Rovott múlt c. írás ( Magyar Nemzet 2019. március 27.) miatt ragadtam tollat. Kicsit talán későn, de éppen a 14. Budapesti Rovásírás Verseny feladatait készítettem és vártam, hogy Vásáry István professzor úr véleménye mellett másoké is megjelenik, de ez eddig nem történt meg.

A Rovott múlt c. írás ( Magyar Nemzet 2019. március 27.)

A Magyar Nemzet napilappal politikai szempontból egyet értek, már csak azért is, mert férjem Szakács Gábor 23 éve a szintén kormánypárti Magyar Demokrata hetilap munkatársa.

Tehát nem azért írok, mert politikai szempontból szeretném piszkálni a Magyar Nemzet napilapot, hanem rovásírás ügyben, egy kicsit frissebb szemlélettel, mint a Rovott múlt című írás, mely éppen 104 évvel maradt el napjainktól. Ugyanis 104 éve jelent meg Sebestyén Gyula néprajzkutatónak az a könyve, melyre a cikkben Vásáry professzor úr hivatkozik.

Jómagam közel 60 éve ismerem a magyar rovásírást, mert 10 éves koromban tanultam meg édesapámtól. Kb. 25 éve foglalkozom helyszíni (Erdély-Felvidék-Délvidék) és könyvtári kutatásával, terjesztésével. Iskolai szakköröket szerveztem, tizenöt évig oktattam, tíz könyvet írtam férjemmel közösen, több mint százötven ismeretterjesztő cikkem jelent meg erdélyi, felvidéki újságokban is.

Talán ennyi elég bemutatkozásul, rátérek a tárgyra.

Vásáry professzor úr tanulmányait a rovásírásról ismerem, könyveim szakirodalmában szerepelnek. Csodálkozom dilettánsozó kirohanásán, mert az írásaiban nyoma sincs ilyesminek.

Nézzük a cikk tévedéseit is:

Nem Telegdi Jánostól és nem a XVI. századból maradt ránk az első rovás ábécé, hanem egy Árpád-kori botnaptáron (ez a Vásáry professzor úr által is tisztelt Sebestyén Gyula kormeghatározása), és ugyanezen a boton még szabályalkotásra is alkalmas kb. kettőszáz szó. Egy olasz grófnak, egy polihisztornak, Luigi Ferdinando Marsigli-nek köszönhetően maradt ránk, mert olyan nagyra becsülte a magyarok régi írását, hogy a botnaptárt lemásolta és a másolatot magával vitte szülővárosába Bolognába

Vásáry professzor úr hamisítványnak nevezi a Gellei Imakönyvet, a Túróci Fakönyvet, Somogyi Antal rovásbeírásos könyveit.

Ezek azonban nem hamisítványok, hanem másolatban vagy eredetiben fennmaradt rovásemlékek. A másolatban fennmaradt Gellei Imakönyv például nem is kizárólag magyar rovásírással, hanem olyan titkosírással készült, melyhez több írásból válogatott az összeállítója. Nem tartja hamisítványnak Révai Mikós sem, a magyar történeti nyelvészet megalapítója. Nem Láng Benedek állapította meg, hogy Kájoni János Cantionale Catholicumából származik a szöveg, ez is tévedés a Magyar Nemzet cikkében. Ezt már 104 éve megállapította Sebestyén Gyula a Magyar rovásírás hiteles emlékei c. könyvében (1915/129). Ettől ez még nem hamisítvány, hiszen a Hiszekegy, a Miatyánk több millió imakönyvben, számtalan nyelven és különböző írással megjelent, ezek mind hamisítványok lennének?

A Túróci Fakönyv-nek (mely egyetlen nyírfakéreg lapból álló rovásemlék), a 2005-ben megjelent, Szakács Gáborral közösen írt könyvünkben szenteltem egy tanulmányt, Hamisítvány-e a Túróci Fakönyv? címmel. Itt részrehajlás nélkül felsoroltam a korabeli véleményeket. A Magyar Nemzet cikkében is említett Szabó Károly azért tartja hamisítványnak, mert nyírfakéregre készült. Más lett volna a véleménye, ha ismeri Bél Mátyás tanulmányát a hun - szkíta írásról, de sajnos nem ismerte. Ebben olvashatjuk: „…sőt még ma is, ha nincs papiros a katonai táborokban vagy városok ostroma közben, levél helyett ügyesen használnak fakérget vagy lapocskákat, sőt vékony lemezkékre hasított nyírfatörzset…az ilyen kérget sem eső, sem hó nem rongálja meg.” Magyar Adorján is említ nyírfakéregre írt szövegeket.

A felvidéki rovásemlékek gyűjtésébenúttörő munkát végzett Ernyey József néprajzkutató, nyelvész, történész, aki az Archaeologiai Értesítő 1913-as évfolyamában veti fel a hamisítványnak kikiáltott Túróci Fakönyv felülvizsgálatának szükségességét. Ugyanis sok emléket azért neveznek hamisítványnak, mert nem Székelyföldön készült. Ernyey saját felvidéki gyűjtésével bizonyítja, hogy a magyar rovásírás a Felvidéken is használatos volt.

De mi is a „hamisítvány” meghatározása a szintén elhallgatott, papírkönyv formában még napjainkban is nehezen hozzáférhető Czuczor – Fogarasi szótár

(Pest 1862) szerint: „…Hamisít: valamit eredeti valóságából kivetkőztet, megront, s mégis eredeti gyanánt mutatja, árulja, stb.” Ez a meghatározás bizony cáfolja a hamisítás vádját, mert ezek egyedi, eredeti darabok voltak és nem árulta ezeket pénzért senki. Ha 200 év múlva egy akadémikus kezébe jut a sok vers, amit gyakorlásképpen rovásírásra átírtam, akkor ezek is hamisítványok lesznek?

Az pedig már kegyeletsértés, hogy a Magyar Nemzetben hamisítóként jelenik meg Somogyi Antal könyvgyűjtő, országgyűlési képviselő, Deák Ferenc barátja, akit az 1848-49-es szabadságharc után halálra ítéltek és a Habsburgok a legveszélyesebb ellenállók közé sorolták.

Mandics György Szegeden és a budapesti nagy könyvtárakban alaposan utána járt Somogyi Antal könyvgyűjteményének, ezeket a legapróbb papírfecniig feldolgozta, rovásírásról latin betűre átírva megjelentette, ezzel az elhallgatott, eldugott, felejtésre, pusztulásra ítélt magyar művelődéstörténeti értéket megmentette, közzétette, a magyarság tudomására hozta.

S ugyan miért lett volna hamisító Tar Mihály omori polgár, mert azt állította, hogy juhász felmenőitől tanulta a rovásírást? Tán csak nem azért küldték rá zsandárt, mert mindez ellentmondott az Akadémia 1903-ban jegyzőkönyvbe vett kijelentésének, hogy „a rovásírás a magyar nép között már nem él”.

Azonban a rovásírás hála Istennek és megmentőinek, őrzőinek, továbbadóinak, például 1945 után a cserkészmozgalomnak, bizony él még napjainkban is! Annyira él, hogy a Szakács Gábor, által szervezett, az egész Kárpát-medencére kiterjesztett Rovásírás Verseny elődöntőivel együtt tízezreket mozgatott meg, a Trianonban elszakított országrészek fiataljainak nagy találkozójává vált, amíg tönkre nem tették, ahogyan az ilyen össznemzeti ügyeket szokták. Azonban a versenyek máshol, mások által folytatódnak és újra élednek… Erdélyben idén lesz 20 éves a Csodaszarvas nyomában elnevezésű rovásírás verseny, a felvidéki Ősi Tudás vetélkedő résztvevőinek száma is egyre nő.

A magyar rovásemlékek egyúttal magyar nyelvemlékek is, ezt már 70 éve megállapította Mindszenty bíboros úr tudós titkára, Dr. Zakar András. Az akadémiai nyelvészet és történettudomány ezt tagadja vagy nem tud vele mit kezdeni, mert a finnugor népeknek nem volt írásuk és milyen illetlen dolog lenne, ha a magyarok a régi műveltségükkel kilógnának a sorból!

Ha az ember kitekint más országokba, azt látja, hogy tudományos akadémiáik megbecsülik, sőt néha eltúlozzák nemzetük művelődéstörténeti értékeit, különösen akkor, ha az írásműveltséggel kapcsolatos. Nálunk tudományos érvek helyett dilettánsozás folyik, ez a cikk is mintapéldája ennek.

Itt hívom fel a figyelmet arra a tényre, hogy a rovásemlékek 90 %-át nem a dilettánsozó „tudósok” fedezték fel, írták le, mentették és fejtették meg, hanem mindenféle egyéb foglalkozású emberek. Rovásemlékeink pusztulnak, eltünedeznek, a hivatalos szakemberek semmit sem tesznek megmentésükért, összegyűjtésükért. A bögözi rovásemléket a felelőtlen látogatók letapogatták a templom faláról, az énlakai szépséges rovásírásos mennyezetkazettát csaknem teljesen szétrágta a szú, mire valahol komolyan vették valamelyik levelemet a sok közül, melyeket a megmentéséért küldtem szét. A dilettánsozó és gúnykonferenciákat szervező hivatalosságok azért sem tettek semmit, hogy a magyar rovásírás a Unicode-ba kerüljön. Mindezeket a feladatokat az általuk dilettánsnak, laikusnak, délibábosnak gúnyolt magyar emberek kis fizetésből, kis nyugdíjból élők, idejüket, pénzüket, egészségüket feláldozva végzik el.

Jómagam is a Magyar Nemzet cikkében megfogalmazott „egyre szaporodó fantazmagóriás és szubkulturális dilettánsok” közé tartozom. Miért is? Mert az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, noha háromszor jelentkeztem, nem vettek fel több mint 50 évvel ezelőtt, mivel családom „osztályidegen” és „klerikális reakciós” volt. A magyar értelmiség lecserélése volt akkoriban a fő csapás iránya, így a többségében hat általánost végzett szakérettségis proletárgyerekekkel töltötték meg az ELTE padjait. Utódaik, a balliberálisok dobálják napjainkban sörös dobozokkal a rendőröket, döntik fel a karácsonyfákat és gyalázzák a Fidesz-KDNP-t Brüsszelben.

Jó lenne, ha a volt „osztályidegeneket, klerikális reakciósokat” jobban megbecsülnék és „felzárkóztatnák” végre őket is. Jó lenne ha a tényfeltáró újságírók felmérnék és megírnák, mekkora veszteség és kár érte a nemzetet a magyar értelmiség elpusztításával. Ez a kártékony munka még mindig folyik. Ahogyan éppen a Magyar Nemzetben (2019. április 5.) írta Alvincz József egyetemi tanár: „A régi káderprofesszorok ugyanis az utódok kinevelése és helyzetbe hozatala során nagy figyelmet fordítottak szellemiségük továbbadására, így biztosítva az 1990 előtti politikai-pártállami ideológia továbbélését az egyetem falai között…Egyébként politikai motiváltságból eredő és szakmaiatlanságot tükröző, tudatos csúsztatásokra több esetben még az Akadémia rendezvényein, tudományos bizottsági üléseken is sor kerül. Azt pedig, hogy ez így nincs rendjén, úgy gondolom, nem kell hangsúlyoznom.”

Hamisítványok persze vannak, ilyen pl. a világhálón évek óta küldözgetett 14 ezer éves etióp rovásírás c. filmecske, melynek képeire Magyar Adorján 20. század eleji rovás ábécéjét másolták titokzatos kezek. Kik és miért készítik ezeket? Nem a rovásírást tisztelő hagyományőrzők, az biztos. Talán azok, akik szeretik hallatni a hangjukat a Csalások, csúsztatások, csalafintaságok a tudományban címmel rendezett „tudományos” tanácskozásokon, mert jól össze lehet mosni ilyenkor a magyar hagyományok őrzőit a magyar hagyományok rombolóival, megtévesztve ezzel a témában kevésbé tájékozottakat.

Friedrich Klára nyugdíjas tanár, rovásírás oktató, kutató

2019. április 9. www.rovasirasforrai.hu

Forrás: http://magyarmegmaradasert.hu/szerzok/d-f/friedrich-klara/item/5269-z

Kapcsolódó cikk: 

2019. MÁRCIUS 27. SZERDA 16:00 Magyar Nemzet

Rovott múlt

SZÉKELYEK – A KUTATÓKAT IS MEGTÉVESZTETTÉK A TRÜKKÖS CSALÓK

Ötvös Zoltán

A székelyek különleges írása, amelyet székely–magyar rovásírásnak is szoktak nevezni, Kézai Simon XIII. századi krónikája óta ismert a magyar ­történeti irodalomban. Ugyanakkor emlékei alig maradtak fenn – néhányan ezt a helyzetet kihasználva maguk gyártottak relikviákat.

Telegdi János 1598-ban írt és kéziratban terjesztett, Rudimenta című művében az utolsó pillanatban rögzítette a kihalófélben lévő székely írás ábécéjét és szabályait. Azonban igazán ismertté Bél Mátyás 1713-ban megjelent könyve tette ezt az írásmódot. Eredeti szövegemléke a XIX. századig nem volt ismert, így sokan kétségbe vonták hitelességét. Az egyik legfontosabb hiteles emlék a XIX. század utolsó harmadában bukkant elő – ez volt az Orbán Balázs által felfedezett énlakai felirat, amelyet 1864-ben tett közzé. Az énlakai unitárius templomban található felirat 1668-ban készült. Azóta igen sok hiteles írás került elő.

– Bizonyítottan nem tudjuk, milyen írással rokon a székely rovásírás, de a legtöbb számba vehető komoly kutató a türk írás valamely helyi változatára gondol mint kiindulópontra, melyet a IX–X. században alakíthattak ki a székelyek a magyar nyelv írására. De hangsúlyozom, hogy ez nem bizonyított, csak valószínű hipotézis – mondja Vásáry István, az ELTE professor emeritusa a Csalások, csúsztatások, csalafintaságok a tudományban címmel rendezett konferencián.

– Ugyanakkor érthető az a felfokozott igény, mely ilyen emlékek előkerülését várta a XIX. században. Így nem lepődhetünk meg, hogy az eredeti emlékek előkerülését megelőzően a türelmetlen nemzeti érzület felbuzdulása nyomában egyre-másra jelentek meg hamisítványok vagy koholmányok, melyek ideig-óráig a korabeli tudományos világ egyes képviselőit megtévesztették.

Az egyik legismertebb első hamisítvány az 1771-ben előkerült Gellei imádságoskönyv. Egy Pozsony megyei helység, Gelle plébánosának, Kalló Antalnak 1777-es leveléből tudjuk, hogy falujában élő Kecskeméthi nevű öregnek volt ismeretlen betűkkel írt különleges imádságoskönyve. Kalló gondosan lemásolta a könyvet, mielőtt az öregnek a könyvével együtt nyoma veszett. A XIX. század első felében számos irodalomtörténész hitt az írás hitelességében, azonban a kiváló történész és bibliográfus, Szabó Károly kimutatta a „nyelvemlékről”, hogy gyatra koholmány.

A legfőbb bizonyítéka – emlékezett meg blogjában az esetről Láng Benedek, a Műegyetem professzora –, hogy a Gellei imádságoskönyv Kájoni János 1676-ban megjelent Cantionale catholicum című művének a szövegét írja át a székely rovásírásra emlékeztető betűkkel. Az imádságoskönyv tehát imákat és vallásos szöveget tartalmaz, és úgy próbálja magát izgalmas színben feltüntetni, hogy nyelvemléknek mondja magát. (A „műnek” két másolata maradt fenn: az egyik az MTA-n, a másik a marosvásárhelyi Teleki Tékában található.)

A másik nevezetes hamisítvány a Túróci fakönyv (1840), amely feltehetőleg a korszak ismert hamisítójának, Literáti Nemes Sámuelnek a munkája. (Az alkotó első hamisítványát, a kínai íráshoz hasonló jelekkel írt lapot 1830-ban adta el, az utolsók halála után bukkantak fel.) A fakönyvvel kapcsolatban Literáti azzal a történettel állt elő, hogy 1839-ben Szentkereszten „hunnus írásról” készült másolatot mutattak neki, amelynek eredetije Turóc megyében van. Ősrégi családot is kreált, amelynek állítólagos levéltárából került elő a megsötétedett, több darabra töredezett sötétbarna nyírfakéregre írt szöveg. A koromfekete tintába mártott éles írótollal írt lelet hamarosan az Akadémiára került.

Szerényi Gábor rajza

A 21 × 13 centis „emlék” 127 olyan személy nevét sorolta fel, akiknek fele abban a hiteles okiratban is szerepelt, amely 1391-ben vette számba Turóc megye nemeseit. A szövegben a neveken kívül mindössze hat egyéb szó fordul elő. Toldy Ferenc szerint az egész „a legnagyobb régiségre mutat, és a leghitelesebbnek látszik”.

Ezernyolcszázhatvanhatban ugyancsak Szabó Károly tette helyére – a hamisítványok polcára – az irományt. Úgy találta – a tanulmány a www.bibl.u-szeged.hu portálon olvasható –, hogy a nyírfahéj, a tinta frissességére valló koromfekete szín, a betűk kereksége inkább hasonlít a Bél Mátyás által közölt rovásírás betűihez, mintsem a régi rovások ridegségéhez. Akárcsak a Gellei imádságoskönyv, ez is használ kétjegyű magánhangzókat, amelyeknek nyomuk sincs a régi székely írásokban, mint ahogy annak sem, hogy ezek a betűk a székelyektől a Felvidékre is eljutottak volna. Az pedig, hogy az egész iratban egyetlen összefüggő mondat sincs, arra utal, hogy a hamisító nem bízott nyelvtörténeti tudományában. Képtelenség – foglalta össze eredményeit Szabó Károly. Az Országos Széchényi Könyvtár akkori vezetője, Mátray Gábor a főleg Literáti Nemes halála után előkerülő hamisítványokat igyekezett összevásárolni és kivonni a forgalomból. Az általa vett darabok között azonban nincs ott a Turóci fakönyv.

A legterjedelmesebb és viszonylag kései hamisítvány Somogyi Antal munkája. Szőkefalvi-Nagy Erzsébet A Karacsay-kódex társai a Somogyi-könyvtár gyűjteményében címmel Szegeden tartott, 2011-es előadásában kilenc olyan régi kötetről szólt, amelyek lapjai közé a kötettel azonos korú papírokat fűztek, és arra hun–székely rovásírással összefüggő szövegeket alkottak.

A hamisító Karacsay grófnőnek adta megőrzésre a köteteket. 1874-ben került Szegedre ez a könyvanyag, az előtte lévő évben jelent meg Somogyi Antal „közreadásában” a Régi magyar énekek című magyar versgyűjteménye. Kiderült, hogy a kötet írásai egyben a hun–székely rovásírással megtalált szövegek Somogyi Antal általi „fordításai” – mindkettő az ő munkája. A korabeli tudományosság hamar leleplezte ezeket a jó szándékú, de alapjában véve primitív hamisításokat. A korszak jeles, de mint néhány sorral korábban kiderült, nem tévedhetetlen irodalomtörténésze, Toldy Ferenc szerint „Somogyi műveiről hallgatni kegyesség”.

A millenniumi évek nemzeti lelkesedése teremtette meg az utolsó kiterjedt székely írásos hamisítási ügyet. Egy Tar Mihály nevű, a Temes megyei Omorban élő földműves állította, hogy a rovásírás a nép körében mindig is élt, és ő rendszeresen használja. A misztifikációt hamar leleplezte az MTA vizsgálata, de a korszak ünnepelt szobrásza, Fadrusz János vakon hitt Tar Mihálynak, és az 1902-ben Zilahban felállított obeliszk, az úgynevezett Tuhutum-emlék oldalaira az ő ábécéjével írt fel hosszú szövegrészeket.
Sebestyén Gyula korszakalkotó munkája,

A magyar rovásírás hiteles emlékei címmel 1915-ben Budapesten megjelent tanulmánya egyértelműen igazolta a székely írás történeti hitelességét, míg a hamisításokat végleg kizárta a tanulmányozandó emlékek közül. Komolyabb hamisításra ezután a XX. században már nem került sor, viszont az egyre szaporodó dilettánsok hada gondoskodik arról, hogy a fantazmagóriák tovább éljenek, és folytassák tudományon kívüli, szubkulturális életüket. Erre példa Vásáry István szerint, hogy Somogyi Antal több mint 120 éve bizonyítottan hamisított rovásírásos szövegeit 2012-ben újra „megfejtették” és kiadták.

Forrás: https://magyarnemzet.hu/lugas-rovat/rovott-mult-5336468/