjtött anyagból szép fotókkal illusztrált könyvet jelentetett meg.

Átfogó, természettudományos kutatás azonban mindeddig nem folyt a madjar (magyar) törzzsel kapcsolatban. Ezért 2005-ben elkezdtem szervezni a torgáji magyar törzset vizsgálandó expedíciót. 2006 májusában Professzor Orazak Iszmagulov antropológus, akadémikus meghívásának jóvoltából két hetet tölthettem el Almaty-ban (Kazakisztán régi fővárosában). Értékes kutatónapokat tölthettem el a Kazak Állami Múzeumban és sok kiváló szakembert megismerve rengeteg információt gyűjthettem be, többek között a madjar törzsre vonatkozólag is. Iszmagulov professzor is megerősített abban, hogy a magyar törzs esetében valószínűleg többről lehet szó, mint a véletlen egyezés a két nép nevében.

Hazaérkezésem után, nagy lendülettel folytattam a torgaji expedíció előkészületeit.

Végül 2006 szeptemberében, mint a Magyar Természettudományi Múzeuma Embertani Tárának kutatója, a Kazak Központi Állami Múzeummal együttműködve három hetes tudományos expedíciót (antropológiai vizsgálatok és mintavétel DNS vizsgálatokhoz) indítottam a kazakisztáni Kosztanaj megyében (Zhengeldi járás) elterülő úgynevezett Torgáj-vidékre. Általános célnak jelöltük ki a madjar törzsi terület feltérképezését, annak megállapítását, hogy a madjarok hány településen és hozzávetőlegesen mennyien élnek, milyen körülmények között (település szerkezeti, szociológiai és demográfiai szempontból), valamint milyen hagyományokat őriznek.

Az expedíció tudományos célja, részletes antropológiai felmérés (fej és arcméretek, szinkomplexió vizsgálat, taxonómiai elemzés, antropológiai fotóalbum készítés) a Torgaj-vidéken élő madjar törzs körében, és lehetőleg minél több településen, minél több személyt bevonva genetikai minta vétele a törzs tagjaitól.

Népességtörténeti vonatkozások

 A hatalmas területet felölelő Kazakisztánban ma hozzávetőlegesen 43 törzset tartanak számon a kazakok között (Z. O. Artikbajev 2003.) A kazakok bonyolult törzsi és nemzetségi rendszerének kialakulása igen régi időkbe (régiónként eltérő időszakok) vezet vissza. Ezen eseményekkel kapcsolatban megbízhat írásos források csak igen korlátozott számban állnak a rendelkezésünkre. Ezáltal mindezen folyamatok népességtörténeti (szociológiai, politikai, migrációs) hátteréről csak közvetett ismereteink vannak.

A törzsi és törzsszövetségi rendszer hagyománya és számontartása, különösen a házasodási szokásokban a mai napig megvan (természetesen a nagyvárosokban már sokat veszített a jelentőségéből).

A kazak törzsek sokasága három nagy „zsüz”-re (törzsszövetségi csoport) oszlik, amelyek ha nem is szabályos határokkal (számos területi átfedéssel), de három nagyobb regionális egységet alkotnak.

Általában jellemző, hogy a különböző törzsek férfi tagjai az adott „zsüz”-ön belülről (a „szövetséges” törzsek csoportjából) választanak feleséget.

A nyugat-kazakisztáni Torgaj vidéken, a Szarikopa-tó régiójában, viszonylagos izolációban (nehéz megélhetést kínáló, városi zónáktól távol eső terület) és a madjar nevű törzs. Népnevük szinte tökéletesen megegyezik a magyarországi magyarok saját népnevével (magyar nyelven kiejtve). Ettől függetlenül a magyarság etnogenezisével (illetve annak egy szakaszával) kapcsolatban az utóbbi idők antropológiai, régészeti valamint történeti kutatásainak eredményei egyre több tekintetben mutatnak összefüggéseket a Kaszpi-régió és Közép-Ázsia különböző területeinek történetével és bizonyos antropológiai értelemben vett jellegzetességeivel. (Tóth, 1965; Lipták, 1979).

A madjar törzs a kazakok középső zsüz-ének (Orta zsüz) argün törzsével él törzsszövetségben.

A Torgaj-vidéken az utóbbi évtizedekben szinte teljesen elhanyagolható a kívülről jövő migrációs hatás, inkább csak az elvándorlás alakította a terület népességszámát. Házasodási szokásaik révén „lokális exogámiában” élnek. A madjar férfiak nem vehetnek feleségül madjar nőt (törzsön belüli tiltás). Feleséget a területen élő, törzsszövetséget alkotó közösségből választanak (tehát az Orta zsüz helyi törzseiből), elsősorban az argün, valamint a kipcsak, kerei, kongirat és najman törzsekből. Ugyanakkor az Orta zsüz-ön kívülről szintén nem szabad feleséget választaniuk. A Torgaj-vidék többi, a területen élő közösségeire is jellemző, hogy házasodási tiltás van a törzsön belül (a belterjesség elkerülése végett). Mindezek azt eredményezik, hogy azok a helyi törzsek, amelyekből a madjar férfiak feleséget választanak, gyakoriak a magyar felmenők (női ágon) és így tulajdonképpen a helyi törzsek „regionális endogámiában” élnek. A kazakisztáni madjar törzs (beleértve az elvándoroltakat is) az egész ország területén, együttesen is csak hozzávetőlegesen, egy-két ezres létszámú közösséget alkot. A madjar törzs mintegy 300-400 éve jelent meg a Torgaj vidéken és alakította ki szállásait a Szarikopa-tó övezetében, ahol szinte a közelmúltig (1960-as évekig) élte hagyományos nomád – pásztorkodó életmódját, főképpen jurta telepeket alkotva. A Szovjet idők kolhozosítási időszakában kényszerítették a Torgáj-vidék lakosságát teljesen letelepült életmódra, állandó „barakk-telepekre”. Bizonyos történeti források utalása szerint (Tavarih-ü Guzida ij Nusszrat Name- Muhammad Sejbani, in: P. A Jugin 1966.) a madjar törzs már a XV. sz-ban említve volt egyes Közép-ázsiai krónikákban (Benkő 2005). A törzs saját szájhagyománya alapján délkeleti irányból, valószínűleg a Karatau – vidékről (Dél Kazakisztán megye, illetve Zhambul megye) vándorolt be a mai szállásterületére. A madjar-törzs egyes csoportjai a mai Özbegisztán területén, az Aral-tó déli partjainál is fellelhetők (Qazad drya és környéke).

Az expedíció

A sok szervezési és előkészítő munka után végül 2006. szeptember elején útnak indult az expedíció Almaty-ból. Egy terepjárónyi felszereléssel és négy résztvevővel. A kutatócsoport tagjai voltak: Ainagül Iszmagulova (antropológus) a Kazak Központi Állami Múzeum tudományos munkatársa, a híres Orazak Iszmagulov akadémikus (antropológia professzor) leánya, Répássy Miklós, Kazakisztánban élő magyar üzletember, régiségszakértő és restaurátor, Kajrát Bibek kazak sezsere szakértő és tolmács. Bíró András Zsolt (antropológus), az expedíció vezetője.

Az induláskor nagyon kevés és ellentmondásos információval rendelkeztünk a madjar törzsről, valamint arról, hogy pontosan mely településeken élnek. Avval kapcsolatban sem voltak ismereteink, hogy miképpen fognak fogadni minket. Néhány kazakisztáni kollégánk is szkeptikus volt és azt próbálták ecsetelni, hogy elég „vad vidék” a torgáji terület és nem rajonganak az idegen látogatókért az ottaniak. Sokan arra figyelmeztettek, hogy eléggé zárkózottak arrafelé az emberek és muszlim hitük révén sem örülnek, ha fényképezik őket. Azt pedig, hogy a szájukba nyúljak mintavétel végett (száj nyálkahártya kaparék vétele a DNS vizsgálatokhoz) többen megmosolyogták a kazak ismerőseink közül. Utazásunk második napján egy másik autóval csatlakozott az expedícióhoz Zsanat nevű kísérőnk, akinek feladata az volt, hogy kövesse a terepjárónkat és az esetleges nehézségek vagy szerelések alkalmával segítsen. Ahol véget érnek a kiépített betonutak, illetve, ahol szinte lakatlan sztyeppei vagy sivatagi területeken megy az út, mindig két járművel lehet csak hosszútávon utazni, hogy segítséget lehessen kérni, ha valami probléma adódik, vagy el lehessen jutni egy településre alkatrészért, szerelőért, vontató járműért stb. Vannak olyan zónák, ahol száz kilométeren belül nincs állandó lakott hely!

Háromnapos, néhol viszontagságos sztyeppei utazás révén érkeztünk el Arqalik városába (a Torgaji-terület peremére). Ott a törzsi terület közelében el kezdtünk madjarokat keresni a városban. Azt tudtuk, hogy jó néhány madjar család él ebben a városban, akik az utóbbi évtizedekben a munkalehetőség miatt költöztek be a környező vidékről. A szerencse mellénk szegődött, mert a második arqaliki napunkon megismertük Kurmangazi Sokpituli-t, aki a Megyei elektromos Vállalat vezérigazgatója és mellesleg madjar, a törzs vezetőinek tagja, az egyik legjobban megbecsült ember a vidéken. Kurmangazi szimpátiával fogadott minket és rögtön az ügy mellé állt! Az első két napon jött is velünk és saját autójával mutatta az utat az első „madjar lakta” falvak felé! Errefelé már nincsenek útjelző táblák és sok helyen magát az „utat” is nehéz megtalálni. A további napokban a navigáció volt az egyik legnehezebb feladat.

Mindez azonban már nem zavart minket, mert „megtaláltuk” a törzset, és ami a legfontosabb: minden képzeletet felülmúló szeretettel fogadtak bennünket, szinte mint egy távolból most hazatérő rég nem látott rokont! Az első meglepetésen túl, mindenhol vendégül láttak minket és szállást adtak. Néhány órás ismerkedés után elmondtuk az utazásunk tudományos célját is. Az akszakálok (helyi idős-bölcs vezetők/ jelentése: ősz-szakálok) megérezték ennek jelentőségét és mindenhol segítettek lebonyolítani a vizsgálatokat és az antropológiai fotóalbum elkészítését. Így minden településen elvégezhettem az antropológiai méréseket (fej- és arcméretek felvétele, szinkoplexió elemzés) és a szájnyálkahártya kaparék levételét. A törzs minden tagja segített abban, hogy mindenkihez eljussunk, vagy mindenkit elhozzanak a vizsgálatok helyszínére. Összességében három hetet töltöttünk a törzsi területen, a madjarok között élve és minden településre elutaztunk ahol madjar családok laknak. Összesen 16 települést keretünk fel, majdnem 3000 kilométert utazva csak a törzsi területen.

Az expedíció így rendkívül sikeresnek mondható, mert minden célkitűzését megvalósítottuk. A törzs szinte minden családját vizsgáltuk (mármint akik a törzsi területen laknak) és szinte minden elérhető férfi tagjától vettünk genetikai mintát (azért csak a férfiaktól, mert a genetikai vizsgálat során Y-kromoszóma analízist végeztünk el a populáció genetikai összehasonlítások végett). Kazakisztán történetében most fordult elő először, hogy egy törzset (még ha az igen kis létszámú is) szinte teljes egészében, reprezentatív módon megvizsgáljanak tudományos módszerekkel.

Tudományos eredmények (vázlatos ismertetés)

 Az összes madjarok által is lakott (ahol legalább három madjar család él) település és telep felkeresése után nagyjából kirajzolódott a történeti törzsi szállásterület. A hagyományok és a közvetett történeti források alapján azt lehet feltételezni, hogy a madjar törzs kb. a XVII. sz.-végén, illetve a XVIII. Század elején települt erre a területre (valószínűleg délkeleti irányból érkezve) és tagozódott be a kazakság úgynevezett Középső Hordájába (Orta-Zsüz).

Általánosságban elmondható, hogy a ma Kazakisztán bármely területén élő madjar törzsből származó egyén ősei is a Szarikopa tó vidékét körülvevő sztyeppékről származik (leszámítva az északibb régiókba került, ma a kipcsakok között élő Kipcsak-magyar töredékeket). Ma már igen sok madjar él távol a törzsi területtől az utóbbi évtizedek elvándorlási hullámai miatt. Leginkább a környező ipartelepekre költöztek be munka és jobb megélhetés reményében (Oktjabrsk, Arqalik, Amangeldi), ahol ma is összetartozó közösséget alkotnak. A távolabbi vidékek közül sokan költöztek a megyeszékhelyre (Kosztanaj) valamint a régi (Almaty) és az új fővárosba (Asztana). A törzsi területen a legnagyobb számban a következő településeken élnek madjarok: Küzbel, Szaga, Kumsiq, Bidajik, Taus, Ajtuar-telep. Madjar családok élnek még Torgajban, Toganajban, Asutasztiban és Altinszarinban.

Az antropológiai vizsgálatok során nyolc különböző fej és arcméretett rögzítettem valamint a szinkomplexiót és a jellegzetes morfológiai jegyeket vizsgáltam8részletes táblázatok és az eredmények a hamarosan megjelenő antropológiai cikkben olvashatók). Általánosságban a következő antropológiai jellegek jellemzőek a madjar törzs tagjaira:

Jellemző a dominánsan sötét pigmentáció, a hajszín 92-94%-ban fekete vagy sötétbarna, 6%-ben középbarna. Világos hajú férfi nem is volt a mintában. A szemszín esetében nagyobb a variancia. Itt is a sötét pigmentáció van túlsúlyban (71%), de jelentős az átmeneti (kevert) szemszínek (zöld, szürke) aránya (18%) és 11%-ban világos szem is jelen van (sötétkék, világoskék, világossürkés), mely közép-Ázsiában igen ritka (általában 6% alatti). A bőrszín általában a világos különböző fokozata, de az európai szériáknál sötétebb árnyalatú (világosbarna, világos-sárgásbarna). A napnak kitett felületeken igen sötét tud lenni (az arc és a kéz egészen sötétbarna árnyalatokat tud mutatni).

Az arc és testszőrzet sűrűsége a eurüpai (főleg a nordikus és mediterrán) csoportokhoz képest jóval enyhébb. A bajusz és szakáll növés azonban erősebb, mint a tisztán mongolid jellegű populációknál. A mongolredő 80-82%-ban hiányzik, 10-12%-ban enyhe és csak 6-8%-ban közepes vagy erős fokozatú.

A koponyaforma alapján a magyar törzs férfiaira jellemző az általában közepes hosszú, igen széles fej. A hosszúság-szélességi index (M1:8) alapján a rövid fej domináns túlsúlyban van (Martin). A férfiak 93.4%-ban a brachikran formakörbe tartozik, és csak 6,6%-a esik a mesokran formakörbe. Férfiak között dolichokran formát senkinél nem állapíthattunk meg. Általában jellemző a fej viszonylag nagy mérete és különösen hangsúlyos a nagy szélességi dimenzió (M : 8. Az arc általában magas, ritkábban közepesen magas, és csak elenyésző esetben alacsony. Jellemző a kifejezett járomív szélesség.

Az orr általában magas és széles, az arc síkjából mérsékelten kiemelkedő. Az orrgyök magasság általában közepes, illetve kicsi. Az európai szériáknál kisebb, de a mongolidokra jellemző értékeknél szignifikánsan magasabb. Az arckoponya jellemzőiben nagyobb heterogenitás mutatkozik, mint az agykoponya esetében. Jellemzően gyakori az alapvetően europid és a különböző mongolid jellegek kombinációja. A törzs női tagjainál kifejezettebbek a mongolid jellegek, de általánosságban férfiaknál is meglévő ugyanazon taxonómiai csoportokba sorolhatók be.

Összességében megállapítható a koponya- és arcformák alapján egy brachikran, kisebb részt mesokran, magasarcú, döntően europid alapnépesség (alapnépességek) és különböző mongolid formák folyamatos (több hullámban megvalósuló) keveredése révén kialakul jelleg együttes jellemző a madjar populáció mai tagjaira. A mai kazakisztán hatalmas területén antropológiai szempontból igen heterogén a lakosság (Iszmagulov, 1968)) Önmagában a kazak népen belül is igen nagyok lehetnek a különbségek a különböző régióktól függően, valamint a taxonómiai jellegek összetevői is igen változatosak lehetnek, akár egy területen is. A folyamatos migrációt figyelembe véve nehéz lenne megállapítani csupán antropológiai módszerekkel ezen metzációs zónák pontos földrajzi helyét és idejét.

Genetikai vizsgálatok:

Az utóbbi időszakban a genetikusok az Y-komoszóma jellegzetességei illetve ezen kizárólag férfiakban meglévő kromoszómán mutatkozó polimorfizmusok alapján kifejlesztették a mindezidáig leghatékonyabb populációgenetikai összehasonlító módszert (Y-kromoszóma STR-ek statisztikai alapú elemzése). Az Y-kromoszóma kínálja a legjobb lehetőségeket az apai leszármazási vonalak felderítésében (rekominálódés nélkül száll apáról fiúra, ezért nem mutat jelentős eltérést az egymást követő vér szerinti generációk között). Az Y-kromoszómákban a generációk során kialakuló polimorfizmusok jellegei azonban jól elkülönítheti a különböző populációk apai vonalait, illetve jelölheti azok egymás közötti kapcsolatát és esetleg támpontot adhat a „leágazódások” idejére is. A madjar törzs genetikai kapcsolatainak kutatásához mi is ezt a módszert választottuk (Rosser et al, 2000). Az expeíció során összesen 106 féfitől vettem genetikai mintát (később a laboratóriumban ezekből minden esetben sikerült is kivonni a DNS-t), amelyből 46 apai vonalat lehetett elkülöníteni. A laboratóriumi vizsgálatokat és az elemzést a Budapesti Orvosszakértői Intézet DNS Laboratóriumában végeztük el Dr. Pamjav Horolma vezetésével, Dr. Völgyi Antónia és Zalán Andrea genetikusok közreműködésével. A részletes genetikai szakcikkünk hamarosan megjelenik (várhatóan decemberben). A madjar törzs Y-kromoszóma adatait a nemzetközi adatbázisban (YHRD-Y Haplotyps Reference Database) szereplő 38 különböző, általunk kiválasztott populáció adataival hasonlítottuk össze (amelyek Eurázsia különböző térségeiből származnak), közöttük a magyarországi magyar mintával. A kiválasztott populációk között ott szerepelnek a madjar törzs, relatív földrajzi közelségében élő népek (kazakok, özbégek, oroszok, evenkik, mongolok, tadzsikok, türkmének, kirgizek stb.). Továbbá olyan távolabbiak, amelyekkel az idők során kapcsolatuk lehetett (törökök, ujgurok, ukránok, bolgárok, mandzsuk, különböző kaukázusiak, közel-keletiek, finnek, lappok stb.) és összehasonlításnak különböző európaiak (németek, franciák, görögök, lengyelek, olaszok stb.), távol-keletiek (koreaiak, japánok, kínaiak stb.). A madjar törzs mintája igen homogénnek bizonyult az Y-haplogrupok elosztását tekintve (szemben az embertani jellegeikben mutatott heterogenitással!). Az Y-kromoszóma STR analízis (AMOVA-analízis, Arlequin software alkalmazásával) révén kapott eredmények igen figyelemreméltóak abból a szempontból, hogy igen közel került egymáshoz a magyarországi magyar és a kazakisztáni madjar minta. A madjar törzs mintájához a magyarországi magyar került a legközelebb (!), majd ezt követve az oszét, ukrán, bolgár, török, ujgur. Általánosságban elmondható, hogy ritka az, amikor földrajzilag két egymástól ilyen távoli hely (légvonalban is kb. 3000 km) ilyen mértékben hasonlóságot mutat. Általános trend, hogy a különböző populációk a környezetükben élő populációkhoz hasonlítanak jobban, mint a távolabbi területek lakosságához. A földrajzi távolság növekedésével általában a genetikai távolság is növekszik (ha nem is arányosan). Különösen jellemző ez a viszonylag régen (sok évszázada) egy helyen élő, letelepült életmódot folytató „alaplakosság” esetében. A különböző térségek (zónák) jellegzetes hosszú idő alatt kialakult genetikai mintázatát a migráció módosíthatja a legszámottevőbben.

Az STR-analíhzis eredmények alapján valószínűsíthető, hogy a mai magyarországi lakosság egy részének az ősei és a kazakisztáni madjar populáció ősei között valamikor a múltban (mai történelmi és régészeti tudásunk szerint legalább 1300-1500 évvel ezelőtt) genetikai kapcsolat állott fenn. A mostani Y-kromoszóma vizsgálat ad először egyértelműen meghatározható (mérhető) összefüggést és ezáltal konkrét kapcsolódási pontot a mai magyarországi lakosság és egy Urálon túli terület népessége között. A két populáció (illetve annak bizonyos összetevői) között fennállott genetikai kapcsolat mennyire volt közvetlen vagy közvetett, arra csak további, nagyobb területre kiterjedő vizsgálat adhatna támpontot.

ABSTRACT The Madjars are a previously unstudied population from Kazakhstan who practice a form of local exogamy in which wives are brought in from neighboring tribes, but husbands are not, so the paternal lineages remain genetically isolated within the population. Their name bears a striking resemblance to the Magyars who have inhabited Hungary for over a millennium, but whose previous history is poorly understood. We have now carried out a genetic analysis of the population structure and relationships of the Madjars, and in particular have sought to test whether or not they show a genetic link with the Magyars. We concentrated on paternal lineages because of their isolation within the Madjars and sampled males representing all extant male lineages unrelated for more than eight generations (n 5 45) in the Torgay area of Kazakhstan. The Madjars show evidence of extensive genetic drift, with 24/45 carrying the same 12-STR haplotype within haplogroup G. Genetic distances based on haplogroup frequencies were used to compare the Madjars with 37 other populations and showed that they were closest to the Hungarian population rather than their geographical neighbors. Although this finding could result from chance, it is striking and suggests that there could have been genetic contact between the ancestors of the Madjars and Magyars, and thus that modern Hungarians may trace their ancestry to Central Asia, instead of the Eastern Uralic region as previously thought. Am J Phys Anthropol 000:000–000, 2009. Co. 2009 Wiley-Liss, Inc.”

Irodalom

Artikbaev: Kazaksan tarihi (2003. Astana)

A Ahmetov: Gosudarstvo kochevykh uzbekov (1965. Moszkva)

Benkő Mihály: Közép-ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a Kazak kánságok megalapításában. In: Eleink IV. (2005)/2, 18-29

Bíró András Zsolt: Tudományos expedíció a Kazakisztáni madjar törzs szállásterületén, in: Eleink VI. évf. (2007) 2. szám, 22-31. o.

Ismagulov: The origin of the Kazakh antropologikal type. VIII. International Congres of Anthropology (Tokio 1968)

Lipták Pál: Honfoglalás-Árpádkor. In: Embertan és emberszármazástan (Budapest 1978)

Martin, R; Saller, K. Lehrbuch der Anthropologie I-II. Fischer Verlag. Stuttgart (1957)

Rosser ZH, Zerjal. T; Hurles. M.? Adorjaan. M. et al Y-Chromosomaldiversity within Europe is clinal and influenced primarity by geography rather than language. Am J Hum Genet 66: 1526-1543 (2000)

Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenéziséek problémája. In: Anthropológiai Közlemények IX. (1965)

Y-chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary) American Journal of Physical Anthropology, 000:000–000 (2009) J_ID: ZC0 Customer A_ID: 2008-00059.R2 Cadmus Art: AJPA20984 Date: 14-JANUARY-09 https://www.academia.edu/22434297/A_Y-chromosomal_comparison_of_the_Madjars_Kazakhstan_and_the_Magyars_Hungary_, letöltve: 2019-08-31

Kép: Qumsiqi magyar temető. Fotó: Bíró András Zsolt

Kép: MADIAR (a ciril betűs írás olvasásának szabályai szerint MAGYAR) népnév a qumsiqi magyar temető sírfeliratán. Fotó: Bíró András Zsolt

Kép:  A magyarok elődeinek hipotetikus útja. Forrás: „Y-chromosomal comparison… 000:000–000 (2009) J_ID: ZC0 Customer A_ID: 2008-00059.R2 Cadmus Art: AJPA20984 Date: 14-JANUARY-09”