A Julianus által felfedezett keleti magyarok és utódaik történelmi sorsa máig érdekes kutatási téma a hazai és nemzetközi tudományos körök számára. Az utóbbi időben oroszországi és kazakisztáni kutatók publikáltak ezzel a kérdéssel kapcsolatban néhány olyan eddig nem ismert, vagy kevéssé ismert adatot, amelyeknek alapján érdemes a kérdést újra áttekinteni idehaza is.

I.

1223-ban a nyugati kipcsakok (nálunk jobban ismert etnikai nevükön: a kunok) és az orosz fejedelmek a szövetségre lépett hadserege a Kalka folyó mellett végzetes vereséget szenvedett Dzsingisz kán hadseregének Szubotáj Bagatur és Dzsebe Nojon által vezetett előhadaitól. Az ez után következő, közvetlenül a tatárjárás előtti évtizedekben a kelet-európai kunok a Magyar Királysághoz folyamodtak oltalomért.1 1227-ben Barsz kun fejedelem megkeresztelkedett, és népével együtt elismerte a magyar király fennhatóságát.2 A meghódolt Kunország 1228-tól Béla „kisebb király” – később IV. Béla néven Magyarország királya – kormányzása alá került. Ezt követően az esztergomi érsek 1229-ben moldvai központtal felállította a kun – más néven a milkóviai – püspökséget.[3] A kun törzsek behódolása és megkeresztelkedése révén a Magyar Királyság befolyási területe keleti irányban jelentősen megnövekedett, a Dnyeper és Don vidéke elérhető közelségbe került számára.[4] Az 1237-ben készült Riccardus-féle jelentésből kiderül: a magyar királyi udvarban és a magyar monostorokban tudtak arról, hogy: a honfoglaló magyarok „Ungaria Maior”-ból (= Nagyobb Magyarország) vándoroltak Nyugatra, „Pannóniába”, vagyis a Kárpát-medencébe. Arról is értesültek a krónikából, hogy maradtak még pogány, nomád magyarok Keleten. Abban azonban nem voltak biztosak, hogy hol. A krónika, amelyről a Riccardus-jelentésben szó esik, minden bizonnyal az elveszett keresztény Magyarok Története (=Gesta Ungarorum) volt.

1235-ben a már királlyá koronázott IV. Béla környezetében felmerült az a gondolat, hogy felkeressék a Scythiában maradt magyarokat, és szövetséget kössenek velük. Úgy vélték, hogy segítségükkel a Magyar Királyság így könnyebben vehetné fel a harcot a távoli Kelet felől fenyegető mongol – ahogy akkoriban mondták: tatár – veszedelem ellen. Ez a terv volt a magyar királyi udvar részéről az indoka a dominikánus Ottó barát és társai, majd Julianus barát és társai expedíciója kiküldésének a keleti magyarok felkutatására.

A dominikánusok szívesen vállalták ezt a küldetést, hiszen prédikátorok voltak, emberek és népek keresztény hitre térítése volt a hivatásuk. Küldetésüket a pápa is támogatta. Ahogy a Julianus első útját leíró Riccardus-féle jelentés írja: a Gesta Ungarorumban olvasottak alapján a szerzetesek „megsajnálták azokat a magyarokat, akikről tudták, hogy őseik, mivel még mindig a hitetlenség tévelygéseiben élnek; kiküldtek négyet a testvérek közül, hogy keressék meg őket, akárhogy is találnak reájuk az Úr segítségével”.[5] Így indult el Julianus domonkos szerzetes három társával Keletre.

Julianus barát megbízatásának első felét súlyos viszontagságok megélése után teljesítette. Szerzetestársai közül kettő nem bírta elviselni az út nehézségeit. Ők hazatértek. Egy útitársa pedig elpusztult az úton. Azonban ő maga végül is a Volga-vidéken megtalálta a keleti magyarokat. Arra viszont nem volt lehetősége, hogy megtérítse őket, vagy rávegye őket arra, hogy szövetségre lépjenek a Magyar Királysággal. Ennek több oka is volt.

A keleti magyarok nomádok voltak. „Pogányok. Istenről semmi fogalmuk nincs, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem művelnek, ló- farkas és efféle húst esznek, lótejet és vért isznak. Lovuk és fegyvereik bőven vannak, és igen szívesen hadakoznak”. „A régiek hagyományaiból tudják, hogy azok (ui. a Kárpát-medencei) magyarok tőlük származnak, de hogy (most) hol laknak, nem tudják.”[6]

A Julianus útját leíró Riccardus-jelentés elmondja, hogy a mongolok, vagy, ahogy akkoriban nevezték őket: „a tatár nemzet”, (a továbbiakban: tatárok) szomszédjai voltak Magna Hungaria magyarjainak. Amikor a tatárok megjelentek az Urál-vidéken, és háborúba keveredtek a magyarokkal, nem tudták őket leverni. Ezért szövetséges társaiknak választották őket, és egyesülve tizenöt országot elpusztítottak. Julianus találkozott tatárokkal a magyarok földjén, sőt, a nagykán követével is, aki beszélt magyarul, oroszul, kunul, németül, bolgárul és tatárul. Tőle tudta meg hogy a Magna Hungariától ötnapi járóföldre gyülekező tatár sereg Németország, vagyis Európa ellen akar vonulni.[7] Így szerzett tudomást a keleti magyarokat felfedező domonkos szerzetes a mongol birodalom vezetőinek az 1235-ös karakorumi Nagy Kurultájon hozott döntéséről, amely szerint nagy nyugati hadjáratot indítanak az ismert világ meghódítására.[8] Ezért – ahogy a Riccardus jelentés írja – Julianus a keleti magyarok kérlelése ellenére, hogy maradjon köztük, a hazatérést választotta, hogy elvihesse a riasztó híreket a budai udvarba és a Vatikánba, és új utasításokat kérjen. Tette ezt annak ellenére, hogy a keleti magyarok keresztény hitre térítése nem látszott számára reménytelennek. Azonban ő úgy vélte: „amennyiben a királyi Magyarország és Magna Hungária közé eső pogány országok és az orosz fejedelemségek megtudnák, hogy ezeket a magyarokat keresztény hitre próbálják téríteni, elzárnák a feléjük vezető utat, nehogy a két Magyarország a kereszténység által összekapcsolódjon, és az összes közbeeső országot meghódítsa.”[9] Julianus attól is tartott, hogy ha Magna Hungáriában marad egy ideig és ott megbetegszik vagy meghal, a budai udvarban és Rómában nem szereznek tudomást a keleti magyarok hollétéről. Amikor hazaindult, a keleti magyarok kitanították őt egy másik útra, amelyen hamarább hazajuthatott, az orosz fejedelemségeken és Kunországon keresztül.

Julianus barát, közvetlenül hazatérése után, elutazott Rómába. Miután onnét visszatért Budára, 1237 őszén újra útra kellett kelnie, hogy IV. Béla magyar király megbízásából másodszor is felkeresse Magna Hungária magyarjait. Ezt az utat Lengyelországon és Oroszországon keresztül utazva tette meg negyedmagával, de már későn érkezett. Mire közelébe értek a Volga-vidéknek, a tatárok elfoglalták Magna Hungáriát, Volgai Bulgáriát, leigázták a mordvinokat. Elérték a keleti orosz fejedelemségek, Rjazany és Szuzdal határait, ahol meg is kezdődtek a határvillongások az oroszok és a tatárok között. Julianus második útjának tapasztalatairól, a megtudott tényekről részletes beszámolót írt az un. Julianus levélben.[10] A várható nagy tatár hadjáratról a levélben a következőket olvashatjuk:

„Gargatha, a tatárok fent említett vezére”, – ezen a néven Julianus nyilván Ögödejt, a Dzsingisz kán után trónra lépett második mongol nagykánt, de magát Dzsingisz kánt is értette – „meggondolván, hogy erősebb a földön mindenkinél, s támadást intézett (más) királyságok ellen, célul tűzte ki maga elé, hogy az egész világot leigázza” .[11]

A levél leírja a keleti magyarok sorsát:  „(A tatár hadsereg) először a kunokra támadott, magukat a kunokat legyőzte, s azok földjét a magáéhoz csatolta. Innen Nagy Magyarország felé tértek vissza: onnan származunk mi, magyarok. Tizennégy esztendőn át ostromolták, míg a tizenötödikben legyőzték ezt az országot is, amint azt nekünk a pogány magyarok maguk beszélték el.”   

Azt is elmondták Julianusnak a menekülő oroszok, bolgárok és magyarok, hogy a tatár támadás az idő hidegebbre fordulásakor várható. Julianus leírása szerint: „ha majd a legközelebbi tél alkalmával a vidék folyói és mocsarai befagynak, nem lesz nehéz e nagy sokaságnak egész Oroszországot, éppúgy az egész Ruténföldet feldúlnia.”[12]

Így közli Julianus a levelében, hogy a tatárok hadjárata az ismert világ meghódítására megkezdődött.

Julianus nemcsak figyelmeztetett a várható tatár támadás veszélyére Magyarország és Európa ellen, de hazafelé vezető útján magával is vitte IV. Bélához Szain kánnak (Batu kánnak) a magyar királyhoz szóló, ultimátumot tartalmazó levelét.

Julianus ezt a levelet a szuzdali fejedelemtől kapta, aki azt a Magyarországra küldött és általa elfogatott tatár követektől vette el. A levelet pogány betűkkel írták, de Szuzdalban senki nem tudta elolvasni. Azonban Julianus hazafelé vezető útján, valószínűleg Kunországban, talált valakit, aki lefordította. A levélben a Batu kán, a „dzsihangir”, vagyis a világ meghódítására indult tatár sereg fővezére figyelmeztette a magyar királyt, hogy ne fogadja be az ellenségeit, a kunokat: „…nehogy ellened forduljak miattuk. Könnyebb ugyanis a kunoknak kivándorolniuk, mint neked, minthogy, azok házak híján sátraikkal ide-oda vándorolnak, talán elkerülhetnek, de te házakban lakozol, neked váraid és városaid vannak, hogy menekülsz meg hát a kezemből?”[13]

Szuzdal vezére élőszóval is üzent Julianussal a magyar királynak, hogy a tatárok éjjel-nappal azon tanácskoznak, miképpen vonuljanak fel és támadják meg a magyar királyságot. „Olyan javaslat is van, hogy menjenek és támadják meg Rómát és a Rómán túli részeket”[14]

Julianus beszámol ama négy dominikánus szerzetes útjáról is, akik akkor indultak el Magna Hungáriába, amikor ő a Vatikánban tartózkodott. Elmondja, hogy a négy testvér „keresztülhaladt Szuzdal földjén. E királyság határain a tatárok elől menekülő pogány magyarokkal találkoztak, „akik szívesen felvették volna a katolikus hitet, mihelyt a keresztény Magyarországba jöttek volna. (Kiemelés tőlem –B. M.) Amikor az említett szuzdali vezér tudomást szerzett erről, felháborodva visszahívatta az említett testvéreket, és megakadályozta, hogy a római hitet hirdessék az említett magyaroknak, és ezért kiutasította őket országából, de további sérelmet nem okozott nekik”.[15] A négy szerzetes ezek után, mivel nem akartak sem a Magyar Királyságba visszatérni, sem útjukat félbeszakítani, Rjazanyon keresztül Nagy Magyarország, vagy a mordvinok felé, esetleg a tatárok felé kívántak tovább utazni. Két testvér Rjazanyban maradt és később találkozott Julianussal. A másik kettő valószínűleg elpusztult a már a tatároknak behódolt mordvinok földjén.

Julianus és a két életben maradt testvér pedig – „látva, hogy a tatárok elfoglalták azt a földet „és azon a gazdag vidéken még gyümölcsöt érlelő mag sem maradt”,[16] visszatért Magyarországra épségben és egészségben. Levelét a következő befejezéssel küldte el a pápának: „Egyébként mivel ilyen istencsapás közeledik és fenyegeti az egyház fiait Krisztus akaratából, Szentségteknek egyedül s méltó joga, hogy gondosan előrelássa, mit kell a testvéreknek csinálniuk, mit kell művelniük”. [17] Közli Julianus a pápával azt is, hogy levelét „(ezt a levelet) Magyarország királya elküldte Aquileia érsekének,, majd az érsek átküldte a brixeni püspöknek és a tiroli grófnak azzal, hogy ők is küldjék tovább minden igazhitű kereszténynek és buzdítsák azokat, hogy tanuljanak meg könyörögni az Istenhez az Egyház érdekében. „Egyébként kívánjuk mindenkinek, akinek csak ez az írás a kezébe kerül, hogy a sürgős cselekvés méltó és igaz indítványozója legyen”.[18] Vagyis Julianus és IV. Béla szükségét érezték, hogy mindent megtegyenek az európai összefogásért a „tatár veszedelem” ellen.

Julianus levele széles körben ismertté vált Európában, elsősorban egyházi körökben.[19] A Vatikánban azonnal megírása után hírt kaptak róla, hiszen a levelet Julianus Peruggio Salvius Salvi magyarországi pápai legátusnak címezte. 1237-ben a neves cisztercita krónikás, Albric de Triufontius a következőket írja, nyilvánvalóan Julianus levelére alapozva: „Mert híre ment, hogy a tatár nép Kunországra és Magyarországra kíván támadni. Azért, hogy ennek a hírnek igazságáról meg lehessen győződni, Magyarországról kiküldtek négy prédikátor testvért, akik 100 nap alatt a régi Magyarországra értek. Visszatérve azt az értesülést hozták, hogy a tatárok már elfoglalták és hatalmuk alá hajtották a régi Magyarországot”. [20]

Matthaeus Parisiensis szintén megemlíti „Nagy Krónikájában”, hogy a tatárok meghódították Magna Hungáriát 1238-ról szóló feljegyzéseiben: „valamilyen szörnyű és vad törzs áthatolt az északi hegyeken, és meghódította a Kelet széles és gazdag földjeit, elpusztította Magna Hungáriát és onnan fenyegető levelet küldött, elborzasztó követekkel”. [21] Különös, hogy a következő évről szóló feljegyzéseiben a brit krónikás még egyszer írt Magna Hungáriáról: „Ugyanabban az időben (1239-ben) az embertelen tatár nép, amely már nagy mészárlást rendezett, feldúlta Magna Hungáriát, de elhagyta azt, győzelme után”.[22] Eszerint a tatárok alávetették Magna Hungáriát, de nem törölték el a föld színéről sem a keleti magyarokat, sem országukat. Ugyanebből az 1239-es évből Matthaei Parisiensis párhuzamosan a wintóniai kolostor évkönyvével,[23] feljegyzi egy nem ismert nevű magyar püspök levelét Párizs püspökéhez[24]. Ebben a levélben a magyar püspök többek között a következőket írja: „Nem tudunk semmi új hiteleset a tatárokról, mert előttük (ui. tőlük Nyugatra – szerző megjegyzése,) van egy mordvin nevű nép, akik minden arra járót, válogatás nélkül megölnek…

…Felteszem, hogy éppen ők öltek meg néhány minorita prédikátort és követet, akiket a magyar király küldött ki felderítési céllal”.

Roman Hautala úgy véli, hogy ez a feljegyzés, amely arról szól, hogy a mordvinok magyarországi küldötteket öltek meg, első olvasásra hasonlít Julianus leírására annak a két dominikánus szerzetesnek a sorsáról, akik Rjazany körzetéből utaztak a mordvinok moksa törzséhez.[25] Azonban Julianus nem szólott sem ferencesekről, sem IV. Béla küldötteiről, akiket a mordvinok megöltek volna. Ami még fontosabb, a waverleyi évkönyv krónikása ezt az eseményt a leghatározottabban 1239-re keltezi. Hautala feltételezi, hogy IV. Béla, Julianus visszaérkezte nyomán, új expedíciókat szervezett a keleti magyarokkal való kapcsolatok felvételére, sorsuk felderítésére.[26] Tehát Julianusnak a második útja során szerzett értesülései nemcsak Magyarországra és a Vatikánba jutottak el, hanem széles körben elterjedtek Európában is.

Julianus levele a valóságot ábrázoló leírást ad a mongol káni udvar életéről, a mongol hadsereg taktikájáról és stratégiájáról, a meghódított népek sorsáról a mongol birodalomban, Ami pedig a legfontosabb: döntő jelentőségű információkat közölt levelében a magyar udvarral és Rómával a Karakorumban az 1235-ös Nagy Kurultájon elhatározott, Európát fenyegető nagy mongol, avagy „tatár” támadásról. A Julianus által Európába hozott híradás azonban bizonyos fokig Cassandra-jóslatnak bizonyult. Nem eredményezte a Vatikán és az európai uralkodók részéről az összefogást a súlyos veszedelem ellen. Egyedül IV. Béla magyar király vette komolyan a közelgő vészt. Julianus kézbesítette neki Batu kán ultimátumát a kunokkal kapcsolatban. A király Batu kán fenyegetése ellenére 1239-ben befogadta országába Kötöny kun kánnak a 40 ezer harcossal rendelkező népét, azért, hogy velük együtt védje meg a Magyar Királyságot a tatár támadás ellen. Azonban sajnos, végül ebből nem származott semmi jó. A nomád kunok, bár elvben felvették a kereszténységet, nem tudtak beilleszkedni a keresztény Magyarországon már széles körben elterjedt földművelő életmódba. Állatokat, élelmiszert raboltak, összetűzésbe kerültek a magyar lakossággal. Ráadásul sokan még „tatár kémeket”, vagy orosz kémeket is sejtettek bennük. Végül is Kötöny kánt Budán családjával együtt őrizetbe vették, és amikor hír érkezett Budára, hogy Batu kán Vereckénél 120 ezer fegyveresével és negyvenezer fejszés segítségével áttörte a felállított védelmi sáncot, és behatolt a Kárpát-medencébe, a feldühödött tömeg a Budán fogságban lévő Kötöny kánt tette ezért felelőssé, és őt családjával együtt lemészárolta. A kunok Délkelet felé kivonultak az országból, feldúlva és kirabolva az útjukba eső területeket.

Az 1241-42-es magyarországi és lengyelországi tatárjárás szörnyű pusztításainak tényei közismertek. A muhi csata után Batu kán seregei elfoglalták a Magyar Királyság nagyobb részét, kiirtották lakosságának felét.

Szerencsére, a tatárok, miután hírt kaptak arról, hogy Ögödej nagykán Karakorumban meghalt, visszatértek Keletre, a Kárpátokon túlra. A hatalmas mongol birodalom a XIII. század következő évtizedeiben bár hatalmas részekre, de mégiscsak részekre hullott szét, amelyek egymás ellen is harcoltak. Karakorumban Dzsingisz kán negyedik fiának, Tolujnak ága vette át a nagykáni hatalmat. Ennek az ágnak az uralkodói pedig végül inkább a szomszédságukban lévő Kína teljes meghódítását tűzték ki céljául, mintsem hogy seregeik tízezer kilométernyi messzeségben Európa ellen harcoljanak. Ez utóbbi törekvésük, mármint Kína meghódítása, sikerrel is járt.

Batu kán függetlenítette magát a karakorumi központtól. Az apja, Dzsucsi Kán számára még Dzsingisz kán által hódításra kijelölt területen, megalapította minden idők legnagyobb nomád birodalmát: az Arany Hordát, más néven a népesség túlnyomó többségét alkotó kipcsakok (a kunok önelnevezése) után elnevezett Dast-i Kipcsakot, vagy az alapító Batu kán apjának, Dzsingisz kán legidősebb fiának, Dzsucsinak a neve után a Dzsucsi-uluszt. (A továbbiakban: Arany Horda.) Ez a birodalom az Irtis folyótól a Kárpát-hegység keleti lejtőiig terjedt, és magába foglalta Kelet-Európában a legyőzött orosz fejedelemségeket is. Az Arany Horda rövidesen harcba keveredett a Dzsingisz második fiának: Dzsagatájnak az utódai által uralt közép-ázsiai és perzsiai területek országaival. Ezekben a harcokban a keleti források szerint Batu kán és utódai seregeiben részt vett a keleti magyaroknak a tatároknak behódolt része is.[27] Az Arany Horda seregei a következő két évszázad során időnként betörtek közép-európai országokba, Magyarországra is. Azonban, az Arany Hordának önmagában, vagyis a teljes mongol birodalom többi részeinek segítsége nélkül nem volt már elegendő ereje Európát meghódítására.

II.

Ahogy fentebb szóltunk erről,, a tatárjárás utáni évtizedekben nem jött létre európai összefogás – például a pápák által kezdeményezett keresztes hadjárat formájában – a tatárok ellen[28]. A pápai udvar célja inkább az lett volna, hogy az óriási katonai erővel rendelkező, Dzsingiszidák vezette birodalmakat a katolikus prédikátorok keresztény hitre térítsék. Az egyház vezetői szerint e terv sikere esetén az így megnövekedett keresztény világ jobban tudott volna védekezni a fő ellenég: a „szaracénok”, vagyis a közel-keleti mohamedán arab kalifátus ellen. Ezért küldtek több követet Karakorumba a mongol nagykánhoz, az Arany Horda központi területén és Batu kán székhelyén: Szarájon keresztül. Azonban a tatárok nem vették fel a keresztény hitet. A XIV. század közepére az Arany Hordában és a Dzsagatajidák által uralt Közép-Ázsiában és Perzsiában egyaránt a mohamedán vallás lett hivatalos. Maguk a Karakorumban uralkodó mongol nagykánok, akik alig három évtizeddel a nagy nyugati hadjárat után Kína urai lettek, népükkel együtt a tibeti lámaista hit híveivé váltak. (Később, a Jüan-birodalom bukása után, a mongolok visszaértek a sámánhithez, majd ismét a tibeti lámaizmushoz.). Bár a római pápa küldötteit Szarajban és Karakorumban is fogadták, a mongol birodalom egyes részeinek urai nem segítették a Vatikánt sem a „szaracénok”, vagyis a muszlimok elleni védekezésben, sem a Szentföld visszafoglalásáért folytatott harcokban.

Ettől függetlenül, Julianus felfedezésének híre a keleti magyarokról elterjedt, és komoly érdeklődést keltett az európai királyságokban és a Vatikánban. A Karakorumba küldött pápai követek: Plano Carpini, Benedikt testvér és Wilhelm Rubruk mind beszámolnak a keleti magyarok földjéről, amit mindhárman Baskíriával azonosítanak.

Carpini az első, aki a baskírokat Magna Hungáriával együtt említi.

A következő szövegekkel találkozhatunk nála: „Baskíria, vagyis Nagy Magyarország” „határos Baskíriával, vagyis Nagy Magyarországgal”.[29] Ez után az alábbiakat írja: „”A tatárok által elpusztított földek között említhetjük a következőket… Baskíria, vagyis Magna Hungária.” [30] Carpini másutt meghatározza Maga Hungária, vagyis Baskíria pontos földrajzi helyét: „A kunoktól északra vannak a baskírok, vagyis Nagy Magyarország”.[31]

Rubruk beszámol az Urál-vidéki magyarokról is. Többek között a következőket mondja: „A baskírok ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a magyarok. Pásztorkodnak, városaik nincsenek, országuk nyugatról Nagy Bulgáriával érintkezik. Innen, Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy Magyarországnak.”[32]  A szövegből világosan látszik, hogy a szerző tudomása szerint a mai Baskíriában akkoriban magyarok éltek, és ugyanazt a nyelvet beszélték, mint a dunai magyarok. A továbbiakban Rubruk pontosítja az információját: „Amit a baskírok földjéről mondok, azt a domonkos barátoktól tudom, akik a tatárok jövetele előtt utaztak oda”. Rubruk forrása ez esetben nem lehetett sem Julianus levele, sem a Riccardus-levél, mert ezekben nem esik szó Baskíriáról. Roman Hautala szerint Rubruk a fentieket alternatív dominikánus forrás – talán egy másik dominikánus expedíció beszámolója nyomán – írhatta le.[33] Erről a feltételezett, tatárjárás előtti expedícióról egyetlen XIII. századi forrás sem szól világosan, vagy közvetlenül. Frederico Visconti pisai érsek 1254-ben készült feljegyzése az egyetlen nyoma annak, hogy volt ilyen utazás, és beszámoló is készült róla: „Egyetlen olyan nép sincs, amelyhez ne jutottak volna el a prédikátor testvérek, azért, hogy hirdessék köztük Isten szavát, és megnyissák szívüket a hit számára. Jártak a tatárok között is, és visszatértek IV. Innocent pápához Lyonba, hoztak leírásokat és beszéltek az ő életmódjukról és erkölcseikről.”[34]

Rubruk ír olyan magyarokról is, akiket a mongolok a tatárjárás során hurcoltak el Magyarországról. Szövegéből világosan látszik, hogy ezeket a keresztény magyarokat megkülönbözteti a pogány magyaroktól, akik már régen az Arany Horda akkori területén éltek.[35]

Wilhelm Rubruk szerint a mongolkor és az ő utazása előtt, vagyis a XIII. század első évtizedeiben megkezdődött a muzulmán vallás terjedése a Nagy Bulgária közelében élő keleti magyarok között.[36] „A szomszédos mohamedán bolgárok leigázták őket, és sokan közülük mohamedánná lettek.[37] E híradás szerint keleti magyarok egy része bolgár hatásra már a tatárjárás előtt felvette a muzulmán hitet. Hogy valóban lehettek közöttük ilyen személyek, vagy lehetett ilyen etnikai csoportjuk, azt bizonyítja Madzsar kádi 1311-ből származó sírköve Volgai Bulgária területéről, Csisztopolból.  Ennek arab nyelvű feliratát Róna-Tas András tett közzé még 1986-ban.[38]  

Wilhelm Rubruk ugyanott érdekes leírást ad az Arany Horda népeinek bizonyos szokásairól: „Oroszok, magyarok és alánok, az ő rabjaik, akiknek száma elég nagy, összegyűlnek húsz-harmincan, kirohannak éjszakánként tegezekkel és íjakkal, és megölnek mindenkit, akire éjszaka ráakadnak. Nappal elrejtőznek, és amikor lovaik elfáradnak, megközelítik a méneseket, lovat váltanak, de még egy-kettőt magukkal visznek, hogy szükség esetén megehessék őket Ilyen támadóktól félt a vezetőnk”[39]   

Rubruk és Carpini leírásaiból egyértelmű, hogy  Baskíria alatt mindketten Magna Hungáriát értették.[40] Bár a Mongol Birodalomra, és ezen belül különösen az Arany Hordára jellemző volt a haderő és a népek folyamatos területi elrendezése, mégis, úgy tűnik, hogy a keleti magyarok zöme Magna Hungária behódolása után régi lakóhelyén maradhatott, ahol a helyi kipcsakokkal keveredhettek. Többségük nomádok és pogányok maradt. A Volgai Bulgária határvidékén élő, és muzulmánná lett keleti magyarok száma nem lehetett túl nagy.

Roman Hautala viszont úgy véli, hogy a volgai magyarok zömét a tatárok a hódítás után elköltöztették eredeti lakóhelyükről, és ez az oka annak, hogy a későbbi Baskíriát leíró latin források semmit nem tudtak róluk.[41] A. K. Kushkumbajev szerint „az alávetett nomádokat nem egyszer átszervezték és új katonai egységekbe szervezték a hódítók”.[42] Ez jelenthetett, de nem feltétlenül jelentett elköltöztetést. Más, később tárgyalt adatok arra mutatnak, hogy a keleti magyarság zöme a XIV. század végén Timur Lenknek, más néven Tamerlánnak Toktamis, az Arany Horda kánja ellen indított pusztító hadjárata idején költözhetett át Keletről – vagyis a Volga jobb partjáról – Nyugatra, a Don-vidékre.

Érdekes, hogy míg sem a Riccardus-jelentés, sem a Julianus levél nem nevezi Magna Hungáriát a mai Baskíria akkori nevén, Barsatiának. Kézai Simonnak az 1280-as években készült krónikája mégis így tud róla: „Valójában Scythiát egységes határ veszi körül, azonban három királyság van a területén: Barsatia, Dentu és Mogeria”.[43] Roman Hautala szerint, amíg a magyar őskrónika, amelyre a Riccardus jelentés is hivatkozik, nincs meg, nem vehető teljesen bizonyítottnak, hogy Kézai az adatait – a Barsatia névvel együtt – ebből a krónikából vette. Kézai Simon feljegyezhette adatait a „szkíta királyságról”, az akkor még csak néhány évtizede, a dominikánusok és más Keletre utazó követek által megállapított földrajzi adatok alapján is.

Régészeti adatok is szólnak arról, hogy a mai Baskíriának feltétlenül köze volt Magna Hungáriához. Az ismert kazanyi régész, J. P. Kazakov szerint a Tatárföld keleti területeitől az Urál nyugati lejtőiig terjedő csijakili kultúra is ugor jellegű lakossághoz (Baszkatir ország) kapcsolható a XIII–XIV. századokban. A terület északi része a kipcsakokkal volt határos. Később „ez a lakosság is átvándorolt a csijakili emlékek területére, és ott asszimilálta az ugor lakosság maradékát”[44] Kazakov a „baszkatirok országa” alatt itt Magna Hungaria érti. A. K. Kushkumbajev véleménye szerint „Mindez arra vall, hogy a keleti (Volga-Uráli) magyarok és a Dastben élő kipcsakok között hosszú időn keresztül fennálló kapcsolatok voltak a középkor derekán, pontosabban az Arany Horda korában.”[45] Ez a szoros kapcsolat végül is a keleti magyarok beolvadásához vezetett.  

A magyar őstörténet kutatói közül többen is foglalkoztak és foglalkoznak a Pascatir-Baskíria – Magna Hungária azonosság kérdésének problémáival. Korábban általános volt a nézet, amely szerint Magna Hungária a Baskíriában élő magyarok lakóhelye volt.[46] Győrffy György szerint Ungaria Major kétségtelenül benne volt a régi Gestában”, de ő ennek területét a Maeotis mellékére, „a kazárok, belárok és alánok szomszédságába” helyezi, Szerinte „Maior, vagy Magna Hungária, illetve Major, vagy Magna Bulgária fogalma csak Julianus 1237-es útja, illetve a keleti magyarok és a volgai bolgárok jobb megismerése után tolódott át északra, baskír, illetve bulár földre.” [47]  Vásáry István szerint: „ A baskírokat a magyar őstörténetből teljesen kitenni nem lehet, a minimum, amivel mindenkinek számolnia kell: az egykori baskír–magyar szomszédság valahol a Volga-vidéken”.[48] Mándoky Kongur István konkrétabban, a következőket írja: „A mongol kor viharai a (keleti) magyarok töredékeit szétszórták, de nyomuk mégsem veszett el örökre. Egy részüket mocsar, mozsar, mozsarjan néven többször említik a források, eleinte az Arany Sereg, majd a Kazáni és Kaszimovi Kánság népei között… …másik részük pedig a baskírok török népébe olvadt bele. Ez utóbbiak emlékét a baskírok eredethagyományai a mai napig szívósan őrzik, egyes törzseik és nemzetségeik ugyanis a régen Nyugatra költözött „majarok”, „madjarok”, vagy „madijarok” népének baskír földön maradt törzseitől származtatják magukat”. „A baskír–magyar etnikai és történeti kapcsolatok kutatásában a történeti források adatain kívül e látszólag naivnak tetsző hagyományokat is komolyan kell vennünk”.[49]

A fenti adatok alapján úgy tűnik, hogy a mai Baskíria – vagyis az a terület, ahol ma a baskírok élnek – valóban azonos lehetett Magna Hungáriával.

III.

A XIII. század végétől a XV. század első feléig tartó időszakból elsősorban keleti, perzsa és arab források szólnak a keleti magyarok közül azokról, akik betagozódtak az Arany Horda népei közé, és részt vettek a mongol alapítású óriás nomád birodalom harcaiban. Azonban e források többsége nem tesz említést a keleti magyarok területének földrajzi elhelyezkedéséről. Fontosságuk miatt, a teljesség igénye nélkül, szólnunk kell ezekről a keleti krónikákban található adatokról is.

Rasid ed-Din értesít bennünket arról, hogy a keleti magyarok részt vettek a Dzsingiszidák XIII. századi hadjárataiban. Ahol a híres perzsa történetíró leírja az Arany Horda haderejét, többek között a következőket mondja: „Toktaj és Bajan kánok hadseregének nagy része (XIII. század vége – XIV. század eleje) magában foglalja annak a négyezer (mongolnak) a leszármazottait, de új orosz, cserkesz, kipcsak, madžar és más egységeket soroltak hozzájuk”.[50] Toktaj egyike volt az Arany Horda nagykánjainak (1291–1312), Bajan kán pedig a mai Kazakisztán területén uralkodott, és fővezére, vagy egyik vezére volt a Kék Hordának, vagyis az Arany Horda keleti szárnyának.[51]

Ibn Fallada al-Umari műveiben felsorolásra kerülnek az Arany Horda keretein belül élő népek, többek között a kipcsakok, cserkeszek, oroszok, jászok, és „a szomszédságukban élő nagyszámú, északi nép”. Ebben a műben a madzsarok kétszer is említésre kerülnek.[52] Ibn Battuta tesz említést útleírásában Madzsar városáról.  Ahogy már fentebb jeleztük, a madzsar etnikai név rajta van egy 1311-re keltezett volgai bolgár sírkövön.[53] Ezek a különböző forrásokból származó adatok módot adnak arra a feltételezésre, hogy a keleti magyaroknak a tatároknak behódolt része – vagyis, akiket nem semmisítettek meg és nem menekültek nyugatra – beágyazódott az Arany Horda társadalmának etnikai szerkezetébe, és azon belül jelentős helyet foglalt el. Arra, hogy nyelvük a mongol korban török, vagy ugor volt, nehéz válaszolni.[54] Azt viszont feltételezhetjük, hogy a mongol hercegek és katonai vezetők között felosztott magyar katonai egységek, nemzetségek más nomád törzsek – elsősorban kipcsakok – mellett élték tovább nomád életüket a birodalomban, és az Arany Horda katonai erejének részévé váltak.[55] Azonban régi önelnevezésüket és etnikai identitástudatukat – csodával határos módon – megőrizték. Ezt bizonyítja az Arany Horda törzsi-nemzetségi összetétele a XIV–XV. századok során. T. I. Szultanov, a híres kutató a Dzsucsi-ulusz több mint 60 nemzetségét sorolja fel, köztük a madžarokat is.[56] Az Arany Horda törzseinek listája az 1430–1460 közötti évekből jól ismert a 92 üzbég törzs listájából, az Ilatijából, valamint a későbbi, a XIX.században készült Tuftat at-tavarih i khani alapján ismert műből. A madžar név egyértelműen rögzített ezen a listán, amelyen a Basgyrd név is szerepel. A neves etnográfus, Sz. M. Abramzon az általa rögzített lista kiegészítéseként említést tesz az üzbégek madžar nemzetségének létezéséről is. [57]

A keleti magyarok jelentős szerepet játszottak azokban a hadjáratokban, amelyeket a XV. század második felében és a XV–XVI. század fordulóján az Arany Horda akkori urai, a Sejbanidák folytattak Közép-Ázsia nagy folyóvölgyeinek: a Szemirecsjének és a Szir-darja Amu-darja völgyének megszerzése érdekében. Mahmud ibn Vali Bahr-ar Aszraar című művéből értesülünk arról, hogy Abulhair kán, az Arany Horda utolsó uralkodója Mogulisztán, Dzsenibek és Girej kánok ellen indított 1468-as hadjárata során hadserege fia, Kucskuncsi sahzáde által vezetett előhadának az egyik vezére a madžar Timur volt.[58]  A Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Name-ban, amit egyes feltételezések szerint maga Abulhair kán unokája, az Üzbég Kánságot megalapító Sejbani kán írt, arról olvashatunk, hogy a Szulak-folyó völgyében vívott nagy csata során a madžar omakból való Saikh Mazid bagatur nyilával kétszer eltalálta nyílvesszejével magát az ellenség vezérét, Burunduk kánt.[59] A „magyarok nyílvesszei” nemcsak Európában, de Közép-Ázsiában is hírnevesek voltak a középkor folyamán.

A keleti források alapján feltételezhető, hogy a mongoloknak behódolt keleti magyarok beágyazódtak az Arany Horda társadalmi rendszerébe. Egy idő után teljesen eltörökösödtek, bekerültek az Aranyhorda nagyobb és kisebb nomád etnikai egységeibe, össze is olvadtak velük. Végül maguk is kipcsak nyelven kezdtek beszélni. Régi önelnevezésüket és identitástudatukat azonban megőrizték[60] – hasonlóan például a magyarországi kunokhoz, jászokhoz, akik már szintén régen elfeledték eredeti nyelvüket, és magyarul beszélnek, de ősi hagyományaikat ma is őrzik.  

Összegezve: Julianus magyarjainak utódai közül azok, akik behódoltak a tatároknak, a rendelkezésre álló források szerint más etnikai csoportokkal együtt részt vettek az Arany Horda háborúiban a nagy nomád állam fénykorában és annak részekre bomlása idején egyaránt. Így a XV. század közepétől a XVI. század elejéig harcoltak azokban a hadjáratokban is, amelyek során a felbomlóban lévő Arany Horda vezetői meghódították Közép-Ázsia nagy folyóvölgyeit. Jelentős szerepet játszottak az üzbég és kazak kánságok megalakulásában is.

IV.

     A XIV. század során már nem említik az eddig ismert latin források Magna Hungária és Baskíria (Barsatia-Bascart-Pascatur)[61] azonosságát. Pedig sem a magyar királyság, sem az európai katolikus egyház érdeklődése nem szűnt meg a lassanként felbomló mongol birodalom és az Arany Horda területén élő népek iránt. A térítés tovább folyt a nagy katonai erőt képviselő tatárok között, abban a reményben, hogy ők rávehetők a mohamedánok – ahogy akkoriban nevezték őket, „szaracénok” elleni harcra. Így a XIV. század elején magyar minorita ferences szerzetesek is utaztak a genovai kereskedő kolóniák Fekete-tengeri központjából: Kaffából (ma: Feodoszija) „a Baszkardok országába”, térítési célokkal.[62] Erről Johanca Hungarus minorita testvér levélben számolt be a rend főnökének. Levele elsősorban egyházi-missziós problémákat érint, mégis, vannak számunkra is érdekesnek bizonyuló részei. Szól a tatárok vallási türelméről, a keresztények jelentős számáról a baskírok között. Ahogy írja, „Baskíria főfejedelme ebben az időben már a mohamedánus hitet vallotta. Mikor prédikálni kezdtek neki, ő így nyilatkozott: „Ha előbb jöttetek volna, minden bizonnyal ezt a vallást fogadtuk volna el, de fejedelmi személyektől illetlen dolog, hogy könnyű szívvel elpártoljanak az egyik vallástól, amelyet már egyszer elfogadtak, és másikhoz álljanak.”[63] Ebben a levélben magyarokról nem esik szó. Azonban kiderül belőle, hogy a katolikus térítésnek a középkorban egy ideig voltak esélyei az Arany Horda népei között.[64]. A levél keltezése az Úr 1320-adik esztendeje, „a tatár táborból, Baszkardia közeléből”.[65] Azonban az is szerepel benne, hogy amikor Johanca testvér és társai mohamedánoknak próbáltak prédikálni, börtönbe vetették és kis híján megölték őket.[66] Mohamedánok más magyar ferenceseket meg is öltek abban az időben az Arany Horda területén.[67]

Özbeg, az Arany Horda kánja (1313–1341) felvette a mohamedán vallást, és a Ghijat ad-din Muhammad Özbeg nevet. Azonban ő maga vallási szempontból türelmes volt. 1314-ben türelmi rendeletet adott ki, amelyben biztosította birodalmában a katolikus és óhitű keresztények, és minden egyéb vallás szabad gyakorlását. Egyedül a sámánhitűekre és a buddhistákra nem vonatkozott rendelete.[68] Fő tanácsadói közé tartozott Magyar Éliás minorita szerzetes. Özbeg kán nem állított akadályokat a missziós tevékenység elé. Ezt XII. Benedek pápa 1338-ban levélben köszönte meg neki.[69] Utóda, Tini beg még türelmesebb volt vallási szempontból. Így egy ideig valóban nem voltak alaptalanok a remények, hogy az Arany Horda kánjai és alattvalói felvehetik a katolikus keresztény hitet.[70]

A XIV. század első évtizedeivel kapcsolatos latin nyelvű források közül csak kettő szól keleti magyarokról. Az egyik forrásban, amelyik a ferences prédikátorok sikereiről ír, arról esik szó, hogy a XIV. század harmadik évtizedében Henrius Germanicus szerzetes megtérített egy híres,Tarmagar nevű ezredest.[71]  Az ezredes neve, Tarmagar arra vall, hogy magyar lehetett. Eszerint a keleti magyarokat megbecsülték az Arany Horda urai magas rangokat érhettek el a Horda hadseregében. Erre a keleti forrásokban is láthattunk utalást: Mahmud ibn Vali „Bahr-ar Aszraar”-ja szerint 1468-ban, Abulhair kán közép-ázsiai hadjárata idején a kán hadserege előőrsének egyik vezére „Timur, a madzsar” volt.

A másik XIV. századi, keleti magyarokra utaló dokumentum XXII. János pápa levele Jeretamirhoz, és valamennyi keresztény magyarhoz.[72] Ez a levél Roman Hautala szerint is arról tanúskodik, hogy keleti magyar közösség élt valahol az Aranyhorda és a Dzsagatáj-ujusz határvidékén – bár pontosabban nem tudja meghatározni, hogy hol.

Az adott pápai küldeménynek érdekes előtörténete van.[73] Egy önálló, „Khoraszán, Khorezm, Turkesztán és Hindusztán tatárjainak imperátorához, Elcsigedajhoz” intézett, 1329. november 2-ára keltezett levél szerint[74] a Dzsagatáj-ulusz uralkodója hajlandóságot mutatott katolikus misszionáriusok fogadására, és kérte a pápát, hogy a küldjön neki áldást és tanítást a katolikus hitre. Megörülve ennek, XXII. János pápa értesítette Elcsigedaj kánt, hogy küld hozzá egy nagyobb csoport dominikánus és ferences szerzetest, Mancasole Tamás püspök vezetésével. Egy másik levélben (1329, augusztus 21) a pápa értesíti „valamennyi keresztényt, akik Koraszánban, Khorezmben és Industanban élnek” Mancasole Tamás kinevezéséről az új szamarkandi püspökség elöljárójának.[75] 1329. szeptember 29-én pedig megírta fent említett levelét „minden keresztény magyarhoz, malkaitához és alánhoz”, majd 1330 január 22-én pedig egy újabb levelet, amelyben beajánlotta Tamás püspököt „az északi és keleti országokban és különösen Özbeg és Elcsigedaj birodalmában.”[76]

Az alábbiakban idézzük a keresztény keleti magyaroknak küldött pápai levélnek a lateráni regeszták között található előzményét, majd magát a levelet, Bendefy István fordításában:

Feljegyzés az előzményekről a lateráni regesztákban:

„Beszámoltak (a pápának) az ázsiai magyarok[77], a malkaiták és az alánok szilárd vallásosságának nagy dicsőségéről; ezek – bár istentelen, babonás tévelygések hálójába kerített népek veszik körül őket – mégis megőrizték hitük szeplőtelen tisztaságát. Tekintély dolgában kitűnik közülük Jeretan (Jeretamir), a magyar király ivadéka. Minthogy ő kitartóan katolikus elöljárót kért az Apostoli Széktől, a pápa elküldte a semiscanti (szamarkandi) püspököt hozzájuk, hogy erősítse bennük a hitet, mellékelt levelében pedig a vallásos férfiakat kegyes figyelmeztetésének megfogadására intette”.[78]

            A levél:

„Kedves gyermekeinknek, Jeretannak és minden keresztény ázsiai magyarnak, malkaitának[79] és alánnak üdvözlet!

Igen nagy és természetes örömet okozott nekünk  az, hogy a legfölségesebb Magvető, aki mindenkit, akit csak könyörületességének megismerésére kiválaszt, mindig kegyelmeihez hív és ösztönöz, s Egyszülöttjének az egész világra kiterjedő, szóval ki nem fejezhető szeretetével minden egyes keresztény családot elhalmoz, titeket, kiket elárasztott az igaz hit világosságával, és a kereszténység szent forrásában újjászült és megismertetett az evangéliumi tanítással és apostoli igazsággal a keleti világrészen azok között, akik még nem fogadták el a kereszténység kegyelmét, összegyűjtött (magához).

Ezen felül mérhetetlenül nagy örömet szerez nekünk, hogy Te, Jeretann fiunk, Magyarország katolikus királyainak leszármazottja vagy, és hogy te és más keresztények, akik az említett világrészeken tartózkodtok, telve vagytok a hit igazságával és tüzével, és vágyódtok, hogy katolikus tanítótok legyen, aki üdvös szavakkal a katolikus hitben kioktasson és szent példaképek nyomén formáljon benneteket. Éppen ezért, alázatos kérvényekben kértétek tőlünk, hogy valakit, aki a szent iratok tudományában járatos az életszentség jogával ékes, nyelvi szempontból alkalmas, és mint példakép, rendkívüli, katolikus elöljáróként, (püspökül) méltóztassunk küldeni azokra a tájakra, hogy ugyancsak a katolikus hitben helyesen oktasson benneteket. Mivel óhajtjuk, hogy Krisztus családja mindenütt új sarjakkal gyarapodjék, de leginkább, hogy azokon a tájakon terjeszkedjék, gondoskodtunk, hogy áldásunk kegyelmével kijelöljük azokra a tájakra tiszteletreméltó testvérünket, Tamás szamarkandi püspököt, akit ismertek. Éppen ezért emlékeztetünk igaz fogadalmatokra és az Úr Jézus Krisztusban bíztatunk titeket, hogy azokat a szent tanításokat, amelyeket ugyanezen Tamás, és más katolikus püspökök, nemkülönben kedvelt fiaink, az azokon a részeken tartózkodó dominikánus és ferencrendi testvérek a katolikus hit ismeretére vonatkozóan adnak, szívesen és minél hűségesebben hallgassátok, lélekben simuljatok ehhez az igaz hithez és a szent atyák példájához. Ezek után áldással fordulunk felétek, és kérjük az ember legkegyelmesebb Megváltóját, hogy árasszon el titeket áldásának harmatával, hogy egységesen megmaradjatok az igaz hitben, előkészüljetek a jóból s jobba, és másokat gyümölcsöző példáitokkal és cselekedeteitekkel az isteni nyáj családjába szólítsatok.

Kelt Avignonban, a tizennegyedik év októberének 3. napján. [80]

Mancasole Tamás püspök és prédikátorai 1330 tavaszán indulhattak Keletre. Avignonból.[81] Viszonylag nemrégen, 1998-ban publikált okirat tanúskodik Tanába (=Azov kikötőjébe) érkezésükről.[82] Onnét szárazföldön utazhattak tovább Szamarkand felé. Már csak Elcsigedaj halála után érkezhettek Szamarkandba. Elcsigedaj után a muzulmán Tarmasirin lett a Dzsagataj-ulusz kánja. A továbbiakban nincs adatunk sem a prédikátorok, sem a püspök sorsáról. [83]

XXII. János pápa a lateráni regesztákban őrzött feljegyzésben egyértelműen kifejezésre juttatja, hogy a keleti és nyugati magyarok rokonságának gondolata nem az ő, vagy püspöke fejében született meg, hanem ezt Jeretamir közölte szóban Mancasole Tamás püspökkel, amikor az újonnan kinevezett püspök előzőleg nála járt.[84]

A Roman Hautala által hivatkozott öt pápai levéltári okirat közül[85] Magyarországon eddig csak az a levél volt publikált és közismert, amelyet XXII. János pápa Jeretamirnak küldött. A másik négy vonatkozó dokumentum közül számunkra, magyarok számára különösen fontos az 1330 januárjára keltezett pápai levél, amely Özbeg és Elcsidegaj kánok birodalmainak keresztényeihez szól, és az okirat, amelyik arról értesít,, hogy Mansacole Tamás püspök Tanába érkezett. A levél bizonyítja, hogy az újonnan kinevezett szamarkandi püspöknek útja során új állomáshelyére volt tennivalója az Arany Horda területén is, és ezért nem egyenesen ment Szamarkandba. A Mancasole Tamás Tanába érkezését igazoló okirat alapján pedig bizonyosra vehetjük, hogy a püspök a Kaukázus északi előterén keresztül utazott Szamarkandba.[86]

Tana (később: Azak, ma: Azov kikötője a Don deltájában) a XIV– XV. század második feléig Kaffa mellett az itáliai kereskedők második legnagyobb Fekete-tengeri kikötője volt. A püspök Tanába érkezését hírül adó dokumentum alapján kijelölhető az útvonal, amelyen Szamarkandba utazott, valamint meghatározható az is, hogy útja során milyen területeket érinthetett, és hogy hol találkozhatott korábban, majd még egyszer 1330 tavaszán megkezdett útján, már szamarkandi püspökként Jeretamir keresztény magyar közösségével. Tana kikötőjétől megkezdett szárazföldi útja arra vall, hogy Bendefy László helyesen látta: ezek a találkozások kizárólag a Kaukázus északi előterében, a szóban forgó keresztény keleti magyarok nyári szálláshelyén történhettek meg. [87] Ugyanis Tanából az út Szamarkand felé a az út a Kaukázus északi előterén, Madzsar városán, a Derbenti Kapun, Perzsia és a mai Afganisztán északi területein vezetett keresztül, Szultanieh, Teherán, Meshed városok érintésével. Amikor a világhódító Timur Lenk hatvanegynéhány évvel később az 1390-es években Toktamis, az Arany Horda kánja ellen vezetett hadjáratot, Szamarkandból ugyanezen az útvonalon vonult végig a másik irányban, és a Derbenti Kapun áthatolva tört be hadseregével az Arany Horda területére.

A Jeretamir-kérdéssel foglalkozó Bendefy László és Győrffy György nem ismerhették a Roman Hautala tanulmányában hivatkozott okiratot, Mancasole Tamás püspök Tanába érkezéséről. Ezért gondolta úgy Győrffy, hogy a püspök ázsiai szárazföldi útvonala a következő volt Szamarkand felé: Trapezunt-Tiflisz-Tebriz-Szultanieh-Szamarkand.[88] Ugyanis ez volt a megszokott szárazföldi út a Fekete-tenger keleti partjáról Szamarkandba. Ha a püspöknek nem lett volna tennivalója a Kaukázus északi oldalán, valóban arra ment volna, amerre Győrffy feltételezte. Gonzalez du Clavijo hetvenöt évvel később, amikor Timur Lenkhez ment követségbe a spanyol királytól Szamarkandba, a Konstantinápoly-Trapezunt-Szultanieh-Teherán-Szamarkand útvonalat követte.[89] Komoly ok nélkül a kiváló szervezőként leírt XXII. János pápa nem utasította volna az újonnan kinevezett szamarkandi püspököt ilyen hatalmas kitérőre a Kaukázus északi oldala felé, új állomáshelyére vezető útján.

Jeretamir magyarjai nyári szállásterületének helye a pápai bullában nincs pontosan meghatározva. Mégis, a fentiek alapján biztosra vehetjük, hogy ez a szálláshely a Kaukázus északi előterében volt, alánok lakóhelye mellett, feltehetőleg a Kuma-folyó mellékén, ahol toponymek és Madzsar város neve is őrzik a keleti magyarok emlékét. Útba kellett, hogy essen Mansacole Tamás püspök és prédikátor kísérői számára a Tana (Azov) kikötőjétől a Derbenti Kapun át vezető útvonalon Szamarkandba felé.  A bulla szerint voltak Mansacole Tamással ferences szerzetesek is. A ferencesek XXII. János pápa rendelete alapján elsősorban Dast-i Kipcsakban, vagyis a Dzsucsi-uluszban téríthettek, míg a dominikánusok a Dzsagatáj-uluszban.[90] A ferences prédikátorokat vihette magával a püspök a Kaukázus északi előterébe, vagyis az Arany Horda területére, régi ismerőseihez, az alánokhoz, malkaitákhoz és Jeretamir magyarjaihoz. Miután így ismét találkozott velük, és teljesítette kérésüket, hogy prédikátorokat vigyen hozzájuk, dominikánus kísérőivel együtt folytathatta útját Szamarkand és ismeretlen jövője felé.

Roman Hautala szerint az adatok Jeretamir közösségéről segítik annak tisztázását, hogy honnan származnak azok a magyarok, akik részt vettek Abulhair kán XV. századi hadjáratában, és akik később beléptek a kazakok argün törzsszövetségébe.[91]

A Kaukázus északi előterében és Dagesztánban, valamint Azerbajdzsánban régóta ismertek város- és vár elnevezések, toponymek, amelyek arra utalnak, hogy azokon a tájakon valamikor valóban élhettek magyarok. Irdiszov Ju. M. szerint: szerint: „Az Észak–Kaukázusban széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, magyar szablya, kocsi, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a fennmaradása napjainkig természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is.” A Dél-Kaukázusban, a mai Azerbajdzsán területén is több „madzsar” etnikai nevet tükröző földrajzi név mutatható ki: Madzsar-garaoglan, Madzsarli, Madzsar-jeri.[92]

A XIV. századból a fenti kettőn kívül más európai híradást nem ismerünk a keleti magyarokról.

Több adat áll rendelkezésünkre a keleti magyarokról XV. századi forrásokból. A magyar királyi udvarban is újból felébred irántuk az érdeklődés: Mátyás király szerette volna őket átcsábítani Magyarországra, hogy velük növelje az Európát akkoriban már súlyosan fenyegető nagyhatalom: az oszmán török birodalom ellen harcoló csapatainak létszámát. 

A neves humanista, Aeneas Sylvio Piccolomini, aki II. Piusz néven lett pápa  (1458–1464) és pápaként Mátyás király nagy támogatója volt, elmondja az 1458-ban készült „Commentarii” című művében, „hogy „beszélt egy veronai emberrel, aki beutazta Szkítiát, és arról értesítette őt, hogy Ázsiai Szkítiában, a Tanaisz (Don) forrásánál olyan emberekkel találkozott, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a pannóniai magyarok. Visszatérve hozzájuk a Szentírás több tudósával – ferencrendi szerzetesekkel, akik értették az ottaniak nyelvét – újra el akart menni hozzájuk, hogy Krisztus szent evangéliumát hirdesse – mivelhogy azok a bálványimádás hívei voltak. Ámde Moszkva ura, aki a görög hitszakadás híve, nehezményezte, hogy az ázsiai magyarokat a római egyházhoz csatolják, és beavassák a szent hit tanításaiba, ezért megtiltotta, hogy odamenjenek.”[93]

Ugyancsak Aeneas Sylvio Piccolomini írja egy levelében, hogy „a Don és „a Meótisz mocsarai mögött még ma is élnek olyan emberek, akiket „Ungari-nak”, hívnak, és akik önmagukat a Duna mentén élő magyarok rokonainak tekintik.[94]

Bonfininél pedig a következőket olvashatjuk:

 „Pius pápa, aki szerintem igen nagy tudós, és akit ugyanolyan érzelmek vezérelnek, mint Jordanest, nem hiszi, amit minden történetíró állít, hogy a magyarok a hunoktól erednének; azt írja, hogy a magyarokat és a szkítákat a nyersbőrkereskedés tette ismertté. Ez a szentséges atya tanúságul hív egy veronai polgárt, aki azt mondta, hogy amikor a Don forrásvidékén járt, ott magyarul beszélő népre bukkant. A mi isteni Mátyásunk szarmata kereskedőktől értesült ugyanerről. Követeket és kutatókat küldött oda, hogy ezt a rokon népet, ha lehet, átcsábítsa a folytonos háborúságtól elnéptelenedett Pannóniába, ami ugyan eddig nem sikerült neki, de ha megéri, bizonyára megvalósul.” [95]

Bonfini fenti sorai arra mutatnak, hogy hasonlóan IV. Béla királyhoz, aki a tatárok elleni küzdelemben való közös részvételre kívánta rábírni Magna Hungária magyarjait, Mátyás király is elgondolkodott azon a lehetőségen, hogy a Magyar Királyságba csábítsa a Donon túl élő keleti magyar törzseket, és velük növelje a török ellen harcoló csapatainak létszámát. Antonio Bonfini 1486-os Magyarországra érkezése óta – hasonlóan több, Mátyás király udvarában élő olasz humanistához –a király bizalmasa volt, gyakran beszélgettek. Így Bonfininak minden bizonnyal maga a király mondta, hogy a Magyar Királyságba hívná a keleti magyarokat. Vagyis amit Bonfini a krónikájában leírt, első kézből, magától a királytól származó híradásnak kell tekintenünk.

Mátyás király jó kapcsolatban volt III. Iván Vasziljevics moszkvai fejedelemmel, aki – hozzá hasonlóan – ellenséges viszonyban állt a lengyel Jagellókkal. Leveleztek, követeket küldtek egymáshoz. Így Mátyás király csakugyan reménykedhetett abban, hogy a Don-vidéki magyarokat a Magyar Királyságba hozhatja. A hagyomány alapján Kelemen és Iván deákoknak lett volna feladata a Don-vidéki magyarok Magyarországra hívása. Ők el is utaztak Keletre, de nem tértek vissza, a magyar udvar nem hallott többé róluk. 1490-ben, Mátyás király halála után II. Jagello Ulászló király került a magyar trónra, tehát éppen annak az uralkodó családnak egyik tagja, amelyik ellen Iván Vasziljevics orosz fejedelem Mátyással szövetkezni akart. A magyar-orosz kapcsolatok jó két évszázadra megszakadtak.[96] 

            Itáliaiak – elsősorban genovaiak bonyolították a Selyem Út nomád ágának az Arany Horda területein át a fűszer- selyem-, és prémkereskedelmet a Fekete-tengerig, majd onnan hajón és szárazföldön tovább Közép- és Nyugat–Európáig, a XIII. század végétől a késő középkorig. Ez a kereskedelem 1453, Konstantinápoly oszmán török kézre kerülése után sorvadt el. A törökök lassanként elfoglalták a Fekete-tenger északi partját, és megfojtották a genovai kolóniákat. Közülük a legnagyobb, Kaffa (a mai Feodoszija) 1475-ben esett el. [97] Azonban a XV. század korábbi évtizedeiben a genovaiak és más itáliai városok polgárai a még buzgón folytatták kereskedelmet Keletről Európa felé, így természetesen nagyon is érdeklődtek az iránt, hogy a Selyem Út nomád ága mentén milyen népek élnek. Az 1459-ben készült Fra Mauro-féle világtérképen (Velence), a „macharmi”, vagy „maniarmi” nép lakóhelye többé-kevésbé a Rjazanyi Fejedelemség alatt van jelölve. A térkép keleti felén, a Volgán túl látható a térképen az „Avo manciar”, vagyis „a Régi magyar föld” megjelölés, vagyis az a terület, ahonnan a keleti magyarok valamikor a Don felső folyásához költöztek.[98]

            Megerősítik Aeneas Sylvio Piccolomini adatait a Don forrásvidékén élő magyarokról azok az orosz források, toponymek is, amelyekkel Vásáry István foglalkozott.

Vásáry oroszországi kutatásai során a keleti magyarok fennmaradását bizonyító okiratokat, krónikákat és helységnévtárakat tanulmányozott.[99] Ezekből kiderült, hogy a XV–XVI. századi orosz dokumentumok tanúsítják: a Volga-Don folyóköz északi területein, a rjazanyi fejedelemségtől délre, a Kaszimovi Kánságban, az Arany Horda Moszkvai Fejedelemségnek alávetett utód-államában abban az időben az orosz forrásokban mačjarin/močjarinnak nevezett keleti magyarok éltek.[100] Emléküket toponymek is őrzik az adott térségben. Vásáry tehát bebizonyította: középkori orosz, magyar és pápasági dokumentumok, krónikák valamint oroszországi toponymek egyaránt utalnak arra, hogy a XV–XVI. században magyarok éltek a Don bal partján, mégpedig a folyó forrásvidékétől nem messze. Ahogy írja, Aeneas Sylvio Piccolomini, vagyis II. Piusz pápa utalása nyilvánvalóan rájuk vonatkozott. Vásáry munkájában ír a Volga bal partján, így az egykori szimbirszki, ufai, kazanyi kormányzóságok területén lévő, „Možar” etnikai nevet tartalmazó helységnevekről is, tehát jelzi, hogy a keleti magyarok nyomai a Volga bal partján is fennmaradtak mindmáig.

Vásáry feltételezi, hogy a Julianus által felfedezett keleti magyarok, miután a tatárok hódoltatták Magna Hungáriát és Volgai Bulgáriát, szétszóródtak, és Nyugatra menekülhettek. Nyugatra költözésük tény, hiszen ezt a toponymeken és a források adatain kívül még az 1459-ben készült itáliai Fra Maruro-féle világtérkép is bizonyítja. Kérdés, hogy ez a nyugatabbra költözés menekülés a Volga bal partjáról valóban folyamatos volt-e a tatár hódítás utáni évszázadokban, ahogy ezt Vásáry feltételezi, vagy lehetett-e esetleg konkrét időpontja is? 

1. K. Kushkumbajev érdekes új adatot közöl, amely új fényt vethet erre a problémára. Abu Muhammad Musztafa al–Dzsallabi arab krónikás a következő leírást közli Timurnak, más néven Tamerlánnak, a Dzsagatáj-ulusz világhódító uralkodójának, Toktamis, az Arany Horda kánja ellen indított nagy hadjárata idejéből:

„A hétszázkilencvenhetes (1394–95) évben Timur (Tamerlán – B. M.) tudomást szerzett arról, hogy Toktamis kán, a Dast-i Kifdžak uralkodója visszatért Szarájba. Timur nyomban követte őt, egészen addig, amíg el nem foglalta Toktamis országát, és maga Toktamis nem menekült Bulgarba. Timur olyan mélyen behatolt Toktamis országába, hogy eljutott az oroszokig, cserkeszekig, madzsarokig, és Azakig, ahol nagy mészárlást vitt végbe, foglyokat és rabokat ejtett, rabolt és pusztított. Pontosan ebben az időben történt, hogy a madzsarok a keleti oldalról átmentek a nyugatira, és letelepedtek a Don mentén, ahol bevettek számos várost, erődített települést, amelyek közül a legnagyobb Bidzs városa volt. Ők a legfigyelemreméltóbb hitetlenek, híresek nagy számukról, bátorságukról, erejükről.”[101] (05 sz. térkép: Timur hadjárata Toktamis kán és az Arany Horda ellen)

A K. Kushkumbajev megállapítása szerint ez a Keletről Nyugatra átköltöző magyar etnikai csoport nem volt muzulmán (erre vall az, hogy az arab krónikás „hitetlenként” határozza meg őket). Ez a keleti magyar csoport a Don alsó folyásának sztyeppéire költözhetett át Keletről, valahová Azov környékére, vagyis azon két terület egyikére, amelyről a XV. században Aeneas Sylvio Piccolomini Commentariijában és egy levelében is jelezte, hogy tudomása szerint ott magyarok élnek, a dunai magyarok rokonai.[102] Eszerint, ha az arab forrásnak hihetünk, abban az időben, amikor Timur Lenk szétzúzta az Aranyhordát a XIV. század végén, a Volga-menti magyarok ő előle menekültek a Don bal partjára. Ott alakítottak ki ott új szállásterületeket, feltehetőleg a Don folyó forrásvidékén és torkolatánál, így a később kialakult Kaszimovi Kánság és a Nogaj Horda területén. Források és toponymek mindkét területen jelzik egykori jelenlétüket.

A Volga-Don közt a középkorban „Vad pusztának” nevezték. Ennek a területnek déli részét a Don torkolatától a Kaukázus északi lábáig a XV–XVII. században – a Volga-Urál közötti terület déli részének és a későbbi kazak Kis Horda területeinek jó részével együtt – a Nogaj Horda birtokolta. (07.:A Herberstein féle térkép Moszkóviáról 1549-ből. A Volga és a Don alsó folyásánál a térkép jelzi a Nogaj Hordát). V. V. Trepavlov írja, hogy. orosz források szólnak a XVI. és a XVII. századból magyarokról (madžar, možar) a Nogaj Hordában [103] Szerinte a Nogaj Hordához tartozó Ediszan (Yediszan) törzsszövetség tagjai a következők voltak: mangit, madzsar, kelecsi, kenegesz, togaj, kislik, kilbenyi, kangli. Az Ediszan törzsszövetség nagy létszámú törzsekből állt, amelyek egyenként egy tumen (tízezer) katonát tudtak kiállítani.[104] Kereitov nogaj történész szerint a következő törzsek voltak a Nogaj Hordában: asz,[105] baj, kanglü, katagan, kereit, kipcsak, kongur, kongürat, kitaj, mazsar, mangüt, najman, tama szildzsigut, ujszun. (Ez utóbbi törzsek közül a kereitek, a kipcsakok és a najmanok jelentős szerepet játszanak a mai kazak Középső Horda törzsszövetségei között is.).[106] Így a keleti magyarok részvétele a Nogaj Hordában bizonyítottnak vehető, már csak azért is, mert erre a „mozsar” etnikai nevet tartalmazó toponymek is utalnak a Kuma folyó vidékén, ahol a nogajoknak napjainkban is van „madžar” nemzetsége, és ahol orosz kutatók  a XIX. században a mozsarok tamgáját (törzsi jelét) is adatolták.[107] (11 – a nogajok magyar törzsének tamgája: a harmadik sorban az utolsó.) A. K. Kushkumbajev szerint is kétségtelen, hogy voltak madžar-magyarok a „Mangüt Jurt”-ban, vagyis a Nogaj Horda törzsei, nemzetségei között.  A nogaj törzsi-nemzetségi egyesülések egyikét Madžarnak, vagy Mozsarnak nevezték. Valószínű, hogy a magyarok a Kis Nogaj Hordán belül „Magyar Jurtot”, vagyis Magyar Hordát képeztek, amelynek a központja a Kuma folyó mellett volt.[108]

V.

A, V. Antonov három olyan területet emel ki Európa és Ázsia határvidékén, amelyeken fennmaradt a magyar etnonym, illetve fennmaradtak a belőle levezethető földrajzi elnevezések:

1) Az Urál-vidék, IX–XIII. sz,

2)Az uráli–kazak sztyeppék az Arany Horda és utódállamai idején, XIV–XVI. sz;

A Volga-Oka-Don folyóköz, ugyancsak a XIV–XVI. sz.[109]

            Ez a felosztás úgy tűnik, megfelelhetett a valóságnak. Itt meg vannak említve a mai kazak területek is, és bele lehet érteni a Volga–Don folyóköz alsó folyását is, ahol a fentiek szerint a Nogaj Hordának a XVI és XVII. században egyaránt voltak magyar (mozsar, madžar) törzsei.

A kazak-nogaj epikus költészet egyik alkotásában is szerepel a „madžar” etnikai név. A történet az Er-Soban című eposzban arról szól, hogy a kazak Salkiz-Zsirau  (1465–1560) hírt kapott Er-Soban betöréséről az Észak-Kaukázusba a Volga–Urál régióból. Er-Sobanék Kabardföldön elhajtottak 200 lovat Bigazi méneséből. A kabard nagyúr üldözőbe vette őket. Er-Soban az üldözés során felsorolta csapata legkiválóbb vitézeit, köztük „Kojan vitézt is a nogajok hős madžar neméből.”:

„Van még egy vitéz, ki csak a harcban él,

Zászlaját szilárdan tartja kezében lovasaink élén,

Ha megütközünk, midig első lesz a harcban,

Mert e hős vitéz a merész Madžar nemből való. [110]

„A kabard Bigazi ettől a fenyegetéstől annyira megrettent, hogy úgy döntött: azonnal visszatér szülőföldjére, mert világossá vált számára, hogy ilyen félelmetes ellenfelekkel végzetes lenne harcba szállnia”.[111]– írja A. K. Kushkumbajev.

A szájról-szájra szálló regős énekben a verssor Kojan vitézről, a nogajok „hős madžar neméből” kifejezése bizonyítja, hogy abban az időben a „madžar volt a „magyar” etnonym megszokott formája, Keleten. Ez az etnikai név így is rögzült a kazak és nogaj etnológiai értelmezésben.[112] Az 1999-ben megjelent Kazak Értelmező szótár a „madzar, mazsar” szó magyarázatára éppen az itt hivatkozott sort idézi az Er-Soban eposzból::

Мадьяр: magyar.

Mazsar: Így nevezték a magyarokat az Arany Horda idején. Vö.: madijar.[113]

„Mert Kojan, a hős vitéz a merész mazsar nemből való.”  (17 – a „mazsar” szó az 1999-es Kazak Értelmező Szótárban)

            Kushkumbajev szerint vannak „madžar” etnikai csoportok a nogajok, üzbégek és kazakok között egyaránt. Hogy eredetük mennyire közös, az további alapos kutatást igényel.[114]

A Nogaj Horda törzseinek keleti csoportja - az után, hogy a kalmükök a XVII. század 30-as éveiben elfoglalták a területeiket - a kazak hordákhoz csatlakozott. Valószínű, hogy velük együtt kerültek magyar etnikai csoportok is kazah területre. A magyar-kipcsakok és az argün-magyarok keleti magyar ősei hagyományaik szerint egy ideig a mai Kazakisztán déli részén, főleg Turkesztán városa és a Kara Tau hegység környékén éltek. Sezseréik (genealógiai táblázataik) szerint a XVI század utolsó harmadában csatlakozhattak a kara-kipcsakokhoz és a XVIII. század második felében az argünökhöz. Az 1700-as évek második felében költöztek a bőséges legelőket adó északi kazah sztyeppékre.  A XX. századi kazahsztáni néprajzi expedíciók több alkalommal is felkeresték és dokumentálták az Észak–Kazakisztán és Nyugat-Szibéria határvidékén élő kipcsak-magyarokat, és a Torgaj-vidék északi részén, a Szarükopán élő argün-magyarokat is.[115]

Részletesebb beszámolót lehet találni a magyarok szerepéről a kazak etno-nomenklatúrában többek között A. K. Kushkumbajev erről a témáról szóló írásában.[116]

 A magyar kutatók közül Tóth Tibor találkozott először a kazak-magyarokkal  – pontosabban az argün-magyarokkal – 1965-ben, kazak kísérője, Szejitbek Nurhánov nyelvész társaságában.[117] Antropológiai méréseket végzett köztük. Később eljutott Üzbegisztánban a Kaska-darja folyónál élő magyar etnikai csoporthoz is. Nagy magyar expedícióval, nyelvészekkel, néprajzosokkal, történészekkel szeretett volna visszatérni mindkét területre, de erre az akkori körülmények között nem nyílt lehetősége. Maga sem mehetett többé vissza sem a kazak-magyarokhoz, sem az üzbég-magyarokhoz. Tóth Tibor a közép-ázsiai szovjetköztársaságok függetlenné válásának évében, 1991-ben hunyt el, így soha többé nem jutott vissza felfedezései színhelyére.

Kazahsztánban Tóth Tibor kutatásainak folytatására a független Kazak Köztársaság kikiáltása után nyílt lehetőség.

A XXI. század első évtizedében a Magyar Köztársaság nagykövetsége és az Kazak Akadémia közös támogatásával közös magyar-kazak expedíciók indultak a Torgaj-vidéki argün–magyarokhoz, akiknél Tóth Tibor járt, és a Nyugat-Szibéria és Kazaksztán határvidékén élő magyar–kipcsakokhoz.[118] Ezeknek az expedícióknak én is résztvevője voltam. Sezseréket gyűjtöttünk, fényképeket készítettünk a kazak-magyarokról életükről, temetőikben olyan sírkövekről, amelyekre fel vannak írva a „Мадьяр, мадиар” etnikai név különféle változatai, orosz és arab betűkkel. (19: sír a kara tali magyar kipcsak temetőből, „мадьяр-кыпшак” felirattal. Nyugat Szibéria, Omszki Terület, Russzkaja Poljanai körzet.) A múlt hagyományait őrző idős emberek olyan legendákat mondtak el nekünk, amelyekből kiderül: a kazak-magyarok éppen úgy tudják, hogy „a nyugati magyarok tőlük származnak”, mint ahogy tudták ezt azok a Volga-menti magyarok, akikkel Julianus barát találkozott, immár csaknem nyolcszáz évvel ezelőtt. [119] A különbség annyi, hogy neki ezt még magyar nyelven, és nem kazak nyelven mondták.

A 2006-os Omszk-vidéki közös kazak-magyar expedíció során egyik adatközlőnk volt egy több mint 80 éves szagal-kipcsak nő, Szagindik Nurmaganbetov magyar-kipcsak származású celinjei mullahnak, kara-kipcsak genealógiai táblázatok összeállítójának, az Omszk-vidék hagyományai, legendái  gyűjtőjének özvegye. (15: a mullah özvegye mesél. Omszk. Adatfelvevők: A. K. Kushkumbajev, Babakumar Khinayat.) Az idős asszony a következő, a férjétől hallott érdekes mondát mesélte el nekünk a magyarok két (keleti és nyugati) részre szakadásáról:

„A régi időkben a magyarság egységes nép volt. Egy nagy országban éltek. 17 törzsük volt. Egy nagy háború után ez a nép kettévált, keleti és nyugati részre. A Kék Ökör völgyében élő hét törzs nagyon messzire távozott, őket a mi őseink „Kök Ögüznek” (Kék Ökörnek) nevezték. Jelenleg egy ismeretlen hegy mögött élnek. A Keleten maradt 10 törzs, a mi őseink megőrizték a „magyar” nevet. A nyugati magyarok tőlünk származnak”.[120]

Ez a mese nagyon hasonlít Constantinos Porphyrogenetos leírásához a magyarok keleti és nyugati részre válásáról. Pedig az Omszk-vidéki öregasszony a bizánci császár leírását egész bizonyosan nem olvasta. Ugyancsak összehasonlítható az általunk gyűjtött monda a Kárpát-medencei magyarok Anonymusnál, Kézainál és a Riccardus jelentésben is rögzített hagyományával, amely szerint ők a Keleten maradt magyaroktól származnak.[121]

A kazak-magyarok és a Kárpát-medencei magyarok közeli rokonságára mutatnak Bíró András antropológus a torgaji kazak-magyarok között 2005-ben lefolytatott genetikai (Y-kromoszóma) gyűjtésének Magyarországon elvégzett vizsgálati eredményei is. 

Úgy tűnik, hogy Julianus magyarjainak utódai a széles ázsiai sztyeppéken is szétszóródtak, csatlakoztak nemcsak az argünökhöz és kipcsakokhoz, hanem Kelet-Kazahsztánban a Zajszan-tó környékén élő kereitekhez, és a Köksetau környékén élő uakokhoz is. Orazak Iszmagulov antropológus, akadémikus expedícióinak eredményei szerint mindkét törzsnél adatolható magyar (madijar) nemzetség.[122] Jómagam 1999-ben a Mongol Altaj kazaklakta területein (Bajan Ölgij Ajmakban a Szakszai-folyó és a Cengel Khajrkhan Hegy vidékén élő kereitek között találkoztam olyan önmagát „mazsarnak” valló akszakallal, aki ugyanazt mesélte „testvéreikről, akik Nyugatra távoztak”, mint hat évvel később omszki adatközlőnk: „Úgy tudjuk, hogy egy hegy mögött élnek a kis kontinensen”.[123]

Befejezésül idézem Mándoky Kongur Istvánnak egy 1985-ös akadémiai úti jelentésében leírtakat, a nagy turkológus özvegye, Mándoky Ongajsa írásából:

„Négy-öt éve történt, hogy férjem jegyzeteit lapozgattam. Kezembe került férjem 1985-ös kazahföldi útjáról a Magyar Tudományos Akadémia részére küldött jelentésének kéziratos piszkozata. Érdemesnek tartom a kézirat néhány sorát szó szerint idézni:

„Noha körülbelül ugyanolyan szívélyes vendégszeretet tapasztalható a törökség minden ágában, így a közép-ázsiai török köztársaságokban, mint Kirgizisztánban, Özbegisztánban, Türkmenisztánban, vagy a kaukázusi törökségnél, a Volga-vidéki tatároknál és a baskíroknál, továbbá Azerbajdzsánban és Törökországban is, a kazakoknál a magyarság iránti testvéri szeretetnek azonban egy egyáltalán nem lebecsülendő oka, illetve igen figyelemreméltó alapja van. A kazakság törzsrendszerében ugyanis van egy nem is kisszámú, csaknem 100000 lelket számláló madzsar, vagy mazsar, illetőleg madjar[124] nevű törzs. A törzs eredetével a kutatás eddig még egyáltalán nem, vagy csupán alig-alig foglalkozott, pedig a Kazak Tudományos Akadémia Irodalmi és Népköltészeti Intézetének adattárában jó néhány, e törzs körében gyűjtött eredetmonda szerint is a kazak-madzsarok, ill. madjarok egy valaha nyugatra költözött nagy nép maradványának tartják magukat. Ez a tény, illetőleg adat így magában talán még nem sokat mond a szakembernek, de a kutatás ilyen irányban való kiterjesztését feltétlenül indokolja.

Egyébként néhány éve egy kutatónk már járt a kazak-madjarok között, azonban csupán antropológus lévén, nem éppen a legszerencsésebb és legkívánatosabb módon nyúlt hozzá e jóval bonyolultabbnak ígérkező történeti és etnikai kérdés tanulmányozásához. A szovjet-magyar, illetve a kazak-magyar tudományos kapcsolatok jövőbeni erősödésével talán e probléma megfelelően komoly és alapos kutatására is mód nyílik.”[125]

            Mándoky Kongur István az akkori körülmények között nem juthatott el a kazak-magyarokhoz, csak dokumentumokat tanulmányozhatott róluk az alma atai Szépirodalmi Intézetben. A Kazak Köztársaság függetlenné válása óta a kazak–magyarok kutatására minden lehetőség adott. Élnünk kell vele.

Időnként úgy tűnik, hogy azokban az országokban, ahonnan valamikor ide, a Kárpát-medencébe érkeztünk, vagyis tőlünk Keletre, talán még nagyobb az érdeklődés Julianus magyarjainak a mongolkor utáni sorsa iránt, mint nálunk, idehaza. Új tanulmányok készülnek erről a témáról, és új adatok is kerülnek a felszínre.

Ilyen új adatot tartalmaz például a Roman Hautala által hivatkozott pápai okirat, amelyből kiderül, hogy 1330 tavaszán Manascole Tamás újonnan kinevezett szamarkandi püspök Tana kikötőjéből kezdte meg szárazföldi útját Szamarkand felé, Madzsar városán és a Derbenti Kapun keresztül. Azért tette meg a püspök ezt a hatalmas kitérőt új állomáshelye felé vezető útján, hogy a Kaukázus északi előterében bemutathassa a XXII. János pápa által küldött ferences prédikátorokat Jeretamir keresztény magyar fejedelemnek.

Minden jel arra vall, hogy a Kaukázus északi előterében az Arany Horda idején és az utána következő időszakban valóban éltek keleti magyarok. Németh Gyula írja „Feltűnő, hogy a Kuma mellett csoportosan találjuk a magyar neveket. Itt van Kunmadžar, a Možar tó és Možarsk helység. A névnek e csoportos jelentkezése nem lehet véletlen”.[126]  A Kuma folyó partján állt Madzsar város is. Madzsar az Arany Horda déli részének egyik legjelentősebb központja volt egészen addig, amíg Timur Lenk el nem pusztította 1395-ben. A városban kereszteződtek az Kaukázus északi előterének nagy kereskedelmi útjai, így átment rajta a Derbent Kapu felé vezető út is. Útjában Szamarkand felé Mancasole Tamás püspöknek érintenie kellett Madzsar városát, és körülötte a Kuma folyó vidékét, azt a vidéket, ahol máig is maradtak fenn nyomai a keleti magyaroknak. (03 térkép: Madzsar városa, a Kaukázus északi előtere karavánútjainak kereszteződési pontja.)

Vásáry István történetileg és nyelvészetileg is bizonyította, hogy a „mozsar” szó jelenléte az oroszországi toponymekben, helységnevekben a keleti magyarokra utal. [127] Ha ez a megállapítás igaz a Volga-Urál-vidékre és a Don felső folyására nézve, akkor nem lehet kevésbé igaz a Kaukázus északi előterére nézve sem. A Sztavropoli Hátságon  és a Nogaj Alföldön, a Terek és a Kuma-folyók mentén élő nogajoknak ma is van mozsar-magyar nemzetségük. Orosz néprajzkutatók 1896-ban adatolták és lerajzolták a tamgájukat is. A Nogaj Horda negyvenegy törzséből huszonkilencnek maradt fenn a tamgája, ezek egyike a magyar törzs.[128]

Szintén nagyon fontos az A. K. Kushkumbajev által feltárt, nálunk eddig ismeretlen arab krónikás adat Timur Lenk és Toktamis egymás ellen vívott háborújáról. Ebből kiderül, hogy az egykor a Volga-Urál-vidéken élő, a tatároknak behódolt magyarok zöme Timurnak, vagy más néven Tamerlánnak az Arany Horda kánja, Toktamis ellen a XIV. század végén lefolytatott pusztító hadjárata idején költözhetett át eredeti otthonából, a Don partvidékére. A XV-XVI. századok során, a Don forrásvidékén élő magyarok  a Kaszimovi Kánság alattvalói lettek, a Don középső és alsó folyásánál élők pedig a Nogaj Horda törzseihez csatlakozhattak.

A kaszimovi kánság már a XVII. század elejére Oroszország része lett. Tőle Délre  Nogaj Horda még fennállt a XVII. század közepéig, a Volga-vidéket is elérő kalmük támadásig és hódításig.. Ez után keleti része a kazakokhoz csatlakozott, a nyugati része a Krími Kánsággal egyesült és oszmán vazallus lett, középső része pedig az orosz uralom alá került. A szétszóródott keleti magyarok egyes etnikai csoportjai azonban török és kaukázusi törzsekhez csatlakozva, azok nyelvét átvéve, de saját nevüket is megtartva fennmaradtak, méghozzá nemcsak kazak, üzbég és baskír területeken, hanem a Kaukázus északi előterében, Délkelet-Európában is. Tardy Lajos leírása szerint 1637-ben a kozákok elfoglalták a Don torkolatában fekvő Azov városát.1641-ben oszmán törökök, cserkeszek, krími tatárok mellett húszezer mazsar vitéz is harcolt a török szultánnak abban a seregében, amely sikertelenül kísérelte meg visszavenni a várost. Ugyancsak Tardy közli, hogy az első világháborúban tíz mozsar (Mosharen) hadifoglyot regisztráltak az orosz hadsereg muzulmán katonái között. az Ausztria-Magyarország területén felállított hadifogolytáborokban. [129] Ezek valószínűleg nogaj-magyarok voltak.

A Nogaj Horda felbomlása után kerültek keleti magyarok az oszmán török hűbéres államába, a Krími Kánságba is. Turkolly Sámuel a XVIII. század elején még hét olyan falut talált a Krímben, amelyeknek magyarul beszélő lakossága volt.

Ma már a „magyar” etnikai nevet viselő törzsek, nemzetségek elvesztették eredeti nyelvüket, török nyelveken beszélnek. A fiatalok egyre kevésbé ismerik a hagyományokat. Legendáik is eltűnőben vannak. Ezt tapasztaltuk a közös kazak-magyar expedíciók során. Régebben, ahogy mondták nekünk, az öregek minden este történeteket meséltek a múltról. Azonban amikor mi jártunk az argün-magyaroknál és a kipcsak-magyaroknál a XXI. század első évtizedében, ha legendák iránt érdeklődtünk, a legtöbbször a következő választ kaptuk: „Hamarább kellett volna jönniük!”

Mégis, sikerült szájhagyományban fennmaradt régi mondákat gyűjtenünk. De csak remélni tudom, hogy nem az volt az utolsó pillanat.

A keleti magyarok utódai ma is sokfelé élnek, élhetnek tőlünk Keletre, a Don-Volga-Urál-vidéken, a Kaukázus lábainál és Közép-Ázsiában. Azonban a világ gyorsan változik. Az emberek azokról a vidékekről, amelyekre Tóth Tibor egykori szándéka szerint terepkutatás céljából néprajzi-történeti, genetikai, antropológiai expedíciók indulhatnának vagy indulhattak volna, a városokba költöznek. Etnikai tudatuk egyre inkább halványul. Ha fel akarjuk keresni mindazokat, akik még ma is magyarnak tekintik magukat, akkor sietnünk kell.

Úgy gondolom, hogy Tóth Tibor, magam és Bíró András kutatásai, publikációi, összegyűjtött adatai és tárgyai felbecsülhetetlen értéket képviselnek, de csak a kazakisztáni, nyugat-szibériai, üzbegisztáni, és nyugat-mongóliai magyarokat érintik. Ezek megtalálása is csak szerencsének, személyes helyi kapcsolatoknak köszönhető. Feltétlenül szükségesnek tartom a kutatások folytatását, azok eredményeinek közkinccsé tételét. Ma isváltozatlanul érvényesek a 2004-ben elhunyt Harmatta János professzor, akadémikusnak a mongol-altaji kereit-kazakok között élő mazsarok felfedezéséról az MTV2 „Tud-óra” című adásában elmondott szavai:

„Ezt a kutatási munkát feltétlenül tovább kell folytatni, mert az adott esetben a nyelvészeti, történeti, etnográfiai összefüggés a honfoglalás előtti magyarsággal igazolható. Egy ilyen kutatást államilag támogatott őstörténet kutató társaságnak, intézetnek kellene végeznie, vagy legalábbis állami támogatást igényelne. E nélkül az elért siker nem lehet más, mint nagy szerencse, kitartás és hősies erőfeszítés eredménye”

SUMMARY

The Eastern Magyars discovered by Friar Julian in the Ural-region the in the fourth decade of  the 13th Century  did not disappear without trace after the Mongol conquest of their homeland, Magna Hungaria. Eastern, Russian and Western chronicles had given information on them in the Middle Ages.. The Eastern Magyars took part in the wars of the Golden Horde and its successor states. Their ethnic name is preserved among the tribes living in Central Asia, (Kazakhstan and Üzbekistan), and in the Ural Region and the Caucasian Region even in our days..

Some new studies have been published by Russian and Kazakh researchers on the above examined theme lately. In reflection of these studies it is worth to consider the whole problem again.

Ábrák jegyzéke

Kép: Timur hadjárata Toktamis kán és az Arany Horda ellen)

Kép: A Herberstein féle térkép Moszkóviáról 1549-ből. A Volga és a Don alsó folyásánál a térkép jelzi a Nogaj Hordát.

IRODALOM

Anninszkij 1940: Аннинский С. А.,  Известия венгерских миссионеров XIII–XIV. вв. о татарах и Восточной Европе. Исторический Архив АН. СССР. Институт истории III. 72–94.

Antonov 2009: Антонов С. А. К вопросу о локализации венгров (мадьяр) в Волго-Уралском регионе. // VIII. Конгресс этнографов и антропологов России. Тезис докладов. Оренбург, 2009.  

Bendefy 1936: Bendefy László, Az ismeretlen Julianus. Budapest 1936.

Bendefy 1977: Bendefy László, Sources Concemant les Hongrois Orientaux aux archives du Vatican. In: Les Hongrois et les Ethnic Voisins l’Est. Szerkesztette: Erdélyi István. Budapest, 1977, 253–270. Magyar  változat: Bendefy László, Keleti magyarokra vonatkozó források a vatikáni levéltárban.  Kelet Kapuja, 2019, 4–25. Fordította: Bendefy István.

Bendefy 2018: Bendefy László, Julianus levelei a magyar levéltárban. Budapest, 2018.

Benkő 2003: Benkő Mihály, A torgaji madiarok. Budapest, 2003. 

Benkő 2005: Benkő Mihály, Közép-ázsiai krónikák a magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. In.: Eleink, IV. (2005)/4, 18-31.

Benkő 2008a : Benkő Mihály, Magyar kipcsakok. Budapest 2008.

Benkő 2008b: Benkő Mihály, Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról. Eleink VII. (2008)/2, 78–84.

Benkő-Khinayat 2007: Benkő Mihály-Babakumar Khinayat, A keleti magyarság írott emlékei. Budapest 2007.

Bonfini 1996: Antonio Bonfini, A magyar történelem tizedei. Budapest, 1996.

Charmoy 1836: Charmoy F. B., Expédition de Timour Lenk ou Tamerlan contre Toktamishe, Khan de Oulous de Djouchy en 793 de’hégire de notre ére, par M. Chamroy. In: Mémoires de l’Académie imperiale des sciences de Saint Oetersbourg. Síxiéme série, sciences politiques, histoire et philologie. Tome III. St. Petersburg, 89–106.

Clavijo 1859: Narrative of the Embassy of Ruy Gonzalez duClavijo at Samarcand, 1403-6. London, 1859, (LIV) 200.

Dörrie 1956: Dörrie Heinrich, Drei Texte zur Gescichte der Ungarn und Mongolen: Die Missionreisen des Fr. Julianus O. P. ins Uralgebiet (1234/5) und nach Rusland (1237), und der Bericht des Erzbischofs Peter über die Tartaren. Nachrichen der Akademie der Wissenschaften in Göttingen. I. Philologisch-historische klasse. 1956, 6, 125–201.

Golubovich 1906—1927: Golubovich G, Biblioteca bio-bibliografica della Terra santa e dell’Oriente francescano. 5. vols. Quarrachi,Firenze, Collegio di s. Bonaventura. 1926–27.

Győrffy 1948: Győrffy György, Krónikáink és a magyar őstörténet. Budapest, 1948. 

Győrffy 1986: Győrffy György, a Napkelet felfedezése. Budapest, 1986.

Harmatta 2001: Julianus és a keleti magyarok. In.: Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában. Budapest, 2001, 5– 14.

Hautala 2016: Хаутала Роман, Сведения  о заволжских мадьярах в латинских источниках XIII–XV. веков. // История татар западного Приураля. Том I. Кочевники Великой степи Приураля. Татарские средневековие государства. Казань, 2016, 156–177.

 Irdiszov 2017: Ирдисов Ю. М: Ногайцы Терском-Сулакском семиречье. Карачаевск.

Kazak tininin sözdigi (Kazak Értelmező Szótár) Almati 1999.

Kazakov 1997: Казаков Ф. П. Волжская Булгария и финно-угорский мир.  Finno-

ugrica 1997.

Kereitov 1993: Кереитов Р. Х. Ногайская Орда и вопросы его этнияеского состава. // ИГАРНО 1993б 19–28.

Kézai 1999: Kézai Simon, Gesta Hungarorum, Budapest, 1999.

Kushkumbajev 2012: А. К. Kushkumbajev, Magyarok Keleten és Nyugaton. Budapest 2012.

Kushkumbajev 2013: Кушкумбаев А. К. Средневековые мадьяры в казахской устно-исторической память и генеаологии. // II-й Международный Мадьярский симпозиум Сб. науч. тр. Челябинск 2013. 

Kushkumbajev 2018a: А. К. Кушкумваев, Источники о восточных мальярах в улусе Джучи. // Международный Мадьярский Симпозиум. Казань, 2018, 127–137.

Kushkumbajev 2018b: А. К. Кушкумваев, Мадьяры в Дашт-и Кыпчаке и Золотой Орде. Материалы II-й научной конференции средневековой истории Дешт-Кйпчака. Астана 2018.

Mándoky 2012: Mándoky Kongur István, Magyar eredetű törzsek a baskíroknál. In: Mándoky Kongur István, Kunok és magyarok.

Mándoky Ongajsa 2014: Mándoky Ongajsa, Mándoky Kongur István csillaga.  World Explorer 2014, március-április.

Materialy 1969: Материалы ло истории казахских ханств XVI–XVII. веков. Алма Ата, 1969.

Marco Polo 2003: Marco Polo utazásai. Budapest, 2003.

Magauin 2010: Muhtar Magauin, A kazak történelem ABC-je. Budapest 2010.

Németh 1930: Németh Gyula, A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest, 1930.

Pelliot 1973: Pelliot P. Recherches sur les  chrétiens d’Asie Centrale et d’Extreme  Orient. Paris 1973.

Richard 1998; Richard J. La Papatué et les missions d’Orient au Moyen Age (XIII–XV siécles) Rome: Écol Francaise de Rome, 1998.

Róna Tas  1986: Róna Tas András, A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár feliraton. In: Magyar Nyelv LXXXII, (1986), 79–81.

Susarin 1997: Шушарин В. П, Ранный этап этнической истории венгров. Проблемы этнического самосознания. Российская политическая энциклопедия. Москиа 1997.

Szemjonov 1895: Семенов Х. Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Спб. 1895.

Tardy 1980: Tardy Lajos, A tatárországi rabszolgakereskedelem és a magyarok a XIII–XV. században. Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 17. Budapest 1980.

Trepavlov 2001: В. В. Трепавлов, История Ногайской Орды. Москва 2001ю

Tóth Tibor 1966: Tóth Tibor, Az ősmagyarok mai relicumáról. (Előzetes beszámoló). A Magyar Tudományos Akadémia Biológiai Osztályának közleményei. 1966.

Thuróczy 1978: Thuróczi János, A magyarok krónikája. Budapest, 1978.

Vásáry 2008: Vásáry István, Julianus magyarjai a mongolkor után: možarok és miserek a

Közép-Volga vidékén. In.: Magyar őshazák és őstörténészek, Budapest 2008, 38–71.

Jegyzetek:

 [1] Harmatta 2001, 5. sk.

 [2] Harmatta 2001, uo.

[3] Harmatta 2001, uo..

[4] Harmatta 2001, uo.

[5] Bendefy  2018, 80.

[6] Bendefy 2018, 80.

[7] Bendefy 2018,, 82.

[8] Hautala 2016, 162.

[9] Bendefy 2018, uo.

[10] Bendefy 2018, 91 skk.

[11] Bendefy, 2018 92.

[12] Bendefy 2018, uo.

[13] Bendefy 2018, 94.

[14] Bendefy 2018. 93.

[15] Bendefy 1936, 40; Roman Hautala, 2016 163 sk, 34. jegyzet Roman Hautala Julianus latin nyelvű levelének Heinrich Dörrie által készített kritikai kiadását és fordítását használja fel és elemzi tanulmányában: (Vö.: Dörrie 1956, 180.) Bendefy a Julianus levél első kiadásában az adott helyen a következő latin szöveget teszi közzé: „”Iterum dum ego remansi in curia Romana, precesserunt me ad Magna Ungariam IIII fratres mei, qui per transientes per terram Sudal, in finibus regni eius occurrerunt quibusdam ungaris paganis fugientibus a facie thartarorun, qui libenter fidem catholicam recepissent. Et dum versus Ungariam christiamam venissent, audiens dux de sudal indignatus, fratribus predictis revocatis, inhibuit ne legem Romanam predicarent Ungaris memoratis, et propter  hoc expluit fratres predictos de terra sua, taben absque molestia.” Bendefy László fordítása a következő: Midőn én a római kúriában időztem, elindult – engem megelőzve – négy testvérem Nagy Magyarországra. Ezek áthaladtak Sudal (Szuzdál) földjén. E királyság határain a tatárok arcéle elől menekülő pogány magyarokra bukkantak, akik szívesen felvették volna a katolikus hitet. Amikor pedig ezek a keresztény Magyarország felé visszaindultak már, (és) az előbb említett suzdali vezér tudomást szerzett róluk, felháborodva visszahívatta az említett testvéreket, és megakadályozta, hogy a római hitet hirdethessék az említett magyaroknak, s emiatt kiutasította az említett testvéreket saját országából.” [Vö.: Bendefy 1936,40.]. A Julianus levél kritikai kiadásában Heinrich Dörrie a latin szövegben a   qui libenter fidem catholicam recepéissent, et dum versus Ungariam christianam venissent” szövegrészben az „et dum versus” elé pont helyett vesszőt tesz, és a „venissent”ről a következőket írja:”Venissent: az ehhez az igéhez tartozó alany csakis a pogány magyarokra vonatkozhat, akik a tatárok elől menekülnek, mivel a négy szerzetes még oda-úton volt.”  Tekintve, hogy a  két fordítási variáns között nagy a jelentésbeli különbség, megmutattam őket Dr.Gábler Dénesnek, a római régészet professzorának  és Dr.Kovács Péternek, a  római régészet és a latin nyelv professzorának. Mindketten úgy vélekedtek, hogy a Dörrie-féle kritikai kiadás közli helyesen a szöveget. Eszerint a négy szerzetes arra igyekezett az útjukba akadó menekülő pogány magyarokat rávenni, hogy jöjjenek Magyarországra és ott vegyék fel a keresztény hitet. Kötöny kán és kun népe pontosan ezt tette 1240-ben. 

[16] Bendefy 2018, 94.

[17] Bendefy 2018, uo.

[18] Bendefy 2018, 95.

[19] Hautala, 2016, 166 skk.

[20] Hautala, 2016. 166; Chronica Albicri monachi Trium Fontiom, a monaco Novi Monasterii Hoiensis interpolata / Monumenta Germaniae Historica, Scriptores, Vol. XXIII, Hannover 1874, 942.

[21] Hautala, 2016, 167; Matthaeus Parisiensis,monachi Sancti Albani, Chronica Majora 7 vols, London,1872-1883, III, 639. 

[22] Hautala 2016, uo; , Matthaeus Parisiensis, 1872-1873,, III, 639.

[23] Hautala 2016, uo; Annales Monastici.Vol. II. Annales monasterii de Wintonia (A.D. 519–1277); Annales Monasterii de Waverlweia (A. D. 1–1291). London, 1865, 325.

[24] Hautala, 2016, uo; Matthaeus Parisiensis 1872-1873. VI, 76.

[25] Hautala, 2016, 168.

[26] Hautala 2016,  uo.

[27] Többek között Rasid ed-Din is ír erről. Vö.:Kushkumbajev 2012, 56 skk.

[28]  1334-ben XXII.  János kezdeményezett keresztes hadjáratot búcsúhirdetéssel a tatárok ellen a Magyar Királyságot ért tatár támadás után. A kezdeményezés nem vezetett eredményre.. Vö.: Tardy1980, 24.

[29] Hautala 2016, 169 .

[30] Hautala, 2016, 169; Hystoria Tartarorum C. de Bridia monachi. Berlin, 1967, xxxiv p. 22; 29, 85.

[31] Hautala 2016, 168.

[32] Hautala 2016, 168; Győrffy 1986, 259, Кushkumbajev 2018b, 33.   

[33] Hautala, 2016, 169.Győrffy 1986, 260.

[34] Hautala 2016, 169; Davidsohn R. Forschungen zur Gescichte von Florenz. Vierter Teil. 13 und 14. Berlin, 1908, 89.

[35] Hautala 2016, 169.

[36] Kushkumbajev 2018b, 34.

[37] Kushkumbajev  2018b, 34; Győrffy 1986, 260.

[38] Róna-Tas 1986,  79–81.

[39] Győrffy1986, 248.

[40] А. К. Kushkumbajev, 2018b, uo.

[41] Hautala 2016, 171.

[42] Kushkumbajev 2012,  57.

[43] Kézai 1999, 22.

[44] Kazakov 1997, No1, 44., 10. rajz,  56.

[45] Kushkumbajev 2012, 60.

[46] Győrffy 1948, 53.

[47] Győrffy 1948, 54 sk.

[48] Vásáry  2008, 42.

[49] Mándoky Kongur István, Magyar eredetű törzsek a baskíroknál. In.: Kunok és Magyarok. Török-magyar könyvtár I. Budapest 2012, 227 sk.

[50] Kushkumbajev 2012, 56; Rasid ed Din, Sbornik letopisej. Per.: O. I. Smirnov. Moskva-Leningrad 1962, 275., 275.

[51] Kushkumbajev 2012, uo.

[52] Kushkumbajev 2012, 57.

[53] Róna Tas, 1986, 78–81.

[54] Kushkumbajev 2012, 58.

[55] Kushkumbajev 2012, 62.

[56] Kuskhumbajev 2012, 62.  

[57] Kushkumbajev 2012, 62 sk. Az 1960-as évek végén Tóth Tibor végzett kutatásokat Üzbegisztánban, Szamarkand környékén, a Kaska-darja folyó partján élő madžarok között. Leírása szerint 1959-ben, a csim-kurgáni vízi erőmű megépítéséig a kaska-darjai madžarok lakóhelye Madžar Kislak (falu) volt. Onnan telepítették át őket jelenlegi lakóhelyükre, amit Gullisztánnak neveztek el. Bíró András szerint a Kaska-darja vidéken van Madžar Bulak (Magyar Forrás) és Madžar Tau (Magyar Hegylánc) is. Az 1950-es években a Ferganai Medencében, a Szir Darja partján még volt egy Мадьяр nevű helyiség (Карта СССР, 1953,61–62.).

Egy Tóth Tibor által a helyszínen gyűjtött legenda szerint, a kaska-darjai madžar közösség, amelynek neve Ak-Szaraj (Fehér Szaraj) volt, „ezer évvel korábban” költözött XX. századi lakóhelyére, Csimbe. Addig a Kaspi-tenger körzetében, Asztrahán városa közelében éltek, ott, ahol valamikor az Arany Horda központja, Szaraj városa volt. (Tóth Tibor hagyatéka. Természettudományi Múzeum, Embertani Tár, 6. doboz). Tóth Tibor „oral history” gyűjtésének adata megerősíti a közép-ázsiai történeti források leírásait. Ezek szerint a keleti magyaroknak az Arany Horda katonai kereteibe betagozódott csoportjai, – vagy legalább is azoknak egy része,–  a XV. század  második felétől kezdve a XVI. század  első évtizedeiig tartó időszakban az Arany Horda vezetőinek irányítása alatt Délre vonult az Amu Darja és a Szir Darja  völgyébe és a Szemirecsjére, majd részt vett a mai kazak és üzbég államok elődeinek megalapításában.   

[58] Bahr-ar aszraar. Materialy 1969, 362; Benkő 2005, 21.

[59] Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Name. In: Materialy 1969, 21–22.

[60] Kushkumbajev 2012, 63.

[61] A „Baskíria” névnek sokféle latin olvasata volt a középkori latinban. Vö.: Hautala 2016, 168-169, 56–68. jegyzetek.

[62] Tardy 1980, 56–57.

[63] Bendefy 1936, 150.

[64] Anninskij 1940. 92–94.

[65] Anninskij 1940, uo.

[66] Anninskij 1940, 93.

[67] Tardy 1980, 56–57.

[68] Tardy 1980, 57 sk.

[69] Tardy 1980, 57.

[70] Tardy 1980, 58.

[71] Hautala 2016, 70 sk.

[72] Hautala 2016, 171 sk; Bullarium Ordinis FF Praedicatorum, Vol. II. Ab anno 1281 ad 1430 /Ripoli Th, Brémond A. (eds.) Romae; typis  et sumtibus H. Mainardus 1730, 184.

[73] Hautala 2016, uo.

[74] Hautala, 2016, uo; Golubovich 1906–1927. III, p.355.

[75] Hautala, 2016, uo; Golubovich 1906–1927, III, 356.

[76] Hautala 2016, 171, Pelliot  1973, 118, 1. jegyzet.

[77] A középkorban európai elképzelés szerint a Don bal partján kezdődött Ázsia.

[78] Bendefy 2019, 23.

[79] Malkaiták: a Malka folyó partján élő közösség, a Kaukázus északi előterében.

[80] Bendefy 1977, 253–270; Bendefy 2019. I, 4–25.   

[81] Hautala 2016, 171 sk..

[82] Hautala 2016, 172. Vö.: Richard 1998, 162, 145. jegyzet.

[83] Hautala, 2016, 172.

[84] Hautala, 2016, 172, Bendefy 2019, 23.

[85] Hautala, 2016 171–172

[86] Hautala 2016, 172; Pelliot 1973, id. h. Hautala az adott levél alapján feltételezi, hogy Mansacole Tamás Tanából a Szaráj-Urgencs útvonalon utazott Szamarkand felé. Ennek csekély a valószínűsége, mert a püspök nyáron nyilván még akkor is el akarta volna kerülni a nagy közép-ázsiai sivatagokat, ha nem lett volna feladata a Kaukázus északi előterében: találkozni Jeretan keresztény magyar közösségével, az alánokkal és a malkaiákkal. Madzsar városa az Arany Horda második legnagyobb városa volt, és a püspök útja Szamarkand felé keresztülvezetett rajta. Ez teljes mértékig indokolta, hogy XXII. János pápa az érdekében „Özbeg kán birodalmának keresztényeihez” is forduljon.

[87] Bendefy 1977, uo.

[88] Győrffy 1948, 85.

[89] Győrffy 1948, 85. Vö.: Clavijo 1859, V.

[90] Győrffy 1948, 82. Győrffy szerint XXII. János pápának külön rendelete osztotta fel a „megtérítendő Keletet” egyházi igazgatási szempontból a minoriták és a domonkosok között. A ferenceseknek jutott többek között az Arany Hordának, vagyis a kipcsak kánságnak a nyugati része, a domonkosoknak – szintén más óriási területek mellett – a Dzsagatáj Ulusz, Turkesztán. Az összefüggő domonkos provincia központja, amely alá a megalakítandó szamarkandi püspökség is tartozott, a szultanijehi érsekség volt. (Perzsia) [Vö.: Győrffy 1948, 86 sk.

[91] Hautala 2016, 171.

[92]  Irdiszov 2017. 51..Az Arany Horda egyik madzsarokból összeállított katonai egységének állomáshelye éppen a Kaukázus előterében fekvő Madzsar városa volt. Ennek a városnak stratégiai jelentősége volt az Arany Horda számára a XIII–XIV. századokban, mert fedezte a veszélyes észak-kaukázusi irányt az iráni mongolokkal (Hulaguidákkal) és a Dzsagatáj-ulusszal szemben. Feltételezhető, hogy egy madzsarokból összeállított tumen állomásozott ott. [Kushkumbajev 2012; 56, 36. jegyzet; M. V. Gorelik, az ókori és középkori nomádok neves kutatójának közlése alapján].   

[93] Kushkumbajev. 2018a, 133; Vö.:  Susarin 1997, с. 512; Thuróczi János, A magyarok krónikája. Budapest 1978, 89.

[94] Susariin  1997, 163.

[95] Bonfini 1996, 1.2.190,62.

[96] Tardy 1980, 25 skk.

[97] Tardy 1980, 39 sk.

[98] Tardy 1980,

[99] Vásáry István, Julianus magyarjai a mongolkor után,: možarok és miserek a Közép-Volga vidékén. In.: Magyat őshazák és magyar őstörténészek. Budapest 2008, 1 skk. Az első okirat, amelyet Vásáry idéz, 1483-ban íródott, mintegy 30 évvel Aeneas Sylvio Piccolomini Commentarii-jának elkészülte után, valamint nem sokkal az előtt, hogy Thuróczi krónikája megjelent (1488), és Antonio Bonfini mester elkezdte írni a Rerum Ungaricarum Decadest. Ebben az okiratban Iván Vasziljevics moszkvai fejedelem arra szólítja fel a hasonnevű rjazanyi fejedelmet, hogy a Kaszimovi Kánság urától, Daniar kántól elmenekülő mordvin, böszörmény és magyar (Mačarjin) adót fizető közrendűeket ne fogadja be, hanem küldje őket vissza urukhoz. Tehát a Volga-Don-vidéki magyaroknak legalább egy része abban az időben Moszkva vazallusa, az Arany Horda utódállama, a kaszimovi kánság területén élhetett. 

[100] A kaszimovi kánság a moszkvai fejedelmek, majd cárok oldalán harcolt Kazany, és a Nogaj Horda ellen. A vazallus állam belpolitikája és független volt, argünök, kipcsakok, zsalairok és mangitok voltak a lakosai. [Vö.:  Magauin, 2010, 173.] Ugyanezek Kazahsztán legnagyobb törzsszövetségei. A kaszimovi kánságban is találkozhattak és összeolvadhattak argünök és kipcsakok keleti magyarokkal. A kazaksztáni argünöknél és kipcsakoknál napjainkban is adatolt magyar (мадьяр, мадияр) altörzs, nemzetség.

[101] Kushkumbajev 2018a, 132 sk.; Charmoy 1836,  359–360. Az arab szöveget arabról oroszra fordította A. K. Kushkumbajev kérésére R. B- Szulejmenov, a fordítást ellenőrízte: A. Sh. Nurmanova, A. K. Muminov.

[102] Ld. 94. sz. jegyzet.

[103] Trepavlov 2001, 439, 489, 502.

[104] ZhaksylykT Szabitov, a kazah etnogenezis nogaj összetevője. (Internetről letöltve).

[105] Jász, vagyis alán.

[106] Trepavlov, 2001, 439, 489: Kereitov 1993, 21 sk.

[107] Kushkumbajev , 2018b, 35 sk. A tamgáról  Vö.: Semenov 1895. 

[108] Kushkumbajev 2018b, 35 sk,

[109] Kushkumbajev 2012, 49. Vö.: Antonov 2009. 63.

[110] Kushkumbajev 2012, 64; Поеты пять веков. Казахская поезия  начала Алма Ата,1993, 50.

[111] Kushkumbajev 2012, uo.

[112] Kushkumbajev 2012, uo.

[113] Kazakh tininin sözdigi, 1999, Almaty.

A 2008-ban megjelent 50000 szavas kazak-orosz kéziszótár szerint a modern kazak nyelvben a „мадьяр» (mad’jar) szó azonos az orosz” „мальяр” szóval vagyis „magyart” jelent. Ebben a szótárban, ellentétben az értelmező szótárral,  a régies „mazsar” szó nem is szerepel. Vö.: Казахско-русский словарь, Алматы 2008, 598. A nyugat-szibériai magyar-kipcsakok Kara-tali temetőjében a „мадияр” sírfeliratok mellett két sírkövön is a «мадьяр» sírfelirat látható. [Vö.: Benkő 2008,30, 38.]

[114] Kushkumbajev 2018/b, 36.

[115]  Kushkumbaev 2018/b, uo.

[116] Kushkumbajev, 2018b, 36. A magyarok szerepéről a kazah etnonomenklatúráról bővebben: Kushkumbaev 2013.

[117] Tóth Tibor 1966, 1966, 283–299; Benkő 2003, 15-19, 31-35. 

[118] Itt szeretnék köszönetet mondani Jaczkovits Miklós kazakisztáni magyar nagykövetnek (2000-2004), Meupert Abuszeitovának, a Kazak Tudományos Akadémia Keletkutató Intézete akkori igazgatójának, és Szanat Kushkumbajevnek, az akkori igazgatóhelyettesnek, expedícióink támogatásáért. Komoly segítséget és sok jó tanácsot kaptunk az argün-magyar származású és „”Magyar” írói álnevű Mirzsakip Dulatov néhány éve, 96 évesen elhunyt lányától Gulnar Dulatovától  és családjától, valamint a szintén nemrégiben elhunyt magyar-kipcsak Amirzsanov Khaliakpar Kushkumbajevtől akszakaltól, a Kazak Kulturális Intézet egykori vezetőjétől és családjától is.

[119] Expedícióink tagjai voltak Benkő Mihály,  Ajbolat Kushkumbajev történész, egyetemi tanár, Babakumar Khinayat és Doszünbek Khatran, az almaty Központi Történeti Múzeum főmunkatársai, és Sholpan Akhmetova az orosz Akadémia Néprajzi Intézete omszki fiók-intézetének munkatársa. [Vö.: Benkő  2003; Benkő, 2008, Benkő-Khinayat 2007.

[120] Kushkumbajev 2012, 68, sk.

[121] Kushkumbajev 2012, 69.

[122] Orazak Iszmagulov személyes közlése, amelyet írásban is megerősített a számomra.  Feljegyzése birtokomban van.

[123] Benkő 2001, 38. 

[124] A nyelvészek által indított Muhammadjar-Madjar vitába nem kívánok részletesen kitérni. A. K. Kushkumbajev egyik tanulmányában kifejti, hogy a próféta nevét Kazahsztánban nem „Mad”-ra, hanem „Mamadra”, „Mamra”, vagy „Muhitra” rövidítik, és hogy a kazahoknál a „Madžar etnikai név a XVIII–század végén vagy a XIX. század  elején változott Kazahsztánban „madiar”-„madijarra”. A Muhammadjar és Madijar szavaknak Kazahsztánban nem lehet közük egymáshoz. [Vö.: Kushkumbajev 2018b, 37. sk.]. Mándoky is így írja le fent idézett szövegében kazakul a „magyar” etnikai nevet: „madzsar, mazsar, illetve madjar.” 

[125] Maándoky Ongajsa, Mándoky Kongur csillaga. The Explorer, 2014, március-április.. Vö.: Benkő Mihály, Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról. Eleink, VII (2018)/2, 78–83. Mándoky Ongajsának a kézirat felhasználásának engedélyezéséért itt mondok köszönetet. 

[126] Németh 1930, 335.

[127] Vásáry 2008, 48 skk.

[128] Vö.: 103. jegyzet.

[129] Tardy 1980, 150 sk. Tardy adatai nem újak, hivatkozott műve harminckilenc éve jelent meg a Kőrösi Csoma Könyvtár sorozatában. Azonban ezek az adatok a nagyközönség számára ismeretlenek, magyar kutató pedig megjelenésük óta nem vette őket figyelembe.

Dienes István régész néhány honfoglalás kori tárgytípust rekonstruált, köztük az előkelő harcosok által használt veretes fegyverövet. Benkő Mihály belső- és közép-ázsiai terepkutatásai során megtalálta ezeknek a – nálunk már használatban nem lévő, múzeumok féltett kincseként őrzött - tárgyaknak a napi használatban lévő pontos párhuzamait.Ez segítette a Dienes István által készített rekonstrukció korrekcióját.

DIENES István munkásságát a következők szerint méltatja a Magyarország a XX. Században c. könyv: „A LÁSZLÓ GYULA[1]-iskola egyik legkiemelkedőbb személyisége, DIENES István – nagy hatású Tiszaeszlár-bashalomi, szakonyi, orosházai ásatásai és néhány tárgytípus (veretes öv, tarsoly, lószerszámzat) régészeti-néprajzi rekonstruálása révén – korszakalkotó módon bővítette képünket; összefoglaló munkája: A honfoglaló magyarok (1972).” [MAGYARORSZÁG http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/1330.html, letöltve: 2019-07-09]

Kép: A nagykőrösi veretes öv rekonstrukciója. Forrás: László Gyula: Árpád népe, Helikon Kiadó, Budapest, 1988., 66.

A veretes fegyveröv viselő réteg a lovasnépek körében nem az egyszerű harcost jelentette, hanem a díszes övét méltóságjelvényként hordó főembert. Ilyen rangos réteg tagjainak kell tekintenünk honfoglalóinknál is mindazokat, akiknek derekát veretes fegyveröv övezte, azaz a nemzetségi arisztokrácia tagjainak. Ehhez a réteghez tartoztak a társadalom legfőbb vezetői, a nemzetség- és törzsfők és azok kísérete. [DIENES 1973: 200]

Kép: Balra a nagykőrösi őv veretei és szíj vége, jobbra a nagykőrősi őv díszei. [LÁSZLÓ 1988: 67]

A veretes övek jelentőségéről László Gyula a következőket írja: A veretes öv. Ez a férfisírok legpompásabb lelete. Vagy felövezve temették el a halottat, vagy csak rárakták a tetemre övét. Az öv a szabad ember jelképe, s azon belül is a rang jele volt. Sokféle, veretekkel dúsan kivert, általában aranyozott ezüst díszekkel ékes övet ismerünk. Hosszú ideig csak összegyűjtötték a medencecsontok körül heverő díszeket, legfeljebb aprólékosan leírták helyzetüket, de ebből az övet elképzelni nem lehetett. Zichy István gróf azonban észrevett valamit, amit hosszú időn keresztül nem tudtunk magyarázni: a nagy szíjvéget nem lehetett átbújtatni az öv csatjának karikáján! Azaz az övet nem lehetett felcsatolni! Mit ér az ilyen öv? Régészeink nem nagyon vettek tudomást erről a lényeges megállapításról. A megfejtést Dienes István egyik kitűnő ásatása hozta meg: a csat a veretes öv mellékszíján volt, és ez az öv másik mellékszíjába kapcsolódott, nem kellett áthúzni a nagy szíjvéget a csaton. A veretes szíjat a deréknál átbújtatták saját magán, és úgy csüngött le hosszában a bal comb előtt (Kiemelés tőlem – B. I.). A rajz és a fényképek minden magyarázatnál jobban érzékeltetik, hogy milyen is volt egy ilyen veretes öv. Az övről csüngött le a szablya, a tegez, az íj, a tarsoly és a kés. Ennek megvolt a maga indoka, a lovas harcmodorban a derék fölött a testnek szabadon kellett mozogni, hogy a harcos az íjat fel tudja húzni, nyilazni, vagdalkozni tudjon. Mindezt akadályozta volna a vállra vetett tegez vagy az íj. A felsőtest szabad mozgása volt a lovasharc előfeltétele. Így lehetett a nyeregben hátrafordulva íjazni. De volt az övnek jelképes értelme is: a szabad embert, a harcostjelentette. Erről egy nemrégen írt dolgozatomban a következőket jegyeztem fel: "A népvándorlás kori nomád népek egyik legfontosabb társadalmi rangjelzője, nemzetségjele a veretes öv volt. (A következők az onogur-magyar nép előkelőire, lovaskatonáira vonatkoznak.) Temetőelemzéseim bizonyították (és másokéi is megerősítették), hogy a temetkezéscsoportok középpontjában mindig a leggazdagabb övű férfi fekűdt, míg körülötte az övek egyre szegényebbek lettek (a veretek számában, kivitelében). Így bontakozott ki az a felismerés, hogy az övveretek számának is jelentősége volt, akárcsak a mai katonai rangjelzéseknek. Ezt a felismerést még nem dolgoztuk ki a Kárpát-medence onogur-magyarságának minden egyes temetőjére, de az eddigi munkálatok meggyőztek arról, hogy a feltevés helyes volt.

A kései onogur-avar övek kiváló minőségű bronzveretei mesterségüket jelesen ismerő bronzművesek munkái voltak. Azonban az egész Kárpát-medencében nincsen két azonos öv, tehát kétségtelen, hogy az övek egyéni megrendelésre készültek, és nem kerültek áruként, kereskedelmi forgalomba.

Más a helyzet Árpád magyarjainál, akiknek a veretes öv a maga teljességében jelentette a szabad embert. Az öv sűrűn tele volt verve aranyozott ezüst övveretekkel, itt tehát a veretek számának, mintakincsének nem Iehetett önálló jelképi jelentősége (talán a szorosan összefonódó »palmettasövény«-ben lehetett valami utalás a másvilági »paradicsomra«?). Ezeknek az öveknek Magyarországtól az. Urál hegységig s azon is túl tartó elterjedése bizonyossá teszi, hogy a kereskedelemben forogtak. Tömeggyártásuk például a volgai Bolgárországban és Magyarországon kimutatható, de más fémműves központok is részt vehettek a szíjvégek, övveretek gyártásában (például Kijev). De a kereskedelemben megvásárolható övek természetesen nem jelentették azt, hogy bárki is viselhette volna őket azon kívül, akinek joga volt reá. A magyarországi övekre Bulgáriában, a Szovjetunióban, Kelet-Turkesztánban, s még keletebbre bőven találunk egykorú párhuzamokat, de nemcsak a régiségben bukkanunk reájuk, hanem a néprajzi gyűjteményekben is. Ez azonban nyílván nem azt jelenti, hogy az öv formája és mintakincse öröklődött, hanem azt, hogy a felövezés, a férfivá avatás hagyománya maradt meg s azzal együtt jelképe: az öv is. A hazai régiségben, ásatásainkon (a csontvázak korának meghatározásával) és a 11. századi törvényeinkben és későbbi krónikáinkban azt találjuk, hogy a fiúgyermeket a 10-15. életéve körül fogadta be a család és a társadalom -teljes jogú tagjai közé. [LÁSZLÓ 1988: 66-67]

Benkő Mihály a bevezetőben említett terepkutatást[2] 1989-2007 között folytatta a közép- és belső-ázsiai kazakok között. Terepkutatásának első szakaszában - 1989-2001. között - tanulmányozta a nyugat-mongóliai kazakok temetkezési szokásait, életmódját. Kutatása érdekes módon kapcsolódott Dienes István honfoglalás-kori öv-rekonstrukciójához. Nyugat-Mongóliában, Bajan Ölgüj megyében szinte kizárólag kazakok élnek, akik az eurázsiai sztyeppe-övezetben hajdan meghatározó jelentőségű, de a 20. század végén már csak Mongóliában megtalálható lovas-nomád életmódot folytatnak. Benkő Mihály kutatásait fotókkal dokumentálta. Ennek során felfigyelt egy a kazakoktól eltérő antropológiai arculatú népcsoportra, akikről később tudta meg, hogy őket a helyiek „mazsarok”-nak nevezik. Ekkor figyelme ennek a népcsoportnak a kutatására összpontosult. Később Kazakisztánban és Nyugat-Szibériában is felkeresett kazak-magyarokat. Mondákat, legendákat, hősi énekeket, nemzetségtáblákat gyűjtött, sírfeliratokat fotózott és tanulmányozta a keleten maradt magyarokra vonatkozó, arab, perzsa és orosz történeti forrásokat is. Mondáik szerint ők egy hajdan nyugatra vándorolt nagy nép keleten maradt, kazakokhoz csatlakozott maradékai. Minderről könyvekben, szakcikkekben számolt be és fotóit több kiállításon bemutatta. Fotóin a kazakok és kazak-magyarok hagyományos téli ruhájának darabjaként megjelennek a bevezetőben említett „honfoglalás kori veretes övek” párhuzamai is.

Benkő Mihály mongóliai terepkutatásának eredményeit először az 1998. évben megjelent Nomád világ Belső-Ázsiában című könyvében publikálta. A könyv ajánlását László Gyula írta: "Benkő Mihály mongóliai fényképei - valamint jegyzetei - elsőrendű gyarapodást jelentenek a magyar őstörténet kutatásában, ugyanis éppen arról adnak hírt, ami a földben/sírokban, településeken elpusztult: a mindennapi életről. Látjuk a jurtot, a benne folyó élettel, látjuk a téli-nyári legeltetési szokásokat, a családok mindennapját, a lószerszámokat, a nyergelést, a szórakozást, jókedvet, a temetőket, tájakat, havasi legelőket és a nyári szállást, egyszóval mindazt, ami felidézheti őseink életét. Nagy érték ez a fényképsorozat, köszönet érte Benkő Mihálynak." [BENKŐ 1998: Ajánlás]

BENKŐ MIHÁLY A HONFOGLALÁS KORI ÖVRŐL:

„Dienes Istvánnak nem sikerült pontosan rekonstruálnia, a honfoglalás kori sírokban talált ezüstveretes fegyverövek felkötési módját. Úgy vélte, ha bujtató lett volna a hosszú öveken, az öv lelógó részének ki kellett vonna fordulnia. 1991-ben hoztam egy 1.65 m. hosszúságú, ezüstveretes övet Ölgijből. Ezen az övön a bujtató lejjebb volt eresztve, úgy húzták át rajta a végét. Így nem fordult ki. Dienes azonnal mondta nekem, hogy ez az öv segít az ő rekonstrukciós problémájának megoldásában... Az ezüstveretes bőrövek másutt múzeumok féltett kincsei, de ahogy ez bajan-ölgiji fotóimon látható, a fegyveröv a  mongol-altaji kazakok öltözetének még napjainkban is szerves részei. A veretes nyergekkel együtt saját ötvöseik készítik őket, jurtákban felállított műhelyeikben.” [BENKŐ 2007: 80-89.]

Kép: Ünnepi ruhában a mazsar családfő és felesége. Fotó: Benkő Mihály

Kép: Övveretek. Fotó: Benkő Mihály

Irodalom

BELAVIN, Andrej M. – Krilaszova, Natalja B. 2008-2010: Tarsolylemez Perm környékéről. Folia Archaeologica 54: 243–250.

BENKŐ István 2007: Interjú Benkő Mihállyal, Eleink VI. évfolyam 2. szám (12.) (2007) 80-89.,

BENKŐ Mihály 1998: Nomád Világ Belső Ázsiában - László Gyula ajánlásával, TIMP Kiadó, Budapest

BENKŐ Mihály 2001: Julianus nyomdokain Ázsiában - Harmatta János előszavával, TIMP Kiadó, Budapest

BENKŐ Mihály 2003: A Torgaji Madiarok - Erdélyi István előszavával, TIMP Kiadó, Budapest

BENKŐ Mihály-Babakumar Khinayat 2007: A keleti magyarság írott emlékeiből, Masszi Kiadó, Budapest

DIENES István 1959: Milyen volt a honfoglaló magyarok öve, in: Archaeologiai Értesítő 86. kötet 1959. évi 1. szám, 145-158

DIENES István 2003: Benkő Mihály ajánlása, Reference for Mihály Benkő, in: Eleink 2003. évi 2. szám, http://www.napkut.hu/eleink4-101, letöltve: 2019-07-10

LÁSZLÓ Gyula 1988: Árpád népe, Helikon Kiadó, Budapest, 1988.

MAGYARORSZÁG a XX. században, Babits Kiadó, Szekszárd 1996-2000, http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/1330.html, letöltve: 2019-07-09

[1] László Gyuláról a Magyarország a XX. Században című könyv a következőket írja: „A század legnagyobb hatású, korszakhatárt jelző magyar régészeti munkájaként 1944-ben jelent meg LÁSZLÓ GYULA fő műve, A honfoglaló magyar nép élete; ennek szemlélete, a „régészeti néprajz” a 20. század második felének meghatározó hazai archeológiai teóriája. Ugyanakkor olyan axiómákat (pl. a lovas temetkezések típusainak meghatározása) fektetett le és {V-388.} olyan kérdéseket vetett fel, amelyek a további kutatásokat alapvetően determinálták. Felvetéseit, pl. a hiányzó kengyel = fakengyel tézisét Kőhalmi Katalin (1926–) és Dienes István (1929–1995) igazolta.” [MAGYARORSZÁG http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/1330.html, letöltve: 2019-07-09]

[2] A terepkutatáshoz szükséges szponzori támogatás elnyeréséhez többek között Dienes István adott ajánlást. Az Eleink 2003. évi 2. számában közzétett ajánlás kivonatát az alábbiakban közöljük: „…Benkő Mihályt magát rendkívül alapos kutatónak ismertem meg, az Antik Tanulmányokban sajtó alatt lévő cikke (voltaképp hatalmas, szélesen hömpölygő tanulmánya) gondolatokban és ötletekben igen gazdag, számos újdonságot és meglepetést tartalmaz a honfoglalók arcleplével, maszkjával kapcsolatban, e téren kitágította tudásunkat. Nyelvismerete – főként az oroszban és angolban való jártassága, kommunikációs készsége –, a magyar és szovjet orientalista szakemberekkel való kapcsolatai alkalmassá teszik arra, hogy a vállalt témában árnyaltabbá tegye eddigi ismereteinket. Alighanem külön ki kell emelnem, hogy a fiatalabb nemzedéknek olyan nem éppen mindennapi tagja aki nem csupán könyvekből tájékozódik, hanem a szakirodalom alapos ismeretében – mint egy új Stein Aurél vagy Vámbéry Ármin – hajlandó hónapokat tölteni Keleten, nem éppen kedvező életfeltételek között, azért, mert az érdeklődés fűti és ezt az áldozatot a téma megköveteli, hiszen a szovjet publikációk javarésze meglehetősen gyarló a minket érdeklő részletek szempontjából. ... bizonyára olyan hasznos – vallástörténetileg sem érdektelen – munkával tudja majd Benkő Mihály gazdagítani szakirodalmunkat, amely még nemzeti identitástudatunk szempontjából sem közömbös. Budapest, 1989. április 27. Dr. Dienes István [DIENES 2003]

Origo.hu 2018.02.23. 18:00

Legutóbb az Országos Onkológiai Intézet, Kásler Miklós professzor vezette nemzetközi kutatócsoportja erősítette meg kétséget kizáró genetikai bizonyítékokkal azt a tényt, hogy az Árpád-ház tagjai bizonyosan eurázsiai, nem pedig finnugor vérvonalból származnak. A legfrissebb genetikai vizsgálatok kivétel nélkül arra mutatnak, hogy a 18. század végétől teret nyert, és a magyarság finnugor eredetét egyfajta tudományos dogmává emelt elmélettel szemben, a kora középkori krónikáknak a magyarok hun rokonságáról szóló hagyománya nem csak az a színes mese, mint aminek nyilvánították. Mindez természetesen a nyelvrokonság tényét nem érinti. 

A genetika fénycsóvája bevilágítja a múlt homályát

A magyarság őstörténete, a honfoglaló magyarok eredetének kérdése már hosszú ideje parázs viták tárgya. Noha az őstörténet szorosabb értelemben vett fogalma a történelemtudományban kizárólag az írásbeliség előtti korokra vonatkozik, és a népvándorlás illetve a honfoglalás korszaka már a nagy ókori, illetve késő antik civilizációk korával esik egybe, a hazai szakirodalomban, illetve köznyelvben is a honfoglalás előtti időket magyar őstörténetként szokás említeni.

A honfoglalás Munkácsy Mihály festményén FORRÁS: X-DEFAULT/

A magyar őstörténet újkori és legújabb kori kutatása erőteljesen átideologizált, ingoványos terep,

amelyet különösen a 18. század végétől a mindenkori korszak uralkodó elitjének ideológiai igénye és orientáltsága befolyásolt döntő módon. Az őstörténeti kutatások egészen a 20. század utolsó harmadáig legfőképp a meglehetősen hiányos írásos forrásokon, a régészeti leleteken, valamint az összehasonlító filológia, nyelvészet megállapításain alapultak.

A magyar őstörténet eredete a távoli múlt homályába vész FORRÁS: MTI/MOHAI BALÁZS

A magyarság eredettörténetében a 19. századtól a nyelvészet vette át a primátust,

amelynek a finnugor eredetet hangsúlyozó tanai egyfajta megfellebbezhetetlen akadémia dogmává merevedtek, amit most a biológia egyik legdinamikusabban fejlődő tudományága, az archeológiai kutatásokba is bevonult genetika látszik megtörni.

Nem tetszik a Habsburgoknak a magyar őstörténet

A régi magyar történelmi hagyomány III. Béla jegyzőjétől kezdve Káldi Márkig őstörténetünket a hunokkal, az európai historikusok, mint például az ókori illetve késő antik szerzők közül Josephus Flavius és Jordanes, a középkori krónikások közül pedig többek között Freisingi Ottó, Spalatói Tamás, valamint Regino prümi apát a szkítákkal kapcsolja össze.

III. Béla megalapítja a szentgothárdi apátságot (Dorfmeister István festménye) FORRÁS: WIKIMEDIA COMMONS

Ezeknél a szerzőknél a „szkíta” kifejezésnek azonban még nincs semmiféle antropológiai tartalma,

hanem a „nagy, keletről jött ismeretlen népet" jelenti. A magyar őstörténet legrégebbi hagyománya szkíta-, illetve hun-magyar rokonságról ír. Anonymus és Kézai Simon korában a magyarokat még a szkítáktól, illetve a hunoktól származtatták.

Anonymus szobra a Városligetben FORRÁS: WIKIMEDIA COMMONS

Az eurázsiai-hun rokonság hagyománya egészen a 18. század végéig  tekinthető töretlennek.

A 17. század végén és a 18. században a forrásokat már szorgalmasan összegyűjtő és rendszerező historikusaink, Hevesi Gábor, Bél Mátyás, és Timon Sámuel kivétel nélkül a hun - ázsiai rokonság hívei voltak. Ebben a közel hét évszázados töretlen hagyományban a 18. század végén következik be a  nagy változás.

Bél Mátyás, magyar-szlovák származású történész és geográfus, a 18. század egyik legkiemelkedőbb polihisztoraFORRÁS: WIKIMEDIA COMMONS

A Habsburg-hatalom betiltja az oknyomozó őstörténet-kutatást, a Bécs által patronált történészek pedig elkezdik a szilaj sztyeppei lovas-nomád nép helyébe felépíteni a békésen kapálgató, halászgató, az észak-európai nyírfaligetekben halat szárító finnugor ősmagyarok képét.

Csak középkori krónikások tudálékos meséje

Először a híres 18. századi csillagász, Sajnovics János tett kísérletet az 1770-ben megjelent Demonstratio című munkájában a magyar nyelv finnugor nyelvcsaládba illesztésére, ezzel egyidejűleg Engel János pedig nyilvános támadást intézett a hun-magyar őstörténeti felfogás ellen.

Sajnovics János Demonstratio című művének címlapja a könyv 1770-es kiadásából FORRÁS: ORIGO

Ezt az irányvonalat követve Hunfalvy Pál és Budenz József dolgozták ki később a magyarság gyűjtögető-földművelő, halászgató finnugor népekkel való rokonságának elméletét,

ami a későbbi időkben az egyetlen hivatalos eredettörténeti felfogássá merevedett.

Hunfalvy szerint a „hun hagyomány nem lehet a magyar nép ősi, keletről hozott hagyománya, a hun hagyomány a XIII. századi krónikások meséje."

A régi  eredettörténetet Hunfalvy nyomán Budenz, illetve Riedl Frigyes, Szinnyei József, Marczali Henrik, és Király György is tudálékos mesének minősítette. A finnugor származási teória dogmájával szemben az 1940-ben Németh Gyula szerkesztésében megjelent Attila és hunjai című gyűjteményes kötet, illetve Szász Béla 1943-ban kiadott Attila nagykirály c. munkája próbált meg reálisabb képet kialakítani, mint ahogy Szász írja:

„Nem lehetünk a Kelet ködlovagjai,de fel kell, hogy emeljük tiltó szavunkat a Dévényen át bejött új-magyarok germán-latin –keresztény címzésű történetírása ellen is." 1945 után a marxista történetírás –más előjellel, de ugyanolyan politikai okokból mint a Habsburgok- változtatás nélkül fenntartotta a magyarság finnugor származástörténeti elméletét.

A nyelvrokonság nem azonos az antropológiai rokonsággal

A filológiai iskola alapvető hibája, hogy csak és kizárólag a magyar nyelvben valóban előforduló finnugor eredetű szavakra és nyelvi fordulatokra alapozva következtetett a magyarság finnugor eredetére, márpedig kizárólag nyelvi alapon ez nem eldönthető kérdés.

A nyelvrokonság ugyanis nem feltétlenül jelent antropológiai-genetikai rokonságot,

főleg nem a népvándorlás korában felgyorsult migráció, és az ezzel összefüggő kulturális-nyelvi hatások, az úgynevezett közlekedő nyelvek megjelenése miatt. Az eredettörténetben és a leszármazási kapcsolatokban a genetikai kutatások eredményeit kell perdöntőnek tekinteni, ezt egészíthetik ki az archeológiai és a filológia kutatások megállapításai.

Az áttörést a genetika területén történt forradalom, az egyre pontosabb vizsgálati módszerek megjelenése hozta el,

amelyek lehetővé tették a honfoglaláskori csontmaradványok nagy pontosságú DNS-analízisével a leszármazási kapcsolatok precíz feltérképezését.

Ezek a vizsgálati eredmények szinte kivétel nélkül azt támasztják alá, hogy a honfoglaló magyarok eurázsiai leszármazási kapcsolata természettudományos alapokon nyugvó tény.

A genetikai kutatások megerősítik a kettős honfoglalás elméletét is

A honfoglaláskori leletanyag genetikai kutatásában különösen a Szegedi Tudományegyetem végzett úttörő jellegű munkát.

A kutatók a csontokból kinyert jó minőségű mtDNS szekvenciákkal filogenetikai vizsgálatokat végeztek

akként, hogy ezeket a szekvenciákat beillesztették az ismert filogenetikai törzsfákba, majd leolvasták a törzsfa azonos ágaira térképeződő földrajzi eredetet.

Mivel igen nagy, régészetileg bizonyítottan a honfoglalás korából származó csontmintát vizsgáltak meg, ezek az eredmények – legalább is természettudományos alapokon – megkérdőjelezhetetlennek számítanak, és alapvetően ellentmondanak a finnugor származási teóriának.

Az egyik friss, tavaly publikált vizsgálati eredmény szerint: „ ... megállapítottuk, hogy a honfoglalók lehetséges őseinek 41,5 %-a xiongnu (ázsiai hun), 42,7 %-a skandináv-germán, 6,7 %-a kaukázusi (Közel-Keleti) , 2,2 %-a szláv és 6,7 %-a egyéb európai származású lehetett... Eredményeink támogatják a középkori krónikáink hitelét, melyek azt állítják, hogy a „honfoglalás" a magyarok második bejövetele, és a honfoglalók itt már magyar nyelvű népességet találtak.

Adataink hihetővé teszik az elismerten eredetileg is magyar nyelvű székelyek hun hagyományát, és a honfoglalást megelőző jelenlétüket a Kárpát-medencében"-írja Nepráczki Endre, a Szegedi Tudományegyetem doktorandusza. (Forrás: Nepráczki Endre:-A honfoglalók genetikai származásának és rokonsági viszonyainak vizsgálata archeogenetikai módszerekkel, PhD. értekezés, Szegedi Tudományegyetem Természettudományi és Informatikai Kar Genetikai Tanszék, 2017.)

Ez a kutatás nem csak a magyar-hun rokoni kapcsolatokra vonatkozó régi nemzeti hagyományt,

hanem az úgynevezett kettős honfoglalás elméletét is megerősíti, méghozzá természettudományos, genetikai bizonyítékok alapján.

Kizárható a finnugor eredet, valószínűsíthető a hun rokonság

A genetikai kutatások más fontos kérdésre, így például a Kárpát-medencébe érkező magyarság lélekszámára is adnak támpontot: „A honfoglaló magyarokban 30-40% ázsiai eredetű összetevőt találtunk.

A legújabb genetikai vizsgálatok megerősítik a kettős honfoglalás lehetőségét.

Abból, hogy ma csupán 4% ez az arány, az a fontos következtetés adódik, hogy a vizsgált honfoglalók hozzávetőleg 10%-ban járultak hozzá a mai magyarság genetika arculatához.

Mivel a honfoglalást követően ismereteink szerint nem történt komoly méretű népességcsere a Kárpát-medencében, sőt további keleti eredetű csoportok – besenyők, kunok – is megjelentek, eredményeink azokat a korábbi régészeti, antropológiai adatokat erősítik, melyek szerint a honfoglalók kevesen lehettek"- írja Török Tibor, a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi és Informatikai Kar Genetikai Tanszékének professzora.

A honfoglaláskori mintákat elemző genetikusok egybehangzó véleménye szerint lényegében kizárható a finnugor eredet,

és valószínűsíthető a hun rokonság, mint ahogy Török Tibor nyilatkozott kutatási eredményeiről a Hvg-nek: „A finnugor származást lényegében ki tudtuk zárni, a többi csoportból pedig a hunok illenek leginkább a képbe, de a másik két csoport hozzájárulása sem zárható ki teljességgel. Ez a komponens a ma élő tuvaiak, burjátok, mongolok, mandzsúriaiak, kazahok, kirgizek, üzbégek, türkmének, őseitől származik."

Tátongó lék az elmélet hajóján

A fenti sorba tartozik az a minap publikált legfrissebb eredmény is, amely szerint az Árpád-ház férfitagjainál kizárható a finnugor eredet, ám ezzel szemben bizonyítható az eurázsiai származás.

A közelmúltban az Országos Onkológiai Intézet, személy szerint Kásler Miklós professzor irányítása alatt nemzetközi hírű intézetek munkatársaiból álló kutatócsoport vizsgálta meg III. Béla és felesége, Châtillon Anna csontmaradványait. (Az 1848-ban feltárt királysírban talált leletek , különösen a halotti kereszt stílusjegyeinek elemzése alapján egyes kutatók, köztük Szabados György a maradványokat a 12. század elejére  datálják, és sokkal valószínűbbnek tartják, hogy a csontok Könyves Kálmán és felesége földi maradványaival azonosak.A férficsontvázra viszont sokkal jobban illenek III. Béla testi jegyei, mint a kortársak által púposként leírt Könyves Kálmánra.) Erdő Péter bíboros, budapesti-esztergomi érsek még 2013-ban adott engedélyt arra, hogy a kutatók mintát vehessenek a 12. század végén uralkodott királyi pár Mátyás-templomban lévő sírjából.

A vizsgálat elsődleges célja az Árpád-ház tagjaira jellemző DNS-szakasz meghatározása volt, de ugyanilyen fontosnak bizonyult a királynő maradványainak DNS-analízise is. Ennek segítségével más, a székesfehérvári királysírokból származó maradványról is megállapítható lesz, hogy az egykori koronás fők a felmenői, vagy pedig a leszármazottai lehettek-e III. Bélának.

„A munka nemzetközi összefogással folyt, és az archeogenetika világszerte elismert szakértői is részt vettek benne a göttingeni egyetemről, így az eredmények megkérdőjelezhetetlenek” – hangsúlyozta Kásler Miklós, a Magyar Időknek adott nyilatkozatában.

Kásler professzor megerősítette, hogy a két királyi maradvány az úgynevezett R1a haplocsoportba tartozik, ami azt jelenti, hogy az Árpád-ház tagjai bizonyosan eurázsiai, nem pedig finnugor eredetűek. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a közel két évszázados finnugor leszármazási elmélet hajója komoly léket kapott.

AZ ELMÉLET EGYRE INKÁBB EGY SZEKTÁHOZ HASONLÍT, AMELYBEN CSAK HINNI KELL

2018. FEBRUÁR 6. KEDD 08:002018. 02. 06. 14:50

A magyarság őstörténetének két sarkalatos pontja, a hun–magyar rokonság megítélésének kérdése és a finnugor elmélet híveinek mintegy két évszázados vitája mindmáig megosztja a magyar társadalmat. A téma akadémiai elitje, de főleg a nyelvészek többsége még ma is kitart a finnugor származtatás hipotézise mellett, annak ellenére, hogy az elmélet alapjait alaposan kikezdték az új természettudományos kutatási módszerek és a régészeti leletek.

A két oldal híveinek vitái az utóbbi időben felerősödtek, és ennek köszönhetően sokan megismerhették az új kutatási eredményeket is. Talán az egyik leghangosabb „összetűzés” Vásáry István nyelvészprofesszor és Bíró András Zsolt antropológus között zajlott le három éve a Magyar Nemzet hasábjain.

A lapban az akadémikus Merre tart a magyar őstörténet-kutatás?, 2015. augusztus 19.) visszautasította az akadémikus állítását, mint fogalmazott: a helyzet a valóságban korántsem úgy fest. Még ha a legvisszafogottabban akarjuk ismertetni a helyzetet, akkor is úgy kéne fogalmaznunk, hogy ebben a kérdéskörben a nyelvészet felépített egy hipotézisrendszert, amelyhez képest az antropológia egy más jellegű őstörténeti modellt vázolt fel, amelyet az utóbbi idők genetikai kutatásai is megerősíteni látszanak – írta Bíró András Zsolt, a Kurultáj főszervezője.

A kutató felhívta a figyelmet arra, hogy „a magyar tudományosság szervezeti struktúrája egyelőre pártapparátus-szerű, amelyben a régi kapcsolatok és az érdekszövetségek jobban számítanak, mint a tudományos teljesítmények. Ez a szerkezet részben még a »kádári rendszer« öröksége, ezért nem csoda, hogy a múlt »megmondóemberei« a modern kor kihívásai helyett inkább annak a kornak a néhány ember számára biztosított »vitán felül álló« státusát sírják vissza. Ezt teszi Vásáry István is.”

Azóta a helyzet nem sokat változott, habár újabb kutatási eredmények mutattak ki genetikai kapcsolatokat a hun és a honfoglalás kori leletek genetikai vizsgálatai révén, viszont a hun–finnugor vita újabb fejezetét nyitotta meg ez év január 24-én a Mandiner.hu oldalon megjelent terjedelmes interjúban Szentgyörgyi Rudolf nyelvész.

Az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézetének adjunktusa folytatta Vásáry logikáját, mint mondta: „Létezik egy tudományos közélet, amelynek a tagjai tudós kutatók, akik számos kutatóhelyen dolgoznak, nem csak az Akadémián, így helyesebb tudományos közmeggyőződésről beszélni. Ennek pedig alaptézise, hogy a nyelvrokonságból nem következik sem genetikai rokonság, sem művelődéstörténeti, vallási vagy kulturális rokonság.”

A vájtfülűek rögtön észreveszik az ősi finnugor párti stratégiát: ők képviselik a higgadt, előítéletektől mentes tudományosságot, míg az őket támadók, kritizálók minimum laikus amatőrök.

Ehhez képest Szentgyörgyi a hun nyelvvel kapcsolatban elmondja, hogy nem maradtak fenn nyelvészetileg értékelhető hun nyelvemlékek (csak főleg személynevek), tehát ezáltal azt fejti ki (talán akaratlanul), hogy a nyelvészet a hun rokonság megítélésében semmi érdemlegeset nem tud szakmai alapon megfogalmazni.

Ettől mintegy függetlenítve magát, az egyetemi oktató nyelvész tételesen, nagy vehemenciával hozzáfog cáfolni a hun rokonság minden elemét, sorban kiemelve olyan területeket, mint a genetika, az antropológia, a folklorisztika, a régészet. Azt mondja: „Nyelvrokonaink többségének, az uráli népeknek a medve a totemállatuk, nekünk nincs medvénk, csodaszarvasunk van, ez pedig feltehetően valamely perzsa eredetű kultúrához kapcsol bennünket.”

Ezekkel a mondatokkal Szentgyörgyi nem mást bizonyít, mint azt, hogy a finnugrászok nemcsak hogy nem ismerik azokat a tudományos területeket, amelyekkel szemben „tudományosan” állást foglalnak, hanem a legalapvetőbb általános műveltségi ismeretek megszerzésével is gondjaik vannak.

Szentgyörgyi nem tudja, hogy az „uráli népek” összességét még a finnugrisztikai berkeken belül sem ismerik el általánosan nyelvrokonainknak. Ráadásul összekeveri a nyelvrokonságot az etnikai rokonsággal, és logikából is elégtelent érdemel. Mindegy ugyanis, mi a totemállatuk a „nyelvrokonainknak”, ha egyszer csupán „nyelvrokonaink”. Mindeközben ugyanebben az interjúban ő maga kritizálja azokat a genetikus szakembereket, akik szerinte összekeverik a nyelvrokonságot a genetikai rokonsággal.

Szentgyörgyinek fogalma sincs arról, hogy ezen a szakterületen mit jelent a totem kifejezés, de annak a témába illő tudományos diskurzusával sincs tisztában. Attól még, hogy ezek a népek tisztelnek egy állatot, az attól még nem lesz totemállat. Ráadásul a medvét nem csupán az „uráli népek” tisztelik, de szinte az összes szibériai nép, beleértve az altaji törököket (ayı), sőt az észak-amerikai Ojibwe indiánokat is! Szentgyörgyi érve sem pró, sem kontra nem használható fel sem etnikai, sem nyelvi rokonság alátámasztására.

Szentgyörgyi nem tudja megkülönböztetni a perzsát az iránitól. A minden bizonnyal a szarvasüldözési narratívák hagyományához tartozó kultikus szarvasfigurák már a szkíták (Kr. e. 6. sz.) temetkezéseiben is tömegesen előfordulnak. De éppen a szkíták szarvaskultuszát tartja a több évtizedes tereptapasztalattal rendelkező Esther Jacobson régész szibériai eredetűnek, ám a szkíták nyelve még ettől függetlenül sem a perzsa volt. Sem Carl Pschmadt, sem Berze Nagy János, sem Kerényi Károly, sem Kristó Gyula, sem Mircea Eliade nem tartotta, sem újabban Mátéffy Attila nem tartja perzsa eredetűnek a szóban forgó narratív hagyományt. Egyszóval senki, aki a témát kutatta.

„Nagyon összetett nép vagyunk: perzsa mitológia, uráli nyelv, törökös kultúra és ősvallás” – mondja Szentgyörgyi. Eme felfedezést egyetlen néprajzi vagy kulturális antropológiai kutatás sem igazolja, ez a világ egyetlen népénél sem így zajlik. Még az általa kutatott (?) finneknél, észteknél vagy manysiknál sem. Minden nép kultúrája összetett, de nem így. A kultúrák nem az íróasztal mellett születnek. Egyszerűen elképzelhetetlen egy nép, amelyiknek elválna a „mitológiája”, ahogy ő fogalmaz, a „kultúrájától” és az „ősvallásától”.

Tegyük nagyon röviden tisztába: a kultúrának ugyan sok meghatározása létezik, de egyikben sem esik kívül a kultúrán a „mitológia” és az „ősvallás”, ha már ezeket a fogalmakat használjuk. „Mitológia” és „ősvallás” egymás szinonimái a nemzetségi társadalmak és az azokat megelőző társadalmak életében. Ez egyértelmű lehetne Szentgyörgyi számára, ha akár egyetlen vonatkozó könyv bevezetőjét ismerné. Szentgyörgyi szerint „a nyelvész pontosan tudja, hogy nincs semmiféle összefüggés a genetika és a nyelv között”.

Sajnos Szentgyörgyi még arra sem vette a fáradságot, hogy a saját tudományágának az aktuális vitáit, eredményeit elolvassa. Pedig finnugrászként kifejezetten hasznos lenne megismernie a világhírű Brigitte Pakendorf munkásságát vagy a világ egyik legjelentősebb kutatóintézetének, a német Max Planck Institut eredményeit, esetleg a hollandiai Nijmegenben zajló kutatásokat a nyelv és a genetika összefüggéseiről.
Szentgyörgyi hosszan bizonygatja, hogy ősi „ugor” nép vagyunk, csak más kultúrát vettünk át, például idegen neveket.

Szerinte: „Ha megnézzük honfoglalás kori vezetőink nevét, Árpád neve (kicsinyítő képzővel az árpából) szintén török, illetve török eredetű egykori méltóságaink, a gyula, a kende vagy kündü neve is. Török szokásokat veszünk fel, művelődésünkre, ősvallásunkra meghatározó hatással van az ótörök kultúra.”

Ez a finnugor elképzelésben az egyik nagy ellentmondás. Neveket akár divatból is át lehet venni, a törzsneveket viszont nem. Vagy képzeljük el, ahogy reggel felébred Hakkinenström ősmagyar törzsfő, és az asztalra vág: holnaptól Töhötöm leszek! És ugyanezt teszi mindenki? A nép is, az „ugorok”? De ha így volt, akkor hol vannak az „ugorok”, mert a genetika és az antropológia legújabb kutatásai a honfoglaló magyarság főbb komponenseinek kialakulását Közép-Ázsiából eredeztetik.

Folytathatnánk a sort a hasonló nívótlan szövegek ismertetésével, de felesleges. Vásáry István és Szentgyörgyi Rudolf igazolja, hogy a finnugrizmus egyre inkább egy szektához hasonlít, amelyben csak hinni kell, de maguk sem tudják megindokolni, hogy miért.

Ők még mindig a XIX. századi ugor–török háborúban képzelik magukat. Számunkra pedig felfoghatatlan, hogy a tájékozatlanság és a műveletlenség ilyen szintjével miként lehet az ELTE-n oktatói státusban lenni? Egyáltalán, hogyan süllyedhetett ilyen alpári szintre a magyar tudomány?

A szerző újságíró, a Kurultáj volt sajtófőnöke

Forrás: https://www.magyaridok.hu/velemeny/finnugristak-es-csodaszarvas-2746654/

„Múltunk kacatjai‟ - Vásáry István írása

 2015. március 04.

Ezerkilencszázkilencven után a magyar eredetkérdés iránt fokozott a társadalmi érdeklődés. Nem szabad hagyni, hogy politikai szempontból elfogult, dilettáns írások legyenek az iránytűk. Főleg akkor nem, amikor a politikusok egy része beleszólási jogot követel magának az őstörténet és a magyar eredettudat meghatározásába – írja Vásáry István egyetemi tanár, akadémikus.

Az írás itt olvasható.

Forrás:  http://www.arpad.btk.mta.hu/14-magyar-ostorteneti-temacsoport/187-multunk-kacatjai-vasary-istvan-irasa.html

Egy terepkutatás fotói:

Fotó: Benkő Mihály

 Fotó: Benkő Mihály

 Rovott múlt c. írás ( Magyar Nemzet 2019. március 27.) miatt ragadtam tollat. Kicsit talán későn, de éppen a 14. Budapesti Rovásírás Verseny feladatait készítettem és vártam, hogy Vásáry István professzor úr véleménye mellett másoké is megjelenik, de ez eddig nem történt meg.

A Rovott múlt c. írás ( Magyar Nemzet 2019. március 27.)

A Magyar Nemzet napilappal politikai szempontból egyet értek, már csak azért is, mert férjem Szakács Gábor 23 éve a szintén kormánypárti Magyar Demokrata hetilap munkatársa.

Tehát nem azért írok, mert politikai szempontból szeretném piszkálni a Magyar Nemzet napilapot, hanem rovásírás ügyben, egy kicsit frissebb szemlélettel, mint a Rovott múlt című írás, mely éppen 104 évvel maradt el napjainktól. Ugyanis 104 éve jelent meg Sebestyén Gyula néprajzkutatónak az a könyve, melyre a cikkben Vásáry professzor úr hivatkozik.

Jómagam közel 60 éve ismerem a magyar rovásírást, mert 10 éves koromban tanultam meg édesapámtól. Kb. 25 éve foglalkozom helyszíni (Erdély-Felvidék-Délvidék) és könyvtári kutatásával, terjesztésével. Iskolai szakköröket szerveztem, tizenöt évig oktattam, tíz könyvet írtam férjemmel közösen, több mint százötven ismeretterjesztő cikkem jelent meg erdélyi, felvidéki újságokban is.

Talán ennyi elég bemutatkozásul, rátérek a tárgyra.

Vásáry professzor úr tanulmányait a rovásírásról ismerem, könyveim szakirodalmában szerepelnek. Csodálkozom dilettánsozó kirohanásán, mert az írásaiban nyoma sincs ilyesminek.

Nézzük a cikk tévedéseit is:

Nem Telegdi Jánostól és nem a XVI. századból maradt ránk az első rovás ábécé, hanem egy Árpád-kori botnaptáron (ez a Vásáry professzor úr által is tisztelt Sebestyén Gyula kormeghatározása), és ugyanezen a boton még szabályalkotásra is alkalmas kb. kettőszáz szó. Egy olasz grófnak, egy polihisztornak, Luigi Ferdinando Marsigli-nek köszönhetően maradt ránk, mert olyan nagyra becsülte a magyarok régi írását, hogy a botnaptárt lemásolta és a másolatot magával vitte szülővárosába Bolognába

Vásáry professzor úr hamisítványnak nevezi a Gellei Imakönyvet, a Túróci Fakönyvet, Somogyi Antal rovásbeírásos könyveit.

Ezek azonban nem hamisítványok, hanem másolatban vagy eredetiben fennmaradt rovásemlékek. A másolatban fennmaradt Gellei Imakönyv például nem is kizárólag magyar rovásírással, hanem olyan titkosírással készült, melyhez több írásból válogatott az összeállítója. Nem tartja hamisítványnak Révai Mikós sem, a magyar történeti nyelvészet megalapítója. Nem Láng Benedek állapította meg, hogy Kájoni János Cantionale Catholicumából származik a szöveg, ez is tévedés a Magyar Nemzet cikkében. Ezt már 104 éve megállapította Sebestyén Gyula a Magyar rovásírás hiteles emlékei c. könyvében (1915/129). Ettől ez még nem hamisítvány, hiszen a Hiszekegy, a Miatyánk több millió imakönyvben, számtalan nyelven és különböző írással megjelent, ezek mind hamisítványok lennének?

A Túróci Fakönyv-nek (mely egyetlen nyírfakéreg lapból álló rovásemlék), a 2005-ben megjelent, Szakács Gáborral közösen írt könyvünkben szenteltem egy tanulmányt, Hamisítvány-e a Túróci Fakönyv? címmel. Itt részrehajlás nélkül felsoroltam a korabeli véleményeket. A Magyar Nemzet cikkében is említett Szabó Károly azért tartja hamisítványnak, mert nyírfakéregre készült. Más lett volna a véleménye, ha ismeri Bél Mátyás tanulmányát a hun - szkíta írásról, de sajnos nem ismerte. Ebben olvashatjuk: „…sőt még ma is, ha nincs papiros a katonai táborokban vagy városok ostroma közben, levél helyett ügyesen használnak fakérget vagy lapocskákat, sőt vékony lemezkékre hasított nyírfatörzset…az ilyen kérget sem eső, sem hó nem rongálja meg.” Magyar Adorján is említ nyírfakéregre írt szövegeket.

A felvidéki rovásemlékek gyűjtésébenúttörő munkát végzett Ernyey József néprajzkutató, nyelvész, történész, aki az Archaeologiai Értesítő 1913-as évfolyamában veti fel a hamisítványnak kikiáltott Túróci Fakönyv felülvizsgálatának szükségességét. Ugyanis sok emléket azért neveznek hamisítványnak, mert nem Székelyföldön készült. Ernyey saját felvidéki gyűjtésével bizonyítja, hogy a magyar rovásírás a Felvidéken is használatos volt.

De mi is a „hamisítvány” meghatározása a szintén elhallgatott, papírkönyv formában még napjainkban is nehezen hozzáférhető Czuczor – Fogarasi szótár

(Pest 1862) szerint: „…Hamisít: valamit eredeti valóságából kivetkőztet, megront, s mégis eredeti gyanánt mutatja, árulja, stb.” Ez a meghatározás bizony cáfolja a hamisítás vádját, mert ezek egyedi, eredeti darabok voltak és nem árulta ezeket pénzért senki. Ha 200 év múlva egy akadémikus kezébe jut a sok vers, amit gyakorlásképpen rovásírásra átírtam, akkor ezek is hamisítványok lesznek?

Az pedig már kegyeletsértés, hogy a Magyar Nemzetben hamisítóként jelenik meg Somogyi Antal könyvgyűjtő, országgyűlési képviselő, Deák Ferenc barátja, akit az 1848-49-es szabadságharc után halálra ítéltek és a Habsburgok a legveszélyesebb ellenállók közé sorolták.

Mandics György Szegeden és a budapesti nagy könyvtárakban alaposan utána járt Somogyi Antal könyvgyűjteményének, ezeket a legapróbb papírfecniig feldolgozta, rovásírásról latin betűre átírva megjelentette, ezzel az elhallgatott, eldugott, felejtésre, pusztulásra ítélt magyar művelődéstörténeti értéket megmentette, közzétette, a magyarság tudomására hozta.

S ugyan miért lett volna hamisító Tar Mihály omori polgár, mert azt állította, hogy juhász felmenőitől tanulta a rovásírást? Tán csak nem azért küldték rá zsandárt, mert mindez ellentmondott az Akadémia 1903-ban jegyzőkönyvbe vett kijelentésének, hogy „a rovásírás a magyar nép között már nem él”.

Azonban a rovásírás hála Istennek és megmentőinek, őrzőinek, továbbadóinak, például 1945 után a cserkészmozgalomnak, bizony él még napjainkban is! Annyira él, hogy a Szakács Gábor, által szervezett, az egész Kárpát-medencére kiterjesztett Rovásírás Verseny elődöntőivel együtt tízezreket mozgatott meg, a Trianonban elszakított országrészek fiataljainak nagy találkozójává vált, amíg tönkre nem tették, ahogyan az ilyen össznemzeti ügyeket szokták. Azonban a versenyek máshol, mások által folytatódnak és újra élednek… Erdélyben idén lesz 20 éves a Csodaszarvas nyomában elnevezésű rovásírás verseny, a felvidéki Ősi Tudás vetélkedő résztvevőinek száma is egyre nő.

A magyar rovásemlékek egyúttal magyar nyelvemlékek is, ezt már 70 éve megállapította Mindszenty bíboros úr tudós titkára, Dr. Zakar András. Az akadémiai nyelvészet és történettudomány ezt tagadja vagy nem tud vele mit kezdeni, mert a finnugor népeknek nem volt írásuk és milyen illetlen dolog lenne, ha a magyarok a régi műveltségükkel kilógnának a sorból!

Ha az ember kitekint más országokba, azt látja, hogy tudományos akadémiáik megbecsülik, sőt néha eltúlozzák nemzetük művelődéstörténeti értékeit, különösen akkor, ha az írásműveltséggel kapcsolatos. Nálunk tudományos érvek helyett dilettánsozás folyik, ez a cikk is mintapéldája ennek.

Itt hívom fel a figyelmet arra a tényre, hogy a rovásemlékek 90 %-át nem a dilettánsozó „tudósok” fedezték fel, írták le, mentették és fejtették meg, hanem mindenféle egyéb foglalkozású emberek. Rovásemlékeink pusztulnak, eltünedeznek, a hivatalos szakemberek semmit sem tesznek megmentésükért, összegyűjtésükért. A bögözi rovásemléket a felelőtlen látogatók letapogatták a templom faláról, az énlakai szépséges rovásírásos mennyezetkazettát csaknem teljesen szétrágta a szú, mire valahol komolyan vették valamelyik levelemet a sok közül, melyeket a megmentéséért küldtem szét. A dilettánsozó és gúnykonferenciákat szervező hivatalosságok azért sem tettek semmit, hogy a magyar rovásírás a Unicode-ba kerüljön. Mindezeket a feladatokat az általuk dilettánsnak, laikusnak, délibábosnak gúnyolt magyar emberek kis fizetésből, kis nyugdíjból élők, idejüket, pénzüket, egészségüket feláldozva végzik el.

Jómagam is a Magyar Nemzet cikkében megfogalmazott „egyre szaporodó fantazmagóriás és szubkulturális dilettánsok” közé tartozom. Miért is? Mert az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, noha háromszor jelentkeztem, nem vettek fel több mint 50 évvel ezelőtt, mivel családom „osztályidegen” és „klerikális reakciós” volt. A magyar értelmiség lecserélése volt akkoriban a fő csapás iránya, így a többségében hat általánost végzett szakérettségis proletárgyerekekkel töltötték meg az ELTE padjait. Utódaik, a balliberálisok dobálják napjainkban sörös dobozokkal a rendőröket, döntik fel a karácsonyfákat és gyalázzák a Fidesz-KDNP-t Brüsszelben.

Jó lenne, ha a volt „osztályidegeneket, klerikális reakciósokat” jobban megbecsülnék és „felzárkóztatnák” végre őket is. Jó lenne ha a tényfeltáró újságírók felmérnék és megírnák, mekkora veszteség és kár érte a nemzetet a magyar értelmiség elpusztításával. Ez a kártékony munka még mindig folyik. Ahogyan éppen a Magyar Nemzetben (2019. április 5.) írta Alvincz József egyetemi tanár: „A régi káderprofesszorok ugyanis az utódok kinevelése és helyzetbe hozatala során nagy figyelmet fordítottak szellemiségük továbbadására, így biztosítva az 1990 előtti politikai-pártállami ideológia továbbélését az egyetem falai között…Egyébként politikai motiváltságból eredő és szakmaiatlanságot tükröző, tudatos csúsztatásokra több esetben még az Akadémia rendezvényein, tudományos bizottsági üléseken is sor kerül. Azt pedig, hogy ez így nincs rendjén, úgy gondolom, nem kell hangsúlyoznom.”

Hamisítványok persze vannak, ilyen pl. a világhálón évek óta küldözgetett 14 ezer éves etióp rovásírás c. filmecske, melynek képeire Magyar Adorján 20. század eleji rovás ábécéjét másolták titokzatos kezek. Kik és miért készítik ezeket? Nem a rovásírást tisztelő hagyományőrzők, az biztos. Talán azok, akik szeretik hallatni a hangjukat a Csalások, csúsztatások, csalafintaságok a tudományban címmel rendezett „tudományos” tanácskozásokon, mert jól össze lehet mosni ilyenkor a magyar hagyományok őrzőit a magyar hagyományok rombolóival, megtévesztve ezzel a témában kevésbé tájékozottakat.

Friedrich Klára nyugdíjas tanár, rovásírás oktató, kutató

2019. április 9. www.rovasirasforrai.hu

Forrás: http://magyarmegmaradasert.hu/szerzok/d-f/friedrich-klara/item/5269-z

Kapcsolódó cikk: 

2019. MÁRCIUS 27. SZERDA 16:00 Magyar Nemzet

Rovott múlt

SZÉKELYEK – A KUTATÓKAT IS MEGTÉVESZTETTÉK A TRÜKKÖS CSALÓK

Ötvös Zoltán

A székelyek különleges írása, amelyet székely–magyar rovásírásnak is szoktak nevezni, Kézai Simon XIII. századi krónikája óta ismert a magyar ­történeti irodalomban. Ugyanakkor emlékei alig maradtak fenn – néhányan ezt a helyzetet kihasználva maguk gyártottak relikviákat.

Telegdi János 1598-ban írt és kéziratban terjesztett, Rudimenta című művében az utolsó pillanatban rögzítette a kihalófélben lévő székely írás ábécéjét és szabályait. Azonban igazán ismertté Bél Mátyás 1713-ban megjelent könyve tette ezt az írásmódot. Eredeti szövegemléke a XIX. századig nem volt ismert, így sokan kétségbe vonták hitelességét. Az egyik legfontosabb hiteles emlék a XIX. század utolsó harmadában bukkant elő – ez volt az Orbán Balázs által felfedezett énlakai felirat, amelyet 1864-ben tett közzé. Az énlakai unitárius templomban található felirat 1668-ban készült. Azóta igen sok hiteles írás került elő.

– Bizonyítottan nem tudjuk, milyen írással rokon a székely rovásírás, de a legtöbb számba vehető komoly kutató a türk írás valamely helyi változatára gondol mint kiindulópontra, melyet a IX–X. században alakíthattak ki a székelyek a magyar nyelv írására. De hangsúlyozom, hogy ez nem bizonyított, csak valószínű hipotézis – mondja Vásáry István, az ELTE professor emeritusa a Csalások, csúsztatások, csalafintaságok a tudományban címmel rendezett konferencián.

– Ugyanakkor érthető az a felfokozott igény, mely ilyen emlékek előkerülését várta a XIX. században. Így nem lepődhetünk meg, hogy az eredeti emlékek előkerülését megelőzően a türelmetlen nemzeti érzület felbuzdulása nyomában egyre-másra jelentek meg hamisítványok vagy koholmányok, melyek ideig-óráig a korabeli tudományos világ egyes képviselőit megtévesztették.

Az egyik legismertebb első hamisítvány az 1771-ben előkerült Gellei imádságoskönyv. Egy Pozsony megyei helység, Gelle plébánosának, Kalló Antalnak 1777-es leveléből tudjuk, hogy falujában élő Kecskeméthi nevű öregnek volt ismeretlen betűkkel írt különleges imádságoskönyve. Kalló gondosan lemásolta a könyvet, mielőtt az öregnek a könyvével együtt nyoma veszett. A XIX. század első felében számos irodalomtörténész hitt az írás hitelességében, azonban a kiváló történész és bibliográfus, Szabó Károly kimutatta a „nyelvemlékről”, hogy gyatra koholmány.

A legfőbb bizonyítéka – emlékezett meg blogjában az esetről Láng Benedek, a Műegyetem professzora –, hogy a Gellei imádságoskönyv Kájoni János 1676-ban megjelent Cantionale catholicum című művének a szövegét írja át a székely rovásírásra emlékeztető betűkkel. Az imádságoskönyv tehát imákat és vallásos szöveget tartalmaz, és úgy próbálja magát izgalmas színben feltüntetni, hogy nyelvemléknek mondja magát. (A „műnek” két másolata maradt fenn: az egyik az MTA-n, a másik a marosvásárhelyi Teleki Tékában található.)

A másik nevezetes hamisítvány a Túróci fakönyv (1840), amely feltehetőleg a korszak ismert hamisítójának, Literáti Nemes Sámuelnek a munkája. (Az alkotó első hamisítványát, a kínai íráshoz hasonló jelekkel írt lapot 1830-ban adta el, az utolsók halála után bukkantak fel.) A fakönyvvel kapcsolatban Literáti azzal a történettel állt elő, hogy 1839-ben Szentkereszten „hunnus írásról” készült másolatot mutattak neki, amelynek eredetije Turóc megyében van. Ősrégi családot is kreált, amelynek állítólagos levéltárából került elő a megsötétedett, több darabra töredezett sötétbarna nyírfakéregre írt szöveg. A koromfekete tintába mártott éles írótollal írt lelet hamarosan az Akadémiára került.

Szerényi Gábor rajza

A 21 × 13 centis „emlék” 127 olyan személy nevét sorolta fel, akiknek fele abban a hiteles okiratban is szerepelt, amely 1391-ben vette számba Turóc megye nemeseit. A szövegben a neveken kívül mindössze hat egyéb szó fordul elő. Toldy Ferenc szerint az egész „a legnagyobb régiségre mutat, és a leghitelesebbnek látszik”.

Ezernyolcszázhatvanhatban ugyancsak Szabó Károly tette helyére – a hamisítványok polcára – az irományt. Úgy találta – a tanulmány a www.bibl.u-szeged.hu portálon olvasható –, hogy a nyírfahéj, a tinta frissességére valló koromfekete szín, a betűk kereksége inkább hasonlít a Bél Mátyás által közölt rovásírás betűihez, mintsem a régi rovások ridegségéhez. Akárcsak a Gellei imádságoskönyv, ez is használ kétjegyű magánhangzókat, amelyeknek nyomuk sincs a régi székely írásokban, mint ahogy annak sem, hogy ezek a betűk a székelyektől a Felvidékre is eljutottak volna. Az pedig, hogy az egész iratban egyetlen összefüggő mondat sincs, arra utal, hogy a hamisító nem bízott nyelvtörténeti tudományában. Képtelenség – foglalta össze eredményeit Szabó Károly. Az Országos Széchényi Könyvtár akkori vezetője, Mátray Gábor a főleg Literáti Nemes halála után előkerülő hamisítványokat igyekezett összevásárolni és kivonni a forgalomból. Az általa vett darabok között azonban nincs ott a Turóci fakönyv.

A legterjedelmesebb és viszonylag kései hamisítvány Somogyi Antal munkája. Szőkefalvi-Nagy Erzsébet A Karacsay-kódex társai a Somogyi-könyvtár gyűjteményében címmel Szegeden tartott, 2011-es előadásában kilenc olyan régi kötetről szólt, amelyek lapjai közé a kötettel azonos korú papírokat fűztek, és arra hun–székely rovásírással összefüggő szövegeket alkottak.

A hamisító Karacsay grófnőnek adta megőrzésre a köteteket. 1874-ben került Szegedre ez a könyvanyag, az előtte lévő évben jelent meg Somogyi Antal „közreadásában” a Régi magyar énekek című magyar versgyűjteménye. Kiderült, hogy a kötet írásai egyben a hun–székely rovásírással megtalált szövegek Somogyi Antal általi „fordításai” – mindkettő az ő munkája. A korabeli tudományosság hamar leleplezte ezeket a jó szándékú, de alapjában véve primitív hamisításokat. A korszak jeles, de mint néhány sorral korábban kiderült, nem tévedhetetlen irodalomtörténésze, Toldy Ferenc szerint „Somogyi műveiről hallgatni kegyesség”.

A millenniumi évek nemzeti lelkesedése teremtette meg az utolsó kiterjedt székely írásos hamisítási ügyet. Egy Tar Mihály nevű, a Temes megyei Omorban élő földműves állította, hogy a rovásírás a nép körében mindig is élt, és ő rendszeresen használja. A misztifikációt hamar leleplezte az MTA vizsgálata, de a korszak ünnepelt szobrásza, Fadrusz János vakon hitt Tar Mihálynak, és az 1902-ben Zilahban felállított obeliszk, az úgynevezett Tuhutum-emlék oldalaira az ő ábécéjével írt fel hosszú szövegrészeket.
Sebestyén Gyula korszakalkotó munkája,

A magyar rovásírás hiteles emlékei címmel 1915-ben Budapesten megjelent tanulmánya egyértelműen igazolta a székely írás történeti hitelességét, míg a hamisításokat végleg kizárta a tanulmányozandó emlékek közül. Komolyabb hamisításra ezután a XX. században már nem került sor, viszont az egyre szaporodó dilettánsok hada gondoskodik arról, hogy a fantazmagóriák tovább éljenek, és folytassák tudományon kívüli, szubkulturális életüket. Erre példa Vásáry István szerint, hogy Somogyi Antal több mint 120 éve bizonyítottan hamisított rovásírásos szövegeit 2012-ben újra „megfejtették” és kiadták.

Forrás: https://magyarnemzet.hu/lugas-rovat/rovott-mult-5336468/

BENKŐ Mihály egyetemi diplomáját az Eötvös Loránd Tudományegyetem BTK történelem szakán szerezte. Munkahelye 1979 óta nyugdíjazásáig a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Könyvtára volt. Írt népszerű és más újságcikkeket, ifjúsági történelmi regényeket. 1988–2007 között évente járt Közép- és Belső-Ázsiában, elsősorban a mongol Altaj kazaklakta területein és a Kazak Köztársaságban. A magyar őstörténet néprajzi-történeti-régészeti párhuzamait, a keleti magyar néptöredékek emlékeit kutatja. Kutatóútjairól több fotókkal illusztrált utikönyvet jelentetett meg. Tudományos cikkeit magyar és külföldi akadémiai és más tudományos folyóiratokban tette közzé. (Antik Tanulmányok; Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae; Information Bulletin of the Russian Academy of Sciences, the Institute of Oriental Studies).

2011-ben a keleti magyarok, a magyar őstörténet kutatása, a magyar-kazak kulturális kapcsolatok fejlesztése területén végzett több évtizedes tevékenységéért a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének polgári tagozatával tüntették ki.^[1]

KÖNYVEI

A szerző 80. születésnapjára kiadott könyv

Találhatók-e magyarok keleten Julianus barát magyarjainak 1237-es elpusztítása után. Ez a kérdés régóta foglalkoztatta a magyar tudományos életet és közérdeklődésre is számot tarthat. A Mátyás király udvarába érkező hírek, majd Turkoly Sámuel "Asztrahán"-ból címzett 1725. évi levele után az első hírt 1965-ben Tóth Tibor antropológus hozta, amikor Szeitbek Nurhanov kazak nyelvész útmutatása alapján É-Kazakisztánban magukat magyarnak nevező néptöredéket talált . Fotózni azonban nem engedték, felfedezésének további kutatását nem támogatták, ezért kézzelfogható bizonyítékokat nem tudott felmutatni. Munkáját Benkő Mihály folytatta, amikor a Szovjetúnió 1991. évi felbomlása után megnyíltak az utak kelet felé.
Benkő Mihály először Nyugat-Mongóliában, a kazak kisebbség által lakott Bajan-Ölgij tartományban, majd - Tóth Tibor antropológus nyomán - Észak-Kazakisztánban, az ott élő argün-magyar törzs szállásterületén továbbá Nyugat-Szibériában, az Omszki Terület Kazakisztánnal határos Russzkaja Poljana körzetében, a kipcsák-magyar törzs szállásterületén végzett terepkutatást. Kutatásainak célja kezdetben az ősmagyar temetkezési szokások keleti párhuzamainak feltárása, majd - amikor tudomására jutott, hogy a keleten maradt magyarok reliktuma a hajdani Mongol Birodalom roppant kiterjedésű területén szétszóródva ma is megtalálható - figyelme a magukat magyarnak nevező keleti néptöredékek felé fordult. Kutatásairól több, színes fotókkal illusztrált könyvet adott ki. Új könyve, az Őseink nyomában Ázsiában a 18 évig tartó terepkutatás eredményeinek összegzése. A keleti és nyugati magyarok közös eredetét történeti, régészeti, néprajzi és antropológiai adatok ismertetésével igazolja.

Kiadó: TORTOMA KIADÓ

Oldalak száma: 200

Borító: CÉRNAFŰZÖTT, KEMÉNYTÁBLÁS

Súly: 670 gr

ISBN: 9789738995864

Nyelv: MAGYAR

Kiadás éve: 2020

Illusztráció: KÉPEKKEL

Magyar-kipcsakok

Benkő Mihály

Budapest, 2008

Benkő Mihály legújabb képeskönyve Oroszország és a Kazak Köztársaság határvidékére, az Irtis-vidéki nyugat-szibériai síkságokra visz el minket. Több tudósunk feltételezte, hogy egykor ott volt a magyar őshaza. Napjainkban ott élnek a kara-kipcsakok törzsei, köztük a magyar kipcsakok. A képeken láthatjuk a magyaros antropológiai vonásokkal bíró embereket, az idegenek által eddig sohasem látogatott Kara Tal-i magyar kipcsak temetőben a "Magyar-kipcsak törzs" feliratú sírokat, a régi fasírokat, vályogkriptákat. Láthatjuk a kazak fővárost, Asztanát, amelynek környékén valaha szintén éltek magyar kipcsakok és az almati magyar kipcsak kolóniát. Szép képeket nézhetünk Almásy György Ázsia-kutató 1900-as útjának helyszínéről: a Hétfolyóközről és a Tiensánról is. A szövegből megtudjuk, hogy a magyar kipcsak legendák napjainkig őrzik az egykor Nyugatra távozott magyarok emlékét. A könyv olyan páratlan értékű dokumentumokat is közread, amelyek őrzése korábban tiltott volt, így most kerülnek először a tudományos és érdeklődő nagyközönség elé. Ilyenek a muzeális értékű, 1930-35 között, művészi, kalligrafikus arab írással íródott ún. omszki magyar kipcsak sezsere (genealógiai táblázat) és egy 1971-ben írt kazak nyelvű elbeszélő költemény műfordítása Szarübáj vitézről, a magyar kipcsakok XVIII. században élt hős vezéréről.

Kiadó: TIMP KIADÓ KFT.

Oldalak száma: 128

Borító: CÉRNAFŰZÖTT, KEMÉNYTÁBLÁS

Súly: 710 gr

ISBN: 9789639614468

Nyelv: MAGYAR

Kiadás éve: 2008

Árukód: 2101422 / 1014753

Illusztráció: SZÍNES KÉPEKKEL

A keleti magyarság írott emlékeiből

Benkő Mihály - Babakumar Khinayat

Budapest, 2007

Benkő Mihály és kazah szerzőtársa, Babakumar Khinayat könyvének célja bemutatni a keleti magyarság Kazahsztánban fennmaradt törzseinek, nemzetiségeinek írott emlékeit: az argün-magyar és a magyar-kipcsak törzs genealógiai táblázatait - az ún. sezseréket, a kazahsztáni magyar törzsek temetőinek, "Rui Madiar" (Magyar törzs, nemzetség ) feliratú sírköveit.

Kiadó: MASSZI KIADÓ

Oldalak száma: 148

Borító: PUHATÁBLÁS, RAGASZTÓKÖTÖTT

Súly: 260 gr

ISBN: 9789639454934

Nyelv: MAGYAR

Kiadás éve: 2007

Árukód: 2112592 / 1018622

Illusztráció: FEKETE-FEHÉR KÉPEKKEL

Formátum: B 5 250 X 175

A torgaji madiarok - Keleti magyar néptöredék Kazakisztánban

Benkő Mihály

Budapest, 2003

Benkő Mihály fotóalbuma, A torgaji madiarok, a szerző 2002. szeptemberi kutatóútját foglalja össze, a Kazak Köztársaság északnyugati tájaira, a Torgaj-vidék ősi mocsaraiba és pusztáira kalauzol bennünket. Ezen útján Tóth Tibornak, az életében közismert, de napjainkra szinte teljesen elfelejtett antropológusnak, a Természettudományi Múzeum Embertani Tára egykori igazgatójának 1965-ös torgaji expedícióját szándékozott megismételni. Egyben előde elfelejtett felfedezését: a Torgaj-Kosztanaj környéki argün-madijarok (madijar régies kazak nyelven magyart jelent) létezését kívánta alátámasztani fényképek és az argün-madijarok körében gyűjtött legendák segítségével. A fényképek többek között bemutatják a hatalmas torgaji pusztákat, mocsarakat és lakóikat, az argün-magyarokat, a Tien-san gyönyörű hegyeit és a Hét folyó-közt. Különös érdeklődésre tarthat számot a Szagában, a torgaji mocsárvidék központjában, a madijar temetőben fényképezett kilenc sírkő "madijar" vagy "madiar törzsbéli" felirattal. Ez a szó kazak nyelven azt jelenti - így is ejtik -, magyar.

Kiadó: TIMP KFT.

Oldalak száma: 132

Borító: KÖTVE

ISBN: 9632107691

Nyelv: MAGYAR

Kiadás éve: 2003

Árukód: 2101909 / 1123293

Illusztráció: SZÍNES KÉPEK

Julianus nyomdokain Ázsiában - Fényképezőgépes barangolások Mongóliában

Benkő Mihály

Budapest,2002

Benkő Mihály elsősorban a Mongol-Altajban élő mazsar néptöredék életét mutatja be ebben a fotóalbumában. A tudomány számára szinte feltáratlan területekről készült színpompás képeknek és a hozzájuk fűzött kísérőszövegnek egyaránt van ismeretterjesztő és tudományos értékük, és a magyar identitástudat fejlesztését is segíthetik.

Kiadó: TIMP KIADÓ KFT.

Oldalak száma: 132

Borító: KÖTVE

Súly: 730 gr

ISBN: 963006961X

Nyelv: MAGYAR

Kiadás éve: 2002

Árukód: 2109885 / 1017577

Nomád világ Belső-Ázsiában-Nomadic life in Central Asia

Benkő Mihály

Budapest, 1998

Timp Kiadó, 1998

Benkő Mihály több év óta kutatja a Mongol Altájban a mongóliai kazakok között a sámánikus hagyományokat, az ősmagyarokéhoz hasonló temetkezési szokásokat. Terepmunkája során fényképezi mindazt, amit maga körül lát. Fotóin bemutatja az állatok terelését, legeltetését, fejését, a lovas nomád életmódot, a téli-nyári szállásokat, a jurtok lakóinak mindennapjait, a népművészetet, a sámánikus szertartásokat és temetkezési szokásokat, a magashegyi tájakat, a történeti és régészeti emlékeket. Szép, sok esetben témájuk különlegességében egyedülálló fényképeken örökíti meg a múltunk egy darabját: az egykor Eurázsia keleti részén széles körben elterjedt, de ma már csak Belső-Ázsiában létező, és rohanó világunkban gyorsan eltűnő lovas nomád életmódot. Ezt az életformát élhették egykor őseink, a IX. század végén a Kárpát medencébe Kelet felől érkező honfoglaló magyarok is. Ajánljuk e fotóalbumot az orientalista szakembereknek, a magyar őstörténet kutatóinak és az érdeklődő nagy közönségnek.

• 131 oldal
• Kötés: kemény kötés
• ISBN: 9630359928

Nomadic Life in Central Asia - Sztepnüje kocsebnyiki centralnoj Azii

Benkő Mihály

Budapest, 1998

ISBN: 9630359936

Magyarok keleten és nyugaton

Ajbolat Kuskumbajev

Fordította: Benkő Mihály

Budapest, 2011

Nemigen vitatja senki, hogy a magyarságba török ajkú közösségek különböző időszakokban beolvadtak. Gondoljunk csupán a honfoglalás korban a kabarokra, és az ezt követő évszázadokban például az úzokra, besenyőkre, majd a kunokra. A kunok esete korántsem elszigetelt jelenség, hasonló népességtörténeti folyamatok mindig is voltak, és ma is vannak. Ezzel párhuzamosan joggal merül fel a kérdés: vajon hova lettek a keleten maradt magyarok? A Julianus utazásáról szóló Ricardus-jelentés és más középkori források ugyanis tanúskodnak róla, hogy kisebb-nagyobb tömbökben maradtak magyarok Kelet-Európában, sőt akár Ázsiában (például a Kaukázusban) is. Tekintélyes részük a népvándorlás során a sztyeppeövezetet és az attól északra eső erdőövezet nagy térségeit benépesítő törökségben oldódhatott fel. Így tehát a kipcsakok között is méltán kereshetünk asszimilált magyar néprészeket. Az utóbbi időben heves tudományos vitát kavart a kazakisztáni madijarok és más, a magyarsággal összefüggésbe hozott közösségek kérdése. A vita ma is folyik, de még a turkológusok és a történészek sem képviselnek egységes álláspontot. A keleti magyarok kérdéskörének ered nyomába a szerző, aki a kipcsakok és a magyarok középkori etnokulturális kapcsolatait hangsúlyozza és elemzi. A magyar szakirodalomban sokszor máshogy interpretálunk problémákat és máshogy válaszolunk meg kérdéseket, mint az orosz nyelvű szakirodalom nagyjai. Ajbolat Kuskumbajev nemzetközi hírű kazak történész, aki főleg oroszul és kazakul publikál. Bár néhány kérdésben más véleményen van, mint sok magyarországi kollégája, de már csak az Audiatur et altera pars! elve alapján is meg kell ismerni az érintett másik fél, jelen esetben a kazakság tudományos vélekedését. Ott ugyanis tényként kezelik, hogy magyar csoportok tagozódtak be a kazak népbe, és ezt etnikus és kulturális kapcsolataink legfőbb alapjának tekintik. A kötethez Erdélyi István írt előszót a kérdés legújabb magyar szakirodalmát felvázolva.

Kiadó: NAPKÚT KIADÓ KFT

Oldalak száma: 86

Borító: PUHATÁBLÁS, RAGASZTÓKÖTÖTT

Súly: 100 gr

ISBN: 9789632632230

Nyelv: MAGYAR

Kiadás éve: 2011

Árukód: 2224555 / 1080435

Fordító: Benkő Mihály

Hunok és székelyek - Tanulmányok Benkő József halálának 200. évfordulójára

Benkő Mihály (szerk.)

Barót, 2014

Ez a tanulmánykötet Benkő József (1740-1814) erdélyi történetíró, botanikus, református lelkész emlékére, halálának 200-ik évfordulójára készült. Olvashatunk benne a hun-székely kapcsolatokról, a középkori és késő középkori magyar krónikák "erdélyi" vonalának nyomairól Benkő József műveiben, valamint a Magyarország és Háromszék történetében egyaránt nevezetes szerepet játszó Benkő család történeteiről. A mű érdekessége, hogy szerzői magának az erdővidéki nagy tudósnak vagy közvetlen rokonainak leszármazottai.

Kiadó: TORTOMA KIADÓ

Oldalak száma: 168

Borító: PUHATÁBLÁS, RAGASZTÓKÖTÖTT

Súly: 282 gr

ISBN: 9789738995147

Nyelv: MAGYAR

Kiadás éve: 2014

Árukód: 2698607 / 1165491

Csata Nikápolynál

Benkő Mihály

Budapest, 1987

1396. június. A színhely Buda. Itt gyülekeznek Európa számos országából a lovagok, hogy Zsigmond magyar király vezetésével kiűzzék a törököt Nikápolyból. Hiába harcoltak hősiesen a lovagok, Bajazid szultán győzött.

      Ugyanebben az időben Közép-Ázsiában egy másik uralkodó, Timur Lenk a régi mongol-török birodalom feltámasztásán munkálkodott, de útjában állt Bajazid szultán. 1402. július 28-án, Ankaránál Timur Lenk legyőzte Bajazid szultánt, a nikápolyi győzőt. Még négy évtized volt Nándorfehérvárig.

Méret: 16 x 23 cm

Kiadó: MÓRA FERENC IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ ZRT

Oldalak száma: 72

Borító: PUHATÁBLÁS

ISBN: 9631152790

Nyelv: MAGYAR

Kiadás éve: 1987

Árukód: 6169843 / 5169435

Illusztráció: Rajzok

Új törvény Spártában

Benkő Mihály

Budapest, 1983

Móra Ferenc Könyvkiadó 1983

Spárta az i.e. 3. századra elvesztette korábbi nagyhatalmi helyzetét, és ennek egyik fő oka volt, hogy a szabadok hajdani szigorú erkölcsű katonai demokráciája szétzüllött, kiéleződtek a társadalmi ellentétek, és a gazdagok fényűzése aláásta a harci szellemet. Ágisz és később Kleomenész radikális reformokkal igyekeztek visszaállítani a spártai hegemóniát……

SZERZŐ: Benkő Mihály

SZERKESZTŐ: Tótfalusi István

GRAFIKUS: Lipták György

LEKTOR: Dr. Hahn István

Dr. Tóth Tibor antropológus (1929. jan. 5., Szolnok – 1991. okt. 3., Bp.) neve Magyarországon nem közismert, annak ellenére, hogy nevéhez a magyarságkutatás szempontjából a XX. század legjelentősebb felfedezése fűződik. Ottó barát 1232-es és Julianus barát 1236-os útja után 1965-ben ő találkozott először Közép-Ázsiában olyan személyekkel, akik magukat keleti magyar népcsoport tagjainak vallják. Felmerül a kérdés, mi lehetett az oka a szenzációs felfedezés elsikkadásának.

ÉLETÚT: Dr. Tóth Tibor a mezőtúri Református Gimnáziumban érettségizett. Érdeklődése az emberi evolúció és a magyar nép származása iránt már gimnáziumi tanulmányainak utolsó évében kialakult. 1947 és 1952 között az ELTE Természettudományi Karának hallgatója. A harmadik évfolyamot a bukaresti C. I. Parhon Tudományegyetemen végezte. 1952-ben muzeológusi oklevelet kapott ősrégészet-ősembertan tárgyakból. 1951 februárjától 1952. novemberig a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának előadójaként dolgozott. 1954–1958 között a moszkvai Lomonoszov Egyetem Embertani Tanszékének aspiránsa. 1958-ban Magyarország régi és jelenkori lakossága arckoponyájának horizontális profilozottsága (a magyar nép származásának problémái) c. értekezésével kandidátusi fokozatot ért el. 1958-tól kezdett dolgozni a Természettudományi Múzeum Embertani Tárában tudományos főmunkatársi beosztásban. 1960-ban az ELTE-n természettudományi egyetemi doktori címet szerzett. 1962 októberétől osztályvezető-helyettes, 1965-től 1990. december 31-ig a Magyar Természettudományi Múzeum (MTM) Embertani Tárának igazgatója. 1978-ban védte meg Magyarország lakosságának szomatológiája és paleoantropológiája c. akadémiai doktori értekezését, Moszkvában. A dolgozat a La Manche csatornától a Sárga-tengerig terjedő megakontinensről publikált mintegy 13000 koponya adatainak komplex biometriai értekezését, valamint a Közép-Duna-medence, az Ural-vidék, a Kaukázus és Közép-Ázsia recens populációcsoportjainak szomatológiai, részben dermatoglíf valamint etnikai-odontológiai adatait tartalmazza.

126 tanulmánya, cikke jelent meg magyar, orosz, angol, francia és német nyelven, részben hazai, részben szovjet, mexikói, finn, német és olasz folyóiratokban. 1960-ban kezdeményezte a Természettudományi Múzeum tárain belüli szakkörök elindítását.

TAGSÁGAI: MTA Antropológiai Biz. (1959–1990), a MTA Magyar Őstörténeti Munkaközösség (1980-tól haláláig), az Anthropologiai Közlemények c. folyóirat szerkesztőbizottság (1959-től haláláig), a Természettudományi Dokumentáció szerkesztőbizottság (1960–61), a Természettudományi Múzeum Évkönyve (Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici) szerkesztőbizottság (1965–1990), a Magyar Biológiai Társ. Embertani Szakosztálya (1980-tól haláláig), a Magyar Biológiai Társaság Őslénytani Szakosztálya (1966–1972), a Tudományos Minősítő Bizottság Általános Biológiai Szakbizottság (1969–1984), az International des Sciences Anthropologiques et Ethnologiques (UISAE) állandó bizottság (1978-tól haláláig), az UISAE Magyar Nemzeti Bizottság (1980-tól haláláig). 1965–1991 között szerkesztette az Anthropologia hungarica c. folyóiratot.

EXPEDÍCIÓK: Négy nemzetközi expedícióban vett részt az Ural-vidéken, a Kaukázusban és Közép-Ázsiában (1959, 1962, 1964–65, 1967–68)."

------------------------------------------------------------------------------

FELFEDEZÉSE: Dr. Tóth Tibor az 1960-as években Moszkvában készült akadémiai doktori disszertációjának megvédésére. Több mint háromezer mérést végzett sokkötetes, máig kiadatlan disszertációjához a Szovjetunió több köztársaságában. 1964 tavaszán Baskíriában megkezdett munkáját, a kipcsakok felmérését szerette volna folytatni a Kazak Szovjet Köztársaság területén. Almatiban, a Kazak Akadémia ülésén Szeitbek Nurhanov torgaji származású nyelvész hívta fel Tóth Tibor figyelmét a torgaji madijar törzsre. 1965-ben ők ketten el is jutottak a torgaji területre, ahol Tóth Tibor számos antropológiai felmérést végzett a magát madijarnak nevező törzs tagjai között.

Kép: Balról jobbra - Tóth Tibor, Szeitbek Nurhanov és egy helybéli tisztviselő 1964 áprilisában, Kazahsztán, Turgaj vidék, Kosztanaj megye, Szaga.

Szeitbek Nurhanov kazak nyelvész, aki évtizedekig dolgozott Almatiban a Kazak Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében 2002-ben, 75 éves korában a következőket mondta a neves antropológussal kapcsolatos emlékeiről az őt felkereső Benkő Mihály történésznek: "Tóth Tibor 1964 decemberében érkezett Alma-Atába. A Kazakisztán fővárosa környékén élő kazak népesség körében akart antropológiai felméréseket végezni. Rövid idővel érkezése után előadást tartott a Kazak Tudományos Akadémián a magyar etnogenezisről. A Moszkvában végzett magyar kutató elsősorban baskíriai expedíciójáról számolt be. Elmondta, hogy közvetlen antropológiai kapcsolatokat talált a baskírok és a Kárpát-medence magyarjai között. Előadása után arra kérte a hallgatóságot, hogy írott kérdésekkel forduljanak hozzá, megválaszolja őket. Két kérdést tettem elé: 1.) Hogy nevezik a különböző európai nyelveken "Hungarian, Ungarn, Vengr" és más elnevezéssel emlegetett magyarok saját magukat? 2.) Milyen kapcsolata lehet a Kosztanaj város vidékén és a Torgaji-medencében élő madijaroknak az önök népével? Ugyanis jó magam a Torgaj-medencében születtem, származásomra nézve kipcsak vagyok. 1950-51-ben tanító voltam odahaza, és argün-madijar gyermekeket oktattam kazak nyelvre. Tóth Tibor első kérdésemre elmondta, hogy népét odahaza magyarnak nevezik. A második kérdéssel kapcsolatban mindössze ennyit mondott: "Kérem, aki ezt a kérdést tette fel, maradjon tovább, hogy szót válthassunk róla." Az előadás végeztével odaléptem hozzá. Izgatottan kérdezte, hány argün-madijar élhet a szülővidékemen. "Pontos számot nem tudok mondani, de legalább ezren" - válaszoltam. "Kérem, hogy ne beszéljen erről senkinek! Most nagyon kevés itt az időm, de jövőre, ha megérem, visszatérek." Tóth Tibor valóban visszajött Alma-Atába 1965 tavaszán. Azonnal Kosztanajba és Torgajba akart utazni, de ez nem ment olyan gyorsan. Elhúzódott az ügy. Pár nappal Tóth Tibor fővárosunkba érkezése után magához hivatott a Kazak Tudományos Akadémia káderpolitikai osztályának vezetője, egy titkos állományú KGB-ezredes. Mellemnek szögezte a kérdést:

"Ön el akar kísérni egy magyart Kosztanajba?"

"Igen."

 "Van kettejüknek közös kutatási témájuk?" - A kérdés hallatán már le is tettem az útról.

"Nincs"

"Semmi baj, csak érdeklődtem. Menjenek nyugodtan. Jó munkát kívánok!"

Ez óriási szerencse volt, ugyanis a Kosztanaj-Torgaj-vidék egyike volt Kazakisztán külföldiek előtt szigorúan zárt területeinek. Egyébként a Kazak Szovjet Köztársaságba mindig is csak felsőbb engedéllyel jöhettek külföldi kutatók, de Tóth Tibor Moszkvában készült megvédeni nagydoktori disszertációját. Meg kell mondanom, hogy a Kazak Tudományos Akadémia elnöke is szilárdan pártunkat fogta. Ekkoriban találkozott az Akadémia tudományos titkárával. "Segítsünk vendégünknek!" - győzködte. Végül is április 7-én útnak indulhattunk. Emlékszem, a repülőgép a rossz idő miatt nem szállt fel időben. Ott aludtunk az alma-atai repülőtéren, a váróteremben. Másnap délelőtt értünk Kosztanajba. Levelünk volt a kosztanaj terület titkárához, akivel megtanácskoztuk a teendőket. Torgaj vidékén akkor éppen olvadás és áradás volt, a terültet autóval nem lehetett megközelíteni. Végül U-2-es kis repülőn mentünk Torgajba. Az első éjszakát az ottani párttitkárnál töltöttük, a másodikat az én családomnál, majd továbbutaztunk Szaga környékére, a Szarikopa-tavak melletti központi településre, szintén repülőn. Tóth Tibor itt gyűlést hívatott össze, és ezen a gyűlésen ismertette a helybeliekkel utazásának célját. Száznyolcvan madijar törzsbélit mért meg a Szarikopán. Feljegyezte magasságukat, fejméretüket, arcszélességüket, orrméreteiket, leírta szemük vágását, színét, hajuk, szőrzetük színét, sűrűségét. Felhívta a figyelmemet arra, hogy egyes ott fellelt helységnevek és nemzetségnevek Magyarországon is ismerősen csengenek. Ilyen például Sümegti és Tomaj. Magyarországon a Balaton-felvidéken van egy Sümeg nevű város és egy Badacsonytomaj nevű falu. A szagai temetőben meglátogattuk egy nagyon híres madijar személyiség cseréptetős sírját, és a helyi mullahhal beszédet mondattunk a sír felett. Sajnos, sem jellegzetes, az állatok ellen árokkal körülvett temetőről, sem a leírt személyekről nem készíthettünk fényképeket, merthogy a fényképezést nem engedélyezték Tóth Tibornak. A torgaji kutatást Közbel körzetében fejeztük be. A helyiek azt mondták, ha legközelebb jövünk, repülőt küldenek értünk Kosztanajba. Méréseket végeztünk a Torgaj-vidéki kipcsakok körében is. Köztük is akadt néhány madijar. Ezután Kosztanajba utaztunk. A város közelében élt néhány madijar Mirzsakip Dulatov rokonságából. Tóth Tibor közöttük is végzett méréseket. Egyikük kérte, hogy az Alma-Atában mezőgazdasági egyetemet végzett fiát ne mérjük meg, ne hívjuk fel ezzel rá a hatóságok figyelmét. A következő évben Tóth Tibor hiába repült Almatiba, nem utazhattunk el Kosztanaj-Torgaj vidékére, sőt, később nekem magamnak is támadtak kellemetlenségeim. Az nem a Kazak Tudományos Akadémián múlott. Ők minden megtettek, ami tőlük tellett. Például elküldtek valakit anyagot gyűjteni egy Nyugat-Szibéria határán, az Irtis partján élő madijar akszakalhoz, aki a hírek szerint negyven nemzetségre tudta visszavezetni családja történetét."

Szeitbek Nurhanov elbeszéléséből tudjuk, hogy Dr. Tóth Tibor ismerte és tanulmányozta az etnikai nevet őrző bizonyítékokat, a sírfeliratokat, bár nem tett róluk említést. Nyilván reménykedett abban, hogy későbbi útján sikerül ezeket lefotóznia és közvetlen írásos bizonyítékként közzétennie, erre azonban nem nyilt lehetősége. Rosszkor volt jó helyen.

Kép: Sírfelirat a szagai magyar temetőben. A sírfeliraton szereplő madiar (ejtsd: magyar) népnév az elhúnyt származását jelzi. Fotó: Benkő Mihály

Egy helybéli 2009-ben így emlékezett Tóth Tibor útjára:

„[Szagai szállásadónk] a búcsú előtt eldicsekszik, hogy ő látott ám már magyart régebben is, mivel a legelőször idelátogató kutatónak, Tóth Tibornak volt a sofőrje 1964 novemberében. Döbbenetünket látva visszahív házába, kumiszt, tejes teát tesz elénk, és csöndesen felelget kérdéseinkre Kolsvai Ergazi:

– Több mint negyven éve történt, fiatal voltam. Megértettem, hogy Tóth Tibor a madjar és a magyar nép rokonságát kutatja. Akkoriban még nem voltak hidak a Sárga-folyón, igen nehéz volt a közlekedés, csónakokon mentünk át egyik partról a másikra. Szagában a tudós összegyűjtötte az embereket, és fejméréseket végzett: a hajszínt, a szemszínt is külön vizsgálta. A temetőben leírta a feliratokat. Két napon keresztül fuvaroztam őt az aulokba (telepekre – M. G.).

Hogyan fogadták őt a madjarok?
– Az aulok népe lelkesen fogadta Tóth Tibort, mert a származásunk egy; és mindennap hajnalig a kutató rendelkezésére álltak.
– Tóth érkezése előtt is úgy gondolták, hogy rokonok vagyunk?
– Az ő megérkezéséig nem tudtunk erről. Tóth Tibor újságokat is hozott otthonról, abból tájékozódtunk.” [Margittai Gábor: Jutaégetők, MN 2009. okt. 12.]

Felfedezését Tóth Tibor publikálta:

• Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4), 139-143.; Ebben ír az Alma Atában 1964 december 12-én Az ősmagyarok eredetének problémája címmel tartott előadásáról, melynek részletes ismertetése a KTA Közlönyének Társadalomtuddományi sorozatában, annak 1965 évi 2. kötetében jelent meg.
• Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966, 283–299.; https://julianusbaratai.blog.hu/2018/09/03/toth_tibor_az_osmagyarok_mai_relictumarol ,
• Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról. A Magyar Tudományos Akadémia filozófiai és történettudományi osztályának közleményei (1969) 18 (1): 85–95.

Megállapította, hogy az argün népcsoportnak a Torgaj-mélyedésben élő madijar törzse száznyolcvan családból, mintegy kilencszáz-kilencszázötven főből áll. Tagjai az argünök más törzseinek tagjaival és környékbeli kipcsakokkal házasodnak össze. Nomád életet élnek. Nemzetségfőjük nevét valamennyien ismerik, családfájukat tíz-tizenkét nemzedékig tudják visszavezetni. Antropológiailag a dél-szibériai rasszhoz tartoznak, embertani jellegzetességeik a kazak nép Középső és Kis Hordájának vizsgálati szériáihoz állnak közel. Később szeretett volna Magyarországról visszamenni a Torgaj-vidékre magyarokbó álló néprajzos, nyelvész-, régészexpedícióval. Szenzációs felfedezéséről népszerű formában a Magyar Nemzetben írt Aczél Kovách Tamás 1967-ben és 1968-ban. Azonban a megálmodott expedíció nem jött létre. Már az is csoda volt, hogy Tóth Tibor egyáltalán eljutott a külföldiek számára szigorúan zárt területre. Fényképezésre nem kapott engedélyt. Idehaza irigység és közöny, az értetlenség sodorta eredményeit a teljes feledésbe. Tóth Tibor meg nem értett, csalódott emberként halt meg 1991-ben - éppen abban az évben, amikor megalakult a független Kazak Köztársaság, és ezzel elhárultak az adminisztratív akadályok a kazak földön folyó elfogulatlan néprajzi, történeti, régészeti kutatások elől. Emlékét Magyarországon szinte teljesen elfeledték. Kazak földön viszont mindmáig jól emlékeznek rá mind tudományos körökben, mind a torgaji, szarikopai madijarok között. Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy a kazak tudományos körökben - az akadémiai intézetekben és múzeumokban - minden kutató ismeri Tóth Tibor nevét, utazásának történetét. A kazak történészek, nyelvészek, néprajzosok körében nem különösebb meglepetés, hogy a magyar antropológus találkozott kazakisztáni madijarokkal. Számukra létezésük köztudott, nem megy felfedezésszámba.

Orazak Iszmagulov antropológus professzor, a Kazak Tudományos Akadémia levelező tagja - aki 1964-ben Tóth Tiborral vézett felméréseket Alma-Ata környékén, 2002-ben a következőket mondta arra a kérdésre, miért nem folytathatta Tóth Tibor kutatásait a Torgaj-medence madijarjai között: "1965-ben Tóth Tibor csak véletlenül jutott el a Torgaj-medencébe. Oda küföldinek nem adtak utazási engedélyt a cári és a szovjet uralom idején, sem a magyar antropológus előtt, sem utána. Tóth Tibor szerencséjére valami hba csúszhatott az adminisztrációs gépezetbe. 1966-ban azonban már hiába jött kazak földre. A hibát időközben kijavították."

Kép: Tóth Tibor sírja az Óbudai temetőben.

Dr. Tóth Tiborra is érvényes a megállapítás, melyet Harmatta János akadémikus egy későbbi kutatás kapcsán mondott: "...rendkívül nehéz, szinte csak véletlenül lehet a keleti magyarság nyomára bukkanni. Julianus korában a magyar anyanyelv megőrzése még megkönnyítette azonosításukat, ma már ez is eltűnt." Dr. Tóth Tibor esetében ez a véletlen Szeitbek Nurhanov nyelvésszel való találkozás volt. Az azonosítás megkönnyítését a sok évszázadon keresztül megőrzött etnikai név tette lehetővé.

FŐBB MŰVEI:

Profilation horizontale du crane facial de la population ancienne et contemporaine de la Hongrie – Problème de l'origine des Hongrois Crania hungarica 3, 1958, 3–126. o.

Magyarország régi és jelenkori lakossága arckoponyájának horizontális profilozottsága – Horizontal profilization of the splanchnocranium of ancient and recent populations of Hungary Anthropologiai Közlemények 2, 1958, 87–92. o.

Az embertani szisztematika alapvető kérdései – The principal questions of anthropological taxonomy Anthropologiai Közlemények 6, 1962, 107–116. o.

Le cimetière de Csákberény provenant des débuts de l'époque avare (VIe et VIIe siècles) – Esquisse paléoanthropologique Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 54, 1962, 521–549. o.

The German cemetery of Hegykő (VIth c.) – A paleoanthropological sketch Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 56, 1964, 529–558. o.

A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája (Problèmes de l'ethnogenèse des Hongrois Conquérants) Anthropologiai Közlemények 9, 1965, 139–149. o.

The Variability of the Weight of the Brain of Homo In: Homenaje a Juan Comas en su 65 aniversario, Mexico, 1965, 391–402. o.

The period of transformation in the process of metisation – A paleoanthropological sketch Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 58, 1966, 469–487. o.

Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4), 139.

Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966, 283–299.

On the diagnostic significance of morphological characters I. – A methodological study Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 59, 1967, 443–454. o.

Data to the anthropology of the Bronze age population in the Azov-Area Anthropologia hungarica 8, 1968, 3–29. o.

On the diagnostic significance of morphological characters II. – A methodological study Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 60, 1968, 293–296. o.

On the diagnostic significance of morphological characters III. – A methodological study Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 61, 1969, 401–412. o.

On the morphological modification of anthropological series in the Lithic and Paleometallic Ages I. Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 62, 1970, 381–392. o.

Antropologicheskie dannye k voprosu o velikom pereselenii narodov avary i sarmaty (Avars and Sarmatians) Nauka, Leningrad, 202 pp. (B. V. Firsteinnel)

On the morphological modification of anthropological series in the Lithic and Paleometallic Ages II. Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 63, 1971, 401–408. o.

The cemetery of Környe (6th–7th c.) – A paleoanthropological sketch In: Salamon Ágnes–Erdélyi István: Das Völkerwanderungszeitliche Gräberfeld von Környe; Studia Archaeologia 5, 1971, 153–184. o.

Twenty-five years (1945–1970) of the Anthropological Department Hungarian Natural History Museum Anthropologia hungarica 10, 1971, 5–30. o.

On the morphological modification of anthropological series in the Lithic and Paleometallic Ages III. Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 64, 1972, 387–400. o.

Somatologiya i paleoantropologiya-naseleniya Vengrii (v svyazi s problemoi proiskhozhdeniya vengerskogo naroda) – Somatology and paleoanthropology of the Hungarians (to the problems of their origin) Dissert. (Doct. of Biol. Sci.), Bp., I–II. 649 pp.

Morfogenetikai trendek az őskori Közép-Duna medencében – On the morphogenetic trends in the Central Danube Basin during the Prehistoric age Anthropologiai Közlemények 21, 1977, 31–42. o.

Neolithic and Paleometallic populations in the Central Danubian Basin Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 69, 1977, 347–356. o.

Some anthropological problems of the early postglacial and historic Europoids Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 72, 1980, 295–307. o.

Anthropological results concerning the ethnogenesis of Hungarians Anthropologia hungarica 17, 1981, 5–22. o.

The odontological aspect in the ethnogenesis of Hungarians I. Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 73, 1981, 305–312. o.

The odontological aspect in the ethnogenesis of Hungarians II. Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 74, 1982, 351–357. o.

Dermatoglyphics and ethnogenesis of Hungarians Anthropologia hungarica 18, 1983, 3–52. o. (T. D. Gladkovával)

Some anthropological problems of the Mesolithic Europoids I. Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 76, 1984, 323–334. o.

Spatial differentation of dermatoglyphic traits on the territory of Hungary Voprosy Antropologia 73, 1984, 72–80. o. (V. M. Kondikkal, T. D. Gladkovával)

Some anthropological problems of the Mesolithic Europoids II. Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 77, 1985, 269–279. o.

Homo sapiens' groups in the Palaeometallic and Neometallic biosphere Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 78, 1986, 319–328. o.

Men and nutrition in the Carpathian postglacial millennia Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 79, 1987, 281–292. o.

Ethnic dermatoglyphics of Hungarians In: Abstracts of 6th EAA Congr., Bp., 1988, p. 51. (T. D. Gladkovával)

Morphological modification, its causality: the case of Carpathian Basin from Neolithic to Modern times Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 83, 1991, 301–310. o.

The human paleonutrition in the Carpathian Basin from the Neolithic to Mediaeval times based on osteochemical analysis Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 83, 1992, 285–299. o. (Pais Istvánnal)

IRODALOM:

Farkas L. Gy. Dr. Tóth A. Tibor 1929–1991 Anthropologiai Közlemények 33, 1991, 40. o.

Pap I. In memoriam Dr. Tóth Tibor (1929–1991) Anthropologia hungarica 22, 1992, 5–6. o.

Farkas L. Gy.–Dezső Gy. A magyar antropológia története a kezdetektől napjainkig Szeged, 1994, pp. 123

Makra Sz. Tóth Tibor – Magyar Múzeumi Arcképcsarnok Bp., Pulszky Társ.–Tarsoly K., 2002, p. 901–902.

• Admin

 Kép: Az ősi hun-türk-magyar temetkezési szokás - selyem vagy bőr szemfedőre varrott nemesfém halotti maszk - útja a Pamir hegységtől, Baskírián keresztül a Kárpát-medencéig. Forrás: Benkő Mihály

Magna Hungaria c. cikkemben idéztem Rubruk középkori utazót a következők szerint:

"Rubruk, aki 1253-54-ben bejárta az akkor még egységes Mongol Birodalmat, a következőket írja: Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak (=Magna Hungaria). Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok. Velük együtt jöttek a blakok, bolgárok és vandálok.  Anatolij Ribakov orosz író , aki éveket töltött Ufában, Baskíria fővárosában, a következők szerint tolmácsolja a baskírok mai véleményét önmagukról: "A baskírok nem tekintik önmagukat tatárnak. "Ti törökök vagytok" - mondják, "mi pedig olyanok vagyunk, mint a magyarok". A Magna Hungariaval kapcsolatos megállapításokat a középkori források és a régészeti leletek is alátámasztják..."

[https://julianusbaratai.blog.hu/2019/05/13/magna_hungaria]

A régészeti források:

A HUN SÁRKÁNY ÚTJA

A HUN SÁRKÁNY ÚTJA - Julianus barátai (blog.hu)

NAP ÉS HOLD

NAP ÉS HOLD - Julianus barátai (blog.hu)

MAGNA HUNGARIA - BASKÍRIA

MAGNA HUNGARIA - BASKÍRIA - Julianus barátai (blog.hu)

A történeti és régészeti forrásokat most genetikai bizonyítékokkal is alátámasztották:

https://www.nyest.hu/renhirek/magyar-dns-az-uralban

MAGYAR DNS AZ URÁLBAN

A Scientific Reports magyar vonatkozású genetikai tanulmányt publikált a múlt héten (Y-chromosomal connection between Hungarians and geographically distant populations of the Ural Mountain region and West Siberia). A tizennyolc szerzős cikk alapvetően észt‒magyar koprodukcióban készült. A nem észt nemzetiségű szerzők egy része is kötődik a tartui egyetemhez, de a cikk fejlécében szereplő adatok szerint az együttműködésben jereváni és ufai szakemberek is részt vettek. Magyar részről Németh Endre és Székely Gábor informatikus, Fehér Tibor történész, valamint Klima László és Türk Attila őstörténetkutató vett részt a közös munkában. A kutatási eredmények megszövegezése Németh Endre, Helen Post, Siiri Rootsi, Richard Villems és Kristiina Tambets közös munkája….

A cikk további részét nem idézem, az a hivatkozott linken elolvasható. Egy hozzászólást azonban részletesen ismertetek a kiegyensúlyozott tájékoztatás érdekében.

Hozzászólás

5 tkis 2019. június 10. 17:28

"Mivel a Genetika és őstörténet c. könyv és a szerzőinek makacsul obi-ugor genetikai kapcsolatokat bizonygató egyéb munkái (pl. az Antropológiai Közleményekben megjelent tanulmányuk) kapcsán még a prekoncepció gyanúja is felvetődött némely szakemberekben, saját kíváncsiságom megbízható forrásból történő kielégítése céljából megkérdeztem Török Tibort az itt ismertetett tanulmányról. Mivel a sajtónak szánt, nekem is elküldött reagálását nem látom sehol sem feltűnni, teljesen önkényesen bemásolom ide, hogy a témakör iránt érdeklődők olvashassák."

* * *

Figyelemre méltó, hogy az összes magyar vonal jelentősen közelebbi rokonságot mutat a baskírokkal és tatárokkal, mint az obi-ugorokkal, ezért az eredményt a Julianus barát keleti magyarjainak genetikai nyomaként értékelik, akik beolvadtak a baskírokba és a volgai tatárokba. (Kiemelés tőlem - B. I.)

"A Scientific Reports lapban észt genetikusok magyar társszerzőkkel megjelent friss tudományos közleménye a mai magyarok, és legközelebbi nyelvrokonaink, a hantik és a manysik között kimutatott genetikai kapcsolatról számol be. Ez a kapcsolat egyetlen Y kromoszóma vonalra (N-B539) korlátozódik, melynek gyakorisága a mai magyarokban kevesebb mint 1%, a székelyekben 4%, míg a hantikban 7,5%, a manysikban pedig 24% körüli érték. Ugyanezt az apai vonalat számottevő gyakorisággal csak a baskíroknál (15%) és a velük szomszédos volgai tatároknál (7%) találták meg. Figyelemre méltó, hogy az összes magyar vonal jelentősen közelebbi rokonságot mutat a baskírokkal és tatárokkal, mint az obi-ugorokkal, ezért az eredményt a Julianus barát keleti magyarjainak genetikai nyomaként értékelik, akik beolvadtak a baskírokba és a volgai tatárokba. (Kiemelés tőlem - B. I.) Az eredményről a qubit.hu internetes portál „genetikai bizonyítékot találtak a magyarság ugor eredetére” címmel számolt be, mivel az eredmények jól illeszthetők a közismert nyelvi családfa modellhez, és az MTA is érdemesnek tartotta honlapján valamint MTI közleményben közzétenni az eredményeket. Szögezzük le, hogy a lelkesedés helyénvaló, mert az őstörténetünk tisztázását segítő bármely tudományos eredmény üdvözlendő. Mégis elgondolkodtató, hogy a honfoglalók belső-közép-ázsiai kapcsolatait kimutató, szintén nemzetközi tudományos lapban megjelent szegedi genetikai eredmények épp ellenkező fogadtatásban részesültek. A tudomány.hu „Nem mi vagyunk finnugor eredetűek, hanem a nyelvünk” címmel nyelvész, régész és antropológus közreműködésével sietett összefoglalni a „tudományosan alátámasztott állításokat és tényeket”, miközben az általunk írt archeogenetikai válaszcikk megjelenését nem tette lehetővé, pedig az egykori népességek acheogenetikai vizsgálata pontos választ ad azok származására, míg a ma élő emberekből a folyamatos keveredések miatt csak bizonytalan következtetések vonhatók le.

Felmerül a kérdés, hogy mennyiben mond ellent egymásnak a kétféle genetikai eredmény? Szerintünk az adatok jól illeszthetők, de azok értelmezése több óvatosságot követel. Az észtek által vizsgált apai vonal az általunk vizsgált honfoglalókban 10%-ot képvisel, ezért a mai magyarokban fellelt párhuzamaik tényleg származhattak Árpád népétől, ami jól illik a „Julianus keleti magyarjai” magyarázathoz. Azonban a honfoglalók összességéhez leghasonlóbb népességként is a volgai tatárokat és a velük szomszédos baskírokat azonosítottuk, vagyis nem csupán az egyetlen B539 „ugor migrációs marker” vonala mutat a baskírok-tatárok felé, hanem az egész honfoglaló népesség „nem ugor” vonalainak összessége is. Úgy tűnik, mintha a baskírok jelentős része Julianus keleti magyarjainak leszármazottja lenne, ami már sokkal nehezebben illeszthető a fenti képbe, mert török nyelvükben nem találtak finnugor nyomokat. Ráadásul a baskírok heterogén dél-szibériai, közép-ázsiai származása, (altáji, tuvai, mongol, burját, evenk rokonság) is tökéletesen ráillik arra amit a honfoglalóknál találtunk. Ha a fenti tanulmány történetesen az R1a-Z2124 markert vizsgálta volna amely szintén 1% alatti a mai magyarokban, de 7%-ban mutattunk ki a honfoglalókból és hasonló gyakoriságú a baskíroknál is, akkor kirgiz, afgán, kaukázusi török kapcsolatot talált volna. Ne is említsük a Q1a apai vonalat, amely Európában jószerével csak a székelyek körében van jelen kis gyakorisággal, de honfoglaló és hun kori mintákból is kimutattuk, a szakirodalom pedig egyértelműen a hunokhoz köti az itteni megjelenését. Mindhárom fenti vonal a népvándorlás korában került a Kárpát-medencébe, de egyelőre korántsem tisztázott, hogy melyik vonal pontosan mely népességekkel jött, mert ezekről a népekről a honfoglalókon kívül alig van adatunk. A genetikai kép tehát csak akkor fog összeállni, ha a népvándorlás kor mindegyik régészeti kultúráját minél alaposabban megismertük.

Ettől függetlenül az N-B539 tényleg összeköti a magyarokat a baskírokkal, tatárokkal, és távolabbról a manysikkal és hantikkal sőt tudjuk, hogy egy kazah mintában is megtalálták. A honfoglalók eredetének megválaszolásához azonban az összes meglévő adatot figyelembe kell venni, és a modellbe nehezen illeszthetőket sem ildomos félresöpörni. Egy-egy speciális komponens kiemelése és analízise eleve meghatározza az adott kérdésre adható válaszokat, de ha az egész képnek csak egy icipici töredékét értelmezzük az alapján nem lehet megmondani az összképet. Mint bemutattam, ha több komponens filogenetikai kapcsolatát vizsgáljuk, akkor nagyon sok eltérő helyre mutató, sokszor egymásnak ellentmondó rokonsági kapcsolatot is azonosíthatunk, ezért egyetlen vonal analízise félrevezető lehet. Csak az összes genetikai komponens populációgenetikai vagy teljes genom analízise képes megmondani, hogy milyen mértékű, és pontosan kikkel a legszorosabb egy adott népcsoport rokonsági kapcsolata.

Az archeogenetika természetesen önmagában nem tudja megoldani a magyar etnogenezis problémáit, a megoldáshoz csak az összes érintett szakterület párbeszéde vihet közelebb. Bizakodásra ad okot, hogy az észt közlemény magyar társszerzői között nyelvészt is találunk mert azt jelzi, hogy a magyar nyelvészek is elmozdulnak abból a dogmatikus álláspontból mely a nyelvészet és genetika viszonyát korábban úgy értékelte, hogy „semmivel sincs több közük egymáshoz, mint a biciklinek a szemüveghez” ami nem csak abszurdum, de minden párbeszédet eleve ellehetetlenít."

BASKÍRIA A PALLAS NAGYLEXIKONBAN

Baskardia

A magyar krónikák által említett név, amelyek szerint Scythia három országra oszlott: Bascardiára (vagy Barsaciára). Dentiára és Mogoriára. Baskardia a mai baskir föld, vagyis a Volgai Bolgárországtól keletre eső terület, melyet a középkorban Nagy-Magyarországnak is neveztek; l. Baskir.

Báskir

az Ural hegység. déli részén (Számára és Ufa kormányzóság területén) lakó; a tatár nyelv egyik tájszólamát beszélő nép, amely testi és erkölcsi jellemvonásaira nézve egyaránt igen nagy hasonlatosságot mutat fel a magyarokkal. Némely tudós a baskirokat (Strabo) aorszai, mások ismét a hunok utódainak tekintik. A báskir név az arab és a persa iróktól ered, amely irók őket mindig a magyarokkal együtt említik és egymással összevetve mint: mádj-yárdokat vagy bádg-járdokat említik. Ibn Foszlán szerint a baskirok magukat báskurdoknak nevezték. Annyi tény, hogy ők ma is azon a vidéken laknak, a melyet a XIII. század utazói (Plan Carpin és Rubruquis) Pascatir vagy Magna Hungaria néven említenek s ahol a magyarok testvéreit Julian barát fel is kereste s velök magyar nyelven értekezett. A baskirok a régi időkben pogányok voltak s amint a tudósok mondják, az iszlámra való áttérésükkor a hittérítő töröktatárok nyelvét vették fel. Érdekes, hogy a nyelvészek egy része őket: finn-ugor, másik része: török-tatár eredetüeknek mondja, de abban mindnyájan megegyeznek, hogy a magyarokkal rokonságban vannak. A baskirok átlag 1,6 méter magasak, egyik részök a mongolok, másik részök pedig a kaukázusiak (cserkeszek) tipusával bir, tehát keverék tipusuak. Jellemök: hallgatag; büszke és méltóságteljes vitéz nép, miért is kitüntetéskép az orosz hadseregben egy külön csapatot képeznek. Igen érdekes, hogy a baskirok éppen úgy mint a magyarok a gazdálkodásban a tanya-rendszert követik. Lóratermett népség, kitünő vadászok s általában ügyes kézfogásuak. Bővebben olvashatni róluk Dr. Török Aurél: Az uralvidéki baskirokról, Antropologiai Füzetek, I. Budapest, 1882. 67-106. 1.

http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/011/pc001100.html#1

A vár, vagy ahogy ma nevezik: a Kalemegdán a Duna és a Száva találkozásánál fekszik, az északi szélesség 44° 48', a keleti hosszúság 20° 28' fokánál. Nándorfehérvár napjainkban Belgrád néven a Szerbia fővárosa. Nándorfehérvárral kapcsolatban Giovanni da Tagliacozzo a következőket írta: "Ez a vár végvára az országnak, s mintegy főkapuja a magyar földnek, melyen legkönnyebben juthatni az országba. Két részről óriási folyók: a Duna és Száva veszik körül. Többször akarták már a törökök ezen várat hatalmukba ejteni, hogy így nyitva legyen előttük az út Magyarországba be és Magyarországból ki." E rövid idézet is jelzi, hogy egy stratégiailag különösen fontos végvárral van dolgunk, mely 1427-ben került vissza Magyarországhoz a Luxemburgi Zsigmond és Lazarević István szerb despota között megkötött 1426-os tatai szerződés értelmében.

Kép: Hunyadi János

Nándorfehérvár váráról a XV. században több leírás is készült. Ezek közül először Jó Fülöp burgundi herceg tanácsosának a munkájából idéznék. Bertrandon de la Brocquiere lovag 1433-ban utazott át Magyarországon a Szentföldről hazafelé tartva. Nándorfehérvárról ezt írta: "Belgrád Ráczországban van és ezelőtt a despotáé volt, ki azt négy évvel ezelőtt a magyar királynak engedte át, nehogy a török hatalmába jusson, mint Galambócz (Coulumbach). Ez nagy veszteség volt a kereszténységre nézve. Belgrád elveszítése azonban még sokkal nagyobb volna, mivel az utóbbi mintegy 5-6000 lovat fogadhat magába. A falak mellett az egyik oldalon, a Boszniából jövő Száva (Sanne), a másik oldalon pedig vár van, melynek közelében a Duna (Dunoe) folyik. Ez utóbbiba ömlik a Száva. A két folyó által képzett csúcsban vagy szögletben terül el a város. Körfala körül a talaj némileg emelkedett, kivéve a szárazföld felé eső oldalát, hol annyira egyenes, hogy szépen, simán egész az árok partjáig lehet haladni. Ezen az oldalon a Szávától a Dunáig terjedő és a várost mintegy nyíllövésnyire körülvevő falu van." Ezután a lovag rátér a vár ismertetésére: "A fekvésénél fogva rendkívül erős várat árok és kettős fal veszi körül, mely pontosan követi a talaj vázlatát. Öt erősségből áll, közülök három az említett magaslaton, kettő pedig a víz mellett emelkedik. A két alsó is jól meg van erősítve, azonban a három első uralkodik fölöttük. A mintegy 15-20 gálya befogadására képes kis kikötőt két torony védi, az egyik toronytól a másikig húzódó lánczczal az egész könnyen elzárható. Ezt azonban csak hallomásból tudom, mivel a két part oly távol van egymástól, hogy én nem láthattam azt. A Száván hat gályát és öt naszádot láttam. Ezek az öt erőd leggyöngébbikének közelében voltak."

Kép: Nándorfehérvár

A másik leírás Giovanni da Tagliacozzo munkájában szerepel, amit az 1456-os ostrommal kapcsolatban írt. "Nándorfehérvár vára 3 részből állott; az első vár körülzárt egy nagy teret, a várudvart; ezen a téren, síkságon több ház volt, melyben a nemesek laktak; ennek az első várnak a falai romokban hevertek; minthogy ezen várból vezetett le az út a városba, s a bejárat a belső két várba, először ezek birtokába kellett jutnia a töröknek, ha a többit is el akarta foglalni, azért iparkodott a török mindenáron e teret elfoglalni. A másik vár kisebb, de nagyon jól volt elsáncolva az első vártól és mély sáncokkal s erős bástyákkal erősítve; az első vár teréről csak egyetlen kapun s felvonható hídon lehetett a másodikba jutni; a második várból volt a bejárat a harmadik várba, ez sokkal kisebb volt a másodiknál, de még jobban meg volt erősítve. Ebben a várban volt a "Ne félj" nevezetű torony… Itt volt a királyi lakosztály is, minthogy ez volt a legbiztosabb hely; a város felé igen magas ablakai voltak; innen nyílott a hátsó ajtó, honnan a városba és a Dunára lehetett ereszkedni; itt voltak János atya (Kapisztrán János) könyvei, itt őrizték az ereklyéket, itt voltak elhelyezve a legnagyobb ágyúk, ha a várat elfoglalják, ezen a kapun menekülhettek az emberek; ezen a kapun át, ha a város nem ellenzi, az ostromlott várbelieknek segítség volt nyújtható."

Kép: Nándorfehérvár

Forrás: Cseh Valentin, http://duna.atw.hu/duna/nfvcsv/nfv1456.html, letöltve: 2019-06-10 (Kivonat)

Képek forrása: www.belgradexv.com