A Julianus által felfedezett keleti magyarok és utódaik történelmi sorsa máig érdekes kutatási téma a hazai és nemzetközi tudományos körök számára. Az utóbbi időben oroszországi és kazakisztáni kutatók publikáltak ezzel a kérdéssel kapcsolatban néhány olyan eddig nem ismert, vagy kevéssé ismert adatot, amelyeknek alapján érdemes a kérdést újra áttekinteni idehaza is.

I.

1223-ban a nyugati kipcsakok (nálunk jobban ismert etnikai nevükön: a kunok) és az orosz fejedelmek a szövetségre lépett hadserege a Kalka folyó mellett végzetes vereséget szenvedett Dzsingisz kán hadseregének Szubotáj Bagatur és Dzsebe Nojon által vezetett előhadaitól. Az ez után következő, közvetlenül a tatárjárás előtti évtizedekben a kelet-európai kunok a Magyar Királysághoz folyamodtak oltalomért.1 1227-ben Barsz kun fejedelem megkeresztelkedett, és népével együtt elismerte a magyar király fennhatóságát.2 A meghódolt Kunország 1228-tól Béla „kisebb király” – később IV. Béla néven Magyarország királya – kormányzása alá került. Ezt követően az esztergomi érsek 1229-ben moldvai központtal felállította a kun – más néven a milkóviai – püspökséget.[3] A kun törzsek behódolása és megkeresztelkedése révén a Magyar Királyság befolyási területe keleti irányban jelentősen megnövekedett, a Dnyeper és Don vidéke elérhető közelségbe került számára.[4] Az 1237-ben készült Riccardus-féle jelentésből kiderül: a magyar királyi udvarban és a magyar monostorokban tudtak arról, hogy: a honfoglaló magyarok „Ungaria Maior”-ból (= Nagyobb Magyarország) vándoroltak Nyugatra, „Pannóniába”, vagyis a Kárpát-medencébe. Arról is értesültek a krónikából, hogy maradtak még pogány, nomád magyarok Keleten. Abban azonban nem voltak biztosak, hogy hol. A krónika, amelyről a Riccardus-jelentésben szó esik, minden bizonnyal az elveszett keresztény Magyarok Története (=Gesta Ungarorum) volt.

1235-ben a már királlyá koronázott IV. Béla környezetében felmerült az a gondolat, hogy felkeressék a Scythiában maradt magyarokat, és szövetséget kössenek velük. Úgy vélték, hogy segítségükkel a Magyar Királyság így könnyebben vehetné fel a harcot a távoli Kelet felől fenyegető mongol – ahogy akkoriban mondták: tatár – veszedelem ellen. Ez a terv volt a magyar királyi udvar részéről az indoka a dominikánus Ottó barát és társai, majd Julianus barát és társai expedíciója kiküldésének a keleti magyarok felkutatására.

A dominikánusok szívesen vállalták ezt a küldetést, hiszen prédikátorok voltak, emberek és népek keresztény hitre térítése volt a hivatásuk. Küldetésüket a pápa is támogatta. Ahogy a Julianus első útját leíró Riccardus-féle jelentés írja: a Gesta Ungarorumban olvasottak alapján a szerzetesek „megsajnálták azokat a magyarokat, akikről tudták, hogy őseik, mivel még mindig a hitetlenség tévelygéseiben élnek; kiküldtek négyet a testvérek közül, hogy keressék meg őket, akárhogy is találnak reájuk az Úr segítségével”.[5] Így indult el Julianus domonkos szerzetes három társával Keletre.

Julianus barát megbízatásának első felét súlyos viszontagságok megélése után teljesítette. Szerzetestársai közül kettő nem bírta elviselni az út nehézségeit. Ők hazatértek. Egy útitársa pedig elpusztult az úton. Azonban ő maga végül is a Volga-vidéken megtalálta a keleti magyarokat. Arra viszont nem volt lehetősége, hogy megtérítse őket, vagy rávegye őket arra, hogy szövetségre lépjenek a Magyar Királysággal. Ennek több oka is volt.

A keleti magyarok nomádok voltak. „Pogányok. Istenről semmi fogalmuk nincs, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem művelnek, ló- farkas és efféle húst esznek, lótejet és vért isznak. Lovuk és fegyvereik bőven vannak, és igen szívesen hadakoznak”. „A régiek hagyományaiból tudják, hogy azok (ui. a Kárpát-medencei) magyarok tőlük származnak, de hogy (most) hol laknak, nem tudják.”[6]

A Julianus útját leíró Riccardus-jelentés elmondja, hogy a mongolok, vagy, ahogy akkoriban nevezték őket: „a tatár nemzet”, (a továbbiakban: tatárok) szomszédjai voltak Magna Hungaria magyarjainak. Amikor a tatárok megjelentek az Urál-vidéken, és háborúba keveredtek a magyarokkal, nem tudták őket leverni. Ezért szövetséges társaiknak választották őket, és egyesülve tizenöt országot elpusztítottak. Julianus találkozott tatárokkal a magyarok földjén, sőt, a nagykán követével is, aki beszélt magyarul, oroszul, kunul, németül, bolgárul és tatárul. Tőle tudta meg hogy a Magna Hungariától ötnapi járóföldre gyülekező tatár sereg Németország, vagyis Európa ellen akar vonulni.[7] Így szerzett tudomást a keleti magyarokat felfedező domonkos szerzetes a mongol birodalom vezetőinek az 1235-ös karakorumi Nagy Kurultájon hozott döntéséről, amely szerint nagy nyugati hadjáratot indítanak az ismert világ meghódítására.[8] Ezért – ahogy a Riccardus jelentés írja – Julianus a keleti magyarok kérlelése ellenére, hogy maradjon köztük, a hazatérést választotta, hogy elvihesse a riasztó híreket a budai udvarba és a Vatikánba, és új utasításokat kérjen. Tette ezt annak ellenére, hogy a keleti magyarok keresztény hitre térítése nem látszott számára reménytelennek. Azonban ő úgy vélte: „amennyiben a királyi Magyarország és Magna Hungária közé eső pogány országok és az orosz fejedelemségek megtudnák, hogy ezeket a magyarokat keresztény hitre próbálják téríteni, elzárnák a feléjük vezető utat, nehogy a két Magyarország a kereszténység által összekapcsolódjon, és az összes közbeeső országot meghódítsa.”[9] Julianus attól is tartott, hogy ha Magna Hungáriában marad egy ideig és ott megbetegszik vagy meghal, a budai udvarban és Rómában nem szereznek tudomást a keleti magyarok hollétéről. Amikor hazaindult, a keleti magyarok kitanították őt egy másik útra, amelyen hamarább hazajuthatott, az orosz fejedelemségeken és Kunországon keresztül.

Julianus barát, közvetlenül hazatérése után, elutazott Rómába. Miután onnét visszatért Budára, 1237 őszén újra útra kellett kelnie, hogy IV. Béla magyar király megbízásából másodszor is felkeresse Magna Hungária magyarjait. Ezt az utat Lengyelországon és Oroszországon keresztül utazva tette meg negyedmagával, de már későn érkezett. Mire közelébe értek a Volga-vidéknek, a tatárok elfoglalták Magna Hungáriát, Volgai Bulgáriát, leigázták a mordvinokat. Elérték a keleti orosz fejedelemségek, Rjazany és Szuzdal határait, ahol meg is kezdődtek a határvillongások az oroszok és a tatárok között. Julianus második útjának tapasztalatairól, a megtudott tényekről részletes beszámolót írt az un. Julianus levélben.[10] A várható nagy tatár hadjáratról a levélben a következőket olvashatjuk:

„Gargatha, a tatárok fent említett vezére”, – ezen a néven Julianus nyilván Ögödejt, a Dzsingisz kán után trónra lépett második mongol nagykánt, de magát Dzsingisz kánt is értette – „meggondolván, hogy erősebb a földön mindenkinél, s támadást intézett (más) királyságok ellen, célul tűzte ki maga elé, hogy az egész világot leigázza” .[11]

A levél leírja a keleti magyarok sorsát:  „(A tatár hadsereg) először a kunokra támadott, magukat a kunokat legyőzte, s azok földjét a magáéhoz csatolta. Innen Nagy Magyarország felé tértek vissza: onnan származunk mi, magyarok. Tizennégy esztendőn át ostromolták, míg a tizenötödikben legyőzték ezt az országot is, amint azt nekünk a pogány magyarok maguk beszélték el.”   

Azt is elmondták Julianusnak a menekülő oroszok, bolgárok és magyarok, hogy a tatár támadás az idő hidegebbre fordulásakor várható. Julianus leírása szerint: „ha majd a legközelebbi tél alkalmával a vidék folyói és mocsarai befagynak, nem lesz nehéz e nagy sokaságnak egész Oroszországot, éppúgy az egész Ruténföldet feldúlnia.”[12]

Így közli Julianus a levelében, hogy a tatárok hadjárata az ismert világ meghódítására megkezdődött.

Julianus nemcsak figyelmeztetett a várható tatár támadás veszélyére Magyarország és Európa ellen, de hazafelé vezető útján magával is vitte IV. Bélához Szain kánnak (Batu kánnak) a magyar királyhoz szóló, ultimátumot tartalmazó levelét.

Julianus ezt a levelet a szuzdali fejedelemtől kapta, aki azt a Magyarországra küldött és általa elfogatott tatár követektől vette el. A levelet pogány betűkkel írták, de Szuzdalban senki nem tudta elolvasni. Azonban Julianus hazafelé vezető útján, valószínűleg Kunországban, talált valakit, aki lefordította. A levélben a Batu kán, a „dzsihangir”, vagyis a világ meghódítására indult tatár sereg fővezére figyelmeztette a magyar királyt, hogy ne fogadja be az ellenségeit, a kunokat: „…nehogy ellened forduljak miattuk. Könnyebb ugyanis a kunoknak kivándorolniuk, mint neked, minthogy, azok házak híján sátraikkal ide-oda vándorolnak, talán elkerülhetnek, de te házakban lakozol, neked váraid és városaid vannak, hogy menekülsz meg hát a kezemből?”[13]

Szuzdal vezére élőszóval is üzent Julianussal a magyar királynak, hogy a tatárok éjjel-nappal azon tanácskoznak, miképpen vonuljanak fel és támadják meg a magyar királyságot. „Olyan javaslat is van, hogy menjenek és támadják meg Rómát és a Rómán túli részeket”[14]

Julianus beszámol ama négy dominikánus szerzetes útjáról is, akik akkor indultak el Magna Hungáriába, amikor ő a Vatikánban tartózkodott. Elmondja, hogy a négy testvér „keresztülhaladt Szuzdal földjén. E királyság határain a tatárok elől menekülő pogány magyarokkal találkoztak, „akik szívesen felvették volna a katolikus hitet, mihelyt a keresztény Magyarországba jöttek volna. (Kiemelés tőlem –B. M.) Amikor az említett szuzdali vezér tudomást szerzett erről, felháborodva visszahívatta az említett testvéreket, és megakadályozta, hogy a római hitet hirdessék az említett magyaroknak, és ezért kiutasította őket országából, de további sérelmet nem okozott nekik”.[15] A négy szerzetes ezek után, mivel nem akartak sem a Magyar Királyságba visszatérni, sem útjukat félbeszakítani, Rjazanyon keresztül Nagy Magyarország, vagy a mordvinok felé, esetleg a tatárok felé kívántak tovább utazni. Két testvér Rjazanyban maradt és később találkozott Julianussal. A másik kettő valószínűleg elpusztult a már a tatároknak behódolt mordvinok földjén.

Julianus és a két életben maradt testvér pedig – „látva, hogy a tatárok elfoglalták azt a földet „és azon a gazdag vidéken még gyümölcsöt érlelő mag sem maradt”,[16] visszatért Magyarországra épségben és egészségben. Levelét a következő befejezéssel küldte el a pápának: „Egyébként mivel ilyen istencsapás közeledik és fenyegeti az egyház fiait Krisztus akaratából, Szentségteknek egyedül s méltó joga, hogy gondosan előrelássa, mit kell a testvéreknek csinálniuk, mit kell művelniük”. [17] Közli Julianus a pápával azt is, hogy levelét „(ezt a levelet) Magyarország királya elküldte Aquileia érsekének,, majd az érsek átküldte a brixeni püspöknek és a tiroli grófnak azzal, hogy ők is küldjék tovább minden igazhitű kereszténynek és buzdítsák azokat, hogy tanuljanak meg könyörögni az Istenhez az Egyház érdekében. „Egyébként kívánjuk mindenkinek, akinek csak ez az írás a kezébe kerül, hogy a sürgős cselekvés méltó és igaz indítványozója legyen”.[18] Vagyis Julianus és IV. Béla szükségét érezték, hogy mindent megtegyenek az európai összefogásért a „tatár veszedelem” ellen.

Julianus levele széles körben ismertté vált Európában, elsősorban egyházi körökben.[19] A Vatikánban azonnal megírása után hírt kaptak róla, hiszen a levelet Julianus Peruggio Salvius Salvi magyarországi pápai legátusnak címezte. 1237-ben a neves cisztercita krónikás, Albric de Triufontius a következőket írja, nyilvánvalóan Julianus levelére alapozva: „Mert híre ment, hogy a tatár nép Kunországra és Magyarországra kíván támadni. Azért, hogy ennek a hírnek igazságáról meg lehessen győződni, Magyarországról kiküldtek négy prédikátor testvért, akik 100 nap alatt a régi Magyarországra értek. Visszatérve azt az értesülést hozták, hogy a tatárok már elfoglalták és hatalmuk alá hajtották a régi Magyarországot”. [20]

Matthaeus Parisiensis szintén megemlíti „Nagy Krónikájában”, hogy a tatárok meghódították Magna Hungáriát 1238-ról szóló feljegyzéseiben: „valamilyen szörnyű és vad törzs áthatolt az északi hegyeken, és meghódította a Kelet széles és gazdag földjeit, elpusztította Magna Hungáriát és onnan fenyegető levelet küldött, elborzasztó követekkel”. [21] Különös, hogy a következő évről szóló feljegyzéseiben a brit krónikás még egyszer írt Magna Hungáriáról: „Ugyanabban az időben (1239-ben) az embertelen tatár nép, amely már nagy mészárlást rendezett, feldúlta Magna Hungáriát, de elhagyta azt, győzelme után”.[22] Eszerint a tatárok alávetették Magna Hungáriát, de nem törölték el a föld színéről sem a keleti magyarokat, sem országukat. Ugyanebből az 1239-es évből Matthaei Parisiensis párhuzamosan a wintóniai kolostor évkönyvével,[23] feljegyzi egy nem ismert nevű magyar püspök levelét Párizs püspökéhez[24]. Ebben a levélben a magyar püspök többek között a következőket írja: „Nem tudunk semmi új hiteleset a tatárokról, mert előttük (ui. tőlük Nyugatra – szerző megjegyzése,) van egy mordvin nevű nép, akik minden arra járót, válogatás nélkül megölnek…

…Felteszem, hogy éppen ők öltek meg néhány minorita prédikátort és követet, akiket a magyar király küldött ki felderítési céllal”.

Roman Hautala úgy véli, hogy ez a feljegyzés, amely arról szól, hogy a mordvinok magyarországi küldötteket öltek meg, első olvasásra hasonlít Julianus leírására annak a két dominikánus szerzetesnek a sorsáról, akik Rjazany körzetéből utaztak a mordvinok moksa törzséhez.[25] Azonban Julianus nem szólott sem ferencesekről, sem IV. Béla küldötteiről, akiket a mordvinok megöltek volna. Ami még fontosabb, a waverleyi évkönyv krónikása ezt az eseményt a leghatározottabban 1239-re keltezi. Hautala feltételezi, hogy IV. Béla, Julianus visszaérkezte nyomán, új expedíciókat szervezett a keleti magyarokkal való kapcsolatok felvételére, sorsuk felderítésére.[26] Tehát Julianusnak a második útja során szerzett értesülései nemcsak Magyarországra és a Vatikánba jutottak el, hanem széles körben elterjedtek Európában is.

Julianus levele a valóságot ábrázoló leírást ad a mongol káni udvar életéről, a mongol hadsereg taktikájáról és stratégiájáról, a meghódított népek sorsáról a mongol birodalomban, Ami pedig a legfontosabb: döntő jelentőségű információkat közölt levelében a magyar udvarral és Rómával a Karakorumban az 1235-ös Nagy Kurultájon elhatározott, Európát fenyegető nagy mongol, avagy „tatár” támadásról. A Julianus által Európába hozott híradás azonban bizonyos fokig Cassandra-jóslatnak bizonyult. Nem eredményezte a Vatikán és az európai uralkodók részéről az összefogást a súlyos veszedelem ellen. Egyedül IV. Béla magyar király vette komolyan a közelgő vészt. Julianus kézbesítette neki Batu kán ultimátumát a kunokkal kapcsolatban. A király Batu kán fenyegetése ellenére 1239-ben befogadta országába Kötöny kun kánnak a 40 ezer harcossal rendelkező népét, azért, hogy velük együtt védje meg a Magyar Királyságot a tatár támadás ellen. Azonban sajnos, végül ebből nem származott semmi jó. A nomád kunok, bár elvben felvették a kereszténységet, nem tudtak beilleszkedni a keresztény Magyarországon már széles körben elterjedt földművelő életmódba. Állatokat, élelmiszert raboltak, összetűzésbe kerültek a magyar lakossággal. Ráadásul sokan még „tatár kémeket”, vagy orosz kémeket is sejtettek bennük. Végül is Kötöny kánt Budán családjával együtt őrizetbe vették, és amikor hír érkezett Budára, hogy Batu kán Vereckénél 120 ezer fegyveresével és negyvenezer fejszés segítségével áttörte a felállított védelmi sáncot, és behatolt a Kárpát-medencébe, a feldühödött tömeg a Budán fogságban lévő Kötöny kánt tette ezért felelőssé, és őt családjával együtt lemészárolta. A kunok Délkelet felé kivonultak az országból, feldúlva és kirabolva az útjukba eső területeket.

Az 1241-42-es magyarországi és lengyelországi tatárjárás szörnyű pusztításainak tényei közismertek. A muhi csata után Batu kán seregei elfoglalták a Magyar Királyság nagyobb részét, kiirtották lakosságának felét.

Szerencsére, a tatárok, miután hírt kaptak arról, hogy Ögödej nagykán Karakorumban meghalt, visszatértek Keletre, a Kárpátokon túlra. A hatalmas mongol birodalom a XIII. század következő évtizedeiben bár hatalmas részekre, de mégiscsak részekre hullott szét, amelyek egymás ellen is harcoltak. Karakorumban Dzsingisz kán negyedik fiának, Tolujnak ága vette át a nagykáni hatalmat. Ennek az ágnak az uralkodói pedig végül inkább a szomszédságukban lévő Kína teljes meghódítását tűzték ki céljául, mintsem hogy seregeik tízezer kilométernyi messzeségben Európa ellen harcoljanak. Ez utóbbi törekvésük, mármint Kína meghódítása, sikerrel is járt.

Batu kán függetlenítette magát a karakorumi központtól. Az apja, Dzsucsi Kán számára még Dzsingisz kán által hódításra kijelölt területen, megalapította minden idők legnagyobb nomád birodalmát: az Arany Hordát, más néven a népesség túlnyomó többségét alkotó kipcsakok (a kunok önelnevezése) után elnevezett Dast-i Kipcsakot, vagy az alapító Batu kán apjának, Dzsingisz kán legidősebb fiának, Dzsucsinak a neve után a Dzsucsi-uluszt. (A továbbiakban: Arany Horda.) Ez a birodalom az Irtis folyótól a Kárpát-hegység keleti lejtőiig terjedt, és magába foglalta Kelet-Európában a legyőzött orosz fejedelemségeket is. Az Arany Horda rövidesen harcba keveredett a Dzsingisz második fiának: Dzsagatájnak az utódai által uralt közép-ázsiai és perzsiai területek országaival. Ezekben a harcokban a keleti források szerint Batu kán és utódai seregeiben részt vett a keleti magyaroknak a tatároknak behódolt része is.[27] Az Arany Horda seregei a következő két évszázad során időnként betörtek közép-európai országokba, Magyarországra is. Azonban, az Arany Hordának önmagában, vagyis a teljes mongol birodalom többi részeinek segítsége nélkül nem volt már elegendő ereje Európát meghódítására.

II.

Ahogy fentebb szóltunk erről,, a tatárjárás utáni évtizedekben nem jött létre európai összefogás – például a pápák által kezdeményezett keresztes hadjárat formájában – a tatárok ellen[28]. A pápai udvar célja inkább az lett volna, hogy az óriási katonai erővel rendelkező, Dzsingiszidák vezette birodalmakat a katolikus prédikátorok keresztény hitre térítsék. Az egyház vezetői szerint e terv sikere esetén az így megnövekedett keresztény világ jobban tudott volna védekezni a fő ellenég: a „szaracénok”, vagyis a közel-keleti mohamedán arab kalifátus ellen. Ezért küldtek több követet Karakorumba a mongol nagykánhoz, az Arany Horda központi területén és Batu kán székhelyén: Szarájon keresztül. Azonban a tatárok nem vették fel a keresztény hitet. A XIV. század közepére az Arany Hordában és a Dzsagatajidák által uralt Közép-Ázsiában és Perzsiában egyaránt a mohamedán vallás lett hivatalos. Maguk a Karakorumban uralkodó mongol nagykánok, akik alig három évtizeddel a nagy nyugati hadjárat után Kína urai lettek, népükkel együtt a tibeti lámaista hit híveivé váltak. (Később, a Jüan-birodalom bukása után, a mongolok visszaértek a sámánhithez, majd ismét a tibeti lámaizmushoz.). Bár a római pápa küldötteit Szarajban és Karakorumban is fogadták, a mongol birodalom egyes részeinek urai nem segítették a Vatikánt sem a „szaracénok”, vagyis a muszlimok elleni védekezésben, sem a Szentföld visszafoglalásáért folytatott harcokban.

Ettől függetlenül, Julianus felfedezésének híre a keleti magyarokról elterjedt, és komoly érdeklődést keltett az európai királyságokban és a Vatikánban. A Karakorumba küldött pápai követek: Plano Carpini, Benedikt testvér és Wilhelm Rubruk mind beszámolnak a keleti magyarok földjéről, amit mindhárman Baskíriával azonosítanak.

Carpini az első, aki a baskírokat Magna Hungáriával együtt említi.

A következő szövegekkel találkozhatunk nála: „Baskíria, vagyis Nagy Magyarország” „határos Baskíriával, vagyis Nagy Magyarországgal”.[29] Ez után az alábbiakat írja: „”A tatárok által elpusztított földek között említhetjük a következőket… Baskíria, vagyis Magna Hungária.” [30] Carpini másutt meghatározza Maga Hungária, vagyis Baskíria pontos földrajzi helyét: „A kunoktól északra vannak a baskírok, vagyis Nagy Magyarország”.[31]

Rubruk beszámol az Urál-vidéki magyarokról is. Többek között a következőket mondja: „A baskírok ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a magyarok. Pásztorkodnak, városaik nincsenek, országuk nyugatról Nagy Bulgáriával érintkezik. Innen, Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy Magyarországnak.”[32]  A szövegből világosan látszik, hogy a szerző tudomása szerint a mai Baskíriában akkoriban magyarok éltek, és ugyanazt a nyelvet beszélték, mint a dunai magyarok. A továbbiakban Rubruk pontosítja az információját: „Amit a baskírok földjéről mondok, azt a domonkos barátoktól tudom, akik a tatárok jövetele előtt utaztak oda”. Rubruk forrása ez esetben nem lehetett sem Julianus levele, sem a Riccardus-levél, mert ezekben nem esik szó Baskíriáról. Roman Hautala szerint Rubruk a fentieket alternatív dominikánus forrás – talán egy másik dominikánus expedíció beszámolója nyomán – írhatta le.[33] Erről a feltételezett, tatárjárás előtti expedícióról egyetlen XIII. századi forrás sem szól világosan, vagy közvetlenül. Frederico Visconti pisai érsek 1254-ben készült feljegyzése az egyetlen nyoma annak, hogy volt ilyen utazás, és beszámoló is készült róla: „Egyetlen olyan nép sincs, amelyhez ne jutottak volna el a prédikátor testvérek, azért, hogy hirdessék köztük Isten szavát, és megnyissák szívüket a hit számára. Jártak a tatárok között is, és visszatértek IV. Innocent pápához Lyonba, hoztak leírásokat és beszéltek az ő életmódjukról és erkölcseikről.”[34]

Rubruk ír olyan magyarokról is, akiket a mongolok a tatárjárás során hurcoltak el Magyarországról. Szövegéből világosan látszik, hogy ezeket a keresztény magyarokat megkülönbözteti a pogány magyaroktól, akik már régen az Arany Horda akkori területén éltek.[35]

Wilhelm Rubruk szerint a mongolkor és az ő utazása előtt, vagyis a XIII. század első évtizedeiben megkezdődött a muzulmán vallás terjedése a Nagy Bulgária közelében élő keleti magyarok között.[36] „A szomszédos mohamedán bolgárok leigázták őket, és sokan közülük mohamedánná lettek.[37] E híradás szerint keleti magyarok egy része bolgár hatásra már a tatárjárás előtt felvette a muzulmán hitet. Hogy valóban lehettek közöttük ilyen személyek, vagy lehetett ilyen etnikai csoportjuk, azt bizonyítja Madzsar kádi 1311-ből származó sírköve Volgai Bulgária területéről, Csisztopolból.  Ennek arab nyelvű feliratát Róna-Tas András tett közzé még 1986-ban.[38]  

Wilhelm Rubruk ugyanott érdekes leírást ad az Arany Horda népeinek bizonyos szokásairól: „Oroszok, magyarok és alánok, az ő rabjaik, akiknek száma elég nagy, összegyűlnek húsz-harmincan, kirohannak éjszakánként tegezekkel és íjakkal, és megölnek mindenkit, akire éjszaka ráakadnak. Nappal elrejtőznek, és amikor lovaik elfáradnak, megközelítik a méneseket, lovat váltanak, de még egy-kettőt magukkal visznek, hogy szükség esetén megehessék őket Ilyen támadóktól félt a vezetőnk”[39]   

Rubruk és Carpini leírásaiból egyértelmű, hogy  Baskíria alatt mindketten Magna Hungáriát értették.[40] Bár a Mongol Birodalomra, és ezen belül különösen az Arany Hordára jellemző volt a haderő és a népek folyamatos területi elrendezése, mégis, úgy tűnik, hogy a keleti magyarok zöme Magna Hungária behódolása után régi lakóhelyén maradhatott, ahol a helyi kipcsakokkal keveredhettek. Többségük nomádok és pogányok maradt. A Volgai Bulgária határvidékén élő, és muzulmánná lett keleti magyarok száma nem lehetett túl nagy.

Roman Hautala viszont úgy véli, hogy a volgai magyarok zömét a tatárok a hódítás után elköltöztették eredeti lakóhelyükről, és ez az oka annak, hogy a későbbi Baskíriát leíró latin források semmit nem tudtak róluk.[41] A. K. Kushkumbajev szerint „az alávetett nomádokat nem egyszer átszervezték és új katonai egységekbe szervezték a hódítók”.[42] Ez jelenthetett, de nem feltétlenül jelentett elköltöztetést. Más, később tárgyalt adatok arra mutatnak, hogy a keleti magyarság zöme a XIV. század végén Timur Lenknek, más néven Tamerlánnak Toktamis, az Arany Horda kánja ellen indított pusztító hadjárata idején költözhetett át Keletről – vagyis a Volga jobb partjáról – Nyugatra, a Don-vidékre.

Érdekes, hogy míg sem a Riccardus-jelentés, sem a Julianus levél nem nevezi Magna Hungáriát a mai Baskíria akkori nevén, Barsatiának. Kézai Simonnak az 1280-as években készült krónikája mégis így tud róla: „Valójában Scythiát egységes határ veszi körül, azonban három királyság van a területén: Barsatia, Dentu és Mogeria”.[43] Roman Hautala szerint, amíg a magyar őskrónika, amelyre a Riccardus jelentés is hivatkozik, nincs meg, nem vehető teljesen bizonyítottnak, hogy Kézai az adatait – a Barsatia névvel együtt – ebből a krónikából vette. Kézai Simon feljegyezhette adatait a „szkíta királyságról”, az akkor még csak néhány évtizede, a dominikánusok és más Keletre utazó követek által megállapított földrajzi adatok alapján is.

Régészeti adatok is szólnak arról, hogy a mai Baskíriának feltétlenül köze volt Magna Hungáriához. Az ismert kazanyi régész, J. P. Kazakov szerint a Tatárföld keleti területeitől az Urál nyugati lejtőiig terjedő csijakili kultúra is ugor jellegű lakossághoz (Baszkatir ország) kapcsolható a XIII–XIV. századokban. A terület északi része a kipcsakokkal volt határos. Később „ez a lakosság is átvándorolt a csijakili emlékek területére, és ott asszimilálta az ugor lakosság maradékát”[44] Kazakov a „baszkatirok országa” alatt itt Magna Hungaria érti. A. K. Kushkumbajev véleménye szerint „Mindez arra vall, hogy a keleti (Volga-Uráli) magyarok és a Dastben élő kipcsakok között hosszú időn keresztül fennálló kapcsolatok voltak a középkor derekán, pontosabban az Arany Horda korában.”[45] Ez a szoros kapcsolat végül is a keleti magyarok beolvadásához vezetett.  

A magyar őstörténet kutatói közül többen is foglalkoztak és foglalkoznak a Pascatir-Baskíria – Magna Hungária azonosság kérdésének problémáival. Korábban általános volt a nézet, amely szerint Magna Hungária a Baskíriában élő magyarok lakóhelye volt.[46] Győrffy György szerint Ungaria Major kétségtelenül benne volt a régi Gestában”, de ő ennek területét a Maeotis mellékére, „a kazárok, belárok és alánok szomszédságába” helyezi, Szerinte „Maior, vagy Magna Hungária, illetve Major, vagy Magna Bulgária fogalma csak Julianus 1237-es útja, illetve a keleti magyarok és a volgai bolgárok jobb megismerése után tolódott át északra, baskír, illetve bulár földre.” [47]  Vásáry István szerint: „ A baskírokat a magyar őstörténetből teljesen kitenni nem lehet, a minimum, amivel mindenkinek számolnia kell: az egykori baskír–magyar szomszédság valahol a Volga-vidéken”.[48] Mándoky Kongur István konkrétabban, a következőket írja: „A mongol kor viharai a (keleti) magyarok töredékeit szétszórták, de nyomuk mégsem veszett el örökre. Egy részüket mocsar, mozsar, mozsarjan néven többször említik a források, eleinte az Arany Sereg, majd a Kazáni és Kaszimovi Kánság népei között… …másik részük pedig a baskírok török népébe olvadt bele. Ez utóbbiak emlékét a baskírok eredethagyományai a mai napig szívósan őrzik, egyes törzseik és nemzetségeik ugyanis a régen Nyugatra költözött „majarok”, „madjarok”, vagy „madijarok” népének baskír földön maradt törzseitől származtatják magukat”. „A baskír–magyar etnikai és történeti kapcsolatok kutatásában a történeti források adatain kívül e látszólag naivnak tetsző hagyományokat is komolyan kell vennünk”.[49]

A fenti adatok alapján úgy tűnik, hogy a mai Baskíria – vagyis az a terület, ahol ma a baskírok élnek – valóban azonos lehetett Magna Hungáriával.

III.

A XIII. század végétől a XV. század első feléig tartó időszakból elsősorban keleti, perzsa és arab források szólnak a keleti magyarok közül azokról, akik betagozódtak az Arany Horda népei közé, és részt vettek a mongol alapítású óriás nomád birodalom harcaiban. Azonban e források többsége nem tesz említést a keleti magyarok területének földrajzi elhelyezkedéséről. Fontosságuk miatt, a teljesség igénye nélkül, szólnunk kell ezekről a keleti krónikákban található adatokról is.

Rasid ed-Din értesít bennünket arról, hogy a keleti magyarok részt vettek a Dzsingiszidák XIII. századi hadjárataiban. Ahol a híres perzsa történetíró leírja az Arany Horda haderejét, többek között a következőket mondja: „Toktaj és Bajan kánok hadseregének nagy része (XIII. század vége – XIV. század eleje) magában foglalja annak a négyezer (mongolnak) a leszármazottait, de új orosz, cserkesz, kipcsak, madžar és más egységeket soroltak hozzájuk”.[50] Toktaj egyike volt az Arany Horda nagykánjainak (1291–1312), Bajan kán pedig a mai Kazakisztán területén uralkodott, és fővezére, vagy egyik vezére volt a Kék Hordának, vagyis az Arany Horda keleti szárnyának.[51]

Ibn Fallada al-Umari műveiben felsorolásra kerülnek az Arany Horda keretein belül élő népek, többek között a kipcsakok, cserkeszek, oroszok, jászok, és „a szomszédságukban élő nagyszámú, északi nép”. Ebben a műben a madzsarok kétszer is említésre kerülnek.[52] Ibn Battuta tesz említést útleírásában Madzsar városáról.  Ahogy már fentebb jeleztük, a madzsar etnikai név rajta van egy 1311-re keltezett volgai bolgár sírkövön.[53] Ezek a különböző forrásokból származó adatok módot adnak arra a feltételezésre, hogy a keleti magyaroknak a tatároknak behódolt része – vagyis, akiket nem semmisítettek meg és nem menekültek nyugatra – beágyazódott az Arany Horda társadalmának etnikai szerkezetébe, és azon belül jelentős helyet foglalt el. Arra, hogy nyelvük a mongol korban török, vagy ugor volt, nehéz válaszolni.[54] Azt viszont feltételezhetjük, hogy a mongol hercegek és katonai vezetők között felosztott magyar katonai egységek, nemzetségek más nomád törzsek – elsősorban kipcsakok – mellett élték tovább nomád életüket a birodalomban, és az Arany Horda katonai erejének részévé váltak.[55] Azonban régi önelnevezésüket és etnikai identitástudatukat – csodával határos módon – megőrizték. Ezt bizonyítja az Arany Horda törzsi-nemzetségi összetétele a XIV–XV. századok során. T. I. Szultanov, a híres kutató a Dzsucsi-ulusz több mint 60 nemzetségét sorolja fel, köztük a madžarokat is.[56] Az Arany Horda törzseinek listája az 1430–1460 közötti évekből jól ismert a 92 üzbég törzs listájából, az Ilatijából, valamint a későbbi, a XIX.században készült Tuftat at-tavarih i khani alapján ismert műből. A madžar név egyértelműen rögzített ezen a listán, amelyen a Basgyrd név is szerepel. A neves etnográfus, Sz. M. Abramzon az általa rögzített lista kiegészítéseként említést tesz az üzbégek madžar nemzetségének létezéséről is. [57]

A keleti magyarok jelentős szerepet játszottak azokban a hadjáratokban, amelyeket a XV. század második felében és a XV–XVI. század fordulóján az Arany Horda akkori urai, a Sejbanidák folytattak Közép-Ázsia nagy folyóvölgyeinek: a Szemirecsjének és a Szir-darja Amu-darja völgyének megszerzése érdekében. Mahmud ibn Vali Bahr-ar Aszraar című művéből értesülünk arról, hogy Abulhair kán, az Arany Horda utolsó uralkodója Mogulisztán, Dzsenibek és Girej kánok ellen indított 1468-as hadjárata során hadserege fia, Kucskuncsi sahzáde által vezetett előhadának az egyik vezére a madžar Timur volt.[58]  A Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Name-ban, amit egyes feltételezések szerint maga Abulhair kán unokája, az Üzbég Kánságot megalapító Sejbani kán írt, arról olvashatunk, hogy a Szulak-folyó völgyében vívott nagy csata során a madžar omakból való Saikh Mazid bagatur nyilával kétszer eltalálta nyílvesszejével magát az ellenség vezérét, Burunduk kánt.[59] A „magyarok nyílvesszei” nemcsak Európában, de Közép-Ázsiában is hírnevesek voltak a középkor folyamán.

A keleti források alapján feltételezhető, hogy a mongoloknak behódolt keleti magyarok beágyazódtak az Arany Horda társadalmi rendszerébe. Egy idő után teljesen eltörökösödtek, bekerültek az Aranyhorda nagyobb és kisebb nomád etnikai egységeibe, össze is olvadtak velük. Végül maguk is kipcsak nyelven kezdtek beszélni. Régi önelnevezésüket és identitástudatukat azonban megőrizték[60] – hasonlóan például a magyarországi kunokhoz, jászokhoz, akik már szintén régen elfeledték eredeti nyelvüket, és magyarul beszélnek, de ősi hagyományaikat ma is őrzik.  

Összegezve: Julianus magyarjainak utódai közül azok, akik behódoltak a tatároknak, a rendelkezésre álló források szerint más etnikai csoportokkal együtt részt vettek az Arany Horda háborúiban a nagy nomád állam fénykorában és annak részekre bomlása idején egyaránt. Így a XV. század közepétől a XVI. század elejéig harcoltak azokban a hadjáratokban is, amelyek során a felbomlóban lévő Arany Horda vezetői meghódították Közép-Ázsia nagy folyóvölgyeit. Jelentős szerepet játszottak az üzbég és kazak kánságok megalakulásában is.

IV.

     A XIV. század során már nem említik az eddig ismert latin források Magna Hungária és Baskíria (Barsatia-Bascart-Pascatur)[61] azonosságát. Pedig sem a magyar királyság, sem az európai katolikus egyház érdeklődése nem szűnt meg a lassanként felbomló mongol birodalom és az Arany Horda területén élő népek iránt. A térítés tovább folyt a nagy katonai erőt képviselő tatárok között, abban a reményben, hogy ők rávehetők a mohamedánok – ahogy akkoriban nevezték őket, „szaracénok” elleni harcra. Így a XIV. század elején magyar minorita ferences szerzetesek is utaztak a genovai kereskedő kolóniák Fekete-tengeri központjából: Kaffából (ma: Feodoszija) „a Baszkardok országába”, térítési célokkal.[62] Erről Johanca Hungarus minorita testvér levélben számolt be a rend főnökének. Levele elsősorban egyházi-missziós problémákat érint, mégis, vannak számunkra is érdekesnek bizonyuló részei. Szól a tatárok vallási türelméről, a keresztények jelentős számáról a baskírok között. Ahogy írja, „Baskíria főfejedelme ebben az időben már a mohamedánus hitet vallotta. Mikor prédikálni kezdtek neki, ő így nyilatkozott: „Ha előbb jöttetek volna, minden bizonnyal ezt a vallást fogadtuk volna el, de fejedelmi személyektől illetlen dolog, hogy könnyű szívvel elpártoljanak az egyik vallástól, amelyet már egyszer elfogadtak, és másikhoz álljanak.”[63] Ebben a levélben magyarokról nem esik szó. Azonban kiderül belőle, hogy a katolikus térítésnek a középkorban egy ideig voltak esélyei az Arany Horda népei között.[64]. A levél keltezése az Úr 1320-adik esztendeje, „a tatár táborból, Baszkardia közeléből”.[65] Azonban az is szerepel benne, hogy amikor Johanca testvér és társai mohamedánoknak próbáltak prédikálni, börtönbe vetették és kis híján megölték őket.[66] Mohamedánok más magyar ferenceseket meg is öltek abban az időben az Arany Horda területén.[67]

Özbeg, az Arany Horda kánja (1313–1341) felvette a mohamedán vallást, és a Ghijat ad-din Muhammad Özbeg nevet. Azonban ő maga vallási szempontból türelmes volt. 1314-ben türelmi rendeletet adott ki, amelyben biztosította birodalmában a katolikus és óhitű keresztények, és minden egyéb vallás szabad gyakorlását. Egyedül a sámánhitűekre és a buddhistákra nem vonatkozott rendelete.[68] Fő tanácsadói közé tartozott Magyar Éliás minorita szerzetes. Özbeg kán nem állított akadályokat a missziós tevékenység elé. Ezt XII. Benedek pápa 1338-ban levélben köszönte meg neki.[69] Utóda, Tini beg még türelmesebb volt vallási szempontból. Így egy ideig valóban nem voltak alaptalanok a remények, hogy az Arany Horda kánjai és alattvalói felvehetik a katolikus keresztény hitet.[70]

A XIV. század első évtizedeivel kapcsolatos latin nyelvű források közül csak kettő szól keleti magyarokról. Az egyik forrásban, amelyik a ferences prédikátorok sikereiről ír, arról esik szó, hogy a XIV. század harmadik évtizedében Henrius Germanicus szerzetes megtérített egy híres,Tarmagar nevű ezredest.[71]  Az ezredes neve, Tarmagar arra vall, hogy magyar lehetett. Eszerint a keleti magyarokat megbecsülték az Arany Horda urai magas rangokat érhettek el a Horda hadseregében. Erre a keleti forrásokban is láthattunk utalást: Mahmud ibn Vali „Bahr-ar Aszraar”-ja szerint 1468-ban, Abulhair kán közép-ázsiai hadjárata idején a kán hadserege előőrsének egyik vezére „Timur, a madzsar” volt.

A másik XIV. századi, keleti magyarokra utaló dokumentum XXII. János pápa levele Jeretamirhoz, és valamennyi keresztény magyarhoz.[72] Ez a levél Roman Hautala szerint is arról tanúskodik, hogy keleti magyar közösség élt valahol az Aranyhorda és a Dzsagatáj-ujusz határvidékén – bár pontosabban nem tudja meghatározni, hogy hol.

Az adott pápai küldeménynek érdekes előtörténete van.[73] Egy önálló, „Khoraszán, Khorezm, Turkesztán és Hindusztán tatárjainak imperátorához, Elcsigedajhoz” intézett, 1329. november 2-ára keltezett levél szerint[74] a Dzsagatáj-ulusz uralkodója hajlandóságot mutatott katolikus misszionáriusok fogadására, és kérte a pápát, hogy a küldjön neki áldást és tanítást a katolikus hitre. Megörülve ennek, XXII. János pápa értesítette Elcsigedaj kánt, hogy küld hozzá egy nagyobb csoport dominikánus és ferences szerzetest, Mancasole Tamás püspök vezetésével. Egy másik levélben (1329, augusztus 21) a pápa értesíti „valamennyi keresztényt, akik Koraszánban, Khorezmben és Industanban élnek” Mancasole Tamás kinevezéséről az új szamarkandi püspökség elöljárójának.[75] 1329. szeptember 29-én pedig megírta fent említett levelét „minden keresztény magyarhoz, malkaitához és alánhoz”, majd 1330 január 22-én pedig egy újabb levelet, amelyben beajánlotta Tamás püspököt „az északi és keleti országokban és különösen Özbeg és Elcsigedaj birodalmában.”[76]

Az alábbiakban idézzük a keresztény keleti magyaroknak küldött pápai levélnek a lateráni regeszták között található előzményét, majd magát a levelet, Bendefy István fordításában:

Feljegyzés az előzményekről a lateráni regesztákban:

„Beszámoltak (a pápának) az ázsiai magyarok[77], a malkaiták és az alánok szilárd vallásosságának nagy dicsőségéről; ezek – bár istentelen, babonás tévelygések hálójába kerített népek veszik körül őket – mégis megőrizték hitük szeplőtelen tisztaságát. Tekintély dolgában kitűnik közülük Jeretan (Jeretamir), a magyar király ivadéka. Minthogy ő kitartóan katolikus elöljárót kért az Apostoli Széktől, a pápa elküldte a semiscanti (szamarkandi) püspököt hozzájuk, hogy erősítse bennük a hitet, mellékelt levelében pedig a vallásos férfiakat kegyes figyelmeztetésének megfogadására intette”.[78]

            A levél:

„Kedves gyermekeinknek, Jeretannak és minden keresztény ázsiai magyarnak, malkaitának[79] és alánnak üdvözlet!

Igen nagy és természetes örömet okozott nekünk  az, hogy a legfölségesebb Magvető, aki mindenkit, akit csak könyörületességének megismerésére kiválaszt, mindig kegyelmeihez hív és ösztönöz, s Egyszülöttjének az egész világra kiterjedő, szóval ki nem fejezhető szeretetével minden egyes keresztény családot elhalmoz, titeket, kiket elárasztott az igaz hit világosságával, és a kereszténység szent forrásában újjászült és megismertetett az evangéliumi tanítással és apostoli igazsággal a keleti világrészen azok között, akik még nem fogadták el a kereszténység kegyelmét, összegyűjtött (magához).

Ezen felül mérhetetlenül nagy örömet szerez nekünk, hogy Te, Jeretann fiunk, Magyarország katolikus királyainak leszármazottja vagy, és hogy te és más keresztények, akik az említett világrészeken tartózkodtok, telve vagytok a hit igazságával és tüzével, és vágyódtok, hogy katolikus tanítótok legyen, aki üdvös szavakkal a katolikus hitben kioktasson és szent példaképek nyomén formáljon benneteket. Éppen ezért, alázatos kérvényekben kértétek tőlünk, hogy valakit, aki a szent iratok tudományában járatos az életszentség jogával ékes, nyelvi szempontból alkalmas, és mint példakép, rendkívüli, katolikus elöljáróként, (püspökül) méltóztassunk küldeni azokra a tájakra, hogy ugyancsak a katolikus hitben helyesen oktasson benneteket. Mivel óhajtjuk, hogy Krisztus családja mindenütt új sarjakkal gyarapodjék, de leginkább, hogy azokon a tájakon terjeszkedjék, gondoskodtunk, hogy áldásunk kegyelmével kijelöljük azokra a tájakra tiszteletreméltó testvérünket, Tamás szamarkandi püspököt, akit ismertek. Éppen ezért emlékeztetünk igaz fogadalmatokra és az Úr Jézus Krisztusban bíztatunk titeket, hogy azokat a szent tanításokat, amelyeket ugyanezen Tamás, és más katolikus püspökök, nemkülönben kedvelt fiaink, az azokon a részeken tartózkodó dominikánus és ferencrendi testvérek a katolikus hit ismeretére vonatkozóan adnak, szívesen és minél hűségesebben hallgassátok, lélekben simuljatok ehhez az igaz hithez és a szent atyák példájához. Ezek után áldással fordulunk felétek, és kérjük az ember legkegyelmesebb Megváltóját, hogy árasszon el titeket áldásának harmatával, hogy egységesen megmaradjatok az igaz hitben, előkészüljetek a jóból s jobba, és másokat gyümölcsöző példáitokkal és cselekedeteitekkel az isteni nyáj családjába szólítsatok.

Kelt Avignonban, a tizennegyedik év októberének 3. napján. [80]

 

Mancasole Tamás püspök és prédikátorai 1330 tavaszán indulhattak Keletre. Avignonból.[81] Viszonylag nemrégen, 1998-ban publikált okirat tanúskodik Tanába (=Azov kikötőjébe) érkezésükről.[82] Onnét szárazföldön utazhattak tovább Szamarkand felé. Már csak Elcsigedaj halála után érkezhettek Szamarkandba. Elcsigedaj után a muzulmán Tarmasirin lett a Dzsagataj-ulusz kánja. A továbbiakban nincs adatunk sem a prédikátorok, sem a püspök sorsáról. [83]

XXII. János pápa a lateráni regesztákban őrzött feljegyzésben egyértelműen kifejezésre juttatja, hogy a keleti és nyugati magyarok rokonságának gondolata nem az ő, vagy püspöke fejében született meg, hanem ezt Jeretamir közölte szóban Mancasole Tamás püspökkel, amikor az újonnan kinevezett püspök előzőleg nála járt.[84]

A Roman Hautala által hivatkozott öt pápai levéltári okirat közül[85] Magyarországon eddig csak az a levél volt publikált és közismert, amelyet XXII. János pápa Jeretamirnak küldött. A másik négy vonatkozó dokumentum közül számunkra, magyarok számára különösen fontos az 1330 januárjára keltezett pápai levél, amely Özbeg és Elcsidegaj kánok birodalmainak keresztényeihez szól, és az okirat, amelyik arról értesít,, hogy Mansacole Tamás püspök Tanába érkezett. A levél bizonyítja, hogy az újonnan kinevezett szamarkandi püspöknek útja során új állomáshelyére volt tennivalója az Arany Horda területén is, és ezért nem egyenesen ment Szamarkandba. A Mancasole Tamás Tanába érkezését igazoló okirat alapján pedig bizonyosra vehetjük, hogy a püspök a Kaukázus északi előterén keresztül utazott Szamarkandba.[86]

Tana (később: Azak, ma: Azov kikötője a Don deltájában) a XIV– XV. század második feléig Kaffa mellett az itáliai kereskedők második legnagyobb Fekete-tengeri kikötője volt. A püspök Tanába érkezését hírül adó dokumentum alapján kijelölhető az útvonal, amelyen Szamarkandba utazott, valamint meghatározható az is, hogy útja során milyen területeket érinthetett, és hogy hol találkozhatott korábban, majd még egyszer 1330 tavaszán megkezdett útján, már szamarkandi püspökként Jeretamir keresztény magyar közösségével. Tana kikötőjétől megkezdett szárazföldi útja arra vall, hogy Bendefy László helyesen látta: ezek a találkozások kizárólag a Kaukázus északi előterében, a szóban forgó keresztény keleti magyarok nyári szálláshelyén történhettek meg. [87] Ugyanis Tanából az út Szamarkand felé a az út a Kaukázus északi előterén, Madzsar városán, a Derbenti Kapun, Perzsia és a mai Afganisztán északi területein vezetett keresztül, Szultanieh, Teherán, Meshed városok érintésével. Amikor a világhódító Timur Lenk hatvanegynéhány évvel később az 1390-es években Toktamis, az Arany Horda kánja ellen vezetett hadjáratot, Szamarkandból ugyanezen az útvonalon vonult végig a másik irányban, és a Derbenti Kapun áthatolva tört be hadseregével az Arany Horda területére.

A Jeretamir-kérdéssel foglalkozó Bendefy László és Győrffy György nem ismerhették a Roman Hautala tanulmányában hivatkozott okiratot, Mancasole Tamás püspök Tanába érkezéséről. Ezért gondolta úgy Győrffy, hogy a püspök ázsiai szárazföldi útvonala a következő volt Szamarkand felé: Trapezunt-Tiflisz-Tebriz-Szultanieh-Szamarkand.[88] Ugyanis ez volt a megszokott szárazföldi út a Fekete-tenger keleti partjáról Szamarkandba. Ha a püspöknek nem lett volna tennivalója a Kaukázus északi oldalán, valóban arra ment volna, amerre Győrffy feltételezte. Gonzalez du Clavijo hetvenöt évvel később, amikor Timur Lenkhez ment követségbe a spanyol királytól Szamarkandba, a Konstantinápoly-Trapezunt-Szultanieh-Teherán-Szamarkand útvonalat követte.[89] Komoly ok nélkül a kiváló szervezőként leírt XXII. János pápa nem utasította volna az újonnan kinevezett szamarkandi püspököt ilyen hatalmas kitérőre a Kaukázus északi oldala felé, új állomáshelyére vezető útján.

Jeretamir magyarjai nyári szállásterületének helye a pápai bullában nincs pontosan meghatározva. Mégis, a fentiek alapján biztosra vehetjük, hogy ez a szálláshely a Kaukázus északi előterében volt, alánok lakóhelye mellett, feltehetőleg a Kuma-folyó mellékén, ahol toponymek és Madzsar város neve is őrzik a keleti magyarok emlékét. Útba kellett, hogy essen Mansacole Tamás püspök és prédikátor kísérői számára a Tana (Azov) kikötőjétől a Derbenti Kapun át vezető útvonalon Szamarkandba felé.  A bulla szerint voltak Mansacole Tamással ferences szerzetesek is. A ferencesek XXII. János pápa rendelete alapján elsősorban Dast-i Kipcsakban, vagyis a Dzsucsi-uluszban téríthettek, míg a dominikánusok a Dzsagatáj-uluszban.[90] A ferences prédikátorokat vihette magával a püspök a Kaukázus északi előterébe, vagyis az Arany Horda területére, régi ismerőseihez, az alánokhoz, malkaitákhoz és Jeretamir magyarjaihoz. Miután így ismét találkozott velük, és teljesítette kérésüket, hogy prédikátorokat vigyen hozzájuk, dominikánus kísérőivel együtt folytathatta útját Szamarkand és ismeretlen jövője felé.

Roman Hautala szerint az adatok Jeretamir közösségéről segítik annak tisztázását, hogy honnan származnak azok a magyarok, akik részt vettek Abulhair kán XV. századi hadjáratában, és akik később beléptek a kazakok argün törzsszövetségébe.[91]

A Kaukázus északi előterében és Dagesztánban, valamint Azerbajdzsánban régóta ismertek város- és vár elnevezések, toponymek, amelyek arra utalnak, hogy azokon a tájakon valamikor valóban élhettek magyarok. Irdiszov Ju. M. szerint: szerint: „Az Észak–Kaukázusban széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, magyar szablya, kocsi, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a fennmaradása napjainkig természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is.” A Dél-Kaukázusban, a mai Azerbajdzsán területén is több „madzsar” etnikai nevet tükröző földrajzi név mutatható ki: Madzsar-garaoglan, Madzsarli, Madzsar-jeri.[92]

A XIV. századból a fenti kettőn kívül más európai híradást nem ismerünk a keleti magyarokról.

Több adat áll rendelkezésünkre a keleti magyarokról XV. századi forrásokból. A magyar királyi udvarban is újból felébred irántuk az érdeklődés: Mátyás király szerette volna őket átcsábítani Magyarországra, hogy velük növelje az Európát akkoriban már súlyosan fenyegető nagyhatalom: az oszmán török birodalom ellen harcoló csapatainak létszámát. 

A neves humanista, Aeneas Sylvio Piccolomini, aki II. Piusz néven lett pápa  (1458–1464) és pápaként Mátyás király nagy támogatója volt, elmondja az 1458-ban készült „Commentarii” című művében, „hogy „beszélt egy veronai emberrel, aki beutazta Szkítiát, és arról értesítette őt, hogy Ázsiai Szkítiában, a Tanaisz (Don) forrásánál olyan emberekkel találkozott, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a pannóniai magyarok. Visszatérve hozzájuk a Szentírás több tudósával – ferencrendi szerzetesekkel, akik értették az ottaniak nyelvét – újra el akart menni hozzájuk, hogy Krisztus szent evangéliumát hirdesse – mivelhogy azok a bálványimádás hívei voltak. Ámde Moszkva ura, aki a görög hitszakadás híve, nehezményezte, hogy az ázsiai magyarokat a római egyházhoz csatolják, és beavassák a szent hit tanításaiba, ezért megtiltotta, hogy odamenjenek.”[93]

Ugyancsak Aeneas Sylvio Piccolomini írja egy levelében, hogy „a Don és „a Meótisz mocsarai mögött még ma is élnek olyan emberek, akiket „Ungari-nak”, hívnak, és akik önmagukat a Duna mentén élő magyarok rokonainak tekintik.[94]

Bonfininél pedig a következőket olvashatjuk:

 „Pius pápa, aki szerintem igen nagy tudós, és akit ugyanolyan érzelmek vezérelnek, mint Jordanest, nem hiszi, amit minden történetíró állít, hogy a magyarok a hunoktól erednének; azt írja, hogy a magyarokat és a szkítákat a nyersbőrkereskedés tette ismertté. Ez a szentséges atya tanúságul hív egy veronai polgárt, aki azt mondta, hogy amikor a Don forrásvidékén járt, ott magyarul beszélő népre bukkant. A mi isteni Mátyásunk szarmata kereskedőktől értesült ugyanerről. Követeket és kutatókat küldött oda, hogy ezt a rokon népet, ha lehet, átcsábítsa a folytonos háborúságtól elnéptelenedett Pannóniába, ami ugyan eddig nem sikerült neki, de ha megéri, bizonyára megvalósul.” [95]

Bonfini fenti sorai arra mutatnak, hogy hasonlóan IV. Béla királyhoz, aki a tatárok elleni küzdelemben való közös részvételre kívánta rábírni Magna Hungária magyarjait, Mátyás király is elgondolkodott azon a lehetőségen, hogy a Magyar Királyságba csábítsa a Donon túl élő keleti magyar törzseket, és velük növelje a török ellen harcoló csapatainak létszámát. Antonio Bonfini 1486-os Magyarországra érkezése óta – hasonlóan több, Mátyás király udvarában élő olasz humanistához –a király bizalmasa volt, gyakran beszélgettek. Így Bonfininak minden bizonnyal maga a király mondta, hogy a Magyar Királyságba hívná a keleti magyarokat. Vagyis amit Bonfini a krónikájában leírt, első kézből, magától a királytól származó híradásnak kell tekintenünk.

Mátyás király jó kapcsolatban volt III. Iván Vasziljevics moszkvai fejedelemmel, aki – hozzá hasonlóan – ellenséges viszonyban állt a lengyel Jagellókkal. Leveleztek, követeket küldtek egymáshoz. Így Mátyás király csakugyan reménykedhetett abban, hogy a Don-vidéki magyarokat a Magyar Királyságba hozhatja. A hagyomány alapján Kelemen és Iván deákoknak lett volna feladata a Don-vidéki magyarok Magyarországra hívása. Ők el is utaztak Keletre, de nem tértek vissza, a magyar udvar nem hallott többé róluk. 1490-ben, Mátyás király halála után II. Jagello Ulászló király került a magyar trónra, tehát éppen annak az uralkodó családnak egyik tagja, amelyik ellen Iván Vasziljevics orosz fejedelem Mátyással szövetkezni akart. A magyar-orosz kapcsolatok jó két évszázadra megszakadtak.[96] 

            Itáliaiak – elsősorban genovaiak bonyolították a Selyem Út nomád ágának az Arany Horda területein át a fűszer- selyem-, és prémkereskedelmet a Fekete-tengerig, majd onnan hajón és szárazföldön tovább Közép- és Nyugat–Európáig, a XIII. század végétől a késő középkorig. Ez a kereskedelem 1453, Konstantinápoly oszmán török kézre kerülése után sorvadt el. A törökök lassanként elfoglalták a Fekete-tenger északi partját, és megfojtották a genovai kolóniákat. Közülük a legnagyobb, Kaffa (a mai Feodoszija) 1475-ben esett el. [97] Azonban a XV. század korábbi évtizedeiben a genovaiak és más itáliai városok polgárai a még buzgón folytatták kereskedelmet Keletről Európa felé, így természetesen nagyon is érdeklődtek az iránt, hogy a Selyem Út nomád ága mentén milyen népek élnek. Az 1459-ben készült Fra Mauro-féle világtérképen (Velence), a „macharmi”, vagy „maniarmi” nép lakóhelye többé-kevésbé a Rjazanyi Fejedelemség alatt van jelölve. A térkép keleti felén, a Volgán túl látható a térképen az „Avo manciar”, vagyis „a Régi magyar föld” megjelölés, vagyis az a terület, ahonnan a keleti magyarok valamikor a Don felső folyásához költöztek.[98]

            Megerősítik Aeneas Sylvio Piccolomini adatait a Don forrásvidékén élő magyarokról azok az orosz források, toponymek is, amelyekkel Vásáry István foglalkozott.

Vásáry oroszországi kutatásai során a keleti magyarok fennmaradását bizonyító okiratokat, krónikákat és helységnévtárakat tanulmányozott.[99] Ezekből kiderült, hogy a XV–XVI. századi orosz dokumentumok tanúsítják: a Volga-Don folyóköz északi területein, a rjazanyi fejedelemségtől délre, a Kaszimovi Kánságban, az Arany Horda Moszkvai Fejedelemségnek alávetett utód-államában abban az időben az orosz forrásokban mačjarin/močjarinnak nevezett keleti magyarok éltek.[100] Emléküket toponymek is őrzik az adott térségben. Vásáry tehát bebizonyította: középkori orosz, magyar és pápasági dokumentumok, krónikák valamint oroszországi toponymek egyaránt utalnak arra, hogy a XV–XVI. században magyarok éltek a Don bal partján, mégpedig a folyó forrásvidékétől nem messze. Ahogy írja, Aeneas Sylvio Piccolomini, vagyis II. Piusz pápa utalása nyilvánvalóan rájuk vonatkozott. Vásáry munkájában ír a Volga bal partján, így az egykori szimbirszki, ufai, kazanyi kormányzóságok területén lévő, „Možar” etnikai nevet tartalmazó helységnevekről is, tehát jelzi, hogy a keleti magyarok nyomai a Volga bal partján is fennmaradtak mindmáig.

Vásáry feltételezi, hogy a Julianus által felfedezett keleti magyarok, miután a tatárok hódoltatták Magna Hungáriát és Volgai Bulgáriát, szétszóródtak, és Nyugatra menekülhettek. Nyugatra költözésük tény, hiszen ezt a toponymeken és a források adatain kívül még az 1459-ben készült itáliai Fra Maruro-féle világtérkép is bizonyítja. Kérdés, hogy ez a nyugatabbra költözés menekülés a Volga bal partjáról valóban folyamatos volt-e a tatár hódítás utáni évszázadokban, ahogy ezt Vásáry feltételezi, vagy lehetett-e esetleg konkrét időpontja is? 

1. K. Kushkumbajev érdekes új adatot közöl, amely új fényt vethet erre a problémára. Abu Muhammad Musztafa al–Dzsallabi arab krónikás a következő leírást közli Timurnak, más néven Tamerlánnak, a Dzsagatáj-ulusz világhódító uralkodójának, Toktamis, az Arany Horda kánja ellen indított nagy hadjárata idejéből:

„A hétszázkilencvenhetes (1394–95) évben Timur (Tamerlán – B. M.) tudomást szerzett arról, hogy Toktamis kán, a Dast-i Kifdžak uralkodója visszatért Szarájba. Timur nyomban követte őt, egészen addig, amíg el nem foglalta Toktamis országát, és maga Toktamis nem menekült Bulgarba. Timur olyan mélyen behatolt Toktamis országába, hogy eljutott az oroszokig, cserkeszekig, madzsarokig, és Azakig, ahol nagy mészárlást vitt végbe, foglyokat és rabokat ejtett, rabolt és pusztított. Pontosan ebben az időben történt, hogy a madzsarok a keleti oldalról átmentek a nyugatira, és letelepedtek a Don mentén, ahol bevettek számos várost, erődített települést, amelyek közül a legnagyobb Bidzs városa volt. Ők a legfigyelemreméltóbb hitetlenek, híresek nagy számukról, bátorságukról, erejükről.”[101] (05 sz. térkép: Timur hadjárata Toktamis kán és az Arany Horda ellen)

A K. Kushkumbajev megállapítása szerint ez a Keletről Nyugatra átköltöző magyar etnikai csoport nem volt muzulmán (erre vall az, hogy az arab krónikás „hitetlenként” határozza meg őket). Ez a keleti magyar csoport a Don alsó folyásának sztyeppéire költözhetett át Keletről, valahová Azov környékére, vagyis azon két terület egyikére, amelyről a XV. században Aeneas Sylvio Piccolomini Commentariijában és egy levelében is jelezte, hogy tudomása szerint ott magyarok élnek, a dunai magyarok rokonai.[102] Eszerint, ha az arab forrásnak hihetünk, abban az időben, amikor Timur Lenk szétzúzta az Aranyhordát a XIV. század végén, a Volga-menti magyarok ő előle menekültek a Don bal partjára. Ott alakítottak ki ott új szállásterületeket, feltehetőleg a Don folyó forrásvidékén és torkolatánál, így a később kialakult Kaszimovi Kánság és a Nogaj Horda területén. Források és toponymek mindkét területen jelzik egykori jelenlétüket.

A Volga-Don közt a középkorban „Vad pusztának” nevezték. Ennek a területnek déli részét a Don torkolatától a Kaukázus északi lábáig a XV–XVII. században – a Volga-Urál közötti terület déli részének és a későbbi kazak Kis Horda területeinek jó részével együtt – a Nogaj Horda birtokolta. (07.:A Herberstein féle térkép Moszkóviáról 1549-ből. A Volga és a Don alsó folyásánál a térkép jelzi a Nogaj Hordát). V. V. Trepavlov írja, hogy. orosz források szólnak a XVI. és a XVII. századból magyarokról (madžar, možar) a Nogaj Hordában [103] Szerinte a Nogaj Hordához tartozó Ediszan (Yediszan) törzsszövetség tagjai a következők voltak: mangit, madzsar, kelecsi, kenegesz, togaj, kislik, kilbenyi, kangli. Az Ediszan törzsszövetség nagy létszámú törzsekből állt, amelyek egyenként egy tumen (tízezer) katonát tudtak kiállítani.[104] Kereitov nogaj történész szerint a következő törzsek voltak a Nogaj Hordában: asz,[105] baj, kanglü, katagan, kereit, kipcsak, kongur, kongürat, kitaj, mazsar, mangüt, najman, tama szildzsigut, ujszun. (Ez utóbbi törzsek közül a kereitek, a kipcsakok és a najmanok jelentős szerepet játszanak a mai kazak Középső Horda törzsszövetségei között is.).[106] Így a keleti magyarok részvétele a Nogaj Hordában bizonyítottnak vehető, már csak azért is, mert erre a „mozsar” etnikai nevet tartalmazó toponymek is utalnak a Kuma folyó vidékén, ahol a nogajoknak napjainkban is van „madžar” nemzetsége, és ahol orosz kutatók  a XIX. században a mozsarok tamgáját (törzsi jelét) is adatolták.[107] (11 – a nogajok magyar törzsének tamgája: a harmadik sorban az utolsó.) A. K. Kushkumbajev szerint is kétségtelen, hogy voltak madžar-magyarok a „Mangüt Jurt”-ban, vagyis a Nogaj Horda törzsei, nemzetségei között.  A nogaj törzsi-nemzetségi egyesülések egyikét Madžarnak, vagy Mozsarnak nevezték. Valószínű, hogy a magyarok a Kis Nogaj Hordán belül „Magyar Jurtot”, vagyis Magyar Hordát képeztek, amelynek a központja a Kuma folyó mellett volt.[108]

V.

A, V. Antonov három olyan területet emel ki Európa és Ázsia határvidékén, amelyeken fennmaradt a magyar etnonym, illetve fennmaradtak a belőle levezethető földrajzi elnevezések:

1) Az Urál-vidék, IX–XIII. sz,

2)Az uráli–kazak sztyeppék az Arany Horda és utódállamai idején, XIV–XVI. sz;

A Volga-Oka-Don folyóköz, ugyancsak a XIV–XVI. sz.[109]

            Ez a felosztás úgy tűnik, megfelelhetett a valóságnak. Itt meg vannak említve a mai kazak területek is, és bele lehet érteni a Volga–Don folyóköz alsó folyását is, ahol a fentiek szerint a Nogaj Hordának a XVI és XVII. században egyaránt voltak magyar (mozsar, madžar) törzsei.

A kazak-nogaj epikus költészet egyik alkotásában is szerepel a „madžar” etnikai név. A történet az Er-Soban című eposzban arról szól, hogy a kazak Salkiz-Zsirau  (1465–1560) hírt kapott Er-Soban betöréséről az Észak-Kaukázusba a Volga–Urál régióból. Er-Sobanék Kabardföldön elhajtottak 200 lovat Bigazi méneséből. A kabard nagyúr üldözőbe vette őket. Er-Soban az üldözés során felsorolta csapata legkiválóbb vitézeit, köztük „Kojan vitézt is a nogajok hős madžar neméből.”:

„Van még egy vitéz, ki csak a harcban él,

Zászlaját szilárdan tartja kezében lovasaink élén,

Ha megütközünk, midig első lesz a harcban,

Mert e hős vitéz a merész Madžar nemből való. [110]

„A kabard Bigazi ettől a fenyegetéstől annyira megrettent, hogy úgy döntött: azonnal visszatér szülőföldjére, mert világossá vált számára, hogy ilyen félelmetes ellenfelekkel végzetes lenne harcba szállnia”.[111]– írja A. K. Kushkumbajev.

A szájról-szájra szálló regős énekben a verssor Kojan vitézről, a nogajok „hős madžar neméből” kifejezése bizonyítja, hogy abban az időben a „madžar volt a „magyar” etnonym megszokott formája, Keleten. Ez az etnikai név így is rögzült a kazak és nogaj etnológiai értelmezésben.[112] Az 1999-ben megjelent Kazak Értelmező szótár a „madzar, mazsar” szó magyarázatára éppen az itt hivatkozott sort idézi az Er-Soban eposzból::

 

Мадьяр: magyar.

Mazsar: Így nevezték a magyarokat az Arany Horda idején. Vö.: madijar.[113]

„Mert Kojan, a hős vitéz a merész mazsar nemből való.”  (17 – a „mazsar” szó az 1999-es Kazak Értelmező Szótárban)

            Kushkumbajev szerint vannak „madžar” etnikai csoportok a nogajok, üzbégek és kazakok között egyaránt. Hogy eredetük mennyire közös, az további alapos kutatást igényel.[114]

A Nogaj Horda törzseinek keleti csoportja - az után, hogy a kalmükök a XVII. század 30-as éveiben elfoglalták a területeiket - a kazak hordákhoz csatlakozott. Valószínű, hogy velük együtt kerültek magyar etnikai csoportok is kazah területre. A magyar-kipcsakok és az argün-magyarok keleti magyar ősei hagyományaik szerint egy ideig a mai Kazakisztán déli részén, főleg Turkesztán városa és a Kara Tau hegység környékén éltek. Sezseréik (genealógiai táblázataik) szerint a XVI század utolsó harmadában csatlakozhattak a kara-kipcsakokhoz és a XVIII. század második felében az argünökhöz. Az 1700-as évek második felében költöztek a bőséges legelőket adó északi kazah sztyeppékre.  A XX. századi kazahsztáni néprajzi expedíciók több alkalommal is felkeresték és dokumentálták az Észak–Kazakisztán és Nyugat-Szibéria határvidékén élő kipcsak-magyarokat, és a Torgaj-vidék északi részén, a Szarükopán élő argün-magyarokat is.[115]

Részletesebb beszámolót lehet találni a magyarok szerepéről a kazak etno-nomenklatúrában többek között A. K. Kushkumbajev erről a témáról szóló írásában.[116]

 A magyar kutatók közül Tóth Tibor találkozott először a kazak-magyarokkal  – pontosabban az argün-magyarokkal – 1965-ben, kazak kísérője, Szejitbek Nurhánov nyelvész társaságában.[117] Antropológiai méréseket végzett köztük. Később eljutott Üzbegisztánban a Kaska-darja folyónál élő magyar etnikai csoporthoz is. Nagy magyar expedícióval, nyelvészekkel, néprajzosokkal, történészekkel szeretett volna visszatérni mindkét területre, de erre az akkori körülmények között nem nyílt lehetősége. Maga sem mehetett többé vissza sem a kazak-magyarokhoz, sem az üzbég-magyarokhoz. Tóth Tibor a közép-ázsiai szovjetköztársaságok függetlenné válásának évében, 1991-ben hunyt el, így soha többé nem jutott vissza felfedezései színhelyére.

Kazahsztánban Tóth Tibor kutatásainak folytatására a független Kazak Köztársaság kikiáltása után nyílt lehetőség.

A XXI. század első évtizedében a Magyar Köztársaság nagykövetsége és az Kazak Akadémia közös támogatásával közös magyar-kazak expedíciók indultak a Torgaj-vidéki argün–magyarokhoz, akiknél Tóth Tibor járt, és a Nyugat-Szibéria és Kazaksztán határvidékén élő magyar–kipcsakokhoz.[118] Ezeknek az expedícióknak én is résztvevője voltam. Sezseréket gyűjtöttünk, fényképeket készítettünk a kazak-magyarokról életükről, temetőikben olyan sírkövekről, amelyekre fel vannak írva a „Мадьяр, мадиар” etnikai név különféle változatai, orosz és arab betűkkel. (19: sír a kara tali magyar kipcsak temetőből, „мадьяр-кыпшак” felirattal. Nyugat Szibéria, Omszki Terület, Russzkaja Poljanai körzet.) A múlt hagyományait őrző idős emberek olyan legendákat mondtak el nekünk, amelyekből kiderül: a kazak-magyarok éppen úgy tudják, hogy „a nyugati magyarok tőlük származnak”, mint ahogy tudták ezt azok a Volga-menti magyarok, akikkel Julianus barát találkozott, immár csaknem nyolcszáz évvel ezelőtt. [119] A különbség annyi, hogy neki ezt még magyar nyelven, és nem kazak nyelven mondták.

A 2006-os Omszk-vidéki közös kazak-magyar expedíció során egyik adatközlőnk volt egy több mint 80 éves szagal-kipcsak nő, Szagindik Nurmaganbetov magyar-kipcsak származású celinjei mullahnak, kara-kipcsak genealógiai táblázatok összeállítójának, az Omszk-vidék hagyományai, legendái  gyűjtőjének özvegye. (15: a mullah özvegye mesél. Omszk. Adatfelvevők: A. K. Kushkumbajev, Babakumar Khinayat.) Az idős asszony a következő, a férjétől hallott érdekes mondát mesélte el nekünk a magyarok két (keleti és nyugati) részre szakadásáról:

„A régi időkben a magyarság egységes nép volt. Egy nagy országban éltek. 17 törzsük volt. Egy nagy háború után ez a nép kettévált, keleti és nyugati részre. A Kék Ökör völgyében élő hét törzs nagyon messzire távozott, őket a mi őseink „Kök Ögüznek” (Kék Ökörnek) nevezték. Jelenleg egy ismeretlen hegy mögött élnek. A Keleten maradt 10 törzs, a mi őseink megőrizték a „magyar” nevet. A nyugati magyarok tőlünk származnak”.[120]

Ez a mese nagyon hasonlít Constantinos Porphyrogenetos leírásához a magyarok keleti és nyugati részre válásáról. Pedig az Omszk-vidéki öregasszony a bizánci császár leírását egész bizonyosan nem olvasta. Ugyancsak összehasonlítható az általunk gyűjtött monda a Kárpát-medencei magyarok Anonymusnál, Kézainál és a Riccardus jelentésben is rögzített hagyományával, amely szerint ők a Keleten maradt magyaroktól származnak.[121]

A kazak-magyarok és a Kárpát-medencei magyarok közeli rokonságára mutatnak Bíró András antropológus a torgaji kazak-magyarok között 2005-ben lefolytatott genetikai (Y-kromoszóma) gyűjtésének Magyarországon elvégzett vizsgálati eredményei is. 

Úgy tűnik, hogy Julianus magyarjainak utódai a széles ázsiai sztyeppéken is szétszóródtak, csatlakoztak nemcsak az argünökhöz és kipcsakokhoz, hanem Kelet-Kazahsztánban a Zajszan-tó környékén élő kereitekhez, és a Köksetau környékén élő uakokhoz is. Orazak Iszmagulov antropológus, akadémikus expedícióinak eredményei szerint mindkét törzsnél adatolható magyar (madijar) nemzetség.[122] Jómagam 1999-ben a Mongol Altaj kazaklakta területein (Bajan Ölgij Ajmakban a Szakszai-folyó és a Cengel Khajrkhan Hegy vidékén élő kereitek között találkoztam olyan önmagát „mazsarnak” valló akszakallal, aki ugyanazt mesélte „testvéreikről, akik Nyugatra távoztak”, mint hat évvel később omszki adatközlőnk: „Úgy tudjuk, hogy egy hegy mögött élnek a kis kontinensen”.[123]

Befejezésül idézem Mándoky Kongur Istvánnak egy 1985-ös akadémiai úti jelentésében leírtakat, a nagy turkológus özvegye, Mándoky Ongajsa írásából:

 

„Négy-öt éve történt, hogy férjem jegyzeteit lapozgattam. Kezembe került férjem 1985-ös kazahföldi útjáról a Magyar Tudományos Akadémia részére küldött jelentésének kéziratos piszkozata. Érdemesnek tartom a kézirat néhány sorát szó szerint idézni:

 

„Noha körülbelül ugyanolyan szívélyes vendégszeretet tapasztalható a törökség minden ágában, így a közép-ázsiai török köztársaságokban, mint Kirgizisztánban, Özbegisztánban, Türkmenisztánban, vagy a kaukázusi törökségnél, a Volga-vidéki tatároknál és a baskíroknál, továbbá Azerbajdzsánban és Törökországban is, a kazakoknál a magyarság iránti testvéri szeretetnek azonban egy egyáltalán nem lebecsülendő oka, illetve igen figyelemreméltó alapja van. A kazakság törzsrendszerében ugyanis van egy nem is kisszámú, csaknem 100000 lelket számláló madzsar, vagy mazsar, illetőleg madjar[124] nevű törzs. A törzs eredetével a kutatás eddig még egyáltalán nem, vagy csupán alig-alig foglalkozott, pedig a Kazak Tudományos Akadémia Irodalmi és Népköltészeti Intézetének adattárában jó néhány, e törzs körében gyűjtött eredetmonda szerint is a kazak-madzsarok, ill. madjarok egy valaha nyugatra költözött nagy nép maradványának tartják magukat. Ez a tény, illetőleg adat így magában talán még nem sokat mond a szakembernek, de a kutatás ilyen irányban való kiterjesztését feltétlenül indokolja.

Egyébként néhány éve egy kutatónk már járt a kazak-madjarok között, azonban csupán antropológus lévén, nem éppen a legszerencsésebb és legkívánatosabb módon nyúlt hozzá e jóval bonyolultabbnak ígérkező történeti és etnikai kérdés tanulmányozásához. A szovjet-magyar, illetve a kazak-magyar tudományos kapcsolatok jövőbeni erősödésével talán e probléma megfelelően komoly és alapos kutatására is mód nyílik.”[125]

 

            Mándoky Kongur István az akkori körülmények között nem juthatott el a kazak-magyarokhoz, csak dokumentumokat tanulmányozhatott róluk az alma atai Szépirodalmi Intézetben. A Kazak Köztársaság függetlenné válása óta a kazak–magyarok kutatására minden lehetőség adott. Élnünk kell vele.

Időnként úgy tűnik, hogy azokban az országokban, ahonnan valamikor ide, a Kárpát-medencébe érkeztünk, vagyis tőlünk Keletre, talán még nagyobb az érdeklődés Julianus magyarjainak a mongolkor utáni sorsa iránt, mint nálunk, idehaza. Új tanulmányok készülnek erről a témáról, és új adatok is kerülnek a felszínre.

Ilyen új adatot tartalmaz például a Roman Hautala által hivatkozott pápai okirat, amelyből kiderül, hogy 1330 tavaszán Manascole Tamás újonnan kinevezett szamarkandi püspök Tana kikötőjéből kezdte meg szárazföldi útját Szamarkand felé, Madzsar városán és a Derbenti Kapun keresztül. Azért tette meg a püspök ezt a hatalmas kitérőt új állomáshelye felé vezető útján, hogy a Kaukázus északi előterében bemutathassa a XXII. János pápa által küldött ferences prédikátorokat Jeretamir keresztény magyar fejedelemnek.

Minden jel arra vall, hogy a Kaukázus északi előterében az Arany Horda idején és az utána következő időszakban valóban éltek keleti magyarok. Németh Gyula írja „Feltűnő, hogy a Kuma mellett csoportosan találjuk a magyar neveket. Itt van Kunmadžar, a Možar tó és Možarsk helység. A névnek e csoportos jelentkezése nem lehet véletlen”.[126]  A Kuma folyó partján állt Madzsar város is. Madzsar az Arany Horda déli részének egyik legjelentősebb központja volt egészen addig, amíg Timur Lenk el nem pusztította 1395-ben. A városban kereszteződtek az Kaukázus északi előterének nagy kereskedelmi útjai, így átment rajta a Derbent Kapu felé vezető út is. Útjában Szamarkand felé Mancasole Tamás püspöknek érintenie kellett Madzsar városát, és körülötte a Kuma folyó vidékét, azt a vidéket, ahol máig is maradtak fenn nyomai a keleti magyaroknak. (03 térkép: Madzsar városa, a Kaukázus északi előtere karavánútjainak kereszteződési pontja.)

 

Vásáry István történetileg és nyelvészetileg is bizonyította, hogy a „mozsar” szó jelenléte az oroszországi toponymekben, helységnevekben a keleti magyarokra utal. [127] Ha ez a megállapítás igaz a Volga-Urál-vidékre és a Don felső folyására nézve, akkor nem lehet kevésbé igaz a Kaukázus északi előterére nézve sem. A Sztavropoli Hátságon  és a Nogaj Alföldön, a Terek és a Kuma-folyók mentén élő nogajoknak ma is van mozsar-magyar nemzetségük. Orosz néprajzkutatók 1896-ban adatolták és lerajzolták a tamgájukat is. A Nogaj Horda negyvenegy törzséből huszonkilencnek maradt fenn a tamgája, ezek egyike a magyar törzs.[128]

Szintén nagyon fontos az A. K. Kushkumbajev által feltárt, nálunk eddig ismeretlen arab krónikás adat Timur Lenk és Toktamis egymás ellen vívott háborújáról. Ebből kiderül, hogy az egykor a Volga-Urál-vidéken élő, a tatároknak behódolt magyarok zöme Timurnak, vagy más néven Tamerlánnak az Arany Horda kánja, Toktamis ellen a XIV. század végén lefolytatott pusztító hadjárata idején költözhetett át eredeti otthonából, a Don partvidékére. A XV-XVI. századok során, a Don forrásvidékén élő magyarok  a Kaszimovi Kánság alattvalói lettek, a Don középső és alsó folyásánál élők pedig a Nogaj Horda törzseihez csatlakozhattak.

A kaszimovi kánság már a XVII. század elejére Oroszország része lett. Tőle Délre  Nogaj Horda még fennállt a XVII. század közepéig, a Volga-vidéket is elérő kalmük támadásig és hódításig.. Ez után keleti része a kazakokhoz csatlakozott, a nyugati része a Krími Kánsággal egyesült és oszmán vazallus lett, középső része pedig az orosz uralom alá került. A szétszóródott keleti magyarok egyes etnikai csoportjai azonban török és kaukázusi törzsekhez csatlakozva, azok nyelvét átvéve, de saját nevüket is megtartva fennmaradtak, méghozzá nemcsak kazak, üzbég és baskír területeken, hanem a Kaukázus északi előterében, Délkelet-Európában is. Tardy Lajos leírása szerint 1637-ben a kozákok elfoglalták a Don torkolatában fekvő Azov városát.1641-ben oszmán törökök, cserkeszek, krími tatárok mellett húszezer mazsar vitéz is harcolt a török szultánnak abban a seregében, amely sikertelenül kísérelte meg visszavenni a várost. Ugyancsak Tardy közli, hogy az első világháborúban tíz mozsar (Mosharen) hadifoglyot regisztráltak az orosz hadsereg muzulmán katonái között. az Ausztria-Magyarország területén felállított hadifogolytáborokban. [129] Ezek valószínűleg nogaj-magyarok voltak.

A Nogaj Horda felbomlása után kerültek keleti magyarok az oszmán török hűbéres államába, a Krími Kánságba is. Turkolly Sámuel a XVIII. század elején még hét olyan falut talált a Krímben, amelyeknek magyarul beszélő lakossága volt.

Ma már a „magyar” etnikai nevet viselő törzsek, nemzetségek elvesztették eredeti nyelvüket, török nyelveken beszélnek. A fiatalok egyre kevésbé ismerik a hagyományokat. Legendáik is eltűnőben vannak. Ezt tapasztaltuk a közös kazak-magyar expedíciók során. Régebben, ahogy mondták nekünk, az öregek minden este történeteket meséltek a múltról. Azonban amikor mi jártunk az argün-magyaroknál és a kipcsak-magyaroknál a XXI. század első évtizedében, ha legendák iránt érdeklődtünk, a legtöbbször a következő választ kaptuk: „Hamarább kellett volna jönniük!”

Mégis, sikerült szájhagyományban fennmaradt régi mondákat gyűjtenünk. De csak remélni tudom, hogy nem az volt az utolsó pillanat.

A keleti magyarok utódai ma is sokfelé élnek, élhetnek tőlünk Keletre, a Don-Volga-Urál-vidéken, a Kaukázus lábainál és Közép-Ázsiában. Azonban a világ gyorsan változik. Az emberek azokról a vidékekről, amelyekre Tóth Tibor egykori szándéka szerint terepkutatás céljából néprajzi-történeti, genetikai, antropológiai expedíciók indulhatnának vagy indulhattak volna, a városokba költöznek. Etnikai tudatuk egyre inkább halványul. Ha fel akarjuk keresni mindazokat, akik még ma is magyarnak tekintik magukat, akkor sietnünk kell.

Úgy gondolom, hogy Tóth Tibor, magam és Bíró András kutatásai, publikációi, összegyűjtött adatai és tárgyai felbecsülhetetlen értéket képviselnek, de csak a kazakisztáni, nyugat-szibériai, üzbegisztáni, és nyugat-mongóliai magyarokat érintik. Ezek megtalálása is csak szerencsének, személyes helyi kapcsolatoknak köszönhető. Feltétlenül szükségesnek tartom a kutatások folytatását, azok eredményeinek közkinccsé tételét. Ma isváltozatlanul érvényesek a 2004-ben elhunyt Harmatta János professzor, akadémikusnak a mongol-altaji kereit-kazakok között élő mazsarok felfedezéséról az MTV2 „Tud-óra” című adásában elmondott szavai:

„Ezt a kutatási munkát feltétlenül tovább kell folytatni, mert az adott esetben a nyelvészeti, történeti, etnográfiai összefüggés a honfoglalás előtti magyarsággal igazolható. Egy ilyen kutatást államilag támogatott őstörténet kutató társaságnak, intézetnek kellene végeznie, vagy legalábbis állami támogatást igényelne. E nélkül az elért siker nem lehet más, mint nagy szerencse, kitartás és hősies erőfeszítés eredménye”

SUMMARY

The Eastern Magyars discovered by Friar Julian in the Ural-region the in the fourth decade of  the 13th Century  did not disappear without trace after the Mongol conquest of their homeland, Magna Hungaria. Eastern, Russian and Western chronicles had given information on them in the Middle Ages.. The Eastern Magyars took part in the wars of the Golden Horde and its successor states. Their ethnic name is preserved among the tribes living in Central Asia, (Kazakhstan and Üzbekistan), and in the Ural Region and the Caucasian Region even in our days..

Some new studies have been published by Russian and Kazakh researchers on the above examined theme lately. In reflection of these studies it is worth to consider the whole problem again.

 

Ábrák jegyzéke

Kép: Timur hadjárata Toktamis kán és az Arany Horda ellen)

Kép: A Herberstein féle térkép Moszkóviáról 1549-ből. A Volga és a Don alsó folyásánál a térkép jelzi a Nogaj Hordát.

IRODALOM

Anninszkij 1940: Аннинский С. А.,  Известия венгерских миссионеров XIII–XIV. вв. о татарах и Восточной Европе. Исторический Архив АН. СССР. Институт истории III. 72–94.

Antonov 2009: Антонов С. А. К вопросу о локализации венгров (мадьяр) в Волго-Уралском регионе. // VIII. Конгресс этнографов и антропологов России. Тезис докладов. Оренбург, 2009.  

Bendefy 1936: Bendefy László, Az ismeretlen Julianus. Budapest 1936.

Bendefy 1977: Bendefy László, Sources Concemant les Hongrois Orientaux aux archives du Vatican. In: Les Hongrois et les Ethnic Voisins l’Est. Szerkesztette: Erdélyi István. Budapest, 1977, 253–270. Magyar  változat: Bendefy László, Keleti magyarokra vonatkozó források a vatikáni levéltárban.  Kelet Kapuja, 2019, 4–25. Fordította: Bendefy István.

Bendefy 2018: Bendefy László, Julianus levelei a magyar levéltárban. Budapest, 2018.

Benkő 2003: Benkő Mihály, A torgaji madiarok. Budapest, 2003. 

Benkő 2005: Benkő Mihály, Közép-ázsiai krónikák a magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. In.: Eleink, IV. (2005)/4, 18-31.

Benkő 2008a : Benkő Mihály, Magyar kipcsakok. Budapest 2008.

Benkő 2008b: Benkő Mihály, Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról. Eleink VII. (2008)/2, 78–84.

Benkő-Khinayat 2007: Benkő Mihály-Babakumar Khinayat, A keleti magyarság írott emlékei. Budapest 2007.

Bonfini 1996: Antonio Bonfini, A magyar történelem tizedei. Budapest, 1996.

Charmoy 1836: Charmoy F. B., Expédition de Timour Lenk ou Tamerlan contre Toktamishe, Khan de Oulous de Djouchy en 793 de’hégire de notre ére, par M. Chamroy. In: Mémoires de l’Académie imperiale des sciences de Saint Oetersbourg. Síxiéme série, sciences politiques, histoire et philologie. Tome III. St. Petersburg, 89–106.

Clavijo 1859: Narrative of the Embassy of Ruy Gonzalez duClavijo at Samarcand, 1403-6. London, 1859, (LIV) 200.

Dörrie 1956: Dörrie Heinrich, Drei Texte zur Gescichte der Ungarn und Mongolen: Die Missionreisen des Fr. Julianus O. P. ins Uralgebiet (1234/5) und nach Rusland (1237), und der Bericht des Erzbischofs Peter über die Tartaren. Nachrichen der Akademie der Wissenschaften in Göttingen. I. Philologisch-historische klasse. 1956, 6, 125–201.

Golubovich 1906—1927: Golubovich G, Biblioteca bio-bibliografica della Terra santa e dell’Oriente francescano. 5. vols. Quarrachi,Firenze, Collegio di s. Bonaventura. 1926–27.

Győrffy 1948: Győrffy György, Krónikáink és a magyar őstörténet. Budapest, 1948. 

Győrffy 1986: Győrffy György, a Napkelet felfedezése. Budapest, 1986.

Harmatta 2001: Julianus és a keleti magyarok. In.: Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában. Budapest, 2001, 5– 14.

Hautala 2016: Хаутала Роман, Сведения  о заволжских мадьярах в латинских источниках XIII–XV. веков. // История татар западного Приураля. Том I. Кочевники Великой степи Приураля. Татарские средневековие государства. Казань, 2016, 156–177.

 Irdiszov 2017: Ирдисов Ю. М: Ногайцы Терском-Сулакском семиречье. Карачаевск.

Kazak tininin sözdigi (Kazak Értelmező Szótár) Almati 1999.

Kazakov 1997: Казаков Ф. П. Волжская Булгария и финно-угорский мир.  Finno-

ugrica 1997.

Kereitov 1993: Кереитов Р. Х. Ногайская Орда и вопросы его этнияеского состава. // ИГАРНО 1993б 19–28.

Kézai 1999: Kézai Simon, Gesta Hungarorum, Budapest, 1999.

Kushkumbajev 2012: А. К. Kushkumbajev, Magyarok Keleten és Nyugaton. Budapest 2012.

Kushkumbajev 2013: Кушкумбаев А. К. Средневековые мадьяры в казахской устно-исторической память и генеаологии. // II-й Международный Мадьярский симпозиум Сб. науч. тр. Челябинск 2013. 

Kushkumbajev 2018a: А. К. Кушкумваев, Источники о восточных мальярах в улусе Джучи. // Международный Мадьярский Симпозиум. Казань, 2018, 127–137.

Kushkumbajev 2018b: А. К. Кушкумваев, Мадьяры в Дашт-и Кыпчаке и Золотой Орде. Материалы II-й научной конференции средневековой истории Дешт-Кйпчака. Астана 2018.

Mándoky 2012: Mándoky Kongur István, Magyar eredetű törzsek a baskíroknál. In: Mándoky Kongur István, Kunok és magyarok.

Mándoky Ongajsa 2014: Mándoky Ongajsa, Mándoky Kongur István csillaga.  World Explorer 2014, március-április.

Materialy 1969: Материалы ло истории казахских ханств XVI–XVII. веков. Алма Ата, 1969.

Marco Polo 2003: Marco Polo utazásai. Budapest, 2003.

Magauin 2010: Muhtar Magauin, A kazak történelem ABC-je. Budapest 2010.

Németh 1930: Németh Gyula, A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest, 1930.

Pelliot 1973: Pelliot P. Recherches sur les  chrétiens d’Asie Centrale et d’Extreme  Orient. Paris 1973.

Richard 1998; Richard J. La Papatué et les missions d’Orient au Moyen Age (XIII–XV siécles) Rome: Écol Francaise de Rome, 1998.

Róna Tas  1986: Róna Tas András, A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár feliraton. In: Magyar Nyelv LXXXII, (1986), 79–81.

Susarin 1997: Шушарин В. П, Ранный этап этнической истории венгров. Проблемы этнического самосознания. Российская политическая энциклопедия. Москиа 1997.

Szemjonov 1895: Семенов Х. Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Спб. 1895.

Tardy 1980: Tardy Lajos, A tatárországi rabszolgakereskedelem és a magyarok a XIII–XV. században. Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 17. Budapest 1980.

Trepavlov 2001: В. В. Трепавлов, История Ногайской Орды. Москва 2001ю

Tóth Tibor 1966: Tóth Tibor, Az ősmagyarok mai relicumáról. (Előzetes beszámoló). A Magyar Tudományos Akadémia Biológiai Osztályának közleményei. 1966.

Thuróczy 1978: Thuróczi János, A magyarok krónikája. Budapest, 1978.

Vásáry 2008: Vásáry István, Julianus magyarjai a mongolkor után: možarok és miserek a

Közép-Volga vidékén. In.: Magyar őshazák és őstörténészek, Budapest 2008, 38–71.

Jegyzetek:

 [1] Harmatta 2001, 5. sk.

 [2] Harmatta 2001, uo.

[3] Harmatta 2001, uo..

[4] Harmatta 2001, uo.

[5] Bendefy  2018, 80.

[6] Bendefy 2018, 80.

[7] Bendefy 2018,, 82.

[8] Hautala 2016, 162.

[9] Bendefy 2018, uo.

[10] Bendefy 2018, 91 skk.

[11] Bendefy, 2018 92.

[12] Bendefy 2018, uo.

[13] Bendefy 2018, 94.

[14] Bendefy 2018. 93.

[15] Bendefy 1936, 40; Roman Hautala, 2016 163 sk, 34. jegyzet Roman Hautala Julianus latin nyelvű levelének Heinrich Dörrie által készített kritikai kiadását és fordítását használja fel és elemzi tanulmányában: (Vö.: Dörrie 1956, 180.) Bendefy a Julianus levél első kiadásában az adott helyen a következő latin szöveget teszi közzé: „”Iterum dum ego remansi in curia Romana, precesserunt me ad Magna Ungariam IIII fratres mei, qui per transientes per terram Sudal, in finibus regni eius occurrerunt quibusdam ungaris paganis fugientibus a facie thartarorun, qui libenter fidem catholicam recepissent. Et dum versus Ungariam christiamam venissent, audiens dux de sudal indignatus, fratribus predictis revocatis, inhibuit ne legem Romanam predicarent Ungaris memoratis, et propter  hoc expluit fratres predictos de terra sua, taben absque molestia.” Bendefy László fordítása a következő: Midőn én a római kúriában időztem, elindult – engem megelőzve – négy testvérem Nagy Magyarországra. Ezek áthaladtak Sudal (Szuzdál) földjén. E királyság határain a tatárok arcéle elől menekülő pogány magyarokra bukkantak, akik szívesen felvették volna a katolikus hitet. Amikor pedig ezek a keresztény Magyarország felé visszaindultak már, (és) az előbb említett suzdali vezér tudomást szerzett róluk, felháborodva visszahívatta az említett testvéreket, és megakadályozta, hogy a római hitet hirdethessék az említett magyaroknak, s emiatt kiutasította az említett testvéreket saját országából.” [Vö.: Bendefy 1936,40.]. A Julianus levél kritikai kiadásában Heinrich Dörrie a latin szövegben a   qui libenter fidem catholicam recepéissent, et dum versus Ungariam christianam venissent” szövegrészben az „et dum versus” elé pont helyett vesszőt tesz, és a „venissent”ről a következőket írja:”Venissent: az ehhez az igéhez tartozó alany csakis a pogány magyarokra vonatkozhat, akik a tatárok elől menekülnek, mivel a négy szerzetes még oda-úton volt.”  Tekintve, hogy a  két fordítási variáns között nagy a jelentésbeli különbség, megmutattam őket Dr.Gábler Dénesnek, a római régészet professzorának  és Dr.Kovács Péternek, a  római régészet és a latin nyelv professzorának. Mindketten úgy vélekedtek, hogy a Dörrie-féle kritikai kiadás közli helyesen a szöveget. Eszerint a négy szerzetes arra igyekezett az útjukba akadó menekülő pogány magyarokat rávenni, hogy jöjjenek Magyarországra és ott vegyék fel a keresztény hitet. Kötöny kán és kun népe pontosan ezt tette 1240-ben. 

[16] Bendefy 2018, 94.

[17] Bendefy 2018, uo.

[18] Bendefy 2018, 95.

[19] Hautala, 2016, 166 skk.

[20] Hautala, 2016. 166; Chronica Albicri monachi Trium Fontiom, a monaco Novi Monasterii Hoiensis interpolata / Monumenta Germaniae Historica, Scriptores, Vol. XXIII, Hannover 1874, 942.

[21] Hautala, 2016, 167; Matthaeus Parisiensis,monachi Sancti Albani, Chronica Majora 7 vols, London,1872-1883, III, 639. 

[22] Hautala 2016, uo; , Matthaeus Parisiensis, 1872-1873,, III, 639.

[23] Hautala 2016, uo; Annales Monastici.Vol. II. Annales monasterii de Wintonia (A.D. 519–1277); Annales Monasterii de Waverlweia (A. D. 1–1291). London, 1865, 325.

[24] Hautala, 2016, uo; Matthaeus Parisiensis 1872-1873. VI, 76.

[25] Hautala, 2016, 168.

[26] Hautala 2016,  uo.

[27] Többek között Rasid ed-Din is ír erről. Vö.:Kushkumbajev 2012, 56 skk.

[28]  1334-ben XXII.  János kezdeményezett keresztes hadjáratot búcsúhirdetéssel a tatárok ellen a Magyar Királyságot ért tatár támadás után. A kezdeményezés nem vezetett eredményre.. Vö.: Tardy1980, 24.

[29] Hautala 2016, 169 .

[30] Hautala, 2016, 169; Hystoria Tartarorum C. de Bridia monachi. Berlin, 1967, xxxiv p. 22; 29, 85.

[31] Hautala 2016, 168.

[32] Hautala 2016, 168; Győrffy 1986, 259, Кushkumbajev 2018b, 33.   

[33] Hautala, 2016, 169.Győrffy 1986, 260.

[34] Hautala 2016, 169; Davidsohn R. Forschungen zur Gescichte von Florenz. Vierter Teil. 13 und 14. Berlin, 1908, 89.

[35] Hautala 2016, 169.

[36] Kushkumbajev 2018b, 34.

[37] Kushkumbajev  2018b, 34; Győrffy 1986, 260.

[38] Róna-Tas 1986,  79–81.

[39] Győrffy1986, 248.

[40] А. К. Kushkumbajev, 2018b, uo.

[41] Hautala 2016, 171.

[42] Kushkumbajev 2012,  57.

[43] Kézai 1999, 22.

[44] Kazakov 1997, No1, 44., 10. rajz,  56.

[45] Kushkumbajev 2012, 60.

[46] Győrffy 1948, 53.

[47] Győrffy 1948, 54 sk.

[48] Vásáry  2008, 42.

[49] Mándoky Kongur István, Magyar eredetű törzsek a baskíroknál. In.: Kunok és Magyarok. Török-magyar könyvtár I. Budapest 2012, 227 sk.

[50] Kushkumbajev 2012, 56; Rasid ed Din, Sbornik letopisej. Per.: O. I. Smirnov. Moskva-Leningrad 1962, 275., 275.

[51] Kushkumbajev 2012, uo.

[52] Kushkumbajev 2012, 57.

[53] Róna Tas, 1986, 78–81.

[54] Kushkumbajev 2012, 58.

[55] Kushkumbajev 2012, 62.

[56] Kuskhumbajev 2012, 62.  

[57] Kushkumbajev 2012, 62 sk. Az 1960-as évek végén Tóth Tibor végzett kutatásokat Üzbegisztánban, Szamarkand környékén, a Kaska-darja folyó partján élő madžarok között. Leírása szerint 1959-ben, a csim-kurgáni vízi erőmű megépítéséig a kaska-darjai madžarok lakóhelye Madžar Kislak (falu) volt. Onnan telepítették át őket jelenlegi lakóhelyükre, amit Gullisztánnak neveztek el. Bíró András szerint a Kaska-darja vidéken van Madžar Bulak (Magyar Forrás) és Madžar Tau (Magyar Hegylánc) is. Az 1950-es években a Ferganai Medencében, a Szir Darja partján még volt egy Мадьяр nevű helyiség (Карта СССР, 1953,61–62.).

Egy Tóth Tibor által a helyszínen gyűjtött legenda szerint, a kaska-darjai madžar közösség, amelynek neve Ak-Szaraj (Fehér Szaraj) volt, „ezer évvel korábban” költözött XX. századi lakóhelyére, Csimbe. Addig a Kaspi-tenger körzetében, Asztrahán városa közelében éltek, ott, ahol valamikor az Arany Horda központja, Szaraj városa volt. (Tóth Tibor hagyatéka. Természettudományi Múzeum, Embertani Tár, 6. doboz). Tóth Tibor „oral history” gyűjtésének adata megerősíti a közép-ázsiai történeti források leírásait. Ezek szerint a keleti magyaroknak az Arany Horda katonai kereteibe betagozódott csoportjai, – vagy legalább is azoknak egy része,–  a XV. század  második felétől kezdve a XVI. század  első évtizedeiig tartó időszakban az Arany Horda vezetőinek irányítása alatt Délre vonult az Amu Darja és a Szir Darja  völgyébe és a Szemirecsjére, majd részt vett a mai kazak és üzbég államok elődeinek megalapításában.   

[58] Bahr-ar aszraar. Materialy 1969, 362; Benkő 2005, 21.

[59] Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Name. In: Materialy 1969, 21–22.

[60] Kushkumbajev 2012, 63.

[61] A „Baskíria” névnek sokféle latin olvasata volt a középkori latinban. Vö.: Hautala 2016, 168-169, 56–68. jegyzetek.

[62] Tardy 1980, 56–57.

[63] Bendefy 1936, 150.

[64] Anninskij 1940. 92–94.

[65] Anninskij 1940, uo.

[66] Anninskij 1940, 93.

[67] Tardy 1980, 56–57.

[68] Tardy 1980, 57 sk.

[69] Tardy 1980, 57.

[70] Tardy 1980, 58.

[71] Hautala 2016, 70 sk.

[72] Hautala 2016, 171 sk; Bullarium Ordinis FF Praedicatorum, Vol. II. Ab anno 1281 ad 1430 /Ripoli Th, Brémond A. (eds.) Romae; typis  et sumtibus H. Mainardus 1730, 184.

[73] Hautala 2016, uo.

[74] Hautala, 2016, uo; Golubovich 1906–1927. III, p.355.

[75] Hautala, 2016, uo; Golubovich 1906–1927, III, 356.

[76] Hautala 2016, 171, Pelliot  1973, 118, 1. jegyzet.

[77] A középkorban európai elképzelés szerint a Don bal partján kezdődött Ázsia.

[78] Bendefy 2019, 23.

[79] Malkaiták: a Malka folyó partján élő közösség, a Kaukázus északi előterében.

[80] Bendefy 1977, 253–270; Bendefy 2019. I, 4–25.   

[81] Hautala 2016, 171 sk..

[82] Hautala 2016, 172. Vö.: Richard 1998, 162, 145. jegyzet.

[83] Hautala, 2016, 172.

[84] Hautala, 2016, 172, Bendefy 2019, 23.

[85] Hautala, 2016 171–172

[86] Hautala 2016, 172; Pelliot 1973, id. h. Hautala az adott levél alapján feltételezi, hogy Mansacole Tamás Tanából a Szaráj-Urgencs útvonalon utazott Szamarkand felé. Ennek csekély a valószínűsége, mert a püspök nyáron nyilván még akkor is el akarta volna kerülni a nagy közép-ázsiai sivatagokat, ha nem lett volna feladata a Kaukázus északi előterében: találkozni Jeretan keresztény magyar közösségével, az alánokkal és a malkaiákkal. Madzsar városa az Arany Horda második legnagyobb városa volt, és a püspök útja Szamarkand felé keresztülvezetett rajta. Ez teljes mértékig indokolta, hogy XXII. János pápa az érdekében „Özbeg kán birodalmának keresztényeihez” is forduljon.

[87] Bendefy 1977, uo.

[88] Győrffy 1948, 85.

[89] Győrffy 1948, 85. Vö.: Clavijo 1859, V.

[90] Győrffy 1948, 82. Győrffy szerint XXII. János pápának külön rendelete osztotta fel a „megtérítendő Keletet” egyházi igazgatási szempontból a minoriták és a domonkosok között. A ferenceseknek jutott többek között az Arany Hordának, vagyis a kipcsak kánságnak a nyugati része, a domonkosoknak – szintén más óriási területek mellett – a Dzsagatáj Ulusz, Turkesztán. Az összefüggő domonkos provincia központja, amely alá a megalakítandó szamarkandi püspökség is tartozott, a szultanijehi érsekség volt. (Perzsia) [Vö.: Győrffy 1948, 86 sk.

[91] Hautala 2016, 171.

[92]  Irdiszov 2017. 51..Az Arany Horda egyik madzsarokból összeállított katonai egységének állomáshelye éppen a Kaukázus előterében fekvő Madzsar városa volt. Ennek a városnak stratégiai jelentősége volt az Arany Horda számára a XIII–XIV. századokban, mert fedezte a veszélyes észak-kaukázusi irányt az iráni mongolokkal (Hulaguidákkal) és a Dzsagatáj-ulusszal szemben. Feltételezhető, hogy egy madzsarokból összeállított tumen állomásozott ott. [Kushkumbajev 2012; 56, 36. jegyzet; M. V. Gorelik, az ókori és középkori nomádok neves kutatójának közlése alapján].   

[93] Kushkumbajev. 2018a, 133; Vö.:  Susarin 1997, с. 512; Thuróczi János, A magyarok krónikája. Budapest 1978, 89.

[94] Susariin  1997, 163.

[95] Bonfini 1996, 1.2.190,62.

[96] Tardy 1980, 25 skk.

[97] Tardy 1980, 39 sk.

[98] Tardy 1980,

[99] Vásáry István, Julianus magyarjai a mongolkor után,: možarok és miserek a Közép-Volga vidékén. In.: Magyat őshazák és magyar őstörténészek. Budapest 2008, 1 skk. Az első okirat, amelyet Vásáry idéz, 1483-ban íródott, mintegy 30 évvel Aeneas Sylvio Piccolomini Commentarii-jának elkészülte után, valamint nem sokkal az előtt, hogy Thuróczi krónikája megjelent (1488), és Antonio Bonfini mester elkezdte írni a Rerum Ungaricarum Decadest. Ebben az okiratban Iván Vasziljevics moszkvai fejedelem arra szólítja fel a hasonnevű rjazanyi fejedelmet, hogy a Kaszimovi Kánság urától, Daniar kántól elmenekülő mordvin, böszörmény és magyar (Mačarjin) adót fizető közrendűeket ne fogadja be, hanem küldje őket vissza urukhoz. Tehát a Volga-Don-vidéki magyaroknak legalább egy része abban az időben Moszkva vazallusa, az Arany Horda utódállama, a kaszimovi kánság területén élhetett. 

[100] A kaszimovi kánság a moszkvai fejedelmek, majd cárok oldalán harcolt Kazany, és a Nogaj Horda ellen. A vazallus állam belpolitikája és független volt, argünök, kipcsakok, zsalairok és mangitok voltak a lakosai. [Vö.:  Magauin, 2010, 173.] Ugyanezek Kazahsztán legnagyobb törzsszövetségei. A kaszimovi kánságban is találkozhattak és összeolvadhattak argünök és kipcsakok keleti magyarokkal. A kazaksztáni argünöknél és kipcsakoknál napjainkban is adatolt magyar (мадьяр, мадияр) altörzs, nemzetség.

[101] Kushkumbajev 2018a, 132 sk.; Charmoy 1836,  359–360. Az arab szöveget arabról oroszra fordította A. K. Kushkumbajev kérésére R. B- Szulejmenov, a fordítást ellenőrízte: A. Sh. Nurmanova, A. K. Muminov.

[102] Ld. 94. sz. jegyzet.

[103] Trepavlov 2001, 439, 489, 502.

[104] ZhaksylykT Szabitov, a kazah etnogenezis nogaj összetevője. (Internetről letöltve).

[105] Jász, vagyis alán.

[106] Trepavlov, 2001, 439, 489: Kereitov 1993, 21 sk.

[107] Kushkumbajev , 2018b, 35 sk. A tamgáról  Vö.: Semenov 1895. 

[108] Kushkumbajev 2018b, 35 sk,

[109] Kushkumbajev 2012, 49. Vö.: Antonov 2009. 63.

[110] Kushkumbajev 2012, 64; Поеты пять веков. Казахская поезия  начала Алма Ата,1993, 50.

[111] Kushkumbajev 2012, uo.

[112] Kushkumbajev 2012, uo.

[113] Kazakh tininin sözdigi, 1999, Almaty.

A 2008-ban megjelent 50000 szavas kazak-orosz kéziszótár szerint a modern kazak nyelvben a „мадьяр» (mad’jar) szó azonos az orosz” „мальяр” szóval vagyis „magyart” jelent. Ebben a szótárban, ellentétben az értelmező szótárral,  a régies „mazsar” szó nem is szerepel. Vö.: Казахско-русский словарь, Алматы 2008, 598. A nyugat-szibériai magyar-kipcsakok Kara-tali temetőjében a „мадияр” sírfeliratok mellett két sírkövön is a «мадьяр» sírfelirat látható. [Vö.: Benkő 2008,30, 38.]

[114] Kushkumbajev 2018/b, 36.

[115]  Kushkumbaev 2018/b, uo.

[116] Kushkumbajev, 2018b, 36. A magyarok szerepéről a kazah etnonomenklatúráról bővebben: Kushkumbaev 2013.

[117] Tóth Tibor 1966, 1966, 283–299; Benkő 2003, 15-19, 31-35. 

[118] Itt szeretnék köszönetet mondani Jaczkovits Miklós kazakisztáni magyar nagykövetnek (2000-2004), Meupert Abuszeitovának, a Kazak Tudományos Akadémia Keletkutató Intézete akkori igazgatójának, és Szanat Kushkumbajevnek, az akkori igazgatóhelyettesnek, expedícióink támogatásáért. Komoly segítséget és sok jó tanácsot kaptunk az argün-magyar származású és „”Magyar” írói álnevű Mirzsakip Dulatov néhány éve, 96 évesen elhunyt lányától Gulnar Dulatovától  és családjától, valamint a szintén nemrégiben elhunyt magyar-kipcsak Amirzsanov Khaliakpar Kushkumbajevtől akszakaltól, a Kazak Kulturális Intézet egykori vezetőjétől és családjától is.

[119] Expedícióink tagjai voltak Benkő Mihály,  Ajbolat Kushkumbajev történész, egyetemi tanár, Babakumar Khinayat és Doszünbek Khatran, az almaty Központi Történeti Múzeum főmunkatársai, és Sholpan Akhmetova az orosz Akadémia Néprajzi Intézete omszki fiók-intézetének munkatársa. [Vö.: Benkő  2003; Benkő, 2008, Benkő-Khinayat 2007.

[120] Kushkumbajev 2012, 68, sk.

[121] Kushkumbajev 2012, 69.

[122] Orazak Iszmagulov személyes közlése, amelyet írásban is megerősített a számomra.  Feljegyzése birtokomban van.

[123] Benkő 2001, 38. 

[124] A nyelvészek által indított Muhammadjar-Madjar vitába nem kívánok részletesen kitérni. A. K. Kushkumbajev egyik tanulmányában kifejti, hogy a próféta nevét Kazahsztánban nem „Mad”-ra, hanem „Mamadra”, „Mamra”, vagy „Muhitra” rövidítik, és hogy a kazahoknál a „Madžar etnikai név a XVIII–század végén vagy a XIX. század  elején változott Kazahsztánban „madiar”-„madijarra”. A Muhammadjar és Madijar szavaknak Kazahsztánban nem lehet közük egymáshoz. [Vö.: Kushkumbajev 2018b, 37. sk.]. Mándoky is így írja le fent idézett szövegében kazakul a „magyar” etnikai nevet: „madzsar, mazsar, illetve madjar.” 

[125] Maándoky Ongajsa, Mándoky Kongur csillaga. The Explorer, 2014, március-április.. Vö.: Benkő Mihály, Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról. Eleink, VII (2018)/2, 78–83. Mándoky Ongajsának a kézirat felhasználásának engedélyezéséért itt mondok köszönetet. 

[126] Németh 1930, 335.

[127] Vásáry 2008, 48 skk.

[128] Vö.: 103. jegyzet.

[129] Tardy 1980, 150 sk. Tardy adatai nem újak, hivatkozott műve harminckilenc éve jelent meg a Kőrösi Csoma Könyvtár sorozatában. Azonban ezek az adatok a nagyközönség számára ismeretlenek, magyar kutató pedig megjelenésük óta nem vette őket figyelembe.